X.
Persepolis romjai.
Azon térségnek, melyen ez épitészeti maradványok nyugosznak, szabálytalan alakja van, mint ez a mellékelt illustratióból világosan látható. A nyugati oldal, honnan a sikra beláthatni, 1425 láb széles, az éjszaki 926 és a déli 802. Magassága, az alap egyenetlensége folytán, úgy látszik 25–50 láb között változott. Felszinét a futó homok és a leomlott romok igen egyenetlenné tették. Ezen sík-magaslathoz csupán egy feljárás vezet, még pedig pompás lépcsőzeten, mely két szakaszból áll, s oly széles, hogy hat lovas egy sorjában igen könnyen fellovagolhat rajta. A legalsó, mely 55 lépcsőből áll, melyek 22 láb hosszuak s mindegyik 3½, hüvelyk magas, egy fenlapon végződik, melynek mindegyik oldala 37, a másik kettő 44 láb. Ezen pontnál kezdődik a második, kettős lépcsőzet, hasonló terjedelmű 48 lépcsővel, melyek a magaslat tetején ugyanolyan 64 láb hosszú négyszögben végződnek. Az emelkedés oly csekély, hogy az utasok rendesen úgy szoktak fellovagolni, s a márványdarabok oly nagyok, hogy egyből 10–14 lépcsőfok van kivágva. Csodálatos, mily kevéssé viselik magukon e lépcsők a használat nyomait; alig vannak egy kicsit is elkoptatva, holott kétségtelenül egészen máskép kellene lennie, ha valamely templomhoz vezettek volna, vagy a királyhoz közelitő seregek használják vala.
A második emelvényre érkezvén, óriás portalét lát az ember maga előtt, a mely két massiv falból áll, s ezek kül és beloldala két kolossalis állat képét viseli faragványban. A portale hossza 21 láb, magassága 30, a falak pedig 12 lábnyira állanak távol egymástól, padlózatát pedig simított márvány képezi. Az állatok olyan talapzaton állanak, mely szobraikat öt lábnyival magasabbra emeli. Fejük annyira meg van csonkítva, hogy nem lehet kitalálni, mit ábrázolhattak. Nyakukat rózsakoszorú köríti; kurta, bodor haj, de a melyet pánczél-pikkelyeknek is lehetne mondani – fedi mellüket, hátukat és oldalaikat, s maga rendkivül correct és jól kidolgozott. Ezen portale, mint első tárgy, legjobban is ki van téve a látogatók véső-kedvének. A mily magasan csak emberi kar felnyulhat, minden tele van a látogató persák, arabok, francziák, angolok németek nevével; itt mindenki megörökíti magát. A többi között még Malcolm neve is kétszer látható. Egyszer, mint Cap. Malcolm Envoy 1800., s a másik helyen mint Gen. Malcolm, 1810.
E portaletól 20 lábnyi távolságban kelet felé négy rovátkolt oszlop állott, szép koronázatú, körülbelül 45 láb magas, s mintegy 22 lábnyi közzel egymás között, de mai napság már csak kettő áll belőlük, a többiekből még csak rom sem maradt. Ezen oszlopokat más térköz választja el egy másik portaletól, mely az elsőhez hasonlít ugyan, csakhogy falai nem magasabb 18 lábnál, mig a keleti oldalon kivésett alakok emberi ábrázatoknak látszanak, diademekkel; szakálluk még kivehető, s vállaikról magas szárnyak emelkednek, melyek tollazata kitünő szépen van vésve.
