VII.
A kis állomásról Illésfalvynak egy rossz bricskán félnap hosszat kellett kocsikáznia, míg eljutott az eladó birtokra. Botyán vidéke meglehetősen szomoru volt. A keskeny mezei út birkalegelők, sivár dombok közt húzódott el, amelyek tele voltak ágyugolyónyi fehér kövekkel. Az ember azt hihette volna, hogy a szikladarabok nyomtatéknak vannak rárakva a sovány libapázsitra, nehogy a szél hirtelen gondolatában az egész mindenséget elvigye. Falu csak nagyritkán akadt az útvonalban: koromszagu, fekete tót fészkek, amelyeknek fatornya félénken lapult meg a girbe-gurba szilvafák közt. Egy-egy fordulónál gyors hegyipatak bukkant föl; az apró hullámok türelmetlenül rázták a beléjük hajló fűzágakat.
Este volt, mikor végre bevetődtek a botyáni portára. Egy öreg kuvasz fáradt csaholással köszöntötte őket; egyéb élet nem igen mutatkozott az oszlopos épület körül. A Zsolnán fölvett tót fuvaros leszállt a bakról, bement a kuriába és nagysokára Szeberényi urammal, egy magyarruhás, nagyot halló gazdatiszttel tért vissza.
– Bocsánatot kérek, – szólt a szittya tisztelettel hajolva meg a látogató előtt, – de már éppen lefeküdni készültem. Ilyenkor, őszfelé, nem sok dolog akad, a máriást pedig elunja az ember. Tessék beljebb fáradni! Héj, Anka!
A cselédházból egy lompos, tót cseléd mászott elő.
– Fütsetek be az uriházba és hozzatok gyertyát! – intézkedett a magyarruhás, megcsörrentve kulcsait.
– A régi gazda nincs már itt? – trombitálta Illésfalvy Szeberényi uram fülébe.
– Nem, nem, – felelte az öreg fontoskodó szomorúsággal. – Nem akarja látni, hogy költözködik új úr a portára! Tessék beljebb kerülni!
Az ócska ház ajtaja éles csikorgással nyilt meg. A szobákból kripta-szag csapódott ki. A gyertya táncoló világánál egy széles, meszelt falu, pipatóriumszerü helyiségbe léptek, amely tele volt csibukszárakkal, dohánytartókkal, pipaszurkálókkal. A szögletekben apró, kényelmetlen ripszbútorok állottak. A falon acélnyomatok lógtak: Petőfi búcsúja és Napoleon a Bellerophon fedélzetén. A zajra egy dongó légy fölébredt és haragos zümmögéssel csapódott neki az ablaktábláknak.
Illésfalvy kellemetlenül érezte magát. Hirtelen eszébe jutottak Schümann bizalmas apró szobái a hamburgi, márványfalu Heine-házban, a nesztelenül lépő, komolyarcu pincérek, az élesen csiszolt poharak, a csillogó ezüsttálak és a szőnyeges falak közt kavargó könnyü, illatos szivarfüst.
A szolgáló nagy csomó fával a kötényében lépett be és telerakta a cserépkályhát, amelynek egyik oldalán menten vékony csikban tört ki a füst.
– A nagyságos úr már vacsorázott? – szólalt meg a szittya, aki még a legegyszerűbb szavakat is sajátos ünnepélyességgel hangsúlyozta és felkiáltójelezte.
– Nem vagyok éhes.
– Egy pohár savanyubort?
– Köszönöm, – harsogta Dénes mosolyogva.
Csönd lett.
– Milyen tulajdonképp a birtok? – kérdezte Illésfalvy a tűzhöz telepedve.
– A birtok? Biz’ az kissé el van hanyagolva, nagyságos uram! Az én jó gazdám sora az utolsó időben meglehetősen rosszul ment! Nem lévén készpénzünk, a fundus instruktust kellett megtámadnunk. Éppen ez okból a gazdaság nincs prima állapotban.
A beszélgetés szünetelt.
– Mi az a fehér épület a kertben? – kérdezte a vendég egy a kertben álló apróhomloku, lépcsős, vasajtós házra mutatva.
– Az a családi kripta! – felelte az öreg.
Megint elhallgattak. A süket gazdatiszt békésen nézegetett maga elé és az üstökét simogatta. Semmi kötelezettséget se érzett magában, hogy csevegjen, és türelmesen várta, hogy Dénes végre jóéjt mondjon neki.
– Hol fogok aludni? – kérdezte egy idő mulva Illésfalvy.
– Az ágyas ház a szomszéd szobából nyílik, nagyságos uram, – felelte Szeberényi predikátori hangon. – Ott is befüttettem.
– Nincs valami olvasni valója, bátyám uram?
– De igen. Az ágyasházban, az almáriumban, sokféle könyvet talál nagyságod. Ott van a „Honderü“ is, és az „Életképek“ minden évfolyama! Az öreg nagyságos úr mindig ezeket olvasgatta, mígnem a szél megütötte. Nyugodjék békével, türelmes és emberséges úr vala!
Illésfalvy elszítt egy szivart, aztán nyugovóra tért. A mennyezetes, Rákóczi-ágyban feküdve, a tört zsalugátereken át kilátott a kertbe, amelynek hervadt kőrisfái között csöndesen, komolyan húzódott meg a kripta. Minden néma és ócska volt: a megroppant fák, a bozótos cserjék, a roskatag padok, a félkaru, megzöldült szobrok, a veteményes kert földig hajló kerítése, a begyöpösödött, bedőlt filagóriák. Szinte lehetetlennek látszott, hogy hajdan más élet járt erre, hogy az istállókban fiatal paripák ficánkodtak, a tölgyek alatt jókedvü urak poharaztak és a kerti utakon szép asszonyok, fiatal leányok sétálgattak, palotásról, gavallérokról, boldogságról beszélve.
Dénes nem tudott aludni. A szobában lengő kriptaszag a mellére nehezedett, ki kellett nyitnia az ablakot. Egy ideig az „Életképeket“ olvasgatta, azután a párkányra támaszkodva kinézett az éjszakába. A kuvasz néha rekedten vakkantott egyet, hébe-korba egy, az időszámolásból kivénült kakas kukorékolt. Éjfél után fölbukkant a hold és a messzeségből, ólmos vonásokkal megrajzolva széles mocsár emelkedett ki, amelynek nádja – a csöndben a házig lehetett hallani – lassan zizegett.
Reggel Illésfalvy körülkocsizta a birtokot. Miként a porta, a szántóföldek, szőlők, erdők is el voltak hanyagolva. A gazdatiszti lakások, bevert ablakkal, üresen állottak, a szőlőket gaz lepte el, a vetemények magba szaladtak. Embert alig lehetett valahol látni, csak a mocsárnál lézengett egy tót, aki báránytürelemmel halászgatott a piszkos lében.
Fele úton szapora, hideg felvidéki eső kezdett hullani, oly erősen, hogy Dénesnek másfél órára egy bedült présházba kellett menekülnie. A vidék most egész komor lett. A földek lucsokká áztak, a fák kopasz galyairól csurgott a víz; a varjuk lomha szárnycsapásokkal vándoroltak ide s tova. Kelet felől köd ereszkedett le, amely megnagyobbította az ákácok púpjait és az árokparti cserjéket.
Illésfalvyra egyszerre ráborult az egyedüllét árnya. A fuvaros békén elaludt pihenő szekerén, a lovak közömbösen nézték a gyorsan növekvő sarat s nyilván azon gondolkodtak, mint lehetne a kátyu megkerülésével egyenesen az istállóba repülni. De ha nem lehet, az se baj; ilyen az élet, dolgozni és izzadni kell a szénáért… Dénes rosszkedvében rágyujtott, de még a szivar is csapnivaló volt, sercegve égett és hirtelen megszenesedett.
A présházban csípős hideg honolt. Illésfalvy egy ideig föl s alá járt, tornázott, a karjait csapkodta, de, hiába, a nátha már megfogta. Az idő lassan telt, kint egyre szaporábban kopogott az eső. A világ mintha ezer és ezer mértföldekre lett volna tőle, elsáncolva mocsarakkal, sűrű ákácokkal, járhatatlan, sáros hegyoldalakkal. A nedvesfalú kalyibában ácsorogva, a férfi egyszerre undorodni kezdett az átázott földektől, zörgő kukoricásoktól, ködös mocsaraktól, és emberek, élő lények, melegség és szinek után vágyódott. A szomoru hangulat ránehezedett a lelkére és azt is fakónak, kopottnak mutatta: sehol egy barátságos szöglet, egy nyugodt emlék, sehol senki, aki meg tudná érteni ezt a megnyilatkozni kívánó meleg érzést, amely szíve mélyén, félreösmerve, lealázva húzódik meg. Évek óta most látta először, milyen egyedül van, személye milyen közömbös az emberek millióinak, milyen sivár módon telnek üres napjai.
