IV.
Midőn a tömkelegszerű, keskeny, görbe utczákon a bazár felé vettük utunkat, képzelőtehetségem minden élénksége daczára, sem valék képes ezen roppant romhalomban a régi Tebriz legparányibb képecskéjét is magam elé varázsolni, melyet állitólag a hires Harun el Rasid hitvese alapitott volna, mely a maga idejében Rhageszszel versenyzett; s melynek szépitésére Gazan Khan oly sok gondot fordított. A mogul főváros hajdani pompájának legkisebb nyomát sem találtam s csakis – már az ős hajdankorban magasra emelkedett kereskedelmi fontosságáról szereztem magamnak némi fogalmat, midőn a még mindig tekintélyes bazárokon halkléptetve keresztüllovagoltam. A mit Khoiban találtam, az a tebrizi bazárélethez képest még csak miniatur-képecske. Itt százszorta oly nagy a lárma, a zajongás, a kiáltozás, nem hiába hogy mind e napiglan legnagyobb kereskedő városa egész Irannak, mit a bazárok is megbizonyitanak, melyek az egész ország e fajta épületeihez hasonlítva, kétségtelenül a legnagyobbak. Miután azt ajánlották, hogy az Emir karavanszerajban, mint a legszebben és tágasabban, vegyek szállást, majd egy órahosszat kellett a bazáron végigvonulnom, mig oda juthaték. Mint az eféle látványokhoz szokatlan ujoncz, majdnem roszul éreztem már magamat, az itt-ott túlságosan sürű tömeg, a keresztül-kasul vonuló, hosszú sort képező megrakott öszvérek között, minden lépten-nyomon veszedelmes összeütközéstől féltem, hogy vagy engem üt meg valaki, vagy én ütök meg mást, s ha visszagondolok rá, hogy a vadul üvöltő dervisek hogy szökdelének előttem e roppant zűrzavarban, s hogyan hajigálták a levegőbe éles fejszéiket, meg ujra elkapva azokat: még most is valóságos csodának tartom, hogy én mint tapasztalatlan, minden ámulásom és bámészkodásom daczára, hogyan juthattam oda sértetlenül a fenebb emlitett szép karavanszerajhoz.
Örmény utitársaim szerény czellát rendeltek számomra, s minthogy ők rendeltetésök czélját immár elérték, csakhamar megváltak tőlem azzal az igérettel, hogy másnap felkeresnek és szülővárosukban ők maguk lesznek vezetőim. Az elválás nehezemre esett, mert a kik keleten huzamosb ideig együtt utaznak, azok végre egészen rokonok gyanánt tekintik egymást, s engem a válás annyival is inkább fájdalmasan hatott meg, minthogy e becsületes jó emberekben, nemcsak utitársakat, hanem jóakaratú Mentorokat is találtam ázsiai utam első szakaszában. Mikor ők eltávoztak, késő estig ott ültem szobácskám ajtajában, – részint fáradság által visszatartóztatva, részint pedig a végett, hogy a körülöttem zsibongó életet bámulhassam. A helyi szokáshoz hiven, csakhamar kiváncsi csoport gyülöngött körém, egyik kereskedőnek tartott s árúczikkeit ajánlá fel, másik pénzváltónak nézett s azt kérdezé, vannak-e beváltani való imperialjaim vagy kopekeim, a harmadik, ruházatomról itélve, a teherani követséghez tartozónak gondolt s szolgálatát kinálá, s valóban fárasztó, a mennyit ki kell az ujonnan érkezettnek állnia egy ilyen persa karavanszerajban ez örökké éber spekulansok ostromától. Csak késő este, midőn lassankint minden elcsendesült, élvezheték nyugodolmat. Minthogy eddigelé örményekkel utaztam együtt, még csak a mai volt az első est, midőn vacsorám elkészitésével tulajdon magamnak kellett foglalkoznom. Ettől a fáradságtól meg akartam kimélni magamat, s az egész Persiában oly hires tebrizi csilau-t (ris-étel) kóstolám meg, egy adag Lule-Kebab-bal (nádpecsenye), vagyis vékony vesszőre felszúrt, zsirból kisütött vágott hussal, de ezeket az eledeleket igen nehezeknek találám s már másodnapon saját kezemmel fogtam hozzá a magammal hozott főzőeszköz használatához, azonban bárha a szakács-müvészet első próbái nem sükerültek is valami nagyon szerencsésen, mégis a tulajdon magam által készitett ételek izletesebbek s egészségesebbek valának. Sokkal nyomasztóbb volt azonban rám nézve az esti órák magányossága, de persa szomszédaim nyájassága ezen is segített, s az ország szokásainak és nyelvének ismerete csakhamar mindenütt barátokat szerzett.
