II.
Az 1862-dik szept. 2-ka volt, midőn én, egy bagdadi szunnita dervis öltözékében, hosszú, egész bokán alul érő entariban (alsó ruha), piros övvel s fekete csíkos maslakkba öltözötten, fejemet pedig az ép oly csinos, mint czélszerű keffie-vel körülfonva, a Sah Abdul Azim kapun át eltávoztam. A kis karavan gyűlhelyeül, egy a városon kivül fekvő karavanszerai volt meghatározva, minthogy Teheran kapuit naplemente után be szokták zárni, s a külvilágot kicsukják onnan. Az illető utitársak itt ismerkedtek meg egymással, a málhatömbök ujra felrakattak, s minekutána barmaink abrakot kaptak volna, mintegy két órával éjfél után útra kelt a kis karavan, mely körűlbelől mintegy harmincz megrakott öszvérből, néhány lovasból, Mollahból, Meshedből visszatérő zarándokból, iparosokból, kereskedőkből s csekély magamból állott. Utunk eleinte a Sah Abdul Azimba vezető tágas ösvényen vitt, mely a teheraniak különös tiszteletben álló bucsújáró helye, s ezelőtt az én mindennapi sétáimnak is czélpontja. Nappal, s kivált a délutáni órákban, igen zajos élet szokott itt pezsegni. Az ember mindig egy csomó felpiperézett úrnővel találkozik, kik a lovat férfimódra ülvén meg, jönnek s mennek váltakozva, előkelő Mirzákat és Khanokat, számos kisérettel, néha-néha egy-egy európai kocsit is, melyet itt csak az udvar használ, mert Sah Abdul Azim, bárha bucsujáró hely, a teheraniaknak egyszersmind caroussel-je is. S midőn e tájon az éjféli órákban haladnék át, – a mindenek fölött uralkodó csendesség annál nagyobb hatást gyakorolt reám. A hold egészen nappalias fényt hintett a balkéz felől vonuló hegységre s azon aranyos kupolára, mely alatt a szent Sah Abdul Azim pihen. S csakis miután mintegy jó órahosszat lovaglánk, kezdé a karavan egyik-másik tagja élénk hangu beszélgetés által megtörni éji vándorlásunk egyhanguságát. A karavanok mindig egy társaságot képeznek ugyan, de annak egyes tagjai majd többé, majd kevésbé bensőbb viszonyba szoktak lépni egymás között, mire leginkább az azelőtti ismeretség, vagy a czélnak azonossága szokott okot szolgáltatni.
Én egy fiatal bagdadi Szeidet választék ki magamnak utitársul, ki foglalkozására nézve Rauzekhan (vallási énekes) lévén, müvészi körutat akart tenni Dél-Persiában. Rauzekhanoknak tulajdonképen azok neveztetnek, kik a Persiában oly nagy hirre kapott vértanúnak, Huszeinnak halálát éneklik meg elegiákban, s e mellett, a mi igen könnyen érthető, különösen fanatikus siíták. Barátságunk annál feltünőbbnek látszhatik tehát, de a szeid, mint bagdadi s a magas portának alattvalója, nem átallá az efendivel szorosabb ismeretségre lépni. Bemutatott aztán a karavan többi tagjainak is, s minthogy víg czimbora volt, ki gyászdali énekes minősége daczára nem egyszer a legfrivolabb énekekbe kezdett, mindjárt az első esttől fogva kedvenczévé lőn az egész társaságnak, s ismeretsége nekem nagy hasznomra vált. Hogy mind az ő, mind a többi utitársak kegyeit megnyerjem, ovakodtam minden vallásos beszédtárgytól eleinte, a mit egyébiránt igen nehéz elkerülni, minthogy a persák, nagy kedvelői lévén a vitatkozásnak, keresztyénekkel, gebrekkel, de kiváltképen a szunnitákkal csakhamar disputátióba szoktak elegyedni. Azt gondolám magamban, elég időnk lesz még erre, s felhasználva bensőm nyugodt hangulatát, inkább kalandos kirándulásom ábrándjaiba merültem.
