V.
Alig volt annyi időm hogy felugorjam, s a csoport fegyverzörej, szitkolózás, tombolás és kiabálás közben már is leszállott – természetesen elreteszelt – ajtóm előtt. „Holla, ho! Fel! Ki innen! Ki van itt! Szipeh Szalar neje, a fejedelmi vérből származó herczegasszony érkezett meg! Rögtön távozzék mindenki!“ Kiki tudni fogja, hogy ajtómat nem nyitottam meg azonnal. A lovagok megkérdék a postamestert ki volna odabenn, s mikor tudomásukra esett, hogy ez hadzsi, s még hozzá szunita, akkor valamennyi karddal és puskatussal dörömbölt ajtómon, s azt kiabálák: „Hej, hadzsi! Elhord magad, ha azt nem akarod hogy lisztté őröljük csontjaidat.“
Kritikus, – de nagyon kritikus pillanat volt ez. Azt az egyetlen menhelyet elhagyni, hol az ember oly jól érezi magát, s a zordon hidegben az éjet szabadban tölteni, az mindenesetre igen kellemetlen tréfa, s talán nem is a rosz következmények félelme, mint a meglepetés és a hirtelen történt megzavartatás indított arra a vakmerő gondolatra, hogy ne engedjek, hanem viadalra keljek. Tatárom, ki együtt volt a szobában velem, elhalaványodott. Felugrottam ülő helyemből, puskát s kardot ragadtam, tatáromnak a pisztolyt nyomtam kezébe, azzal a meghagyással, hogy az első adott jelre tüzet adjon; igy közelíték az ajtóhoz, azon szilárd elhatározással, hogy az első betörőt haladéktalanul lelövöm. Ugy látszik odakinn megsejtették szándékomat, mert alkudozni kezdének, sőt észrevettem azt is, hogy az ostromlókat elegans perzsabeszédem csakhamar meggyőzte a párbeszédek közben a felől, hogy tévedtek, midőn engem bukhariotának tartának. „De hát ki vagy te igazán? Beszélj! Ugy látszik te nem vagy hadzsi.“ – hangzék kivülről. „Mit, hadzsi! Ki a hadzsi?! – Kiáltám, – félre a gúnynevekkel! Nem vagyok én sem bukhariota, sem persa, hanem szerencsés vagyok európai lehetni! Nevem Vámbéry Szahib!“ Ezen szavakra odakünn csend állott be egy pillanatra. Ez ugy látszék meglepte amazokat, de még jobban tatáromat, ki az ő hadzsitársától most hallá e nevet legelőször, a kegyes muszulman tulajdon ajkairól azt a vallomást, hogy ő nem igaz hivő. Halálsápadtan, nagyra meredt szemekkel bámult reám. Két tűz közé jutottam. Egy jelentékeny kacsintás azonban megnyugtatá utitársamat, a persák is alantabb hangon kezdték aztán; az európai név, a keletiek e nagy rémszava, villanyos hatásu mindenütt. A piszkolódást udvariasság, a fenyegetéseket kérelem váltá fel, s midőn végre könyörögve kértek, hogy legalább csak a főlovagok kettejét fogadjam szobámba, a többiek szivesen megelégesznek istállóval és kamrával, megnyitottam az ajtót a remegő persák előtt. Arczvonásom illustratioul szolgált előbbi állitásomnak. Az egymásközt váltott szavak mindig élénkebbek de barátságosabbak is lettek, s valami félóra mulva az én persáim araktól (pálinka) mámorosan egy sarokba vonultak, s úgy horkoltak mint lovaim. Tatárom megnyugtatására is kellett néhány felvilágositással szolgálnom; a jó fiú szivesen hajolt. S mikor a jövő reggel a jeges halomtájat elhagytam, s Damgan barátságosb siklapályán folytatám utamat, elszörnyedve gondolék a mult éji kalandra – s az Ahuan-i éji szállást, bizony nem egy hamar fogom elfelejteni.