Ezen portalék jobb oldala, s azon terrasse között, melyen az oszlopcsoport áll, 162 lábnyi térköz van. E térségen, a sziklába vésett csatorna szemlélhető. A terassehoz kettős lépcső vezet, melynek egész hossza 212, s mindakét fokozat magasan tulhaladja éjszaki homlokzatát. Mindakét végén, a keletin ugy mint a nyugat felé, lépcsősor emelkedik, valamint a középen is, 18 lábnyira elényomuló két kisebb lépcsőzet; ez egész terjedelem 86 lábnyi, beleszámitva a 20 lábnyi fordulót is. Valamint a nagy bejárásnál, úgy itt is igen csekély a feljárat, mert minden lépcső 14 hüvelyk széles, 16 hosszú és 4 magas. A homlokzat annyira túl van halmozva alakokkal, hogy a szemet szinte kápráztatja. Ezen alakok, melyek aként vannak csoportositva, hogy a lépcsőzet falaihoz illjenek, különböző ruházatot hordanak s mással és mással vannak elfoglalva. Némelyek királyi testőröknek s kiséretnek látszanak, hosszú öltönyt viselnek, faczipő alakú bakancscsal s rovátkolt sima alapú süvegekkel, tegzekkel, nyilakkal, dárdákkal és pajzsokkal; mások ismét hosszú sort képeznek s úgy látszik, több nemzetek egy felvonulását ábrázolják, különböző ruhában és különbözőleg felszereltetve. Ajándékokat és áldozatokat hoznak különféle faju állatok számára. Harcz is van itt ábrázolva egy oroszlán és bika között, vagy a mint némelyek vélik, egyszarvú ellenében: de mindenesetre olyan állattal, mely a portale megcsonkitott alakjához hasonlit. Mind e dombormüveket csak nem rég szabaditották meg az azokat környező földsáncz alól s bárha az utolsó kiásás, mely, egy angol által 1854-ben eredményeztetett, tetemes volt is, én látogatásom alkalmával ugy találtam, hogy a legalsó alakokat, már ismét három ujjnyi homokréteg boritja.
Sir. Robert Ker Porter azt hiszi, hogy e müvészeti remekmüveknek az volt rendeltetésük, megörökiteni Cyrus vallásos nagy proczessioinak emlékét, mint a hogy ezekről Xenophon szól, vagy talán Dariuséit, ki a Noruzt, vagyis a tavaszi nap-éjegyenlőséget ünnepli, mely alkalommal országa szám nélküli nemzeteinek ajándékait fogadja.
Azonban siessünk e romok legrendkivülibb részéhez, a bámulatra méltó oszlopcsoportozathoz, mely a terrasseot foglalja el. A képzelem, bizonyára, semmi nagyobbszerűt nem képzelhet, mint e magánosan álló, óriási, megcsonkított oszlopok, melyek olyan időkből valók, mik még a mondánál is régiebbek, mely számtalan nemzedék fel és letüntének valának tanui, láttak dynastiákat és országokat támadni, virágzani és hanyatlani, mig ők maguk, szürke fejeiket mind ez ideig változatlanul fennhordozzák.
A terrasse-on, mely keletről nyugat felé 380, éjszakról dél felé 350 lábnyi tért foglal el, hajdan négy oszlopcsoport állott, melyek mindegyike 36 darabot számitó közép-csoportozatot képezett, melyek mindkét oldalon, valamint szembeeső részükön is, hatával, kétsorosan valának keritve s összesen 72-őt képezének. Az előtérben álltak közül, mely a lépcsőzethez 20 lábnyi távolságban létezik, ma már csak egyetlen egy áll. E között és a közép-oszlopok első sora között nagy szirtdarabok vannak, melyek valami portale falainak romjai. Valami 38 lábnyira a terrasse nyugati szélétől (mely ugyancsak azonos a főtérsikéval) két oszlopsor emelkedék, melyből ma már csak öt áll fenn. Az ennek megfelelő keleti sorokból csupán négy. A keleti és nyugati sortól 60 lábnyi távolságban emelkedett a központi 36 oszlop, s ezen közben vizvezetékek nyomai is láthatók, melyek imitt-amott a sziklába valának vésve. Ezen oszlopok közül ez idő szerint már csak 13 van épségben, mik még mindig régi helyükön állanak. Minthogy a keletiek e romokat Tsil-Szutun-nak (40 oszlop) nevezik, igen hihető, hogy habár nem ez volt is az eredeti szám, mindamellett igen régi száma az egykor létezett oszlopzatnak, melyet azonban ily terjedelműnek már egyetlen európai utazó sem talált. Igy azt találjuk, hogy Del la Valle 1621-ben 25 oszlopot látott még; Herbert 1627, 19; Orlarius 1638, 19; Kämpfer 1696 és Niebuhr 1765, 17; Franklin s egész Sir R. K. Porterig minden utazó 15; Lieutenant Alexander 1826. 13 oszlopot, melyeket én magam is láttam. A többiek ott porlanak az évszázadok összehalmozódott porhüvelye alatt, s a talapzatok közül is nem egy össze van rombolva és halomba döntve.
