VIII.
Jezdekhaszton túl, Farsz tartománya kezdődik. Irakban mind a nyelv, mind a szokások és a népesség arczkifejezése tarka vegyülékét képezi a török és persa elemnek, azonban itt, a tulajdonképeni Farszban, a török nyelvet csak igen kevesen értik. A lakosság jellemének hőmérséklete is sok olyast tanúsít, mi a délibb haza forró éghajlatára mutat, s bárha a persa általában igen élénk a maga mozdulataiban, igen izgékony és képzelemdús, mindazáltal olyan viszonyban áll déli földieihez, mint az éjszaki, piemonti, vagy legalább a florenczi a nápolyiakhoz. Nemcsak az arczszin viseli magán a forró nap nyomait, hanem melegebbek az érzelmek is, pezsdülőbb a vér, s valamint nyelve költőibb és fellengzőbb, beszéde ép oly gazdag a bizonygatásokban, az exaltatiókban, kivált pedig az esküdözésekben. Minden harmadik szót, még a gyermekeknél is, egy-egy „hazreti Abbasz“ (Abbasz fensége), Murteza Ali, Szeid e Suheda (vértanúk ura), Iszmeti Fatima (Fatima ártatlansága) szokta követni, épen úgy mint az olaszok és spanyoloknál a San Jacobo, Sagriemento, Corpo di Christo, s ha az ember Farsz lakosát látja, a mint ez tündöklő szemeivel és erősen fel s alá hordozott kezeivel valamit elbeszél: minden mozzanatában az igazi déllakót fogja szemlélhetni. Bizonyára a nap és az éghajlat az, s nem annyira a társadalmi és történelmi viszonyok, melyek az embert átalakítják. Tagadhatatlan, hogy ez utóbbiak is igen nagy befolyást gyakorolnak, de amaz előbbiek azok mégis, melyek a főformákat és a kiváló szineket alkotják. S akár keresztyének, mohamedánok vagy Visnuimádók, s akár latinok, persák vagy hinduk, mint egy ugyanazon égalj szülöttei, némely közös vonásokban mindig meg fognak egyezni egymással.
Minél jobban befelé mentünk az őszbe, a reggeli órák annál hidegebbekké lettek. A Jezdekhaszt után következő legközelebbi állomást, Sulgisztant, meglehetős gyorsan értük el. Mind itt, mind a többi helyeken, a lakosság, úgy látszik, egyedül az átvonuló karavanokból él. A földmivelés igen kevéssé van gyakorlatban, s midőn bámulatomat fejezém ki a fölött, mily gyérek volnának a falvak e vidéken, persa kisérőm azon választ adta, hogy az utak mentén Persiában általában igen kevés falu található. A kormány gyakori csapatküldései s átvonuló hivatalnokok lelkiismeretlensége által sokkal jobban elrémité a népet, semhogy ennek kedve lenne az országutak közelében letelepülni. Távol akarják tartani maguktól az örökös repressaliákat, s így szivesebben a rejtettebb helyekre vonulnak. Sulgisztan, mai nyughelyünk, egy Imam Zade sirjáról hires, s még pedig egy igen előkelőéről, ki Imam Zein ul Abedin fiának tartatik. Mind a sir maga mind a körötte épült hajlékok meglehetős jó karban állanak, s csodaképen mondják, hogy egy csomó bakhtiari, kik nem sokkal azelőtt (a mit egyébiránt mind valamennyiről mondanak) egy támadást merészeltek tenni, a mint a szentélybe léptek, abban a pillanatban megvakultak. Ez utóbbi kapujánál nekem is mutattak egy vak koldúst, ki az „azt mondják“ szerint maga is ama gonosz csoporthoz tartozott volna, s most bűnbánatból egész életét itt akarja eltölteni. A koldús, mint a legelső beszélgetésnél azonnal észrevettem, épenséggel sem volt bakhtiari, s megvakulásának is egészen más oka vala; azonban hogy a kegyesek alamizsnájában részesülhessen, a kitanult gazember kész vala az Isten által megbüntetett gonosztevő czimét venni magára.