Dénes kedvetlenül ült le egy ócska hordóra és visszagondolt a hamburgi napokra. A mocsarak ködjéből lassan, üde vonalakban lépett ki May alakja, homloka sugárzott, szép csillogó szeme belevilágított a salétromfalú présházba, elkergetve onnét az unalom és meghasonlás szürke árnyait.
– Oh, ha itt lenne, – szólt magában a férfi, de a következő percben ismét úrrá lett gondolatai fölött: fölkelt és fölrázta a kocsist.
– Menjünk haza, – kiáltott rá az álmos legényre, aki rosszkedvüen engedelmeskedett, a lovak közé vágott és nagy zökkenésekkel vezette le a hegyről ócska alkotmányát.
A botyáni kuria a szokott némaságba burkolózott, az alacsonyhomloku ház komolyan nézett az esőfelhőkbe, amelyek lassu hullámokként követték egymást. Szeberényi uram ki akart tenni magáért és ünnepi ebéddel, – malaccal, nyúlpecsenyével, kürtös kaláccsal – várta a vendéget. Az ebédlőben a facsillár volt fölgyujtva; az asztalon – buzavirág-kék vázában – nagy csokor őszirózsa pompázott. A kandallóban teljes lánggal lobogott a tűz.
Illésfalvynak ma se volt étvágya. Alig evett valamit és szórakozottan hallgatta a süket kasznár fejtegetéseit a régi balpárt csodálatos tevékenységéről. Az öreg úr egy ideig elfecsegett a hatvanas, hetvenes évek politikájáról, azután a szegénylegényekre tér át, majd néhány sajátságos vadászkalandot mesélt el, de utóbb belátta, hogy a vendégnek nincs kedve csevegni s azért elhallgatott, nyugodtan kvaterkázott és csak néha sóhajtott föl.
Ebéd után Illésfalvy leült a tűz mellé és elaludt. Késő este volt, mikor fölébredt, rosszkedvüen és azzal az érzéssel, hogy, kialudva lévén, ismét álmatlanul fogja az éjszakát tölteni. Az unalom kétségbeejtően borult rá az ódon kuriára. A gazdatiszt már lefeküdt volt, a házban csak a tót cseléd volt még ébren, az is el-elbóbiskolt a hideg tornácon, ahová a vén szittya ültette volt, hogy ha a vendégnek valamire szüksége volna, kéznél legyen.
Az eső kissé elállt s Illésfalvy kiment egyet sétálni. Az utak tele voltak sárga levelekkel, a fák közt rothadt szag terjengett. Dénes végigbotorkázott párszor a kerten, aztán a sötétben beléütődött egy ócska gipszvázába – a belvederi Apolló orr nélküli utánzatába, – amely eldőlt és összetört. Pár perc mulva újra szakadni kezdett az eső és a sétát félbe kellett hagyni.
Az éjszaka, mintha sohase akart volna véget érni. Illésfalvy egy ideig olvasgatott, aztán föl s alá járt, teát főzött magának, végignézte a pipákat, az ócska rézmetszeteket, az évszázados bútorokat, a buzogányos, rókaprémes, szögletes és komoly arcképeket, a falakon elhelyezett rozsdás fegyvereket, agár-billikomokat, szarvasagancsokat. Közbe el-elszundított a karosszékben, de a régi szekrények pattogására untalan fölébredt és újra kedvetlenül kezdte járni a szobákat. Hajnalra kialudt a tűz és a lakás egész kihült.
– És vannak, akik évtizedeken át így tudnak élni, – gondolta el a férfi, – minden nemesebb indulat, akarat, tehetség nélkül, állati módon tengődve egyik napról a másikra. Vannak emberek, akiknek elég, ha reggel végigjárják a csatakos földeket, kiveszekszik magukat a béreseikkel, ebéd után elszívják a pipájukat, elolvassák a kalendáriumot, megexeciroztatják a vizslájukat s azzal befordulnak az ágyba és tovább álmodják mindazt, amit nappal cselekedtek: a kvaterkát, a pipát, a vizslát, a kalendáriumot! Ez volna az élet?
Egyszerre nagy türelmetlenség fogta el. Azt szerette volna, ha már reggel lenne, befogathatna és vad hajszában menekülhetne ez átkozott vidékről, amelynek elmaradottsága, köde, ridegsége úgy rákapaszkodott a lelkére, mint a botyáni feneketlen útak sara a kocsikerékre. El innen, el, egy melegebb, szebb vidékre, ahol színek, érzések, hangulatok laknak, ahol vér lüktet, ahol a lélek s a benne rejlő elemek meg tudnak nyilatkozni, megértésre találnak, ahol világosság és levegő van, éltető levegő, amely kacagva cáfol rá a dohos kriptaszagra, a rothadó falevelekre, a fűzfák közt elhúzódó nyirkos mocsarakra!
Mint odakint a présházban, szeme előtt egyszerre újra fölelevenedett May alakja, szebben, ingerlőbben, mint valaha. Az asszony finom ajka körül titokzatos mosoly játszott, tekintete kérdőn, puhán tapadt Dénesre. A látomás oly élénk volt, hogy Dénes belérázkódott. Vadul érezte, hogy vissza kell térnie Mayhez.
Kint szürkülni kezdett. A ház előtt álló fák csillogtak az esővíztől.
Illésfalvy lement az istállóba és felköltötte a fuvarost.
– Készülj! – kiáltott rá türelmetlenül. – Vigyél a vasuthoz!
A nap akkor bukott föl a pajták mögött. A keleti nádas vörhenyesen csillogott, aztán megtört a sugarak ereje. A botyáni portának csak bizonytalan szürkeség jutott, amely összefonta a cserjék, ákácok, meggörnyedt szilvafák fáradt körvonalait.
Pár óra mulva Dénest ismét Németország felé vitte a vonat.
VIII.
A hosszu úton Illésfalvy elgondolkodott a történteken. Érezte, hogy amit cselekszik, föltétlen, szomoru megalázkodás és nem illik bele az érzelmi világról való régi gondolkodásába. Ha visszatér Hamburgba, ezt csak önérzete föláldozása árán teheti meg, és May egyszer s mindenkorra úrrá lesz benső élete fölött. Egy-egy percre a férfi összeszedte magát és elhatározta, hogy a következő állomáson kiszáll és visszatér Sámsonba. E pillanatokban, mintegy villámfénynél, tisztán látta, mily dőreséget akart elkövetni. Az akarata, a józansága tiltakozott, de aztán eléje állott May napsugaras, mosolygó alakja és könnyü kézzel simított végig számadásain. Illésfalvy lelkén végigrezgett a tudat, hogy e bűvös hatalommal szemben tehetetlen, és csüggedten, mégis boldogan engedte át magát e sajátos érzésnek.
– Ki tudja, – elmélkedett Dénes, – talán éppen ez az igazi szerelem, amely elüt a hétköznapi élet szabályaitól, amely föléje kerekedik a kétszer kettő négynek? Az iskolai szabályok szerinti szerelem, nagy megértéssel, példás összhanggal, kifogástalan megnyilatkozásokkal csak az óragépre járó embereket elégítheti ki és ki kell, hogy merüljön a megszokásban. Az igazi szerelem megérthetetlen, megfejthetetlen, titokzatos, mint maga az élet, amelynek legcsodálatosabb megnyilatkozása.
Mindez csak vigasz volt, de Illésfalvynak nem volt sok kedve, hogy önmagának ellentmondjon. Lassanként belényugodott a helyzetbe, s a vágy, hogy újra karjaiba zárhatja a szép asszonyt, hogy visszavarázsolja a meghitt napokat, diadalt aratott fölötte. A dolgokat, melyek kiszakadtak körünkből, kisiklottak kezünk közül, az ősember hajlandóságával mindig jobban szeretjük, mint azokat, amelyek sajátjaink; ez az egyszerü szabály sikerrel tud megbirkózni a legacélosabb izom, a legfegyelmezettebb elme erejével. Az egészségünk értékét csak akkor ismerjük meg, mikor azt elvesztettük, a boldogság is mint emlék ragyog legnemesebb fényben.
A Hotel zu den Vier Jahreszeiten portása sajnálkozva hajlott meg Dénes előtt.
– Ő nagysága tegnap utazott el, – mondta a jó borravalót adó vendéget megillető tisztelettel.
– Nem mondta meg, hová?
– A címét nem méltóztatott hátrahagyni. Megparancsolta, hogy esetleg ideérkező leveleit tartsuk vissza.
– Azt sem mondta meg, mennyi időre utazik el?
– Ő nagysága csak azt közölte velünk, hogy hosszabb időre távozik el.
Illésfalvy összeharapta ajkait. Tehát May fölégette maga mögött a hídakat: nem akarta, hogy Dénes megtudja, merre ment, a leveleire, sürgönyeire se volt kíváncsi. A férfi lelkét újra a csalódás és megsértett férfiui hiúság érzése járta át.
A portás tisztelgett s egy másik utassal állt szóba, aki a gőzfürdő után tudakozódott.
