VI.
Azok után, a mit a főváros külső tekintetéről, s azok után, miket általában Iran egyéb városairól mondottam, bizonyára egy olvasó sem lesz kiváncsi megtudni, milyen benyomást gyakorol e város benseje az ujonan érkezőre. Ha az ember a sáragyagból tömött falnak szűk kapuján át – mit a persák valóságos sziklafalnak tartanak – utat tör magának a keskeny, szabálytalan, szögletes utczákon, melyek közepét egy-egy csatorna hasítja, keresztül az egyenetlen, fellyuggatott járdán, melyen gyalogok, lovasok, megrakott öszvérek és tevék tarka csoportja kevereg, – a legjobb akarat mellett is, kiki igen szomorú képet nyujthat Iran mai fővárosáról. Azt a pillanatot idéztem fel lelkem elé, midőn Konstantinápolyt először megláttam. Milyen óriási különbség a kettő között! A Bosporus között is nagy köz van a távlat és valóság között. Az európai utazók nem fejezhetik ki eléggé, mily undoritónak tűnik fel szemeik előtt a régi Konstantinápoly belseje, – s azt, Teheran mellett én mégis valóságos Párisnak mondanám. Az emeletes házak, bárha csak fából, az ablakok, bárha elrácsozva, a kövezet, bárha csak hegyes kövekből, mindamellett mégis európai városokra emlékeztetnek; itt, hol az utazóra mindenfelől csak girbe-görbe, szürke sárból tömött falak bámészkodnak, még a házak alakját is nehéz kivenni, nemhogy valamely utczáról lehetne az embernek fogalma, s igazán bámulnom kell Krczic osztrak Genie-kapitányt, ki Teherán városáról egy tervrajzot készitett. Kellemesen egyáltalában nem lepettem meg tehát, s a csodálkozás és visszatetszés érzetével telve, csak hosszas kérdezősködés után találtam rá a török követség palotájára. Az egészen üres volt. A jelenlévő katonák arról tudósitának, hogy a követ, minden egyéb diplomatikus tiszttársaival együtt, az előkelő világ szokása szerint, falura ment lakni, még pedig Dzizerbe, a közeli hegységek aljában fekvő kis falucskába, mely hegyek levegője a fővárosénál sokkal üdébb lévén, Simranat gyüjtőnéven neveztetnek, a mi nyári lakokat jelent.
Ennek a tudósitásnak igen megörültem, mert hogy Teherán a nyári hónapokban valóban lakhatatlan, azt mindjárt a legelső napon tapasztalám. Oly rekkenő melegség, oly kiállhatatlan volt itt a hőség, melyhez hasonlót soha életemben nem szenvedtem, s mi több, a levegőt ezer meg ezer miasma annyira eltölté, hogy egész napon át alig ehettem valamit, oly annyira leverőleg hat ezen klima az ujonan érkezettre. Estefelé valamivel hüvösebbé lett ugyan az idő, s minthogy tebriszi utitársamat már elbocsátottam, a két órányira fekvő Dzsizerig, szamarat kellett bérlenem. Mikor oda megérkeztem, öregeste volt már. Szembetünő különbséget tapasztaltam a légmérsékletben. Minden erőm ujra megjött, s minthogy a követségi személyzetet, a kertben felvert pompás selyem sátorban épen estebédnél találtam, könnyen elgondolhatja mindenki, milyen hatást gyakorolt rám az efendik szives fogadása és vacsorájukhoz való barátságos meghivása. Mind Haider efendi, mind pedig titkárai, kik, a mint emlitém, némileg ismertek is, azt hitték, az égből pottyantam le. S ha Iran bensejében mindenki örömmel hallgatja azt, a ki Konstantinápolyról beszél, mennyivel inkább a törökök, s kivált még a konstantinápolyiak. A kérdéseknek nem volt vége-hossza, s egész éjfélig kellett beszélnem Abdul Aziz uralkodásának kezdetéről, a Boszporusz paradicsomszerű szépségeiről, s ki tudná elmondani, a török élet mi mindenféle tulajdonságairól. Utazásom tulajdonképeni czéljára csak másnap reggel került a sor, s a barátságos oszmanlik nagy szemeket meresztettek, midőn arról értesültek, hogy tovább akarok utazni, még pedig Közép-Ázsiába, melyet egész Persia a durvaság legrémitőbb székhelyének s a legborzasztóbb pusztaságnak ismer. Tervemet legfurcsábbnak épen maga a nagykövet találta. Haider efendi, egy áldott jó ember, rendesen azt szokta mondani: „További uti terveidről majd beszélünk még, egyelőre maradj itt egypár hónapig, tekintsd meg Persiát s azután tovább utazhatol.“ Ezt mondá, de szive mélyében tökéletesen meg volt győződve arról, hogy a további utazástól elmegy minden kedvem, s hogy kalandos terveimről bizonyára le fogok mondani.