Délpersiát, főszékhelyét az ó-persa, majdnem azt merném mondani, az ó-ázsiai müveltségnek, azt a helyet, hol az ember Hafizt és Szaadit látogathatja meg, még reményeim legvakmerőbb képeiben sem merném magam elé festeni. Egypár esztendővel ezelőtt egy-két persa verspár elegendő volt arra nézve, hogy a legnagyobb mértékben el legyek ragadtatva, s ime most mint keleti, született keletiek között utazom oda, olyan módon, minőnek eddigelé még csak igen kevés európai örvendhetett. Boldogságom érzetére nagy befolyással volt a felséges időjárás is. Hiába kisérteném meg Persia holdvilágította szeptember éjjelének szépségeit ecsetelni. A tiszta lég, a hegyek, egyes magános fák, romok, s a vékony vonalban tova vonuló karavánok fantasztikus árnyai, a csengők merengésre gerjesztő egyhangú zengése s kiváltképen a páratlanul felséges csillagos ég oly meglepő varázst gyakorolnak a nyugatról ide származottnak kedélyére, hogy az ilyennek a környék sivár természete fel sem igen tűnik. A Sah Abdul Azimtől egész a hegylánczig vezető ut nem egy sziklaomolványon, árkon és kiszáradt patak medrén vezetett keresztül, de én figyelmemre sem méltattam az út nehézségeit, sőt teljesen rábizván magamat szamárkám biztos lépéseire, szemeimmel inkább a szeid mozdulatait kisérém, ki minden csillagról tudott egy mesés történetet. Minden csillagnak meg van a maga mythosza, jó és rosz hatása, s bizonyára igen sokat vesztettem volna előtte, ha szavainak feltétlenül hitelt nem adok.
A gönczölszekere már a nyugati láthatárnak hajlott, midőn a karizeki magaslatra érkezénk, melynek tuloldalán Kenaregird, első állomásunk, fekvék. Még egy pillanatot vetettem a szép éji tájképre, s mikor a hegy másik oldalán alávonulnánk, a támadó hajnal már lassankint halványítani kezdé a hold világát. Mihelyest feltűnik az égen a hajnalcsillag, a karavanok ennek képében szokták az uj napot üdvözölni. Az, a ki a társaság tagjai között a legbuzgóbb, egy-egy ezanba kezd, mit most a mi szeidünk teljesitett, a félhomályt mosdásra szokás fordítani s még mielőtt az első napsugár tündöklenék a hegyek ormain, a karavan rövid szünetet tart imádkozás végett. A barmok megállanak csendesen, földre hajtott fejjel, a lovagok letérdelnek sorban kelet felé, olyan töredelmes, bűnbánó helyzetben, minőt csakis mohamedánoknál lehet találni, s csak az első Allah Ekber dallamos felhangzása alkalmával szerencsélteti Phoebus az utitársaságot megjelenésével. Napkelte után aztán még egy kis ideig odább szokas haladni, a szerint a mint az esti indulás korábban vagy későbben történvén, az állomás is közelebbre vagy távolabbra esik, s igy mi is épen akkor tértünk be első nyugvó helyünkre, midőn az égető nap sugárai már-már azt érezteték, hogy mindenekelőtt valami árnyas fedélre lesz szükségünk.
Tágas karavanszeraiban szálltunk meg, mely Kenaregird falu mellett fekszik. Mint már a Kenaregird név is mutatja, ez homok szélét jelentvén, e falutól keletre nyúlik a Desti-Kuvir sóspuszta. Ennek borzasztó helynek kell lennie, s bárha alig hiszem, hogy a hires Khalatánál iszonyúbb legyen, mely Bokhara és Khiva között létezik, vagy a nagy hirkani pusztaság némely részénél, mégis szerfölött csodálkozom azon, hogy összes persiai vándorlásaim alatt, egyetlenegy bennszülöttel sem találkozám, ki e pusztán illetőleg annak Kenaregird és Tebbesz között fekvő részén valaha átutazott volna. Ha Desti Kuvinról beszél a persa, tud mindig egy egész csomó rémtörténetet, divekkel, ördögökkel s más egyéb rosz szellemekkel fűszerezettet, mikkel hallgatóját el akarja rémiteni. Leggyakrabban azon mondát szokták emlegetni, mely szerint e vidék elpusztulásának egyedül Samr, a Huszein gyilkosa s minden siíta persának halálos ellensége volna főoka. Lelkiismereti furdalásoktól gyötrötten, ide menekült hajdan, s puszta megjelenése is elég volt, hogy a különben oly viruló táj, ily sivár sóspusztasággá változzék. A sós tavak és feneketlen mocsárok az ő verejtékcseppjeiből származtak, de mindenek fölött Kebir Kuh volna a legborzasztóbb hely, hol maga a gonosz Samr lakik. Jaj az utazónak, kit a lidérczek bolygó fénye erre a környékre vezet. Ilyenek s ezekhez hasonlók valának azon rajzolatok, miket én utitársaimtól, Persia sóspusztája felől nyertem.
