TEHERANTÓL A KÁSPITENGERIG.
A nyájas olvasó, ki követni akar utam azon részén, mely személyes kalandokat illetőleg legtöbb érdekességet nyujt, legyen oly szives és vegye magának azon fáradságot, hogy „közép-ázsiai utazásom“ második fejezetét átolvassa. Ott igen röviden, tömör szavakban irtam le éjszaki Persián át tett lovaglásomat. E most nevezett könyv, csupán Közép-Ázsiáról szól. Persiáról, mint a melyet már oly sok remek toll ismertetett, nekem a lehető legkevesebbet kell vala mondanom, s innen van, hogy incognitom ezen első napjai, s azon benyomás, melyet rám környezetem és ama sajátságos életmód mindjárt eleinte gyakoroltak: mindez elhallgattatott. Egyébiránt a szófukarság soha sem hiba, s ha az volna is, igen könnyen jóvá tehető.
Most épen ehez akarunk fogni, és beleszőni éjszaki Iran leirásába ama jeleneteket, hogy kitölthessük azon szembeszökő hiányt, mely első útleirásomban észrevehető. Azon küzdelemről, melyet kalandos elhatározásom után az első napokban önmagammal vívtam, csak igen keveset szándékozom mondani. Bárha további segélyezés dolgában, a mint Budenz József barátom leveleiből megértém, sem a magyar akademiától nem igen sokat remélhettem is: mindazáltal az 1863-ik márcz. 20-ról szóló levelemben, szilárd elhatározottságom melletti állhatatos megmaradásomat jelentém az akademiának. A levél már be volt pecsételve, a postára adásra készen, midőn a tatárzarándokokkal ismerkedtem meg ugyanazon napon, s igy alig néhány órával elutazásom előtt még egyszer feltörtem levelemet, s azon pótlékot csatoltam hozzá, melyről az akademia ekkori titkára, a megboldogult Szalay László, mint az akademia 1863-diki jegyzőkönyve I. köt. 1 füzetének 97-ik lapján olvasható, ezen szavakban tett jelentést: „E levél mellé továbbá egy kis szelet papir van mellékelve, melyen irónnal a következő sorok vannak irva: „Még egyszer feltöröm a levelet. Egy kasgari khinai müszülmán társaság, mely Mekkaból Khiván és Bokharán át messze hazájának tart s melylyel a követségen ismerkedtem meg, meghi, hogy vele a Káspitenger részéről a pusztán át tegyem meg az utat. Beleegyeztem. Már holnap a legszorosabb dervis-incognitoban elindulok, tiszta koldús minőségben. Ha ez utam, melyen semmi európai elődöm nincsen, sükerül; ha el nem árultatom…
Éljen édes hazánk. Vámbéry.“
Midőn e levelet ujra bepecsételtem, elhatározásom végkép meg volt állapitva. Visszatérnem lehetlen volt, s állapotom az ittaséhoz vala hasonló. Csak egy irigy tekintetet vetettem még a levélre, mely az édes szülőföldre megy innen, míg én veszedelmes úton a messze kelet felé vonulok, csak egyetlen tekintetet – mondom – s azzal elhagytam a szobát.
Két nap mulva a már ismeretes társasággal, éjszakkeleti irányban haladtam Teheran felől. A most emlitett főváros, a dombos vidéken átkanyargó uton tett egy órai lovaglás után, csakhamar eltünt szemeink elől. Vissza-vissza néztem még nehányszor, hogy ujra megláthassam, s bárha fájt is elvesztenem a nyugati emlékek ezen utolsó székhelyét, mindazáltal uj tatár utitársaim érdekes párbeszédei s társalgásai csakhamar megvigasztalt.
Csendes, mondhatnám igen lassú karavanlépésben haladtunk, először azért, minthogy sok gyalogos is volt velünk, másodszor azért, mert bérben vett állataink oly nyomorúságos állapotúak valának, hogy a gyorsabb haladás teljes lehetetlen volt. Az unalmas csigaléptekhez, s minden erőködésem daczára, mégis csak nyomott kedélyemhez, nem sokára éghajlati kellemetlenségek is járultak. Az ég beborult s bár előbb csak permetezett, utóbb azonban szakadt az eső. Vékony, foszlányos koldúsmezem csakhamar átázott, s pedig a legelső állomás, Kemerd, még jó két órányira feküdt tőlünk.