Ezen fenséges oszlopcsoportozat két külön sorból áll; azok, melyek a három külső kettős sorozatot képezik, épitészetükre nézve egyen modorúak, mig a központi csoportulat, melynek minden oszlopa hasonló egymáshoz, az őt környezőktől különbözik.
Sir. R. K. Porter mindakét sort leirja, s azt mondja az elsőről: Minden oszlop egész magassága 60 lábat tesz, a törzsnek körülete 16 láb s a talp tetejétől egész az oromzatig 44 láb. A törzs, öt szakaszban igen szépen van rovatolva, alján egy öv s egy Torus, amaz két hüvelyknyi, emez egy lábnyi mély. Innen a talapzat képződik alább, csüggő levelű lotus virág kelyhének alakjában. Nyolcz hüvelyknyi talplapon nyugszik, s kerülete 24 láb, 6 hüvelyk. Az oromzatok, bármennyire megcsonkítottak legyenek is, elegendőkép megmutatják, hogy rajtuk egykor a kettős félbika állott.
Közvetlenül délre ezen csoportozat mellett s valami 6–7 lábnyira a terrasse fölött, melyen áll, különféle faju romcsoport található, melyek között bőmértékben vehetők észre azon alakok mássai, mik a lépcsőzetet diszítik. E romok, ugy látszik, legalább is három helyiséget foglaltak magukban, melyek finoman csiszolt, fekete márvány kapualjai és ablakpárkányai számos fülkét és különféle dombormüvet mutatnak; a többi között egy fejedelmet, ki hosszú, uszály-ruhába van öltözve, s ki fölött két szolga napernyőt és legyezőt tart, mig ismét más dombormüvek emberek és különféle csoda-állatok viaskodását tüntetik elő. Ezen épület nyugati homlokzata s a nagy terrasse ugyanazon homlokzata között, kettős oszlopsor romjai látszanak.
Még távolabbra, dél felé ismét más romhalmaz látható, melyben finoman vésett szobormüvek és oszlopok nyomára találhatni. Sir Robert Ker Porter tiz oszlop állványát találta, melyek mindegyike 3 láb és 3 hüvelyk átmérőjű volt, s azt véli róluk, hogy közülök a legnagyobbak, magának a fejedelemnek lakához tartoztak. A fő kapunyilások és ablakpárkányok, mind megannyian óriási mérvüek s kiváló müvészettel készültek, helyükön állnak még ugyan, azonban a körülöttük romokban heverő szobordarabok és oszloptalplapok nyilván mutatják, mily hatalma van a kornak és időjárásnak még a legerősebb épületek fölött is. A királyi alak, két szolgájával, gyakran előfordul a bejáratok dombormüvein, s a romok egyéb részében is vannak amazokhoz hasonló alakok; úgyszinte feliratok ékjegyekben. E romok alatt földalatti vízvezeték vonul át, mely az egész epületet vízzel láthatá el azon tóból, mely a sziklák aljánál maiglan látható; Chardin sokat barangolt e setét tömkelegben, Morier is szinte eltévedt benne. Második látogatásom alkalmával engem is bevitt oda a kiváncsiság, azonban meg nem foghatám, hogyan tévedhetett el benne Chardin; mert alig tettem körülbelől 20 lépést, a mindig keskenyebbé váló utat már is oly szűknek találtam, hogy a tovább menetel, úgy szólván, lehetetlen volt.
