Vándormadár: Regény

XIII.

Tavaszodni kezdett, mikor egy nap váratlan vendég állított be a sámsoni kúriára. A látogató Szentandrássy volt, az ismert nevü festő, akivel Illésfalvy, mint diák, két évet töltött együtt Párisban. Kettőjük közt akkor meleg baráti viszony fejlődött, amely később sem tompult meg, ha mindjárt néha évekig nem is látták egymást. Szentandrássy, nagyobb időközökben, többször fordult meg Sámsonban, ahol kipihente a nagyvárosi élet fáradalmait, s kizárólag eszméinek élve, nyugodtan tudott dolgozni. A festő tökéletes világfi volt, nemcsak az ecsetet kezelte kitünően, de a tollat, a kardot és a szót is. Párisban a legelőkelőbb körökben fordult meg, nyáron végigkóborolta a partvidék kastélyait, télen végigvadászta a Bretagnet: mindenütt szívesen látták, mindenütt egyenrangunak ösmerték el, mert kellemes modoru, fölvilágosodott, éles elméjü és nagytehetségü férfi volt.

Márciusban Szentandrássy elunta a világváros zajos életét, hirtelen összecsomagolt és egyenesen Sámsonra utazott, szalonkára vadászni, a magyar föld ölén új benyomásokat gyűjteni. Illésfalvy és Tekla nagy örömmel fogadták a ritka vendéget, s mindent elkövettek, hogy az jól érezze magát társaságukban.

Szentandrássy mindjárt az első órában észrevette a változást, amely a férfi s a leány viszonyában az elmult idő alatt végbement. Miután jóizlésü ember volt, nem szólt semmit, s nyugodtan vette tudomásul barátja elhatározását. Bár egyébként nagyon szerette Illésfalvyt, lelki dolgokban nem tartotta a sámsoni földes urat a legkeményebb embernek. Tudta, hogy az ösztönszerüen rajong minden szépért, újért, s éppen azért érthetőnek találta, hogy a multban gyakran cserélt barátnőket is. Hogy Illésfalvynál ez az ingatagság csupán kutatást, a legfőbb szép keresését jelentette, a festő nem igen hitte el, annyival inkább, mert női dolgokban maga is meglehetősen megbizhatatlan volt és virágról virágra röpdösött.

Szentandrássy tele volt a világvárosok élénk színeivel, friss hangulataival. Utazó táskáját Párisban megtömte egy csomó érdekes és új könyvvel – vakmerő problémák hirdetőivel, – mindenféle divatos zongorakivonatokkal, társadalmi tanulmányokkal, és számtalan vázlattal, amelyeket Sámsonban óhajtott részletesen kidolgozni.

Vacsora után a festő kirakosgatta megkezdett képeit. Az újabb időknek engedve, a művész fényhatásokban dolgozott. Szeme a legváltozatosabb világításokat kereste: az Alpesek káprázatos haván öregbedő napsugarakat, a hajnali, tavaszi erdő aranyzöld fénykévéit, az elhagyott mocsarak őszies, felhős borulatát, a homályba takarózó síkságok réveteg holdvilágát. A tárgy mintha mellékes lett volna, fődolog a különböző sugarak zománca, csillogó játéka volt, amely nagy frisseséggel és bátorsággal fakadt gyors ecsetjéből.

Valamennyi képen a szinek középpontjaként ugyanaz a női fej uralkodott, egy igézően szép, ártatlan szemü leányka, aki tüneményes vörös hajba burkolózva állott egy fatörzsnél, korhadt malomnál, vagy ledőlt oszlopnál. Néha háttere se volt az alaknak: az arc látomásként villant föl a szinek vidáman harcoló tengerén. Olykor a gyönyörü nőstényből csupán a szemek látszottak, az ember azt hihette, hogy a titokzatos alaku fák, a vad cserjék közül egyenesen a nagy természet, a Szent Tavasz néz reája.

Illésfalvyt meglepte barátjának művészi merészsége és üdesége.

– Ki ez a nő? – kérdezte egy mosolygó, bűnjét nem bánó Magdolnát véve kezébe.

Szentandrássy mosolygott.

– Ez Metella, – felelte a képet helyes világításba téve, – Páris legnagyobb cocotte-ja. Száznál jóval több embert tett tönkre, körülbelül ugyanannyit küldött a temetőbe, de ha áldozatai újra pénzhez jutnának, ha föltámadnának, azt hiszem ismét csak mosolyogva szaladnának nyoma után.

– Érdekes arc, – jegyezte meg Illésfalvy és elnézte a felemás szemeket, a megközelíthetetlen homlokot. A gyönyörü vonásu száj, gyermeki mosollyal állt szemben a háttérnek rajzolt, kitörő Vezuvval, amely haragosvörös, nyers szinekkel világította meg a rózsás, hamvas arcot. A félelmetes, felhőszakgató, színpadiasan bömbölő tűzhányó mintha megalázkodott volna a ragyogó, törékeny nő előtt, akinek nyugodt, világos tekintetében több erő, több pusztulás rejlett, mint a legvadabb kráter sötét mélységében, a legszilajabb láva perzselő patakjában.

– Érdekes és szép eszme, – bólintott Dénes, – méltó hozzád!

A festő szeme megcsillant; Szentandrássy mindig sokrabecsülte Illésfalvy nézeteit.

– Műbarátok talán megértik, – felelte hálásan, – a nagyközönségnek azonban, attól tartok, a kép idegen lesz. Önnek, hogy tetszik? – fordult hirtelen Teklához.

A leány figyelmesen nézegette a képet, azután hallgatott. Szíve bensejében, tiszta gondolkodásában elitélte a piros haju, bűnös nőt, megvetette, talán gyűlölte is, azonban látva a két férfi lelkesedését, nem mert nyilatkozni és bizonytalanul tekintgetett a kitörő Vezuvra.

Illésfalvyt egy kissé bántotta a lány művészi tudatlansága; életében most érezte először, hogy ez a csöndes, becsületes, kristálytiszta nő gondolkodásban, lélekben messze elmarad tőle. Bár Szentandrássy – fölismerve a helyzetet – gyorsan másra terelte a beszélgetést, Dénes arcára könnyü boru szállott, amely később újra-újra visszalopózott homlokára.

A két férfi vacsora után, szivarszónál, még sokáig fönnmaradt. Dénes sorra vette barátja összes képeit, vázlatait s elmondatta vele a jövőre vonatkozó gondolatait. A festő lelki élete rendkivül fejlett, érzékeny és tevékeny volt. Agyában szüntelen tervek kavarogtak, sajátos eszmék, új fölfogásik, levegőre kivánkozó művészeti megnyilatkozások, amelyek még az utolsó száraz cserjének is jelentőséget adtak. Szentandrássyt a sors széles látókörrel áldotta meg, amely nem tapadt a röghöz, az egyéni modorossághoz, az iskolai padok porához. Művészi ereje nem ösmert határokat, megalkuvást, szeme bevilágított az emberi lélek s a nagy természet legrejtettebb zugába. Bár nem volt már fiatal legény, a festő mégis úgy érezte, – és joggal, – hogy a jövője nagyobb, ragyogóbb, mint a multja, s hogy művészetének még hosszu utat kell megtennie a tökéletesség diadalkapujáig.