Hogy az útnak kiállott fáradalmait teljesen kipihenjem, a jó oszmanlik minden telhető kényelemben részesitének; külön sátort kaptam, külön szolgát, lovat – s egyszóval a szegény utazóból egyszerre gentlemanná változtam. Bemutattak a többi ott székelő követségeknek, kik hasonlóképen a legbensőbb melegséggel fogadtak. Ennyi jóságot s előzékenységet valóban nem reménylettem, s ennek folytán Iran fővárosát, Teheránt, egész kényelemmel tanulmányozhatám. Az ázsiai utazásoknál sőt általában minden szárazföldi utazásnál igen nagy fontosságú, hogy mind az országokat, mind a társadalmakat, fokozatonként ismerje meg az ember. A ki Közép-Ázsiát akarja meglátogatni, sokkal jobban cselekszik, ha utját Irannak s nem Oroszországnak veszi. Az utóbbi úton az ember igen hirtelen beleesik az orosz-czivilizatioból a turkesztan világba, mig ellenben amaz elsőn lépésről lépésre készülhet el rá, s a ki a persák nyelvében, szokásaiban s életmódjában jártas, azt a közép-ázsiai csak fél idegennek fogja tekinteni.
Hogy nekem, ki az egész keletet eddigelé csak Stambulból s a törökországi török életből ismerém csupán, itt a persa czivilizatio fő székhelyén sok minden feltünt, – ezt a hazai olvasó könnyebben elgondolhatja. A törökök és persák közti különbségről alkalmilag már szólottunk útleirásunkban, most a városi élet egymástól való eltérését akarjuk ecsetelni, mert valamint keleten, sőt gyakran nyugaton is, a nép, urának szokásait tulajdonítja el, mint ezt az arab példabeszéd oly helyesen illusztrálja: „En nas ala dini Mulukuhum“ (a nép, fejedelme hitét vallja), ép úgy a főváros élete is, az egész ország életmódjának hű képét szolgáltatja. A házi, magán életen akarjuk kezdeni.
Ennél, mindenekelőtt a tisztaság kérdése fog meglepni bennünket, mely az első és másodrangú török házaknál majdnem mindenütt feltalálható, – azonban itt – teljességgel hiányzik. Az oszmanli igen nagy gondot fordit mind benső háztartására, mind benső ruhaneműire s házi eszközeire, melyekhez fehérneműje és ágyiruhája tartozik. Itt épen az ellenkező esetet találjuk. S bárha a persa, egészen butortalan termeit gazdag szőnyegekkel borítja is be, s habár falait dús ékitményekkel látja is el, mindazáltal a konyha, az éléstár s az Enderun (minta hogy itt a haremet nevezik) gyakran a legnagyobb hanyagságot mutatják, úgyszinte ruhái is. Azoknak, kik dzsübbeikre (felöltöny) sokszor 50–100 aranyat fordítanak, alig van változtatásra két, három ingük, s a férgek, melyek Törökországban még a középosztálynál is undornak tárgyai, Persiában még a legmagasb körökben is feltalálhatók. Az előkelő stambulinak toiletteje is sokkal keresettebb és jobban felszerelt, mint a persaé. Amazok szappan nélkül s hófehér törülközők nélkül, melyek gyártásában Törökország még Angliát is fölülmulja, az életet képzelni sem tudják, mig ez utóbbiaknál a szappan, mint fölösleges fényüzési czikk, igen ritkán fordul elő s nem egy magas müveltségű Khant láttam, a ki szolgájának zsebkendőjébe törülközék, melyben, mellesleg mondva, a másnapra eledelül szolgáló húsadag is benn szokott lenni. Igy szinte a fürdő is sokkal jobb tisztitó szer Konstantinápolyban s általában Törökországban semmint Persiában. A bosporus-parti hamamok, fehér márvány falazatukkal, tiszta vizükkel, hófehér fürdőruháikkal, bárkit is kielégithetnek; de itt Persiában ezen helyiségekben kiállhatatlan szag uralkodik, s a helyett, hogy Törökország mintájára, a persák is úgy öntetnének magukra a vizet, egy négyszögletes kis medenczébe állanak, sokszor huszan is egyszerre, s olyan szorosan egymás mellé, hogy, a