XIX.
A második állomásnál – Fényes-Almáson – a két férfi kiszállt: Ösztövéri rávette Dénest, hogy még aznap nézze meg a szent-farkasi vadászterületet.
Illésfalvy Füzesérről való elutazása után egy ideig nyomott hangulatban volt, majd szomorúságot érzett, amelynek tulajdonképpeni kútforrását nem tudta megmondani. A bánkódásra nem volt oka, a másfél nap, melyet odalent eltöltött, nyugodtan finom, színes érzések közt tünt tova, bántó hang nem elegyedett emlékükbe. Végre is a férfi letörölte homlokáról a borús felhőket.
– Jó barátság, semmi egyéb, – próbálta magában megállapítani és napirendre tért a kirándulás fölött.
Dénes erős akarattal hitte, hogy csak azért ment Füzesérre, hogy az asszonynak a birtok megvizsgálásában és eladásában segítsen, s ezzel nem tett egyebet, mint amit bármely ismerősével szemben eredendő udvariasságánál fogva szintén megcselekedett volna. Hogy az asszony közelében jól érezte magát, természetesnek találta, hiszen Illésfalvy lelke minden nemeset és szépet meg tudott becsülni és főleg meg tudott érteni. Csak este, mikor már egyedül maradt az ódon szentfarkasi vadászlakban, csak akkor kezdte melegebb színekben látni Vera alakját, akkor kezdtek kiszíneződni emlékei, akkor tünt föl előtte sajátos, csaknem titokzatos fényben a zsindelyes tornyu porta, a kapunál álló megzöldült kőgriff, a szögletben fürészelő aggastyán, a kocsizás a hosszú fasorban, az ebéd a tölgyfa mellett, és minden, ami vele másfél nap alatt történt. Amint föl és alá járt a tágas ebédlőben, a lábas óra ketyegésén át olykor tisztán hallotta a virágbolond sajátságos, hármas furulyaszavát, majd a kis Katica hangját, amint minden kérdésére makacsan, durcásan ennyit mond:
Éjfél már elmult és Illésfalvy még mindig föl és alá sétált a medvebőrökkel, aggancsokkal, kampókkal diszített teremben. Közben kibujt a holdvilág és versenyre kelt a lámpa sárga fényével. Dénes az ablakhoz lépett és kinézett a csöndes vidékre.
A vadászlak magas domb tetején feküdt. A ház körül álló gesztenyefák erősen meg voltak nyirbálva, így a kilátás szabad volt.
A hegyoldalon végig fiatal erdő húzódott, majd egy patak fehér medre csillant föl. Túl a parton ismét emelkedni kezdett a terület, azután egy falu és jó puskalövésnyire még egy falu helyezkedett el. A második községnek sajátságos, sisakalaku tornya volt, amely a távolság dacára ismerősnek tünt föl.
Illésfalvy megrezzent.
– Ez a füzeséri templom, – mondta magában.
Szeme gyorsan végigsiklott a házak, szilvafák, félszerek között, amelyeken egyenletes, síma holdfény ömlött el. A falu végén ólomszínü domb emelkedett, rajta öblös tornyu, nagyívü épület: a Vera háza.
Illésfalvy eloltotta a lámpát, így jobban látott a távolba. Az a tudat, hogy Vera ébren van és talán e percben épp úgy az elmult napra gondol mint ő, melegséggel töltötte el lelkét. Az asszony képe e percben mintha újra közelebb lépett volna hozzá: élénken látta maga előtt karcsu termetét, szürke köpönyegét, sólyomtollas kalapját, hallani vélte a hangját. Ez a puha hangulat pillanat alatt úrrá lett fölötte, s amikor a hold később egészen elbújt a felhők közé s a látomás eltünt, még mindig előtte lebegett a falu képe: széles utcájával, szőlőlombövezte parókiájával, élő-sövénnyel elkerített udvaraival, színtelen szilvafáival, amelyekről határozott vonalakkal emelkedett ki a dombon álló épület szürke rajza.
Hajnalban Ösztövéri kivitte Illésfalvyt a vadászterületre. Szépen ápolt vadaskert volt, gondosan készült csenderesekkel, meglepő gazdag vadállománnyal. Az erdei útakon fácánok szaladgáltak, egy-egy fordulónál őzek suhantak el; a domboldal fiatal ültetvényei között szarvasok legelésztek. Az ügynök el volt ragadtatva és hébe-korba egy nyúl után hajította kampós botját.
– Nagyságos úr, – szólt lelkesedve, – (Ösztövérinél a nagyságos cím volt a legmagasabb fogalom, ez a szó jelentette neki a tőkét, a hatalmat, a fölényt) – ezt a vadászterületet ki kell vennünk! Ilyet nem egyhamar találunk!
Dénes bólintott.
– Hát jól van, öreg, intézze el… Mikor vehetem át a birtokot?
– Akár mindjárt, nagyságos úr. A régi bérlő, bizonyos Podraczki, a télen meghalt.
Délután Illésfalvy újra otthon volt Sámsonban. A vasuti állomásnál Tekla várt reá, – a leány minden érkező vonathoz kiment, – csöndesen, nyugodtan, félénken, mint mindig. A férfi megcsókolta a leány homlokát.
– Minden rendben? – kérdezte nyugodtan.
– Köszönöm, tűrhetően.
– És… Megveszi a birtokot?
Dénes majdnem megfeledkezett a hazugságról, amellyel elutazását annak idején megindokolta. Egy kissé elröstelte magát, de aztán karonfogta Teklát és a kocsi felé mentében így szólt hozzá:
– Az üzlet nem látszik oly előnyösnek, ahogyan gondoltam. A birtok kissé drága is… Azonban találtam egy szép vadászterületet, amelyet ki is béreltem. Ha kedve van, a jövő héten megnézhetjük.
A kocsi lassu ügetéssel fordult be a szántóföldek közé. Illésfalvy a vetések állását nézegette és nem beszélt tovább.
A sámsoni kurián nem változott semmi se. A napok újra egyformán, lassan teltek el, mint azelőtt, aprólékos eseményekkel, színtelen csöndben. Illésfalvy korán kelt, megfürdött a patakban, azután végigkószálta a földeket, délután pedig lement a méhesbe és napnyugtáig olvasgatott vagy a vizsláját oktatta. Este hatkor beállított a pap és öreges lassúsággal, nagy megfontolással kártyázgatott Dénessel. Tíz órakor már némaság borult a házra, legföljebb a férfi érzett még kedvet hogy hébe-korba a kertben sétálgasson vagy vadászkönyvekben lapozgasson.
A szürke környzetben minden tovább halkult, tovább tompult, elsősorban Tekla alakja, amely mindennap egy vonallal mélyebben süppedt belé a háztartási gondok, cselédügyek és kézimunkák békés világába. A leány maga volt a rendszeretet, a pontosság; hajnalban már talpon volt, kifogástalanul vezette a konyhát, pincét, éléstárat, mosókonyhát, nem lehetett nála jobb gazdasszonyt képzelni. Miután nagyon szerette Dénest, abban is kedvére vélt járni a férfinak, hogy maga főzött – különösen a tésztákhoz értett jól, – anélkül azonban, hogy Illésfalvy ezt az erényét kellőképp méltányolni tudta volna. A férfi nem volt nagy barátja az asztal gyönyörűségeinek és a legkitünőbb szakácsnőt nem becsülte többre, mint a legócskább kalendáriomot.
