KIRÁNDULÁSOM DÉLPERSIÁBA.
I.
Közép-Ázsia óriási városának, a hajdani Rhagesznek romjaihoz támaszkodva, bánatos szemmel tekintettem Khoraszan felé, mint a melyen utamnak át kelle vezetnie a távoli keletre, a még mindig varázsfényben tündöklő Oxus partjaihoz. Heratot, a most említett tartomány egykori fővárosát, melynek Teheran után második nyughelyemmé kell vala lennie, a hatalomvágyó Doszt Mohamed Khan ostromolta. Ez az ősz barekzi főnök a maga vad afghanaival nemcsak Közép-Ázsiának e kapuját, hanem az egész vidéket is elzárta. A mily haszonleső, ép oly gyanakvó harczosaihoz egyetlen karavan, egyetlen utazó, s mi több, egyetlen koldús sem mert közelíteni, – mennyivel kevésbé én, kinek idegen vonásaiban a keleti előtt oly rémszerűleg hangzó „frengi“ (európai) nyilván olvasható vala, kinek léptei még a legteljesebb békeidőben is gyanút gerjesztettek vala, a harcz viharai folytán pedig még árnyékát is mint valami balszerencsével terhes kisértetet üldözték, s minden irgalom nélkül elpusztítottak volna, – kiváncsiság, kedv, lelkesedés, mind nem használt semmit, s ha csak a bizonyos veszedelembe nem akartam rohanni, nem választhattam egyebet a várakozásnál. Az utazni vágyónak mindig nehezére esik ugyan a türelem, azonban az a gondolat: „később, de annál biztosabban“ vigasztaló hatást gyakorolt rám, s nem sokára teljesen belenyugodtam sorsomba.
Ott maradtam Teheranban. Nyolcz-tíz napig meglehetősen kellemes volt az a kényelem, melyet a török követség vendégszeretete nyujtott, de, a mint a keletiek mondják, alig temettem el a megtett utazások fáradalmait a nyugalom puha párnáinak redőibe, s az utazási vágy már is ujra felgerjedt szivemben. A régi Rhagesz romjaihoz vezető kisebb séták élénk érdekeltséget gerjesztének bennem mind az iránt, a mi Ó-Iran emlékekben gazdag fénykorával egybefügg, s minthogy e kor maradványainak legszebbjei délen, illetőleg Sirász környékén találhatók leginkább, meg nem állhatám, hogy egy kirándulást ne tegyek Farsz tartományba. Az világos volt előttem, hogy én, egy Chardin, Niebuhr, Ouseley s Ker Porter sokoldalú kutatásai s annyi utazó kimeritő leirásai után, melyekben e nevezetes emlékek minden pontja, minden oldala ismertetve van, semmi ujat sem fogok látni, s minthogy Iran s mindaz, a mi ennek történelmére tartozik, reám nézve csak másodlagos érdekű volt, csupán műkedvelő gyanánt akartam odautazni, bizonyos lévén felőle, hogy az az élvezet, melyet a szefevik hajdani fővárosának, Persepolisnak, Naksi Rusztem s más egyeb őstörténelmileg nevezetes helyek s azok romjainak megtekintése nyujtani fog, bizonyára méltók lesznek arra, hogy értük az ember némi utazási kellemetlenséget is kiálljon.
Fel! Sirázba! hangzék bensőmben. De minő jellemben, minő nemzetbeli képében tegyem meg ezt az utat? – ez volt az a kérdés, mely eleinte foglalkoztatott. Teheranban ozmanli gyanánt jelenvén meg, a persa hatóságok előtt ilyenül mutattatván be, mégis furcsa lett volna egyszerre európaivá lenni, s ilyen minőségben indulni útnak. Az oszmanli vagy szunnita név a siíta Persiában majdnem kellemetlenebb hangzású még a frenginél is, s bárha az ember a fővárosban a kormány s a török követség védszárnyai alatt meglehetősen szabadon mozoghat is, ez eset épen nem áll a városon kivül, legkevésbé pedig a siíta fanatismusáról oly hirhedt Délpersiában. Ott oszmanlikat igen ritkán látnak, a szunnitákat pedig minden különbség nélkül gyűlölik és megvetik. Ez oknál fogva oszmanli gyanánt utazni oda, ha talán veszedelmet nem is, de kellemetlenségeket bizonyára okozhatott volna. S épen, minthogy oszmanli igen ritkán jut el oda, nagyon érdekes lenne látni, hogyan gondolkoznak s hogyan fogadják Ali ezen buzgó követői más véleményű hitsorsosukat. S minthogy a jövendőbeli dervisnek, nem szabad félnie a kalandos tervektől, igen kevés küzdelmembe került, hogy a török követségen lévő jóakaróim lebeszélései daczára, határozattá érleljem szándékomat s egypár nap mulva csakugyan kész is valék egy épen Sirazba induló kisebbfajta karavanhoz csatlakozni.