Tebrizben két hetet tölték, először azért, hogy a megtett út kiállott fáradalmait egészen kipihenjem, másodszor pedig azért, hogy Persia ezen második fővárosában huzamosabb tartózkodásom folytán mind az azerbajdzsani tájszólás sajátságait, mind a siíta felekezet legszembetünőbb speczialitásait, a mennyire csak lehetséges, megismerjem s hogy e tekintetben igen sok ujat és érdekeset tapasztaltam, az könnyen érthető. Huzamosb évekig szakadatlanul szunnita körökben élvén, mindenekelőtt az itt talált vallási viszonyok különbözése vonta magára figyelmemet. A siíták az Iszlam protestansai, igy hallottam s olvastam gyakran, s iparuk és szellemi fensőbbségük hire csakugyan ilyest sejtetett is velem, de mily nagy volt bámulásom, midőn már a legelső napon minden lépten-nyomon sokkal vadabb fanatismust, sokkal kirivóbb álszenteskedést találtam itt, semmint Törökországban. A koran eltérő magyarázata, s az a körülmény, hogy Persia Iszlamja sokkal elválasztottabb maradt minden nyugati elem befolyásától, mint a törökországi, ezekben keresendő annak oka, hogy a siíta felekezet sokkal inkább fentartotta a kegyesség magamagának ellenmondó számos fogalmát, s igy itt minden színlelt szenteskedés mellett sokkal kevesebb benső vallásosság létezik, mint az Iszlam akármely egyéb követőinél. Nagyon meglepett mindenekelőtt a persák azon tartózkodása, melylyel az európaiakat kerülik, s az a törvény, hogy ha netalán az ő ruháik csúcsa, az európaiét érintené véletlenül, már ezáltal is nedzsisz-szé (tisztátalanná) lesznek, s haladéktalanul fürdőbe kell menniök, nekik, kikben a többi között, mindjárt másnap e következő vonásokat tapasztaltam: A karavanszeraj közepén itt is, mint mindenütt, vizmedencze áll, eredetileg kegyes mosdások czéljából, – s ime, míg az egyik a kut egyik sarkánál szennyesét mosta ki, a másik félig cserzett bőreit áztatá, a harmadik egy csecsemőt mosdatott teste különböző részein: a másik oldalon emberek álltak, kik nagy áhitattal fogtak hozzá vallásos mosdásukhoz ugyanezen vízben, sőt egy szomjazó leguggolt az egyik sarokban s a zöldes setét nedvet, nagy ihlettséggel szürcsölé két marokra. Meg nem állhatám, hogy hatalmas „Pfui“-t ne kiáltsak feléje; de a persa oda fordult hozzám, tudatlannak nevezett s kérdé, vajon nem tudom-e, hogy a Seriat szerint (szent törvény) a 120 itczénél többet tartalmazó viz vak, – azaz olyan, mely nem lehet szennyessé és tisztátalanná. S ezek az emberek azon véleményben vannak, hogy még a legeslegtisztább európainak illetése is, nagy mértékben be fogná őket szennyezni!
