TEHERANBA.
I.
Ágyudörgés, zeneszó és örömkiáltások hangzának fel a trapezunti kikötőből hajónk felé, midőn ez büszke lengéssel a parthoz közelíte. Bizonyára távolról sem fogja senkisem gondolni, hogy ezen ünnepélyes fogadtatás, talán engem, a leendő dervist, illetett, ki koldúsbottal kezében vándor-útra indult, hogy az óklassikus Ázsia nagy részét bebarangolja. Bizonyára nem engem illetett. A hódolat Emin Muhlisz pasának nyujtaték, Trapezunt ujonan kinevezett kormányzójának, ki utitársunk volt Konstantinápolytól idáig. Egy-egy török tartomány új kormányzója mindig a legédesebb remények fris kutforrását hozza magával az illető lakosság számára. A lelépettet zsarnok személyisége vagy túlzott hivatalhűsége rendesen gyülöltté teszik, s igy utódjától több igazságszeretetet, nyugalmat és rendtartást szokás várni. Variatís delectat! s bárha az ember bizonyosan tudja is, hogy a török államügy korhadt épületét, már a legerősebb támoszlop sem képes többé fenntartani, bárha bizonyos is, hogy az ujonan érkezett nemsokára hasonló lesz a távozóhoz, az ember mégis oly örömest reménykedik.
Trapezuntnak, Mithridates hajdani székvárosának, veres háztetőivel, mik a gazdag növényzet setét zöldje fölött emelkednek, a tenger-félről épen nincs kellemetlen külseje. Belseje is sokkal szebb, mint akárhány más török tengerparti városé. Muhlisz pasa, kivel még Konstantinápolyban ismerkedtem meg, itt tartózkodásom idejére felajánlotta vendégszeretetét. A készen álló lovak egyikére ültem, s kiséretéhez csatlakozván, az ünnepélyes menettel együtt haladtam át a kormányzó délen fekvő palotája felé. Nem nagyszámú kisérő csapatunk mellett jobbra balra eleven, örvendező néptömeg zsibongott. A pasa apró ezüstpénzeket szóratott szét, volt imádkozás, volt üdvözlés, s midőn mindezek között magam körül tekintettem, valóban mosolyognom kellett soromnak szeszélyes intézkedései fölött. Lelkemet fájdalommal tölté el a kedves Konstantinápolytól való válás, hogy négy évig keleti kényelemben és nyugalomban éltem, s Trapezuntról, honnan utra kell vala kelnem, épenséggel sem alkottam magamnak valami ragyogó képeket, s ime első megjelenésem mégis ilyen ünnepélyes pompával történik. Jó előjel, mondja a keleti az ilyes eseményről, s bárha én magam is ilyennek akarám tartani, mindazáltal nem volt kellemes rám nézve, három egész napig ismét azon kényelemben élni, melytől egyszer már bucsút vettem.
E rövid időközt arra használtam fel, hogy a szükséges utikészleteket bevásároljam, lovat béreljek, s egyszóval mindazzal ellássam magamat, mi Törökországon és Persián átvezető kalandos vándorlásomhoz szükséges vala. Hogy mindez igen kevés gondot adott, s hogy az egészszel csakhamar elkészültem, azt mindenki elhiheti. Az efendi-szerepet egész Teheranig meg akartam tartani, de csak Kiatib, (irnok) szegény Kiatib kivántam lenni, ki a hatóságok vendégszeretetét igénybe veszi, s összes uti podgyászom nem állt egyébből egy Khurdzsinnél (tarsolyzsák), mely egypár inget, könyvet s holmi apróságokat rejtett, két szőnyeg, egyik takaró, másik aláterítő gyanánt, végül egy kis üst, thea-edény és csésze. Mindezt a paripára rakták, melyen távozandó valék, s bár a pasa nem akart alábbhagyni vele, hogy vigyek magammal egy-két kavasz-t, nem annyira biztonság, mint az itt szokásos fényüzés szempontjából, e szives ajánlatát mégis megköszöntem, de el nem fogadván, az 1862-dik május 21-dikén a Szürüdzsi (lóbérlő és hajtó) kiséretében távoztam el a török tengerparti városból, a kelet felé vonuló hegységnek irányozva utamat.