Dénes örömmel hallgatta barátját. A sámsoni tehénistállók, szántóföldek, kopár berkek egyszerre elmaradtak oldala mellől; helyettük csillogó, hangulatokkal, élettel teljes világ nyilott meg előtte, telve az emberi lélek száz és száz érdekes megnyilatkozásával, finom árnyalataival, az új kor csíszolt érzéseivel, a szellem tarka tüzijátékával, a tettek kemény, korintusi oszlopaival. A ragyogó kép középpontjában félig görög ligetben, félig a boulevardok tüzfényében, karcsu, rejtelmes vonásu nő állott: Metella, mintegy örök kérdőjelként, izgató rejtélyként, vajjon a bűn és az erény állandó küzdelmében mi az igazi győzelem: a hideg lemondás-e vagy a bűvös vétkezés? ki az igazi diadalmas, az-e, aki rideg, acélos kézzel a bűnt földhöz teríti, vagy az, aki mindig újra és újra fölkel és ezer meg ezer legyőzetés dacára frissült erővel kap harcba? Mennyi fény, mennyi szín, mennyi szépség volt e sajátságos világban, milyen beszédes, lelkes benne az utolsó kő, az utolsó sarokvas, mily nemes összhangban olvad össze a százhangszerü zene, mily nemes vonalakat alkot a meglátás s átértés ötvöző keze! Az élet volt ez, a százkaru, százlelkü, százszemü élet, amely aranyszálakkal szövődik keresztül az embereken, állatokon, hideg tárgyakon, amelynek diadalmas förgetege keresztül visz az egész világon, föltárja a lét minden titkát, szépségét, az élet, amelynek szilaj óceánja mindnyájunk lelkében tengerszemeket talál.

– Oh! nagy dolog, végtelen boldogság művésznek lenni! – sóhajtott föl Illésfalvy barátjára nézve, aki lassan összeszedte képeit. – Mennyire irigyellek, hogy nemcsak szemed, de alkotó képességed, teremtő erőd is van hozzá!

A festő csöndesen mosolygott.

– A szépet megérezni is élvezet, – jegyezte meg, új szivarra gyújtva. – Aki a szépet csak élvezi, nagy előnyben van, mert sohasem ismeri meg az alkotás verejték-szagát; az csak az isteni zenét hallja, nem a kalapácsok kopácsolását, a festék körül repdeső legyek zümmögését.

Éjfél már jóval elmult, mikor ketten még mindig ott ültek az ebédlőben, s elbeszélgettek a lelkükben fölvillanó képekről, érzésekről. Tekla egy ideig csöndesen, félénken figyelt rájuk, azután fölkelt és a másnapi háztartási ügyeket intézte el. Távozását alig vették észre, a két férfi gondolatai messze röpültek el a köznapi élet pontos, világos méretei fölött. Szentandrássy szilajul, vakmerően tervezett s eszméi gyakran túlzásba csaptak át; Illésfalvy higgadtabb, kiforrottabb világfölfogása megszabályozta és a földi keretekben tartotta a művészi szenvedély viharától kergetett léghajóst. Dénes itélete mindig megfontolt volt, s bár a széptől ő is megmámorosodott és a művészetet imádta, agya nem maradt el a szívétől, az eszméket nyomon kisértette az élet szabályaival. Éppen ezért Szentandrássyra barátja mindig jótékony befolyással volt, s hogy a festő nem tévedt el a modorosságok hínárjában, javarészt Illésfalvynak köszönhette.

Mikor végre kakasszónál letárgyalták az összes képeket, a szoba megtelt sűrű szivarfüsttel, amelynek egy-egy karikája réveteg dicsfényt vont Metella homlokára.

– A sok beszéd fölizgatott – szólt a festő nyugtalanul és kifáradva. – Járjunk egy percig a kertben.

Magukra dobták köpönyegüket és kimentek a parkba.

A magasan álló csillagok keményen, világosan ragyogtak le a kőrisfákra. A föld friss lehellete a sétálók arcába csapott.

A két jóbarát szótlanul járta végig a kavicsos útakat. Mikor az északi szöglethez érkeztek, a festő egyszerre megállt.

– Nini, Tekla, – mondotta a könyvtárszoba kivilágitott ablakára mutatva.

– Csakugyan, – bólintott Illésfalvy, és lelkében egyszerre fölelevenedtek a késő őszi éjszakák, mikor minden éjfélkor odatelepedett a fehér nyirfapadra és szemét mohón függesztette rá az ablaktáblákra, amelyek mögött nemes képként emelkedett ki Tekla hófehér homloka, átszellemült arca.

A leány most is ott ült a régi bőrkarosszékben. De a homlok nem világított, a tekintet nem csillogott titokzatos drágakőként, az arc nem finomodott meg a fájdalomtól. Tekla, – a másnap reggelre kiadott teásdoboz és cukrosszelence között – csöndesen, komolyan aludt, kezéből a konyhakönyv az ölébe csúszott.

Illésfalvy fölhajtotta a kabátja gallérját.

– Menjünk aludni, – mondotta rosszkedvüen.

XIV.

Harmadnap Szentandrássy munkához látott. Hajnalban fölkelt, puskát, ecsetet vitt magával, kiment a hegyoldalra, s csak alkonyatkor tért vissza a kuriára. A festő szorgalmas és edzett ember volt, aki föl se vette, hogy órák hosszat kellett a sziklás utakon botorkálnia, hogy napközben alig evett valamit, s hogy a szeszélyes tavaszi időjárás majd minden délután bőrig áztatta. Mikor aztán este letelepedett a kandallóhoz, az arca ragyogott az örömtől és a megelégedéstől. Vacsoráig ő vitte a szót, gyerekként fecsegve és mégis minden ízében okosan, fölvilágosodottan beszélve arról, mit látott künt, hogyan látta meg és mint próbálta vászonra vetni. Egy-egy vázlathoz néha öt-hat terve is volt, csupa eredeti, szilaj ötlet, amelyeknek nemcsak fényük, de melegük is volt; képei, megszületésük előtt, kaleidoszkop-szerüleg változtak, benseje az érzések ezer és ezer apró csecsebecséit szedte össze, a gondolatok számtalan rétegén repült át, mígnem, – egy férfias, tetterős pillanatban, – mondanivalói teljességükben jegecesedtek ki lelkében.

Ha a festéssel végeztek, rendesen Páris került szóba. Szentandrássy ama kevés szerencsés emberek közé tartozott, akik a kellemetességeket nemcsak élvezik, de át is értik, utolsó csöppükig megbecsülik. Neki Páris a földi lét gyémántkiadása volt, amelyben megtalálta mindazt a szépet, nagyot, amit Isten erőben, tudásban, művészetben alkotott. A hatalmas paloták között járva, a festő nemcsak a hintókat, a siető járókelőket, a gyönyörűségeket pillantotta meg, hanem: az emberi akarat és jellem láthatatlan kincseit, az emberi szellem kemény, csüggedetlen munkáját, a világ minden részéből idesereglő hangulatok és érzések örök fényjátékát.

Illésfalvy elgondolkodva ült karosszékében. Milyen más élet volt ez, mint az övé Sámsonban, mily nagy volt a különbség a világ szüntelen előretörése, vidám csatazaja, vakmerő kérdései, és a csöndes vetések, az egyforma pohánka- meg kukoricaföldek között. Szeme előtt újra megelevenedtek a villamfényes körutak, szeszélyes rajzaikkal, nyüzsgő hangyabolyaikkal, a színházak, csillogó álmaikkal, a tárlatok, némán beszélő kincseikkel, a ligetek szép asszonyaikkal, amint hintóikban lassan – napnyugati tavon végigúszó titokzatos hattyuként – suhannak el a sötétzöld délszaki fák között.

– El kellene nézni pár napra Párisba, – szólott Dénes egy este Teklához. – Nem szabad egész elmaradni a világtól.

A leány megrezzent, azután aggódva vetette tekintetét barátjára.

– Nos, van kedve? – kérdezte a férfi mosolyogva.

Tekla nem felelt.

– Ellenzi?

A leány megint nem válaszolt. Szivében egyszerre nagy félelem támadt: visszaemlékezett előérzéseire, borus álmaira, amelyekben egy idegen, ragyogó asszony elrabolja tőle Dénest. A szeme hirtelen megtelt könnyekkel.

Illésfalvy ideges lett. Nem szerette az ilyen jeleneteket, amelyeket köznapiaknak és izlésteleneknek talált. Ő a sima formák barátja volt, mindig tiszteletben tartotta a más nézeteit, de megkívánta, hogy az ő szavai is akadály nélkül váljanak tetté. Miután nem akarta megbántani Teklát, fölkelt és az ablakhoz lépett.

– Holdvilág van, – szólott pár perc mulva Szentandrássyhoz, – nem volna kedved egyet kocsizni?

A festő Teklára pillantott és hallgatott.

– Maga is velünk tart? – fordult Dénes barátnőjéhez.