A csöndes ház fölött csak akkor gyülekeztek felhők, ha a sürgönyhordó fiu jelent meg a tornácon. A küldönc utóbbi időben gyakran állított be. A táviratok nagy része Maytól eredt, aki sehogyse akart belényugodni, hogy Illésfalvy szakított vele s aki csak most látta be, mily jó barátot vesztett el Dénesben s mily meleg volt az a kötelék, amely őt a férfihoz kapcsolta. Az asszony évek során át mosolyogva játszott ezzel az érzéssel, amely most megbosszulta magát és keserűséggel fizette vissza az elmúlt idők dölyfét. May egyre jobban és jobban alázkodott meg Illésfalvy előtt, sürgönyei alázatosak, gyermekesen szomorúak, szilajon kétségbeesettek voltak és szenvedésekről beszéltek.
Illésfalvyt mindez hidegen hagyta. A Mayhoz intézett levéllel egyszer s mindenkorra lezárta ezt a tárgyat, és később mindössze még egy ízben sürgönyzött az asszonynak, nyugodt udvariassággal jelezvén, hogy nem változtat álláspontján s mindkettőjükre jobb, ha nem háborgatják a multakat. May nem tudott a gondolattal megbarátkozni és Tekla sem fogta föl ily nyugodtan a helyzetet. Valahányszor a távoljáró Maytól sürgöny érkezett, a leány arca elborult, szemébe könnyek gyültek, szívében gyűlölet támadt, amely sötét felhőkben futott végig vonásain.
Egy reggel Illésfalvy kilovagolt a határba, az épülő védgátakat megnézni. Miután a megyei központban is dolga volt, úgy hagyta meg, hogy csak délután jön meg. Fele úton Dénes észrevette, hogy otthon felejtette írásait, amelyekre a szolgabíróságnál szüksége volt. Visszafordult tehát és hazaügetett.
Az udvaron nem volt senki. Dénes egy fához kötötte ponniját és a hátsó lépcsőn fölment dolgozószobájába. Amint kinyitotta a kárpitajtót, a férfi megdöbbenve állott meg. Háttal a bejárónak, a szőnyegen Tekla ült, maga előtt az íróasztal fiókjával, amelynek tartalmát – sürgönyöket, régi leveleket – sorra vizsgálgatta. A leány mellett egy srófhúzó feküdt, ezzel nyomta le a lakat ütközőjét. Tekla annyira elmélyedt munkájába, hogy meg se hallotta az ajtó nyilását.
Illésfalvy összeharapta ajakát, azután halkan megfordult és ahogy jött, nesztelenül eltávozott a dolgozószobából. Mikor kiért a szabadba, nagyot lélekzett, a vér arcába szökött, de azután hirtelen gondolt egyet, fölszállt ponnijára és egy vágtatásban ment a gátakig. A gyors lovaglás lehütötte gondolatait, s amire a férfi este hazajött, ismét udvarias, nyugodt és hideg volt.
Tekla sohasem sejtette, hogy e napon Illésfalvy mindörökre elveszett számára.
Másnap reggel Dénes sürgönyzött egy fővárosi mérnöknek, hogy jőjjön le azonnal Füzesérre. Este ő maga is fölkészült és azzal az ürüggyel, hogy megnézi új vadászbirtokát, elutazott. Ezúttal már semmi lelkifurdalást se érzett, nyugodtan, természetesen hazudott, szinte úgy érezte, hogy joga van a hazugságra. Tekla nem vett észre semmit, gyanutlanul engedte el maga mellől barátját, sőt, amikor az a kocsira szállás előtt, könnyen megölelte, még boldog is volt és a kendőjét lobogtatta utána.
XX.
Igy telt a nyár. Amint Illésfalvy szerét ejthette, átutazott a vadászbirtokra, és fölkereste Verát. A férfi még mindig a barátságot látta viszonyukban s szinte észre sem vette, amint lassan egy új világ bontakozik ki előtte. Dénes úgy érezte, hogy valaki szép, jó pusztán a gondolkozása és a tettei révén is lehet: a testnek és a húsnak ehhez semmi köze. A lélek, a fenséges emberi lélek, ez az isteni hangszerü művész, egyre erősebben és erősebben jegecesedett ki előtte, amint fokról-fokra jobban belepillantott Vera bensejébe, ebbe a hallgatag, finoman megrajzolt birodalomba, ahol csöndes megértések, zajtalan érzések és őszinte meggyőződések laktak, anélkül, hogy valaki valaha hozzájuk nyult volna. Az asszony szíve visszhang volt; bensejében mindenre akadt megfelelő szín, mindenre jutott egy darab lélek; soha nem nézte, érdemesre vagy érdemetlenre pazarolja-e azt; soha nem kísérelte meg, hogy az indulatok és érzékek erejével hatványozza meg e csöndes ország bűvös fényét, rejtett gazdagságát, álmodozó gondolkodását.
Illésfalvynak, aki nagy műértő volt, – nemcsak hideg tárgyakban, de emberi lelkekben is, – nagy öröme telt e sajátos jellem lassu megértésében. Érezte – és ez szivét szines hangulattal töltötte el, – hogy nem mindenki, csak a kiváltságosak tudnak a Veráéhoz hasonló lélekben olvasni, a legtöbben talán nem is vennék észre, mily kincs mellett haladnak el. Az asszony rendkívül művelt volt, de a tudásnak elsősorban a melegségét, csak azután a fényét tartotta meg a maga számára. Lelkében a fölvilágosodottság a minden nemes iránt való fogékonyságot, az értelem a finom látást, a hit az átérzést jelentette. Agyában – csöndesen, szerényen – a világ eseményei, az emberek és gondolataik mindmegannyi kép formájában fordultak meg, a képzetek puha hangon, mondhatni zenei formában szólaltak meg. Egy-egy külvilági érzés – egy jó könyv, egy szép vidék – csaknem műkincssé alakult át benne, mindenhez volt valami hozzátenni valója, minden szép megtermékenyítette gondolatait, minden szín megerősödött érzései révén.
Illésfalvy jól tudta, mit jelentenek e vonások: Vera bensejében, világfölfogásában művészlélek lakott, annak minden finomságával, ösztönével, fényével megáldva. Lelkében kincsek hevertek – a tehetség csiszolatlan drágakövei, – érzéseit az emelkedett, az Istentől adott gondolkodás vezette és nemesítette. Míg a teremtő-művész e gyönyörü sorsajándékot száz és száz formában, bőkezűen, könnyelműen osztja szét műveiben, azok a lelkek, akik az alkotástól, bármely ok miatt távoltartják magukat, mindezt csupán a saját világukban őrzik avagy csak szűkebb környezetükben viszik napfényre. Az emberiségnek voltaképp ezek a legértékesebb egyéniségei, az eszmék, a hitek, a szellem munkái itt találnak legélénkebb visszhangra, az élet finomságai, természetadta szépségei itt akadnak igazi műbarátokra, csöndes, de szívós hivekre. – Csoda-e, ha Illésfalvy, aki súlyt helyezett rá, hogy benseje férfias, egyenes, amellett minden szép iránt fogékony, sőt érzékeny legyen, egyre jobban és jobban közeledett Verához, akinek az övével sok tekintetben rokonjelleme annyival inkább ragyogott, mert sohase csillogtatta, soha a világ harcába bele nem vitte?
A férfit, ha Füzeséren járt, mindig sajátos, nagy nyugalom töltötte el, az a mélységes, szinte testi alakot öltő békesség, amelyet ősszel a már néma erdő rengetegeiben, a sziklák közé zárt hegyi tavaknál érezünk. Illésfalvy akárhányszor megtette, hogy gyalog ment át az asszonyhoz, s a kerti fal mögül elnézte Verát, amint az gyermekét kezén vezetve, a hársfák alatt föl és alá jár. Ilyenkor úgy rémlett, mintha húsz lépésnyire a férfitől egy más világ volna, más emberek élnének, és Dénes szíve fölújhodott, hogy csak akaratától függ és ő is részese lehet e sajátságos országnak. Az öreg kúria, cikornyás kő-oszlopaival, griffmadaraival, számtalan apró kéményével szinte ködpárás, légies alakot öltött előtte, minden tárgyán, bokrán valami különös, ösmeretlen fény ült, sárga kő-ábrázata elütött a többi felvidéki öreg úrilakétól.