A térsikon más két épület romjainak nyoma is létezik: egyik éjszak felé, a most emlitett romé, a másik délkeleten. Itt is ugyanolynemű dombormüvek találhatók, mint a minőkről már szólottunk. De az épület legtetemesb részét egy 210 lábnyi négyszög képezi, mely a szobroktól éjszak felé fekszik. Két kapu vezet hozzá minden oldalról, de a nagy portalék éjszaki felén vannak. Ezek tizenhárom láb szélesek, a többiek csak hét lábnyiak, azonban mind valamennyi gazdagon ékitve, a már leirt vésmüvekkel, s Brun e romok ember és állat alakjait – beleszámitva a siremlékeken levőket is, 1300-ra teszi, mit Niebuhr sem tart tulzásnak.
Most a sirokra szándékozunk átmenni, e pompás nyughelyekre, melyeket jogosan Persia hajdani királyai sirjainak tarthatunk. A hegyek homlokzatában, körülbelől ötszáz ölnyire a szoborcsarnoktól 72 láb széles és 130 láb magas lap látható, mely Chardin szerint magába a hegybe van belevésve, s melynek homlokzata két szakaszra oszlik, s ezek mindegyike ismét nagy mértékben vésmüvekkel ékesitve. Az alsó osztályban négy kőoszlopnak kétfejű egyszarvúkat ábrázoló fejezetein nyugszik gerendákon a párkányhordó, a képszék és a párkánykoszorú. A főoszlopok közötti térséget a sziklába vésett vakajtó foglalja el, melynek alján valami nyilást ütöttek, hihetőleg a kincskeresők. A felső osztály dombormüve valami szekrényfélét mutat (majdnem olyat, mint a zsidó frigyláda) s mely végein csodaformájú állatokban vegződik, melyek griffszerű lábai tartják az egészet. E szekrény alá két sor alak van vésve, tizennégyével mindegyik. Az egyik csúcson tűzoltár látható, mig ezzel szemközt, három lépcsőnyi magas emelvényen királyi alak áll, jobbját mintegy imára emelve, baljában pedig ivet tartva; a király és az oltár fölött jelvényes alak lebeg, melyet a király várakozó védangyalának tartanak.
Ha az ember a betört kapunak nyilásán átmegy, szobaszerű helyiségre akad, mely 30 láb széles, 15–16 mély, 10–12 magas, s hátterében három mélyedés van, mintegy a holttestek számára. Minthogy mind üresek, a kutatni vágyók előtt régtől fogva tárva-nyitva vannak, sőt nemegyszer szalma- és gabonatár gyanánt is szolgálnak, midőn egy-egy csoport Iliat (nomadok) épen itt sátorozik.
E sirokat illetőleg egyik legámitóbb körülmény, azon nagy gond, melylyel az épitők bejáratukat a szemlélők elől el akarták rejteni; mert a kapu tulajdonkép csak látszólagos bejárás lévén, azt hiszi az ember, hogy más nyilásnak is kellett lennie, már csak a benső kivéshetésére nézve is.
Három napiglan időztem e nevezetes romokban, melyek nemcsak ifjonti utazók heves képzelmét, hanem még mélyen gondolkozó, tapasztalás és tudomány-gazdag régiségbuvárainkat is fellelkesitették. Az ember nem tudja, a roppant mechanikus ügyességet, vagy a válogatott izlést bámulja-e, mely ez épületekben nyilvánul, vagy az a gondolat ragadja-e el az embert, hogy a régi hajdankorban is létezett oly müveltség, mely ily tekintélyes, tudományos ismereteket vala képes megbizonyitani. – Valamint Egyiptomban, úgy itt is 40–50 láb hosszú kőtömegeket látunk egymásra helyezve, melyek képzelhetlen sulyok daczára oly pontosan egybeillesztvék, hogy az összekötési pont észre sem vehető.