Minthogy a nap már jó magasan állott, halk léptetve haladtam a körülbelől mintegy órajárásnyira terjedő csinált uton, melynek készitése – mellesleg legyen megjegyezve – nem kevesebb mint 20,000 török fontba került. Egyike volt ez azon számos izben ujra meg ujra tervezett országutaknak, melyek a rideg pontusi hegységeken át Erzerumba valának vezetendők. Azért mondom „gyakran tervezett országutak,“ mert a mennyire én emlékezem, legalább is hatszor hozzáfogtak a készitéshez, de a roppant kiadásoktól visszaijedve, azzal nemsokára fel is hagytak; a magaslat ormán, hol ezen országutnak vége szakad, veszi kezdetét a primitiv keleti ut, egy keskeny, görbe mélyedés, melyet az arra átvonuló állatok körmei vájtak, olyan ut, mely a mi európai fogalmaink szerint érdemes volna e nevezetre, innen kezdve, mind a mennyei birodalom távoli határáig, egész Ázsiában sehol sem található.
Egyébiránt nemcsak a csinált országut az, melytől az utazónak, mint az európai élet utósó emlékjelétől itt válnia kell, hanem a mély völgytorkolatban vezető uton, a tengert is elveszti szemei elől. Hadzsator, az utamban kisérő örmény szürüdzsi, figyelmessé tett ez utóbbi körülményre, s a magaslat ormán meg is állottam egy kevéssé, hogy a végbucsú tekintetét vessem a különben vadul zajongó, de a jelen évszakban nyájas tóhoz hasonlatos nyugovó tengerre. A rám várakozó nehézségek és veszedelmek felől még csak sejtelem élt lelkemben, sejtelem csupán, s már ez is elég vala, hogy a legmélyebben megillessen, midőn az Euxinus végtelenbe terjedő setét hullámain merengettem. Trapezunt, mintegy mélyedésben lábaimnál feküdt, s csak a kikötő szolgált a kép előtere gyanánt, s midőn azon osztrák hajónak, mely idáig hozott, tat-árboczán utójára láttam légben lengedezni a lobogót: lehetetlen vala mély levertséget nem éreznem. Minél mélyebben nyomultam a hegyszorosba, a növényzet annál bujábbá s gazdagabbá lőn, annál meglepőbbé a mindenfelől mosolygó virágok pompája. Május közepe volt, s ha a pontusi hegység az év egyéb szakában szépnek mondható: nem csoda, ha a kikelet e szép havában valóban varázstekintetű. Az út vadul lezajló hegyzuhatag partjai mentén vonul, mindkét oldalon magas, gazdagon benőtt hegyektől környezetten. Csak imitt-amott akad az ember egyes Khanokra (fogadóház), néhol azonban az erdők tisztásai felől egy pár lakház is tekinget alá. Ezeket a köröttük álló fák dús lombozatja boritja, s bennük jobbára görögök laknak, kik még a régi pontusi tartomány lakosainak maradékai s jóformán sehol sem vegyültek össze sem örményekkel, sem törökökkel, minthogy ez utóbbiak csakis a városokban tartózkodnak.