Bár soha sem beszéltek egymáshoz való érzéseikről, a nyugodt, becsületes gondolkodás óráiban mégis mindaketten tisztán látták, hogyan közelednek egymáshoz, hogyan símul össze a lelkök, hogyan haladnak egymás oldalán a gondolataik. Egyik se tett semmit ez érzés ellen és csak akkor rezzentek föl, ha néha az asszony férje került szóba. Amikor a komor, sápadt árnyék föltünt a patak fűzfaövezte partján, avagy csöndes estéken halkan előlépett a kandalló tűzfényéből, egyszerre elhallgattak, elkomolyodtak és tágra nyilt szemmel pillantottak egymásra. A levegőben egy kérdés lebegett, egy néma, nyugtalanító kérdés, amely hiába várt válaszra. Ilyen estéken a férfi kedélye nyomott, gyakran szerfölött ideges volt, míg az asszony lelkiösmeretével számolt és előhívta bensője mélyéről akaratát, ezt a hideg, szigoru orvost, aki komolyan tette rá csontkezét vállára és ezt mondta:
– Légy erős. Gondolj a kötelességeidre.
Már őszre járt az idő, amikor Verának a Zöld Faluba kellett utaznia. Utóljára másfél hónap előtt járt ott, akkor is csak két napra. Most egy rokona – az ura nagynénje, egy komor erkölcsü alapítványi hölgy – Berlinbe készült és úgy tervezte, hogy három hétig marad ott Verával.
Dénes szivére boru szállt, ha arra gondolt, hogy három hétig nélkülöznie kell barátnője társaságát. Levertségét fokozta, hogy ebben az időben Tekla megtudta, hogy Illésfalvy az almási vadászlakból gyakran rándul át Verához látogatóba, amely ismeretségről nem szólt neki. A féltékenységi jelenetek, amelyekben a férfinak elég bő része volt, új alakban ismétlődtek meg és még szürkébbé, még komorabbá festették a sámsoni portát. Dénes rosszkedvüen vállat vont, s miután már belegyakorolta magát a hazugságokba, azt felelte a lánynak, hogy meg akarja venni Füzesért és érthető, ha ezt nem tudja öt perc alatt elintézni. Tekla csak félig hitte el a kifogást, de amikor, az emberi gyöngéket ösmerő Dénes, mint régen, végigsimított a leány haján és félkarral magához ölelte, az egyszerre mindenről megfeledkezett, s e percben a legdőrébb hazugságot színaranynak vette volna. A férfinak azonban fájt, egyre visszataszítóbbnak tetszett ez az alakoskodás, amely nem egyezett meg jellemével és lealacsonyította gondolkodását.
Egy őszi délelőtt Illésfalvy búcsút vett Verától, akinek az este kellett indulnia. A férfi és a nő lelkierejüket egyformán vetették latba az elválásnál és búcsújukat szinte szürkére tompították akaratukkal. Az érzelgősséget mindaketten lenézték, ha mindjárt néha maguk sem tudtak előle kitérni. Nyugodtan, okosan fogtak tehát kezet, csak arcuk volt valamivel sápadtabb a rendesnél.
Dénes Füzessérről egyenesen hazautazott Sámsonra. Bár a lelke tele volt komor árnyakkal, a férfi továbbra is nyugodt hangulatot parancsolt magára, s amikor délután hazaért, még arra is kedve volt, hogy átnézze a régen pihenő gazdasági írásait. A gazdatiszti szobában meglehetős sok munka várt reá: számadások, levelek, árajánlatok, amelyeket egyszer mégis el kellett intézni.
Dénes úgy gondolta, hogy ez a gépies föladat talán meg fogja nyugtatni idegeit, és tényleg, mihamar annyira elmerült a számokba, hogy észre se vette az órák járását.
Sötét este volt, amire Illésfalvy elkészült az utolsó levéllel. Amikor letette a tollat és szivarra gyujtott, egy pillanatra kinézett az udvarra. Künt lassu eső pergett, apró tócsákat képezve a sárga levelek között. A ködpárán át eltorzult, homályos vonalakban állt vele szemben az urilak, hidegen, komolyan, tetejével beléveszve a mélyenjáró felhőkbe. A fáskamrából egy fürész egyhangu zümmögése hallatszott, a hang szinte beleékelődött a levegőbe.
Dénes, akire az elhagyatottság, a szomorúság mindig hatott, megrezzent, s e percben, mint a közelmultban sokszor, vigasztalannak látta a sötét udvart, a kalapnyi tócsákat, a néma hársfákat, a szürkevonalu épületet nagy egyhanguságával, szintelenségével, örökös hazugságaival. Arra gondolt, hogy most este van, mindjárt itt lesz a tót pap – ha ugyan már nem issza a pipázóban szilvóriumját, – majd a gyérszavu vacsora következik, befejezésül a másnapi étlap megállapítása és rögtön rá a végtelen, fekete éjszaka. Azután újabb nap következik, újabb csönddel, siket nyugalommal, fénytelen órákkal és este megint eljön a pap és újra hideg szürkeség fekszik a házra.
Illésfalvy elfordult az ablaktól; párszor föl és alá sétált a szobában. Mint a legtöbb irodában, begyöpösödött hagyományok alapján, az egyik falon itt is Európa földabrosza, a másikon a Magyar Államvasutak menetrendje függött. Amint a férfi a két határ között mozgott, önkéntelenül megállt a menetrendes táblánál és nézegetni kezdte az apró fekete számjegyeket, amelyek mögött lángoló kéményü gépek, tarka vasuti kocsik, dübörgő teherszállító vonatok szaladtak gyors vágtatással.
A sok város és falu között – még pohár vagy keresztbefektetett villák által se ékesítve – egyszerre szemébe tünt Füzesér állomás neve. Illésfalvy önkéntelenül böngészni kezdte a berlini összeköttetést, s azután a saját vasúti állomására terelte tekintetét… Innét a német vonat felé nyolc óra harminc perckor volt csatlakozás.
A férfit egyszerre nagy nyugtalanság lepte el, s a következő percben szilajon tört ki belőle a vágy, hogy ő is fölül a vasútra, itt hagyja ezt az esős, szomoru házat, és ha nem is tud együtt lenni a nénjével utazó Verával, legalább egy vonaton ül vele, egy cél felé száguld vele. Mindez oly különös, oly idegenszerü volt és titokzatos erővel vonzotta a férfit, aki mintegy félálomban ment át a lakóházba és egy perc mulva már nyugodtan, hidegen így szólt Teklához:
– Kedvesem… az előbb elfelejtettem szólni. Még az este egy gazdasági ügyben el kell utaznom Budapestre.
A leány megrezzent.
– Mikor jön vissza? – kérdezte félénken.
– Egy-két nap mulva, – felelte Dénes és megcsókolta a leány homlokát. – Majd még sürgönyözök valahonnan. Gondoljon majd néha rám… igen?
A leány szomoruan nézett barátjára, de nem szólt semmit, Illésfalvy pedig csomagolni kezdett.
Mikor a kocsi kifordult a kapun, a férfi föllélekzett, az arca fölvidult és a szeme csillogott.
