XIV.
Visszatérés.
Három hónapot töltvén Sirazban, ezen város annyira megnyerte tetszésemet, hogy már-már azon gondolattal foglalkozám, a helyett hogy Teheranban telelnék, e zordonabb időszakot itt akarom eltölteni, s majd a tavaszszal Jezd és Tebbeszen át, egy az európaiktól igen kevéssé látogatott uton menni Khoraszanba. Ezen tervet csakugyan követtem volna is, és pedig a mint utóbb kitünt, nem épen előnyömre, hahogy annak kivitelében nehány európai utazó megérkezte nem gátol vala. Délpersiában időztem alatt ugyanis Rochechouart gróf és Doria marquis szinte meglátogaták e vidéket. Az első, a Teheranban lévő franczia követség attaché-ja, Persia kereskedelmi viszonyainak tanulmányozása czéljából utazott, a másik, egyik előkelő tagja a velem egy időben Persiába érkezett ama rendkivüli olasz követségnek, növény- és állattani buvárlatokkal foglalkozott. Először is a sirazi hatóság fogadta őket nagy pompával. Minthogy a persák igen fényüzők, ezen európai két követségi egyén, bárha a frengi a vallás törvényei szerint tisztátalan, s igy nem is nagyon szeretik, fényes fogadtatásban részesültek. Az első hivatalos lakomák után az én derék svédem is meghivta házához az európaiakat. Asztala mindazzal kinált, a mit csak Persia déli ege nyujthat. Bordeauxi és champagnei versenyeztek a khularival, s midőn a vendégszerető gazda felemelkedék, hogy felköszöntse a három nemzetiséget, melyeket asztala köré gyüjtött, arcza kétszeres örömben ragyogott. Ez az ember csak akkor látszék boldognak, ha másokat megvendégelhetett, s egy-egy odautazó nyugati, kimondhatlan örömet szerzett neki. S vajon lehet-e ez máskép, ha az ember 15 éve számüzve van már a nyugati czivilizatiótól, s szellemi előhaladásunk azon gyér szikráiból táplálkozhatik csupán, melyeket egy Bombayon keresztül jövő hirlap nyujt, s valóban doktor Fagergreen a ritka tünemények közé tartozik a keleten huzamosabb időt töltött európaiak között. A nélkül, hogy lelke rugékonyságát elvesztette volna, a nélkül, hogy a nyugatiaknál sajátságos elevenséget levetheté vala, jóságra és vendégszeretetre nézve minden keletit felülmul, s azért kétszerte oly nehéz volt tőle válnom, midőn Rochechouart gróf, ki már-már visszakészült Teheranba, felszólitott, mennék vele, miután olasz utitársa e város remek égalját élvezendő, még egy ideig itt maradni szándékozott.
A franczia nemes ajánlata annyival kellemesebben hatott rám, minthogy most is, mint rendesen, majdnem minden nélkül voltam már, Sirazba léptemkor pedig, még szerény paripácskámat is eladtam. Ezenkivül azonban a visszatérés még egyéb élvezetekkel is kecsegtetett. Ide koldus-dervisképen jöttem, visszafelé európai utazó gyanánt megyek, részese mindazon kényelmeknek, melyek fölött a franczia császár ő felségének ügyében járó férfiú rendelkezik. Hogy tehát nem haboztam sokáig, az igen természetes. A grófnak még három napi teendője volt itt, s ez idő multával gyorsított menetekben kell vala visszatértünk utjára kelni.