mint egy török barátom egyszer megjegyzé, „egy bolha sem tudna közöttük elugrani“; s bárha magam is többször meg akartam próbálni a persa fürdőt, mindig olyan undor fogott el, hogy soha sem tudtam szándékomat létesíteni. A mi azonban a persa gentlemant, minden fénye és pompás öltözéke daczára, egészen undokká teszi, ez a hennah-festés, a mi a lausonia inermis nevű növényből készült, vizben felolvasztatott sárga porral történik. Képzeljük csak azt a férfiút, ki szép fekete szakállát tégla-veresre festi, de ugy, hogy még arcza is ilyen, egész a szeméig, s bekeni kezét és körmeit is, hogy fashionabb légyen! Ezen divatnak van még egy másik rosz oldala is, s ez az, hogy a festék befedi a szennyet, s az olyan úr vagy asszonyság, a ki magát igy kifestette, a mosdást több napokig is nélkülőzheti.
Igy Törökországban az ételek s azok élvezési módja is sokkal izletesebb mint Persiában. Az evés izlés dolga, s hogy Iranban czukorral és fahéjjal főzött húst esznek, s más egyéb vajmi bizarr eledeleket, ez magában véve még épen nem róható fel hibául; de az asztalnál széltében hiányzanak itt a török házak hófehér hauli-i (asztalkendő) s ha ez utóbbiakban kés és villa mind ez ideig valami idegenszerű még, Persiában a kanalat is feleslegesnek tartják. Az a finom modor, melylyel a házi úr a főtt tyúkot ujjai között szétszaggatja, s a hogy a kellem egy bizonyos nemével oda tesz egy darabot vendége asztalára, az az udvariasság, melylyel a Szorbet-csészét körüljáratják, mibe már legalább is egy tuczat férfi mártotta csúful befestett bajuszát, ez még azt is visszatetszéssel tölti el, ki csak a törökös asztali illemszabályokhoz van szokva, s ne vélje tulzásnak a nyájas olvasó, ha azt mondom, hogy még a harmadrangú efendi is sokkal tisztább minden tekintetben, mint a magát finom szokások dolgában páratlannak tartó persa herczeg vagy fejedelem.
A persa szokások finomsága, mint azt e könyv olvasója számtalanszor tapasztalhatja, csupán a külső taglejtésekben, beszédben és társalgási modorban található, s ebben a persák csakugyan felülmulnak minden keletit, sőt azt merném állitani, még talán a nyugatiakat is, s a főváros ezen tökéletességnek valóságos ne továbbja. A viszonzott látogatások, levelezések és társalgások illeméről köteteket lehetne összeirni, egyik túl akar tenni a másikon, s a gyengédség és udvariasság hyperbolikus kifejezései annál nevetségesebbek, minél jobban ismerjük a persa magán élet rendkivüli mosdatlan állapotát. Igy kellem és tisztaság dolgában a persa főváros urhölgyei szinte sokkal alantabb állanak, semmint a konstantinápolyiak. Igaz, ezek is, amazok is burkoltan jelennek meg a nyilvános helyeken, de mégis egészen más az a benyomás, mit a török nő gyakorol az emberre, félig fátyolozott arczával, suhogó selyem bugyogójával, redős feredzsejével (köpeny) csinos sárga papucskáival, mint a persa nőnek egészen zsákszerű kék öltönye, egész mellig érő hosszú két harisnyája, s vászon elővetővel borított orczája. A mi a házi öltözéket illeti, az előkelő török nőket sokszor megbámulták már európai festészeink azon képeken, mik a hárem bensejét ábrázolják. A persa nők pongyolája kevésbé ismeretes Európában, de bizonyára senki sem fogja valami nagyon festőinek találni a persa hölgyet, ki otthon mezitláb jár fel s alá kurta s gyakran mégis húsz rőf szövetből készült szoknyájában, mely a csipőn alúl fütyög, s mellét fedő rövid ingecskéjében, melynek a hasat szabadon kell hagynia. Ezt az illetlen öltözetet ifjú s vén egyaránt viseli, s ki még meg nem szokta, lehetlen hogy ne botránkozzék meg rajta.