Szokása ellenére egész úton elbeszélgetett a kocsisával – egy mokányképü nyiri fiuval, – mikor pedig az állomáshoz ért és a jelzőcsengők vékony berregését hallotta, a szíve dobogni kezdett az örömtől. Alig tudta bevárni, míg a vonat beérkezik, izgatott volt, mint a vakációra induló diák és úgy érezte, hogy körülte minden mosolyog, a tót állomásfőnök, a váltóőr, a csillogó korongnál ülő távirdász, a zöld és piros lámpák, még az utolsó kocsitologató munkás is, aki szapora, víg sipolással szaladgál a teherszállító kocsik között.
A sámsoni birtok e percben zajtalanul tünt el a ködben, az ódon kuria falai pozdorjaként mállottak szét a férfi lelki szeme előtt.
XXI.
A csatlakozó állomásnál Illésfalvy megkérdezte a kalauzt, nem utazik e két hölgy Berlin felé? A vonatvezető a vaggonsor végén lévő közvetlen kocsira mutatott. Dénes pár forintot adott a kalauznak és megkérte, szorítson neki helyet a szomszéd kocsiban, azonban ne szóljon az asszonyoknak, hogy valaki kérdezősködött utánuk.
– A hölgyek már úgyis alszanak, – szalutált a kalauz.
Illésfalvy üres fülkét kapott. A férfit a kopott piros pamlagok, párás ablaktáblák közt jóleső érzés fogta el – mintha havas vidéken való, hosszu kóborlás után kandallóhoz ért volna, – s a tudat, hogy közel van Verához, gyermekes örömmel töltötte el lelkét. E percben nem gondolt másra, minthogy ő is csak ember, önző ember, aki boldogságra vágyik és habozás nélkül föláldoz érte mindent: mások lelkét, nyugalmát, a saját öntudatát, hideg akaratát, ha kell az életét is. E percben tisztán látta az is, hogy nagy harcok, nagy megpróbáltatások előtt áll, hogy a sors vihar-felhői ott gyülekeznek a látóhatáron: de nem törődött semmivel, nem félt semmitől és mosolygó arccal bámult ki a sötét éjszakába.
A határállomásnál már csak a közvetlen kocsi maradt meg a magyar vonatból. Dénesnek most át kellett szállania egy német kocsiba. Amint a férfi végighaladt a sinek közt, egyszerre megállott.
A perronon, könnyü bundájában, sajátságos, határozott lépéseivel Vera sétált föl és alá, meg-megállva és elgondolkodó szemét az éjszaka sötétségére függesztve.
Illésfalvy észrevétlenül tovább akart siklani, de már késő volt, az asszony megpillantotta.
– Dénes, – mondta különösen csengő hangon, amelyet a férfi még eddig nem ösmert s amelyben öröm, szomoruság, remény, csüggedés együttesen szólalt meg, sajátos, szinte titokzatos keverékben. – Dénes!
Illésfalvy megállt és az asszonyhoz lépett.
– Ne haragudjon, – szólt félénk mozdulattal, amely idegenszerűen és mégis finoman, őszintén illeszkedett férfias alakjához, – nem tudtam másként cselekedni… Valami kergetett, űzött, hogy üljek vasutra, hogy a közelében legyek, hogy… Dőreség volt, de nem tudtam ellentállani a lelkem kívánságának.
Az asszony szomoruan mosolygott.
– Ennek így kellett lennie, – szólt mintegy magában, – éreztem, hogy így lesz.
– Neheztel rám? – kérdezte a férfi.
– Nem, nem… Ez a sors akarata, – mondta Vera határozottabban, mintha egy benső hangot akarna meggyőzni, – nem tehetünk ellene semmit sem…
Szótlanul álltak szemben, kérdőleg pillantva egymásra, egymástól várva a megoldást, amely messze lebegett fölöttük az éjszakában. Az asszony határozott vonásai megenyhültek, átszellemültek, arca e pillanatban gyermekére, nem a megpróbált, az élettel diadalmasan birkózó nőére hasonlított. Illésfalvy úgy érezte, hogy karjaiba kell kapni ezt a szegény, csöndes gyermeket s azután elmenni vele ki a sötétségbe, a végtelenségbe, az örökkévalóságba, vagy a pusztulásba.
A vasúti portás csöngetyüvel kezében sietett végig a perronon, beszállásra szólítva föl az utasokat.
Vera kezet fogott a férfival.
– Egyre kérem, – szólt nyugtalanul, de már ismét a régi hangján, – ne mutassa magát a férjem nénje előtt. Mindig kicsit rosszhiszemü asszony volt, bizonyára megitélne bennünket… Talán még láthatjuk egymást, – tette hozzá némi gondolkodás után.
Illésfalvy kezet csókolt és fülkéjébe ment. Ezúttal már nem volt szerencséje, a kupéban két szász kereskedő ült – skót sapkában, fekete kabátban – és szaporán vitatták üzleti ügyeiket. A késő éjjeli óra dacára mindaketten nagyon élénkek voltak, szaporán szivaroztak és gyors taglejtésekkel kísérték beszédüket.
Dénes az ablakhoz ült és le-letörölgetve a párát, kinézett a vidékre. A kép ugyanaz volt, mint egy év előtt. A vonat újra gyorsan szaladt a sűrűházu német faluk, városok között, ahol már csak az éjjeli őr volt ébren, a községeket kemény germán tölgyü erdők kapcsolták egymáshoz. A kerekek csattogásán, a gép dübörgésén helyenkint áthallatszott az új holdra ugató kuvaszok csaholása. Egy esztendő telt el azóta, amikor a férfi összeakadt az éjjeli vonaton Verával: akkor Illésfalvy Mayt kereste, ma más, új érzések laktak szívében, s a régi emlékek messze, mélyen pihentek a feledés sírjában. Dénes egy percre megrezzent, amikor Mayra gondolt: lehetséges-e, hogy ily gyorsan tudott napirendre térni fölötte, lehet-e, hogy érzések ily könnyen adják meg magukat? Akkor azt hitte, hogy komoly indulat fűzi Mayhoz, hogy megtalálja benne a régen keresett, igazi boldogságot, lelke békéjét és most… most e lelki hullámok elültek, az egykori képek idegenül néznek rá, az avarral telt, elhagyott mesgyéken fagyos fuvallat leng végig.
És May után – csöndesen megvonulva a kandalló melletti karosszékben, aggodalmasan, örök félelemmel szívében – Tekla következett. Újabb reménységek, újabb csalódások egyesülnek alakjában; a szeme, a homloka rejtelmesen világít, de a lelke nem tud túlemelkedni a hétköznapi rögön, gondolatai alacsonyan járnak, érzései szárnyak nélkül születtek. Jelleme becsületes, kristálytiszta, de nincs benne semmi, ami a többi ember fölé helyezné, szűk látóköre, nagy féltékenysége, elmaradt nézetei megkisebbítik, megtompítják meleg érzései szavát. A lélekből – így érezte Illésfalvy – csak művész tud igazi drágakövet faragni; aki bensejét ősállapotban hagyja heverni, sosem fogja sejteni, milyen ormok fölött repül el a szabad, az érző lélek, mily messze a köznapi föld szintje fölött állnak azok az emberek, akik szívüket – szentélyként – mindazzal a széppel és nemessel felékesítik, amit az élet és a világ indulatokban, hangulatokban nyujtani képes.
A vonat tovább haladt az éjszakában, a skótsapkás kereskedők szaporán beszéltek üzleteikről. Illésfalvy szempillái le-lecsukódtak. Már majdnem elaludt, mikor egyszerre kinyilt az ajtó.
A küszöbön fölhajtott galléru bundájában, sólyomtollas kalapjával, a Vera alakja jelent meg és könnyü árnyként, – elfogulatlanul, asszonyi természetességgel, amely az élet legnehezebb, legkülönösebb helyzeteiben a legmerészebben nyilatkozik meg, – suhant a fülke füstfelhőjébe.