Damgant sokan a régi Hekatompylenek (száz kapus város) tartják, a mi olyan állitás, mit régiségbuváraink minden áron érvényre akarnak juttatni, bárha az egész környéken semmi nyoma sincs olyan város romjainak, melybe száz kapu vezetett volna. Görögnek és persának, kik a fillentésben jó formán megegyeznek egymással, csak kötve kell hinni.
A száz kapuból nyolczvanat bizvást elengedek, de a mai igénytelen Damganban, csak egy husz kapus hajdani várost is aligha lehet felfedezni. Az egész helység nem igen számít többet ezer háznál, s a puszta bazar közepén álló szegényes két karavanszerai eléggé megbizonyitja, hogy kereskedelmi szempontból e hely távolról sem oly fontos, mint sokan hiszik.
Fraser, az angol utazó sajnálja, hogy a Csihl dukhteran (negyven szűz) vagy a csihl szeran (40 fő) talányát, kik egy sirba temetve pihennek, senki sem tudja neki megfejteni. A müszülman előtt szent szám a negyven de szent kiváltképen a persa előtt, és a csihlten, a 40 ember, kiket a mohamedan monda szerint Mozes levert s azután ujra feltámasztott, számtalan helyen feltalálható. Nevezetes a dologban azonban az, hogy itt Damganban, épen a hölgyvilágot emelék a vértanui méltóságra, mely körülmény Damganban sokkal feltünőbb lehet, mint talán Kölnben, minthogy amannak hölgy világa, nem nagyon szigoru erkölcsössége folytán, az egész környékben meglehetősen rosz hirben áll.
Damgantól két állomásnyira van Szimnan, mely pamutjáról, de még inkább fehér theasüteményeiről hires. Persiában minden városnak meg van a maga sajátsága, melynél fogva azt nem csak Persia hanem az egész világ legelső helyének szokás tartani. Sirázban a legjobb juhhus, Iszfahanban a legszebb őszibaraczk, Nathenzben a legjobb körték, sat. s a mi a dologban a legkülönösebb az, hogy a fennen magasztalt czikkeket, az illető helyeken vagy igen silányokul, vagy a mi egészen nevetséges, épenséggel sem lehet feltalálni. Szimnan theasüteményeinek hirét már Meshedben, sőt már Heratban is hallottam. Azonban e tekintetben igen sok tapasztalatot szereztem már magamnak, s ennek következtében nem sokat vártam ettől sem. Mikor a bazarban kérdezősködtem a sütemény felől, sok időig kellett fel s alá járnom, mig végre egy pár penészes példányhoz jutottam. „Szimnan“ – mondá valaki „csakugyan hirneves ezen czikk folytán, de a kivitel oly roppant nagy, hogy a süteményből mi magunknak mi sem marad.“ A másik igy szólott: „Igaz, Szimnan, hajdan nagyon hires volt e czikkről, de a mostoha idők ezt is megváltoztatták.“ Itt legalább még is volt mentegetőzés és kifogás, azonban más egyebütt, a hazugság a maga teljes meztelenségében szokott előtünni.
Innen az ut Lazgird, Dehnemek, és Kislakon át megy Teheran felé a hires Khavar-szoroson keresztül. Ezen hegyi utat a hires Caspiae Pylae-nek tartják, s a maga nemében igazán páratlan. Az ut, magas, fekete sziklatömegek között, vadregényes és számos éles kanyarulata igen alkalmas rejtekhelyet szolgáltat a rablócsapatok számára. Valamint hajdan, ugy ma is igen sok utonálló van itt; némely sziklát lélekégetőnek, apagyilkosnak sat. neveznek. Az erős viszhang még rémitőbbé teszi az utat, s ennek benyomását igen világosan láthatám tatáromnak arczain. Én, kezem a fegyveren, egészen egyedül vonultam át ezen uton, s igaz, hogy nem egy gyanus külsejü emberrel találkoztam; annak okáért mindjárt jobb kedvem lett, mihelyt a mélyedés másik torkolatánál a tágas, termékeny Veramin lapályra kijutottam. Ezen sikon, melynek éjszaki szélén a régi időkben s a mesevilágban oly hires Ragesz városa emelkedék, hajdan, – úgy mondják – sok város és falu állott; sok nép kavargott itt már, görögök, arábok, tatárok, mongolok és afganok. Maga Ragesz városa a középkorban valóságos kincs volt, mert ez szolgált nyughelyül a Szeldsukidák, a Gaznevidák sőt maguknak a Timuridáknak is. Ma puszta rom. Az európai régiségbuvár feliratokat keres a kőhalmok között, a persa vadászhelyűl becsüli a gazdag sikságot, s ha a földalatti számos vizvezeték nem léteznék, melyek a régi műveltségről tanuskodnak, a Veraminról hallható mondákat, puszta költeményeknek kellene tartanunk.
