III.
Teheran felé.
Persiában, valamint minden az uralkodó személyétől függ, épen úgy az utak biztonsága és kényelme is a tartományt kormányzó tiszteknek tulajdonítandó. Meshedből Teheranba utazni, mindig vakmerő vállalatnak szokott tekintetni; de kiváltképen Khorazan az, hol a Turkomanok, Beludzsok és Kurdoktól való félelem, főleg a félénk persának, nem csekély aggodalmat okoz. Azon időben mikor én tettem meg ez utat, e vidéken Murad Mirza parancsnokoskodott, ki az ország kardjának nevezteték. Erélyes és tehetséges férfiú volt, s egyéb magasztalásokon kivül, mikkel őt méltán illeték, szokott mondás vala: „hogy valami kis gyermek is nyugodtan haladhatna az uton, aranynyal telt tányérral fején;“ – egyrészről legméltóbb elismerés, az ország biztonsága érdekében elkövetett fáradozásait illetőleg, más részről a legnagyobb felbátorítás az általános közlekedésre.
Jó kedvüen keltem útra, tatárom társaságában. Nisapurba két út vezet: az egyik hegyes tájon, a másik valamivel síkabb dombvidéken. Az utóbbit választám. Jó paripámon haladva, tatárom kiséretében, kinek lova a szükséges utazási készletekkel megrakva gazdagon, a szerencsés visszatérés érzelmei, s a jól felszerelt utazás kellemei ritka vidámságra gerjesztének. Az ember rendesen találkozik zarándokok vagy árúczikkek Karavanjaival, s ilyen alkalommal rendesen kölcsönös köszöntés szokott történni. Mily nagy volt bámulásom, midőn az egyik Karavannak, mely déli Persiából a szent város felé vonult, vezetőjében ugyanazt a sirazit ismertem fel, kinek társaságában két évvel az előtt, Persepolis, Naksi Rusztem, s a felséges Hafiz szép szülővárosának romjait szemlélgetém. Ha az ember Ázsiában valakivel huzamosb ideig utazik együtt, azokat már fél rokonoknak szokás tekinteni. A becsületes sirazi kimondhatatlanúl örvendezett, a mikor felismert; a Karavannak bele kellett nyugodnia egy kis óranegyednyi megállapodásba, s mig mi a homokos földön a barátságos Kaliant (a persa pipát) szippantgattuk, a szép multnak sok kedves képe elevenült meg lelkem előtt. Felséges emlékei az ó persa czivilisatiónak! Mennyire áthatott; mennyire fellelkesített a reátok való visszaemlékezés! Valerian, lánczaival, Sapur, büszke alakjával, a jótékony Ormuzd, mind e művészi domborművek délibábként látszottak előttem lebegni a levegőégben; de most ezerszerte nagyobb volt varázsuk, hiszen a mesés Baktria és Sogdia – e rémhelyek még a nagysándori csapatokra nézve is – hátam mögött valának.
Meg kellett igérnem a jó sirazinak, hogy szülőföldét nem sokára ujra meglátogatom; s miután az igéret őt megnyugtatta volna, elváltunk. Ily vidám haladásközben töltvén az első napot, – ez épséggel sem fárasztott ki engemet; éjszakára a Serif Abad állomásra érkeztem. Ez az első est volt, melyet jól felszerelt utasképen töltheték. Eddigelé a fát és lisztet össze kellett elébb koldulnom, s a nyughelyért áldást és imákat mondanom; félnem kellett, hogy a házból étlen fognak elutasítani. Most azonban úr voltam; büszkén lovagoltam be a póstaházba s nyers hangon foglaltam el a szállást; mert bárha külsőmre nézve egészen keletinek látszám is, a póstamester csakhamar észrevette, hogy olyan utazóval van dolga, ki szabadon rendelkezik az élet hatalmas varázsitalával. S mit meg nem tenne a persa pénzért! Tatárom izletes estebédet készített; rizs, czukor, zsir, hus – volt minden bőven; a szegény jó özbég szemei örömtől csillogtak, midőn, a multak emléke mellett, az őt körülvevő gazdagságra tekintett; s vacsoránk is, bárha nem is lukullusi, mind a mellett elég jó volt, legalább egy persa állomáshoz aránylag.