– Vera, – szólt a férfi halkan, mintha álomban beszélne, amelyből nem akart fölébredni. – Vera… Lehetséges ez?
Az asszony az utitársakra pillantott. Azok első pillanatban kissé meg voltak lepve, de azután belényugodtak a helyzetbe és fürgén tovább vitatták az olajpogácsa közgazdasági helyzetét. Miután magyarul nem értettek, tovább nem is igen törődtek a velök utazó párral. Annyi udvariasság se volt bennök, hogy legalább a szivarjaikat félre tették volna.
Illésfalvy ránézett Verára. Az asszony arcán e percben semmise volt a régi akaraterős nőből; vonásai könnyü fényben ragyogtak, szeme elvesztette határozott tekintetét, ajkai körül alig észrevehető mosoly játszott. Homloka megkönnyebbülést mutatott, mintha egy névtelen átok súlyától, nehéz gondoktól szabadult volna meg, s most újra bizalommal fordulna az élet felé. A hangja elvesztette sötét zománcát: valamivel magasabban és tisztán csengett, olykor az elfojtott öröm napfénye szaladt végig rajta.
Egy ideig elbeszélgettek mindenféle közömbös dolgokról, – amelyek leple mögött vallomások és finomszárnyu érzések virágokkal ékesített alakjai suhantak el, – azután elhallgattak, mint két gyerek, aki már régóta vágyott rá, hogy fölmásszon a palánkkerítés tetejére, vagy az öreg padlásbúbra és most, elérvén a célt, tágra nyílt szemmel, elnémulva bámulja az új világot. Talán percekig, talán órákig ültek így együtt, lerakva az akarat, a felelősség nehéz vértezetét, azután Vera – nem törődve a kereskedőkkel – könnyen a Dénes karjába akasztotta keztyüs kezét…
A vonat valami állomáshoz ért. Az asszony végigsimított arcán, mintha álmot akarna letörölni szeméről.
– Vissza kell mennem, – szólt nyugtalanul. – Klotild fölébredhet és keresni fog.
– Maradjon még a következő állomásig, – könyörgött Illésfalvy.
– Nem, nem lehet, Dénes… Ez is vakmerőség volt, de leszámoltam vele…
– És most… most ne láthassam három hétig?
Az asszony gondolkodott, majd rávetette tekintetét a férfira. Szeméből határozatlanság, félénkség beszélt.
– Föl fogom keresni minden áron, – szólt Illésfalvy megragadva az asszony tétovázását, – Nem szabad nemet mondania… Módot fogok találni, akármilyen áron, hogy láthassam.
Vera könnyü szédülést érzett, – mintha valami idegen, gyöngéd erő szárnyra kapta volna és hirtelen a magasba vinné, míg a földgolyó tárgyai, alakjai messze elmaradnak tőle, – azután, alig észrevehetően bólintott fejével. Még egy pillanatig ujjain érezte Dénes keze szorítását, majd arra eszmélt fel, hogy újra fülkéjében van, Klotild mellett, aki bundájába burkolózva, nyugodtan aludt egy sarokban.
Hajnal felé a két szász kereskedő végre kimerítette a beszélgetési tárgyat és pihenésnek látott. Illésfalvy szemét elkerülte az álom, tovább nézegette a szürke kárpit mögül közelebb lépő vidéket, az ódon malmokat, magasvállu gyárakat, fehér falakba takarózó temetőket, amelyek tarkán váltakoztak az erdőkkel, bércekkel, nedves vetésekkel. Már messze bentjártak a szomszéd országban, mikor a kalauz belépett hozzá és titokzatos arccal levelet adott át neki. A férfi a halovány fény dacára rögtön megismerte Vera ceruzával írt sorait.
A levélnek nem volt sem megszólítása, sem gyöngéd befejezése, aláírása, a mondanivalói is higgadtan sorakoztak egymás mellé, mégis végtelen melegség és közvetlenség sugárzott belőle. Vera arra kérte Dénest, hogy higyjen mindig neki és legyen oltalmára azokban a küzdelmekben, amelyek előtte állanak. Szinte egészen nyugodtan mondta el, hogy szereti Illésfalvyt, szerette az első pillanattól fogva és szeretni fogja az élete végéig. Soha nem tudott hazudni és most is becsületesen akar eljárni Isten és ember előtt. Az egyetlen út, amelyet követhet, az, hogy mindent őszintén megvall férjének, s azután bocsánatát kéri, majd pedig a szabadságát próbálja visszanyerni. Férje, minden gyöngéje dacára, együttlétük alatt mindenkor tisztességesen gondolkodott és nem fogja megtagadni kivánságát. Addig Dénes maradjon Berlinben és legyen türelmes. Bízzon benne és az érzéseiben, minden jóra fog fordulni. Ha egyetért a levéllel, csak annyit mondjon a kalauznak, hogy: rendben van.
Illésfalvy mintha könnycseppet érzett volna a szempilláján. Gyorsan fölkelt, végigment a kocsin és megkereste a vonatvezetőt, aki titokzatos diszkrécióval nézett rá.
– Mondja meg, kérem, a nagyságos asszonynak, – szólt és a hangja egy kicsit remegett, – hogy minden a kívánsága szerint lesz.
Már reggel volt. A kocsisor világosszürke felhőkupola alatt szaladt tova.
Berlinben a kiszállásnál még egy percre látták egymást. Klotild kimerülve a hosszu úttól, fáradtan haladt a podgyászhordók között. Vera ajka szélén könnyü mosoly ült, a szeme mintha lázban csillogott volna.
XXII.
Illésfalvy türelmetlenül töltötte napjait Berlinben, óráról órára várva a hírt a Zöld Faluból. A tarka világváros, amelyben rendszerint kellemesen és otthonosan érezte magát, ezúttal, számtalan színháza, rikító mulatóhelye, gyors lüktetésü élete dacára egyhangúnak és szürkének tetszett előtte. Dénes ideje nagy részét szobájában töltötte, olvasgatva, leveleket irogatva, többnyire azonban nyugtalan álmodozásba merülve, amelynek középpontja Vera volt. A higgadt latolgatás messze elmaradt a férfi mögött, gondolatai lázas sietséggel sürögtek-forogtak a földi boldogság körül, szeme előtt gyors képekben szaladt el a mult s a jövő, amaz tele fáradt árnyakkal, ez aranyos napsugárban csillogó virágdísszel megrakodva. Arca néha kigyult a belső, elfojtott láztól, az ajka kicserepesedett.
Negyedik nap szűkszavu sürgöny érkezett a Zöld Faluból. Vera közölte vele, hogy délben bejön Berlinbe és arra kérte Illésfalvyt, ha lehet, várja meg a pályaudvarnál. A táviratnak nem volt aláírása.
A tizenkétórai vonattal Vera csakugyan megérkezett. Illésfalvy barátnője elé sietett és kutató tekintetet vetett az asszony szemébe. Vera nyugodtnak látszott, arca nem árult el semmit a Zöld Faluban történtekről; mindössze annyi változás mutatkozott rajta, hogy egy árnyalattal sápadtabb volt.
Kezet fogtak, azután beültek egy bérkocsiba, amely csöndes kocogással indult meg a város felé.
Egy ideig hallgattak, a kocsi ódonszagu levegőjében ünnepélyes komolyság ült, akár a temetési díszfogatok fekete kárpitjai között.
Végre Vera törte meg a csöndet.
– Dénes, – szólt és hangján meg lehetett érezni, amint egy benső erő nyugalmat, okosságot parancsol rája, – Dénes… ne haragudjon rám azért, amit mondani fogok és…
A férfin nyugtalan érzés szaladt végig.
– Mi történt? – kérdezte türelmetlenül.
