V.
Iszfahan nevezetességei.
Az első, a mi Iszfahanban az idegent meglepi, ezek, a még mindig imposansoknak látszó bazárok. Órák hosszat lehet bolyongani e magas, fedett utczákon, melyek a város minden részében tömkelegszerűn nyomulnak s melyekben, nehogy az ember eltévedjen, ügyes vezetőre van szüksége. A város fénykorában ez valóban a legnagyszerűbb látványok egyike lehetett. Iszfahan akkor fél Ázsiának központja volt. E boltok zsufolva valának kelet és nyugat mindenféle áruczikkével, s körülöttük annyi külön nemzet tarka vegyüléke hemzsegett. Iszfahan, a nagy birodalom középpontja nem csak persáknak és araboknak, hanem indok, afghanok, középázsiaiak, georgiaiaknak, örmény és néha európai kereskedőknek is gyűlhelyül szolgált. Milyen pompa és fényüzés tárulhatott fel itt egy Abbasz idejében a szemlélő előtt! Ma, a mint már emlitém, a bazár nagy része jóformán puszta. Az igazi persa bazár-élet csak egy igen kis darabon terjed, más felé sok pompás, tágas áruhelyen csak egy-egy dinnyeárus lézeng, ki óriási gyümölcseit mindenütt szétteríti, hogy raktára belterét valamiképen betöltse. Más helyiségekben szegényes kis kereskedők találhatók, kik tulságos nagy térben minden portékástul majdnem egészen elvesznek. A bazar nagy része, jóformán, azt mondhatnám, egész utczák részint romba dőltek, részint teljesen elhagyatvák, vagy a használhatóbbak istállókká alakíttattak át, – másfelé ismét az egyhangú síricsendet legfelebb egy a falak mellett félénken elsompolygó eb zavarja meg. Roppant ellentét a hajdan oly nagy Iszfahanhoz képest, s az európai utazónak, ki ezen ellentétet szemléli, mintegy önkénytelenül azon versek jutnak eszébe, melyet a hóditó Mohammed mondott volna, midőn a pókhálólepte konstantinápolyi Caesar-palotába lépett:
S Efrasziab kupoláján a zordon bagoly huhog.“
Nem szándékom az olvasót Iszfahannak már oly sokszor adott leirásával untatni. A pompás maradványokról én részemről már semmi ujat, semmi ismeretlent nem mondhatok, s csakis futó tekintet vetésére hivom meg a nyájas olvasót. A bazárból egy út vezet a hires Mejdani Sahra (a Sah főtere). E körülbelől 700 öl hosszú 200 öl széles Hippodrom szabályos négyszöget képez, melyek minden oldalán két sor boltozott fülke áll, mikben hajdan a legdrágább fényüzési czikkek árultattak, ma azonban részint pusztuló félben vannak, részint egypár szegényes Szerbaznak szolgálnak tartózkodási helyül. Azon részén léptem be, mely fölött hajdan Abbasz Sah óriási zenekara állott, melyet a persák Nakara Khanenak neveznek, s mely annak idejében 500 trombitásból állott (relata refero), hogy ős persa szokás szerint mind a kelő nap első, mind a lenyugvónak utósó sugarait üdvözöljék, vagy ünnepélyes menetek alkalmával a tömeg örömét zengő harsogásban repitsék a levegőégbe. Ezen részszel szemközt áll a Meszdzsidi Sah (Sah mecsetje), mely bárha pusztulásnak indult is, még mindig fenséges épület, s nyilásánál most is ott van még egypár azon büszke fák közül, melyek hajdan az egész tért diszítették. Közel a meglepően pompás benyilóhoz szegényes kis kunyhó látható. Ugy hallám, hogy ez már régóta ott van, s egy dervis építteté, kinek a mecset annyira megtetszett, hogy engedelmet kért szegényes házikóját annak tőszomszédságában emelhetni fel. Az engedelmet megnyerte, s a szegénységet ily közel látni a gazdagsághoz, épen nem szúrt szemet, hisz a keletiek annyira szeretik a szélsőségeket. Meglátogatám Lutf Ali balra fekvő mecsetét is, s nem maradt már egyéb hátra, csupán a meglehetősen központilag fekvő Ali Kapi (magas kapu) még, mely a palotába vezet. Ezen épületek ajtószárnyai ezüsttel valának bevonva, s midőn az e fölött álló erkélyre léptem, honnan az egész Mejdani Sahon elláthattam: bár minden oldalról csak romok meredeztek felém, lehetetlen volt mégis mély