III.
A gyorsított haladás folytán, Hauz-i-Szultant, még a hajnalcsillag feltünte előtt értük el. S ez annyiban vala előnyös a karavanra, hogy a négy udvarból álló nagy épület legjobb helyét keresheté ki a maga számára. S bárha csak néhány óra folyásáig haladtunk is víztelen tájakon, mégis, megérkezvén, a karavan minden tagja abban a nyomban a medenczéknek rohant, ivott, mosdott, imádkozott, s alig telt egy fél órába, s az egész társaság Morpheus karjaiba mélyedett. Mikor déltájban kisétáltam a karavanszerajból, körülnézni a vidéken, a halottas karavan ujra ott állt szemeim előtt, de meglehetős távolságban a karavanszerajtól. Soha sem települhet meg az ilyen a lakott helyek közeletén, s mindig úgy kell helyet foglalnia, hogy a szél a rosz szagot a lakatlan táj felé vigye. Mikor siíta társaim előtt csodálkozásom fejezném ki e fanatismus fölött, ezek sarkasztikus megjegyzések kiséretében, engem, illetőleg pedig a szunnitákat, Imam Huszein tragikus végével kezdének vádolni. Különösen egy, Meshedből épen most jövő délpersiai, mint ujdonsült meshedi, kelt ki legdühösebben, a ki a szó szoros értelmében kész lett volna hajba kapni. Azonban az én szeidem s több higgadtabb utitárs is közbe veté magát, s azzal ügyekeztek lecsendesiteni, felemlitvén, mily hűséggel őrizteti a szultán e szent vértanú sirhelyét. S valóban csodálatos. A szultánról Persiában ép úgy beszélnek, mint valami európai keresztyén királyról. A siíták és szunniták közötti évszázados versengés oly válaszfalat emelt, hogy ez utóbbiakat, bárha törvényesen Muszulmánoknak hivatnak is, a persák olyanokul tartják, kiknek Mohamed koránjával és az Iszlammal általában semmi közük.
Minthogy elegendő kilátásom volt immár a vallásos vitatkozás ujból való megkezdésére és folytatására, egyelőre kezdetül elégnek tartottam ennyit s távoztam, a pompás karavanszerait megszemlélendő, melyet – a mint mondák – a mostani király anyja építtetett saját költségén, a hires Hadzsi Mirza Agaszi ösztönzésére. Persiában igen sok e fajta épület található. Nincs az egész keleten egyetlen ország, mely a kereskedelem s nyilvános közlekedés javára többet áldozott volna, mint Persia. Sokszor a legnéptelenebb pusztaságon is a legbámulatosabb épitmények lepik meg az utazót, miket az uralkodók buzgósága és egyes vagyonosok kegyessége emeltetett, s valóban kimondhatatlan jótétemény, a hosszú útnak fáradalmaitól meggyötört utas számára enyhadó fedélről gondoskodni.
Minthogy a következő állomás tiz ferszakh távolságot tett, még naplemente előtt kapattunk és indulánk. Az állomást meglehetne ugyan rövidíteni, ha az ember innen Pul dellakba megy előbb s onnan aztán tovább Kumnak, de a szegényebb utazók örömest megtakarítják egy-egy állomás abrakját, s igy az utat, bárha nagyon fárasztó is, egy huzomban szokás megejteni. Három napig utazott ugyan még csak együtt a társaság, azonban már is teljebizalmasság és barátság kapott lábra közöttünk. Hogy én született európai volnék, kinek már puszta illetése is tisztátalanná teszi a siítát, s kivel egy tálból enni a legrémitőbb véteknek tartatnék, senkinek ez még csak esze ágába sem jutott. A konstantinápolyi efendit látta bennem mindenki, a török követség vendégét, ki Arzui Szejahat (utazásvágy) által ösztönöztetve, a királyi Iszfahant s a paradicsomszerű Sirázt – mint a persák nevezik – akarja meglátogatni. Összebarátkoztunk; de azért egypár makacs siíta meg nem állhatá, hogy egyszer-másszor szememre ne lobbantsa a szunniták igazságtalanságát, különösen egy varga volt az, kinek nagy, zöld turbánja Alitól vett származását jelenté, ki ujra, meg ujra a három khalifa bünös bitorlását kezdé felhordogatni, mit állitólagos őse ellen elkövettek. „Mit, hát Omeri Hattab (Omer, a fakereskedő) s e nevet egy sereg szitok követé – mit, hát az eszeveszett Oszman akartok-e szembeszállni Alival, Istennek ezen oroszlánjával, a leghatalmasabb hőssel, ki a prófétától csak egyetlenegy hajszálnyira különbözött? Istenemre, efendi, csodálom, hogy olyan tulajdonaid mellett be nem látod e kiáltó igazságtalanságot s a mi vallásunkat fel nem veszed.“ Hogy a heveskedések kikerültessenek, sokszor félbeszakaszták őt, s más tárgyra vitték át a beszédet, de az én vargám megint neki melegedett s akárhányszor csak azon vettem észre magamat, hogy megragadja paripám kantárát s ezen örökösödési kérdésről oly lelkesülten beszél, mintha az egész esemény, mely 1200 évnél is régibb, talán csak tegnap történt volna.