A karavanszerajba érkezvén, valamennyien egy-egy árnyas helyre telepedtünk egész kényelemmel, s mint a hogy rendesen történni szokott, csak nehány perczbe telt s a vándor város fürge telepitvénynyé változott. Mig a barmok a száraz árpaszalmát ropogtatják, a persa ösztövér ebédjének elkészitéséhez fog. A gazdagabbak szolgáik által megnyomogattatják magukat, megroppantatják tagjaikat s az ember alig pihente ki egy kissé a megtett állomás fáradalmait, midőn mindenki már is reggelizéshez fog, azután pedig nyugalomra tér. Ez a nyugalom pótolja ki az éjen át elmulasztott álmot, melyért, nyári hónapokban kiváltképen éjjel történvén az utazás, a déli órák pihenése szokott rendesen kárpótlást nyujtani. E tekintetben a barmok is utánozzák az embereket. Estefelé, míg ezeket vakarják és kefélik, tűzhez teszik a pillan-bográcsot, s az indulás előtt egy órával történik rendesen a vacsorálás. A derviseknek vagy más egyéb ilyes Isten kegyelméből való lustálkodóknak sokkal könnyebb sorsuk van, mint egyéb utazóknak. Az állomásra érkezvén, minden bú nélkül nyugalomnak adhatja át magát, s midőn az üst párolgása az estebéd közeledtét jelenti, előveszi Keskuljat (kókoszdióból készült edény) s egy-egy hatalmas Jahu! Jahakk! kiáltással, néha igazán páratlan szemtelenséggel közelít minden csoporthoz. Mindenki ád neki neki egy-egy adagot az estebédből. Mindazt összekeveri aztán, s miután a kört bejárta volna, bizonyos lehet róla, hogyha nem is valami sumptuosus, de mindenesetre elég gazdag vacsorához jutott. „Neki nincs semmi úti készlete, nem is főz, mégis jól lakik, – mondják a keletiek – az ő konyháját Isten látja el.“
Kenaregirdtől egészen a pusztán kelle átmennünk a második állomásig. Ez a rész, Desti Kuvir egy idáig benyuló földnyelv, melynek határa egész Kumig terjed; azonban ennek közepén áll a Hauz-i-Szultan (a szultán víztartója) nevű állomás, melyet egy nagy karavanszeraj képez, melyhez földalatti vízvezeték viszi, az itt különben teljesen hiányzó drága nedvességet. Mikor Kenaregirdból útnak eredtünk, valami egy óra-folyásig haladtunk volna már a pusztán: a holdvilágította puszta tájnak képe mind regényesebbé és regényesebbé vált. Az éji csend, mely itt e nagy sivatagon úgy szólván még egyszer akkorává lesz, kimondhatatlanul nyomasztólag hat az utazóra, s előérzete annak, hogy Közép-Ázsiában még sokkal nagyobb pusztaságokat fogok meglátogatni, mintegy kényszerített arra, hogy a csodálatos látványon szemeimet kétszerte oly mohó vágygyal legeltessem. Bármily távolra tekintsen is a szem e setét láthatáron, sehol sem talál semmi támaszpontot. Csak itt-ott tornyosulnak a szél kavarta homokoszlopok, – egyik helyről másikra lebegnek éji rémek gyanánt, s igen érthető előttem, hogy a félénk lelkek a furiáktól üldözött szellemeket látnak bennük. Utitársam, úgy látszék, ez utóbbiak sorába tartozott, mert erősen beburkolózott köpenyébe, mindig odavegyült a karavan legsürűbb tömegébe s a kelet felé terjedő pusztaságra csak oda sem mert pillantani.
