HÁROM PÁR.
(Életkép.)
Mr. Barnum világhírű muzeumának egyszer egy időben három rendbeli vonzereje volt. Hölgy mind a három.
Az első volt lady Elvira Mac-Dimon, a legmagasabb ir arisztokracziának kiváló sarja. Valóban legmagasabb: mivelhogy a termete – sarkas czipők és chignon nélkül – teljes két métert és kilencz centimétert ért el. Közönséges dandyk feltett czilinderrel sétálhattak el a hóna alatt. És aztán termetéhez képest az arányai tökéletesen szép idomúak voltak. Épen úgy, mintha a legügyesebb szobrász modellozta volna valamely nyilvános szökőkúton felállítandó Niagara nymphájának: emberentúli nagyságban. Azért is úgy hítták, hogy az «óriás Venus».
Karcsú volt, nagyon is karcsú. Vállfűzőjének a kerülete derékban volt éppen két méter, a mi nem nevezhető túlságosnak, ha feljegyeznők, hogy feljebb és alább mily dimenziókat vett föl; de a mitől az illemszabályok bennünket eltiltanak. Annyit azonban el lehet mondanunk, hogy az öltözetének azon kiegészítő része, melyet Ó-Angliában érdemrend gyanánt viselnek («Hony soit, qui mal y pense») átmérőben 24, kerületben 85 czentiméter számmal volt jegyezve: azt rendes termetű, báli toilettehez befűzött úrhölgy bátran viselhette volna ceinture gyanánt. Mister Barnum a látogatóknak szokott mutogatni egy hatalmas arany abroncsot, gyémántokkal kirakottat:
– Mi ez, uraim és hölgyeim?
– Egy diadém!
– Ez nem diadém. Ez mylady Elvira Mac-Dimonnak a karperecze.
A mit pedig karperecznek néztek, az volt nála a fülönfüggő.
Rendkívül érdekes volt, mikor lady Elvira reggelizett.
– Tudják-e, uraim és hölgyeim, mi ez az edény itt?
– Jégtartó veder.
– Dehogy veder: ez lady Elvira Mac-Dimon theás csészéje.
– Hát az a csésze?
– Ez pedig a cognacos kupiczája. Meg tudja valaki mondani ennek a sült madárnak a nevét?
– Pulyka!
– Ez nem pulyka: ez csak fürj. Hát ezt a halat ki ismeri?
– Lazacz!
– Dehogy lazacz: ez csak egy sardina; egynél többet lady Elvira reggelire sohasem fogyaszt el: ő nagyon mértékletesen él.
S az ifjú hölgy még nem volt több huszonöt évesnél. A legszebb kor egy leány életében. Lady Elvira még leány volt. Úgy hiszem, hogy erről senki sem kételkedik. Erényes hajadon. Ekkora darab erényt ki volna vakmerő elrabolni?
Az az egy hibája volt: hogy nem tudott zongorázni: a legkisebbik ujja is egyszerre két billentyűt nyomott le.
A második nevezetes kitűnősége Barnum úr muzeumának volt: donna Lia Fernandez, az ó-castiliai hidalgók legrégibb nemzetségéből. Gazella-termet, zsiraff-termet; parányi kezek és lábak. A mellett finom nevelés! Tudott francziául és angolul deklamálni; énekelt minden operából, saját zongora- vagy gitár-kisérete mellett; tánczolt mint egy tündér. És a mellett véghetetlen jószivű teremtés volt, a kit semmivel sem lehetett megharagítani.
Ez is huszonöt éves volt. A legszebb kor! A mikor egy leánynak férjhez kell menni.
És hozzá még egyetlen örököse az elhunyt Don Diego Fernandez y Todos Ladrones e Santa Calamisa mexikói grandnak, a ki összes birtokát a leányára hagyta.
Csakhogy ez az összes birtoka Don Diegonak nem állt egyébből, mint egy óriási nagy bolond szakállból s annak megfelelő bajuszból. Donna Liának akkora bajusza és szakálla volt, mint egy tambur-majornak.