S ha fanatismusról szólok, vajon hogy ne emliteném azt a csodálatraméltó Dervist, ki esetlegesen épen akkor utazott itt keresztül, az egész bazart bámulatra ragadta, s mint eredeti tünemény, előttem is örökké feledhetetlen marad. Ez az ember, teljesen meg levén győződve Alinak az első khalifaságra tartott jogos igényéről, már, a mint hallám, harmincz esztendővel azelőtt azt a fogadást tette, hogy beszédszerveit egész életén át mi egyébre sem használja, mint az „Ali, Ali“ névnek kiejtésére, mi által több mint 1000 évvel azelőtt elhalt Khalif legbuzgóbb párthive gyanánt fogja magát megbizonyitani. Odahaza, nős lévén, nejéhez, gyermekeihez, barátaihoz, rokonaihoz semmi egyéb szót nem intézett, csak azt: „Ali, Ali“, ha ételre, italra, vagy bármi más egyébre volt szüksége, megint csak: „Ali, Ali“, ha a bazáron valamit venni vagy kéregetni akart, megint csak: „Ali, Ali“, ha valaki bántalmazá vagy megjutalmazá, ismét csak az „Ali, Ali“ név hangzott ajkairól.
Buzgóságában az utóbbi időkben annyira ment, hogy lóháton ülve, eszeveszettként egész nap az utczákon rohant fel s alá, a levegőbe magasan botot dobált fel s vadul kiáltozá: „Ali, Ali“; hogy ezt az embert fél szent gyanánt tisztelék, könnyen elgondolhatja mindenki. Egy városba érkezvén, a legelőkelőbb s leggazdagabb ember istállójába ment, s kétszeres „Ali, Ali“ kiáltására, gyönyörű, felnyergelt lovat kapott ajándékba, rögtön felpattant rá, s rohant utczáról utczára, vadul üvöltve szokott mondását: „Ali, Ali!“ Öltönye vagy egészen fehér, vagy zöld vala, s még botja is ezen szinek szerint változott. S mintha még most is látnám, hogyan állt meg az Emir karavanszeraj kapuja előtt, s a rettenetes bazári sürgés-forgásba villogó szemekkel, olyan erővel bele kiáltott, hogy fején és nyakán erei megdagadtak: „Ali, Ali!“ Leirhatatlan csodálkozással ültem egykor valami öt perczig e különös férfiúval szemközt. Hallgatott ugyan, de a harmincz évi megszokás olyanokká alakitá ajkait, hogy még némaságában is „Ali, Ali“ nevét vélte az ember szájából kihangzani.
Csak akkor, miután nehány napot töltöttem Tebrizben, lőn világossá előttem, milyen igazi keleti elem között élek, s hogy a távoli Stambul, a keleti világ ezen tarkára festett függönye a keletnek csupán hamisított, s félig-meddig európaivá tett képét mutatja. A kelet minden meglepetéseivel, tetszett ugyan az első pillanatra, de csakhamar visszakivántam a nyugati életet, s igen nagy volt örömöm, midőn a karavanszerajban, Würth és Hanhardt urak személyében, derék sveiczi németeket s müvelt európaikat találtam. Erővel azt akarák, tegyem át szállásomat hozzájuk, de ezt megköszöntem, s csak asztaluk szives felajánlását vettem gyakrabban igénybe. Általuk megismerkedtem egyéb, itt lakó európaiakkal is, s kimondhatlanul jól esett, ha a nyugati czivilizáczióról, nyugati nyelven folytatott hosszas társalgás után, valami persa társaságban, ismét effendivé alakulhattam át. Ez az átmenet, egyik társaságból a másikba, már Stambulban is igen kedves volt előttem, de kivált itt, különösen sok élvet nyujtott. A persa világ csodálta ugyan azt a benső viszonyt, melyben az európaiakhoz állok, de tudták, hogy a szunniták, mint a kikhez tartozónak véltek engem is, nem olyan nagyon szigorúak a más hitűekkel való érintkezést illetőleg, legalább senki sem tett ezért soha valami szemrehányást. Míg európai barátaim, némely helyi viszonyt és erkölcsöt, az ő felfogásuk szerint közlöttek velem, ezeket azután a benszülöttek világánál is megtekintém, s ha az olvasó kétszinű szerepemet talán hibának mondja is, be kell vallanom, hogy e gáncsot szivesen elviselem azon élvezetért, melyet az itteni szokások és életre való helyes belátás nyujtott, tapasztalataim azon tömegeért, melyeket a keleti népek felől, a Bosporustól mind egész Szamarkandig szereztem magamnak.