Mintegy éjfél tájon lehetett, midőn távolról tompa kolomphang üté meg füleinket, s a mint értém, ez egy nagyobb karavan volna, mely mintegy jó órával előbb kelt útra mielőttünk. Lépteinket siettetni kezdők, hogy elérjük, de alig jutottunk valami százlépésnyi távolra hozzájuk, midőn kiállhatatlan dögszag kezde mindenfelé terjedezni. A persák ismerték már okát; mind sebesebben haladtunk, a bűz is mindig szörnyűbbé és szörnyűbbé lőn, s mikor kiváncsiságtól gyötretve, az egész felől kérdezősködném, azt nyertem válaszul, hogy ez halottas karavan. Halottas karavan, gondolám magamban, ez ugyan furcsa dolog, s bővebb felvilágositás végett szomszédomhoz fordultam. De ez csak azt kiáltá felém: „Siess, siess!“ s én, a már úgyis eléggé gyötrött szamarat még gyorsabb sietségre nógatván, többi társaimmal együtt nem sokára odaérkezvén a mintegy 40 lóból és öszvérből álló s három arab lovag vezetése alatt haladó karavanhoz, melynek barmaira koporsók valának rakva, s melyeket mi teljes erőnkből elkerülni ügyekvénk. Borzasztó látvány volt az, midőn e lovagok egyikét megpillantottam, kinek orra és szája be volt kötve, s kinek halvány, sápadt arczát a holdvilág még jobban eltorzitá, de minden kiállhatatlan bűznek daczára meg nem állhatám, hogy egypár kérdést ne intézzek hozzá. Az arab elmondá, hogy ő e holtakat már tized napja viszi, de még legalább is husz napig kell mennie, mig Kerbelába jut, azon helyre, hová e kegyesek, Huszein iránti szeretetükből, magukat eltemettetni ohajták. Egyébiránt ez a szokás megvan egész Persiában, s a kinek csak módjában áll, ha a távol Khoraszanban lakott is, Kerbelaba viteti magát, hogy ugyanazon földben tétessék örök nyugalomra, melyben a szeretett Imam Huszein pihen. A halottat néha két egész hónapig is viszik, míg rendeltetése helyére jut, s mint gazdálkodási szempontból, három-négy koporsót is szokás egy öszvérre felrakni, a kegyes persákat oly szorosan odaszoritják a négy deszka közé, a mennyire csak lehetséges, – s hogy testesebbek voltak-e vagy sem, arra nem szokás tekinteni. Laposra nyomnak mindent, s Kerbelába megérkezvén, nem egy potrohos, sovány ficzkó gyanánt sétálhat az örökéletre. Télen még csak megjárná mindez, de elgondolható, milyen kigőzölgésük van e holttesteknek a persiai juliusi melegekben! S e mellett az igaz hivőnek nem szabad elkiáltania magát: „Huh, be büdös!“ mert a kegyes zarándokok halottszaga, rózsa és ambraillatnak tartatik. Azonban mégis azt is hallottam, hogy azon arab holttest-gyüjtők, a kik ezen szomorú foglalkozást űzik, legfölebb egy-két esztendeig tartják ki, s a mi elég csodálatos, még a teherhordó barmokat sem lehet egy könnyen hozzászoktatni e portéka hordására.
Már jó távolra magunk mögött hagytuk a halottaskaravant öldöklő szagával, mikor én még egyszer visszafordultam, hogy egy tekintetet vessek az átvonuló halottakra. A hosszú koporsókkal megrakott barmok, mélyen szügyükbe vágván fejüket, s a lovagok jól távol a szomorú menettől, puszta kiáltozással nógaták amazokat a haladásra, s bárha ezen látvány akármely vidéken is igen komor lenne, de kivált itt, a puszta kellő közepén, valami kimondhatatlanul szomorú volt az. A holttesteket gyakran borzasztón megcsonkítva teszik le örökös nyughelyükre. De mindez nem gátolja a persákat, hogy e szokásnak évszázadok óta hódoljanak. Mert a ki Kerbelaba juthat, annak az az édes reménysége van, hogy a szent vértanú közvetlen szomszédságában lévén, annak vezetése alatt fog a paradicsom örök zöld virányaira átvándorolhatni.