III.
A hegység alantabb fekvő részeinek oldalait, gazdag virágszőnyeg boritá, s úgy látszék, mintha maga a természet is pártolni akarná a persák bombasztikus fennhéjázását. S csakugyan, alig léptük át Iran határát, s ime ezen előbb oly csendes, szerény és tartózkodó utitársak a lehető legvakmerőbb alakot ölték magukra. „Iran egészen más föld, mint a tied, efendi; vigyázz csak, csodákat fogsz látni!“ Leirhatatlan öröm ragyogott ezen persák arczain azon pillanattól kezdve, hogy a legelső persa falu szemünkbe ötlék, mert sokat kellett szenvedniök szegényeknek Erzerumtól idáig, mely uton sok örmény falu van, a vendéglőket pedig általában örmények tartják. A síita törvények szerint nemcsak a keresztyén tisztátalan, hanem mindaz, valamire kezét ráteszi, s a mi csak az ő házából kikerül, azt Ali követője nem élvezheti. Hat napra való kenyérfeleség volt náluk; tojáshoz, sajthoz, sóhoz, sőt még a vizhez sem volt szabad nyulniok, melyet keresztyén érintett. Könnyen megmagyarázhatám tehát magamnak sietségüket, mihelyt a legelső persa faluba, Ovadzsikba bevonultunk; rögtön éji szállást fogadtak, mi azonban használni akarók a napnak még hátralevő részét s még átmentünk a másfélórányira fekvő Arabdizeh faluba.
Majd el is feledém mondani, hogy Ovadzsik, Irán határfalva, egy magsabb tisztnek szolgál állomási helyeül, ki Hafizi Szerhad (határőr) czimet visel. Itt jártunkban egy bizonyos Khalfa Kuli khan, a legdurvább irani török példány tölté be e tisztséget, ki háza kapuja előtt négy kitömött medvét tartott, mint vadászati ügyességének tanujeleit. Mikor ellovagoltunk előtte, oda állt a sorba ötödik medvének, s bárha a legudvariasabban köszöntém, meg nem állta, hogy, törökös fövegemre tekintvén, egy pár szitokszóval ne illessen. „Az efendi méltóság – mondá örmény utitársam – most nem lesz valami nagyon kényelmes; mert a síita tartományokban, mindazt, a mi oszmanli, gyülölik.“ S a mint későbbi tapasztalatom megbizonyitá, valóban igaza is volt.
Ez volt az első est, melyet persa födél alatt töltöttem, s a szokások bizarr képe, bárha a lakosok törökök, s nemzetiségi szempontból közelebb kellene állaniok az oszmanlikhoz, nagyon meglepett. Az azerbajdzsani élet, mint itt a legelső estén láttam, a tatár és persa szokások vegyüléke. A török jellem egyenes modora a persa müveltség mázával van bevonva, de az eredeti szin, igen sokszor keresztültör rajta. A persa finomság és udvariasság egyébiránt igen roszúl áll ezen embereknek; mert valamint nyelvük soha sem tudja az irani beszédet elég hiven utánozni, ép úgy a persa szokások utánzásában is rendkivül ügyetlenek.
(Junius 5.) Igen korán utnak indultunk, s minthogy a mai napon a nem mindig egészen biztos Karaajnei hegységen kellett átmennünk, örmény utitársaim czélszerünek látták néhány fegyveres lovast kérni fedezet gyanánt. Az út majdnem egészen elhagyatott vala, de azért semmi különös sem ért bennünket. Karaajnet kora délután elértük, s nagyon örültem, midőn egy átellenünkben fekvő házból zenehangok, fegyverdurrogás és örömkiáltások hangzának elő, s arra figyelmeztettek bennünket, hogy ott valami ünnepély tartatik. Azon kérdésemre, vajjon részt vehetek-e benne én is, házi gazdám fia azonnal a szomszéd házba vezetett. Épen lakodalmat ültek, s mikor beléptünk, akkor érkezék meg a vőfélek nagy csoportja is, hogy a menyasszonyt az apai háztól férjéhez vezessék. A ház elé érkezve, jöttükről egypár lövéssel adtak jelt, a menyasszonyt aztán erre vörös fátyolba takarva, kivezették, kit a két első vőfél, nem igen gyengéd kézemelintéssel, lóra segített. Bárha be volt burkolva s redős ruhákba borítva, a fiatal hölgy elég erősen megült a nyeregben, nagy tömeg zajongott körülötte s mig az asszonyok karéneket éneklének, mely mindig ezen refrainnel végződik: „A barát barát maradjon, az ellenség megvakuljon, oh Allah!“ a menet halk léptetve vonult a vőlegényes házfelé. Én is a csoport közé vegyültem, sőt még az asztalnál is kaptam helyet, de az ételek elhordatván, a szokásos ajándékgyüjtés alkalmával busásan meg kellett fizetnem az élvezetet. Ugy láttam, hogy a menyegzői ünnepély Azerbajdzsanban nemcsak oszmanlikétól különbözik, hanem eltér a persák hasonló ünnepélyeitől is, ellenben igen sokban megegyezik a Turkomanok nászszokásaival, a mi ismét azt bizonyítja, hogy a Persiában levő törökök leginkább azon turkoman rablók utódai, kik a szeldzsuk fejedelmeket, hóditási pályájukon a tatársivatagokról nyugat felé követék.