Sok érdekes adatot hallottam Bokharáról s egypár európai utazóról, kik odamentükben ezt a várost útbaejtették. Az akkori angol konzul, Mr. Abbot, testvére azon hires Abbot kapitánynak, ki Herattól Khiváig utazott, ennek sok nevezetes kalandját elmondá nekem, s általában mindenek leplezetlenül kijelenték, kételkednek tervem kivihetőségén. Az ő állitásuk szerint ily nagy nehézségekkel járt a Közép-Ázsián való átutazás. Az eredeti doctor Wolf Józseftől – vagy, mint egy gunyoros kritikus nevezé: a baireuthi pápáról – is sok furcsa történetet hallottam. Ezen Wolf József ugyanis, mint ezt a hazai olvasó már ismeri, nemcsak kétszer utazta be Bokharát, hanem saját állitása szerint az ottani Khant, és minden kegyes Őzbeget, valóságos apostoli buzgósággal a keresztyén vallásra is akart téríteni. Ez utóbbit azonban, mit anglikán barátai hisznek ugyan, én részemről bátor vagyok kétségbe vonni, hogy azonban kétszer volt Bokharában, az való igaz, s annyival is inkább csodálatos, mivel ő a legfélénkebb emberek egyike, s még e mellett a szükségesebb nyelvekben is járatlan volt. A mi azonban a fanatikus mohamedanokkal szemközt leginkább hasznára vált, az, öltözetének hihetetlen elhanyagolása s különös hajlama a szennyességre, egyszóval azon körülmény volt, hogy ő a dervisek hűséges képmása. Nem is nevezték sehol másnak, csak dervisi frengi (európai dervis)-nek, s minthogy keleten az e fajta emberektől igen sokat eltür mindenki, mit másnak ugyan nem volna tanácsos mondania, ugy Dr. Wolf Józsefet is, vagy a mint ott nevezék, Mollah Juszufot, türelmesen hallgatták mindenütt. A többi között azt mondják róla, hogy az angol követet, Sh… ezredest nem csekély zavarba hozta, midőn ez őt Persia királyának bemutatá, s a doktor alig lépett be a minden siíták fejének elfogadási termébe, s ez hogylétéről tudakozódnék, ő azzal felelt, hogy haladéktalanul keresztyén hitre akarta a királyt tériteni. Apostoli buzgalma – melylyel maga dicsekszik legjobban – még akkor sem hagyta el, mikor Khoraszszanban, tél közepén egy kurd csoport megrabolta, s minden ruhájától megfosztván, órákhosszat ott állatá a szabad sivatagon, a vadul süvöltő őszi szélnek közepette. Az ihlett missionarius, saját szavai szerint, vaczogva nem könyörületességért esedezett, hanem még fél fagyottan is a holy Gospel-t (a szent Irást) prédikálá – természetesen angol nyelven – a vad kurdoknak. S oh csodák csodája! azok megtértek, sőt útnak ereszték.