Az utczai élet is sokkal kirivóbb ellentétben mutatja fel az egymással mereven szemben álló pompát és szegénységet, mint a Bosporus partjain. Emitt, még a nagyvezir is legfölebb hat ember kiséretében megy a portára, más magasrangú tiszteknek is, ha két szolgájuk és egy csibukdzsijuk van, s akárhányszor lehet látni, hogy a miniszterek gyalog mennek hivatalukba; Teheranban mindez egészen máskép van. Míg egyik-másik zugutczában egypár félmeztelen dervis vagy koldus ténfereg, a másik utcza-sarkon egyszerre csak egy-egy khan törtet elő lóháton, roppant kisérettel. Hosszú botokkal fegyverzett szolgák vonulnak körötte kétsorban, néha 40–60 is egyszerre, kiknek közepette maga a khan, gazdagon diszített paripáján, fontos arczczal, fejét és szakállát kellemteljesen lengetve. Kisérői lármás fellépte, szemtelen magukviselete mindazok irányában, a kik velük szemben jönnek, azt hitetné el az emberrel, hogy urok legalább is miniszter. Pedig távol legyen! sokszor semmi egyéb, mint valami fülig eladósodott khan, ki a fővárosban hónapok hosszat kunyorál hivatalért, s még csak kisérői sem tartoznak háztartásához, hanem a megnyerendő hivatal reményében egy csoport éhenkórász csatlakozik hozzá, kik pompáját puszta risikóra emelendők, nyilvános megjelenésénél előtte s körötte mennek. Csupa szemfényvesztés, csupa csuszás-mászás!
Épen oly mértékben volt rám nézve meglepő az a teljes loyalitás-hiány, mit a persákban tapasztaltam; a persákban, ismétlem, kik fejedelmükkel szemben oly túlzott tiszteletet tanúsitanak, hogy egy udvaroncz egykor, kit a Sah magához közelebb intett, rögtön befogta szemeit s igy kiálta fel: „Oh uram, kimélj meg engemet, nem léphetek közelebb hozzád, fenséges pompád sugártengere vaksággal veri meg szemeimet!“ Tudva levő dolog, hogy az egyes tartományokban a Sah parancsolatait annál kevésbbé szokás teljesiteni, kérelmeire vagy fenyegetéseire annál kevésbé hajtani, minél távolabban esik az a tartomány a fővárostól, mint a tulajdonképi hatalom központjától, sőt hogy többet mondjunk, a fejedelem legközelebbi környezete, legmegbizhatóbb szolgái vagy hivatalnokai is, kiket ő tett gazdagokká, félik talán urokat, de nem ragaszkodnak hozzá szeretettel. Házi körükben a legundokabb hireket hordják ajkukon az uralkodó magánéletéről, nejei tiltott viszonyairól, s általában minden cselekedetéről, legyen az helyes vagy helytelen. Ezen hirek szétszóródnak aztán a nép között, a népköltők satyrákká dolgozzák fel, s hogy az uralkodó meg nem becsülése valóban már is tetőfokra hágott, mi sem bizonyitja meg jobban, mint az a körülmény, hogy a midőn nyilvános helyen megjelen, kénytelen a tömeget szolgái töméntelen csoportjának „berin, berin“ (félre, félre) kiáltásaival szétoszlattatni, hogy királyi szemeit a közönyösség szégyenétől megkimélje. A török fővárosban ez egészen másképen van. Itt, még a hivatalából rég elbocsátott hivatalnok is bizonyos tisztelettel szokta kiejteni az Efendimiz (Urunk) kifejezést. A szultán személyéről (Zati Sahanie) mind Stambulban, mind minden egyéb török tartományban a legnagyobb tisztelettel beszélnek, s a császári harem viszonyairól, melyek néha, mint például Abdul Medzsid idejében, igen sok kivánni valót hagytak, legfölebb a titok zárt pecsétje alatt szokás egyet-mást fülbe sugni. Igaz, hogy az ottoman dynastiák uralkodói is sokszor a legfeketébb hálátlansággal viszonozták szolgáik hűségét, de a loyalitás érzelme egyik fő jellemvonása a töröknek, az ozmanliban úgy, mint az özbégben s az uralkodó kénye amott soha sem szerezhet magának annyi ellenséget, mint Persiában.