Azt mondám: „Kemerd állomás“; de miből állott ez? Képzeljen a nyájas olvasó, egy a puszta közepén álló félig leomlott agyag-viskót, melynek esőverte fala minduntalan beszakadással fenyegetett, s melynek bensejében, az átlyuggatott tetőről alácsepegő eső folytán, alig lehetett egy tenyérnyi szárazhelyet találni. Már alkonyodott volt, midőn megérkeztünk. Mindenki rohanva sietett a düledékeny karavanszeraj szárazabb helye felé, s magam is a tolakodó tömeg közé vegyültem. Hadzsi Bilal barátom pillavot főzött s azt – zsírnak hijával – egy felolvasztott faggyúgyertyával izesité meg, s melynek elköltésére engem is meghivott. Egész udvariassággal megköszöntem, s a helyett, hogy hozzá ültem volna e koldusok és persa öszvér-hajcsárok tömkelegébe vegyültem, összezsugorodtam s mig künn a szél süvöltött s a néma éjszakában csak az eső zuhogott: mintegy önkénytelenül a következő reflexio merült fel lelkemben. Tegnap este, ugyanez órában, a követségi szállodában valék, még pedig bucsú-estélyen, melyet a török követ tartott barátaim körében. Hogy kalandos tervemet illetőleg megrémitsenek – a mint mondák – még egyszer európai eledelt adtak európai módon. A követségi szálloda csinos étterme fényesen ki volt világitva, felhordva a legjobb ételek, kitöltve a legfinomabb borok, egyszóval, az európai kényelem emlékeinek jó nagy adagját akarták adni útravalómul. Volt nevetés, csipkelődés, élcz jövőmet illetőleg. Ott ültem a puha bársonyszéken, s felhevülve a nemes szőlőnedvtől, a képzelet ragyogó képet varázsolt elém különös vándorutam felé. A szarkasztikus megjegyzések, a jószándékú tanácsok, minden hatás nélkül surrantak el fülem mellett, mert álmodozásaim túlboldoggá tettenek. Ime ez történt egy huszonnégy órával ezelőtt.
Milyen ellentétet képezett a tegnapihoz képest, mostani helyzetem! A nélkül, hogy csak egy csepp étvágyat is éreztem volna, egyedüli ohajtásom az vala, bár kinyujtózhatnám kényelmesen, hogy az édes álom ölelő karjaiba vessem magamat. De még csak erre sem volt elegendő helyem. Rongyos, kellemetlen szagú s mindenféle bogarakban bővelkedő szennyes utitársaim jobbra-balra hozzám dőltek, s hogy kínom pohara csordultig teljen, egy köszvény-kínozta persa öszvér-hajcsár is épen az én közelemben foglalt helyet a földön. Ez nyögött, jajgatott, mig utitársaim hatalmasan hortyogtak. Átázott ruhámban annyira fáztam, hogy fogaim vaczogtak. Ugy-e hogy ez az este nagy ellentétben állhatott a tegnapihoz? Életmódom ezen rögtöni, teljes átváltozása természetesen igen idegenszerű volt rám nézve, azonban még sem bántam meg. Hiszen önmagam voltam sorsom okozója, s a mit magam szereztem magamnak, azt nyugodtan el kellett viselnem.
Az első éjen álom nem környékezte meg szempilláimat, s hogy ennek folytán másnap egészen elgyengültem, mintegy félittasan ültem lóra, azt hihetőleg felesleges is lesz emlitenem. Utunk mindig jobban emelkedék, a Demavend irányában, melynek lábánál kellett elhaladnunk. Az első tavaszi napok reggeli levegője igen érezhető volt ennekokáért e magaslaton, elannyira, hogy le kellett szállnom lovamról, s ülésemet egyik vagy másik fáradtabb gyalogosnak átengedvén, a karavan előtt jól magukbirón haladó szegényebb hadzsi társaim közé vegyültem. Társaságuk a lehető legnagyobb élvezetet nyujtotta, s beszélgetéseik azon távoli tájak felől, hová én annyira ohajtoztam, oly kellemesek és érdekesek voltak reám nézve, hogy kalandom terhes és veszedelmes voltát csakhamar elfelejtettem. Időről időre társaságukba vegyülvén, egyszersmind barátságos viszonyunk is mind szorosabbá füződék. Teheranban még mindig csak az efendit, a török követség védenczét látták bennem, a csupa kényelemben élő urat s igy nem igen mertek hozzám közelíteni. De az úton lassankint eltünt a válaszfal, bizalmasakká lettünk, tréfálóztunk, s rövid, sőt – mondhatnám – hihetlenül rövid idő alatt sükerült utitársaim legőszintébb rokonszenvét megnyerhetnem.
A második estét már kényelmesebben töltöttük, Gilar faluhoz érkeztünk, s itt, a Szári-ból jövő kis karavannal együtt, melyhez Teheranban csatlakozánk, meglehetősen kielégitő ellátásban részesültünk. Kisebb csoportokra oszlottunk, s én – mint a nyájas olvasó már közép-ázsiai útleirásomból tudni fogja, – Hadzsi Bilalhoz és legközelebbi atyjafiaihoz csatlakoztam. Velük együtt egy paraszt házának szobácskájába huzódtam meg, ujra meghívtak vacsorájukhoz, s az éhség csakhamar feledteté velem, mind az ételnek kellemetlen szagát, mind utitársaim piszkos ökleit, kik velem együtt markoláztak a tálba. Ugy szinte a lankadtság is jól előkészitett az álomra, daczára azon közeli érintkezésnek, melybe ezen lompos, piszkos, de egyébiránt jó emberekkel jutnom kellett, s midőn másnap reggel megujult erővel keltem ismét utra, jövőm képének távolról sem volt már annyi árnyoldala, mint legelső napi indulásunkkor látszott.