Hasonló csodákat tett a Turkomanok között is. Egyszer egy régi nadrágért adták el, máskor béna szamárért cserélték be, de gazdáját mindig jó útra térité (ismételve mondom – a nélkül, hogy annak nyelvét tudta volna –) visszanyerte szabadságát s Bokharába ért. Itt teljes papi ornatusban, nyitott bibliával tartá bevonulását s az ép oly fanatikus, mint kényurilag vad Naszvullah khan nem tett neki egyebet, csakhogy szörnyűképen ráijesztett, tisztjei pedig tetemes pénzösszeget csikarván ki tőle – világnak bocsáták. A mint tebrizi barátaim beszélték, egy kegyes nőegylet (mert Anglia hölgyeinek kiváltképen kedvencze volt) egész ládára való finom fehérneműt küldött ide számára, a mire nagy szüksége is volt. Mindazáltal azon apró állatkáktól, miket Közép-Ázsiából magával hozott, alig lehetett őt megszabadítani. Csodálatos szórakozottságáról is eredeti történeteket beszélnek. Ha sok rábeszélés után végre szobájába ment, hogy inget váltson, valami félóra mulva egészen az előbbi állapotban jelent meg ujolag, s az inget, feledékenységből zsebkendő gyanánt zsebébe dugta s használta. Máskor megint vasárnapi alkalommal a gyülekezet szine előtt szószékre lépvén, papi palást helyett, szórakozottságból, női köpönyeget kerített nyakába. Sokat irtak már róla, de még többet lehetne elmondani, mert dr. Wolf, valóban minden tekintetben eredeti és ritka ember volt.
E nagy persa kereskedő városban eltöltött első napjaim igen gyorsan s kellemesen folyának, s társaságom majd európaiak, majd ázsiaiak között váltakozván, elegendő szórakozást nyujtott. Ehez még két más körülmény is járult, nevezetesen az első, hogy épen ittlétem alkalmával rendkivüli ünnepélyek tartattak, s a második, hogy azokban én is részt vehettem. Az ujonan kinevezett Veli Ahd (trónörökös) első ünnepélyes bevezettetése teljes mértékben feltárta előttem a persa etiquettet és fényüzést. Muzaffar-ed-din Mirza, a király kilencz éves fia, ki az itteni szokás szerint kora ifjuságától kezdve trónörökösnek választatván, e gazdag tartomány kormányzójaként szerepelt, épen e napokban vala nyilvánosan feldiszítendő a khalattal, a királyi diszöltözettel. Az egész város talpon volt. Az ünnepélyek több napig tartának, s igazán felettébb kiváncsi voltam, midőn a legelső napon a nagy tömegtől környezett Ala konak (fejedelmi lak, magas palota) kapuin át, a benső udvarokba hatoltam, mint a hol az ünnepélyes szertartásnak véghez kelle mennie. Milyen tarka vegyülék, mennyi szenny és mennyi gazdagság, milyen büszkeség és milyen nyomor tárul itt fel a szem előtt! A bejárással szemközt álló fedett teremben ott ültek a nagyok: a herczeg, a papok s a herczegi háztartás főtisztjei. Mind valamennyinek arczán kimondhatlan komolyság ült, a redős öltönyökbe burkolt testek magatartása, a kezek fontos mozdulata, a fejek büszke hajtogatása, mindez azt mutatá, hogy keleten nem egyedül az ozmanlik azok, a kik ünnepet tudnak ülni. Az udvarban köröskörül két sor szerbaz (katona) volt felállitva, szomoruságos alakok s európai egyenruhában, persa prémes süveggel. Mintha csak vasvillával hányták volna rájuk a ruhákat, – de legnevetségesebbek nyakravalóik voltak; egyik elől, másik féloldalt, a harmadik épen hátul kötötte meg, – s hát még a gombok, kegyelmes Istenség! Az egyik alul feledett ki hármat, a másik felül. Nem lehet valami komikusabb, mint a persa katonák európai egyenruhában! S hát még ha tisztelegnek! A vezényszó egyszerre hangzott ugyan fel, hanem a fegyver még valami félóra mulva is mindig csörgött, mert ha az utósó sor egyik másik legénye épen barátságos beszélgetésbe van is merülve, midőn a „tisztelegj!“ szó felhangzik: van benn annyi lelkiismeretesség, hogy a parancsolatnak, s ha mindjárt egy óra negyed után is – engedelmeskedik. A kert egy egész oldalát czukor-süvegek, különféle persa czukor-sütemények s édességek tölték el, miket óriás-kondzsakra (fatálak) szokás felállitani, s miknek Persiában semmiféle ünnepélynél sem szabad hiányozniok.