Vera egy percig hallgatott, azután újra fölemelte fejét és erős elhatározással folytatta.
– Dénes… Mindent elmondtam a férjemnek, úgy, ahogy történt, nem mentegetve magamat, nem alázkodva meg… Nehéz órák köszöntöttek rám, sokat szenvedtem és lassan egész megtörtem…
A visszaemlékezés megtompította hangját, de az asszony rögtön újra urrá lett benseje fölött és nyugodtan beszélt tovább, csak az ajka rándult meg néha fájdalmasan.
– A férjem kétségbe volt esve, – szólt meg-megállva a mondatok közt, – rohama is rátámadt, és levette lábáról… Amikor jobban lett, arra kért, adjak neki gondolkodási időt másnapig. Ő minden földi nyomorúsága dacára mindig kemény lélek volt, aki sok mindennel le tudott számolni… azt reménylettem, hogy az akarata, a becsületes gondolkodása most is győzni fog… Hiszen nem vétettem ellene semmit, és én is csak gyönge lélek vagyok, akármennyire fegyelmeztem magamat a multban akaratommal.
Illésfalvy visszafojtott lélekzettel, meg-megrázkódva a belső idegességtől, figyelt.
– És mi… és mi történt? – kérdezte tágra nyílt szemmel.
Vera ránézett Dénesre. Szeme újra gyermekes fényben csillogott, amint a férfi pillantását viszonozta, azután tekintete egyszerre elborult és ijedten szegződött Illésfalvyra.
– A férjem, – szólt és a hangja gyöngülni kezdett, – azt kívánja, hogy ha… hogy ha elszakadunk egymástól, ha csakugyan a válást kívánnám, úgy mondjak le a gyermekemről… Ezen az áron visszaadja a szabadságomat…
Az asszony megtört. Amikor kimondta az utolsó szót, egyszerre magába omlott és szomoru, kihunyt tekintettel nézett Dénesre. E percben mindabból, ami életében oly fontos szerepet játszott: az akaratából, öntudatából, érzéseiből, félénk szerelméből, nemes bánatából semmi sem maradt benne: roncsként húzódott meg az ócska kocsi szögletében, és reszketett, mintha kísértetet látna.
Illésfalvy, bár a kép lelke mélyéig hatott és összeszorította a torkát, egy kis megkönnyebbülést érzett. Ő férfi volt, aki tudta, hogy áldozatok nélkül ezen a világon egy lépést nem lehet tenni. Amikor világos tudatára ébredt, hogy szereti Verát, leszámolt vele, hogy nagy küzdelem előtt áll és rögös, nehéz úton kell végigvándorolnia, amíg célhoz tud érni. Büszke akarata azt súgta neki, hogy elég erős e harcra és becsülettel, kemény kézzel fogja végigvívni a döntő csatát. Lelkében a makacs emberek nagy önbizalma ült és minden egyéb érzést félrerakott bensejéből: ha megtépázva, ha összetörve, ha megalázva is, de győztesen kell kikerülnie az ütközetből!
A férfi ránézett Verára és megfogta annak jéghideg ujjait.
– Igazán szeret? – kérdezte nyugodtan.
Vera lehajtotta fejét és nem válaszolt, de szomoru szeméből, amely – valami messzi tűz fényétől – újra-újra megcsillant, kétségbeesve sugárzott ki a felelet: hogy igen, csak Illésfalvyt szereti és az övé a lelke mindörökre.
– Ha szeret, – folytatta Dénes, – akkor tudom, hogy mit fog cselekedni. A szerelemnél nincs nagyobb hatalom ezen a földön. Hiába próbálunk ellene tiltakozni… az győzni fog minden emberi és isteni szabály fölött.
Az asszony félénken emelte föl tekintetét, egy pillanatig önkéntelen, szomoru mosoly lebegett ajkán, majd ismét néma ijedtség ült vonásaira, mintha egy idegen hatalommal állana szemben, amely ellen védekeznie kellene, de amellyel szemben gyönge az akarata, a karja, a lelke. Egyszerre nagy nyugtalanság vett erőt rajta, szédült, majd arca lázban égett, a következő percben pedig dermesztő, fekete hidegség borult szivére.
– Nem tudok megválni a gyermekemtől, – szólt kishitüen és kegyelemért esdekelve nézett Dénesre.
A férfi gyöngéd kézzel simított végig Vera arcán.
– És ha választania kellene köztem és a gyermeke között? – szólt bizonytalanul.
A kocsis megállt és hátraszólt, hogy hová menjen?
Illésfalvy találomra egy színházat nevezett meg célul, elfelejtve, hogy világos dél van.
Pár percig csönd volt. A kocsi lassacskán kocogott tovább. Az asszony arcán a pihenő alatt újra fölébredt a legyőzött akarat és friss erőt adott a fáradt vonásoknak.
– Ha választania kellene, – szólalt meg a férfi és a hangja e percben oly könyörtelennek tetszett, – mit cselekedne, Vera?
A meggyötört áldozat a sarokba húzódott és szemét lehunyva felelt:
– A gyermekem volt az életem, Dénes… Ő miatta tűrtem, szenvedtem, ő adott éveken át erőt az élethez, a küzdelemhez… Nem tudok választani, – tette hozzá egyszerre kétségbeesve, – nem tudok választani!
Illésfalvy lelkén hideg szél süvített végig. A férfi egész életében azt hitte, azt érezte, hogy a szerelem előtt nincs megalkuvás, nincs kitérés, ez a legvadabb, legjogosultabb önzés, a legnagyobb hatalom, amely könyörtelenül seper el mindent az útjából, élőt, holtat, magasztost, röghöz tapadtat egyaránt. Kötelességek, öntudatok, földi számadások, hitek, akaratok messze elmaradnak e zsarnoki művésztől; a földi létnek ez a legtökéletesebb érzése, amellyel szembeszállani egy más indulatnak sincs ereje, sem bátorsága… Most pedig egyszerre azt látta, hogy nem mindenki gondolkodik ily féktelenül, nem mindenki akar győztesen kikerülni a nagy csatából, vannak, akik elmenekülnek a veszedelem elől avagy fehér kendőt lobogtatnak az ellenség felé, s ez a tudat szürkén terjeszkedett szét öntudatán.
Illésfalvy az ajkába harapott.
– Ha nem tud választani, – szólt idegesen, – akkor… akkor ez is válasz.
– Dénes!
A férfi nem felelt.
– Dénes, – vette föl újra a szót Vera, – meg tudna engem fosztani a gyermekemtől? Nem… ez nem lehet! Ez rettenetes kívánság…
– Én nem kívánok semmit, – felelte a férfi lassan, – és nem tudok, nem akarok beleavatkozni a más lelkének ügyeibe. Itt csak az érzés maga parancsolhat, a szavak haszontalanok. Ki beszélhetne rá valakit arra, hogy és mint kormányozza a lelkét… Ez gazság lenne.
Csönd volt.
A kocsi a színházhoz ért. Már két órára járt az idő. A kishivatalnokok, üzletemberek elvégezvén ebédjüket, élénk sorokban siettek vissza napi elfoglaltságukhoz.
– A háromórai vonattal haza kell mennem, – szólt Vera nyugtalanul. – Várnak rám…
A kocsi visszadöcögött a pályaudvarhoz.
Illésfalvy csüggedten nézett maga elé, az asszony sápadtan ült mellette. Mindkettőjük lelke sebzett madárként vergődött; a szárnyak eltörtek, a büszke röpülést szomoru haláltusa váltotta föl. Mindketten beszélni akartak, meg akarták magyarázni helyzetüket, érzésüket, de egyiküknek sem jött szó az ajkára. Csak néha váltottak egy pillantást: az asszony kétségbeesve, könyörögve nézett Illésfalvyra; a férfi komoran, tompa megadással fogta föl a tekintetet.