Hat óráig ülvén a nyeregben, a körülöttem terjedő természet minden varázsának daczára, nagy bágyadtságot éreztem tagjaimban. Lovon utazni, kivált eleinte, nehéz, de még sokkal nehezebb, ha az ember paripáját valami szürüdzsitől kénytelen bérleni. Ezek az emberek rendesen málhaszállitásra használják állataikat, s igy azok oly rázósak, hogy a lovagot egészen összetörik, a mellett oly lomhák, miszerint ugyancsak van dolga kéznek lábnak a hajtásban, elannyira, hogy az ember jobban elfárad, mintha gyalog tette volna meg azt az utat. Igazán, hat óráig tartó első lovaglásom, mint nagy feladatom előtanulmánya, valóban fáradalmas volt, de még terhesebb az est, mikor ugyanis Köpri mellett egy khanban az éjet először töltém a puszta földön, nomad-módra. Étvágyam egy csep sem volt, a csupa fáradságtól, sőt még az álom is elkerült. Az egész helyiség szintúgy hemzsegett a lovaktól és öszvérhajcsároktól, mely utóbbiak közül egyik állatait tisztogatá, a másik főzött, a harmadik énekelt, a negyedik csevegett stb. s nekem úgy látszott, mintha ezen egész zajt egyedül azon czélból keltenék, hogy az én álmomat elzavarják. Felemelkedtem fekhelyemen s mély elborulással gondoltam bekövetkezendő fáradalmaimra.
Szinte hallom, hogy az olvasó azt mondja: ez lesz-e hát az az utazó, ki dervis-szerepben, koldúsbottal kezében, át akar haladni Ázsián, s bebarangolni szándékozik Turkesztan sivatagait, és a távoli Oxus partvidékét? Valóban, ez nem látszik arra valónak! Őszintén szólva, Trapezunthoz egy állomásnyira magam sem hittem, hogy mindazon kalandokat és veszedelmeket kiálljam, melyek rám Konstantinápolytól Szamarkandig vezető utamon várakoztak. Vállalatom veszedelmei ismeretlenek valának előttem, azonban – mit nem tesz a megszokás! A fokozatos előrehaladás mindennek elviselésére megtanit. Az első állomás éji szállásán környezetem, fekhelyem, eledelem s általában minden, undorral töltöttek el, – s két év mulva, ugyanezt a helyet pompás hôtelnek tekintettem volna. Mit nem adna Közép-Ázsia karavanjának utazója ilyen fedélért, kenyérért és vizért, s kiváltképen azon biztonságért, melyeket én az első estén nem tudtam érdemük szerint méltányolni.
(Május 22.) A lehető legrövidebb álom után Hadzsator felébresztett. „Bey Efendi – mondá – ugy gondolom, kipihented már a tegnapi utnak fáradalmait, a mai még sokkal roszabb, a trapezunti hegyek nem hagyják az embert nyugton a nyeregben ülni, s azért jobb lesz, ha addig, mig az idő fel nem melegszik, szép lassan felgyalogolsz arra a magaslatra amott balkéz felől.“ Eleinte azt hittem, tréfál, de midőn sürgetését ismétlené, felemelkedtem fekhelyemről, melyen ruhástul töltém az éjet, s neki indultam a meredek hegyi ösvénynek. Nem győztem csodálkozni azon, vajon a barmok, s még pedig ugyancsak megterheltek, hogyan haladhatnak fel ezen az uton, melynek lépcsőszerű emelkedését leküzdeni, még a gyalogszerrel járónak is kimondhatlan fáradságába kerül, s még is egész hosszú vonalt képező, erősen megterhelt öszvérekkel találkoztam, melyek a persa hajcsárok irtózatos kiáltozásai közben jöttek lefelé, ügyesen ellensulyozva terhüket. Valóban ritkítja párját, milyen ügyességgel haladnak ezek az alig kétarasznyi széles, sikos sziklaösvényen, – mely mellett feneketlen mélység tátong bizonyos veszedelemmel. S mégis a legritkább esetek közé tartozik, s az is csupán télen szokott megtörténni, hogy egy-egy ilyen állat a mélységbe zuhanjon; a legnagyobb veszedelem egyébiránt akkor fordul elő, ha két menet szembe találkozik egymással. Ennek megakadályozására szolgálnak azon nagy kolompok, mik az átvonulókat kitérésre intik, s jaj a szegény állatoknak, ha valami makacs karavanvezető igazgatja őket, ki semmibe sem véve a jeladó kolompokat, utát azok daczára is folytatja. A vita és versengés először az illető tulajdonosok között szokott kitörni, azok zajongása összebonyolítja aztán az állatokat is, s hogy az ilyes esetekben, versengési vágyát mindakét fél drágán fizeti meg, arról felesleges is volna szólani.