– Igen, – válaszolta halkan és elvörösödve a leány.

A kocsi pár perc mulva előállott. A két öreg kanca lassu ügetésben indult el az udvarról, s azután végighaladt a jegenyefasoron, amelynek komoly, ósdi törzsei némán álltak őrt a vetések mellett.

Az este csak az ablakból volt szép; künt kellemetlen szél fujt, amely magasra kavarta a port. Szótlanul ültek a hintóban. Szentandrássy a felhőket nézegette, Dénes az ajkát harapta. A leány félénken huzódott meg a sarokban és olykor fürkészve nézett barátjára. A szél folyton erősbödött, egyízben el is kapta a kocsis pántlikás kalapját és ördögszekérként kergette végig a birkalegelőn. Mindez rideg és fagyos hangulatot keltett.

A hepe-hupás domboldalon – szilvafák és vesszőkeritések közt – egy kis falu: a tót Vereshegy huzódott meg. Pár év előtt az apró fészekben néhány viskó leégett, amelyeknek koromszaga még most is ott lógott a süppedt házak között. Amikor a hintó a Krisztus-feszülethez érkezett, egyszerre füstös gerendák szaga csapódott a kocsizók arcához.

– Nem kellemes a kirándulás, – szólalt meg rosszkedvüen Illésfalvy. – Térjünk vissza.

Csöndben baktattak haza és sebtében megvacsoráztak. Szentandrássy panaszkodott, hogy fáj a feje s korán nyugovóra tért. A közben átszellőztetett szobában nyirkos tavaszi levegő küzködött a kályha melegével.

Tekla és Dénes egyideig még ott ültek az ebédlőben, elkedvetlenedve, szótlanul, az egyik az olvasmányával, a másik a kézimunkájával foglalkozva. Az idő lassan telt, a nagy lábas óra gépies hidegséggel osztotta föl részeikre az órákat és perceket.

– Haragszik? – kérdezte a leány, amikor barátja letette a könyvet és nyugovóra akart térni.

– Nem, nem, – felelte Illésfalvy nyugodtan. – Apró véleményeltérések mindenütt előfordulnak.

– Megbántottam?

– De Tekla… Semmi okom a neheztelésre. Egy pillanatra talán kedvem ellenére volt, hogy le kellett mondanom valamiről, de végre is… egy férfinak számolnia kell tudni a következményekkel.

A leány nem vette észre és nem érezte meg a vágást.

– Akkor nyugodt vagyok, – szólt homlokát odatartva Dénesnek.

… Másnap reggel Illésfalvy hosszu sürgönyt kapott Maytól. A szép asszony, aki megszokta, hogy óhajtásait parancsnak tekintsék, türelmetlen lett, hogy immár harmadik táviratára se érkezett válasz Sámsonról. Míg azelőtt May értesítései szűkszavuak és hidegek voltak, mostani sürgönye tele volt szinekkel, melegséggel és hangulatokkal. Panaszkodott benne, hogy Dénes elfelejtette, soha meg nem értette és a végén szinte könyörgött, hogy legalább válaszra méltassa.

Illésfalvy fanyarul mosolygott. Akármilyen közvetlenek is voltak a szavak, a meggyőződés ereje – ő legalább úgy érezte – hiányzott belőlük; akármennyire kellemesen is gondolt vissza Mayra, a lelkében szürkén, kopáran, ott fagyoskodott az utolsó berlini utazás emléke: a kérdezősködések a Bristol portásánál, a céltalan bolyongás a lombtalan hársfák alatt, a beszélgetés a feketekabátos, pofaszakállas idegenvezetővel, aki oly szertartásszerü ünnepélyességgel számolt be szimatolása eredményével, s azután a vigasztalan, lealázó hazatérés. Mind ez nyirkos és nyomasztó volt, mint egy mocsaras táj. Dénes örült, hogy elkerült e vidékről és fiókjába rakta a levelet. Eleintén nem is akart rá válaszolni, tartott tőle, hogy a levelezgetés ismét belesodorja az áldatlan viszonyba, azután győzött benne az udvariasság és ebéd után leült íróasztalához.

Illésfalvy hidegen és nyugodtan óhajtotta May-jel szakítása okát közölni. Arra, hogy a Bristol idegenvezetője mit beszélt, ki se tért, inkább a maga személyéről szólt. Őszintén elmondotta, hogy más mesgyékre fordult, hogy a lelke nem szabad, s így le kell tennie a viszontlátásról. Az új érzést azonban a férfi nem mint szenvedélyt, életcélt, hanem mint csöndes megalkuvást, a deresedő haju férfi lassu visszavonulását vázolta; szavaiból az érzett ki, hogy megelégelte a nagyvilág tarka kalandjait és meleg tűzhelyre, nyugalomra vágyódik.

Dénes éppen levele végén tartott, mikor egyszerre belépett Tekla. A leány megérezte a hamuszürke papirra sorakozó fekete sorok tartalmát és nyugtalanul nézett barátjára.

– Zavarom? – kérdezte bizonytalan hangon.

– Nem, nem. Már elkészültem.

Tekla egy pillanatig hallgatott.

– Kinek írt? – szólalt meg aztán halkan.

Illésfalvy egy percig hallgatott, majd nyíltan felelt.

– Maynek.

A leány lehajtotta fejét.

– Tartoztam neki ennyivel, – folytatta a férfi nyugodtan, – miután előzetesen három sürgönyét válasz nélkül hagytam. A levél tartalma a lehető legegyszerűbb és puszta elsorolása ama okoknak, amelyek miatt a szakadásnak – mindkét oldalról – be kellett következnie.

Csönd volt.

– Megengedi, – szólalt meg Tekla félénken, – hogy… hogy elolvassam a levelét?

Dénes az ajkába harapott. Nem szerette, ha szavaiban kételkednek, s mindig tapintatlanságnak tartotta, hogy valaki a más leveleire kíváncsi legyen.

– Tekla, – felelte hidegen, – az ilyesmi nem egyezik meg gondolkodásommal.

A leány elvörösödött, aztán a kandallóhoz ment és leült a karosszékbe. Alig egy perc mulva a szeme megtelt könnyekkel, amelyek szaporán szaladtak le sápadt arcán.

Illésfalvyn kellemetlen érzés futott végig. Az egész kép erősen hasonlított a kisműveltségü emberek vidékies féltékenységi jeleneteire, amelyeket a jóízlés messziről elkerül. A férfi sima és udvarias világából különösen élesen ríttak ki az ilyen köznapi vonások.

Dénes a kandallóhoz lépett.

– Tekla, – mondotta határozottan, – kíméljen meg az ilyesmitől. Nem szolgáltam rá, és ha rá is szolgáltam volna, az elintézésnek ebbe a módjába nem mennék bele.

A leány melle görcsösen zihált.

– Te már nem szeretsz, – fakadt ki egyszerre belőle, – te még mindig Mayt szereted!

Illésfalvy válaszolni akart, azután gondolt egyet és vállat vont. Síró nőkön a józan érvek nem fognak. Csöndesen a kalapja után nyúlt tehát és elhagyta a szobát.

Azon a délután és este nem beszéltek többet egymással, és másnap is csak Szentandrássy jelenlétében váltottak pár szót. Harmadnap éjjel, amikor a festő már szobájába vonult föl, Tekla megfogta Illésfalvy kezét és így szólt:

– Bocsásson meg a tegnapelőtti dologért… Nagyon fáj, hogy ok nélkül megbántottam az érzékenységét…

Dénes végigsimított a leány haján.

– Térjünk felette napirendre és felejtsük el.

Tekla egy ideig tétovázva nézett maga elé, azután újra megszólalt.

– Még valami nyomja a lelkemet, Dénes, – mondotta halkan, – még valamit meg kell vallanom, hogy nyugodtan nézhessek a szemébe… De igérje meg, hogy nem fog megharagudni érette…

– Igérem.

A leány közelebb simult a férfihoz és lesütve tekintetét, gyorsan beszélni kezdett.