Középen emelkedék a trón, melyen a kilenczéves gyenge, halvány kinézésű herczeg, komoly, mély fontoszágú arczczal helyet foglalt, mig gazdag kisérete körötte sereglett. Mikor leült, hatalmas ágyudörgés hangzott fel, a katonai zenekar háromszoros tust fujt, s ekkor megjelent a királyi követ a diszöltönynyel, ezt, új méltósága jeleül, nyilvánosan a herczegre teritendő. A ráterités aktusa után, a Sir-ü-khorsid gyémánt rendjel feltüzése következék, azután pedig gazdag szőnyegek közül a királynak vászonra festett arczképét leplezték fel. Ekkor felállt az egész társaság, a herczeg tiszteletteljesen megcsókolá, s miután az ujra befedetnék, ő is ujolag helyet foglalt. Erre megint ágyúdörgés, megint kábitó zeneharsogás következék. Azután magasrangú főpap lépett elő, ki Isten áldását könyörgé alá, erre felolvastaték a királyi parancs fennhangon, azután pedig egy költő jelent meg, ki a trónnal szemközt állittatván, az ujonnan kinevezettnek dicsőitésére egy kaside-t (dicséneket) olvasott fel. A szavalás modora egészen uj volt előttem s még jobban meglepett mint magának a költeménynek bombasztikus tartalma. A ifju herczeget majd gyengéd rózsához, majd tündöklő naphoz hasonlitá, majd drága gyöngyhez, melyet a királyi családból halásztak ki s most Iran koronának legdrágább ékességévé vált, – azután megint hatalmas hősnek nevezé, ki egyetlen kardcsapással seregeket semmisít meg, kinek tekintete előtt hegyek remegnek, kinek haragja lángjától folyók száradnak ki, – egy szóval, használt olyan metaphorákat, hogy a szegény kis gyermek, ha mindezeket megérti vala, bizonyára remegni fogott volna saját maga előtt.
Miután az uj trónörökös a terem aljában egybegyülekezett nagyokhoz lépett volna, a kolosszalis fatálak édességei pazar bőkezűséggel osztattak szét a jelenlevő vendégek között. A szermester ezen kivül még mindenkinek különös köszönetet mondott szives megjelenéseért, – s azzal az ünnepélynek vége lett.
A fenebb emlitett ünnepélyek másodika Cerutti, olasz követ fogadtatása volt, ki huszonöt tagból álló küldöttség élén ezen utazott át Teheranba. Az olaszok, kik Persiával kereskedelmi szerződésre akartak lépni, Konstantinápolyt jóval az én távozásom előtt hagyták el, de ők a Poti és Tifliszen át vezető útat választák, minthogy e gavallérok egynémelyike szivesebben halálra rázatá magát valami orosz droske által, semhogy kiállja a nyeregben való utazás fáradalmait. S ha érkezésük hire az itteni kormányzót, illetőleg annak helytartóját Szerdar-Aziz-Khant s ugyszinte valamennyi persa hivatalnokot örömre gerjesztett, minthogy egészen neki adhaták magukat szenvedélyes tündöklési vágyuknak, az uj királyság képviselőinek megjelenése az itteni európai kis gyarmatot, még nagyobb örömmel tölté el. Hogy az elfogadásnál jelen lehessek, én is ez utóbbiakhoz csatlakozám. Forró juniusi nap kora reggelén valami két órajárásnyira lovaglánk eléjük a városon kivül, s mikor oda érkeztünk, az egész küldöttség épen átöltözéssel foglalkozott. A persák előtt teljes diszben akartak megjelenni, s nem kevés időbe telt, mig 25 európai, kik részint a diplomatiához, részint a katona-, kereskedő- s tudós-osztályhoz tartozának – díszöltözékével elkészült. A nap magasan állt már, s a forróság valóban szenvedhetlen volt, midőn ezen urak gazdagon felékesített egyenruháikban, mellükön csupa rendjelekkel, tollas sisakokkal és pompás kardokkal a város kapuin át bevonultak. Nekem, a távoli Ázsiában, különösen tetszett az európai élet szemlélete, a persa nézők közé vegyültem, hogy itéletüket kihallgassam s épenséggel sem csodálkozám fölötte, hogy az egész ünnepélyes menet csak gunyos megjegyzéseket idézett elő a persáknál. A mit mi pompásnak nevezünk, azt a keleti nevetségesnek tartja – s viszont.