Utunk, Iran egyéb utainál sokkal kevésbé látogatott, igen gyéren benépesített halmos vidéken vezetett Firuz Kuh felé, magas halmokon és szakadó hegyzuhatagokon át. Csak két órajárásnyira voltunk már a Demarendtől, de ez nem vala látható, a mi nekem annyival inkább roszul esett, minthogy hólepte ormát Teheránból gyakran nagy élvezettel szemlélém, s igy közelről annál jobb szerettem volna látni. A Demarend, a legujabb mérések szerint, több mint 22 ezer láb magasan emelkedik a tenger szine fölött, oly magasság, mely a puszta szemmérték szerint, majdnem hihetlennek látszik. E hegyen eddigelé még csak igen kevés európai volt fen, kik között ujabb időben, az olasz-persa missió tudományos osztálya vala a legkitünőbb. Ezen urak közül, ha nem csalódom, Filippi tanár volt a legelső, ki az oromra feljutott, hova igen nehéz felmenni, s az olaszok méltán nagy örömre gerjedhettek, midőn a büszke háromszint fenlebegni látták e roppant alkotványnak már az őskorban is oly nevezetes csúcsán.
A „Viva Italia“ örömkiáltás igen sajátszerűen hangozhaték azon völgyekben, hol Ó-Persia királya oly sokáig küzdött az alvilági szellemekkel s hol – a monda szerint – Zohak a vadzsarnok a magas szirtfokhoz van bilincselve.
Aruban, harmadik állomásunkon, ismét más utitársosztály vendégszerető meghivását kelle elfogadnom. Ezek mindnyájan Khokandiak voltak, kik husból, rizsből, sárgarépából, babból és közbe habart lisztből álló sürű levessel, kedvencz nemzeti eledelükkel szolgáltak. Hogy minden falatnál: „Mily pompás, mily felséges!“ kiáltásokra kellett fakadnom, természetesnek fogja találni bizonynyal mindenki; a jószivűség nyujtotta, s csak a tetszésnyilatkozat lehetett az egyedüli hálaviszonzás. Theára megint más osztálytól nyertem meghivást. Mindnyájan versenyeztek, hogy társaságuk legujabb tagját a lehető legjobban ellássák. Mindent szives örömmel fogadtam el, de szigorúan ovakodtam minden olyastól, a mi csak távolról is kitüntetésnek látszhaték vala; csupán a tökéletes egyenlőség teremthet tökéletes barátságot, s minthogy e tekintetben minden eddigi törekvésem meglehetősen eredménydús volt, mindjárt a három első napon észrevettem, hogy itt igazi, hű és szinlelés nélkül való barátságot sikerült nyerhetnem.
Igen mulatattók valának rám nézve a persa falusiak megjegyzései, a tatár zarándokok és köröttem levő viszonyt illetőleg. Voltak közöttük éles látásúak, a kik kitalálták, hogy én nemcsakhogy tatár, sőt még ozmanli sem vagyok, hanem testestől-lelkestől frengi, ki ezen emberek társaságában az európaiak előtt máskülönben elzárt Közép-Ázsiát akarom meglátogatni. Sokan észrevették, ismétlem, de szóval egy is alig nyilatkozott, mert a siíta persák gyűlölete oly nagy a szunnita középázsiaiak iránt, hogy az irani teljes szivéből örvendezik, ha látja, hogy halálos ellenségei el vannak ámitva.
Másnap reggel a jelentékeny Firuz Kuh-ba, negyedik állomásunkra kelle érkeznünk. Igen korán útra kellett kelnünk, minthogy a távolság igen nagy, s az út még e fölött járatlan, vadon hegyvidéken vezet keresztül. A metsző hideg rémitően érezhető vala e magas regiókban. Minden pillanatban le kellett szállanom, hogy nyomorult gebémet a meredek hajlatokon átvezessem, vagy hogy a folyón való átkelésre, más gyalogos útitársamnak átengedjem. Egy alkalommal azt is megkisérlém, hogy egy tenyeres talpas utitársamat magamhoz vettem a nyeregbe, de ez a teher igen nehéz volt lovamnak, ez megcsuszott, s mindkettőnket belevetett, a nem mély ugyan, de annál hidegebb vizbe. Az önkénytelen fürdő után jó egy órafolyásig gyalogolnom kellett, hogy felmelegedjem. Ma is csodálkozom rajta, hogy az úti viszontagságokhoz hozzá nem szokott testemnek, még ez a szerencsétlenség sem vált kárára. Nappal ép oly meleg lett, mint a minő hideg volt éjjel. Firuzkuh-ba, mely egy szép rommal ékeskedő hegy alján fekszik, késő délután érkezénk. Mind a táj, mind a most nevezett hely, bájos fekvésük folytán különös varázszsal hatottak rám, ugyszinte megleptek a házak is, melyek félig a persákéihoz félig a mazendraniakhoz hasonlítnak. A kis városkát széles és mély hegyi folyó hasitja keresztül három irányban, mely előbbi az utnak épen középpontját képezi Mazendran, Khoraszan és Iran között. Sok karavanja van, s valamennyi meglehetősen népes. A karavan leginkább narancscsal, dinnyével, czukornáddal s a káspi partvidék egyéb terményével szokott megrakodva lenni, miket Sárudba vagy Teheranba visznek, honnan ismét gabonaneműeket szoktak visszahozni magukkal, mint a melyek e hegyvidéken majdnem teljesen hiányzanak.