Az éj igen szép volt, hasonló az előbbi kettőhöz, s az idő gyorsan mult vidám beszélgetések és vitatkozások között, s még távol vala a hajnal, midőn a kis pusztaság utolsó részén is átkeltünk s a Pul dellak (a fürdőszolga hidja) karavanszeraihoz érkezénk. Ez a nyugati hegységből eredő s elegendő széles folyón visz át. E hid, mely imitt-amott már pusztulásnak indul, egy fürdőszolga költségén épült, s azt beszélik róla a többi között, hogy egy e vidéken járó arisztokratikus khan, méltóságán alulinak itélé, oly alacsony származású ember épitményét venni igénybe, a miért is minden cselédestül inkább a folyón akart átgázolni, de a rohanó ár magával ragadta s büszkesége büntetéseül a habok között lelte sirját. „A folyó fenekéről pokolba jutott – tevé hozzá utitársam – hol arisztokratikus érzelmei gyötrelmére egy katlanban föl majd a legalábbvaló gonosztevőkkel.“
A karavanszerai egészen a hid mellett áll. Megálltunk, s mikor itt a hideg, puszta kőre egy kis pihenés végett lefeküdtem, oly hatalmas álom környékezett meg, hogy a világ minden kincseért nem adám vala, ha legalább egy félórig alhatom. Nem maradhattunk tovább egy igen kurta negyednél, minthogy a társaság kora reggel akart Kumba, a szent városba érkezni, hol bucsu, vásárlás és sok egyéb foglalkozás várakozott a kis karavanra. Kum, mely a távolban csakhamar feltünt számos zöld kupoláival, s kivált pedig a sirboltnak a kelő nap által megvilágított, s gazdagon aranyozott nagy kupolájával, a persa hölgyvilág szent városa. Itt nyugszik Fatima, Imam Riza nővére, ki az akkor Meshedben tartózkodó bátyja iránti gyengédség által vonzatva, Bagdadból hozzá akart utazni. A magasságos asszony nem juthatott el vágyai czéljához, mert Kumban megbetegedett, meg is halt, s most 444 szent társaságában itt fekszik eltemetve. Ezen szent sírokon kivül, valamint Kerbela, úgy ezen város is kedvencz temetkezési helye a persa nőknek, kik az ország minden tájáról ide hozatják magukat. Meddő anyák, férjeiktől elűzött asszonyok s a Hymenért mind hiába epedő leányok járulnak ide e sirhoz, a szent urnő kegyteljes pártfogásáért esedezni. Ez azonban egy általában nem szolgál azért akadályul, hogy e város tolvajok, rablók, gyilkosok s más egyéb gonosztevők gyűlhelye legyen; mert Kum, Beszt (asylum) a törvény által üldözöttek számára, s ki a bakó kezéből kisiklék és szerencsésen ide menekült e szent falak közé, biztos lehet róla, hogy bántalom nem éri.