– Tegnapelőtt nagyon szerencsétlen és kétségbeesett voltam… Attól féltem, azt hittem, hogy elveszítem a boldogságomat és nem tudtam, mit csinálok… Mikor May levelét a postára küldte volt az inassal, a folyosón elvettem Jancsitól a boritékot és fölnyitottam… Nem tudtam elhinni, hogy csakugyan szakított May-jel…

Illésfalvy arcát pirosság öntötte el.

– Ezt nem cselekedte helyesen, – szólt élesen. – Más véleményem volt a gondolkozásáról.

Tekla megfogta a férfi karját.

– Hiszen úgy szeretlek, – suttogta sírva, – és oly szerencsétlen voltam… Más asszony se cselekedett volna másképpen…

Illésfalvy lefejtette magáról a két kis kezet.

– Nagyon kérem, – mondotta kelletlen érzéssel lelkében, – hogy az ilyesmit ne cselekedje meg máskor. Remélem, számíthatok reá? – tette hozzá szárazon.

A leány megszégyenülten állt előtte. Amint zokogott, az arcáról egyszerre eltünt a fiatalos szépség, a tiszta derü; vonásai fáradtaknak, öregeknek tetszettek.

– Mindennek Szentandrássy az oka, – szólalt meg Tekla szomoruan. – Amióta ő itt van, maga megváltozott, nem érzi többé jól mellettem magát és visszavágyik a nagyvilágba.

Illésfalvy megrezzent. A leány – pár közvetlen, ösztönszerü szóval – világosan mutatott rá arra az érzésre, amely a férfi lelkében, leálcázva, sötét rejtekutakon járva, föl-fölbukkant. Tényleg, amióta a festő Sámsonban tartózkodott, Dénes gondolatai más körben forogtak, más hangulatokkal szítták tele magukat, messze elröpültek a Tekla hétköznapi, csöndes világa fölött.

A leány észrevette Illésfalvy habozását és megragadta az alkalmat.

– Oh, hadd, hogy Szentandrássy elmenjen ebből a csöndes, békés házból, – könyörgött kezét összekulcsolva, – küldd el innét ezt az embert, aki el akar ragadni tőlem, aki eléd varázsolja egy más világ képeit, hogy ne érezd magad többé otthon mellettem és másutt keresd a boldogságot.

Dénes arca elborult.

– Csak nem kíván komolyan ilyesmit? – kérdezte egy csöpp gúnnyal. – A világon egyéb is van, mint kukorica- és zabföldek, vadászterületek és csűrök. Nem lehet az egész életet Sámsonban eltölteni, ahol még tintát és írópapirt se lehet kapni. És nem végcél, hogy az ember délelőtt a béreseivel veszekedjen, délután a vizsláját tanítsa, este a kályhánál melegedjen: a földön más dolgok is léteznek.

A leány arca hirtelen kigyult, ujjai ökölbe szorultak.

– Gyülölöm azt az embert, – mondotta szenvedélyesen. – Oh! hogy gyülölöm!

Illésfalvy megdöbbenve nézett Teklára. Még eddig soha se látta haragudni; ez az érzés, mintha nem létezett volna barátnője lelkében. És most, ime, a soká rejtett indulat napvilágra kivánkozott, szerteterpeszkedett és éles, rideg vonásokkal edződött a leány arcára, elnyomva a fiatalos bájt és az egyszerűség békés rajzát. A félénk rabszolgából, az egykori néma kis hősből semmise maradt; a kipirult ábrázaton a szenvedély és gyülölet sötét hullámai szaladtak végig.

– Tekla, – szólt Illésfalvy nyomott hangon, – Tekla… Ez nem szép dolog. Ennyire nem szabad megfeledkeznünk magunkról.

Csönd volt. A vendégszobából hegedühangok hallatszottak le. Szentandrássy, úgy látszik, még nem tudott elaludni és az Ave Mariat játszotta.

XV.

Szentandrássy pár hét mulva eltávozott Sámsonról. A feszült viszony, amely otttartózkodása alatt Tekla és Illésfalvy között keletkezett, elutazása után sem javult meg. Dénes kedvetlenül járt-kelt a házban, s úgy érezte, mintha barátja elköltözésével a nemesebb, emelkedettebb fogalmak kiröppentek volna a kuriából, amely sötét falaival, komoly fekete bolthajtásaival rikító ellentéte volt a ragyogó tavasznak.

Hogy gondolatait lekösse, Dénes megkezdette volt a tervezett új ház építését. A platános nagyrészét kiirtották, a romot lebontották, helyette csillogó, gyorsan szaporodó piros téglák emelkedtek ki a televényből. Illésfalvy egy régi görög nyaraló mintájára készíttette a kastélyt, oszlopokkal, nemes ívekkel, a csöndes nyugalom jegyében. De a munkában ezúttal nem telt sok öröme, az építésszel sokat kellett veszekednie, a pallér s a kertész krajcáros izlésükkel minduntalan belékontárkodtak a ház békésen kibontakozó ábrázatába. Pár hét után a földesúr elunta a dolgot s már csak elvétve irányította lépteit a platános felé.

A vadászidény elmultával Dénes az erdőben is keveset fordult meg. Inkább a gazdasági dolgoknak élt, de, miután alaposan tulajdonképp soha nem foglalkozott velök és nem értett hozzá, béresekkel kiabálni, gazdatisztek körmére nézni, ebben se talált szórakozást. A falusi élet unalma lassan ráfeküdt lelkére és megtízszerezte az órák, percek járását. Illésfalvy ásítva forgolódott a kuria körül, délután nagyokat aludt, estére áthítta a szomszéd papot kártyázni és tízkor már az ágyban volt.

Dénes egész életében gyülölte a nyárspolgárokat, akik elrejtőzve a lét, a lélek viharaitól, napsugaraitól, páfrányéletet élnek a tölgyek védelme alatt. Ha mindjárt maga alkotó erő nem is volt, azért a férfi bensejében épp úgy átszaladtak az emelkedett indulatok, a termékenyítő gondolatok, épp úgy végigcikáztak a megértés villámai, mint a teremtő művészek lelkén. Szívében megvolt a fogékonyság a világ nagy kérdései iránt, agya szomjuhozta a tudást, a fölvilágosodottságot, akarata, ha mindjárt csak a maga számára, kiépítette a szellemi élet kincsesházát. És mindez most korhadni, oszladozni kezdett, lelke tétován keringett a tehénistállók és szénásszekerek között, tekintete megakadt a háttért jelző ákácos poros lombjain. Egy szép nap ijedten vette észre, hogy ő is csak nyárspolgár, tengődésre rendelt földi halandó, aki a kétszerkettő négy gályapadjához van láncolva, s aki csöndesen ballag a reggeli és vacsora békés határkövei közt.

És Tekla? A nyugodt elmélkedés óráiban Illésfalvy egyre gyakrabban – és röstelkedve – vallotta meg magának, hogy a vágy, a hév, amely a leányhoz ragadta, apadni kezd. Boncolgatva ezt az érzést, tisztán látta, hogy Teklához elsősorban a Mayban való csalódás vezette. Akkor a lelke meg volt törve, szeretet, melegség után vágyott s kárpótlást keresve fordult a tiszta, egyszerü gyermek felé. Azok a nemes vonások, amelyek Tekla arcán végighúzódtak, az átszellemült tekintet, a nagy érzés titokzatos glóriája, a szerelem lángjának visszfényét vetették Illésfalvyra. Akkor azt hitte, hogy a nemes homlok, a megfinomodott arc mögött egy más, egy megértő, egy lelki kincsekkel teli ország van és félig elkábulva, boldogságot szomjuhozva fordult a leányhoz. De a csodálatosan ragyogó szemek, a gyöngéd rajzu arc mögött csöndes, szomoru volt a világ. A szerelem odaadásán, megalázkodásán, boldog rabszolgaságán kívül e lélek hallgatag és gyermekes volt; az érzés aranybányáit az értelem ereje nem dolgozta föl; a nőstény nagy ragaszkodásán kívül más, nemesebb indulat nem tudott kibontakozni Tekla bensejéből.