Minthogy idáig tartó egész utunkon oly sokat hallottam beszélni az úgynevezett Badi Firuz-Kuh szél dühöngéséről, mely az utasokra nézve különösen veszedelmes: meglehetős aggodalom szállott meg, midőn annak zugását, másnap reggel, már a fennevezett helység völgyében észrevettük. Itt az út egészen meredeken emelkedik, s minden egyes lépéssel fölfelé, a szél is mindig erősebbé és erősebbé lőn, s midőn a magaslatra értünk, az orkan csakugyan oly irtózatos erővel dühöngött, hogy egyetlen utas sem maradhatott meg nyergében. Még a málhákat is leszórta, s igen nagy fáradságomba került, míg a magaslat kezdetétől azon karavanszerajhoz juthatánk, melyet az utasok menhelyeül Abbasz Sah építetett. A hegyszakadékokban imitt-amott még hó volt látható, s elképzelhető, mily borzasztó lehet ezen szél a hózivatarok alkalmával, s csak úgy állitják is, hogy a rideg évszakban gyakran temet utasokat a hó alá.
Csak néhány lépést kelle tennünk a most emlitett oromról lefelé, s a szél azonnal megszünt. Lég és táj egészen másnak látszék. Eleinte apró bokrocskák valának észrevehetők; ezek alantabb fákká erősödnek, s alig haladtunk lefelé mintegy félórajárásnyira, s ime már is a legdúsabb növényzet vett körül bennünket. Mily felséges, mily bájoló tekintet ez, az Iranban utazó szemei előtt, ki csupán a falvak közelében ültetett gyér fákhoz van szokva, s napokhosszat tartó járatokon egyetlen fűszálat sem lát, melyet maga a természet hozott volna elő. Az út mindig keskenyebbé és keskenyebbé válik, mig végre egy nagy mélység partján vonul el, hol alant egy igen nagy, sőt, mondhatnám, az általam eddigelé látott legnagyobb hegyzuhatag omlik alá, messze kihangzó zúgással, óriási sziklatömegek fölött tajtékozva, s imitt-amott meglehetős magasságú vízeséseket képezve. Minden pillanat ujabb meg ujabb meglepetést nyujtott. A két oldalon terjedő erdőséget a leggyönyörűbb fehér és piros virágzat boritá s az aetheri tiszta levegőt ezer meg ezer különfajta növény és virág tette illatossá. S ha mindehez, a zöld lombok közül kimagasló, sajátságos alakú hegycsúcsokat verestetejű nyaralóknak képzelém: Európa legszebb alpesi vidékén gondolám magamat. Még maguk, a természet szépségei iránt máskülönben közönyös utitársaim is, egészen fellelkesültek, s az a reggeli, melyet a hegyes sziklacsúcson fekvő Divszefid romjai alatt költöttünk el, örökké felejthetetlen marad előttem. „Ez a sziklatelep – mondá persa követőim egyike – kedvencz tartózkodási helye vala azon fehér óriásnak, kit Rusztem legyőzött s a káspitenger partjaira űzött. Azon időben az egész paradicsomszerű Mazendrant csupa alvilági szellemek lakták, s valóban szerencse, hogy voltak hősök, a kik el tudták azokat űzni, mert a mi mai persáink, erre bizony nem lennének képesek.“
E magas, meredek szikla felső részén barlangnyilás látszik, melyről száz meg száz monda él a nép ajkán. Nem nagy távolra attól, más üreg is található, melyet a rémitő óriás leánya különszobájának mondanak. Az apa sok ezer évvel ezelőtt eltünt ugyan, de a leány még most is ott lakik, sőt az év bizonyos szakaszaiban meg is szokott jelenni, hófehér ruhában, egész kiséretével együtt: s jaj annak az embernek, a ki meglátja őket, mert bizonyára halálfia lesz.
Egy órai pihenés után tovább vonultunk. A vidéket, bárha az mindig regényesebbé válik, nem lehet épen nem lakottnak állitani. Tulajdonképi falvak nem léteznek ugyan, de az erdők egy-egy tisztásán egyes házcsoportok tünnek fel a szem előtt, legfölebb félórányi távolságban egymástól. Az úton azonban, mely mindig a fenebb emlitett folyó partján vonul, körülbelől egy-egy órai közök után több karavanszerajra lehet akadni. A persák Mazendrant is hiresnek tartják az e fajta épületek nagy sokaságáról, de ezek nem egyebek, fából készült hosszúdad színeknél, melyek egyik szögletében maga a tulajdonos is ott lakik, mindazon szegényes élelmi szerekkel együtt, miket el szokott adni az utasoknak.
Egy ilyenbe, melyet Szurkh Abad-nak neveztek, mi is betértünk estefelé s elváltunk a persa utitársaktól. A tatárok rendkivül megörültek a kitünő jó víz és fa nagy mennyiségének, melyet e helyen oly bő mértékben találtak, mint sehol egyebütt az előttük ismeretes Ázsiában. Mig előbb 6–8-an is főztek egy és ugyanazon tűzhelynél, ma este mindenki külön tüzet gyujtott magának. Thea-edény thea-edény után állittatott a tűz mellé, sőt az elégett fának óriási parázsa is felhasználtatott. Utitársaim ugyanis, miután jól laktak volna s magukat a lehető legjobban érzenék, levetették ruháikat s egy-egy darabot ketten-ketten kifeszítve a tűz fölé tartának, s mig a harmadik egy kis pálczikával gyengén porozgatá, a tűzben különös sistergés és sziszegés hangzék. Ez a legkönnyebb módja annak, hogy az ember ama bizonyos apró kellemetlen állatkáktól megszabaduljon, s bárha az első tekintet undorral töltött is el, mindazáltal benső körülmények kényszeritének rá, hogy magam is hasonlóképen cselekedjem.
