VII.
Azon európaiak között, kikkel Teheranban találkozám, Bloqueville urat meg kell még emlitenem, e minden fényképészek legdrágábbikát, ki a Sah szolgálatában részt vett egy a Turkomanok ellen intézett hadjáratban, ott azonban fogságba esett, és 10,000 arany roppant összegen kellett kiváltatnia. Bloqueville ur, tetőtől talpig franczia nemes ember, e mellett becsületes, derék fiú, kalandvágyát kielégitendő, egy varga betűt tett a belle Perse felé. Az orvosi pálya, az európaiaknak majdnem egyetlen foglalkozása keleten, igen profan valaminek látszék előtte. S végre is a photographiát találta olyannak, mi e tájakon még kevésbé kiaknázott müvészet. A király haladéktalanul szerződteté s harczfestész minőségében a khoraszani hadsereghez csatlakozott. Hogyan örülhetett a király előre, arra a gondolatra, hogy diadalmas hadseregének hőstettei immár megörökítetnek, mely sereg minden tagja egy-egy Rusztem gyanánt iratott le előtte.
Fájdalom, hogy a sors könyvében egészen másképen volt feljegyezve. A huszonötezer Rusztemet, 5000 turkomán rabló támadá meg és tönkre verte. Nagy részük elfogatott, s minthogy a foglyok roppant száma nagyon lecsapta árukat, közülök 5–6 arany váltságdijért sokat vissza lehetett váltani. Bloqueville úr is majdnem megszabadult már ezen az áron, azonban a turkomanok kieszelték, hogy a szőke fürtös ifjuban bizonyára valami külföldi növény lappang. Többet követeltek tehát érette, s minthogy a turkoman követelés minden persa vonakodás után növekedék, a teherani udvarnak végre be kellett nyugodnia 10,000 aranyat tenni le a franczia alattvalóért, a mire bizonynyal rá nem állottak vala, ha a szajnaparti nagy sah, követe Bellaunay ur által azt nem üzeni: „Ha aranyotok nincsen, majd én szuronyokat kölcsönzök. A másfél évig tartó alkudozás alatt, Bloqueville urnak, a hajdani testőrtisztnek igen sulyos állapota volt, és elég módja kitanulni azt, mennyi különbség van egy a Champs Elyseén élő gentilhomme, és a nyakán kezén nehéz lánczot hordozó turkoman rabszolga sorsa között. Hányszor gondolhatott a szegény franczia a szép Párisra, midőn rongyokba burkolva, s hidegtől reszketve, valami szegényes turkoman sátorban költé el lóhúsból készült cotelettejét. Igazán sokat szenvedett, s mikor engem, bajtársát ujra meglátott, sirt örömében. Ő tökéletesen ismerte, mi a középázsiai élet, s ő tudta legjobban felfogni azokat a gyötrelmeket, melyeket nékem kell vala kiállanom.
Minthogy épen turkomanokról beszélünk, nem hagyhatom emlités nélkül, hogy néhányan a puszták e fiai közül, megérkeztemről értesülvén, Astrabadból, hol üzleti ügyek miatt tartózkodtak, hozzám jöttek s a mi igazán különös – tőlem a fatihát (áldást) kérték.
A mint álliták, minden fatihámnak igen szerencsés hatása volt, és Gömustepeben égnek a vágytól engem ujra láthatni. S bárha európai öltözetben voltam, a puszta fiai mély alázattal borultak le előttem; én áldást mondtam rájuk, egy pár koránverset idéztem; s ők egészen épülten távozának. Ez volt az utolsó formaszerüség, melyet alkalmaztam, s vallásos nevezetességem gondolata ujra phantasztikus rajongásokra vezetett. Kevessé több kalandorsággal és vakmerőséggel mit ki nem lehetne vinni e babonás nomadok között! A keleti hősök pályafutásának rendesen ez a kezdete. Az ember rejtélyes, varázshomályba burkolózik, százan és százan követik aztán, s csak akarni kell és mindenható parancsnokukká válhatunk.