Este, házi gazdám ismerősei közül többen meglátogattak. Bárha ezen falu a főut mentén fekszik, hol nincs szűke az utazóknak, az idegent mégis száz és száz kérdés ostromolja. A török parasztok sorsát általában igen magasztalák az övékhez képest (mely csakugyan nem volt valami nagyon irigylésre méltó, a mint láttam). Abdul Aziz szultánt a legnagyobb dicséretekre méltaták, s nem egy kiváncsi azt kérdezte tőlem, igaz-e, hogy ő valóban síita? Mert jónak és szunnitának lenni, ez olyan két tulajdonság, melyeket Persia lakója nem tud együtt képzelni; egyébiránt ez majdnem mindenütt igy van. A szeretett egyéniséget az ázsiai mindig rokonnak tartja, s Irán nem egy helyén hallottam, hol az orosz politikát és kormányzást szeretik, miszerint egész határozottsággal álliták, hogy ő felsége a minden oroszok czárja, titkos síita volna.
(Junius 6.) Mikor Karaajneből a legközelebbi állomásra, Tsurukba menendők, napfelkelte előtt korán utra keltünk volna, valami két órányira az elhagyott állomástól a közeli hegység mélyedéséből különös csaholás és vonitás hangzott felénk. Épen egy magaslaton állottunk – a kis utitársaság egy lépést sem tett odább, s persa kiséretünk lövésre tartá készen fegyverét, mind aggodalmasabb szemekkel tekintve a mély út torkolatára. A csaholás mindig hangosabbá vált, s egyszerre gyönyörű szarvas csörtetett elő, két üldöző farkassal nyomában. Ez a tünemény felvillanyozta a vadászat-kedvelő persákat. Ketten előre ugrottak, mindenki feszült kiváncsisággal nézett s bárha sebes nyargalvást rohantak is, egyikük oly ügyesen czélzott, hogy a büszke agancsú vad abban a pillanatban összerogyott. A lövés megijeszté a farkasokat s elszaladtak, de a midőn a csend lassankint megint visszatért, s ők éhségtől gyötretve, ragadmányuk veszteségét el nem feledheték: méltó csodálkozásunkra az egyik ismét elősompolygott. A vadászok hagyták jönni nyugodtan, s midőn már közel volna a szarvashoz, ő is halálos golyót kapott, s ott terült le áldozata mellett. Ez aztán általános örömet okozott a kis társaság minden tagjának, leszállottunk, a szarvast felmetéltük, s ott nyomban fanyársakra tűzdelve, pompás pecsenyét szolgáltatott. Csak a legjobb falatokat vittük magunkkal, a többi, valamint a farkas is, ott maradt.