Az álom, mely a szellős épületben pilláinkra szállt, daczára a közeli folyó vad zajgásának, s daczára a sakálok vonításának, melyek feltünő nagy tömegekben veszik körül az emberi lakhelyeket, s még nappal is 10–20 darabból álló falkákban ügettek előttünk, igen édes és kellemes volt. A lég, az érzékeny hidegből, lanyha tavaszi hőmérsékletűvé változott, s hogy én mit érzettem akkor, midőn éjjel felébredve, a bűbájos vidéknek szeszélyes alakú hegyein, s beláthatlan messzeségre terjedő erdein a kelő holdnak ezüst sugárainal széttekintettem, valóban nem vagyok képes leirni. Korán keltünk s utunkat szakadatlanul a mindig szélesbülő s mélyebbé váló folyó partján folytattuk egy irányban, mely folyó, a mint hallám, Talarnak neveztetik. Az út majd a jobb, majd a balparton vonult, majd egészen a meder közelében, majd végtelen magasságban fölötte; s ha a tegnap látott táj regényesnek mondható, ugy a mai valóban imposans volt. Az ösvény csak ritkán oly széles, hogy ketten lovagolhassanak egymás mellett. A karavan hosszú, meg nem szakasztott lánczot képezett s egészen különösen érzém magamat, midőn déltájon egy hegymagaslatra érve, sürű nedves felleg borított el bennünket, melynek folytán a csak nehány lépésnyi távolban alattunk álló utitársaink előtt már láthatatlanokká lettünk. Ugy látszék, mintha valamely könnyed, sürű zápor omlott volna ránk; hallottuk társaink kiáltását, feleltünk is nekik, de egymást csak akkor láttuk meg ismét kölcsönösen, mikor a nap sugarai keresztül törtek a felleg fátyolán. „Az égben voltunk“ – mondá tréfásan egyik utitársam. „Az ilyen ég nem volna valami nagyon kivánatos – viszonzám én – mert ha e homályos levegőben paripánk csak egyetlen egyszer kissé félrelépne, szépen lesétálnánk a lemagasb helyről a legmélyebb örvénybe. Ez pedig bizonyára irtózatos halál lenne. A folyó két partját itt-ott hidak kötik össze, de ezek rendesen igen nyomorúságos karban tartatnak, jobbadán fából s csak igen kevés kőböl épittetve. De szükség is van reájuk, mert a vadul alárohanó folyam ragadó habjainak semmi hatalom sem volna képes ellenükbe állani. E nap déltáján már nehány hegylakóval is találkoztunk. Különös emberfaj ez, olyan, minőt sehol másutt az egész Iranban nem találtam, nem igen magas termetűek, nagyon vékony dongájúak s halavány sápadt arczúak. Ábrázatukon semmi nyoma sincsen valósággal paradicsomi szülőföldjüknek, s midőn ezen beteges kinézésükről kérdezősködtem, azt nyertem válaszul: „hogy Mazendran égalja ép oly veszélyes, mint a mily elragadóan szép.“ Nem is csoda! Felületének legnagyobb részét erdőségek boritják, a lég igen nedves, az eső nagyon gyakori, s még ott is, a hol évek óta telepitvények léteznek, még ott is épen úgy lep fű fa mindent, mintha csak tegnap vándoroltak volna oda. Igy az egyetlen utat is, tehát a legjártabbat, fatörzsek és kinyuló óriási ágak néha úgy elsánczolják, hogy alig lehet rajtuk áthatolni.
Általában a fejszének itt igen sok volna a teendője, s ha a tüzelő- és épületfa e roppant bőségét látva, eszébe jut az embernek, hogy Iran egyéb tájai mily szegények fa dolgában, még csak akkor fogható fel igazán, milyen áldás egy országra nézve a jó közlekedés.