Dénes fölhajtotta a kabátja gallérját és végigsétált az Alster partján. Borús, szeles idő volt, a tenger felől haragos felhők tolakodtak a barna rajzu, keskeny homloku házak felé. A kis vízmenti pavillonban, ahol annyi kellemes órát töltöttek el, alig egy-két ember lézengett, a pincérek ásítva nézegették a pohárszék tengeri rákjait.
Mikor a férfi a Lloyd épülete elé ért, egy kockásruháju kocsis mélyen leemelte előtte kalapját. Schmiedt volt, az Oppenheimer legjobb fiakkerese, aki hamburgi tartózkodása alatt nap-nap után kiszolgálta Illésfalvyt.
Dénes megállott; tekintete megcsillant. A szerelmes ember minden követ megmozgat. Hátha a szemfüles legény tud valamit Mayról?
– Nos, hogy van, Schmiedt? – kérdezte szokott jóindulatával. – Mi ujság Hamburgban?
– Oh, nem sok, – felelte a kocsis mosolyogva. – Tegnap a vasutra vittem a nagyságos asszonyt…
– Berlinbe utazott, nemde? – vetette oda, közömbösséget tettetve Dénes.
– Igenis. A nagyságos aszony a D.-vonattal utazott el. Szolgálhatok talán a nagyságos úrnak?
– Köszönöm. A legközelebbi vonattal magam is megyek.
– Akkor talán máskor… – emelte meg vadászkalapját a kocsis.
– Talán máskor, – válaszolta Dénes, akinek gondolatai már másutt kalandoztak.
A D.-vonatnak Hamburg és Berlin között csak egy nagyobb állomása van: Wittenberga. Valószínü, hogy May nem ide ment; – nem szerette a csöndes és unalmas helyeket – így tehát nem állhat más föltevés, minthogy az asszony a porosz fővárosba utazott. Illésfalvy gyorsan visszatért a szállodába, s egy óra múlva már Berlin felé tartott.
Dénes jól emlékezett rá, hogy May a multban egyszer-kétszer sürgönyzött volt neki a porosz fővárosból, s olyankor címéül mindig a Bristol-szállodát jelölte meg. Berlinbe érkezve tehát Illésfalvy a Bristolhoz hajtatott.
A portás emlékezett Mayra, aki nem fukarkodott a borravalókkal és mindig a legjobb szobákat kérte.
– A nagyságos asszony ezelőtt nyolc héttel lakott nálunk, – felelte, – azóta, sajnos, nem volt szerencsénk hozzá.
– Volna-e mód rá, – kérdezte a férfi, – megtudni, hogy a nagyságos asszony, ha tényleg Berlinben van, melyik hotelben szállt meg?
– Hogyne volna. Meg fogom bízni egyik idegenvezetőnket, aki ügyes ember, fürkéssze ki a címet. Pár óra mulva nagyságod választ fog kapni.
Illésfalvy átöltözködött, aztán lement az Unter den Lindenre. Egész Berlin, főképp az idegenek, napjában legalább egyszer megfordulnak a hársfák alatt; ha a sors kegyes, gondolta el a férfi, talán már itt ráakad az eltünt barátnőre. Dénes másfél óra hosszat türelmesen járkált az emberáradatban, lökdöstette magát a járókelőktől, benézett minden üzlethelyiségbe, de hiába, az asszony finom alakja nem akart a hullámokból fölbukkanni.
Illésfalvy még egy kísérletet tett a Friedrichstrassen, majd lesétált a vöröslombu fákkal telitüzdelt Thiergarten felé. Sehol semmi. Ha messziről egy angolosan öltözött, karcsu nőt látott, a férfi szíve megdobbant, és Mayt sejtette benne, de csakhamar kiderült, hogy csalódott és Illésfalvy pár percig rosszkedvűen, de aztán ujuló reményre kapva, folytatta útját. Valami azt súgta neki, találkozni fog vele; szinte követelte a sorstól, hogy rábukkanjon az asszonyra, akinek közelségét titokzatos hangulatban érezte. De hasztalan, egyik perc a másik, egyik negyedóra a másik után pergett le, és May könnyü körvonalai nem akartak kibontakozni a vidáman, lázasan nyüzsgő tömegből.
Dénes végre is föladta a harcot és fáradtan tért a szálloda halljába. A kapus fülkéjében egy szürke pofaszakállas, feketekabátos férfi várt reá és mély tisztelettel hajlott meg előtte.
– Ez az az ember, – szólt a portás diszkréten.
Illésfalvy fölhívta szobájába az idegenvezetőt.
A pofaszakállas tényleg nagyon ügyes ember lehetett, alig két óra alatt kifürkészte a következőket: May tegnap Berlinben járt, a Carlton-szállóban vett lakást, s délután négyig nem mozdult ki a házból. Uzsonna előtt automobilt rendelt, kikocsizott a Thiergartenbe s onnét hétkor hazatért. Ekkor levelet írt, fodrászt hivatott, átöltözött és elment a Lessing-színházba Wallensteinhoz. Reggel a „hölgy“ elutazott és pedig Franciaország felé.
Dénes arca elborult.
– A címét nem hagyta hátra? – kérdezte nyugtalanul.
– Nem. Őnagysága megjegyezte, hogy nem vár leveleket.
– Köszönöm.
Illésfalvy a zsebébe nyult és ötven márkát adott az idegenvezetőnek. A pofaszakállas mélyen meghajlott, azután távozni készült. Mikor az ajtóhoz ért, Dénesnek eszébe jutott valami. Az asszonynak Berlinben élt egy nőrokona, egy gyáros özvegye, akit futólag ő is ismert Magyarországból, s akinek különcségeiről May gyakran beszélt neki. Az özvegy Pozsonyban született, a férje annak idején Németországban a legjobb faredőnyöket készítette. Hátha itt akadna nyom?
– Várjon egy percig, – szólt Illésfalvy. – Talán megtudhatja, nem volt-e a nagyságos asszony egy magas, kissé őszülő hölgy társaságában a színházban?
A pofaszakállas tagadólag intett.
– Ő nagysága, – felelte jegyzőkönyvébe tekintve, – egész berlini tartózkodása alatt csak egy látogatót fogadott, egy feketeszakállas, orosz urat, aki prémes bundában járt. Az illető nevét azonban, tekintettel az idő rövidségére, nem sikerült megtudnom.
Illésfalvy visszahőkölt. Mintha úri társaságban, tisztességes, művelt emberek közt járva, egyszerre valaki komiszul, orozva, hátulról fejbe verte volna. Mintha a villamfényes tiszta szobából, a kifogástalan szőnyegről egyszerre a lápba került volna, amelynek moszatja besározza a kabátját, a tiszta gallérját, a lelkét.
– Igaz ez? – kérdezte nyersen az idegenvezetőtől.
– Méltóztassék adataimat ellenőrizni, nagyságos uram. A Carlton portása is megerősítheti őket.
– Köszönöm. Legyen szíves és hagyjon magamra.
A pofaszakállas szertartásosan meghajlott és eltávozott.
Illésfalvy egy-kétszer föl s alá járt a szobában, aztán leült egy karosszékbe és tágranyílt szemmel nézett a kandalló tüzébe. Egy ideig érzéketlen volt, nem hallott, nem látott, azután lassan föleszmélt és a lelke megtelt undorral. Az erős, az okos férfi eltünt, a szobában csak a kijátszott, lebecsült ember maradt, akinek a keze lassan, önkénytelenül ökölbe szorult. Lelke sajogva érezte, milyen nevetségessé vált benső világa, nemes érzése, s arcán a szégyen pírja szaladt végig. Ime, ennek a nőnek ajánlotta tehát fel szíve kristálytiszta, becsületes kincseit, ezt a nőt szerette, ebben a nőben akarta megtalálni a világ fölött álló, mindent lebíró nagy érzést, ez a nő jelentette volna neki az életet és a halált?… Oh, mily utálatos mindez, mily megalázó ez a pofon, amely a lelkét érte!
– El, el! – riadt föl benne egy hang. – Elég volt!
Dénes az órájára nézett. Még volt annyi ideje, hogy a magyar vonatot elérje. Gyorsan összeszedte podgyászát, és kihajtatott a vasutra. A vonat éppen indult. Félóra mulva Berlin tűzvarázsa lassan beleveszett a fenyvesek fekete árnyába.
– Vége van, – mondta Dénes magában és erős, okos iparkodott lenni. – Vége van.
IX.
Németországi útjáról hazatérve, Illésfalvy több hetet Sámsonban töltött. Ez idő alatt Dénes nem járt sehová, elkerülte a megyei székhelyet, a vendégszerető szomszédokat, a különböző társas összejöveteleket, s egyetlen szórakozása a vadászat volt. A sámsoni határ, tarkán tovahúzódó domboldalaival, hatalmas tölgyeseivel, irtatlan nádasaival váltakozó teret nyujtott e nemes mulatságnak, amelynek a férfi gyermekkora óta csüggedetlen szenvedéllyel hódolt. Az idők folyamán a számtalanszor látott erdő-mező Dénes szemében lassan kivetkőzött komor, természetadta mezéből és lélektől sugárzó ábrázatot öltve, meghitt barátjává lett Illésfalvynak, aki egész Sámsonon ebben a környezetben érezte magát legjobban, ebben a világban élt gondolatainak legszívesebben.