Így értek ki a pályaudvarra. A külvárosi vonatot tenger nép várta, a perronon munkások, kofák, tejárusok, hivatalnokok, iskolásgyerekek egymás hátán tolongtak. A tarka hullámok magukkal sodorták a férfit meg az asszonyt.
– Dénes, – szólalt meg Vera, – ne itéljen fölöttem, amiért őszinte voltam és…
Illésfalvy nem felelt.
A villamos csengetyü halkan berregni kezdett. Füstbe, ködbe burkolva a pályaudvar szélén feltünt a vonat fekete mozdonya. Az utasok a kocsik felé tódultak.
– Isten vele, – szólt Dénes nyugtalanul.
Az asszony odanyujtotta hideg ujjait és újra rávetette bocsánatkérő tekintetét Illésfalvyra. Amint elnézte a férfi megtört, ideges vonásait, biztonságát, önuralmát elvesztett, hirtelen megöregedett alakját, a szívében egyszerre nagy, fekete szomoruság támadt és keze görcsösen szorította meg Dénes kezét. A régi daliás, férfias Illésfalvyból semmi se volt e percben: az asszony előtt egy reményvesztett, hajótörött ember állott, akin látszott, hogy amint a vonat elrobogott, le fog ülni az első útszéli padra és kiégett arcát keserves könnyek árasztják el.
Vera lehajtotta fejét. A világ elmosódott előtte, az emberek, tárgyak, akaratok, érzések végtelen szürkeséggé olvadtak, amelyben szomoruan libegett szerelme lángja, megadással várva a hullámot, amely végleg eloltja kanócát.
– Nem tudom elhagyni, – szólt egyszerre megtörve és mindenről megfeledkezve, – az Isten… talán megbocsájtja bűnömet.
Illésfalvy szeme fölcsillant, lázas keze vaskapocsként fogta át az asszony ujjait. Szólni akart, de nem tudott; fülében egy távoli zsoltár dallama zúgott, e pillanatban térdre szeretett volna ereszkedni Vera előtt, aki hófehéren, átszellemülten állott előtte, mialatt a vonat üzleti gyorsasággal tünt el a vasivek alatt.
… Mikor a következő vonattal Vera visszautazott a Zöld Faluba, mindent megbeszéltek volt. Az asszony még egyszer látni akarta gyermekét, hogy elbúcsuzzon tőle. Úgy tervezték, hogy másnapra Vera bejön Berlinbe. Akkor elutaznak – akárhová, talán a világ másik oldalára – és megkezdik az új életet, új reménységgel, új erővel, új akarattal. Mindkettőjük lelke tele volt szerelemmel, hittel, boldogsággal, szemük nem látta a romokat, szívük visszanyerte szárnyát és diadalmasan, magasztos csapásokkal kezdett a végtelenség felé szállani.
XXIII.
Verának másnap ebéd után kellett megérkeznie.
Illésfalvy már egy fél órával előbb künn volt a pályaudvarnál és nyugtalanul várta a külvárosi vonatot. A hosszu kocsisor pontosan beérkezett, de Verát Dénes hiába kereste az utasok tengerében.
– Valószínüleg elkésett, – próbálta a férfi magát megnyugtatni, és megkérdezte a kapust, mikor jön a következő vonat. Miután a közelebbi érkezésig körülbelül egy órányi ideje volt, Illésfalvy behajtatott a
A portásnál csakugyan volt távírat a részére, szállodájába, megnézni, nem sürgönyzött-e neki Vera? még pedig a Zöld Faluból.
Illésfalvy bement a hallba és fölbontotta a borítékot. Hirtelen futotta át a sorokat, s aztán arca elborult.
A sürgönyben ez állott:
„Gyönge és kétségbeesett vagyok, nem méltó egy nagy érzésre, nem méltó magára az életre sem. Bocsássa meg, ha ön ellen vétettem volna, ezt nem akartam és nagyon fáj, hogy önnek ily nagy szomorúságot okoztam. Nem tudom elhagyni beteg férjemet, nem tudok elszakadni gyermekemtől, érzésem talán csak káprázat volt, megtört az első súlyos akadálynál. Bocsásson meg, bocsásson meg, – kérem.“
Illésfalvy háromszor is elolvasta a kuszán fogalmazott mondatokat, azután leült egy karosszékbe és lehunyta szemét. Lelkére, tagjaira egyszerre ólmos nyugalom ült, az ajka, a homloka jéghideg volt. Benseje nem lázadt föl, nem tombolt: inkább az az érzése támadt, mintha nagy, üres hósivatagon menne át és most ledőlne egy jégpadra, hogy kipihenje magát, hogy elaludjon, bár tudja, érzi, hogy ebből az álomból nincsen fölébredés… A sok akarás, a sok vágyakozás, a remények vad kergetése után idegei kimerűltek, szíve föladta a küzdelmet, s a kegyelemdöfést várta. Félig sejtve, félig az ablaktáblákon át beszűrődő őszi szürkeségbe olvadva, már csak derengve állt előtte a tudat, hogy ismét csalódott, hogy ismét hiába tárta föl lelke bensejét, hogy ismét egyedül van, végtelen egyedül, és künt esteledik…
Egy óra hosszat ült így eltompulva, lealázva, összezúzva, aztán lassan fölkelt, kiegyenesedett, és a portáshoz ment.
– Kérem, – szólt rekedten, nem ösmerve meg a tulajdon hangját, – rendeljen nekem kocsit, amely kivisz a Zöld Faluba… Lehetséges ez?
– Parancsára.
– Meddig tart az út?
– Azt hiszem két óráig. Mindenesetre jó lovakat fogok rendelni.
Pár perc mulva előállott a fogat, amely sebes iramban vitte ki a sárguló fasoron át a kopár domb felé. Gyorsan boruló őszi nap volt, mire a második faluig értek, már lámpát kellett gyújtani, mikor pedig a tajtékkal borított lovak fölértek a szanatóriumig, öreg este lett.
A gyógyintézet kapuja már zárva volt. A csöngetésre a portás óvatosan nyitotta ki az oldalajtót.
– Beszélhetnék Bogdányné ő nagyságával? – kérdezte Dénes fásultan.
– Meg fogom kérdeni – felelte a kapus, majd az előcsarnokba, egy üveges terraszfélébe bocsájtotta be a látogatót, és csöngetett a komornyiknak.
Illésfalvy leült egy szalmaszékbe és csüggedten várt. Tisztán érezte, hogy kísérlete eredménytelen lesz, azt is tudta, hogy ezzel újabb szomorúságot szerez Verának, de e percben minden közömbös, színtelen volt előtte és csak a tulajdon érzéseit becsűlte még valamire e világon. Ami körülötte volt, abból nem látott, nem hallott semmit, az orvosság-szagu szanatórium, a nyugvópadokkal telerakott hűvös előcsarnok, a falakon lógó menetrendek és térképek bizonytalan szürkeségben álltak előtte.
Pár perc mulva könnyü cipőkopogás hallatszott és egy magasvállu, őszbe csavarodó haju, élesvonásu hölgy állott előtte.
– A hugom nem jöhet, – szólt franciás kiejtéssel, – az orvosok föltétlen pihenést ajánlottak neki. Vera idegei erősen meg vannak viselve – tette hozzá, hirtelen kémlelő tekintetet vetve Dénesre.
Illésfalvy meghajlott.
– Ez a válasz… Verától jön? – kérdezte mintegy álomban.