Bárha a persák az élet örömeit inkább kedvelik, mint a törökök, bárha itt a háremélet kötelékei sokkal lazábbak, mint ott, mégis mind Teheranban, mind általában Iran minden nagyobb városában teljesen nélkülöznöm kellett a nyilvános felderülés és mulatozás azon szép képét, mi a nyugati utazót oly kellemesen lepi meg Törökországban. Azon sétányok (szejrjeri), minőkkel Kiatkhane, Kandilli, Csamlidzsia, Fener és Modaburnu ékeskedik, hogy a mindkétnemű török beau monde csendes harmoniában legfölebb jelek által társalog egymással, azok a kis csalitok a Boszporusz partjain, melyek alatt a török vagy töröknő csibukja felgyürüző kék füstgomolya mellett, a tenger még kékebb hullámain órák hosszat legelteti szemeit az édes Kejfben, a megelégedettség e merengő, de mégis derült hangulata, mindez sehol, sehol nincs Persiában. Itt abból áll a nyilvános szórakozás, hogy az emberek csoportosan kilovagolnak a szent Sah Abdul Azim sirjához. Világiasak akarnának lenni s vallásos szemfényvesztést gyakorolnak. Az odavezető széles uton nem egy ifju Mirzát láthatni, ki arra lovagló szépét vászonredőinek csokráról felismervén, egypár bókot mond neki, még a szentélyben is udvarolni szokás egymásnak, az utmentén imitt-amott egy csésze theát is iszik az ember frisitőül, természetesen nyeregben, de mindez messze elmarad, a török mulatság vonzó képének mögötte.
Igy a házi mulatságok képe is sokkal erkölcsösebb Konstantinápolyban, semmint a persáknál. Az Efendi-osztály, melynek minden tagja, kevés kivétellel, egy-egy pohárka rakit (pálinkát) szokott élvezni estenden, kisebb-nagyobb csoportokban néha iddogálásra is egybegyül. Soká, igen soká kell a kis pohárkáknak körben járniok, hogy a társaság a hagyományos bonton-ról megfeledkezzék, s a mámorban túlboldogok még akkor is csak annyiban térnek el a józan állapottól, hogy az ülés, felkelés stb. illemszabályait kevesebb figyelemre méltatjak, a halk beszéd helyett fesztelenebbül kezdenek társalogni, vagy a sarokban elvonult zenészek müvészetétől elragadva, némelyik élénken veri az ütenyt térdein, a másik pedig – ez azonban nagy ritkaság – a dallamot is énekli. Az ilyes ivás Törökországban rendesen vacsora előtt szokott történni, s valóban alig láttam egyet is, a kit azután az asztalnál való megjelenésben netalán az ittasság megakadályoztatott volna. A persa fővárosban az e fajta mulatság sokkal zajosabban szokott véghezmenni, s nemcsak az illem határait lépi át, hanem valóban orgiának is nevezhető, az ilyen tobzódásnál ritkán hiányzanak a tánczosnők, kiknek müvészete, mint alább majd elmondandjuk, a legrikitóbb erkölcstelenségen alapul. S e dorbézolásban nemcsak ifjak és vének vesznek részt együtt, hanem, a mi Konstantinápolyban soha sem történik meg, itt nem egyszer még a nők is megjelennek. Ezen erkölcsi állapotok fölött annyival inkább is csodálkozhatunk, mert hiszen a persák, kora ifjuságuktól fogva az iszlam világ legelső moralistainak olvasásával foglalkoznak s minden cselekedetük a kiváló finomság szinét akarván magán hordani.