Közeledett már azon reggel, melyen nemes barátunktól válnom kellett. Még hálószobájában volt, háza legfensőbb emeletében. Felkerestem. Sokáig beszélgettünk egy második találkozás lehetőségéről, s szemeiben mindannyiszor könyek csillogtak, valahányszor turkesztani tervemet emlitém. Ezen benső részvét meghatott. Távozni akartam, s midőn az utolsó ölelés után kezét még megragadtam és erősen megráztam, nagy bámulatomra tapasztalám, hogy e kézszoritással az egész ház is megrázkódott. Barátom arczára tekinték, az siri halavány volt. „Gyorsan, az Isten szerelmeért! – kiálta fel – keltsük fel nőmet és gyermekeimet, földrengés lesz. A sirazi földrengések a maguk nemében legborzasztóbbak, és százszorta oly borzasztók, ha első lökéseik a napnak ezen részében mutatkoznak.“ Hogy szavait egészen komolyan érté, szemei zavart tekintetéből világosan láthatám. Nejét és gyermekeit csakhamar összeszedtük, s midőn a szűk lépcsőn a keskeny udvarba jutnánk, tompa zugással olyan zaj közelíte felénk, mintha a földnek gyomra akarna megnyilni, a második lökés sokkal erősebb az elsőnél. A magas falak, valamint a bennünket környező épületek is, jobbra-balra hajlongtak borzasztó recsegés és ropogás közt, s míg én meghatottan az égre tekintenék, a város minden részéről borzasztó: „ja Allah, ja Allah!“ hangzott felém. A siraziak igen jól ismerik ez elemi csapás rémitő következményeit, s a ki az ezerek jajveszékelésébe vegyülő földdöngést hallja, látja a madarak rémült ide s tova repültét: bármily szilárd lelkü legyen, lehetetlen, hogy bátorsága meg ne csüggedjen. Nehány pillanatig csendesen állottunk. Házigazdám nem annyira magáért, háza és birtokaért aggódott, mint kedveseinek életeért. „A tér, mely bennünket be fog, igen szűk – mondá – a netalán beszakadó fal könnyen eltemethetne bennünket. Mentsd magad nőmmel és gyermekeimmel együtt az első nyilttérre. Én itt maradok, mert a csőcselék fel szokta használni a rémülés ezen perczeit és dulni, rombolni kél.“ Felelni akartam, de nagyon kérve sürgetett; kézen fogtam a remegő asszonyt a két gyermekkel együtt, s midőn őket a szabadba vinném ki a szűk sikátoron át, a félelemtől sápadó lakosság ide s tova futkosása által oly borzasztó képet nyujtott, minőhez hasonlót soha életemben nem láttam. A látvány künn a nyilttéren volt a legszívrepesztőbb. Nők és gyermekek feküdtek a földön, részint ájultan, részint hajukat tépve. Mások félig öltözötten futottak oda, némelyek egészen meztelenül, ugy a mint a fürdőből kiugrottak. Vallás, illem, – mind nem véteték semmi figyelembe. Néhány percz elég volt arra, hogy az egész várost megfoszsza eszméletétől.
S minthogy a sirás és jajgatás között egypár Mollah szavát is hallám, kik azt mondák, hogy az egész veszedelmet a városban lévő frengik hozták a lakosságra, félteni kezdém az egyedül visszamaradt barátot. Gyorsan visszasiettem hozzá, s alig értem be az udvarra, midőn a madarak új, vad röpkedése a levegőben új lökést jósolt, s úgy látszik, ez állatkák csakugyan birnak előérzettel. Csend lett. A tompa zúgas távoli zivatar dördületeként közelített. A föld reszketése is fokozatonként látszék növekedni, s midőn a mind jobban közeledő lökések oda jutottak azon helyig, melyen mi állottunk, a föld oly erősen megrendült alattunk, hogy minden erőmegfeszitésünk daczára meg nem állhatánk lábainkon. Karöltve rogytunk össze. Borzasztó recsegést hallottam, aztán úgy érzém, hogy víz csapott át rajtam, s már-már azt hittem, eljött életem utolsó pillanata. Ez volt a legrémitőbb lökés, de azért szerencsésen megmenekültünk. A fal egyik része beomlott, s a víz, mely bennünket elöntött, egy közeli medenczéből csapott fel. Szakadatlanul körül-körül néztem, a netalán leszakadó épületeket kikerülendő, s épen a legnagyobb zűrzavar e pillanatában már e hangok hangzának fel az épület előtt: „A frengik, a tisztátalanok!“ szitok és káromlás követék nyomban e felkiáltást, s hihetőleg ostromot akartak inditani a ház ellen. A pillanat igen kétes volt. „Fegyvert!“ kiáltá barátom; de vajjon ki merészelte volna ezt a beszakadással fenyegető épületből elhozni? Az udvar is veszedelmes volt ugyan, de a leomláshoz közel álló belső helyiségek még veszedelmesebbek. Egy ideig egymásra néztünk, s azután együtt rohantunk a ház belsejébe, fegyvert és lőszereket hozandók. Gyorsan felkaptunk nehány puskát és pisztolyt a szükséges töltvényekkel együtt, s szerencsésen kijutván az udvarra, elejbénk helyeztük a fegyvereket, most már nemcsak az elemek dühe, hanem az emberek gonoszsága ellen is kellvén magunkat védelmeznünk.