A szakadatlanul meredek hegyi út tovább tartott négy óra folyásánál, s bizonyára egyike a legroszabbaknak egész Ázsiában. S mégis ez azon kereskedelmi ut, melyen Örményország, Persia, sőt Közép-Ázsia is, Nyugottal érintkezik! A barmok százezrei vonulnak át ezen nyári időben, jövet Ázsia terményeivel, menet az európai ipar gyártmányaival megterheltetve. Az oromra érkezvén, félórai pihenés engedtetett, bárha az út még innen is mindig felfelé haladt, ezentúl mégis jóval könnyebbé lett. A földet itt-ott még hó boritá, mi azonban épenséggel nem gátolá az e vidéki lakosokat, hogy juhnyájaikkal már is a nyári tanyákra vonuljanak. Ezen hegység igen gazdag legelők dolgában, s a baromtenyésztésre igen alkalmas volna, csakhogy a mai Törökország lakossága sokkal szegényebb, semhogy a természet áldásait teljes mértékben felhasználhatná. Néhány arra vonuló családdal találkozván, beszédbe ereszkedtem velük, s találkoztam olyanokkal is, kik a hirneves dönme-felekezethez tartoznak. Dönme annyi jelent, mint renegat (hitehagyott), csakhogy ez iszlamita értelemben veendő. Ezen görögök, a török hóditás idejében, uraiktól való féltükben azok vallását vették fel, – de csakis a nyilvánossággal szemben; mert mihelyt a városokból visszatértek ismét magános hegylakaikba, visszatértek hasonlóképen előbbi egyházuk kebelébe is. Csodálatra méltó, hogy e vallásos alakoskodás tovább tartott 300 esztendőnél, a törökök jól ismerték e rajah-világ kétszinű hitét, de minthogy ezek nyilvánosan semmi megrovás alá nem jöttek, nem bántotta őket senki sem. Az 1831-dik évben, a Khati Humanjun közzététele után, vagyis jobban mondva, azon időtől fogva, mióta e tájt az orosz befolyás mind jobban és jobban mutatkozni kezdett, a dönmek mind nyiltabban kezdének szint vallani, s minthogy a szent-pétervári udvartól nyertek segedelmet, csakhamar könnyen görög nem egyesült keresztyénekké alakultak át. Ma már minden megtámadtatás nélkül élnek, s az ilyes eset épenséggel nem tartozik a ritkaságok közé, s magában Szalonikben, s Törökország akárhány más városában nem egy olyan ember él, kinek vallásfelekezete valóságos talány. Ez azonban a keleti előtt legkisebb mértékben sem feltünő, mert ő gyermek, ki a titokszerűt és rejtettet kiválólag szereti.
Daczára a terhes hegymászásnak, s daczára az oly sok nehézséggel járó lovaglásnak, a felséges tavaszi idő és a legtisztább hegyi levegő annyira megerősitettek, hogy a második állomást már sokkal könnyebben értem el. Ez pedig egy meglehetősen megtelt Khanból állott s csakis efendi czimemnek köszönhetém, hogy nyugalmas éji szállásra tudtam szert tenni. Mielőtt nyugodni tértem volna, Hadzsator tanácsára sósvizbe áztatott ruhával borogattam a lovaglás által feltört testrészeket, minek bárha élesen csipő hatása volt is eleinte, de a következő napon a lovaglás már is nem vált oly annyira terhemre.