Ha már most a társadalmi élet különbségeinek ezen néhány halvány vonása után párhuzamot akarunk vonni a két főváros épitészeti müvei között: bizonyára nem lephet meg senkit sem, ha azt állítjuk, hogy Stambul, a a byzanti császárok e régi székhelye, méltán sértve érezheti magát, midőn mi a régi Rhagesz romjaira csak az ujabb időkben ráépitett nyomorúságos Teherannal akarjuk összehasonlítani. Rhagesz, az ős hajdankor, sőt még a középkornak is nevezetes régi városa, valóban óriási volt mind terjedelmére, mind pompás épületeinek számára nézve, de mindezekből egypár romon kivül (s pedig ezek is már csak az arab korszakhoz tartoznak) semmi fenn nem maradt, s a mije a mai Teherannak van, az csak a Kadzsarok harczias turkdynasztiájának müve, kiktől a szép müvészetek kedvelése, nagy bajjal tudott egypár fillért kicsalogatni. A belvárosban álló királyi palota, melyen a szél kénye-kedve szerint átfütyörész: falai minden arabeszkje és aranyozása daczára, igen szomorú benyomást tesz a látogatóra, sőt még a persák által oly fennen magasztalt azon részek is, hová az Európából hozott müvészeti és fényüzési czikkeket helyezték el összevissza, ezek is inkább valami díszáruraktárra emlékeztetnek, semmint királyi palotára. Hogy ez nem csak Dolma Bagcseval egybe nem hasonlítható, mely tündéri fényben emelkedik a Boszporus partján, s nemcsak Begler-Beg Szeraillal nem, mely bárha fából van is csak, de belülről gyönyörűen el van látva mindennel, sem általában a szultán legkisebb palotájával sem, – sőt még azon jalik-kal (nyaralók) sem versenyezhet, miket az előkelő török főméltóságok szoktak maguknak épittetni, ezt, ugy hiszem, mondani is felesleges. Ha a persa a Nizamieh, Nigarisztan vagy a Kaszri Kadzsar (Kadzsar Kioszk) palotákat, mely utóbbi a várostól mintegy félórányira fekvő kisded halmon áll, az ő szokott nagymondhatóságával leirja, az ember valóban azt hinné, hogy mindezek igazán keleti fényben úszó nyaralók, – azonban távol legyen! az ember vajmi nagyon csalódik, az uj persa épitészet szót sem érdemel, diszitései kiáltók, feltünők ugyan, de nem szépek, a kertek vagy elhanyagoltak, vagy mind valahány a legkezdetlegesebb állapotban, a szökőkutak csak igen csekélyek és mind régi szabásuak, egy szóval a királyi palotákat Persiában csak azért magasztalják oly nagyon, mert épitésük, realis értéküket rendkivül tulhaladó összegbe került, melynek – természetesen – fele is a vállalkozók és magasabb hivatalnokok zsebébe vándorolt.
Egyébiránt a szunnita főváros roppant fölényét maguk a persák is elismerik s ezt legjobban a következő adoma bizonyíthatja: „Egy persa sah, ki előtt a boszporusz-parti palota nagyon magasztaltaték, előhivatá udvari főépitészét, s megparancsolta neki, utazzék haladéktalanul Stambulba, vegye szemügyre az ottani épületeket s azután Iranba visszatérvén, emeljen ott hasonlókat. Az épitész elutazott. Vissza is tért azután nem sokára, megjelent a fejedelem előtt s így szólott: „Uram, trónod zsámolyára teszem le fejemet, mert lehetetlen parancsolatodat teljesítenem, a konstantinápolyi palota utánzása felülmulja minden én tehetségemet.“ „S vajon miért?“ dörgé feléje haraggal a fejedelem. „Uram – viszonzá amaz – benső szépségeit még nem volna nehéz utánozni, de falai aljához naponkint két világfejedelem dörzsöli oda homlokát hódolata jeleül, – és ezt nem lehet utánozni!“ A persa müvész ugyanis a szerail falainál zsongó fekete és márvány tengerek habjait értette. Fejedelmeknek mondja azokat, melyek a szultanilak előtt hódolatukat mutatják be, s valóban jóformán igaza is van, mert olyan tulajdonokat, minők Konstantinápoly körül egyesülnek, más egyebütt a természet sehol sem tud felmutatni.
Épen oly roppant nagy a különbség a két főváros éghajlata között is. Stambulban is van hideg, mely a faházakban nagyon is érezhető, s van meleg is, mely a nyári hónapokban némely városrészekben, mint például Akszerajban, meglehetősen nyomasztóvá válik. De van e mellett két hatalmas mérsékelője is, télen a déli szél, s nyáron az éjszaki, melyek az éghajlati kellemetlenségeket jóformán mérsékelik. Teheranban a tél elég enyhe ugyan, de annyival borzasztóbb a hőség, a nyári nap nyomasztó forrósága, s bárha a házak szelelőkkel vannak is ellátva, mégis a város bensejében nyaranta forró időjáráskor, még maguk a pinczék is kiállhatatlanok.