VII.
Két hetet töltvén Iszfahanban, mind a város nevezetességeit, mind a lakosság különböző osztályait meglehetősen tanulmányozhatám. Elutazásunkat ugyanazon karavánvezetővel, de egész társaságban határoztuk meg. Iszfahan tulsó oldalán álló egyik karavanszeraiban szállottunk meg, s minthogy várakozásomon felül még itt is három napig időztünk, volt alkalmam rá, még nehány látni való nevezetességet megszemlélni, melyek közül a hires Takhta Pulad temetőt, s a Munare Dzsomdzsom megingatható tornyokat akarom emliteni. Ez utóbbiak az Iszfahantól körülbelül egy óra távolságú Khaledan falu mecsetjének két csonka tornya, mintegy két ölnyi magasak s egymástól valami húsz lábnyi távolság választja el őket. Vezetőmmel a terraszra léptem, s mikor ez az egyik toronyba belekapaszkodott s azt egész erővel mozgatni kezdé, nem csak a másik tornyon, hanem az egész épület előrészén olyan mozgást vettem észre, minőt a földrengés okozhat. E nevezetes épület, melynek titka épitészével együtt sirba szállt, a kiváncsi utazók szakadatlan bolygatása által több helyen sokat szenvedett. S az ujra meg ujra ismétlődő kisérletek hihetőleg azzal fognak végződni, hogy a rengetők az épület romjai alatt találandják sirukat. De mind e napiglan a tünemény igen feltünő, s bárha a persák a csodát az alant nyugvó szentnek tulajdonitják is, meg nem állhatám, hogy a rejtélyes problemát teljes mértékben ne csodáljam. A mi a Takhta Pulad temetőt illeti, ez oly terjedelmű, melyhez hasonlót egész Ázsiában sehol sem találtam. Takhta Pulad egyszersmind mulatóhelye az iszfahaniaknak, kik a csütörtökestét, ennek árnyas fái alatt szokták eltölteni. Ilyenkor roppant tömeg hemzseg itt, mely a szent sirok látogatásának örve alatt dinom-dánomban tölti a fél éjszakát. A legnevezetesebb sirok közé tartoznak: Pilau Babaé, melyről az a monda szárnyal, hogy minden szegény, ki hetenkint legalább egyszer imádkozik e sirnál, a következő héten izletes, zsiros pilauban részesül. Továbbá Mir Damad-é, egy hires varázslóé, ki a Sah Abbasz udvaránál levő egykori frengi követ ördöngösségét meghiusitá, s azon pokolgépet, melyet a frengi követ gonosz szándékkal ajándékképen nyujtott, ennek tulajdon romlására fordította. Végül itt van Mir Fenderiszki sirja, kora leghiresebb szépirójáé, ki saját maga irta fel sirkövének feliratát, mely még mind e napiglan a kalligraphia példányképének tartatik, s a fiatalság előtt szépirászati minta gyanánt szolgál. Én magam is nem egy ifjut láttam, kik a taalik-irás mesteri vonásait másolák nagy gonddal a márványról, mert Ázsiában a kalligraphiát igen nagyra becsülik, s a tökéletes nevelés nélkülözhetlen kellékének tartják.
A pompás Medresze Maderi Sah-ot is másodszor látogatám meg innen, melynek külső kapuit mai napiglan ezüst-lemezek boritják. A ritka kéziratokról szóló hir, mik e kollégium könyvtárában találhatók volnának, különös vonzerővel birt reám; azonban ez is, mint annyi sok más egyéb, csupán persa tulzás. Abbasz Sah idejében – meglehet – érdekes keleti müvek gyüjteménye volt itt látható, de ma nagy részét széthurczolák, másik része pedig, mint az ottani mollahk mondják, az afghanok hóditása alkalmával pusztult el.
Minden csalódásom daczára, e régi városban igen kellemes volt az időzés. Nehezen tudtam megválni onnan, s midőn karavanunk a délre fekvő hegységet átlépte, s én a magaslatról még egy tekintetet vetheték a házak, kertek és nevezetes romok beláthatatlan tömegére, nem fojthatám el mély meghatottságomat, s még most is azt kell mondanom Iszfahan felől, mit a keletiek az olyan agg úrhölgy megpillantásánál mondanak, ki fiatal korában feltünőleg szép vala: „A mecset-romokba dőlt ugyan, de oltára még fennáll“, azaz: szépsége elmult, de hajdani fényének nyomai, mely egykor, mint valami oltár, imádásra buzditá a világot, még mindig észrevehetők.