A férfi, puskával vállán, rendszerint kora reggel indult el s késő este vetődött haza. Utján egyedül öreg vizslája kisérte, csak ritkán történt, hogy erdőlegényét is magához szólította. A hosszu kóborlásokon Illésfalvy gyakran emlékezett vissza a lefolyt hetekre. Az első zord órák után a férfi erős akarattal kiegyenesedett, úrrá lett magán, és lelke sajgását zárkózottság, kedvetlenség váltotta föl. A húszéves emberek kétségbeesésén Dénes régen túl volt; nála a fájdalom inkább megadást, elszomorodást, világnézete elsötétülését, semmint lázadást és istenkáromlást jelentett. Miután sokkal büszkébb ember volt, semhogy bánatát bárkivel közölte volna és mindig gondosan elkülönítette belső életét a világ zajától, a férfi még Tekla előtt se árulta el a valóságot, s a leány csak a nők finom érzékével sejtette, hogy barátja lelkén havas felhők vonulnak át.
Teklán nem lehetett észrevenni a megpróbáltatást, amelyen Illésfalvy hamburgi utazása alatt keresztülment. Mint azelőtt, amikor még maga se tudta, hogy Dénest szereti, a leány újra mosolygó, figyelmes és ragaszkodó barátnője lett a férfinak, akinek félénk gyöngédséggel viselte gondját. Ha Illésfalvy hajnalban fölkelt, Tekla már ébren volt, csöndesen behozta a lámpavilágította ebédlőbe a teát, elintézte a levelezést, s aztán följegyezte a gazdaságnak szóló parancsokat. Illésfalvynak az a félelme, hogy a leány a rája mért csapás következtében csöndes kisértetté, az elfojtott bánat érzelgős árnyává válik, alaptalannak bizonyult. Mintha kettőjük közt semmi se történt volna, Tekla szerényen, mégis fesztelenül mozgott régi barátja körül, egy pillantása, egy szava nem árulta el, hogy örök érzéssel szereti Dénest, elfogulatlan modora semmivel se tért el a rendes szegénysorsu, az életet komolyan fölfogó vidéki leányétól, aki a háztartásnak, a kézimunkájának és a virágos kertjének él. Illésfalvynak jól esett, hogy a leány ily okosan tudott beleilleszkedni sorsába s napról-napra jobban és jobban becsülte meg a kis hőst, aki csöndesen, félénken járta a mindenségtől neki kijelölt kálváriát.
Egy este Dénes gazdag prédával megrakodva tért a sámsoni kuriára. Hetek óta lesett egy vaddisznóra, amelyet a kerülő többször látott a tölgyesen átváltani, a nélkül, hogy a hatalmas kan gazdája puskacsöve elé vetődött volna. Végre egy délután Illésfalvy szembekerült a pompás állattal, amelyet egy lapockalövéssel tűzben ejtett el. Mint a jó vadász, akivel szenvedélye minden bajt, gondot felejtet, Dénes e nap fölötte boldog volt és este mosolyogva adta át Teklának a vérbe mártott tölgyágat.
Vacsora után – szokása ellenére – Illésfalvy hosszabban elbeszélgetett barátnőjével.
– Tudja-e Tekla, mi a szándékom magával? – kérdezte hirtelen, miután letárgyalták volt az elejtett vaddisznó történetét.
A leány mosolyogva nézett a férfira, boldogan, hogy végre jobbkedvűnek látja.
– Talán férjhez akar adni? – szólt nyugodtan. – Eltaláltam?
– Eltalálta, – mosolygott Illésfalvy. – Igenis, ki akarom házasítani. Nem szabad, hogy úgy hervadjon el mellettem, mint egy betegápoló.
Tekla kiváncsian húzódott közelébb.
– És ki az, akit nekem választott? Fiatal, szép?
– Azt hiszem, meg lesz elégedve vele. Akiről szó van: a kapisztráni gróf erdésze.
– Oláh Gábor?
– Igen… Úgy tudom, jóravaló, használható és becsületes ember. Fiatal is, elég csinos is; mindenütt jót hallottam róla. Sőt, tovább megyek, úgy tudom, ő is érdeklődik maga iránt. A vadőröm legalább azt mondja, hogy Oláh hébe-korba egy csokor vadvirággal emlékezik meg magáról.
A leány nem vörösödött el.
– Igaz, – felelte gyermeki bizalommal. – Oláh sose feledkezik meg a születés- vagy a névnapomról, sem az újévről, a karácsonyról… De Istenem, hiszen neki nincs semmije, épp úgy, mint nekem. És… talán a szüleinek se tetszik a dolog.
Illésfalvy megfogta Tekla kezét.
– Azt csak bízza rám. Tudom, mivel tartozom magának és az édesapja emlékének. Az igényeik bizonyára nem nagyok és végre is… Oláh még fiatal, munkás ember, nyitva áll előtte a világ. Azt hiszem, ez a frigy nem lesz szerencsétlen.
A leány egy ideig hallgatott.
– Nos, mit szól hozzá? – kérdezte Dénes.
– Ön bizonyára jobban tudja a dolgot megítélni, – felelte elgondolkodva Tekla. – Én évek óta nem mozdultam ki innét, nem ismerem az embereket, a világot, jobb hát, ha olyanra hallgatok, akinek több tapasztalata van. Ön régi jóakaróm és tudom, hogy csak olyat tanácsol, ami javamra lesz. Ha tehát azt hiszi, hogy férjhez kell mennem Oláh Gáborhoz, én beleegyezem.
Dénes egy pillanatig csodálkozva nézett barátnőjére. Bár reménye volt rá, hogy Teklát az ész szavával megnyeri a tervnek, mégse hitte volna, hogy a dolog ilyen símán menjen. És még valami… A leány olyan gyorsan tért volna napirendre fölötte? Első szerelme ily hamar foszlott volna emlékké? Ez a kérdés kissé bántotta a férfit, – akármilyen erősen hitte is, hogy helyes, ha Tekla elfelejti első csalódása keserü emlékeit és a nyugalmas családi élet országába lép. Aztán Illésfalvy vállat vonva siklott el a kellemetlen érzés fölött.
– Ilyen gyorsan azonban a dolog nem megy, kisasszony, – mondotta Tekla szavaira felelve. – Előbb alaposan meg kell, hogy ösmerjék egymást, s meg kell győződniök róla, vajjon csakugyan egymásnak valók-e?
– Ahogy gondolja, – bólintott Tekla.
A férfi egy percig gondolkodott.
– Azt hiszem, – mondta aztán, – a leghelyesebb út az lesz, ha meghívom Oláht egy-két vadászatra. Azt mondják, jó puskás és nem rossz modoru ember. Igy a hosszu vándorlásoknál nekem is módom lesz meggyőződni róla, vajjon tényleg érdemes-e a maga kezére, közbe maguk is jobban összebarátkozhatnak. Mindenesetre rajta leszek, hogy jó házasságszerzőnek bizonyuljak.
A leány nevetett.
– Én megbízom magában, – mondta könnyen, de a szeme csillogott.
Amikor Illésfalvy nyugovóra tért, mégegyszer meghányta-vetette a dolgot. Belső dolgokban lehetőleg lelkiismeretes iparkodott lenni, különösen az adott esetben, amikor tisztában volt vele, hogy Tekla kiházasításával bizonyos erkölcsi felelősséget vesz magára Isten előtt. De a tervnek semmi akadálya se mutatkozott. Oláh Gáborról mindenkinek jó véleménye volt, általában okos, tehetséges és szorgalmas embernek tartották, aki nagy örömmel élt a hivatásának. Az apja – egy nyugalmazott kapitány – tetőtől-talpig becsületes ember volt, az édesanyja maga a rendszeretet, a pontosság és jóravalóság: miért lenne más a fiu? És Tekla? Miért ne szerethetné meg Gábort? Mint annyi más társnője, immár ő is átesett az első kalandon, az első gyerek-szerelmen, amely magától értetődő tartozéka minden ifju szívnek. Melyik lány is ne lett volna sze- immár ő is átesett az első lelki kalandon, az első uniformisba, akivel útja összehozta? Apró dőreség az ilyesmi, keresztül kell rajta menni, mint a bárányhimlőn. Botor bármelyik fél, aki az effélének jelentőséget tulajdonít, gondolta el Dénes, de azért rosszul esett elképzelnie a sámsoni kuriát a félénk, hallgatag és nagyszemü Tekla nélkül.
– Istenem, – mondta magában elalvás előtt a férfi, – hiszen annyi idő alatt, amit mi egymás oldalán eltöltöttünk, az ember összeszokik még egy állattal is, nemhogy egy ilyen kedves teremtéssel!