Azon ponton kezdve, honnan a város már láthatóvá lesz, itt is, mint egyéb bucsújáró helyek közelében, apró kőhalmocskákat találni, melyeket kegyes zarándokok emelnek, szent zsolosmák éneklése közben. Imitt-amott egy-egy bokor is áll, beaggatva a legtarkább rongyokkal. Mindenki itt akarja hagyni tiszteletének zálogát, s egyik a kövekhez, másik a rongyokhoz folyamodik. Mondják, hajdanában szokás volt az is, hogy az ilyen szent fákba minden arra menő egy szöget ütött, a mi ősrégi szokás s hihetőleg ugyanebben keresendő a nálunk oly sokak előtt talányszerű „vastuskó“ eredete is. Én is leszálltam szamárkámról és piros selyem keffiemnek egy rojtját szinte odaakasztám az egyik bokorra. Milyen csodás vegyülék van itt egybe halmozva, a világ minden részének szöveteiből! India és Kasmir szövetei, Anglia és Amerika gyártmányai, a kurd, arab és turkoman nomad törzsek durva ruhaneműi tarkán vegyülnek egymással. Imitt-amott egy-egy gyönyörű sawl-darab is található, mely persze nagyon szemébe ötlik az értte epedő utazónak, de azért senki sem mer hozzá nyulni, mert az eltulajdonitás a legnagyobb szentségtörésnek tartatik.
Még mielőtt a városba jutottunk volna, egy igen nagy temető maradt el mellettünk. Ez lehet legalább is félmérföld terjedelmű, sokkal nagyobb, mint a meshedi, de azt mondják, hogy nagyságra nézve a kerbelaihoz nem is hasonlítható. Maga a város a lehető legszomorúbb tekintetű. A bazár közepén álló karavanszeraiban szálltunk meg, s nem mondhatom ki, mennyire örültem, meghallván, hogy a karaván itt két napi pihenést tart. Egypár órával felüdülésünk után, incognitomhoz hiven, mindenekelőtt a szent sirt kellett meglátogatnom, s ruháimat megtisztitván, s a szokásos mosdásokat végezvén, a többi bucsújárókhoz csatlakoztam, kik a távolról pompásan ragyogó kápolna felé indulának. Ha nem csalódom, csakugyan én voltam a legelső európai, ki azon szerencsében részesült, hogy a persa hölgyvilág ezen szentélyét meglátogathassa. Chardin azt irta le, a mit szolgája mondott el neki, Ouseley a maga sovány tudósitását egy persától nyerte, ki a követségi személyzet tagja volt, s bárha Carlian úr, a mostani udvari fényképész s a vegytan tanára Teheranban, az előcsarnokot lephotografirozta is, s a képet: „un tableau reussi du saint sépulcre“-nek czimezte is, egész bizonysággal állithatom, hogy műtétele közben, a belső udvar ajtai zárvák valának, mert a világ minden befolyása sem lenne elég hatalmas azt kieszközölni, hogy a tisztátalan frenginek megengedtessék a szentélybe csak egy pillanatra is betekinteni.