Midőn Sulgisztanból a legközelebbi Abadeh felé utrakeltünk, két szolgától kisért délczeg lovag csatlakozék karavanunkhoz. Sokáig nézelődött valami méltó utitárs után. Nagy csodálkozásomra nem sokára a legbarátságosabb köszöntések közben hozzám közeledett. Ő khan volt s még pedig a Sah Piskhidméd-e (személye körüli szolga), ki ura megbizásából küldeték Farsz kormányzójához, amannak nagybátyjához, hogy a mult évről hátralékban maradt 50,000 aranyat behajtsa. A khan, igen élesen irt királyi kézjegy átvivője vala, minthogy ő már ez ügyben a negyedik küldött volt s hogy küldetését kellő süker koronázza, királyi teljhatalommal ruháztatott fel a kormányzó személyét illetőleg. A mint mondá, fel volt hatalmazva, a király nagybátyját nem fizetés esetében nehány napi házi börtönnel büntetni, sőt egypár napig még Kallianját (vízipipa) is megvonhatá tőle. Az országos jövedelmek e különös behajtási módja épenséggel nem ritka Persiában, mert itt pénzt beadni ép oly nehéz, mint azt bevenni s minthogy egyik-másik tartomány kormányzósága gyakran túlságos áron árvereztetik el a királyi ház valamelyik tagjának, nem csoda, ha az évi adóilleték behajtása néha a legnagyobb nehézségekkel jár s a király és kormányzója közötti viszony körülbelül ugyanolyan, mint a hitelező és a szorongatott adós, vagy a birtoktulajdonos és a haszonbérlő közötti. Az ilyes transactiók alkalmával az illető tartomány lakosai szoktak legroszabbúl járni rendesen; mert a kormányzó a legfőbb szükség esetében neki megy a leggazdagabbaknak, s ezek minden alapos ok nélkül kényszerülnek összeadni azt az összeget, mit a király helytartójától követel. Ezt nevezik Persiában uralkodásnak.
Egyébiránt a Khan, mint udvaroncz, finom müveltségű férfiú volt. Szunnita-e vagy siíta, az neki mindegy volt. Bennem ő a karavan legtöbbet utazott és tapasztalt tagját szemlélé, hozzám csatlakozék tehát, s viszont én is igen kellemes utitársat találtam benne. Abade állomásra érkezvén, mind szállást, mind konyhát közösen tartottam ővele. A többi persák igen csodálkoztak e rögtöni viszonyon, s azt mondák, természetesen titokban, hogy utitársam sem siíta, sem szunnita, hanem Ali Ullah volna. Ez is egy vallásfelekezet, mely Alit imádó buzgalmában, ezt nemcsak a próféta fölé, hanem maga az Isten fölé is helyezi, s mely felekezet már igen régi Persiában, s annak titkos tagjai jobbára nehány török törzshez tartoznak.
Abadeból Szürme felé mentünk. Éji utunk közben egyes kisebb karavanokkal találkoztunk, melyek jobbára zarándokokból állottak, kik a nyugati Kerbelába vagy a keleti Mésedbe mentek. Persiában, kivált tavaszszal és őszszel, meseszerűleg nagy a bucsújárók száma. Ez egyik legvakabb szenvedélye e népnek s még a legszegényebbek is ezen czélra szokták forditani megtakarított filléreiket. Az a karavan, melylyel ma találkoztunk, Bender Busir környékéről kelt utra Kerbela felé. Hatvan napig tart csupán az odamenetel, másik hatvanig a visszajövés, s ha még a szent helyen való tartózkodási időt is odaszámitjuk, úgy egy-egy ily kirándulás tartama négy hónapon is túlterjed. A zarándokok jobbára szegény emberek, kik azonban a szükséges utravalókkal mégis meglehetősen el vannak látva, s nincs benne semmi tulzás, ha azt mondjuk, hogy Persia minden útján, leginkább ezen kegyes vándorlásoktól függ az élénk közlekedés. 10–15 éves gyermekek mellett nyolczvan éves és a körüli matronák sem tartoznak a ritkaságok közé. Ha az ily karavanok találkoznak egymással, az odamenő zarándokoknak rendesen egy Iltimaszi dua-t (imádkozzál érettem-et), a visszajövőknek egy Ziaret Kabul-t (legyen üdvös bucsújárásod) szokás mondani. Mind a két felekezet meg van hatva, nem egyszer egymás nyakába borulnak s ha az ember a csendes éjszakán egy-egy ily karavan Illahié-t (szent dalait) a távolból felhangzani hallja, ugyanazon érzelmek hatják át szivét, minőkre nálunk Európában a csodatevő Mária-képeket látogató nem egy processio gerjeszt. A nép mindenütt egyforma, keleten úgy mint nyugaton.