A következő héten Oláh Gábor megjelent a sámsoni portán és cserkészni ment Illésfalvyval. A földesúr igen udvariasan fogadta a fiatalembert, akit kellemesen érintett, hogy a zárkózott és komor embernek rajzolt földesúr ilyen szívélyesen nyitja meg előtte házát. Eleintén kettőjük viszonya – a köztük levő társadalmi különbség révén – kissé idegenszerü és feszes volt, de aztán, a vadászat mindent kiegyenlítő területén, összeszoktak és megértették egymást. Mint Illésfalvy, úgy Oláh Gábor is keveset beszélt, inkább elgondolkodó természetüek voltak, lelkük alaprajzát a komoly elemek foglalták el. Néha órák hosszat haladtak egymás oldalán, anélkül, hogy egy szót is szóltak volna, s mégis mindaketten érezték egymásról, hogy rokonszenvük öregbedik s hogy kölcsönös barátságra méltó, becsületes emberek.
Oláh kitünő vadász volt s mint céllövő is ritkította párját. Ennek dacára mindig szerényen viselkedett, nem volt nagyra egy-egy sikerült lövésével; komoly, szinte szertartásszerü tisztelettel hódolt a nemes szenvedélynek. Az erdésznek nemcsak az szerzett örömet, hogy pusztíthatja a vadat, hogy golyóval szedheti le a repülő madarat, hanem, hogy a természet szabad ölén járhat, hogy friss levegőt szívhat és belepillanthat az állati élet százoldalu, mindig érdekes és rejtelmes világába. Egy-egy nemes vonásu vad láttára Oláh arca kigyult s ugyanilyen fény ragyogott homlokán, ha évszázados tölgyek vagy rejtelmes árnyu fenyvesek közt bolyongott. Miután ezenkívül képzett, jómodoru és fölvilágosodott ember volt, Illésfalvy gyorsan megkedvelte új barátját, aki egyre gyakoribb vendége lett a sámsoni kuriának.
Tekla épp olyan szívesen és jó barátsággal látta a házban Oláht, mint Dénes. A fiatalemberen nem volt mit kivetni, a hallgatagsága, amelyet a zajos vidéki portákon nem tartanak túlságos erénynek, Sámsonban, ahol mindenki természetesnek iparkodott mutatkozni, csak emelte értékét. Az első órától kezdve Illésfalvy tisztán látta, hogy Gábor egy komoly és férfias érzés melegségével szereti a lányt, akire tisztelettel és becsületes ragaszkodással tekintett föl. És Tekla lelke is mintha megmozdult volna. A leány viszonozni iparkodott a férfi egyszerü, gyöngéd pillantását, figyelmességét, csöndes mosolygással hallgatta gavallérja keresetlen szavait és hozzá próbált illeszkedni gondolatvilágához. Véleménykülönbség sose volt köztük, a nézeteik ugyanazon a sima, örvénymentes pályán haladtak; kettőjök lelke nem kívánkozott túl azon a szerény határokon, amelyeket a sors a köznapi emberek számára kijelöl. A sámsoni földeken túl mintha számukra nem létezett volna világ, az egyszerűségen, becsületességen és kötelességtudáson kívül mintha nem ösmertek volna más érzelmet.
– Bizonyos, hogy meg fogják egymást érteni, – gondolta el Dénes, mialatt Tekla csöndesen himezett a kandalló mellett és Oláh Gábor a vizslák hű tekintetével nézett a leányra. – Kell, hogy az útjaik összevezessenek, hiszen köznapi érzésük kimerül abban, hogy jó férj és feleség, jó szülők és kifogástalan honpolgárok legyenek. A szerelem csak nekem izgató rejtély, titokzatos szentség, földöntúli zene, más embernek talán takaréktűzhely, meleg szoba vagy békés családi kör, ahol az apa csöndesen szívja a pipát, békén vagdossa a fidibuszt, míg az asszony paradicsomot, uborkát főz be és gondosan ügyel, hogy déli harangszóra asztalon legyen a krumplileves. És ki tudja, nem ez-e az igazi boldogság?
A leány most fölkelt, átment a szomszéd szobába, fehér kötényt öltött és teríteni kezdett. Oláh Gábor fát dobott a tűzre és aztán csöndesen, komolyan segített Teklának a poharakat és tányérokat fölrakni.
X.
Egy este, Oláh Gábor távozása után, Illésfalvy még egy percre az ebédlőbe hítta Teklát.
– Nos – kérdezte az ablakhoz állva és az erdész kocsija után nézve, – meg van velem elégedve?
A leány nem felelt, csak csöndesen mosolygott.
– Nyilatkozott-e már Gábor? – tudakolta tovább a férfi.
– Még nem.
– De… megértik egymást?
– Igen… Én legalább azt hiszem.
Dénes ránézett barátnőjére, aki nyugodtan viszonozta a pillantást.
– Beszéljek talán én Oláhhal? – vetette föl ujra a szót Illésfalvy. – Az ilyen hallgatag emberek rendszerint egy kis buzdítást várnak. A mi barátunk nagyon is szerény és tartózkodó… Ha nincs ellene kifogása, majd holnap vadászatnál úgy terelem beszélgetésünket, hogy a jövőre vonatkozó tervei kerüljenek szőnyegre. Talán Oláh bizalmára fog méltatni… Jó lesz?
Tekla bólintott.
– Csak a szülei ne ellenezzék – mondta félénken.
– Azt majd elintézem. A jövő hét folyamán meg fogom látogatni az öreg kapitányt és megmagyarázom neki, hogy ne állja útját fia boldogságának. Azután – esetleg a kapisztráni gróffal is értekezhetem a javadalmazás emelése dolgában, bár az öreg úr nem a legkedvesebb emberem.
A leány ránézett Dénesre.
– Milyen jó hozzám – mondta hálás tekintettel.
Csönd volt.
– Remélem, nem fog egészen megfeledkezni Sámsonról – szólt a férfi mosolyogva. – Könnyen megy el innét?
– Oh, hogy is gondolhatja – válaszolta a leány melegen, de nyugodtan, – hiszen annyi jó órát töltöttem e házban. Sámsont sose fogom elfeledni. Meg kell igérnie, hogy minden héten legalább egyszer meglátogat bennünket, s mi is minden héten fel fogjuk keresni, föltéve, hogy ez nincs ellenére.
– Remélem, hogy mindig úgy fogja itt magát a jövőben is érezni, mintha otthon lenne – szólt Illésfalvy, és elgondolkozott rajta, hogy, íme, a lány, aki pár hét előtt még megtörve, vigasztalanul állt előtte, már egészen leszámolt a multtal, sőt: előre beleéli magát a házaséletbe.
Tekla egy ideig hallgatott, majd kezét nyujtotta Dénesnek.
– Nagyon köszönöm azt a sok jóságot – szólt közvetlenül, – amelyet irántam mindig tanusított. Őrizzen meg jó emlékében!
Az idő későre járt. Illésfalvy – talán életében először – kezet csókolt barátnőjének s aztán szobájába vonult.
Erős világításu, csöndes téli éjszaka volt. Este hó esett volt, a fákat leheletnyi finom réteg vonta be. Mikor Dénes eloltotta a gyertyát, a rosszul záródó fatáblákon át ezüst árnyként szökött be a holdvilág. A férfi nehezen tudott elaludni, bántotta az erős fény, amelynek következménye az is volt, hogy a sámsoni komondorok bősz ugatásba kezdtek. Kutya és hold örök ellenségek; a csillogó és szagtalan dolgokat az ebek soha meg nem fogják érteni.
Éjfél után Illésfalvy elunta a pokoli lármát. Magára kapta tehát ruháit, köpenyegét és kiment a kertbe, fölkelteni valamelyik bérest, hogy zárja az istállóba a komondorokat.
A kert tele volt bűvös színekkel. Az ákácok, kőrisek mintha finom acélból lettek volna, a kopott téli pázsit ragyogó, szikrázó tenger, amely csöndesen ölelte magához a hófehér cserjéket. A lombok lassan inogtak és kékes, könnyü árnyat vetettek a csillámló háttérre. Dénes egy pillanatig megállott és elnézte a puha képet, amely finom vonalaival, keresetlen színhatásával álomként hatott.
– Milyen egyedül állok a világon – gondolta el önkéntelenül.
Mikor a ház tulsó oldalára ért, Dénes az egyik ablakban világosságot látott. Ujra megállt s egy pillantást vetett az üvegtáblákra.
A könyvtári szobában, nagy karosszékbe süppedve, ott ült Tekla és elgondolkozva nézett maga elé. A leány arca merőben más volt, mint amilyennek Illésfalvy az utolsó napokban látta. A szép, nagy szemekből végtelen szomoruság sugárzott, az arcvonásokon, amelyek mintha megfinomodtak, megnemesedtek volna, tompa megadás és végtelen csüggedés honolt.
A leány egy ideig mozdulatlanul ült, aztán ajakához emelt egy hervadt lombot és megcsókolta. Rögtön rá szeméből könnycseppek fakadtak és feje fáradtan hanyatlott mellére.