Az ember először egy küludvarba jut, mely szép fákkal van beültetve, s azon számos szeidnek szolgál tartózkodási helyül, kikre az állitólagos ősanya őrzése van bizva. Már innen vezet egy út, magas portalén át a benső udvarba, melynek közepén a pompás kupolával koronázott kápolnácska emelkedik. A „nagy“ Abbasz Sah és az „igazságos“ Kerim Khan voltak azok, kik ez épület felékesitésére legtöbbet tettek. Mesés azon aranyak száma, melyeket a meglehetősen nagy kupola megaranyozására fordítottak, s ha jól tudom, a kupolát három körömvastagságú aranylemez borítja. A bejárást egy portale diszíti, melynek remek kasi-müvei, a legfrisebb szinekkel tarkálló s részarányosan elrakott arabeszkei, melyek között a mély azurkék a túlnyomó, varázs hatást gyakorolnak azon utazóra, ki ilyes keleti diszépületet most lát legelőször. Tizenhat márványlépcső vezet az ajtóhoz, mely vastag ezüstlappal van boritva, de rendesen nehéz szőnyeggel van fedve. Már a legalsó lépcsőn le szokták venni a zarándok saruját, el fegyverét vagy botját, s ha az ember azután meglehetősen meggörbült állásban felmegy, mindenekelőtt meg kell csókolnia a küszöb hideg márványát s csak azután lehet belépnie. Az épület benseje még sokkal meglepőbb, mint a most emlitett rész. Itt az arabeszkek és kasi-müvek közé tükrök s gazdagon megaranyozott virágok vegyülnek, s bárha egészen gömb is, mind a kupola mélyedése, mind a fal annyira túl van halmozva száz meg száz prismával, dombormüvekkel, fülkékkel s más egyéb épitészeti czifraságokkal, hogy pompásnak igen, de csinosnak és izlésteljesnek bizonyára nem mondható. A koporsó, melyet massiv ezüst-rácsozat kerít, s mely mindig drága szőnyeggel van boritva, épen középen áll a nagy csillár alatt, a boritékot évenkint csak egyszer veszik le a szent hulláról s a kegyes zarándokoknak rendesen csak egy kis részecskéjét szokták megmutatni. Mint másutt mindenütt, ugy itt is imatáblák függenek alá a kerités rácsairól, némelyek maguk olvassák ezeket, mások úgy olvastatják, mások ismét az itt nyüzsgő szeideknek fizetnek, hogy a korán egy némely mondatát ezek reczitálják el helyettük. Van itt kiáltás, ének, sirás-rivás, szeidek szemtelen hangú ajándék-követelése, – de mindez az áhitatoskodókat nem zavarja, mert a kiállhatatlan lármának közepette nem egyet lehet látni, ki, homlokát a kerités hideg érczéhez nyomva, ott ül órákhosszat, merően bámulja a koporsót, magát semmi által sem zavartatva. Beléptünkkor engem a falakra s a rácsokra aggatott drágaságoknak nem annyira tarka vegyülete, mint inkább roppant tömege lepett meg kiváltképen. A persa igen szereti a drága köveket és nemes érczeket. Azt hiszik annálfogva, hogy ezekben a szenteknek is nagy kedvük telik, s innen van, hogy ez utóbbiak nyughelyét igen meglepő nagyszámú ékszer diszesíti. Minden gyémántnak, minden aranynyal vert fegyvernek meg van a maga története, vagyis azon oka, mely az adományozót arra ösztönzé, hogy idehozza. Előttem egy igen szembeötlő ezüst-tű vala különösen feltünő, s midőn e felől tudakozódnám, azt nyertem válaszúl, hogy ezt egy férj hozá ide ajándékul. Ez ugyanis hűtlenné lett nejéhez s utóbb azt el is adta a Turkomannoknak. A nő évek hosszat epedt a turkesztani rabságban, s midőn onnan a szentnek sirjához ajándékot küldene, – férjét annyira előfogta a lelkiismeret mardosása, hogy hét egész esztendeig mind szünet nélkül kereste aztán, s midőn végre feltalálta, kiváltotta s hazavitte, akkor adá a most emlitett hálaáldozatot a szent Fatimának. Bárha bagdadi öltözetem a siíták fanatikus gyülekezetében nem egy előtt szemet szúrt is, hála utitársaimnak, nem ért semmi kellemetlenség. Ha az ember meglátogatta már ezen szentnek koporsóját, szokás a közelében nyugvó földi nagyokról is megemlékezni. Ezen oknál fogva én is velük mentem azon utitársakkal, kik Feth Ali Sah és két fia sirját keresék fel, s kik gyönyörű alabastrom koporsókban fekszenek, melyek külsején, az egyszerű feliraton kivül, meglehetősen hűn talált képük is oda van vésve. Feth Ali Sah, bárha Kadzsar, ha egyébért nem is, de legalább személyiségeért nagy kedvességben állott a persák előtt. Az egész országban neki volt leghosszabb szakálla, mindig ő öltözött a legszebben, korának legnagyobb hölgykedvelője, s a legügyesebb és legdélczegebb lovasok egyike. Uralkodása méltatlankodásait csakhamar elfeledték, de ezen tulajdonai sokáig fennmaradtak még a hiú persák emlékezetében.