Karavanunk, mely most három részből állott, melyek ketteje a sirazi utra Iszfahanban csatlakozott hozzánk, 150-nél több állatot s mintegy 60 utast számlált. Ez, még e különben igen látogatott uton is meglehetősen tekintélyes karavannak tartaték. A nagyobb csoportosulásnak egyes egyedüli oka azonban a bakhtiáriktól való félelem volt, mely névvel azon persa nomad néptörzset jelölik, kik a jobbkéz felőli hegységben tanyáznak s néha birtokvágyból, néha csupa kedvtelésből megtámadják a kisebb karavanokat s ki is rabolják. A mint mondák, csak egypár nappal azelőtt e nomádok rutul elbántak egy arra vonuló karavánnal. Ilyes hireket keleten igen gyakran szoktak költeni az emberek, hogy a félelem annál nagyobb legyen. Nem egyszer hallottam: Tegnap itt tiz embert öltek meg; tegnapelőtt amott ezt meg azt a kereskedőt kirabolták; azonban az utazó bizonyos lehet a felől, hogy az ilyes események vagy évekkel azelőtt történtek, vagy épenséggel a légből kapottak. Egyébiránt a mi utazó-társaságunknak, mely az indulás előtti estén csupa rémtörténeteket beszélt, szüksége sem volt az ilyes hirekre. A persát, egész Ázsia leggyávább népét egy puszta árnyék is félholttá rémitheti, s méginkább azon utitársaságot, mely, mint a mienk, két harmadában zarándokokból, s egy harmadában kereskedőkből és mollahkból állott.
Nevetséges volt látni utközben, hogyan tolongott egyik a másikhoz mind közelebbé és közelebbé, bárha a a várostól alig voltunk két órányira. Halkan susogott mindenki, mintha a fennhangon kiejtett szó a legveszedelmesebb ellenséget ébresztené fel, s az volt a legmulatságosabb jelenet, midőn egy buzgó mollah, egyik utitársunkat, kinek boroshordókkal megrakott négy öszvére volt, sorainkból kiutasitá, nehogy ez bűnös portékája által az igazhivők egész seregét veszedelembe döntse. Hiába rimánkodott a szegény öszvérhajcsár, hogy ő soha életében egy korty bort sem ivott, hogy e gonosz ital rendeltetési helye Bombay, hol azt a frengik pokoltorka fogja felemészteni. Megesküdött az ég minden szentjére, hogy azt sem tudja, fehér-e vagy piros; de mindez nem használt semmit. El kellett tisztulnia a karavanból, s valami száz lépésnyi távolságban követett bennünket. Mielőtt a hegyi mély utról kiérkezheténk vala, szerencsétlenségünkre egy szemközt jövő karavannal találkozánk. A keskeny út sokszor egyetlen szélesen megrakott teherhordó baromnak sem elegendő széles, annál kevésbé két egymást elkerülőnek. Átok-szitok, kiabálás, czivakodás, nem egyszer ütlegezés is szokott ilyenkor történni, a szamarak orditása a lovak nyeritésével vegyül a közös zajba, s a mi legnevezetesebb, alig van rá eset, hogy valami nagyobb szerencsétlenség történjék. A hegység túloldalán nagy, homoksíkságra jutottunk, s több mint tizenhárom órai lovaglás után másnap reggel 9 órakor Majarba érkezénk. E faluban, bárha ez közvetlen szomszédságában áll is Persia egykor legnagyobb városának, sem karavanszerai, sem más egyéb menhely nem létezik az utazók számára. Mindenki valami árnyékot keresett, s valamennyien igen boldogok valának, midőn még az nap este Kumiseh állomás felé utra kelénk. Ugy hallám, hogy ezen állomással léptünk a bakhtiarok területére, s ha persa utitársaim már egy nappal előbb is annyira féltek, képzelhető, hogy most csupa aggodalomtól valamennyi úgy reszketett, mint a nyárfalevél.