(Junius 7.) Csurukból még hét óráig tartó út vezetett Khojba, Persia egyik jelentékeny városába – s az elsőbe, melyet a nyugatról jövő utazó ér. Khoj különösen bájos és varázsszép völgyben fekszik, s bárha már előre nagy hirét hallottam, mégis a virágzó földmivelés, a leggyönyörűbb zöld mező, kivált pedig a másfélóra hosszant tartó fasorozat, valósággal elragadtak. A kép annyival inkább is meglepő volt rám nézve, a mennyiben a leggazdagabban viruló fák, s a legtarkább virágokkal ékeskedő mezőség, az első igazi keleti tavaszkép élvezetében részesitének. Maga a város is, kiválólagos keleti jellemével, egészen uj volt előttem. A török városokon kisebb-nagyobb mértékben mindenütt észre lehet venni a nyugattal való érintkezést, de itt minden olyan tisztán keleti, mint 1000 évvel ezelőtt volt, olyan, mint a minőknek az ezeregy éjszaka tündérmeséi festik a keleti városokat, egészen olyan, mint a minőnek én a keleti városi életet képzelém. Hogy e meglepetés alatt, melyet Khoj okozott, nem a szépnek és fenségesnek benyomását értem, azt talán emlitenem sem kell a nyájas olvasó előtt. Khoj egészen keleties, s mint ilyen, házai, utczái, a különböző viseletek, kiváltképen pedig a bazárok, nagyon meglepik itt a Konstantinápolyból jövőt. A bazár valóságos elfogadási terme a keleti városoknak, melyhez a magánházak mintegy hálószobákat képeznek, mert a mig az egész világ nappal amaz elsőkön sürög-forog, ez utóbbiakba csak éjjelre vonul vissza. A bazár-élet itt egészen régi fényében mutatkozik, mig Stambulnak hasonló épületeit az európai befolyás talán kényelmesebbekké tette ugyan, de eredetiségükből egészen kivetkőzteté. S a ki Khojban a délelőtti órákban látta a szük, hüvös utczák járás-kelését, adók és vevők taglejtéseit, a különböző szöveteket, fegyvereket s élelmi szereket, a hullámzó tömeg viseletét, be kell vallania, hogy Konstantinápoly bazárjai keleties jellemvonások dolgában nagyon szegények.
Az első tekintet valósággal elbüvölt, és sokáig nem tudtam megválni e sajátságos látványtól; olyan lárma, olyan zaj, olyan kiabálás volt ez, minőt még soha életemben nem hallottam, s midőn az egyik kúpozott helyiségbe léptünk, a hol mintegy harmincz kolompáros dolgozott serényen az üstökön, alig tudtam hová lenni bámulatomban, látva, hogy e pokoli zaj közt két gyermek-iskola létezik, valami üresen maradt hajlékban rögtönözve. A tanitó, hosszú, vékony suhánggal felfegyverzetten – hihetőleg azért ilyennel, hogy a legutolsó sorban ülőket is megcsippenthesse – ott ült a félhold alakban elhelyezett gyermekek között, s habár én egészen közel állottam is az iskolai helyiséghez, s több perczig hallgatóztam, egyetlen egy szótagocskát sem tudtam kivenni. Mind a tanitónak, mind a tanítványoknak olyan felfujódott képük volt a kiabálástól, mint a kanpulykának, ereik kifeszültek, s mégis azt mondják, hogy a tanitó tisztán meg tudja különböztetni, ha egy-egy arab szót (olvasmány és tanulmány a koran lévén) a tanitványok roszul hangsulyoznának. Olyasvalami, a mi előttem igazán megfoghatatlan.
S ha már a bazár tekintete is megörvendeztetett, még inkább meglepett azon csinos kis Karavanszerai, a melybe bevonultunk. Törökországban és Arabiában az utazó mindenütt csak szennyes Khanokra akad; azonban itt Persiában, hol emberemlékezet óta mindig igen sokat fordítottak a közlekedésre, a karavanszerajokban olyan vendéglőkre talál az ember, melyek, már a mi keletet illeti, semmi kivánni valót sem hagynak. Ezen épületek jobbára a bazaroknak közepette fekszenek, s rendesen szabályos négyszögből állanak, melynek minden oldala bizonyos számu czellákra van felosztva. Az egyetlen fél kerek nyilás, mely mind ajtóul, mind ablakul szolgál, az épület körül futó terrasse-szerű emelvényre nyílik, mely alatt az istállók vannak, ugy hogy az utazó, ki az első emeleten lakik, elláthatja maga alatt a földszinten lovát is. E terrasse legfölebb 4–6 láb magas s a tulajdonképi udvarba vezet, melynek közepén kút áll, gyakran virágos kertecskével kerített. Valamint e czellák nappal hüvös enyhelyet szolgáltatnak, ép úgy egyáltalában éjjel-nappal a Karavanszeraj a legbiztosabb helyiség az utazó számára. A kúpalakú bejárásban lakó dalundar (kapus) van megbizva a rend fenntartásával, ő az érkező idegent már lováról, nyeregszerszámáról felismeri, s kiki ehhez illő szállást nyer. A lapos tetőkön éjjenkint őrök állanak, kik egyhangú kiáltásaikkal elriasztják a tolvajokat, s igen ritka eset, hogy egy-egy karavanszerajban tolvajlás történjék.