A jövő reggel, a 9 mértföldre fekvő Kademgiah-ba kell vala eljutnunk. Khoraszanban kilencz ferszakh igen sok, a mint a példabeszéd tartja: abban a tartományban oly végtelen hosszú a mértföld mint az asszony-csacsogás, és a ki mérte, annak elszakadt a láncza. Az európai utazók általában sokat panaszkodnak a hosszadalmas utakról. De mi volt nekem mind ez aprócseprő nehézség, a ki a gyötrelmes Turkesztanból érkezém. Egészen egyedül tatárommal, jól fegyverkezve és lóval ellátva, még csak most élvezém igazán a valódi utazás örömeit s oh, ti, a kik a zárt waggonban, a legforróbb juliusi melegben a kormos, poros conducteur arczában vagytok kénytelenek gyönyörködni, tudjátok-é ti mi az igazi utazás? Jobb a ti kitömött támlányszékeiteknél a jó nyereg. Az ember szabadon mozog, minden akadály nélkül; „Bädekerje“ – a kantárszár, törvénye a kard, s hatósága – a mely védi – puskája; szabad vele mindenki, de ő is szabad mindenkivel; s ha még az ország nyelvét és szokásait is ismeri, ha tolmácsot, ajánló iratokat és védőrséget nélkülözhet, – akkor – utazása, valóban felséges! Egész nap a szabadlégen lévén, déli nyugalma kétszerte oly édes, s ki irhatná le az estnek boldogságát, mikor az utas a pihenő helyen ott ül közel legelésző lovához, nyerge és utikészleteitől környezve, szemben a vigan lobogó tüzzel, mely estebédét késziti! A leáldozó nap bucsúsugárai hiába versenyeznek, az örömnek azon fényével, mely szemeiből tündököl! A napi járat után oly mondhatlanúl jól esik az estebéd! A szabad égboltozat csillaghimes mennyezete alatt százszorta üditőbb az álom, mint a herczegileg berendezett hálószobák pazar-fénynyel elhalmozott nyugágyain!
Kademgiah, második állomásom neve, lábnyomot jelent, és szent bucsújárási hely, hol a vallásos meggyőződés a kemény márványkövön az egykor ott állott Ali lábnyomait véli felfedezetteknek. Az ilyen szent lábnyomok Keleten nem tartoznak a ritkaságok közé. Keresztyének, mohammedanok és budhaimádók egyaránt szenteknek tartanak ilyeket, számtalan ilyen találkozik s én csak mindig azon csodálkoztam, hogyan lehetnek e csoda emlékjelek oly tágas terjedelmüek, hogy az ember hajlandó lenne inkább valami óriás elefánt lábnyomainak tartani. De a vallásos rajongásnak kevés gondja van a logikára és az alaki szépségre. Sirázban példáúl, van egy három lábnyi hosszú ilyen lábnyom; a heráti szinte akkora; igy a Sinai hegyen is, – a távoli Khotenben s a khinai tatárságban hasonlóképen mutatnak ilyen lábnyomokat, mely utóbbit a hagyomány szerint a szent Dzsafer Bin Szadik hagyta volna. Ezzel a szőrszálhasogatással azonban keveset gondol a jámbor. Mundus vult decipi, ergo decipiatur.
Ezen szent helyek véduralma alatt sok és számos tanya áll a kegyes zarándokok számára. Ezek egyikét én is elfoglalám egész kényelemmel, s a nyárfák árnyékában már-már thea iváshoz fogtam, midőn egy pap jelent meg, engemet fontos – kegyes arczczal a szent hely megszemlélésére serkentgető. Minthogy a papnak ez időszerint egy csésze theára volt szüksége, ezen óhajtását teljesítém. További tolakodása azonban azt bizonyítá meg előttem, hogy bizonyos pénzbeli kivánságai is volnának, s miután a hideg márványkő, mely a szent nyomokat viseli, annyival kevésbé érdekelt, minthogy utam közben sok ilyent volt alkalmam megismerni, mit tehettem egyebet, mint néhány kran (frank) odavetése által a vendégtől és a szent kötelesség teljesítésétől megmenekülnöm.