Az az állomás, mely most következék, igen kicsiny volt; a helyet, hova megérkezénk, Zirabnak nevezik. Malom sok volt, de karavan csak egyetlen egy. Én lovagoltam előre, hogy a helyet elfoglaljam, s a persák által igen udvariasan fogadtatám, de alig jöttek nyomomban szunnita utitársaim, s a sziíta vendéglős szabad folyást engedett fanatismusának és a szegény szunnitákat egész átok-záporral űzte vissza. Nekem kellett pártjukat fognom. A persa, ki még nehány pillanat előtt oly nyájas volt hozzám, meglehetősen durvává lőn irányomban is, s a kemény szavakat kemény ütések is követék, s csak miután a tatárok zarándok-botjaikkal, melyek Arábiából szent ereklyék gyanánt jönnek, elegendőkép megfélemlíték őt, csak akkor változott meg magaviseletében s lett barátságosabbá. S midőn egy csésze theára is meghivtuk, még nehány történelmi adomát is elmondott szülőfölde hegyeiről a mi mulattatásunkra. Egy hegy-oromra mutatott a többi között, hová Rusztem az egyik lábát megveté, a másikat pedig egy két órai távolságban fekvő másikra, s igy vagdalózott kardja hatalmas csapásaival, hogy a Diveket Amul felé űzze. Estefelé, mikor már étkezésünket elvégeztük, mindkétnemű utazókból álló csapat érkezék Mazendranból, mind valamennyi térdig érő selyem bugyogót viselve, egyéb öltözetük is szürkés pirosas selyem szövetből állott, mely a nap sugaraiban szivárványszint játszott. Soknak csipejét széles öv boritá, melyről egy vagy több zacskó csüggött alá. Ez az ő tarisznyájuk, mert Mazendranban a kenyér valóságos ritkaság. Az itteni lakosság majdnem csupán rizsből él, melyből reggel egy-egy jó adagot megfőznek, ebbe a zacskóba beleteszik, s magukkal viszik élelmi szer gyanánt. Ők is rátámadtak pajzánul szunnita utitársaimra s megint nekem kellett közbenjáróul fellépnem, s bárha persa beszédem világosan megbizonyíthatá előttük, hogy én nem vagyok közép-ázsiai, mégis izetlenkedéseik közepette az egyik olyan csapást mért reám botjával, hogy azonnal vérzeni kezdettem. Ez tűzbe hozta az én utitársaimat is, csoportosan védelmemre keltek, s ha őket le nem csillapíthatom, ki tudja mi történhetik itt velünk. Egyébiránt azon szivesség, melylyel irántuk viseltetém, igen nagy hasznomra vált, látták, hogy bennem őszinte barátot nyertek, s égtek a vágytól, hogy előforduló alkalommal viszonozhassák jóságomat, s valóban meg is tették, mert én Közép-Ázsiában aránylag sokkal nagyobb veszedelemben forogtam mint ők itt s minthogy ők gazdagon lefizették tartozásukat, egyedül csak is annak köszönhetem, hogy incognitom oly szerencsés véget ért.
E mindig bensőbbé váló barátság, kivált eleinte, sok kellemetlenséget is okozott nehéz szerepemben. Minél jobban elenyészett az efendi czím, annál inkább kellett koldússá és közép-ázsiaivá lennem. Nem egyszer történt, hogy a communismus szabályaihoz híven, most ez, majd amaz öltötte fel ruháimat, vagy alvás közben azokkal takaródzott; sőt egy fiatal Hadzsi nehány nap mulva tisztálkodási toiletteje alkalmával ingét is odavetette hozzám, hogy szabadítanám meg ezt azon hivatlan vendégektől, melyek pusztitására ő most nem ér rá, minthogy kenyérsütéshez kell látnia. Rá kellett állanom, de hogy milyen érzelmekkel fogtam munkámhoz, ezt a nyájas olvasó elképzelheti, a nélkül, hogy hosszas magyarázatra lenne szükségem. Ma, midőn Közép-Ázsiáról szóló könyvem, Európában úgy, mint Amerikában érdeme fölötti méltánylásban részesül, és sok ezer olvasó olvasta azt át, mégis csak azoknak lehet igazi fogalmuk nélkülözéseimről és nyomoromról, a kik maguk is huzamosb időt töltöttek keleten. A nyugati, Kis-Ázsia bensejében, minden lépten-nyomon szidja a keletit piszkosságaért. Persiában még jobban felingerül; azonban mit fog a világ mondani, ha én azt állitom, hogy mind a törökök, mind a persák valóságos fashionable gentleman-ok a közép-ázsiaihoz képest. A következő napon, bárha az állomás igen rövid, mégis nagyon korán kellett utra kelnünk. Ez egész Persiában hires rosz utjáról, s pedig ha valamely ösvényt még a persák is rosznak tartanak, képzelhető, hogy az csakugyan milyen lehet! A szűk völgy itt mindig tágabbá lőn, s estére a közel látszó mélységbe kell vala jutnunk, mely őserdőktől fedetten, egész a Káspitenger partjáig terjed. Utunk jobbára hegynek le ment, óriási sziklatömegek között, melyek oda a magasságból gördültek alá; a talaj maga lágy és agyagos, s minthogy a nap csak alig képes itt-ott keresztül hatni sugáraival az erdők sürű lombjain, a sár majdnem örökösnek mondható. Ha azt állitom, hogy ezen utat minden lépten-nyomon, mintegy három lábnyi szélességű árkok szakasztják meg, melyekből egyes hegyes sziklacsúcsok