A sok szóbeszéd, s a különben legbátrabbaknak aggodalmai még magamat is körültekintővé tettek minden közönyösségem daczára; de éberségemet nem sokára egy éghajlati tünemény nyomta el, tudniillik azon szél, mely valami öt perczig jéghidegen zúg keletről nyugatra, s ép oly rövid idő mulva, érezhető melegséggel ismét ellenkező irányban. Kumiseh-et, mely hajdanában jelentékeny helyiség volt, most azonban nyomorult falu, hamarább értük, mint az előbbi állomást. Innen kell vala az est beálltával azon veszedelmes helyen átvonulnunk, hol az állitólagos rablás történt, s habár a karavanban nappal eléggé bátornak akart is látszani mindenki, a homály növekedtével félelem és aggódás tetőfokra jutottak minden kebelben. Valami egy órával az indulás előtt arab utitársam a Rauzekham, alkalmasnak vélte a pillanatot, hogy a társaságot maga köré gyüjtse, s mesteri torkának nehány elegiájával a próféta védelmét kérje e veszedelmes utra, bensőleg pedig azért, hogy a meghatott kegyesek zsebéből néhány fillér az övébe vándoroljon. A Rauzekham terve abban a nyomban elfogadtatott. A persa mindig kész kedvencz prófétájának, kivált pedig e vértanú Huszeinnak halálát megkeseregni, s legyen bármily hangulatban, semmi fáradságába sem kerül, hatalmas könyzáporral és felhangzó zokogással kisérni az előéneklő szavait. Itt is csakhamar körülvette az egész karavan az én arabomat, ki alig énekelt el négy versszakot egy panaszos dallamból, s az asszonyok már is több helyen hozzá fogtak a siráshoz és zokogáshoz, mely crescendo terjedezett mindenfelé s csakhamar a sirás-rivás óriás karává változott. Ilyen pillanatokban az énekes rendesen fel szokott emelkedni, felfedi mellét, összeszoritja öklét és felkiált: „Oh igazhivők, im nézzétek, igy akarom verni mellemet bűnbánattal, s részvétből szegény Huszeinért, igen, Huszeinért!“ Az ő „igen Huszeinért“-je után azonnal utánozza őt az egész férfi társaság, óriási öklök döngetik az erős melleket, s olyan dongás-kongás hangozik, néha egészen szabályos ütemben, mintha valamely lovas csapat közelednék, s ha ez még e fölött holdvilágos este történik, mint a hogy ez épen minálunk volt, ugy a jelenet magában véve igazán eléggé érdekes. Igen, érdekes lett volna rám nézve is, ha valami kellemetlenség nem ér vala, melynek ez alkalommal már-már kitétetém. Egy buzgó siíta, ki a távolból azt látszék észrevenni, hogy én csupa szunnitai konokságból nem ütöm mellemet elég erősen, eleinte fülelt ütéseim hangzására s nem találván ezeket kellőképen sulyosaknak, fennszóval kiálta: „Nézzétek csak ezt a szunnita kutyát, ki a mi Huszeinünket nem tartja méltónak arra, hogy mellét erősebb ütésekkel verje. Várjatok csak, majd megtanitom, hogy kell a mellett verni!“ Valóban, aggódtam, már ökölre szoritá kezét, s ha csak egyet üt is vala reám, e gyengéd leczkéből örökös emléket hoztam volna el magammal. Azonban, hála a szeiddel kötött barátságnak, a dolog nem ment egész a végletekig. Mikor amaz épen karját emelné, hátulról egy barátom ragadá meg, ki őt ezen szavakkal csititá aztán: „Hagyd el azt a szunnit! Ha e világon nem üti is a mellét, Ezrail (a halál angyala) majd annál sulyosabban veri a más világon.“