A harmadik napijárat alacsony dombvidéken vezet át, az egész Persiában sőt mondhatnám az egész Ázsiában oly hires Nisapur síkon. Dzsölgei Nisapur (Nisapur síkja) a persa szemében a szépség és gazdagság ne továbbja. Neki ott tisztább a levegő és illatosabb mint bárhol máshol, ennek vize legédesebb a világon, ennek terményei páratlanok az egész teremtésben, s ha még büszke örömmel odamutat az éjszakkeletre fekvő hegységre, mely türkisbányákban és nemes érczekben bővelkedik: – könnyen érthető, hogyan tündökölhet szeme a mikor szülőföldének e tájékáról beszél. Reám, mind a sík, mind a közepén fekvő város kellemes benyomást gyakorolt ugyan; de épenséggel sem valami elvarázslót. A történelmi nevezetességek eszembe sem jutottak volna, ha utközben egy persára nem akadok, ki az idegent csakhamar felfedezvén bennem, közelebb jött lovával, s minden felkérés nélkül tulságos áradozással eldicsérte szülővárosát. „Mit használnak szavaid! – kiálték – Nézzed e szétszórt romokat! Mered-e ezt virágzó állapotnak mondani? Nézd e védbástyákat, miket a földmüves a turkomanok rablásai ellen emelt, ezt mondod-e te virágzó műveltségnek?“ De a persa nem hagyta magát zavarni és megjegyzéseimre süket maradt. Hogy a műveltség képe teljes legyen, az iráni szemeiben, a romoknak nem szabad hiányozniok, s minden gúnyoros megjegyzésem daczára ezernyi faluról és vízvezetékről szólt, mik e síkságon találhatók.
Nem sokkal jelentékenyebbnek találtam magát Nisapur városát is. A bazar meglehetősen tele van európai és persa árúczikkekkel, s még is hiába keresi itt az utazó a gazdagság és építészeti emlékek azon nyomait, miket a keleti történészek oly annyira magasztalnak. A város egyedüli nevezetességét a türkisz köszörüsdék képezik, minő több van itt. Természetes állapotában ez ékkő szürkés szinű, s azon annyira magasztalt égszin kék szinezetét, csak is gyakori köszörülés után nyeri. Minél setétebb kékje, minél magasb az alakja, minél simább a felülete, becse annál nagyobb. Az ereket már hibákúl tekintik; különös tünemény, hogy némely kő, egy pár nappal a köszörülés után szinét elveszti. A tapasztalatlan vevő, ki előtt e körülmény ismeretlen, a persa csalárdságnak igen könnyen áldozatává lesz, s nem egy zarándokkal történik meg, hogy Nisapurban a legszebb azurkék türkiszeket veszik, s mire hazaérnek, azokat, mint bádgyadtakat és szinükhagyottakat akár elvethetik. E bányák ma már távolról sem oly jövedelmezők mint annakelőtte, miután mind valamennyi együttesen, kétezer arany csekély árért van bérbe adva; s maga a türkisz kereskedés is, mely hajdan Európával, kiváltképen pedig Oroszországgal nagyban üzetett, igen nagyon csökkent.
Mielőtt Nisapurt elhagynók, még két hirneves költőről kell megemlékeznünk, kiknek sírjai által Iran ezen városa nem kevéssé érzi magát megtiszteltetetnek. Az egyik Ferid ed din Attar a nagy mystikus és bölcsész, ki a Mantik et tejr (madarak logikája) czímű érdekes munkát írta. Ebben a tollas világ minden faja fel van sorolva, melyek lételük oka megtudásának kiváncsiságától gyötretve, epedő ajakkal keresik az igazság forrását. Ez a fontos kérdés, – sast, keselyüt, sólymot, hollót, galambot, gerliczét és csalogányt, – s mind valamennyit egyaránt érdekel. Hudhudot, Salamon varázsló madarát mint tanítót, keresik fel, a mely mindentudó, s a legcsudálatosabb párbeszédekben tőle kérnek tudósítást a kivánt dolgok felől. Ő a szerény szerepét játszsza, bölcs tanácsokat ád, s arra az ösvényre vezeti a tömeget, a mely Szimurghoz, a keletiek phönixéhez visz, mely egyszersmind a legmagasb világosság jelképe is. Hogy a madarak az emberiséget jelentik, Hudhud a prófétát, és Szimurg a legfőbb istenséget, az magától értetik. A mű, pompás keleti képdússága és számos szép egyes részlete által igen jelentékeny és nagyon érdekes.
A másik költő, kinek tetemei Nisapurban pihennek, Khijam, az előbbinek merev ellentéte. Valóságos atheista, a mint a mi kegyeseink mondanák, Mohammed és az Iszlam gonoszajkú gunyolója, ki a legnagyobbat és legszebbet lábbal tapodja, s gúnynyal és szégyennel tetézi a legszentebb törvényeket és rendeleteket. Mind a mellett Khijam ép annyira olvastatik, mint a másik; s épen Persia azon országa Ázsiának, mely minden szélsőséget képviselvén, a keleti jelleget legvilágosabban feltünteti. Itt az istentagadó, – és a meggörnyedt kegyeskedő, nem is valami szerfölötti szenvedélyességgel, érintkezik egymással. Igen, Persia, leghívebb képe a keleti életnek.