Három napot mondtam, de alig látszott az többnek nehány óránál. Annyival is könnyebb volt ott maradásom, minthogy Persepolis közvetlen szomszédságában nehány ott nomadizaló török-sátort találtam. Törökök voltak, tehát incognito szerepem törzsrokonai, s bárha szunnitaságomat el nem titkolám is, mégis a legbarátságosabban fogadtak. Farszban nem nagyon otthonos a török nyelv, s ezen jó embereknek valóságos élvezet volt a velem való társalgás, gondját viselték szamárkámnak, s egész ott létem alatt, engem magamat is elegendő kenyérrel és sajttal láttak el. Voltak ugyan közöttük, a kik azt tanácsolták, ne maradjak éjelen át a tiszteletre gerjesztő romok borzalmas helyiségeiben, minthogy állitásuk szerint ott száz meg száz alvilági szellem tanyáz éjjelen át, s valóban borzasztók azon mondák, melyek a Divek és Dzsinek pokoli lármájáról szólanak. Takhti Dzemsid (Dzsemsid trónja) – mint a hogy a benszülöttek Persepolist nevezik – állitólag a hasonnevű regekirály munkája volna. Dzsemsidnek – a hogy a monda beszéli – hires kehely volt birtokában – a Dzsami Dzsemsid – melyet csak ajkaihoz kellett emelnie s nem volt szivének olyan vágya, a mely azonnal ne teljesült volna. Nem csoda tehát, ha e remek palotát annyi fénynyel és pompával halmozhatá el; mert a kehely egyetlen érintésére, szintúgy repültek a kövek keletről; a müvészek nyugatról (hihetőleg assyriai vagy egyptomi épitészek, mint a kiknek ezen müvek felállitása tulajdoníttatik.) Hogy a mai persák is mily nagy tiszteletben tartják Persepolist, elegendőkép megbizonyitja azon számos vers és felirás a falak minden oldalán. Soká, soká illetetlenül és háborítlanul álltak ezen épületek – szól a monda. Persia boldog volt akkor, semmi szerencsétlenség sem látogatá meg, mig végre az arabok, ezek a szunnita ebek, kik a siítáktól irigyelték e remek épületeket, eljöttek, az alakokat megcsonkiták, a szobrokat, oszlopokat ledöntögeték s a pusztulás nyomait hagyták hátra mindenütt. Az arabok után – folytatja a monda – a frengik valának azok, kik hogy kincs-szomjukat kielégíthessék, Bender Busir felől idejöttek, mindent átkutattak, s találtak is még roppant mennyiségű aranyat és gyémántot. A frengik ezen kivül még nagy köveket is vittek magukkal, mind megannyi talizmánt, miután a megvesztegethető kadzsarok beleegyezését megvásárolták volna. Azon idők óta azután Persiát egyre-másra látogatja a nyomorúság, Sirázra jött a nagy földrengés, a cholera, a mult évi éhség stb., egyszóval a persa nagyság ezen büszke maradványainak dulóiban csak halálos ellenséget lát mindenki, s valamint a frengiket méltán kelet elnyomóinak lehet tekinteni, ép ugy az arabokat a hajdani nemzeti nagyság legveszedelmesebb pusztitóinak állitják, s a siíták és szunniták közti gyűlöletnek talán ez is egyik lényeges főoka.
Ezek leginkább a persa lakosság mondái, a török nomádok, hajdani szeldzsuk seregek maradványai egészen másképen gondolkoznak. Rájuk nézve a szobrászat és épitészet müvei egészen közönyös tárgyak, s egy-két lat ólom végett, melylyel az óriási oszlopok egyes darabjai összeragasztvák, sokszor ledöntetik a legbüszkébb monumentum is, sőt a gyermekek még annak is örülnek, ha valamely oszlop magától összedől, mert akkor nyomban mindenki ott terem, a kő csak egy ujjnyi mélyedéséből is kivájni az óhajtott fémet. Egy-egy ilyen zsákmány csak két, három golyót szolgáltathat, de a törökök vandaldühe mitsem gondol azért a kárral, melyet okozott.