Az ő szemeikben a mi kurta, testhez álló felöltönyeink a legaesthetikátlanabbak; az ő fogalmuk szerint mind az, a mi terjedelmes, redődús, sokat mutató ép oly szép, mint a mily nyomorúságos hatású mindaz, a mi vékony s igénytelen. Az ő pruderiajuk s álszemérmük szabta elveik szerint a test bizonyos részeit el kell rejteni és fedezni, – s pedig az európaiaknál épen ezek mutatkoznak a leghatározottabb körvonalokban, s igy a keletinél csak visszatetszést szűlhetnek. A lovon ülőnek erőszakolt, katonás tartása sem tetszik nékik, s ebben én is osztom nézetüket, mert a mellét merően kifeszitő európai lovag valóságos karikatura az oly sok kellemmel s lovát mégis oly büszkén megülő keletinek ellenében.
Egyébiránt az ujonan megérkezett európaiaknak, az elfogadás napján, valósággal pokoli útat kellett tenniök. Hogy a nép kiváncsisága kielégíttessék, majdnem kétóra hosszat hurczolták őket összevissza a városon, mig lakhelyükhez juthatának. De még itt sem volt nyugodalmuk, mert az üdvözlők, s az ajándékokat hozó, de még kövérebb ajándékokat váró szolgák csoportja, három egész napig szünetlenül gyötörték őket. Ugy hiszem, nem csalódom, ha azt mondom, hogy e heves vérű olaszok közül, kik egyébiránt nem idegenek a pompázástól, csak egy is örömmel csatlakozzék valaha, Persiában, a nyári hónapokban tartandó diszmenetekhez. Minthogy ezen ünnepélyek között az örökös látogatásnak, viszontlátogatásnak, kirándulásoknak, estélyeknek nem volt se végük, se hosszuk, – lassankint az a vágy lopózott szivembe, jó volna utamat Teheran felé folytatni. Tebriz igen érdekelheti azt, ki Iran kereskedelmi állapotait tanulmányozza, mert bárha a nyugati határokon fekszik is, mindazáltal a jezdi, sirázi, iszfahani, középázsiai, khoraszani, iraki s ugy szinte a bagdadi és kirmahsahi utak itt folynak egybe valamennyien. Azon kereskedők, kiknek nem áll módjukban a nyugati portékákat Konstantinápolyból hozatni, Tebrizt tekintik a nyugati közlekedés rakhelyéül, mint a honnan Erivanon, Tifliszen vagy Erzerumon át az ut a Feketetengerhez vezet. Mai nap még, a régi szokáshoz hiven, minden félelmesség, minden nehézségek és a török fenhatóságok minden hanyagságok daczára, sokkal nagyobb a közlekedés a török területen, semmint az oroszon át. Ez azonban nehezen fog sokáig igy tartani. Oroszország, mely a fekete s a kaspi tenger között tervezett vasutja által Persiat közelebb akarja hozni Európához, régi vetélytársán veszedelmes csapást ejtend ez által. Mint általában mindenütt, ugy keleten is a kereskedelmi út képezi a leghatalmasabb életeret, s mig a bosporusparti álmos effendik a szép jövendő képeit csak felgomolygó csibuk füstjükben akarják felfedezni: addig az éjszaki Kolosz vaskarja, történelmileg nevezetes fáradhatatlansággal munkálkodik minden irányban, déli szomszédjának előbb-utóbb bizonyára bekövetkező romlásán.
