Vándorlásaim és élményeim Persiában

VI.
Az iszfahaniak.

Minthogy az iszfahaniak éleselműségét, csintalanságát és féktelen pajzánságát hirből már Konstantinápolyban ismervén, a mig csak ott voltam, mindig azon törekedtem, hogy a mennyire csak lehetséges, a nép minden rétegébe bevegyülhessek. Igen hamar szert tettem ismeretségekre, elfogadtam a meghivásokat s ugy találtam, hogy az iszfahaniak, bárha a most emlitett hir igaz is, mindazáltal tagadhatlanul igen érdekes népet képeznek. Minthogy a bár gyér kereskedelmi közlekedés folytán, mely Bagdad és Iszfahan között létezik, a szunniták megjelenése itt nem valami ritkaság, úgy az én fellépésem sem szúrt annyira szemet, mint Persia más részeiben. Az efendi név – igaz – egypár hajhászt oda csalt ugyan hozzám. Pénzekkel és régiségekkel kináltak meg, melyek felét azonban – mellesleg mondva – ők maguk szokták gyártani, ezeket aztán eladják az európai utazóknak s a mi nagy tudományú régiségbuváraink nagy csodálattal czipelik utóbb magukkal Európába. De midőn látták, hogy én a hozzám hozott árukat csak a bámulat és tetszés felkiáltásaival illetem, de azokért semmi árt nem ajánlok, s midőn látták, hogy én csak névleg vagyok efendi, de valóságban nem: a nyereségvágyó kalmárcsoporttól nem sokára megszabadultam. Más iszfahaniak, kik a szépmüvészeti s irodalmi osztályhoz tartozának, több bensőséget tanusitának irántam, de ezeknél az volt a fő törekvés, részint hogy vallásos vitatkozásba bocsátkozzanak, részint hogy azon előnyöket emeljék ki, melyekben a persa nép az oszmanlikat felülmulja. A keszafeti turki (török durvaság) kifejezést, a maga száraz merevségében nem veték ugyan egyenesen szememre, de oly örömest beszéltek az egész keleten elterjedt persa költészetről, felhozták Abbasz Sah fénykorát, kérdezték, láttam-e már Iszfahan nevezetességeit, s minden feleletemből csak azt akarták megtudni, vajon Stambul, a szultán székvárosa dicsekhetik-e hasonló díszépületekkel, s a nélkül, hogy egyenesen rá kényszeritenének, mindig oda czéloztak, hogy a persák dicséretét s a törökök feletti fölényét hallják tőlem, mint ez utóbbi nemzet egyik tagjától.

E nemben a legérdekesebb kört Iszfahanban Imam Dzsüma házában találtam, ki egész Persia legbefolyásosabb papja, kit a fővárosban Aga Buzurg (nagy ur) néven neveznek, hogy megkülönböztessék fiától, kit Aga Kucsuk-nak (kis uracská-nak) hivnak. Hogy léphettem be, ezen – majdnem azt mondhatnám, siíta pápa házába, – az igen könnyen megérthető. Azon ajánlólevél, melyet Teheranból a külügyminisztertől hoztam magammal, elegendő volt arra nézve, hogy a főpapot efendi méltóságomról meggyőzze. Igen barátságosan fogadott, azt mondá, hogy Feth Ali Sah óta egyetlen tekintélyes oszmanli sem látogatá még meg Iszfahant, s kegyének zálogául meghítt magához másnap estére. Aga Buzurg egyike azon kevés szeideknek, kiknek Ali házától való származását legkevésbbé vonják kétségbe. Nem kevéssé büszke is e tulajdonára s lehetlen volt magamat a mosolygástól megtartóztatnom, midőn estelizés közben az jutott eszembe: Mit mondana most az a fősiíta, ki az európainak már csak árnyékát is bemocskolónak tartja, mit mondana, ha tudná, hogy most egy európaival egy és ugyanazon tálból étkezik? Horribile dictu! Az Incognito Persiában, hol a nyugatot tisztelik és félik, az európainak sokkal inkább hátrányára válnék, semmint előnyére. A gyanakodás ennélfogva senkinek még csak esze ágába sem jutott. Egészen úgy bántak velem, mint a hogy oszmanlival szokás, s azon barátságért, melylyel fogadtak, ama gúnynak rejtett fulánkját is el kellett viselnem, melylyel a sziíták szunnita vendégeiknek rendesen szolgálnak. Maga Imam Dzsüma csak egypár megrovó megjegyzést hallatott a szultán kormánya s az európai hatalmak között levő barátságról. Ellenben dicsérte Abdul Medzsid türelmességét a siíták irányában, kik most bántatlanul vándorolhatnak Mekkába és Medinába, a mi azelőtt nem úgy történt. Hogy méltóságát megóvhassa, igen keveset beszélt s asztal után nem sokára el is távozott.