S igy sirt, jajgatott és jajveszékelt mindenki szakadatlanul teljes egy óra folyásaig, mig végre az indulás ideje elérkezék, s a karavan óvatos léptekkel kelt annyira félt utjára. Ezen egész uton sem beszéltünk egyébről, mint a bakhtiarok kegyetlenségéről, hogyan kötik be áldozataik szemeit, s hozzáférhetlen hegységükbe vivén magukkal, ott kirabolják, aztán megint visszaviszik az útra, hogyan vágják le néha az emberek kezét, lábát vagy egyéb tagjait csupa megátalkodottságból stb. s az ilyes beszédnek nem volt vége hossza, úgy hogy szivem mélyéből örültem, midőn Makszud Bey állomásra érkezénk, a veszedelmes út utolsóelőtti nyughelyére. Innen késő éjszaka indultunk utnak, s mire a meghatározott helyhez érkezénk, már hajnalodott. Volt itt keresés, kutatás, körülnézés, aggodalmas egymásra való tekintgetés, mintha mind valamennyien a legveszedelmesebb örvény szélén állanánk. S pedig sem itt, sem az egész tájon nem láttunk semmit. Egyszerre azonban valaki két mozgó fekete pontot vett észre a távolban. Két pontot, ismétlem, s ez elegendő volt arra nézve, hogy az egész karavan egy szempillantás alatt egy csoportba fusson össze, s a legbátrabbak közül néhány arra kéressék fel, hogy előőrsekül mennének egy kevéssé előre. A két hős, az egyik egy Mollah, a másik egy szabó, igen hasonló volt Don Quixote-hoz és Sancho Pansahoz. Nekem az egész esemény igen jó tréfának látszék, s szamárkámmal harmadik hős gyanánt csatlakoztam az előőrsökhöz, természetesen az egész csoport gúny és nevetségtárgyául. Alig tettünk valami húsz lépést előre, s már is észrevevém, hogy a két fekete pont semmi egyéb, mint két asszony, kik száraz bogácskórót, az itteni tüzelő anyagot, szedegetnek; de persáimat nem egyhamar lehetett meggyőznöm. Az egyik nemcsak hogy délczeg lovagokat látott bennük, hanem – a mint folytonosan állitá – kivette már a lovagok éles kopjáit, dupla puskáit, s a rablók marczona tekintetét is. Mégis, a mi ugyan eléggé csodálatos, volt benne annyi bátorság, hogy azért előbbre nyomult, s mikor valami egy puskalövésnyire világossá lett előtte csalódása, egész valója lángolt az örömtől, odaordított a karavanra, mint valami eszeveszett, hogy közelitsenek, s az csakugyan gyors léptekkel meg is indult. A két asszonyt hihetőleg megrettenté a karavan különös magatartása, s elsiettek bogácskórókötegükkel, s ez a vonás elég volt arra nézve, miszerint az egész társaság meggyőződjék a felől, hogy most egyedül a persák hősiségének és elhatározottságának köszönhető, hogy a bakhtiarik megszaladtak. De hogy azok asszonyok voltak, azt nem akarta senki is elhinni.
Egyébiránt legnevetségesebbnek utitársaim azon állitása hangzott előttem, hogy ezen pont évek, sőt évszázadok óta egyike a legveszedelmesebbeknek Persiában. Hahogy hallgatom vala őket, készek lettek volna állitásukat, akár még a szassanidak idejéből meritett történelmi adatokkal is bizonyítani. A keleti mindenben stereotyp. Valamint nézetei daczolnak a századok változásaival, ép úgy azt hiszi, hogy bizonyos helyiségek sem veszthetik el sajátságaikat, s ha azután az ilyes veszedelmes pontokon csakugyan mutatkozik egy két gonosztevő, az általános pani rettegés közepett csakugyan könnyü dolog a legnagyobb karavant is megrabolni és elkergetni.