magaslanak ki, vagy óriási fatörzsek által van korlátozva, akkor még mindig szépitve szóltam róla. Nyeregben maradni teljes lehetetlenség, mert bárha sokan azt állitják is, hogy a paripa lába a legjobb vezető: alig tettünk néhány lépést s nem egy hasonlóképen gondolkozó persát láttam a sárban egészen alámerülni. Nem volt tehát mit tennünk, mint a kimagasló sziklacsucsokra ugrálni, vagy a sikamlós gyalog uton négy kézláb mászni tovább, valóságos pokoli kin volt ez, s az olvasó legkönnyebben fogalmat szerezhet magának minderről, ha azt mondom, hogy egy Ferszakh távolságot, mint egy hat óra alatt valánk csak képesek megtenni. Midőn a sikságra érkeztünk, ember és állat úgy el voltak fáradva, hogy négy órai pihenést kellett tartanunk, s utunkat csupán délután folytathatók. Itt az út két ágra oszlik. Balra Balfurus felé vezet, jobbra pedig Száriba; mi is ez utóbbira tértünk, s nem kevéssé valék meglepetve, midőn a mind sürűbbé váló erdőségbe lépve, négyszögletes, szabályosan kivágott kövekkel kirakott remek országútra léptünk, melynek mindkét oldala mellett árok vonul. Persiában a készített országút valóban a ritkaságok közé tartozik; s ez nem is a mostani kor munkája, hanem, a mint mondják, Abbasz sah épitteté, hogy a Káspitenger partján fekvő kedvencz mulató helyét, Esref-et annál könnyebben érhesse. Egyébiránt e műnek megpillantása, a két oldalról környező erdőséggel együtt, képzelmemben Európába varázsolt át engemet. Maga az erdőség oly sürű s oly áthathatatlan vala, hogy ama mesék, melyeket egykor az eltévedtekről hallottam, valóságnak látszottak előttem. Hemzseg e táj madarak és állatok legtarkább vegyülékétől, és az indiai Dzsenjelek után, a lehető legvonzóbb hely volna európai sportsman-jaink számára. Utitársaim alig birtak örömükben hová lenni, azon roppant mennyiségű puszpangfát megpillantva, mely itt egészen gazdátlanul növekszik, s melynek mind az ő hazájukban, mind általában egész Ázsiában igen nagy ára van. Ugyanis puszpangfából készülnek azon félkerek fésük, melyek egy-egy darabját minden müzülmannak szüntelenűl magánál kell hordania a korán egyik rendelete szerint, a szakálnak előirt toilettejét ezzel végezendő. Az ifjabbak nem állhattak ellen azon vágynak, hogy egypár hatalmas ágat le ne vágjanak, miket aztán majd a távol Khokandba magukkal vinnének, azonban csakhamar belátták szándékuk kivihetetlenségét, s még az este, az állomáson, valamennyit a tűzre vetették.
Minthogy a reggeli órák nehéz vándorlása jóformán kimerített mindnyájunkat, az estszürkület beálltával valamennyien hely után néztünk, a hol megpihenhetnénk. Le is telepedtünk volna a legelső kinálkozó helyen, de a velünk jövő nehány persa figyelmeztetett bennünket, hogy ezen erdőségben, kivált ez évszakban igen sok ragadozó állat van, melyek rablási vágyuktól ösztönöztetve, éjszakánkint még az erősen épült hajlékokat is megtámadják, s igy a szabad mezőn tanyázóra nézve még sokkal veszedelmesebbekké válhatnak. Kivált a tigrisek voltak azok, melyek bárha nem oly vérengzők is mint a bengaliak, óvatosságra intettek bennünket. Minden fáradtságunk daczára, egész késő éjszakáig haladnunk kellett tehát az erdőségben, mig nehány különálló házcsoporthoz jutottunk, melyeket Heften-nek neveznek, s melyek közelében az erdő szélen megtelepedtünk. Elhatároztuk, hogy egész éjen át a lehető legnagyobb tüzet fogjuk lobogtatni s mellette felváltva virrasztani; mert a persák tudósitását épenséggel nem tartám pusztán megfélemlités végett mondottnak. Már az egész tájat bevilágította éjeli tüzünk lángja, s mégis a közeli sürűségből szünni nem akaró recsegés és röfögés hangzott felénk. Éhes vadkan falka volt, mely zsákmány után tört, s csak is egy-egy fegyver elsütése által sükerült őket némileg sakkban tartanunk. A sakalok még oly szemtelenek is voltak, hogy úgy körülszaladgáltak bennünket, mintha házi állatok volnának, s még a botütések sem használtak ellenük; s merüljön csak az ember valami mélyen a beszélgetésbe, s ne vigyázzon élelmi szerére vagy ruhájára, ezek bizonyára ott teremnek macskaügyességgel és elragadják. Mindazáltal az egész éjen át semmi veszedelem sem ért bennünket, sőt ez éji táborozás, az óriási rengeteg közepette, igen kellemes emléket hagyott hátra én nálam; egy penabad-ért (körülbelől fél frank) 10 fáczánt vettem, nagyot, kövéret s kitünően jó izűt. Tatár utitársaim is bőségesen bevásárlottak ez áruczikkből, mely itt oly roppant tömegben található, hogy az erdőség sürűjében, hol a felrepülés lehetetlen, százat meg százat lehet bottal leverni, s még harmadnap mulva is fáczánpecsenye pótlá az itt különben nagyon drága kenyeret.