Midőn május 23-án a harmadik állomásra jutottam, két örmény csatlakozék hozzám, kiknek egyike előbb francziául, azután pedig angolul kezdett velem beszélni. Tebrizi kereskedő volt, ki üzleti ügyekben több évet töltött Angliában s most szülő városába volt visszatérendő. Csakhamar bizalmasakká váltunk egymás iránt, s az ő társasága annyival is kedvesebb volt reám nézve, a mennyiben ő az utat jól ismervén, vezetőmül ajánlkozott azon utnak egy jó nagy darabján, melyet én mint kezdő tettem meg, s bárha ő is, mint az Európából csak épen most megtérő, minden keleti, a belföldi nyelveket mellőzve, mindig francziául vagy angolul beszélt volna, mindamellett hű és biztos utitársra akadtam benne. A jó utitárs mindenütt, de kiváltképen Ázsiában, megbecsülhetetlen, s igy azon barátias viszonyra, melyet néhány héten keresztül, mindkettőjökkel folytattam, mindig a legkedvesebben fogok visszaemlékezni.
Épen harmadik napja volt már, melyet nyeregben töltöttem, a bágyadtság szemlátomást fogyott s vele együtt a nyugalmas életmód utáni sovárgás. Visszafelé sohasem epedtek többé gondolataim, sőt inkább most már mindig csak az előttem fekvő városok töltöttek el kiváncsisággal. Karabegoff, igy hivták európásitott örményemet, kinek politikai hitvallását eléggé elárulja az off – szóképző, minden utunkba esendő helyet előre lefestett előttem. Ő már több izben ment ezen az uton, ismert minden egyes házat, s igy midőn máj. 24. déltájban Baiburtba bevonultunk, ott semmi meglepőt sem találtam többé. Itt tartottunk nappali pihenést, és azután tovább vonulván, este felé a Maszad elragadó szép völgyében fekvő Khanhoz érkezénk. Az ut szakadatlanul egy folyó partján vezet egész a Khosab Bunar hegység lábáig s egyike a legvarázslóbb tájaknak, melyeket az ázsiai Törökország ezen részén találtam, mit kiváltkép a tavaszi reggeleken tapasztalám. (Máj. 25.) Barátaim, jó európai lőfegyverekkel lévén ellátva, félóra alatt több fürjet és vadruczát ejtettek el, – melyek e vidéken csak ugy hemzsegnek. A vadászatnak sohasem voltam valami nagy kedvelője, s igy most is, a mig ők jobbra-balra cserkésztek, én a zöld réten halkan odább vonultam, a csalogányok bűbájos énekét hallgatva. A völgység kész paradicsom, – s a szem sohasem fáradna bele szépségeinek szemlélésébe, ha az e vidéken uralkodó tulságos szegénység a szép képpel oly szerfölötti ellentétet nem képezne. Daczára a viznek, mely itt mindenütt bőven találtatik, s daczára a termékeny mezőnek, a földeket mégis igen roszúl művelik, s nem egy helyen találkoztam földmüvesekkel, kik primitiv ekéjükön apró kis tehenekkel szántottak, sőt láttam azt is, hogy a paraszt ember szamara mellé tulajdon feleségét fogta be. Mikor a nagy szegénység okát kérdeztem, azt nyertem válaszúl: „Igen, efendi, minket a konstántinápolyi urak juttattak tönkre, a nagy adók, s a mindig megújuló kontribuczió megbénitotta erőnket. Mit használ az áldás, melylyel Isten megajándékozta vidékünket, ha urainkba lelkiismeretesség és könyörületességet nem teremtett.“ Valóban, szerettem volna, ha ekkor oldalam mellett van a portának egy némely magas állású hivatalnoka, kik az állam jövedelmeiből úgy meg szokták szedni magukat. Ezreket pazarolnak hasztalan fényüzési czikkekre, mig itt a földmives tengődni kénytelen. Feljutottunk azon hegynek ormára, melyből a Frat folyó ered. A felmenetel sok nehézséggel jár, de a tágas kilátás, mely innen nyílik a szemlélő előtt, elfeledtet minden fáradalmat, s nemcsak egész Erzerumig, mely egy szemközt álló hegy oldalában fekszik, hanem el lehet látni egész a távoli Kurdisztan-hegyekig. Gyönyörű panorama, csak a nagyon gyéren elszórt falvakat ne kellene oly keresve keresni.