Ez teszi némileg érthetővé, hogy donna Liának még mindekkorig párja nem akadt.
Pedig jó partie volt. Az a birtok, a mi a néhai atyjának alig jövedelmezett, mert már vége felé semmit sem kölcsönöztek a szakállára, ő neki évenkint háromezer dollárt hajtott. Hanem hát úgy látszik, hogy kiveszett a yankeekből az üzleti és vállalkozási szellem: senki sem akart ennek az aranygyapjúnak Jázonává lenni. Megjegyzendő, hogy donna Lia szakálla a legtökéletesebb aranysárga volt; gyönyörű szép szakáll, hullámzó, fényes, övig érő és lendületesen szétterülő, a minőről csak professzor Migargé proselytái álmodnak. De hát ki tudja, miért nem hódított vele?
A harmadik nevezetessége Barnum muzeumának volt miss Palmyra Hastnix: a harmadév előtti philadelphiai szépségkiállítás pályadijazott hölgyeinek tizenegyedik számú nyertese. Ennek a megismertetésére már csakugyan két emberre volna szükség: egy költőre, a ki diktálja, s egy festőre, a ki azt lefesti. Termete – sokkal szebb, mint a milói Venusé; mert karjai is vannak, s a dereka olyan karcsú, hogy araszszal átfoghatni. Idomai (pardon! még egy szobrász is kellene) szobrászmintának valók: akár elülről, akár hátulról, akár oldalról nézze az ember; állva vagy ülve; feje fölé emelt kezekkel, vagy forrásból vizet merítő alakban; akár a fejét hátrafordítva, akár csípőre tett kézzel, akár vízbe ugrani kész poziturában; akár sphynx módon nyugvó alakban: mindenképen remekmű volt. Csupán a fényképeiből naponkint ötven dollár volt a bevétel, s abból 40% miss Palmyra osztaléka, a mi az approximativ budgetszámítás szerint 14.000 dollárt tesz évenkint.
No és a haja! Uraim! Épen olyan színű, mint a numero 2. arany; sűrű, tömött; ha be volt fonva és a fején átkerítve: az olyan volt, mint egy hármas korona; s ha ki volt bontva és leeresztve végig a termetén, az egy zuhatag volt eleven aranyból, selyemszálú finomított aranyból; leért egész a bokájáig. Az valami tündéri volt.
Pedig még nem is szóltunk az arczszínéről. Ilyen koloritot nem is lehet elevenen képzelni: ez csak porczellánfestésben létezik. Ha egy fehér liliomot tűzött a keblére, minden ember azt kérdezte, mi az a fakó virág ottan?
Az ajkait: no azt nem lehet megmagyarázni, hogy azok milyenek voltak? Miért kellett azoknak örökké mosolyogni? Hisz az úgyis konstatálva volt, orvosi parere mellett, hogy a két gyöngysor foga közül egy sem gyárilag készült. Az orr szabályos és kissé fölfelé pisze, mozgékony orrczimpákkal. A fülek kicsinyek, pirosak és fejhez lapulók.
És végre aztán a szemek és azoknak a környezete! Mennyi egymásnak ellenmondó szépség! A veres hajjal disputáló szénfekete szemöldök, s a hosszú pillákkal árnyékolt mandulametszésű szempár.
Dehogy pár! Egy-egy két különböző párból. Az egyik fekete, mint a szén, a minek csak a közepe égő parázs; a másik kékes-zöld, mint egy tó, a minek a fenekére lehat a napsugár. A kinek a tüzes fekete szem tetszik, ott van, eléghet benne; a kinek a kék tetszik, ott van, ujjászülethet benne.
Csodálatos, hogy azért még sem akart senki se megégni, se ujjászületni miss Palmyra csodaszép szemeiben.