Egészen más volt fia Kucsuk Aga. Ez egy egész csomó költőt, tudóst s nehány kitünőbb festészt gyüjtött maga köré. Engemet közrevettek s több óráig tartott az élénk társalgás, melyben a societé isfahanienne e crême-je a törökországi és nyugati viszonyok felől tudakozódott. Igen sajátságos, hogyan beszélnek ezen emberek a nyugati czivilizáczióról és annak vívmányairól szemben a maguk miveltségi állapotukkal, mely ugyan már a hajdankorban is hires volt, de azóta csak igen kevéssé fejlődött. A társalgás első tárgyát mindig a találmányok, s a század tudományos vivmányai képezik. Leginkább a távirda az, melynek egy vonalát, India, Bagdad és Európa közvetitőjét épen ekkor vonták, mely a gőzhajók s egypár ismert gép mellett figyelmüket magára vonja. A keleti csodálkozik, bámul, gyönyörködik a tudósitásokban, melyeket a nyugati czivilizatió felől nyer, körülbelől úgy, mint valami tündérmese fölött, s bárha bámulása határtalan, bárha ujra meg ujra szörnyűködve kiált fel: „Mit ki nem találnak még ezek az emberek?“ mégis ritkán tud ellenállani bensejébe rejtett önzésének s ha már Európát összevissza dicsérte is, rendesen megint csak arra fakad: „Mily csodálatos, hogy ezek az emberek minden éles elméjük daczára a mi vallásunk igaz világosságát be nem látják, mily csodálatos, hogy muszulmanokká nem lesznek! Hiába, a serefi Iszlam (az Iszlam nemessége) hiányzik náluk!“ – azt mondják, de azért bensejükben távolról sem gondolkodnak eképen. Persia müvelt mohammedanja ritkán hódol egészen a próféta tanainak, de minthogy a mindig hiresebbé váló frengi fölött, a hol csak lehetne, fölényt akarna kivívni magának, más utat nem találván, ezt egyedül üdvözitő vallásában véli feltalálni. A találmányok után nem kisebb csodálatot az európai utazók gerjesztenek a keletiben. Az Ibni Batuta-k a Khordabe-k és egyéb mohammedan utazók ideje elmult régen, s a tudományszomj, melyet én a keletiben európai tudósaink ellenkező véleménye daczára teljesen és határozottan tagadok, vagy meseszerű adatokra szolgáltat okot náluk vagy kigunyoltatik és nevettetik. Hányszor, de hányszor lehet ajkaikról a leggúnyosabb megjegyzéseket hallani egy európai ethnograf-régiség vagy nyelvbuvárról; s bárha ezen utazók müveit a nyugat előhaladása hatalmas tényezőinek ismerik is el, még sem tudják megállani, hogy a gúny vagy szánalom megjegyzéseit ne tegyék, s azonnal szaadi ezen sorai hangzanak fel minden ajkon:

s boldognak mondja magát mindenki, hogy az Iszlam karjai közül nézheti a frengi világ működéseit. Igy gondolkoznak a müveltek.