Nagy fellélekzés után folytatta most már utját a társaság Jezdekhaszt, következő állomás felé. A táj itt mindig lapályosabbá válik, mert kelet felé terjed azon nagy pusztaság, melynek közepén a hires Jezd városa fekszik. A nap igen magasan fenn vala már, midőn a száraz fű borította puszta sikságon áthaladánk. Csak imitt-amott látható egypár hullámalakú magaslat, s ezen táj oly gazdag a vadakban, kivált a gazzellákban, hogy elegendő a szemet egy ideig a távoli láthatáron nyugtatni, s kivált a kora reggeli órákban már is látható a puszta e félénk vadainak egy vagy több csoportja, melyek a karavanok érkeztét már távolról megneszelik, s azonnal a leghirtelenebb gyorsasággal elsuhannak. Eleinte igen nehezen tudám megkülönböztetni ezen állatokat, melyek szőre igen hasonló a napsütötte száraz fűhez! s az Ahuan! Ahuan! (a gazellák, a gazellák!) kiáltásra sokáig kellett körültekingetnem, mig hófehér hátulsó részük által, mely különvál a fű szinétől, szemembe tüntek. Igazuk volt a keleti költőknek, midőn ezen különben igen csinos külsejű állatot választák a félénkség jelképeül. Valamely madár hirtelen felreppenése, több százakból álló egész falka gazellát a legrémitőbb félelemmel tölt el, s ha a vadász veszedelmes fegyverével közelitvén hozzájuk, a futamós agarat utána hajtja, ez utóbbinak elég csak szájával megérinteni az állatocskát, s az már is hanyatt fekszik, s négy lábacskáját feltartja, tündöklő, mélyen melancholikus szemeinek pedig oly fájdalmas nézése van, hogy valóban elkeseredett vadásznak kell annak lennie, ki ez ártatlan lénynek valami bajt képes okozni.
Midőn gyors futásukat merő tekintettel kisérném kelet felé, figyelmemet délkeleten az épen akkor emelkedő délibáb vonta magára. E légi képek épen nem ritkák Persia sikságain, s bárha távolról sem oly nagyszerűek, mint a turkesztani nagy sivatagok e fajta tüneményei, mégis varázshatással lesznek mindig az utazó kedélyére. Mikor igy a lebegő alakokat és épületeket nézném, épen úgy látszék előttem, mintha ugyanazon alakok volnának, melyek szemeimet évekkel azelőtt a kedves hazában M. pusztán gyönyörködteték, hol a dél óráiban a kúthoz támaszkodva, ki a messzeségbe bámultam. Hihetőleg csupa képzelődés volt, de az alakok hasonlatossága kétszeresen gyönyörködtetett s majdnem nehezemre esett, midőn e szép látvány elé elzáró függöny gyanánt a felkelő szél porfelleget támasztott.
Déltájban érkezénk Jezdekhasztba. Ennél nevezetesebb falut nem láttam egész Persiában. A sikság közepén emelkedő, háromszögletes dombocskán áll s a házak, némelyik 4–5 emeletes, oly közel állanak egymáshoz, s a magaslat széléhez oly közel, hogy az egész távolról nézve, egy várdához hasonlit. Ezen özönvíz előtti földből alakult halomra csak egy feljárás vezet, s minthogy ez felvonó hiddal van ellátva, könnyen érthető, hogy e hely, mely már a hajdankorban is hires volt, a legvakmerőbb megtámadásokkal is könnyen daczolhatott. A mint egyéb európai utazóktól hallám, ezen halom igen érdekes tárgy lehetne a geologusok számára; azonban úgy tudom, eddigelé egyetlen szakférfiú figyelmét sem vonta magára. Jezdekhaszt mai napság, mint a hajdankorban is, fehér kenyeréről hires, s nehogy a vers szégyenben maradjon, mely azt mondja: „Siraz bora, Jezdekhaszt kenyere, Jezd asszonyai“, a kenyérből én is két napra való adaggal láttam el magamat, mely bárha jobb is, mint Persia egyéb helyein – igen távol áll még attól, hogy az európai utazónak csakugyan izletes legyen.
A Sirázba vivő út itt ketté szakad. Egyik az, mely a Szerhadon, mint a persa nép e hegyes tájat nevezi, vezet át, s ez a rövidebb, azonban számos meredek magaslata, de, úgy látszik, még inkább a bakhtiariktól való félelem miatt csak igen kevéssé látogatott. Különösen egy rom az út mellett, a Gumbezilaal (Rubincsúcs) mint rablófészek, hirhedt nevezetességű. A másik út, mely Germszir-en (déli égalj) vezet át, hosszabb, de lakottabb, s igy a karavanok által is leggyakrabban ez szokott választatni.