Mindez fájt Illésfalvynak, mert érezte a rája boruló felelősség súlyát. A férfi komorrá és hallgataggá lett, életkedve megcsappant, szíve, mintha romok között járt volna. Gyakran elborulva gondolt rá vissza, mily hosszu ideje, hogy az igazi érzést, a tökéletes boldogságot kereste, és minden akarata, küzdelme dacára soha nem tudta azt megtalálni. Lelki szeme előtt fölvonultak azok a nők, – szőkék, barnák, koromfeketék és aranyvörösek, – akik felé elmult élete során titkos bizalommal, reménységgel fordult, akiktől megváltását reménylette, akikben lelket, megértést, teljes összhangot sejtett: – hiába, a szép fejek, a karcsu alakok, többnyire már az első órában, üres árnyképekként suhantak el, értéktelen bábokként, amelyeket az idő gyorsan elborít kárpítjával.

Azután Illésfalvy vállat vont és nem elmélkedett tovább. Ridegen rótta le életét – lassan morzsolva a napokat – apró-cseprő dolgokkal bibelődött és lehetőleg nem foglalkozott gondolataival. Bizonyos fásultság vett erőt rajta, érdeklődése a külvilág iránt megszünt, s csak álmaiban látta viszont azt az életet s azt a rajongó érzést, amelyet földi pályafutásán keresztül hiába hajszolt.

XVI.

Nyár elején történt, hogy Dénes ösmeretlen irásu, női kézből való levelet kapott. Egykedvűen bontotta föl a borítékot, – úgy sejtette, hogy valami meghívó vagy jótékonysági kérőív, – de mikor ránézett az aláírásra, a homloka egyszerre földerült.

A gyöngyszemhez hasonló, sűrűn összefutó sorok végén ez a két szó állott: „Bogdány Vera“. – Abban a pillanatban a férfi hirtelen maga előtt látta a német vonat rozsdavörös pamlagait, női nevekkel telekarcolt tükrét, a párás ablaktáblán át megpillantotta a Zöld Falu fűzfaővezte kápolnáját, keskeny fehér kőfalát, és tisztán hallotta, amint a kerekek azt csattogják: „Bogdány Vera, Bogdány Vera“.

Vera tanácsért fordult Illésfalvyhoz. Az ura még mindig a Zöld Faluban sinylődött, a gazdaság, kellő vezetés nélkül, egyre gyöngébben jövedelmezett. Az asszony szándéka az volt, hogy eladja a birtokot, s azután kimegy gyermekével Berlinbe. Miután azonban gazdasági dolgokhoz csak keveset értett, Dénest kérte meg, jelölné meg neki a módokat, amelyek révén legjobban értékesíthetné Füzesért. A végén pár sort magáról is írt az asszony: hogy csöndben telnek napjai, hogy sokat olvas és hogy nagy öröme telik gyermeke fejlődésében. A panaszok csak a sorok közül szólaltak meg, csöndesen, halkan, az asszony hallgatag lényéhez simulva.

Bár a levél tartalma egyszerü és tartózkodó volt, Illésfalvy mégis úgy érezte, mintha egy más világról kapott volna üzenetet, egy más sarkról, ahol a lélek megújhódik, új színeket, új érzéseket talál. A csöndes asszony, – amint évek hosszu során át nyugodtan, emelt homlokkal ül a lassan kanyargó Tisza mellett és komoly arccal néz szembe az élettel, – alakban, jellemben újra megnőtt előtte és végtelen rokonszenvesnek tetszett.

Dénes két napig elgondolkodott rajta, mit válaszoljon a levélre, azután arra a meggyőződésre jutott, hogy így, távolból, üzleti dolgokban nem igen lehet tanácsot adni.

– Hogy volna, ha elutaznék Füzesérre? – villant meg egyszerre agyában.

Egy pillanatra meghökkent, de a következő percben már izgatni kezdte a gondolat, amelyet okszerü érvekkel iparkodott aláépíteni. Ha tanácsot akar adni, mindenekelőtt, nemde, látnia kell a birtokot, meg kell vizsgálnia az épületeket, végig kell járnia a földeket, át kell tanulmányozni a számadásokat. Csak így lehet helyes képe az egészről, csak így bocsájtkozhatik tárgyalásba az esetleges vevőkkel. Mindez megokolt volt, de Illésfalvy közben elfelejtette, hogy maga sem a legjobb gazda, s hogy üzleti ügyekkel sosem szeretett bibelődni. Ám nem akadt senki, aki ellentmondjon terveinek, a tulajdon lelke pedig már ott járt a csöndesen keringő Tisza korhadt füzei mellett.

Este Dénes végleg elhatározta, hogy Füzesérre utazik.

– Holnap reggel pár napra elmegyek, – szólt lefekvés előtt Teklához.

A leány kérdő pillantást vetett barátjára, de nem szólt semmit.

Illésfalvy, aki ellentmondásra volt elkészülve, egy kissé elszégyenkezett önmaga előtt, s úgy érezte, hogy mégis bővebb magyarázattal tartozik.

– Üzleti ügyben járok, – mondotta közömbösséget színlelve, – egy birtokot ajánlottak megvételre.

Tekla nem vette észre a hazugságot; arca nyugodt és tiszta volt. A leány helybenhagyólag bólintott, s rögtön utánanézett, rendben van-e Dénes podgyásza és intézkedett, hogy a kocsis ne aludja el a hajnali vonatot.

Illésfalvynak egy pillanatig fájt a hazugság, de aztán vállat vont s azzal vigasztalta magát, hogy őszintesége esetén a multkorihoz hasonló kellemetlen jelenetnek tette volna ki magát. Pár perc mulva már egészen napirendre is tért a dolog fölött.

Hajnalban három órakor kopogtatás ébresztette föl Illésfalvyt. A szobába Tekla lépett be. A leány az éjet ébren töltötte egy karosszékben, az arca sápadt és beesett volt az álomtalan óráktól.

Dénest egy pillanatig ujra a lelkiösmeret furdalta.

– Remélem, hogy mihamar visszakerülök, – szólt, pár jó szóval adózva a leánynak. – Gondoljon néha reám… igen?

Tekla csöndesen bólintott.

– És maga is… megigéri?

– Ezt csak nem kell külön megigérnem? – mosolygott Illésfalvy.

Az ablak alá könnyü nesszel szaladt a kocsi. A lovak zablája meg-megcsörrent.

Egy óra mulva Dénes már a reggeli gyorsvonaton ült.

XVII.

A vonat tíz órakor délelőtt érkezett Füzesérre. Illésfalvy körülnézett a szegényes vidéken. A vadszőlős, apró állomási épület kerítése mellett zabos földek kezdődtek, amelyek között barázdákkal teli kocsiút húzódott, magas fahiddal nyergelve át a patakot. Puskalövésnyire a vasúttól állott a község, ékalakban terpeszkedve szét a rétek felé. Távolról – felhőknek tetszve – kék hegyek látszottak.

Az állomás előtt pár fuvaros lézengett, sőt egy rozoga bricska is akadt. Illésfalvy föl akarta fogadni a kocsist, de azután gondolt egyet, és nem akarva esetleg föltünést kelteni, csupán a podgyászát vitette a vendégfogadóba, maga gyalog vágott neki az útnak. Mikor elérte az első házat, – egy magassüvegü csárdát, – megszólított egy suhancot, aki nagy figyelemmel nézegette a porban kergetődző kuvaszokat.

– Merre kell az urasághoz menni?

A legény fölállott.

– A Polacsek urasághoz, – kérdezte leemelve katonasipkáját, – vagy a Bogdány urasághoz?

– A Bogdány urasághoz.

A suhanc egy kis dombra mutatott, amely barnásszürkén emelkedett ki az apró épületek hátteréből.

– Az ott, ni.

Dénes bement a szállóba átöltözködni, aztán folytatta útját a széles piacon át.

Pár perc mulva elérte a kis dombon álló házat. Sárgára föstött, egyszerü falusi porta volt, csak dupla fedele és a kapu mellett ácsorgó ódon kő-griff árulták el, hogy úri lakról van szó. Rögtön a bejárónál széles, orgonabokrok övezte, négyszegü udvar kezdődött, amelyben gyöngytyúkok kaparásztak. A szögletben egy deres bajuszu napszámos fürészelt.