A hegyről lementünkben, mely út imitt-amott szinte nagyon meredek, egy sirazi karavannal találkoztam s feltünő volt előttem csúcsra nyúló magas nemez süvegük. Egészen vidáman lépdeltek szülőföldük terményeivel megrakott öszvéreik mellett, s valóban gyermekes örömet éreztem, hallva hogy a karavan-vezető Hafiz dalait énekli, melyek egyes versszakait az őt követő fiatalság, karban utána zengette. Ezek valának az első irani szavak, melyeket bennszülöttek ajkairól hallottam, s bármennyire törekvém is beszédbe ereszkedni velük, nem feleltek semmit sem. Dalolva vonultak felfelé a nehéz uton, mert – mint vezetőm mondá – ez a legjobb mód arra nézve, hogy barmaikat folytonos menésben tartsák. Valamint az arab, gyors paripáját csupán nemzeti dalaival hozza igazán tűzbe, ugy a persa is azt hiszi, hogy Hafiz dalai még az oktalan állatokra is buzditó hatással vannak. Ostort és káromkodást – igy véli – csak török állatoknál kell alkalmazni.
Az éjet a hegység túloldalának aljában töltők, Ibrahim Agának, egy igen derék töröknek házánál, ki gazdag vacsorával látott el bennünket. Mig mi ehez jól hozzá láttunk, ő ott ült szemközt velünk, nagy élvezettel szíva csibukját, de minden kérelmünk daczára, csak egyetlen falatot sem fogyasztott volna el mivelünk. Még jobban csodálkoztam aztán másnap reggel a fölött, hogy szives ellátásáért semmi határozott árt sem akart követelni. „Efendi – mondá – nem erszényedtől, hanem szivedtől várom a jutalmat. A mi kenyszerített adomány, azon soha sincsen áldás, s egy magajószántából adott piaszter többet ér, mint tizannyi, a mit úgy követelünk.“ Egyébiránt ez a jóakarat széltében megvan az ázsiai Törökország lakosainál. Ez az egész törökfaj jellemvonása Ázsia egyik végétől a másikig, mely őt más egyéb népektől megkülönbözteti. Ezek az emberek uraknak születtek, s urak is voltak mindaddig, mig kedvencz foglalkozásuk, a háború őket gazdagithatá, azonban ma már, midőn a materialismus nyugatról keletre is átvándorol, az alattomos és nyerészkedő örmények és görögök föléjük emelkednek. Ők a középkori társadalom árnyai s mint ilyenek, el is fognak enyészni bizonyára.
(Május 28.) Bárha Erzerum, mely a terjedelmes sikság végén fekszik, indulásunkkor egészen a közelségben állónak látszék, mégis nyolcz óra folyásaig kellett lovagolnunk, mig oda értünk. Ez az eset rendesen elő szokott fordulni az olyan helyeknél, melyek valamely sikság végén fekszenek. A láttani szemfényvesztés egészen elkeseríti az utazót, ki azt hiszi, hogy egy rövid óra mulva már oda érkezik, pedig még soká, soká kell még mennie. Egy Kurd – mondá Hadzsator – mérgében visszatért egykoron. Erzerum elszalad előlem – így szólt – ugy sem juthatok el oda. Mikor az ásványfürdőiről híres Ilidzsába érkeztünk, már jó dél volt, ott két óráig pihentünk, azután ugyanannyi idő alatt értünk be Erzerumba is, a hasonnevű Pasaliknak székhelyére s Örményország hajdani fővárosába.