Felettébb érdekesek, az ujabb és régibb utazók már többször emlitett felirásai. A mint mondók, mindenféle nyelvű és irású jegyzések vannak itt a falakba vésve. Ezek nemcsak az ujabb idők emlékei, hanem vannak még Pehlevi és régi héber feliratok is, és ezen utóbbiakról, melyek – ha jól tudom – még eddigelé le nem másoltattak, azt állitják, hogy azok az első héberfogság rabjaitól származtak.
A mult századok hírneves utazói közül itt találjuk Kempfner, De la Valle, Niebuhr 1765. – neveit, az ujabbak közül kiemelendők: Jones, Morier, Texier, Ferguson, Loftus, Kinnier, Minutoli és Gobineau, kik mindnyájan leirták mind e romokat, mind Persiát. A legnagyobb rész angol. Németet aránylag igen keveset találtam, s alig fojthatám el lehangoltságomat, midőn két napi kutatás után egyetlen magyar nevet sem találtam itt. Én volnék tehát a legelső nemzetem fiai közül, ki e romokat s e nevezetes vidéket meglátogattam, – gondolám magamban; – de a midőn harmadnapon, épen azon rész alatt őgyelegnék, mely fekete márványból van, nagy örömemre egy ablakmélyedésben ezen szavakra akadtam: „Maróthi István 1839.“ Gyermekded örömmel vizsgáltam földimnek irását, s bárha ő elrabolta is tőlem azon jogot, hogy magamat azon első magyarnak nevezhessem, ki Persepolist meglátogatta: meg nem állhatám, hogy neve alá egy „éljen“-t ne véssek, s hogy a jövendőben ne állana oly egészen egyedül, az én nevemet is társul jegyzém oda. Az egészet vastag vonallal vettem körül s fölibe e szavakat véstem: „éljen a magyar!“
Mi volt e büszke épületek eredeti czélja; mit akartak alapitói általa elérni? – olyan kérdés, mely minden eddigi utazónkat foglalkoztatá ugyan eddigelé, azonban mindez ideig, minden alapos kutatások és értekezések daczára, eldönthetlen maradt. Persepolis egy hegynek lábánál, mely alatt a nagy mardest-i sikság nyulik el, hihetőleg hajdani fejedelmek palotája volt, kik innen tartottak szemlét ama büszke sikságon egybegyült seregeik, de Ázsia minden népeiből egybegyült seregeik fölött. Mardest-et ma kietlen, mocsáros térséget, délirányban a Kur folyó szegi, mely annak idejében, a mint mondják, egy maga 100 vízvezetéket látott volna el nedvességgel. Hogy e vidék annakokáért igen nagyon virágzó lehetett, alig kétséges, s hogy éjszaki ormán e pompás fejedelmi szék felséges fekvésénél és helyzeténél fogva messzire tündöklő korona gyanánt ragyogott, az igen könnyen képzelhető. A hely fekvésében Chardin legalább Arrian, Strabo és Szicziliai Diodor tudósitásai nyomán azon palotát véli feltalálhatónak, melyben Indiából való visszatérte után egy ideig Nagy Sándor lakott s a Makkabeusok I. könyve 6-ik részében azt olvassuk, hogy Antiochus Epiphanes 160 évvel azután, ezen helyet meg akarta rabolni.