Az iszfahani középosztály, mely csak kevéssel áll alantabb e most emlitettnél, többé-kevésbbé ismeri az irodalom mestermüveit. Vannak vargák, szabók, kalmárok, a kik százakra menő verseket tudnak a legelső költőkből. E mellett általában igen elmések, nagy lélekjelenléttel birnak, mesterei az udvariasságnak, de leginkább a csattanó feleleteknek. Malcolm beszéli, hogy azon időben, midőn Hadzsi Ibrahim a Kadzsar-ház legfőbb pártfele még kegyben állott, Iszfahanban s a legtöbb persa városban az ő rokonai tölték be a legmagasb tisztségeket. Történt ekkor, hogy egy kereskedőt, ki adóját nem birta megfizetni, az akkori iszfahani kormányzó elé idézteték, ki a most emlitett Hadzsi Ibrahim testvére volt. A kormányzó haraggal igy rivallt rá: „Ha fizetni nem tudsz mint a többiek, takarodjál innen!“ Hova menjek? kérdé emez. „Eredj Sirázba vagy Kasanba!“ volt a válasz. „Ah, uram, egyik helyen önnek unokatestvére, másik helyen nagybátyja uralkodik. Ha itt megmenekszem is, ott lépre kerülök.“ „Nos, tehát eredj a királyhoz és tégy panaszt!“ „Igen, de ott önnek bátyja a miniszterelnök, mi várhat ott reám?“ „Menj hát a pokolba!“ kiáltá a kormányzó ingerülten. „Ah! önnek Istenben boldogult atyja, a kegyes Hadzsi csak mostanában halt meg!“ rebegé a furfangos persa. A kormányzó felkaczagott. „No hát gazficzkó, mondá, ha már sehogysem tudsz kibékülni vele, hogy mind itt, mind a más világon az én rokonaim foglalják el a helyet, az adósságot majd kifizetem én helyetted.“ Ezt Malcolm beszéli. S minthogy épen az adomáknál vagyok, egy másik mulatságos történetecskét is el akarok mondani, mely itt egy amerikai hitterjesztőn esett. A kegyes Yankee nem annyira rábeszélő tehetsége, mint inkább 25 arany ajándékkal megtérítettei közé vett be egy iszfahanit. A persa sapkát tett fejére, európai ruhába öltözött, s egész frengi lett belőle, természetesen csak addig, míg a jó missionarius Iszfahanban volt. Ez azonban egykor Sirázba utazott s midőn néhány hét mulva visszatért, az ő keresztyéne megint csak a régi persa és siíta volt. A hittéritő nagyon felingerült ellene, a törvényszék elé idézteté, s követelte, adja vissza legalább a 25 aranyat. A birák már-már a legnagyobb zavarban voltak, alig tudtak volna itéletet mondani, midőn a persa egész naivul azon megjegyzést tevé: „Kedves Szahib-om (uram), te huszonöt aranyat adtál nekem, s ezért én három hétig keresztyén voltam. Én is adok neked 25 aranyat, légy te három hétig mohammedanus.“

A kereskedőség, Tebriz után, itt a leggazdagabb egész Persiában. Igen nagy üzletek történnek itt a pamutszövetekkel, aszalt gyümölcscsel, dohánynyal és sawlokkal, s bárha találkoznak roppant birtokú kereskedők, ezek külső háztartásukra nézve alig különböznek a legszegényebbektől; mert a pompa és fényüzés csak a kormánykörökben otthonos.