Illésfalvy összerázkódott.
A lomb, amelyet Tekla ajkához emelt, az a tölgyág volt, amelyet tőle az elejtett vadkan emlékére három hét előtt kapott.
Illésfalvy lelkén a kép visszfénye delejes áramként futott végig. Érezte, hogy ezt a sajátságos téli estét s a szeme előtt lejátszódott csöndes jelenetet soha nem fogja elfelejteni, az évek mulva is vissza fog térni álmaiban. A leány homloka csodálatos fényben ragyogott; vonásai szinte átszellemültek a fájdalomtól, tekintetéből a teljes megadás bánatos csillagfénye sugárzott a téli éjszakába. A máskülönben rendkivülinek nem mondható arcot a szenvedés kristálytisztává tette, akár egy műremeket, amely századok mulva is, csöndben hirdeti a művész minden küzdelmét, csalódását, kétségbeesését… A gyöngéd leányalak finom vonalai mögött sötéten ólálkodtak a könyvtárszoba évszázados fekete butorai, sötét-zöldbe türemlő arcképei, mintha csöndes, kriptaszagu világukba akarták volna ragadni Teklát.
Dénes végigsimított homlokán, azután lassan visszatért a házba. Már nem törődött a holdvilággal, a kuvaszok bősz csaholásával, csöndesen leült az ablak mellé és kinézett a gyér hóra, melynek csillogó fölületén – titokzatos látomásként – néha-néha föltünt egy szomorúan csöndes leányfej szemrehányó, fájdalomban fölolvadó szemepárja.
Másnap Illésfalvy korán kelt és kiment barátjával vadászni. Napközben alig váltottak egy-két szót Oláh Gáborral, de Dénes úgy érezte, mintha kettejök közé az éjjelen át árny furakodott volna, egy csöndes, láthatatlan árny, amely állandóan reá veti sajátos tekintetét. Később aztán Illésfalvy kiegyenesedett.
– Eh! – mondta magában, – nem szabad dőrének lennem. Mindez csak káprázat, egy szép, holdvilágos éjszaka eredménye. Térjünk fölötte napirendre.
Az erdész estére ott maradt vacsorára a sámsoni portán. Mint rendesen, Oláh Gábor az estebéd után tizenegyig elüldögélt kedvenc helyén, a tűznél, míg Tekla csöndesen himezett. A leányon nem lehetett észrevenni változást. Épp oly félénk, szerényen mosolygó és figyelmes volt, mint mindig, arcáról eltünt az éjszakai titokzatos fény és ártatlan, nagy békességnek adott helyet. Ha a férfiak beszélgettek, egy-egy percre letette a tűt, odahallgatott, majd újra a munkájához látott és olyan éberen ellenőrizte a pamutszálai táncát, mintha ezenkívül a világon semmi más nem létezne számára.
Mikor Oláh hazatért, Illésfalvy egy ideig még ott maradt az ebédlőben és olvasgatott. Egy darabig figyelemmel kísérte kedvenc írója: Brehm leírásait, de aztán egyszerre – önkénytelenül, magyarázhatatlanul – nagy vágyódás támadt szívében, hogy kimenjen a kertbe, odaálljon a sarki szoba párkánya elé és megnézze, nincs-e ott Tekla?
Csak egy pillanatig küzködött az érzés ellen, azután magára kapta köpönyegét és kisietett az udvarra.
A könyvtári szobában ismét ott ült Tekla, arcát gyöngén, puhán világította meg egy libegő gyertyaláng. A leány hátratámasztotta fejét és elgondolkozva nézett a fák koronái felé. Homlokán újra rejtelmes fény ragyogott, vonásai megfinomodtak a fájdalomtól, tekintete, bágyadtsága és szomorúsága dacára, csupa lélek volt, egy fáradt és szenvedésében a földtől elszakadó érzés zománcaitól megötvözve.
Dénes megilletődve, meg-megremegve nézte a képet. Ilyen közvetlenül, csöndesen és mégis sziklánál erősebben, viharnál hangosabban lélek még nem nyilatkozott meg előtte; most látta életében először, a női szívben mily csodálatos kincsek rejlenek, amelyek bűvös fényt szórva, megközelíthetetlen magasságban ragyognak a férfiak kemény, hidegrajzu lelke fölött. Mintha egy nemes vonásu, álmodozóan szomoru, régi dalt hallott volna, úgy állt előtte Tekla arca: az érzések a maguk örökkévaló, megfejthetetlen mélységükben nyilatkoztak meg rajta megtisztítva azt a földi salaktól.
Illésfalvy leült egy padra és tágra nyilt szemmel nézte a látomást.
A leány egy ideig még a könyvtárban maradt, azután megcsókolta a tölgyfalombot, csöndesen fölkelt és – az imbolygó gyertyafényben – árnyként tünt el az ajtóban. A férfival most már csak a sötét ablaktáblák néztek farkasszemet, de Dénes nem mozdult el helyéről és tekintetét merőn szögezte a házra, amely békésen szundikált a gyérülő holdfényben.
Hajnalban egy komondor a padhoz vetődött és farkcsóválva dörgölőzött Déneshez. Illésfalvy fölébredt, fölkelt és csodálkozva nézett körül a csöndesen zizegő kőrisfákon.
A cselédház felől ekkor már kukorékolni kezdtek a kakasok.
XI.
A következő napokon Illésfalvy magába zárkózva, gondolataiba merülve járt-kelt a házban, az erdőben. Szeme előtt állandóan ott lebegett a leány fájdalomban fölolvadó, nemes fényü arca, tekintetének fénye, amelyet napközben hiába iparkodott rajta észrevenni. Tekla lelke, emberek közt, mint egy félénk mimóza, visszavonult, elrejtőzött, a leány csöndes vonásain a hegyi tavak fagyos békessége honolt. Csak ha minden elcsöndesült a kurián és az ódon falakra a falusi, végtelen sötétség borult rá, lelke csak akkor jött elő búvóhelyéről, mély érzései akkor ültek ki vonásaira, nagy szemére, amely titokzatos drágakőként csillogott az éjben.
Illésfalvy minden éjfélkor kiült a kerti padra és elernyedve, megmámorosodva, mintegy álomban függesztette szemét az ablaktáblákra. Gyakran vad szél recsegtette meg a kőrisfákat, máskor hóvihar nyargalt el a cserjék között, vagy ólmos eső hullott az elfakult gyöpre: Dénest mindez nem zavarta, a férfi éjszakáról-éjszakára gépiesen ment ki a parkba és kakasszóig mozdulatlanul ült a könyvtári szoba íves ablaka alatt.
Egy alkalommal különösen erős vihar dühöngött. A keleti hegyek felől menydörgésszerü lárma vonult el a porta fölött. A fák mélyen meghajlottak a kegyetlen zsarnok korbácsütései alatt; a vad zaj mindig jobban fokozódott, mígnem éles füttyé változott, hogy rögtön újra tomboló, vésztjósló dübörgéssé alakuljon át.
Tekla az ablaknál ült és a tölgyfalombot ölébe ejtve, hátrahajtotta fejét, mikor egyszerre – szilaj vércseként – az éppen magasan járó szél lecsapott a kertre és sortűzhöz hasonló ropogással törte össze a ház előtt álló öreg kőrisfákat. A leány fölijedt, az ablakhoz ugrott s a következő percben – a gyertya gyönge fényében – észrevette Illésfalvyt, akit egy hatalmas ág pozdorjaként csapott a falig.
– Dénes! – sikoltott Tekla, fölrántva az ablakot.
A férfi fölkelt a földről. Nem esett komolyabb bántódása, csak a feje volt kábult az erős ütéstől.
– Semmi, semmi! – felelte megtörölve arcát. – Ne ijedjen meg, Tekla.
A leány kendőt kapott magára és kisietett a kertbe.
– Nem történt baja? – szólt egész testében remegve és karonfogta Dénest, aki bizonytalan léptekkel közeledett feléje.
– Katonadolog, – mosolygott Illésfalvy.
Bementek a jéghideg ebédlőbe és lámpát gyujtottak.
A férfi arcán csupa erős karmolás húzódott végig, homlokáról vér csurgott.
– Istenem, hogy lehet ilyen istenitéletben a szabadban járni? – szólt a leány sápadtan. – Az isten őrködött fölötte, különben a kőris agyonsujtotta volna.
– Lehetséges, – felelte Dénes a tükörhöz menve és megigazítva nyakkendőjét.
A leány letérdelt a kandalló elé és alá akarta gyujtani a tölgyfahasábokat. Illésfalvy hozzálépett, gyöngéd mozdulattal talpra segítette, aztán maga látott a fűtéshez.
– Ne hívjam be a cselédeket? – kérdeze Tekla.
– Nem… Elégszer befűtöttem künt a vadászkunyhóban… Lássa, már ég is… De ha szíves akar lenni, akkor főzzön egy csésze teát.