Pedig miss Palmyra is épen huszonöt esztendős volt. A legszebb kor egy leány életében. A mikor már a szív megmozdul, s a költők szerint a virágok nyilásnak indulnak.
Itt pedig már a legrosszabb akarattal sem lehetett kifogást találni.
Analysáljuk az esetet.
Hogyan lehet az, hogy miss Palmyrának nem akadt mindekkoráig párja?
Második kombináczió. (Hogy rögtön a «másodikon» kezdjük: ennek az oka az, hogy az «első» eshetőséget, mint a jó erkölcs és tisztesség szabályaival ellenkezőt, még csak tárgyalásra sem akarjuk bocsátani.) Tehát a második kombináczió az, hogy akad egy vagyonilag rendezett, distingvált uraság, a ki kezének felajánlásával rábírja a 11-ik szépségdíj nyertesét a Barnum muzeumában elfoglalt bársony trónjának elhagyására. Hát erre nem akadt vállalkozó. Mert az mégis fatális állapot, hogy a mint valaki meglátja mistress Brown vagy mistress Black kékfekete szemeit, egyszerre azt mondja magában: «Nini! Hisz ez a numero 11-ik szépség! Ismerem a Barnum muzeumából: megvan nálam a fényképe, vadászó Diána, ára volt két shilling».
A harmadik kombináczió, hogy miss Palmyrának felajánlja a kezét és nevét egy jámbor és becsületes könyvvezetője egy en gros üzletnek; a kinek reggel kilencz órától délután ötig ott kell ülni a kontórban; fenntartva más részről a numero 11. szépség jövedelmező állását, a ki viszont este öt órától reggeli kilenczig van elfoglalva a Barnum-muzeumban. Ez ismét lehetetlennek látszik, ugyanazon okok miatt, a melyek tiltják a napnak és az éjnek összeházasodását.
Negyedik kombináczió, a melynek esélye szerint miss Palmyra önként támadó szívhajlamból beleszeressen egy szerény anyagi körülmények között élő ifjúba s lemondjon érte a dúsan jövedelmező állásáról, s választottjával együtt dohánytrafikát nyisson. No hát, az ilyen mesét megengedheti magának egy regényíró a közönségével szemben; de félig-meddig tisztességes reporter ekkora vadkacsával be nem léphet (ajtón kidobatás terhe alatt) egy tisztességes szerkesztőségbe.
«Hiszen lehet még egy kombináczió! – hallom kiáltani minden oldalról. – Menjen férjhez miss Palmyra egy «rangjabeli»-hez. Válaszszon élettársul egy olyan hímnemű csodát, a ki szintúgy, mint ő, Barnum muzeumában szerzi a jól megérdemlett dollárokat!»
Nagyon helyes! Ez az igazi megoldás! Hiszen Barnum úrnak is éppen ez volt az eszméje.
De a csodák nagymesterének nem csupán odáig terjedt a figyelme, hogy a numero 11-ik szépségdíj nyertesének hozzá méltó rangbeli élettársat keressen: atyai gondoskodása felölelte a másik két nevezetességet is.
Lady Elvirának leghamarabb akadt párja: ez volt Hikkins Albatros esquire, más néven a kaucsuk-ember, az a csoda-alak, a ki a tagjait úgy ki tudta forgatni a helyeikből, hogy a térde meg a könyöke volt előre; a testének az alsó része előre fordulva kankant tánczolt, míg a felső része hátrafelé fordulva erkölcsi prédikácziót tartott. Meg hagyta magát kötöztetni erős kötelekkel egy karszékhez, kezénél, lábánál, derekánál fogva s öt percz alatt kicsúszott valamennyi kötelékből. Mikor vége volt a produkcziónak, akkor megjelent lady Elvira, utazó hölgynek öltözve, kezében egy úti táskával; fogta a kaucsuk-embert a fejénél, összecsukta mint egy négyágú peniczilust, s belegyűrte a pakktáskába s vitte a vasúti kupéba.