Mig úgy éjfél táján, mikor a virrasztás sora rám került, itt ültem volna a vígan pattogó tűz mellett, khinai tatár barátaimmal, itt e regényes erdőségnek közepette, meg nem állhatám, hogy ezen, még az éji ruhába öltözötten is oly elragadó természet végig tekintésénél gondolatban a távol nyugat felé ne repüljek. Hadzsi Bilal barátomat is meghatotta a jelenet fensége, ő is odagondolt a khinai tatárságban fekvő háza tájára, közlékenynyé lett, nejéről, gyermekeiről kezdett beszélni, a mit a müzülman igen ritkán cselekszik, s mélyen felsohajtott, mikor legfiatalabb leányának nevét emliték ajkai. „Hihetőleg az legkedvesebb gyermeked“ – kérdezém. „Igen, efendi – viszonzá a tatár – negyedik kedvencz feleségem leánya, a kit nem pénzért vettem, hanem a ki tiszta ragaszkodásból jött hozzám, bárha kétszer oly idős vagyok mint ő.“ Elbeszélte aztán, hogy a leányok, az egész világ kerekségén az ő hazájában a legolcsóbbak; „Törökországban, Persiában, sőt még Közép-Ázsiában is drága pénzen kell megvenni az embernek jegyesét, de minálunk hat Tillan (arany) mindig lehet feleséget kapni. Nálunk az élet is olcsó, s minthogy te, a mint mondád, még nőtlen vagy, jőjj velem Akszuba, települj meg ott és bizony boldog lehetsz!“
Egy másik, Namengan közelében fekvő birtokának szépségeit kezdé vázolni előttem. Ő is meghítt. Mind valamennyi saját otthonáról beszélt, s én most érzém talán legnehezebben, hogy incognitom szigorúan tiltja, azon földnek nevét ajkaimra venni, a hol én születtem, s melyet a világkerekségén a legfőbbnek és legszebbnek tartok. Igy váltakozott beszéd beszéd után, mig végre a hajnal fénye tört keresztül az erdőség lombjain. Mikor egészen megvirradt, mi is nyergeltünk, hogy Heftenből Szári felé, Mazendran fővárosa felé vonuljunk. Nagy szomorúságunkra itt végeszakadt a pompás országútnak, s a mily jó ez volt eddig, ép oly kimondhatatlan rosz lett az, melyen ezután haladtunk. Majd holmi nyomorúságos töltéseken vonultunk végig, melyek beláthatatlan mocsárok közepette, vékony szalagocskák gyanánt kanyarognak, majd csak félig kiszáradt mocsárokon keltünk át, hol mind az ember, mind az állat csak lejtve-szökve juthat keresztül, s az a gondolat, hogy egyetlen hibás lépés a kevésbé szilárd helyre intézve, az embert feneketlen sárba ejtheti, minden inkább volt, csak kellemes nem.
Két órai haladás után megint erdőségbe jutottunk, melybe alig léptünk be, s már is erős czitrom- és narancsillat ütött meg bennünket, s csakugyan sok helyütt e déli gyümölcsöket termő egész kertekre akadtunk. A sárga gyümölcs gyönyörűen vette ki magát a tündöklő zöld lombozat között, s a fák oly dúsak valának, mint még semmi egyéb gyümölcsnél nem láttam eddigelé, s majdnem minden ágat egy-egy támasznak kellett tartania. Közel az ilyen kertekhez négy erős oszlopon álló négyszögletes házacskák emelkedtek, az ültetvényesnek és tulajdonosnak házai, ki csak is jó magas létrán juthat házába. Midőn e különös épitészet okát kérdezém, azt nyertem feleletül, hogy részint a talaj nedvessége, részint a rovarok roppant száma lehetetlenné teszik a földön lakást; s csak egy pár lábnyi magasságban legyen is az ember a föld fölött, az álom már is sokkal könnyebb, s a levegő sokkal egészségesebb. „Semmi sem tökéletes a világon – monda társaságunk egy kegyes zarándoka – minden rózsának meg van a maga tövise, s ha e paradicsomszerű tájéknak sem rovarai, sem nedvessége nem volnának, ezek az eretnek siíták még azt képzelnék, hogy ők már e földi életben elnyerték a paradicsomot.“
Egyébiránt itt is úgy találtam, hogy Mazendran lakójának beteges külszine, igen nagy ellentétben áll szülőföldének gazdag természetével. S ha azt kérdém ezen emberektől, ha ugyan itt művelik is kertjeiket, de lakhelyeiket mért nem teszik át máshová; nagy csodálkozásomra mindenütt azt hallottam válaszul: hogy az erdő, bárha egészségtelen is, mindazáltal jó erősség gyanánt szolgál az ember-rabló turkomanok ellen, kiktől e vidéken, a sík, szabad tájon, senki sem tudná magát megvédelmezni.
Ali Abbad falunál, falunál – mondom, – bárha alig áll többől nehány háznál, megállapodtunk és reggeliztünk. Utitársaim neki mentek a narancsfáknak s nehány fillérért szabad volt annyit enniök, a mennyit csak birtak; s mégis oly mohón fogtak hozzá, hogy az első darabokat héjastól együtt nyelték le. Az ő hazájukban ennek a gyümölcsnek csupán nevét ismerik, s az ali-abbadi reggelire, bizonyára holtuk napjáig meg fognak emlékezni. Én ezen közben, mint rendesen szoktam, most is a persák közé vegyültem, s figyelemmel hallgatám a kormányzóról, sahról, vagy a turkomanokról szóló beszélgetéseiket, s minthogy a többi között az is értésemre esett, hogy Seh Taberszi, a Bábik hirneves erődje – vagyis azon vallási rajongóké, kik egy időben az egész vidék rémei valának, ugyancsak e tájon áll; különös örömmel hallgattam néhány szemtanúnak ezen hires fanatikusok harczairól szóló előadását. A Bábik felekezete csakugyan nevezetes tünemény Persia müvelődés történelmében, s minthogy e hirhedt próféta fel és letünése érdekelni fogja a hazai olvasót, itt egy kis kitérést akarunk tenni, s mig a karavan nagy csendesen vonul Szári felé, elmondjuk, ki volt az a Báb, hogyan jutott oly nagy hírre s hogyan kellett elvesznie.