Ezen pillanatok örökké emlékezetesek maradnak lelkem előtt.
Egy, a rögtöni ropogás közben felemelkedő porfelleg láthatóvá tette előttünk, hogy a gonosztevők a szomszédban beszakadt épület romjairól menekülve, a kaputól távoztak. Nem sokára az egész környék elcsöndesült. Ujabb lökéseket nem éreztünk, bárha a város egész láthatára a legsürűbb porfellegbe borult is, sőt a déli részen levő hegység ketté nyilt s az óriási köszirtek legördülése messze a távolban felhangzott. Fél órai várakozás mulva, az elemek dühe meg nem ujulván, bátor voltam ismét a házból távozni.
A város pusztulása sokkal borzasztóbb volt, semhogy tollam leirni képes volna; s midőn épen az orvos házának kapuját érném ujolag, Rochechouart gróf jött szemközt velem, nem kevéssé dúlt vonásokkal, s a városból való gyors távozásra sürgetett. Barátaimtól való bucsúzásom rövid, de annál bensőbb volt. Midőn a város keskeny utczáin áthaladva, s minden oldalról tágan megnyilt falakra körültekintgetnék, nem annyira saját veszedelmem, hanem a szigorúan sujtott városi lakosság végetlen nyomora fogta el szivemet, s midőn a város kapuján át a szabadba érkezném, kis utitársaságunkat már indulásra készen találtam, kik egyedül csak reánk várakoztak. Itt még nagyobb embertömeget láttam egybegyülve, mint magában a városban, kik gyötrelmes nyugtalansággal várták családjuk bennmaradt tagjait, s tőlünk, az idegenektől, kérdezősködtek felőlük, s igazán örvendettem, mikor ismét ott voltam Tengi Allah Ekbernél, vagyis azon a ponton, honnan Persia déli fővárosának első megpillantását élvezém megérkeztemkor.
Siraz, melyet 12 évvel azelőtt hasonló földrengés látogatott meg, ezen elemi csapástól ember-emlékezet óta kimondhatatlan sokszor és sokat szenvedett már. A völgy-katlan, hihetőleg valami hajdani tófenék, igen sok vulkáni elemet rejt ölében, s az a nép-monda, hogy a kelet felé fekvő Derjai Nemek tó egykor az egész völgységet ellepte, nem épen alaptalan. Ugyanez idézi majd elő végpusztulását is – tartja a vallásos monda – mert a feltámadás alkalmával vízözön fogja elborítani. Tiltott folyadékok élvezete által a legnagyobb bűnöket követi el, s igy folyadék fogja végpusztulását is előidézni.