Minthogy e helyiségek gyakran az odavaló kalmároknak lakó- és áruhelyekül is szolgálnak, az itteni életet majdnem szünetlenül élénknek lehet nevezni. Nappal ott sürög-forog a járó-kelő tömeg a boltok körül, a málhatömbökkel megrakott udvarban, – itt tevék s öszvérekből álló hosszú menet érkezik, ott a másik épen most távozik, házalók, koldúsok, Mollahk, gyermekek, asszonyok egyik a másikat éri szünet nélkül, s ha az ember mind ehez oda képzeli a persát, a mint vizi pipáját szippantgatva nagy csendesen ott ül czellája ablakában, a vad taglejtésekkel alkudó tömeggel szemközt, – ugy némi halvány fogalma lesz talán a karavanszerajok életéről. Minthogy épen a persák alkudozását, adás-vevését emlitém, hozzá kell tennem, hogy e hevesvérű keletiek, a rábeszélést illetőleg, még a khinaiakat is felülmulják. Mindjárt a legelső napon volt alkalmam meghallgathatni, hogy egy gyapjú-kereskedő, kinek a vevő a talált hiba folytán visszaadta portékáját, hogyan kinálta meg ezzel amazt másodszor is. Költőnek sem válnék szégyenére az a képbeszéd, melylyel áruczikkének fehérségét, finomságát, gyengédségét elmagasztalá. Olyan tűzbe jött beszéde közben, hogy képes lett volna a legmakacsabbat is megrendíteni. A vele szemközt álló persa nyugodtan végig hallgatá s azután azt mondá: „Barátom, teljesen igazad van, és szavaid, Isten bocsássa meg bűnömet, oly igazak, mint maga a Korán, de azért még sem hihetem. Ám találja más olyannak portékádat, mint a minőnek leirod, de nekem hibás az, és igy kénytelen vagyok visszaadni.“ Valóban hihetetlen, hogy a persa a legkisebb csekélységre mennyi esküvést pazarol, mennyire bizonygatja saját életével, családja életével, a király diademjével, Fatima ártatlanságával, Huszein és Ali szentségével stb. s hogy az embert valami ilyes alkalommal busásan rá ne szedjék, csakugyan hasonlóképen persának kell lennie.
(Junius 8.) Nehogy a másnap kezdődő Kurban Bajram-ünep megakadályoztasson bennünket utunk folytatásában, másodnap estefelé már eltávoztunk Khojból s még ugyanekkor Szeid Hadzsi Aga faluban szállottunk meg, melynek lakosai csupa Szeid-ek, tudniillik a próféta utódai. Ezek az urak, kik származási gőgjük folytán egész Persiában a legszemtelenebbek, kiváltképen az idegennel szemközt oly követelők, hogy az embert végre is kihozzák sodrából. Bármily gazdagok legyenek is, azért mégis koldulnak mindenütt. Nem alamizsnát kérnek, hanem valóságos adót, melylyel nékik mint az Izlam feje utódainak mindenki tartozik. A szentség leple alatt sokszor a legnagyobb bűnöket követik el, s a nép nem igen meri tőlük számon kérni tettüket, azonban a hatóság nem oly nagyon aggályos, s a mint hallottam, a tebrizi kormányzó, az egész világ szörnyűködésére, egy rablást elkövetett szeidet, elégetés általi halálra itélt. A Mollahk kifogásokat tettek, de a kormányzó azt mondá: „Ha igazi szeid, akkor ugy sem fog elégni“, s a bűnöst csakugyan lángokra vetteté.
Későn érkezvén, az éjet egy üresen álló juhakolban kényteleníttettünk tölteni. Egyébiránt a néhány órai nyugalmat, melyet ezen helyiség nyujtott, igen drága áron kellett megfizetnünk, mert a midőn másnap reggel a világosság első sugarainál egymás szemébe néztünk, úgy találtuk, hogy mind valahányunk arcza tele van nagy vörös foltokkal. Ugyanilyenek boriták testünk egyéb részeit, s ezek azon látogatásnak valának eredményei, melylyel bennünket a mult éjjel a juh-kullancsok, éji szállásunk régibb lakói megtisztelének. Valamint én magam is csodálkozom még most is azon mély álom fölött, melyből sem engem, sem utitársaimat még ez állatok marása sem tudott felébreszteni, – bizonyára ép úgy csodálkozik az olvasó is; de a több órai lovaglás csodálatos hatással van az alvásra, s az állomásra fáradtan érkező utast talán csak a skorpió tudná nyugalmában megzavarni.