Elfeledém eddigelé megjegyezni, hogy Iszfahanban, bagdadi utitársammal, az elegia-énekessel voltam egy szálláson. Ez itt nagyon tág mezőt talált müvészete gyakorlására. A bazár- és mecset-udvarokban naponta többször fellépett; kiáltozott, sirt, jajgatott testestül-lelkestül, s nem egyszer csodálkoznom kellett fölötte, honnan veszi könyeinek roppant árját. De mikor este a nehéz munka után hazajött, egész tragödiai eleme a legjovialisabb, majd azt mondhatnám, a legfrivolabb természetűvé változott át. Az ő közvetitése folytán bejáratot nyertem a legtarkább társaságokba. Ő ott mindenütt igen tekintélyes egyéniség vala. Eleinte vallásos dalokat énekelt, de utóbb, midőn a társaság zártkörűvé vált, a szent hangok és szavak nemcsak a legmindennapiabb, hanem azt mondhatom, a legdisztelenebb dalokká fajultak. Daczára hatalmas zöld turbánjának s állitólagos őse, a próféta családja iránt nyilvánosan megbizonyitott buzgalmának, este rendesen ivott mint a csap. Bort ugyan nem igen találtam e társaságokban, hanem annyival több pálinkát, mit a dsulfai örmények égetnek, s feledhetlenek maradnak előttem azon poharazások, mikben utitársammal Iszfahan különböző köreiben részt vettem. Legélénkebben az a mulatság áll lelkem előtt, melyet egy iszfahani alsóbbrendű hivatalnok házánál csaptunk. A vendégek nagyobbrészint fiatal emberekből állottak, papokból és laikusokból vegyest. Ugy látszik, igen jól ismerik már egymást; mert midőn az illem és erkölcsösség első órája elmult, olyan orgia fejlődött a mulatságból, minőt, kicsapongásra nézve, csakis keleten, vagy jobban mondva, csakis Persiában találhatni. A pálinkától neki hevült fejek csakhamar letették a süveget, turbánt és a felöltönyt s kivált akkor vált a pajzánság egészen féktelenné, midőn az egyik vendég bőkezűsége folytán négy tánczosnő is megjelent. Ezen bajaderek, kiknek legjelesbjei kiváltképen Sirázból származnak (hol mi is tüzetesebben fogunk róla szólani), eleinte nem annyira müvészetük bája, mint gymnasztikus ügyességük által kelték fel csodálkozásomat, azonban itt, mint ilyes esetekben rendesen, Terpszichore ezen istennői Küprisz minden funktioját elvállalák. Európai tollunk szégyenlené magát e tobzódók szemérmetlen tréfáit leirni, s nem lehete meglepő, hogy a mint én undorodásomat épen a színlelt ittasságba rejteném, két félrészeg vendég felkelt mellőlem, s szent mosdáshoz fogott s estimájukat végzék, ott, ugyanazon szobában, annyi undok bűn fészkében, s mi több, a bűnt elkövetők tőszomszédságában. Szörnyű álszenteskedés. S itt ezt vallásosságnak nevezik!

A mi az iszfahaniak általános jellemvonását illeti, a hajdani főváros lakosai különösen büszkék a metropolis egykori nagyságára. Az iszfahani, más persával szemben mindig nagyobbra tartja magát, mint a párisi, más francziával szemben. A királyt és a királyi házat itt is, mint a persául beszélő lakosok általában mindenütt, török katonáival együtt gyülölik és félik, s bárha a mostani király meglehetősen megtörte is már Imam Dzsümaa hatalmát, mégis jóformán bizonyosképen lehet állitani, hogy az iszfahaniak mindig szivesebben hajtanának ez utóbbinak szavára, semmint törvényes királyuk parancsolatára. Meseszerű az, a mit e főpap gazdagságáról beszélnek, annyi azonban bizonyos, hogy ő 1000-nél is több Lutit (kóborlókat) tart a maga zsoldjában, kiket tervei kivitelénél aztán vak eszközök gyanánt felhasznál. A Lutik azok, kik ő szentségének csodatevő erejét a nép közé szertehordják, a Lutik, kik a Sah és családja ellen a leggonoszabb rágalmakat terjesztik; mert az Imam Dzsümaa mind e napiglan nem áll a legjobb lábon az ifjú királylyal, ki számadásra vonhat ugyan bárkit is, őt azonban nem meri megilletni. Ezt egyébiránt mindenki tudja. S mi több, még a mai európai követségeink is elkövetnek mindent, hogy e főpap protektióját és barátságát megnyerjék, s ezen anomalia, Persia vad-despotikus kormányzata mellett, valóban csodálatraméltó tünemény.