bámulatra nem gerjednem. Ezen tér, mely bizonyára a legnagyobb, melyet valaha város a maga bensejében zárt, virágzása idejében hihetőleg igen tarka, sajátságos és fölötte érdekes képet nyujthatott. A képzelet majd azon mozzanatokat idézi fel gondolatban, melyekben a szerencsés tömeg zsibongó tolongásban járt élvezetei után. A persák élénk, vidor véralkata ismeretes, ugy szinte az is, mennyire szereti a keleti a világos szineket s a tündöklő pompát, miért is kristályokat, drágaköveket és pipereczikkeket egészen Velenczéből s Francziaországból hozattak maguknak. Valóban, ez a persa Belvedere igazán nagyszerű lehetett! Azután ismét azon időkbe képzeljük oda magunkat, midőn a nagy Sah ezen erkélyről tartott szemlét harczosainak ezrei fölött, kik Ázsia más meg más részeiről gyülöngtek ide, hogy a királynak magukat bemutathassák. A persák, kik a parthus lovaglási müvészetet öröklék, a turkomanok s az arabok szellőparipáikon, az afghanok, georgiaiak, indok, örmények, mind valamennyien összejöttek itt, s az európai utazóra, még azon puszta visszaemlékezés is varázshatást gyakorol, mely gondolatban lelke elé idézi az ázsiai hajdankor e marczona alakjait. Mai napság mindez örömtelen, elhagyott pusztaság, a nap legnagyobb részén át síri csend uralkodik e helyeken s a mélabús hangulatot csak az töri meg, ha a főtér egyik sarkában hetenkint kétszer a szamár-kereskedők tartanak piaczot, vagy valamely ünnepnapon a város főpapja, óriási zöld turbánokkal fedett kisérettel vonul át e tájon. Minő gúny a fénykor emlékére!
Az Ali Kapin belépvén, különféle palotákat s épületeket látogathat meg az utazó, melyek közül a Csihil Szutun (40 oszlopos), Talari Tevile (istállók előcsarnokai) Hest bihist (8 paradicsom), Gül deszte (rózsa-csokor) a legnevezetesebbek és emlitésre legméltóbbak. Én a Csihil Szutunon kezdettem. A 40 oszlop közül, melyek az egész épület falaihoz hasonlóan tükörrel vannak bevonva, s arany diszitéssel ékesitve, én már csak 20-at láttam, – a többi húszról azt mondják, elégtek. Mindazáltal ez a palota kristályszerű oszlopaival s vakitó bensejével mégis a legpompásabb minden egyebek között. Bensejében egy 75 láb hosszú s 36 láb széles terem létezik, melynek falain e következő hat nagy festvény látható, s még pedig mind a hat igen jó rajzzal s meglepő szinélénkséggel:
1. Abbasz Sah, a nagy, trónján ülve fogadja az özbeg fejedelmet Abdul Mumin bey-t, a persa fényes udvari környezet jelenlétében, melyben az udvari bohócz különösen az által válik ki, hogy egy másik udvaroncz hátán lovagol. Ezen képpel szemközt
2. A „kis“ Abbasz Sahot ábrázoló kép alá, a mint az India követét fogadja, ki hazája legkülönfélébb terményeit terité a persa király lábai elé.
3. Egy csatakép, még pedig a hires Csaldirani ütközet, első Szelim és Iszmail Sah között. A persákra nézve egyébiránt szerencsétlenül végződött csata itt ellenkezőleg van feltüntetve. Több csoportozat meglepő szép. Ezzel szemközt:
4. Nadir Sah, Ázsia e legutolsó világverője, a mint indiai ellenségével küzd, mely utóbbit elefántja földre dobja.
5. Sah Tamaszp, midőn Humajun, északi India büszke uralkodóját fogadja. Ennek átellenében
6. A „kis“ Sah Iszmail, ki előtt Abdul Aziz, a bokharai sejbani fejedelem mutat be hódolatot.
Csihil Szutunból a Hest bihist palotába mentem. Ez is gazdagon fel van ékesítve aranynyal, tükrökkel és arabeszk-diszitésekkel. Hajdan varázs-szép kert környezé, de ma csupa pusztaság az egész környék s a palota csak is az előkelő hivatalnokok s az európai követségek nyaralójaul szolgál, kik Délpersiából a mai főváros felé közelitenek. Lehetlen volt persa kisérőimnek ellenállanom, s hogy nemzeti büszkeségüknek hódoljak, az annyira magasztalt Eden egyéb részeit is meglátogatám s az út valósággal meg is érdemelte e fáradságot.