– A nagyságos asszony itthon van? – kérdezte Illésfalvy az öregtől.

– Igenis, kezét csókolom, – felelte a napszámos kintornaszerüen éneklő hangon.

Dénes a lakóház felé tartott. Kis tornácon át egy kongó kövezetü folyosóra ért, amelynek széles falán mélyen feküdtek a tölgyfaajtók.

A vendég találomra benyitott az egyik szobába.

A tágas, fehérfalu, tiszafa-butorzatu helyiségben senki sem volt. Mikor a férfi tovább akart menni, a nyitva álló szomszéd ajtón át a másik szobában egyszerre maga előtt látta Verát, amint a zongora előtt ül és a hangjegyek közt lapozgat.

Az asszony ugyan e percben fölnézett és észrevette Illésfalvyt. Arca egy vonalnyival sápadtabb lett, majd a következő másodpercben aggodalmas vonás szaladt végig rajta. Mindez azonban csak pillanatig tartott, azután Vera elfogulatlanul nyujtotta kezét a vendégnek.

Dénes zavart érzett.

– Azt hittem, – szólt, elvesztve rendes biztonságát, – hogy levélírás helyett jobb, ha személyesen szolgálhatok azokkal a tanácsokkal, amelyek tőlem telnek… Távolból az ilyesmit elintézni nehéz és a birtok értékéről csak úgy tájékozódhatom, ha előzetesen mindent láttam és megvizsgáltam.

Vera ezt természetesnek találta.

– Nagyon köszönöm a jóságát, – felelte és tartózkodó vonásai kissé átmelegedtek. – Magam sose foglalkoztam azelőtt gazdasággal és csak a szükség vitt rá. A birtokra több vevő van és éppen most járt itt egy ügynök, aki félóra előtt indult ki a földekre. Azonkívül a püspök is ajánlatot tenne, ha az ár nem lesz magas. De… tulajdonképpen azt se tudom, mit kérjünk a birtokért?

– Hogy hívják az ügynököt?

– Ha jól hallottam… valami Ösztövéri.

Illésfalvy helybenhagyólag bólintott a furcsa név hallatára.

– Ösmerem. Egy köpcös, őszbe csavarodó emberke, nemde? Nagyon tisztességes ügynök, magam is már több megbízást adtam neki. Az egyik fia egyetemi magántanár, a másik jónevü orvos, de ő még mindig szorgalmasan utazik báránybőr-bekecsében és világért el nem mulasztana akárcsak egy üzletet is.

Az ajtó kinyilt. Egy pirosképü, szöszke kis lány lépett be rajta, majd megpillantva az idegent, sietve az anyja ölébe menekült.

Vera mosolyogva simította végig az apróság haját.

– Nos… mutasd be magadat, – szólt a kislányhoz. – Lássuk csak, ki vagy?

– Nem – felelte röviden a gyerek.

– Talán nincs is neved? – kérdezte Illésfalvy.

– Nem, – válaszolta újra makacsul a csöppség, azután hirtelen, mint az evet, kibontakozott az anyja karjaiból és pillanat alatt eltünt a szomszéd szobában.

– Úgy látszik, nem nagyon rokonszenvez velem, – jegyezte meg Illésfalvy.

– Sose lát idegent, nem csoda, ha kissé vad. Majd összebarátkoznak.

Tényleg, alig két perc mulva a gyerek újra előkerült. Óvatosan siklott el a vendég mellett, édesanyja ölébe mászott és így szólt.

– Kocsikázni szeretnék… Hadd fogjon be János.

– Jó, – felelte Vera, – de előbb mondd meg a nevedet.

A gyerek egy pillanatig gondolkodott; nyilván azt hányta-vetette meg magában, mi értékesebb: makacsnak lenni, vagy hintóban ülni. A fontolgatás eredménye az volt, hogy a lány rászegezte haragos tekintetét Illésfalvyra és így szólt:

– Bogdány Katicának hívnak.

– És hány éves vagy, csöppség? – kérdezte tovább Dénes.

A gyerek csodálkozva nézett anyjára, pillantása azt fejezte ki, hogy ez a kérdőpont nem volt bent az előzetes szerződésben. Miután azonban anyja nem sietett védelmére, a kislány összehuzta magát, és makacsul ismét csak ennyit mondott.

– Nem.

– Ha nincs ellenére, – szólalt meg Vera, – mi is felülünk a kocsira és talán megnézzük a majort. A gazdatiszt kint van.

Az asszony könnyü, szürke kabátot dobott magára, amelyben még karcsubbnak tetszett. A fejére – találomra – egy leánykori kalapját tette, egy sólyomtollas, szalagos portékát, amely megfiatalította vonásait. Igy, hogy nem volt gyászban, egyáltalán sokkal üdébbnek és életvidámabbnak látszott, s a mozdulatai is közvetlenebbek, élénkebbek voltak.

A kocsi békésen haladt az ákácok közt. Illésfalvy a vetéseket nézegette, itt-ott egy gazdasági kérdést intézett Verához és az adatokat jegyzőkönyvébe írta. Az asszony mindenre pontosan megfelelt, látszott, ha nem is ért magához a gazdasághoz, a számbeli tételekkel tisztában van. Néha az asszony gyors, mintegy fürkésző tekintetet vetett a férfira, aztán arca ismét nyugodt lett és keze végig simított a gyermek haján. Illésfalvynak néha úgy rémlett, mintha ők ketten már egyszer az életben így együtt ültek volna egy öreg hintóban, amely távol a világtól, a gondoktól, lassan robog tova az ákácok illatában: – Istenem, kinek az álmaiban ne fordult volna meg ez a kép, amint egy hallgatag, csöndesen szomoru asszony mellett ül, mialatt a lovak lassan ügetnek a homokban és az útszéli fákról fehér szirom-eső pereg alá?

Az ákácos végén nyirfa-karu híd volt, azután az út jobbra fordult. Mikor a szőlőkhöz értek, az egyik présház mellől egy fürge, apró emberke kiáltott rájuk, aki a meleg tavaszi napsugár dacára prémes mikádókabátot viselt.

– Nagyságos úr, nagyságos úr! Tessék egy percre megállani!

Ösztövéri volt, aki hegyes végü furkósbottal kezében, a földeket vizsgálgatta.

Fölvették az öreget, aki nagy örömmel üdvözölte Illésfalvyt, majd továbbmentek a majorig. A gazdatiszt, egy marconabajuszu, sötéttekintetü, javakorabeli ember, köteles tisztelettel fogadta a vendégeket, aztán bevezette őket az irodájába. A vizsgálódás láthatólag nem volt kedvére s azért csak üzleti szárazsággal adta meg a kívánt fölvilágosításokat.

Vera egy ideig elhallgatta Illésfalvy és Ösztövéri fogós kérdéseit, utóbb gondolt egyet és kiment a konyhába az ebéd iránt intézkedni. A gazdatisztné kellemesebb teremtés volt, mint a férje, nagy frisseséggel és jókedvvel főzésnek látott, s mire az urak kijöttek a házból, már kész is volt az ebéd.

Verőfényes, kora nyári nap volt. Vera az öreg tölgy alá teríttetett, ahonnét – a szőlőkön át – nyugodt kilátás nyillott a térképszerü színekben kibontakozó síkságra. A háttér jegeskék alapzatán határozott, férfias vonásokkal domborodtak ki a jegenyék, ákácok és nyirfák rajzai. A gyerek néha ösztönszerüleg fölsikoltott örömében és kacagva fordult a napsugár felé. A fecskék csicseregve válaszoltak neki, némelyik szinte a keze közé szaladt.

Ebéd után egy ideig még elültek a nagy fa alatt, mely arról volt híres, hogy ide akasztották föl elpártolt cimborái Serte Jóskát, a híres zsiványvezért. Ösztövéri és a gazdatiszt aztán mégegyszer elindultak a répaföldek felé, a tiszt felesége pedig lassan leszedte az asztalt.