Az ebédlő hamarosan átmelegedett. A kandalló rózsapiros fénye elnyomta a lámpa sárga világát és sebesen táncoló árnyakat rajzolt a falakra. Két perc mulva a kis asztalon állt a tea.
Dénes egy hajtásra itta ki az első csésze teát, aztán szembe nézett Teklával. A leány arca újra nyugodt, félénk és alázatos volt.
– Van kedve velem egy kicsit elbeszélgetni? – szólalt meg Illésfalvy a kandallóhoz telepedve.
– Szívesen, – válaszolta halkan a leány és leült a szemben lévő öreg karosszékbe.
A férfi maga elé nézett, pillanatig elgondolkodott, azután így szólt:
– Tekla… Nekem innét el kell mennem. Nekem Sámsont, talán örökre el kell hagynom… Akarja, hogy az okot elmondjam, miért?
A leány félénken bólintott és összehúzta vállain a kendőt. Arcán látszott, hogy lelke megérzi a következendőket, ahogy a tengerszem megremeg, mikor ezer mérföldnyire tőle vihar korbácsolja az óceán habjait.
– Tekla, – kezdte el Dénes komolyan, – az utolsó hetekben bensőm nagy változáson ment át. Gondolkodásom, érzésem, talán egész életem új mederbe terelődött, szívemben új színek, új hangulatok laknak. Ha mindennek okát keresem, nem tudok a kérdésekre őszintén felelni. Ki tudna egy érzést denevérként az ajtófélfára szögezni? Ki tudná a lelkét porcikákra és rostokra osztani? Ilyesmire nem voltam képes soha, érzéseimet mindig szabadjára hagytam, amilyeneknek őket az Isten teremtette. Ez lehet hiba, de… mindenesetre emberi hiba, amely alól senki se ment.
A férfi egyszerre elhallgatott, azután megfogta Tekla kezét és bár a vér fejébe tódult, s a szívében nyers vágy tombolt, keresetlen hangon, szinte szomoruan így szólt:
– Tekla… én azt hiszem, szeretem magát…
A leány összerezzent, azután félénken tekintett Illésfalvyra, aki komolyan viszonozta pillantását.
Csönd volt.
– Nos, ugyebár, – próbált Dénes mosolyogni, – dőreség, amit mondtam? Az apja lehetnék, soha nem szerettem magát és most… most mégis oly nagyon vonzódom a lelkéhez, oly nagy melegséget érzek közelében, oly boldog vagyok, hogy itt lehetek mellette és mindenről e világon megfeledkezhetem.
Tekla nem válaszolt. Feje csöndesen hátrahanyatlott a nagy karosszék támlájára és homloka csillogni kezdett, vonásai megfinomodtak, megnemesedtek, mint éjfélkor, a könyvtári szoba végtelen csöndjében.
Illésfalvy fölkelt és a karosszék mögé lépve, kezei közé fogta a leány fejét. Az alabástrom-homlok forró volt, a halánték-ér gyorsan lüktetett. A kandalló fekete árnyai mögül az ódon bútorok, képek leselkedve pillantottak Teklára, mintha magukkal akarnák ragadni csöndes, szomoru világukba, ahol nincsen lélek, szín, szív.
– Nem szeret már? – kérdezte Dénes, és egyszerre gyűlöletet érzett Oláh Gábor iránt, aki elrabolta tőle ezt a hófehér, tiszta lelket.
Tekla fölkelt és lassan az ablakhoz lépett. Egy ideig szótalanul nézett ki az esőpárába burkolódzó kertbe, azután végigsimított homlokán, Déneshez ment és csöndesen a vállára borult:
– Oly sokat szenvedtem, – mondta halkan, – oly nagyon sokat…
Illésfalvy mint egy kis gyereket szorította magához a leány karcsu, törékeny termetét, de a következő pillanatban ismét elengedte Teklát.
– És… és a másik? – kérdezte komoran. – Mit fog Oláh Gábor szólani?
A leány a szerelmesek boldog gondatlanságával nézett a férfira.
– Hiszen csak téged szeretlek, – felelte átszellemült arccal, mintha a világon semmi sötét felhő, semmi szomoruság nem létezne. – Ha nem lehetek a tiéd, akkor elpusztulok.
Dénes egy pillanatig elborult arccal viszonozta a mámoros pillantást, azután az ő arca is földerült, lelkét az új boldogság meleg érzése járta át és keze gyöngéden simított végig a leány hullámos haján, hófehér homlokán.
XII.
A sámsoni földesurat hónapok óta senki se látta a vármegyében. Az emberek azt hitték, hogy Illésfalvy külföldön tartózkodik, valójában azonban Dénes még mindig Sámsonban élt, teljesen elvonulva a világtól s az emberektől. Évszázados szokás szerint, ha az uraság honn volt, a birtokhoz vezető hosszu jegenyesor kezdetén – magas dombon – zászló lobogott; ez a jelvény szolgált az arra járóknak meghívóul. Október óta a zászlórúd üresen meredt az égnek, s így látogatók nem igen zavarták Illésfalvyt.
Az egyetlen vendég, aki ősszel nap-nap után betért volt Sámsonra: Oláh Gábor, lassan szintén elmaradt. A szakítás látszólag könnyen ment. Tekla gyermeki egyszerüséggel, a szerelmes ember szent önzésével fordult el az erdésztől, aki némán, férfiasan viselte el a csapást. Nem szólt semmit, nem könnyezett, csak az ajkába harapott, hogy a vér kiserkedt belőle s mikor a fiatalember később hazafelé mentében egy kóbor sasra célzott, oly erővel szorította össze a puskát, hogy az eltörött kezében. Oláh Gábor azután eltünt Tekla életének határvonalairól; rosszkedvü, magába zárkózott és rideg ember lett, aki fagyos lehelletével a legvidámabb társaságot is elnémította.
Illésfalvy és Tekla zavartalan boldogságban éltek a kúrián. Napjaik csöndes, nyugodt egyformaságban teltek el, lelkük közt teljes összhang uralkodott, amelyet nem tudott megzavarni az a tudat, hogy csak Isten előtt egymáséi, az emberi törvények szerint nem. Ezt a kérdést Dénes sokáig rendezetlenül hagyta, jól esett neki a tudat, hogy valaki föltétlenül, minden hivatalos írás, társadalmi beleavatkozás nélkül az övé, s a leány soha egy szóval nem említette, hogy nincs megelégedve helyzetével. Ő boldog volt, hogy Illésfalvyé, hogy neki szentelheti életét és hogy az viszontszereti őt. Csak egy vágya volt, hogy ne hagyják el Sámsont, amely hatalmas erdőivel, szikláival mintegy elzárta őket a világ elől, külön országot alkotva számukra. Félénk szíve aggódott, hogy ha kimennek az emberek közé, Dénest elrabolja tőle valaki, a nagyvárosok titokzatos szép asszonyai, akik könyörtelenül gázolnak el a mezei vadvirágok fölött.
A téli napok békésen teltek el Sámsonban. Reggel ketten beültek a tiszti irodába, elvégezték a gazdasági dolgokat, a levelezést, kiadták a rendeleteket, azután végignézték az istállókat, ólakat, ellenőrizték a kis gazdasági ipart, amely a cselédházakban folyt, majd délre hazatértek a portára, ahol már várta őket a forró leves. Ebéd után rendszerint kimentek az erdők felé. Tekla mindig lépést tartott Illésfalvyval, sőt idővel maga is vadászgatni kezdett. Mire bealkonyodott, csilingelő szán vitte őket Sámsonra, amelynek ódon ebédlőjében gyors fekete árnyakat rajzolgatott a kandalló fénye. Ilyenkor letelepedtek a tűzhöz, Illésfalvy olvasgatott s közben el-elnézte a himzésnél ülő Tekla nyugodt vonásu arcát, finom ivü szemét. Néha a férfi fölkelt, csöndesen megcsókolta a leány homlokát s azután visszatelepedett a karosszékbe.
A vacsora nap-nap után félnyolckor már az asztalon volt s utána ketten a szivarfüstben még elbeszélgettek. Dénest új terv foglalkoztatta. Látva, hogy Tekla mennyire ragaszkodik Sámsonhoz, a férfi elhatározta, hogy a veteményes kert alatt fekvő rom körüli nagy platánost átalakítja parknak s abba új kúriát építtet. A régi, Grassalkovich-fedelü, nehézkes ház már roskadozó volt s nehezen felelt meg céljának, az újabb idők kényelméből semmi se volt meg benne. Illésfalvy tehát írt egy fővárosi építésznek, hogy küldjön neki terveket, s pár napra rá Budapestről egy nagy könyvet kapott, amely körülbelül száz csinos és kényelmes vidéki uriház színes rajzát tartalmazta. Egy másik, szintén tekintélyes nagyságu füzet, modern parkokat mutatott be.