No hát ez mintha csak férjnek lett volna teremtve lady Elvira, a «Colossal-Venus» számára: egy férj a pakktáskában.
Ezenben megkerült donna Lia Fernandez, a szakállas szépség számára is a hozzá alkalmazott nevezetesség, a tetovált férfi képében. Mister Muffi két társával együtt a malabár szigeti vad indusok fogságába esett, a kik mindhármukat arra itélték, hogy az egész testük betetováltassék. Három esztendeig tartott a munka. Két társa mister Muffinak belehalt a kínzó eleventen kihímeztetésbe, ő maga kiállta. Tökéletes példány lett belőle. Nem volt a testének körömnyi foltja, a mi tűszurással rajzolt ábráktól ment maradt volna. Láthatók voltak rajta napok, holdak, csillagok, virágok, négylábú és szárnyas állatok s mindenféle csúszómászó hüllők és pillangók.
Legkínosabb műtét volt az, mikor a szakállát, bajuszát szálankint kitépték, s annak a helyét is, művészi remeklés mellett, bedörzsölték kék és veres porral, úgy, hogy mister Muffinak azon a helyén, a hol más ember bajuszt, szakállt viselt, sárkánykígyók és delfinek voltak láthatók.
Ezt a remekbe készült férjet szánta Barnum donna Liának. S ez nem volt pusztán rangtársak közötti érdekházasság. Donna Lia valóban szíve mélyéből megszerette a nagy nevezetességre jutott férfiut; ki ugyanazon világhírű muzeum kabinet-darabjai közé tartozott; elannyira, hogy tisztán lángoló szerelmében kész volt arra a nagy áldozatra, a melyhez hasonlót csak Berenice királynéról jegyez fel a Dictionnaire d’Amour: kész volt bajuszát, szakállát levágni.
– De ördögöt vágod, – protestált a vőlegény. – Nekem így tetszel épen. Bajuszoddal, szakálladdal együtt. Ez a te hozományod. A nélkül el sem veszlek.
Tehát maradt a statusquo.
Legnehezebb volt olyan hírhedett férfiúra akadni, a ki a pályadíjazott szépség kezére méltó legyen az egyenrangúak között. Hogy még arra a gondolatra senki sem vetemedett rá: miszerint egyszer már rendezni kellene «férfiúi szépségversenyt» is, a melynél hölgyek volnának a pályabírák. Ennek nagy sikere lehetne! De ez különben sem ért volna semmit. Egy szép nő, meg egy szép férfi sehogy sem illenek össze. Itt is, mint a delejességnél, az ellentétek vonzzák egymást. A ki egy hírhedett szépségnek férje akar lenni, annak okvetlenül a csúfságával kell kitünni. Ezt kivánja az aisthesis. Ezért festették a klasszikus világban a legszebb nymphákat társaságban a legcsúfabb satyrokkal.
Végre megtalálta miss Palmyra azt az ideált, a kiért rajongni lehetett. Ez volt a «csontvázférfiú». Az arcza egy halálfő. Csak a szemei bizonyítják, hogy él. Méltó tanulmánya az anatomusoknak. Úgy hítták, hogy – sehogy se hítták; az volt a neve, hogy «Skelet».
Ez boldogítá csontkezével Palmyra kisasszonyt.
Mister Barnum mind a három párt egyszerre házasítá ki. Ő viselte a lakodalom költségeit, a menyasszonyok toillettejének kiállítását; a szertartás után fényes vendégség következett, melyre, magas belépti díjak mellett, vendégek és néző publikumok is voltak hivatalosak.
Az esküvők ugyanazon templomban lettek megtartva, fényes czeremónia mellett, semmi fatális akadály nem jött közbe: csupán donna Lia Fernandez és mister Muffi esketésekor mondá a szertartást végző pap: «Szabad önöktől kérdeznem, igen tiszteletreméltó jegyespár, hogy melyik önök közül a vőlegény és melyik a menyasszony?»