A szent Szürme-állomásról, mindig szükebbé és szükebbé váló völgyön át Khane Khurre felé vonultunk, mely egészen magános állomás egy pusztaságnak közepette s hires a fürjek azon roppant tömegéről, mely e környéken található, s melyeket itt igen jutányos áron vehet az utazó. Én is engedtem a rábeszélésnek, s vettem egypár ilyen madarat, s minthogy a persa, kinél szállva voltam, eléggé izletesen el is készité, valóságos lukullusi étkezésem volt. Étel után házi gazdám látogatott meg, néhány más persa kiséretében, kik a szokásos félkörbe leguggolva, feltünő finom magukviseletével s olyan illedelmességgel kezdték szőni a tarsalgást, hogy az a legmüveltebb szalon-férfiúnak is becsületére vált volna, s végette szivesen feláldoztam egy két óra ohajtott nyugodalmát. Bárha a társaság egészen parasztemberekből állott, mégis a válogatott kifejezések, s a tetőtől talpig gentleman modor, valóban nagyon megleptek. A délpersák e tekintetben nagyon különböznek éjszaki földieiktől, mert minden parasztember világos jeleit hordja magán mind e mai napig az ősrégi czivilizatiónak, mely először az ő szülőföldén ütötte fel tanyáját s onnan terjedt aztán egész Persiára, sőt utóbb az egész iszlam keletre.
A szakadatlan éji utazás azonban már-már jóformán kimerített. A nappali pihenés sohasem pótolhatja teljesen az éji álmatlanságot, s midőn ezen állomásról Khane Kergum felé nyomulnánk a fárasztó sziklás szoros úton, csak alig tudtam a nyeregben tartani magamat. Daczára a megszokásnak, minket európaikat igen elbágyaszt az éji utazás, mert bármily ügyes lovasok legyünk is, nem tudunk a nyeregben ülve oly nyugodtan aludni, mint a persák. A mi nappali nyugalmunk sem oly édes, mint ez utóbbiaké, s midőn ma, a Khane Kergum karavanszeraiba bevonulnék, az álom annyira erőt vett rajtam, hogy még szamárkámnak is elfelejtettem abrakot adni s a nyerget levenni róla. Nehány óra mulva, mely csak pillanatoknak látszék, felébredtem, s kimondhatlanul örültem, hallván, hogy közelebbi állomásunk Maderi Szulejman leszen, hol utitársaim állitása szerint a hajdankor sok nevezetes romja volna még található, s közöttük, kivált Salamon anyjának sirja, mint a persák hiszik.
Hogy e név a már oly gyakran leirt paszargadai sikot s a Cyrusénak gondolt sirt jelenté, csakhamar világossá lőn előttem, de még sem fojthatám el örömemet, mert Rhagesz után itt láthatám meg a persa hajdankornak előttem még ismeretlen második nevezetes emlékét, s midőn az alacsony hegylánczon alá a nyilt völgybe lovaglánk, kimondhatatlan örvendeztem, utam mellett balra nehány szobrot – a délen mutatkozó emlékjelet – pillanthatni meg, a mint azokat a felkelő nap első sugára megaranyozá. Bárha ezen romoknak a hajdani Pasargadával való azonosságát régiségbuvárainkra bizom is meghatározni, meg nem állhatom, miszerint meg ne emlitsem e völgység nyájas tekintetét, gazdag növényzetét s víz-dússágát, mely a szomszéd hegységről ömölvén alá, a mezőket több irányban keresztülvágja, s mely hajdan magára vonta Ó-Iran lakosainak figyelmét is, s e vidék Ó-Persia fénykorában bizonyára népesebb volt mint jelenleg.
A karavan lassú lépése türelmetlenné tevén, árkon-bokron keresztül magam siettem előre a mindig magasabbá és magasabbá váló mauzoleum felé, s már én régen ott ültem egy óriási márvány lépcsőn, midőn a karavan lassú ballagással közelíte az állomáshoz.