Ebben a pillanatban csöndes, panaszos, háromszavu fütyszó hallatszott, mintha egy megsebesült ragadozó madár szállana arra. A következő percben – komoly, méltóságos lépésekkel – a szőlők közül egy hosszuszakállu, zsákvászonba öltözött aggastyán közeledett. Az öregnek nem volt süvege; a haja és szakálla tele volt fonva buzaszálakkal, mezei virágokkal és útszéli gazzal. A zsebéből virágok és ökörfarkkórók kandikáltak elő, a kezében vékony, most vágott nyírfa reszketett.

A gyerek megszeppenve húzódott anyja ölébe.

Illésfalvy elmosolyodott a furcsa alak láttára.

– Nos… mit akar barátom? – fordult hozzá, apró pénz után kutatva zsebében.

Az aggastyán megállott, elgondolkodva nézett maga elé, aztán egy kis idő mulva lassan, megfontoltan így szólt.

– Mindnyájan meg fogtok halni.

Dénes tisztában volt a helyzettel. Vidéken sok helyen találkozik az ember az úgynevezett virágbolonddal, aki csöndes elmebetegségben reggeltől estig járkál a földeken, réteken, teleszedve kezét, zsebét, pipaccsal, buzavirággal, gazzal. Illésfalvy egy forintot adott a szegény ördögnek, aki azonban tiltakozólag emelte föl kezét és komolyan, szomorúan újra így szólt.

– Mindnyájan meg fogtok halni.

Egy percig még ott állt, üres, kiégett szemét Verára függesztve, azután elővette sípját, belefujt és kimért léptekkel tünt el a domboldalon. Nemsokára már csak halkan hallatszott háromszavu tilinkója, majd egészen elnémult.

Fátyolosan ereszkedő, ibolyaszínü alkony szállt le a völgyre, mikor a kocsin hazafelé indultak, ezúttal a répaföldek felé. Ösztövéri buzgón magyarázgatta Illésfalvynak a vetések állásait, a gazdaság beosztását, az észlelt hiányokat és a letagadhatatlan előnyöket: a férfi csöndesen hallgatta az érveket és nem válaszolt semmit. A lovak patkója egyenletesen dobogott a mezei úton. Bár hetek óta úgyszólván semmit se csinált és tétlenül morzsolgatta óráit, Dénes mégis úgy érezte, mintha hosszu ideje ez lenne az első nyugodt napja.

Mielőtt a kurián vacsorához ültek volna, Vera még zongorázni kezdett. Az asszony igen jól játszott, átértette és átérezte a hangjegyeket, amelyek sajátos, nyomasztó s mégis színes hangulattá olvadtak a billentyűkön. Illésfalvy elgondolta, hogy évről-évre, napról-napra, az asszony mindig itt ül a zongoránál és lelkéből szomoru álmok, önmagukat megadó, születésüknél összetörő hangulatok szállanak el a bolthajtások alatt. Hová lesznek ezek az érzések? Kinek teremnek ezek a meddőn szertefoszló, panaszos kérdések, amelyek szürkék, mint a gyász madarai és mégis csillogók, mint az opál szeme? Az asszonynak Mendelsohn volt a kedvenc szerzője, ez a csöndes, a formákat betartó és lelkébe csak ritkán belepillantani engedő szerző, aki aggódva néz körül a világon, megértik-e az emberek, ha néha föltárja szíve benső szentélyét, ha olykor leteszi az iskola bilincseit, a hétköznapi ruhát és szárnyakat próbál ölteni? Illésfalvynak néha úgy rémlett, mintha a tartózkodó, gyorsan hervadó hangok hullámokká tömörülnének, szinte alakot kapnának és lassan titokzatos keretbe foglalnák Vera fejét.

Ösztövéri mindebből keveset értett, a sok szaladgálástól kifáradva, az öreg elaludt a sarokban, vacsorára alig lehetett fölébreszteni. Ő nem törődött zenével, művészettel, magasabb kérdésekkel, neki csak egy szentsége létezett: a föld, amelyet mohón, makacsan szeretett, amely tündérként vonzotta árkon, bokron át és nedves, forró leheletével még a sirból is föltámasztotta volna. Mikor az asztal fölött újra a birtok került szóba, az öreg álmossága hirtelen elszállt, pirosszélü szeme kigyulladt, csúf arca megélénkült, s azontúl ő vitte a szót mindaddig, míg az óra tizet ütött.

– De most már menjünk, nagyságos úr, – szólt alázatosan Illésfalvyhoz, – hatkor talpon kell lennünk!

Egy fáklyás szolga kísérte őket a lucernáson át a fogadóba. A piros fény elnyult, torz árnyakat vetett a némaságba takarózó földekre.

– Nagyságos úr, – szólalt meg a még mindig üzletein gondolkodó öreg, – van nekem itt a közelben egy nagyszerü vadászterületem bérbeadó. A neve Szent-Farkas. Szarvas, őz, vaddisznó, szép fácános csenderesek és temérdek apróvad. Hozzá vadászlak is a patak partján, sőt, erről jut eszembe, vizi mulatság is akad. Nézze meg a nagyságos úr, ha hazautazik, igazi, uraságnak való területet fog látni.

Illésfalvynak úgy rémlett, mintha már régen keresne néhány lelövésre való bikát.

– Meg fogom nézni, – felelte egy kis idő mulva és összeborzongott a gyorsan lehűlő tavaszi éjszaka szellőjétől.

XVIII.

Hajnalban Ösztövéri tényleg beállított Illésfalvyhoz és könyörtelenül magával vitte a birkaólakba, tehénistállókba, kifutókba, a szeszgyárba, a hízókhoz és egyéb gazdasági területekre. Az öreg minden téren járatos volt, mindenbe beleütötte az orrát és mindenre tudott megjegyzést. Valahányszor pedig egy istállóból vagy más helyiségből a szabadba jöttek, csöndesen odafordult Déneshez és soha nem égő portorikója mellől ezt dörmögte:

– No… Itt csinosan lophattak, nagyságos úr.

Dél volt, mire a belső majorral elkészültek. Éppen az irodába indultak, mikor a távolban fölbukkant a Vera szürke kabátja.

Az asszony arcán félénk szomorúság ült – Illésfalvynak rögtön észre kellett vennie a változást. Az este Vera még friss, élénk volt, mint egy tizenhat éves leány, aki előtt nemrég nyílt meg az intézet sötét ajtaja, most vonásain tartózkodás és fáradtság ült, akár a németországi határon, mikor a néma, rideg éjszakában elhagyottan, gondokkal telten utazott a Zöld Falu felé.

Ösztövéri kopóként kuszott föl a dombokra.

– Bántja valami? – kérdezte Verától a férfi, akinek ideges lelkére minden lelki árnyalat kétszeresen hatott, s akinek bensejében az asszony nyomott hangulata láttára borus felhők szaladtak át.

Vera tagadólag intett, de azután egyszerre őszintén szembe nézett Dénessel.

– Illésfalvy – szólt nyugtalanul – azt hiszem nem helyes, hogy önt fogadtam… Az éjjel oly rossz álmaim voltak és…

A férfit hideg fuvallat csapta meg.

– Ellenére van, hogy itt vagyok? – kérdezte kedvetlenül.

Vera arcán aggodalmas, csaknem fájdalmas vonás szaladt végig, azután pillanatra fürkészve vetette tekintetét Illésfalvyra, de nem felelt.

– Elmenjek? – kérdezte Dénes fölemelve fejét.

Az asszony maga elé nézett; látszott rajta, hogy habozik. Egy ideig elgondolkodott, egy percre le is hunyta a szemét, majd – kissé megnyugodva – ezt mondotta.

– Tegnap oly kellemesen telt el a nap, oly más voltam, mint rendesen… néha úgy éreztem, mintha megfiatalodtam volna. Önnel nyiltan beszélek, hiszen ön nem hiu és nem követelődző férfi… oly más, mint a többiek. Mintha egy régi barátomat láttam volna viszont, mintha hirnökkel találkoztam volna, aki elmondja, hogy kint a világban még mindig süt a nap, még mindig nyílnak a rózsák, ha mindjárt nekem csak boru és tövis jut is. Hiszen végre én is ember vagyok és…

Nem fejezte be a mondatot, alig észrevehetően megrázta a fejét, – mint a bokor, mikor dér fut el rajta, – és így folytatta:

– De… szabad-e, hogy más legyek, mint szomoru, szabad-e, hogy fiatal legyek, hogy napsugár essen rám?