Mindazáltal sokak nézete – kik a mai napra fennmaradt romokban a hajdani lakóhelynek nyomát is alig találják – oda megy ki, hogy Persepolis a nap ünnepélyes temploma volt, melyben a Noruz-ünnep első napján (uj-év) valamint ez ma is szokás Persiában, a királyok különböző alattvalóik ajándokait és hódolatát fogadták. Ezen hypothesis védelmére azon nézetek hozatnak fel, melyekben csakugyan vagy ünnepélyes menetek, vagy más egyéb vallásos mythoszokkól vett képletek ábrázolvák. Ilyes alkalmakkal a király, hihetőleg ott foglalt helyet trónján a nagy oszlop csoportozat alatt, melyen hajdan tetőzet állt, s a feldiszített lovagcsapatok a kényelmes lépcsőfeljáraton ott vonulhattak el előtte, az éjszak-keleti másik lépcsőn pedig visszatérhetének a sikságra.
Ép oly bizonytalan az a kérdés is, mikor épülhetett Persepolis. Mind az európai, mind a keleti történetbuvárok nagy része a nép véleményét vette alapul e fényes monumentumok keletkezési idejére nézve, s ezek épitését még a Dzsemzsidek korára teszik. Persepolis hihetőleg nem egy pisdadi-nak vagy kejjanida fejedelemnek szolgált tartózkodási helyeül, ugy hogy a 4000 esztendő semmiesetre sincs túlozva. A nagysándori hadjárat történészei ezen nevezetes romokat Cyrus tartózkodási helyének nevezik, hol kincseit tartotta volna, de az ő buktával, őseinek büszke palotája is romba dőlt. Ugyanis Nagy Sándor, ittassági mámorában, némelyek szerint feldulatta, mások szerint felgyujtatta Persepolist; azonban kijózanodván, nagyon megbánta cselekedetét, s a még megmaradt emlékek ezen érzelemnek köszönhetik fennállásukat. Az Arsacidák ritkán időztek itt, azonban annyival kedvesebb volt e hely az utánuk következő saszanidák előtt, kiknek szemeiben Persepolis, mint vallásos szertartásuk magasztos temploma, igen nagy tiszteletben állott. E romok azonban az utolsó, valóságos haláldöfést, kétségtelenül az arabok kezeitől vették, kik az utolsó persa király Jezdedzsird bukása előtt, a persa öbölnél kelvén partra, 639-ben Kr. u. megverettek ugyan, de öt év mulva Isztakhr, mint a hogy az arabok Persepolist és környékét nevezék, az ő hatalmukba került. Isztakhr nevén mai napság már csak azon czitadellaszerű szikla-orom értetik, mely a romok mellett balra emelkedik, melynek igen meredek feljárata van s rendkivül mély kutjáról nevezetes. Az arabok idejében nemcsak ezen várda, hanem az egész környék is Isztakhr néven volt ismeretes s a pusztítás bizonyára minden, a környéken található emlékekre kiterjedt. Az utazó el nem fojthatja magában a megvetés harag-érzetét a midőn látnia kell, hogy a szunnita arabok, kiknek sem festeni, sem kivésni nem szabad az emberi ábrázatot, Persepolis fenséges dombormüveinek, leginkább fejeiket csonkiták meg. Ezt sokszor a különösen magasan álló alakoknál lehet kiváltképen észrevenni, s alig van benne valami kétség, hogy a vad barbarok állványokat készitettek maguknak, a szép műmaradványokat, fanatikus vadságukban, annál jobban roncsolandók. Nemcsak az emberi, hanem az állat-alakok is hasonló pusztitásnak voltak kitéve, s valóban csodálni lehet, hogy Persepolis számtalan alakja közül volt mégis egy-kettő, mely dühöket elkerülte. Az arabok után Persepolis a szomszédos Sirazban igen gyakran előforduló földrengésektől szenvedett legtöbbet, s ezen utóbbiak nagymérvűségéből következtetve, valóban csodálatra méltó, hogy az elemek pusztítása nem oly kártékony, mint az emberi kezeké. Ezen büszke épületek maradványai igen sokat köszönhetnek Dél-Persia száraz éghajlatának. Mert ha ez nem ilyen, bizonyára Takhti Dzsemsid sem kerülte volna el Khorszubad és Nimrud omladványainak sorsát.