Minthogy Persia bensejében a Tebrizhez vezető utak karavanok s kisebb utitársaságok szakadatlan lánczolatától hemzsegnek, az itteni szokás szerint egészen magánosan akarám folytatni utamat a főváros felé, csupán az egy Csarvadar kiséretében, mint a hogy itt a paripák és teherhordó-barmok bérbeadóit nevezik. Igen szerény árért még sokkal szerényebb paripát bérlettem tehát, melyre podgyászostúl felrakodtam s bucsút vevén a barátságos európai Koloniatól, junius 25-én, nehány órával napfelkelte után, eltávoztam Tebrizből. Az a két hét, melyet itt töltöttem, egyrészről mélyebben belevezetett ugyan a keleti világba, de másrészről a nyugatiakkal való gyakori érintkezés által ujra felelevenité bennem az európai élet emlékeit. Ennek következtében meglehetősen nehéz volt az elválás, azonban a szilárd elhatározottság eszméje csakhamar feledteté a közbejött episodokat, s midőn a csarvadar társaságában, ki hasonlóképen megterhelt barmon ült, meglehetősen élénk uton tovább vonulnék, az európai világ ezen előőrsei, már másodnapon, jóformán végkép eltüntek a feledékenység ködhomályában. Tebrizre nézve kielégitém kiváncsiságomat, s képzelődésem most a főváros távoli képével kezdett játszadozni.
A főváros, az udvar székhelye, s a nevezetes országnagyjainak, gazdagainak és tudósainak gyülpontja, daczára a bizonyos csalódásnak, mégis mindig birt valamely különös varázszsal rám nézve, s bárha a jobban és jobban előhaladó évszak mindig kiállhatatlanabb melege, az egyhangú táj, s az a szegény mód, melylyel utamat folytatám, nem nyujtottak is valami különös élvezetet, mégis az az ujabbság varázsa, s az utazás és tovább menés örökké fris élvezete testileg s lelkileg megerősitének, s a szokatlan életmódot oly kellemessé tették előttem, minő az sohasem volt annakelőtte. Sőt mi több, örültem s ohajtottam mindazon eshetőségeket, melyek a nagyon igénytelen eszközökkel ellátott utazót érhetik; örültem nekik, mert mindjárt utam elején azt tapasztalám, hogy a keleten való utazásban, ha az ember e tájak életét és erkölcseit akarja tanulmányozni, semmi sem lehet előnyösebb, mint e szűken levő eszközök, semmi sem óvhat biztosabban bármely veszedelemtől, mint a kis táska és a szegényes öltözet.
A mi európai touristaink, követségi titkáraink és attaché-ink, kik visszatértük után éleményeik előadásával vagy fényes szalonokban, vagy irodalmilag is fellépnek, hihetőleg nevetni fognak ezen állitásomon, de ám hozzák fel ellenemben a macska és hús meséjét, én viszont azt mondhatom róluk, hogy az ő nézeteik és felfogásuk, melyeket a keleti népek szokásairól és életéről közlenek, engem még inkább nevetésre gerjesztenek. Keleten, hol még a legzsengébb gyermekkorban is minden csak szinlelésen alapul, hol minden igazságot, mint unalmast, izetlent s hasznot nem hajtót, mellőzni szokás, hiába fegyverzi fel az ember a legélesebb belátás üvegével szemét, a csalódást aligha el fogja kerülni. Ha látni s tanulni akarunk, a népközt s a néppel együtt kell élnünk, jóban roszban hozzá kell alkalmazkodnunk és simulnunk, mert a keleti, csak a jelentéktelen és figyelemre nem méltó előtt fog az ő igazi világosságában mutatkozni.