A melyek Meshedbe érkeztemkor, ugyanazon érzelmek, s talán még hatalmasabban, hatottak át most is, azon gondolatnál, hogy nemsokára ujra meglátom Teheránt; azt a Teherant, honnan kalandos utamra kiindultam, s hol oly sok jó barátom él, kik bizonyára réges régen a boldog öröklét ölében gondoltak. Hogy utamat siettessem, a két utolsó állomást egygyé akartam kötni. A tizenhárom órányi lovaglás mindenesetre igen fárasztó, gondolám magamban, azonban most olyan állomásra jutok, a hol legalább is két hónapig megpihenek. Ezen édes reményekben ringatám lelkemet, s kora reggeltől, késő estig szakadatlanul odább lovagoltam. Mikor a nap utolsó sugáraival tekintett alá, a távolban Teheránt és Sah Abdul Azim kupolájának ragyogását pillantottam meg. Maig sem tudom, a tulságos öröm tette-e, vagy a hirtelen beállott éjszaka, – mert ez évszakban az alkony igen rövid a tájakon – vagy a lankadtságé, mely elbádgyasztott, elég az hozzá, a persa főváros tőszomszédságában eltévedtem, s még pedig közel azon nevezetes romokhoz, melyek azon sziklák aljánál fekszenek, hová a Gebr’ek (tűzimádók) a holttesteket szokták kitenni a madarak zsákmányául. Két óra hosszat kelle bolyonganom, árkon bokron, vizen sáron keresztül gázolnom, mely alkalommal lovam egyszer hasig merült a hideg vizbe; cserjén bokron keresztül kellett törtetnem, mig végre késő éjjel az utra akadtam.
S nem különös-e még is, hogy az egész uton semmi bajom sem történt, oly távoli országokat bejártam bántatlanul, átéltem oly veszedelmes kalandokat, mindenem megmaradt; kézirataim, utazásom drága zsákmánya, mit sem szenvedtek, s ime itt, a biztos kikötő küszöbén, benyilóján, oly veszteséget kelle szenvednem, melyet soha elfeledni nem tudok, ugyanis az átnedvesülés következtében legbecsesb irományaim egyikét elvesztettem. A sorsnak szeszélyei vannak, mondja a keleti, gyermekes az, a ki ezeknek ellen akar szegülni!
Midőn Teheran kapujához értem, – az már zárva volt. Az éjet egy ujabb Karavanszerajban töltém, s mikor másnap a rendesen eltorlaszolt bazárokon ütések és szitkozódások közben átlovagoltam, nem egy persa mondá boszús csodálkozással: „Még is csak vakmerő egy bukhariota!“ Néhány európaival is találkoztam, kik álöltözetemben nem ismertek rám, de azután édes öleléssel köszöntének. Nem sokára a török követség kapujához jutottam, s ki irhatná le örömemet, mikor ujra megláttam azon helyiségeket, s azon barátokat, kiktől s melyektől tiz hónappal előbb oly rajongó és kalandos tervek között távoztam, s kik akkor bennem a bizonyos veszélybe rohanót látták, s engem e napiglan a közép-ázsiai barbarság és ármányosság áldozatának tartottak.