A tavasz első szellőlegyenésével búcsut mondtam Persia fővárosának, az igazi keleti müveltség ezen székhelyének s a szokott póstauton Tebriz, Erzerum és Trebizondon át a fekete tenger felé haladtam. Ha Meshedtől Teheranig elég jól fel valék szerelve mindennel, keleti utazó állásához képest, innen tovább az európai touristák minden kényelmével rendelkezhetém. Jobb lovaim és fegyvereim voltak, több pénzem, s a mit könnyü elgondolni, személyem iránt több tisztelet és megkülönböztetés. Ugy szólván játszva értem el Persia határára. Azon rendkivül barátságos fogadtatás a tebrizi európai koloniában, s kiváltképen az angol consul barátságos asztalánál felhangzó champagnei pohárcsengés, amaz örömek előjelei valának, melyek reám nyugaton várakoztak. A képzelem, boldog reménység legszebb szineivel a legvonzóbb képeket varázsolá elém, melyek a Kaleidoskop tarka idomzataiképen kápráztak ittasult szemeim előtt, s bármennyivel többet adott is utóbb a valóság, várakozásom fölött, még is boldogabb voltam akkor, midőn jövendőmet rózsás varázs szinekben sejtelemszerüen a phantasia festette elejbem.
Mikor Azerbajdsan keleti határán átléptem azt a halmos tájat, mely a török Kurdisztanba vezet, meg nem állhatám, hogy vissza ne fordúljak s a végbucsu még egy tekintetét ne vessem Iran földére. Iran, a keleti czivilizatio minden hibáival és kinövéseivel, még is csak mindig érdekes ország leend az európai utazóra nézve. A képmutatás és kétszinüség, miket itt a hosszas és régi zsarnokság teremtett, bárha megvetésre méltók is szemeinkben, s bárha az irani nép udvarias modorát és kitünő szellemi képességeit háttérbe szoritják is, mind a mellett egész keleten csak az egy Iran az, hol e tehetségek s a magasb müveltségre való törekvés, királynál ugy mint a pórnál, feltalálhatók. A keleten határos tartományok nyers és vad szokásai – bárha némi különbséggel – a nyugati határokon is észrevehetők. Kis-Ázsia kurdjai és ozmanjai, annyira mögöttük állanak a persáknak, mintha egészen más anyagból volnának faragva. Bizonyos igazság, hogy az ázsiai műveltségnek Iran a kutforrása, s mind e mai napiglan majd nem egyedüli székhelye.
Mikor Trebizondhoz közel, az Erzerumba vezető nyári uton, a pontusi hegység azon meredek lejtőjére értem, honnan a fekete tenger már látható, azon helyre, melyről Xenophon a 10,000-nek visszavonulásáról szóló leirásában oly lelkesülten emlékezik, ott az Euxinus setét kék árjaiba utólsó ábrándos álmaimat eltemettem. Mily elfogódott szivvel vettem bucsút két évvel ezelőtt e helytől, mily nehezen tudtam megvállni a Lloyd társaság hajójától melynek lobogója még sokáig hivógatólag lebegett felém. S ma ujra megláttam ezen lobogót, ugyanazon kikötőben, s mi több, ugyanazon hónapban. Mennyivel más érzelmek ostromolták most, ennél a tekintetnél, szivemet! Azon partra jutni, hol a már-már utra kész gőzhajó horgonyoz, majd annyit jelent, mint Europa közepén lenni. S kivált ha még oly szerencsés az ember, hogy a pompával és kényelemmel berendezett Lloyd gőzösön külön cabinban kelhet utra, semmi sem oly könnyü mint az európai életbe teljesen beleképzelni magunkat, bárha talan kitüzött czélunktól még néhány napi távolságban volnánk is. Mithridatesz ősi székvárosában csak két napot töltöttem, s miután, néhány kevésnek kivételével, miket kedves ereklyék gyanánt megtartottam, majdnem minden uti podgyászomat eladtam volna, Május közepe táján, az „Il Progresso“ gőzösre keltem. A hajó, gyorsan szegve a habokat, a délnek eső Bosporusnak tartott; mindig nagyobbá és nagyobbá lőn a távolság, mely a Pontus partvidékétől elválasztott s tekintetem sokáig fájdalmasan csüggött azon. Itt kezdtem meg egykor egész a Timur távol eső fővárosáig terjedő vándorutamat, s itt is végződék az. Lelkem előtt még egyszer átvonultak a multak képei, mosolygók és komolyak, mint a minők a valóban is valának. De csakhamar felserkentem álmodozásaimból, tekintetemet elforditám a multról és Ázsiáról, s arra szegtem irányát, hol jövőmnek kell virúlnia – Európa felé.