Minden más ember azt felelte volna Illésfalvy helyében, hogy igenis: ez az élet joga, ez a fiatalság parancsa, ez a természet rendje. Ám Dénes nem szólt semmit, hallgatott és csak nagysokára válaszolt:

– Ha becsületesen akarok felelni, akkor azt kell mondanom, hogy minderre nincs joga.

Alig mondta ki a szót, máris megbánta, meg akarta változtatni, de késő volt: a mondat elhangzott és árnyéka szürkén csapódott rá a tulajdon lelkére.

Az asszony szeme megcsillant egy percre, a keze könnyen szorította meg Dénes kezét.

– Igaza van, – felelte mintegy megkönnyebbülve, – ön jó és becsületes barát.

Csöndesen haladtak egymás oldalán, mialatt Ösztövéri ismét lekerült a dombokról, hogy rögtön rá a völgybe kússzon alá, ahol – térdig süppedve az iszapban – egy nádast vett szemügyre.

– Lássa, – szólt Illésfalvy, akit az asszony őszintesége sajátszerüen érintett meg, – az én életem sem az a boldog, nyugodt földi pálya, amilyennek talán az emberek látják. Bár más alakban, engem is kérdések, töprengések, kétkedések, érzések árnyai foglalkoztatnak, gyakran az én szívem is teli keserűséggel, lemondással. Amit én kergetek: az igazi boldogság… talán törékenyebb, légiesebb, nélkülözhetőbb lelki kívánság, de nem csekélyebb értékü a pörölyök csattogásánál, a gépek zakatolásánál, a kötelességek harcánál… legalább, a magamra való vonatkozásban nem az. És…

Dénes ránézett az asszonyra. Egyszerre Tekla jutott eszébe.

– És, távol innét, most egy asszony vár rám, – folytatta fásult arccal, gépiesen, – egy asszony, aki föláldozta értem az életét, aki tiszta, szent, jó és aki lélekben mégis oly rettenetesen messze áll tőlem.

Vera megrezzent. Egy ideig csönd lebegett fölöttük. Mintha egy fekete felhő takarta volna el őket, a nyomorúság felhője, amely eggyé olvaszt, szegényt, gazdagot, okosat, dőrét, becsületeset, becstelent egyaránt.

A férfi volt az első, aki lerázta magáról az érzékenykedés puha, olcsó takaróját.

– Hagyjuk ezeket a dolgokat, – szólt nyugtalanul, – tegyük őket félre, vagy… mosolyogjunk rajtuk, akkor mindjárt ártalmatlanabbak. Nos tehát, – én ma délután hazautazom és érintkezésbe fogok lépni birtokot kereső ismerőseimmel. Egy-két hét múlva – folytatta határozottabban – visszajövök és mérnököt hozok magammal. Akkor majd tisztább képünk lesz az egész dologról. Van valami ellenvetése?

– Nincs – felelte Vera és újra föllélekzett. Az a nyugtalan, csöndesen szédítő aggodalom, amely Dénes ott tartózkodása alatt a lelkére nehezedett, eltünt. Amióta tudta, hogy Illésfalvy egy más asszony országába tartozik, hogy indulatai nem szabadok, úgy érezte, mintha a kettőjük közt lévő viszony megváltozott volna, mintha sokkal melegebb, közvetlenebb, egyúttal tisztábbá és érthetőbbé lett volna.

Az asszony arca lassan földerült, szinte gyermekesen egyszerüvé lett, a szeme többé nem tért ki a férfi tekintete előtt. Illésfalvy Vera szemében e percben nem hódításra induló büszke férfi, hanem: egy tépelődő, részben szerencsétlen és megalázkodó lélek volt, amely keserűségek, szomorúságok révén ugyanoda jutott el, ahová az asszony: a megadás és leszámolás csöndes birodalmába. Ebben a sajátos világban nem uralkodott a szenvedély, a viaskodó reménység; a havas síkságokon nyugalom és némaság honolt; a fákon nem csüngtek aranygyümölcsök, a felhőkön nem verődött át napfény; a síma útakat a kötelesség halvány fénye világította meg.

– Tehát beszéljünk másról, – szólt Illésfalvy.

Az asszony bólintott. Többet nem vitatták a saját benső dolgaikat; hallgatag megegyezéssel kitértek az oda vezető mesgyék elől, jóllehet társalgásuk a jövőben is javarészt lelki kérdések körül forgolódott.

Vera, visszavonultsága dacára, élénk szellemi életet élt. A külvilág eseményei, képei, hangulatai keresztül szűrődtek bensőjén és egyéni bélyeget kaptak. Az asszony gondolkodása, világfölfogása gyöngéd és puha volt, mindenben valami szépet keresett és tudott is találni. A lelkén átfutó gondolatok megnemesedve, megszínesedve láttak újra napvilágot; mintha egy tündéri kéz csipkét vagy ibolyaszálat akasztott volna reájuk. Akármiről is beszéltek, a tárgyak, alakok, eszmék szavai nyomán halvány, réveteg fényt nyertek és sajátszerűeknek tetszettek: Vera nyilt gondolkodása dacára kissé álmadozó volt, a vonalak közelében elvesztették élességüket, a hideg anyag mintha megolvadt, a cselekedetek mintha megötvöződtek és megnemesedtek volna. Mindebből kristálytisztán emelkedett ki az asszony jelleme, amely gyöngéd, alkalmazkodó, emelkedett hitü, mindamellett az öntudat által vértezett és fegyelmezett volt.

Illésfalvyt nagy melegséggel fogta körül az asszony sajátos világa. A férfi lelkében sok, a Veráéhoz hasonló vonás élt: ő is szerette a dolgokat emelkedettebb álláspontról megítélni, a tulajdon bensője érzéseivel kiszínezni. Ő is elsősorban a szépet kereste a sors teremtményeiben, s a tárgyakat nem célszerüségük, hanem nemességük szerint ítélte meg. A külvilág viharai, harci kiáltásai a férfi lelkében épp úgy megfinomodtak, megtompultak, szinte új alakot öltöttek, mint a Vera bensejében.

Illésfalvyban határozott egyéniség volt, amely mindent a maga birodalmába iparkodott terelni, ha nem ment másképp, legalább is mindent a maga szemén át próbált látni. Míg Veránál a lélek e munkája gyöngéd, gyakran öntudatlan és árnyként finom volt, Dénesnél az érzések határozottabban léptek föl, biztosan haladtak útjokon és ismerték céljukat. Miután a férfi régen nem járt e sajátos világban – a művelt és lelkét becsülő ember színes birodalmában – kétszeresen jól esett neki, hogy a sámsoni csűrök és ólak fölött elrepülhet, és egy okos, elmélyedő gondolkodásu, e mellett tartózkodó és érzéseit nem csillogtató emberrel kibeszélheti magát. Az a pár óra, amit Füzeséren eltöltött, gyors madárként szállt tova s mikor Ösztövéri jelentette, hogy immár ideje a vonatra menni, a férfi lelkére boru szállt le.

– Viszontlátásra, – szólt Verához, beburkolózva kabátjába, s egyszerre elkedvetlenedve látta lelki szeme előtt a sámsoni portát nagy némaságával, fekete bolthajtásaival.

Az asszony nem felelt, csak alig észrevehetően megrezzent, azután kezét nyujtotta Dénesnek. Arcán pillanatra ismét aggodalmas vonás futott végig, majd fél karjával közelebb vonta magához gyermekét, aki még mindig haragosan nézett az idegen férfira.

– Menjünk, menjünk, – türelmetlenkedett Ösztövéri a bakon.

A kocsi elindult.

Pár perc múlva könnyü esti felhő borult rá a füzeséri zsindelyes tornyu házra.