E pompás, részint félig, részint egészen elpusztult paloták környékéből egy nagy fasoron át a Zinde Rud, vagy a mint mondani szokás, Zaiende Rud folyóhoz érkezik az ember. Hajdan mind a két partját lakták, ma csupán az innensőt. Ugyszinte a hidak száma is megkevesbült s ma már csak három vagy négy áll fenn belőlük, melyek egyike a kőből épült s háromemeletes, még mindig méltó a csodálatos épület nevére. Huszonnégy ive van, melyek úgy épitvék, hogy a víz keresztül-kasul kigyózik el alattuk, s hogy az iszfahaniak ezen hidat a világ nyolczadik csodájának tartják, azt mondanom is felesleges, egyébiránt be kell vallanom, hogy amennyire én Ázsiát ismerem, ilyen épületre csakugyan sehol sem akadtam. A tulparton mai napság már csak az egy Dzsulfa falu nevezetes, melyet tisztán örmények laknak, kiket az Araxes partján levő hasonnevű városból Abbasz Sah hozott ide, a mikor számuk 30,000-et tett s huszonegy templomuk és nagyszámú papságuk volt. A jelen évszázad elején ezen oly szép és virágzó telepitvény 500 családra olvadt le s ma már alig számlál mindössze 1000 lelket, kik a Teheranban székelő orosz követség fenhatósága alatt tengődnek. Zsarnokság és önkény végre tönkre tette a sokat nyomorgatottakat; egy része Indiába menekült, vagy Java és Szumatrába, – a másik Orosz- vagy Törökországba, s igen találó vala püspökük válasza, midőn tőle a mostani király nyájának hogylétéről kérdezősködött. „Felség – viszonzá a főpap – a nagy Abbasz Sah idejében Transkaukáziából Iranba 50,000, Törökországba pedig csak 400 család vándorolt be; s ime, amaz előbbiben a roppant szám egypár nyomorult gunyhóra olvadt, az utóbbiban 100,000 gazdag s jóllétben élő hozzá szaporodott.“ Taddeus ur – mint a püspököt nevezék – ezen nyilatkozatával a törökök igazságszeretetére s a persák zsarnokságára akart utalni; szive mélyében azonban egyaránt gyűlöli mindakettőt; mert ha az orosz czár ő felségétől számára ideküldött gazdag gyémánt rendjelre tekint mosolyogva, melynek évenkint legalább is egypár ezer rubelt köszönhet, már e mosoly egy maga kifejezi, milyen hódolattal viseltetik a minden oroszok uralkodója iránt. Mind ő, mind valamennyi örmény, kik keleten messze szerteszét szórva élnek, nem egyebek, mint amaz óriás láncznak szakadatlan szemei, melyek által a szent pétervári udvar befolyásának villanyfolyamát a Jegestenger partjaitól messze, egész az indiai tengeröbölig árasztja. Ezen örmény gyarmatnak azonban még a persák zsarnokságánál is többet árt a görög-nem-egyesült (keleti) és katholikus örmények között levő vak felekezetességi gyülölet. Amaz előbbiek, nagyobb számmal is lévén, nagyobb gyülölettel és megvetéssel tekintenek a nyugati szertartáshoz hajló testvéreikre, mint magukra a persákra és tűzimádókra. A katholikusok, mintegy 120 család, franczia védurság alatt állanak s egy Erzerumban lakozó Monseigneur kormányozza őket. Ezek ép oly franczia vagy jobban mondva római érzelműek, mint a hogy amazok oroszok, s valóban érdekes látni, hogy az éjszaki nagy kolosznak a nyugati hatalmak elleni küzdelme hány helyen s mennyi minden viszony által van képviselve.
Hogy még egyszer visszatérjek az imént emlitett épületekre, meg kell még jegyeznem, hogy találkoznak még egyes persa nagyok, kik hazafias buzgóságból nagy áldozatok árán is készek elkövetni sokat, az idő vasfogától megóvandók Uj Iran fénykorának amaz emlékeit. A Sah is megteszi néha, hogy egyiket vagy másikat kijavittatja, őrök vannak felállitva, de mindez nem használ semmit. A mi keleten egyszer pusztulásnak indul, az óriási léptekkel siet végromlásához. Semmi sem állithatja meg rohantában, s ha Teheran még sokáig fővárosa lesz az országnak a sokkal alkalmasabb Iszfahan helyett, úgy a Nagy Abbasz ezen egykori fővárosa is ugyanazon sorsra jut, minőre a hajdani Ragesz, Ekbatana, Nisabur s a középkor nem egy más nevezetes városa.