Tovább három órajárásnál jobbra-balra mindenütt láttuk még a szörnyű rombolás nyomait. A lökések dél felől jövének s igy a vidéknek is ezen része szenvedett legtöbbet; azonban még jóval Persepolison is túl terjedt, s midőn másnap a romokhoz érkezénk, nehány nomadtól, kik az azelőtti napot esetleg ép ott tölték, azt hallottuk, hogy az oszlopok ugy tántorogtak mint a részeg emberek s mégis csodálatos, egyetlen kő ki nem mozdult helyéből, sőt nem egy oszlopfej, – mely már annakelőtte is leesőfélben volt, az oszlopok ormán most is ugyanolyan állapotban volt. E romok fennmaradását most még egyszer annyira bámultam. Hány földrengést, s talán ennél még erősebbet is, kellett Persepolisnak már kiállania, s ezek természetesen még sokkal többet árthattak neki, mint az idő vasfoga s e romok mégis több mint 4000 éve állanak, s ki tudja, hány utazó fogja őket még a késő századokban is bámulhatni.
Ugyanazon uton menénk visszafelé gyorsított menetekben, melyen nehány hónappal azelőtt hosszadalmas karavan lépésben ide jöttem. Hogy az út, azon kellemesség mellett, melyet a vendégszerető franczia társasága nyujtott, mily észrevétlenül reppent el, fölösleges is mondanom. Ide jöttemkor, ha talán nem is az épen figyelemre sem méltatott, de mindenesetre az ellenségesen fenyegetett szunnita voltam; visszatértem alkalmával európai öltözetben hatalmas császárság szolgálatában álló diplomatának kisérője valék. Variatio delectat, de be kell vallanom, hogy a dervis-szerep sokkal érdekesebb volt az utóbbinál. Mint európai, az ember csak felületesen lát mindent és sokszor hamis világosságban, de mint Dervis, a szem a körülmények legmélyebb mélyére tekinthet. Van ugyan szenvedés, de sok a tanúság. Kényelmet az ember csak hon találhat, de az idegen, kivált ha ázsiai országokat akar beutazni, soha se mulassza el külsejére nézve, a mennyire csak lehetséges, – a bennszülöttekhez szabni magát.
Néhány hónappal ezelőtt idejöttömkor a forróság gyötört, visszatértemben a hideg évszak nehézségeivel kellett küzdenem. Ez ugyan csak a reg és est óráiban fordult elő. Nappal a leggyönyörűbb tavaszi lég uralkodik, s midőn a franczia gróf, ki a hires Richelieu bibornok családjából származott Dél-Persia rideg utjain a St. Germain negyed salonéletéről, s a régi és mégis mindig ifjú Lutetiában átélt kalandjairól kezdett beszélni, a távol nyugat képeivel a fersakhok (mértföldek) is egyre-másra tűntenek. Az utazás egyhangúságát közbe-közbe egy vadászkaland élénkíte meg egy falka gazellára. A persa előfutárok hiúz szemei hirtelen megpillanták őket s a sebes futamú ebek azonnal utolérték, s a vadászatkevelő persák boszúságára nehányat el is ejtettek belőlük. – Máskor ismét, egyik-másik városba jutván, ünnepélyes fogadtatásban részesültünk. Feldiszített lovakon, csörögve-csattogva vitt a menet bennünket a városba. A szerencsekivánatoknak, édességeknek, serbeteknek nem volt vége-hossza, de én már unni kezdém végre mindezeket s szerettem volna utam végczéljánál lenni.
Iszfahanban, annakokáért csak két napot töltöttem, s a Francziaország által pártolt katholikus örmény kolostorba szálltam. Tréfából szerettem volna Imam Dzsumánál tiszteletemet tenni, kit nehány hónappal ezelőtt szunnita minőségben látogattam meg, a Takijje vagyis alakoskodás épenséggel fel sem tünt volna neki, de igen kevés kedvet éreztem magamban ujabb kalandokhoz s örömem igen nagy vala, midőn innen utra kelvén, nehány nap mulva szerencsésen megérkeztünk Teheranba.