(Junius 9.) Ezen faluból utunk hegynek felfelé vezetett, sziklás földön, s gyakran igen keskeny hegyi ösvényeken, bárha az utak itt már rendesebbek s jobb karban tartatnak, mint Törökországban. Ugyanezen utat, a mint hallám, egy khoii gazdag czukor-kereskedő saját költségén hozatta rendbe, s az ilyen példák nem ritkák Persiában.
A gazdag, a ki jó emléket akar hagyni maga után, ezreket áldoz egy-egy út elsimitására, egy karavanszeraj vagy kút épitésére, s Iran közlekedése nem egy könnyebbségét ezen régi szép szokásnak köszönheti. A nap nem tünt még fel, midőn már a magaslatra jutottunk. Lapos táj volt ez, meglehetősen kezelt rétekkel és szántóföldekkel. Balról a hajnalpir bibortengeréből a nap kiemelkedék aztán; csendesen lovaglék, szemeimet a természet szép játékán legeltetve s mily nagy vala meglepetésem, midőn körültekintvén, a hegy túloldalának aljában bájoló tavat láttam egyszerre magam előtt terülni, a legtisztább azurkék tükörrel s közepette phantasztikus szigetekkel. Ugy látszék, mintha az egészet varázsolás állitotta volna elő, s még mielőtt földabroszomat elővehetém vala, utitársaimtól már is meghallám, hogy ez a szép Urania-tó, mely más néven Derja-i-Sahi (királyi tengernek is neveztetik. A tó, az őt minden oldalról környező s a jelen évszakban még hólepte tetejű hegyeivel, valóban leirhatatlanúl szép vala, s ismételve meg kell jegyeznem, hogy azt a mélységes mély kék szint, minőt ennek sima tükre mutatott a hajnal keltekor, sehol többé azután az egész keleten nem találtam. Már három hete nem láttam tengert, nem csoda tehát, ha ezen tekintet az Euxinust és a festői Bosporust idézte fel ujra lelkemben.
A lemenet még meredekebb, mint a feljövet volt, s valami félórányi távolságban lehet a parttól. Innen balra tértünk el, s meglehetősen jól müvelt, de sok helyen sziksóval boritott térségen haladván át, jó déltájban Shehva faluba érkezénk. Itt épen a Kurban Bairomot ünnepelték, azonban a lakosság oly szegény, hogy alig kaphattunk kenyeret, husra vagy más egyéb élelmi szerekre pedig gondolnunk sem lehet. Másnap (Junius 10.) Dize Halilba mentünk, jobbadán sóboritotta vidéken át. Köröskörül a természet igen szegény s a szemnek nem igen van más mi egyében gyönyörködnie, mint a távoli Urumia-tóban. 11-kén reggel végre mocsáros csatornák által szegdelt tájon haladtunk át Majinon keresztül Tebriz felé, Azerbajdzsannak fő-, Irannak pedig legnagyobb kereskedő városa felé, mely most egyszersmind az én utamnak is legalább egy ideig, végczélját képezé.
Tebriz, Irannak a középkorban oly nevezetes városa, a helagidak s más egyéb tatárfejedelmek székhelye, távolról ép oly kevéssé vala meglepő, mint Khoi. Kertekkel gazdagon megrakott területén, itt-ott látszott egy-egy keresztül döledezett mecset kék kupja, vagy valami hajdan pompás épület puszta romja, s ha nincsen az a gőzkör, mely a levegőt a város fölött megsüríti, ugy az utazót semmi sem figyelmezteti arra, hogy Persia második városához közelít. Minél közelebb jutottunk, a levegő annál nyomasztóbb, forróbb lett, s bárha persa utitársaim a Tebriz szó (láz-üző) etymologiai magyarázatával a város rendkivül egészséges éghajlatáról akartak is meggyőzni, mégis komoly aggodalom szállta meg lelkemet, midőn a kertek és romok magas agyagkerítései között, hol a melegség már kiállhatatlanná kezde válni, mintegy másfél óráig kellett vonulnunk, míg a város belsejébe juthatánk.