Az épületvázlatok a világ minden tájáról való képeket nyujtottak. Pajkos francia nyaralók után az ókorral kacérkodó római kastélyok sorakoztak; a mórívü spanyol házacskákat lombok közé húzódó, komoly s mégis meghitt angol vidéki urilakok váltották föl. Fekete skót kastélyokon, német törpe várakon, öblös orosz kúriákon kívül a könyvben egy csomó a legujabb kort hirdető épület is volt: rikító liliomdísszel, csomókba csavarodó tornyokkal, szeszélyesen szökellő vonalakkal és egyéb építészeti vakmerőségekkel.
Illésfalvy, aki alapjában a komoly és megbízható dolgokhoz vonzódott, napirendre tért a tarka kalickák fölött, azonban Tekla tágra nyílt szemmel, kiváncsian nézte az aranyba, ezüstbe, cifra ákombákomokba fuló házakat.
– Milyen szép! – mondotta gyermekes örömmel. – Istenem, ha ilyenben lakhatnánk!
Dénes ránézett a lányra.
– Ez csakugyan tetszik magának? – kérdezte elcsodálkozva. – Ezek a kérdőjelalaku falak, ezek a pipacsalaku ajtók, ezek a macskahátu ívek?
A leány még mindig mosolyogva nézte a képet.
– Olyan, mintha álom lenne. Csupa ragyogás, csupa tarkaság… és minden olyan szép, akár tündéreknek készült volna.
Dénes pár lapot fordított a könyvben, s egy nemesvonalu római kastélyra, az egyik Medici-lak másolatára mutatott rá. Az oszlopos tornác mögött világos ábrázatu, tökéletes összhangu, egyszerüségében is klasszikus emlékeket keltő ház foglalt helyet, a barátságos és szép otthon fogalmát testesítve meg.
– Ez nem tetszik jobban? – kérdezte Illésfalvy.
A leány megrázta fejét.
– Ez olyan, mint a kapisztráni gróf kriptája… Rideg és komor. Nekem ellenszenves is. Nem tudnék ilyen házban lakni, azt hinném a temetőben vagyok.
– És nem látja a művészi formákat, nem hallja a régi, nemes vonalak hívó szavát, amely visszaszólít a klasszikus világba, a tiszta formák birodalmába, a csöndes fenségesség berkeibe?… Nem olvasta a Faust második részét?
– Nem.
– El kell olvasnia, – szólt a férfi a könyvszekrényhez lépve, – hogy megértse belőle a régi stilus örökkévaló és újra megújhodó formáit, a görög világ soha össze nem dülő birodalmát.
– El fogom olvasni, – felelte a leány félénken.
Tekla szófogadó volt és másnap nekilátott a Faust második részének. Nagy buzgalommal olvasta a sajátságos jeleneteket, a görög utazást, de őszinte pillanataiban meg kellett magának vallania, hogy az egészből nem sokat ért. Németül különben sem beszélt kifogástalanul, iskolai tanulmányai is csak a szükséges dolgokra szorítkoztak, így a nagy mű csodás szimbolizmusa megfejthetetlen rejtély maradt előtte.
Dénes esténkint mosolygott, amint Tekla beszámolt neki olvasmányai meddő eredményéről. Illésfalvy egy ideig megpróbálta, hogy megmagyarázza a leánynak a mű vonatkozásait, megértesse vele az emberiségnek a szűzi tisztához, a széphez való örök, habár gyakran lappangó vonzódását, de Tekla, aki egész életét a konyhában, gazdasági dolgoknál, kézimunkánál töltötte el, sehogyan se tudott a légies, sejtelmes alakokkal megbarátkozni, sőt megesett, hogy elszenderedett az előadások közben. Ugyanilyen volt a helyzet más művészeteknél. A festészetben a leánynak csak a gépiesen kidolgozott, fényképekhez hasonló művek tetszettek, a színhatások, az impressziók iránt semmi érzéke se volt, a mű gondolata nem ragadta meg figyelmét.
Dénes barátja volt a zenének is és különösen a régi mestereket kedvelte. Ő a muzsikában az érzést becsülte legtöbbre, s a szerző gondolatait önkéntelenül megszerezte a magáéival. Tekla évek hosszu során át a zenében csak szórakozást látott és legföljebb a magyar népdalok iránt volt érzéke. Egy-egy nehezebb mű kifárasztotta, idegen is volt előtte, színei, kifejezései, melegségei nyomtalanul siklottak el lelke fölött. Beethoven, Illésfalvy kedves mestere, Mozart, Mendelsohn, a fiatalabbak közül: Grieg, Tschaikovskij – ez a borongó tépelődő lélek – hideg szoborként álltak a leány előtt: az ő számára e melegszívü, gyöngédszavu óriásoknak nem volt mondanivalójuk.
A szegény kis leány minden erejét megfeszítette, hogy beférkőzzön a titokzatos világba, tanult, dolgozott, küzdött, de hiába, a lelke sohasem járt volt szellemi területeken, élete pályája messze feküdt az emelkedett síkoktól. Az ő sorsa ez volt: rendben tartani a házat, késés nélkül tálaltatni az ebédet, fölvarrni a leszakadt gombokat, elrakni a kifizetett számlákat, s e pontosan kicirkalmazott földi pályán nem akadtak fönnen keringő sasok, merészen száguldó felhők, rejtelmesen tovaillanó ködalakok. Itt minden természetes, világos, kézzelfogható volt, s az egyszeregyre támaszkodott; ez a csöndes világ nem ismerte a magasabb szárnyalást, a föld felett álló gondolatokat, a szellemi élet gigászi alkotásait. Ő latolgatás, kétkedés nélkül szerette Dénest és ezenkívül nem törődött semmivel se.
Illésfalvy egy ideig még meg-megpróbálgatta, hogy Teklát bevezesse a maga finom, mindent megértő, minden szépért lelkesedő világába. Beszélt neki szabad gondolatairól, ötvözött és finom életfölfogásáról, föl kisérelte vinni a leányt a magasabb szférákba, a művészies átérzésekbe: hiába, Tekla idegenül révedezett e sajátos környezetben és egy meleg kézszorítást, egy jó szót többre becsült a klasszikusok minden műremekénél.
Végre is Dénes föladta a meddő harcot és belenyugodott az adott helyzetbe. Sőt, miután nem akarta az összhangot megzavarni, mintegy hozzáilleszkedett Teklához és az ő hétköznapi életéhez. A művészetek helyett a férfi a gazdálkodással bibelődött, nagy problémák helyett a szarvasmarha- és lótenyésztés kérdéseivel foglalkozott, a zene és irodalom mesgyéi hijján a csöndes kényelemnek és a nyugodt falusi életnek hódolt. Már az erdő se volt neki az, ami annakelőtte: a tölgyfák nem zúgtak zsoltárokat, a patak nem harsogott szilaj ditirambusokat, a felhők nem alkottak tarka képeket. Ehelyett belenézett Tekla mélyérzésü szemébe és csöndesen hallgatta, amint a leány a virágairól, apró-cseprő házi gondjairól, nyugodt, meleg, átlátszó szeretetéről beszélt neki.
Az egykori világfi lassan eltünt és a vidéki kurtanemesnek kezdett helyet adni. Illésfalvy körszakállat növesztett, az arca piros pozsgás lett s a termete is meglehetősen elhizott. Hónapok multak és nem volt rajta más öltözet, mint a vadászruha, úgyszólván nem is emlékezett rá, mikor sétált utoljára aszfalton. Mintha soha sem fordult volna meg a párisi boulevardokon, a szük Old Bond Streeten, a Hotel Ritzben, az Unter den Lindenen. A nyugati élet – ragyogó színhatásaival, meleg szalónjaival, finom rokokó életével – elveszett számára; a sámsoni határon belül csak csibukok, béresek, kuvaszok, hóborította szántóföldek és meleg kályhák léteztek.
Egyszer történt csak meg, hogy e nagy nyugalomba egy csöpp lőpor keveredett. Egy téli estén távirat jött, messze földről, idegen világból. A sürgönyben, elcsonkított szavakkal, ez állott:
„Forgotten? Please, answer, if you dont mind. Hotel Savoy. May.“
Akkor egy pillanatra kinyilt a mindig egyforma, felhős sámsoni égbolt s a félrelebbent kárpit mögül elébukkant a Savoy csíszolt üvegben csillámló téli kertje, az Empire óriási transzparense, a hideg, szép angol asszonyok sok mesés ékszere, a May derüs, nyugtalan, minden percben változó arca, – azután Illésfalvy összehajtotta a táviratot és a fiókjába rakta.
– Ki sürgönyzött? – kérdezte Tekla félénken.
A férfi mosolygott.
– Semmi – felelte megsimogatva a leány haját. – Egy rossz álom… De már fölébredtem és semmi bajom, csak éhes vagyok… Kész a vacsora?
– Rögtön meglesz, – felelte Tekla a pecsenyeszagu konyhába sietve.
A férfi egyedül maradt. Egy percig elgondolkodott, azután a pipatóriumba lépett, mosolygott, majd előkereste és megtömte a vacsora utáni csibukot.