– Igen. És miután, ha nem csalódom, Illésfalvy úrhoz van szerencsém, én is azt a kérést intézem kegyedhez: legyen tekintettel nyomorúságunkra, szegény öcsém súlyos bajára és magára Verára, aki súlyosan megfizette a multat. Számíthatunk erre?
Dénes tétován nézett maga elé, azután megtörten így szólt:
– Számíthatnak méltóságos asszony… mindenre számíthatnak, ami tőlem telik… De egyre feleljen, lelki üdvösségére, elhunyt szerettei emlékére: megmondták… közölték Verával, hogy itt vagyok és beszélni kivánok vele?
Az asszony hideg vonásai kissé megenyhűltek, zöld szeme résztvevően nézett Dénesre.
– Tudom, hogy fájdalmat szerzek önnek, – mondta halkan – de esküszöm mindenre, ami előttem szent, hogy ez Vera akarata.
Illésfalvy meghajlott és kezet csókolt. Még akart valamit mondani, de azután összeszorította ajkát, megfordult és kocsijába szállott.
Másfél óra mulva Dénes újra Berlinben volt. Az utolsó képek már csak őszi árnyékként rajzolódtak összetört lelkére, benseje mintha egészen elvesztette volna érzékenységét. Titokzatos lázálomban újra csak sejtette, hogy valami nagy szerencsétlenség történt vele, hogy a szerelemben, a lélekben való hite megrendűlt, pocsékká ázott, hogy a Vera alakja ledőlt arról a nemes oszlopról, amelyet a férfi rajongása, eszményi vágyakozása épített meg. A világ szertelen taposó malommá, rettenetes hivatali szobává, műhellyé lett a szemében; az emberi gépezetet az érdek, az okosság, a kötelességek acélkerekei hajtják. Minden kérdésre megvan itt a felelet, minden igenre a nem, minden alanyhoz az állítmány, s azok a dőrék, akik ezen túl még valamit keresnek, megbotlanak az első gödörben és úgy elvágódnak, hogy soha többet föl sem kelnek. A szerelem, amelynek világító napnak kellene lennie, szomorúan húzódik meg a sarokban; az érzések, amelyeket viharnak teremtett az Isten, engedelmes, hű rabszolgák, akik türelmesen kövezik ki az elvek, meggyőződések és akaratok országútját. Minden rendes, okos, higgadt e társadalomban, minden fényes és tökéletes, és mégis, minden oly ijesztően üres, oly förtelmesen megalázkodó, hogy a lélekben megfagy az érzés és a szív ijedten kezd dobogni.
Amint Illésfalvy a szállodába érkezett, csomagoltatott, s azután kihajtatott a pályaudvarra. Gépiesen adta át a podgyászát, gépiesen járt föl és alá a folyosón és csak akkor tért magához, amint a vasúti pénztár előtt állt és jegyet kért.
– Hová kiván utazni? – kérdezte az apró ablaknál ülő hivatalnok.
Illésfalvy egy percig gondolkodott. Hová is menjen? Sámsonra, ahol még nagyobb szürkeség vár reá? Sámsonra, ahol oly vigasztalanul ácsorognak az ázott burgonyaföldek, a kopott ákácosok, a hosszu csűrök? Nem, nem… ez lehetetlen!
– Hová óhajt utazni? – ismételte türelmetlenül a pénztáros.
Dénes egy pillanatig tétován nézett át az ablakon és egy olajnyomatot pillantott meg a hivatali szoba falán. Verőfényes napsugárban fürödve, látomásként mosolygott rajta a doge-palota mór-gót rajza, körülötte Velence tömérdek építészeti csecsebecséje, színes ívei, aranyos háttere, oldalt a laguna, amelyen fekete gondolák imbolyognak, amíg túlnan, egy beethoveni szimfónia nyugalmával bontakozik ki a százados templom márványalakja.
– Kérek egy jegyet Velencébe, – szólt Illésfalvy, elfeledkezve róla, hogy késő ősz van, hogy a napsugár ködbe ful és az aranyos színeken már az elmulás boruja lappang.
XXIV.
Bécsben Illésfalvy meggondolta magát és elhatározta, hogy egy napot a császárvárosban tölt. A széles ívü körútak, a komoly vállu házak, paloták az első könnyü havazás fehér prémét hordták magukon; a táviródrótokon zuzmara feküdt. Illésfalvy a vasútról kihajtatott a Práterbe, majd Schönbrunn felé robogott, a nélkül, hogy akár az egyik, akár a másik kirándulásban sok öröme lett volna. Lelkében a nyugtalanság halálos fáradtsággal, fásultsággal váltakozott, szemét bántotta a hó éles szürkesége.
Az ebédidő künt érte Lainz körül, a kocsis már alig győzte a holtrafáradt lovakat nógatni. Hogy a szegény páráknak pihenőt adjon, Illésfalvy beült a Stelzerhez – a sötét, ódonszagu vadászszobába, ahol egy időben, vidám társaságokban sok jó órát töltött el – és megebédelt, mialatt a bőbeszédü vendéglős Bécs összes új pletykáit eléje hordta. Mikor a fekete kávét eléje tették, Dénes egyszerre türelmetlen lett, kiment a kocsishoz, levétette vele a zabos tarisznyákat és visszahajtatott a városba.
Este Illésfalvy fölment a klubba és szokása ellenére kártyázott. Az egyik emeleti kabinban meglehetős magasba ment a játék; két lengyel főur csatázott két cseh gróffal. Dénest eleintén szórakoztatta a tarkajárásu kártya, utóbb azonban elunta a dolgot és fölkelt, nem tudva, hogy most már mihez kezdjen. Lelkében az a vágy égett, hogy jó volna minden fölött napirendre térni, jó volna lefeküdni, elaludni és más világban, más emberek, más érzések között fölébredni. Egyszerre azon vette észre magát, hogy az utcán van és lassan halad végig a körúton. Jó darabot ment így, álmodozva, teljesen fáradtan, mikor egy kószáló bérkocsival találkozott. Beült, kihajtatott a Dunához, onnét vissza a városba, majd meg el Hietzing felé. Közbe ő is, a kocsis is, el-elszundítgattak, s a lovak lépésben baktattak a friss havon. A vámnál a sorompó le volt eresztve; a két öreg ló itt megállott és csöndesen bámult maga elé.
Szürkülni kezdett, mikor Illésfalvy visszatért a szállóba. Átöltözött, megfürdött, azután – pillanatra felélénkülve a friss víztől – megreggelizett, elolvasta az ujságokat, majd kihajtatott az expresszvonathoz. Amint a mozdony megkezdte hosszu útját, Dénes lefeküdt a bársonypamlagra és mély, nyomasztó álomba merült, amelyből csak akkor ébredt föl, mikor már túl voltak a határon.
… Velence könnyü ködköpenyegbe burkolózott. A Santa Maria della Saluteból csak egy-két komoly pillért lehetett látni, az arzenál oroszlánjai a homályos párában titokzatos, sötét rémalakoknak tetszettek. A lagunákon halszag terjengett; az egyébként oly élénk életre komor csend nehezedett. Más ember elmenekült volna e szomoru környezetből, Illésfalvy azonban úgy érezte, mintha idegen világba, idegen érzésekbe cseppent volna és a nyulósan terjengő köd ellepné a tulajdon lelkét is, lassan elmosva a nyugtalan emlékeket.
Dénes órák hosszat gondolázott a Canale grandén, s csak késő este tért be a szállóba ebédelni. Amint leült a sarokasztalhoz és egykedvüen jártatta körül tekintetét a csillogó üvegtermen, a tulsó szögletben ösmerős arcot fedezett föl. Egy ibolyaszínruhás, ragyogóan szép asszony mellett Szentandrássy ült és éppen komoly ünnepélyességgel vágta föl a keréknagyságu angol húst.
A következő percben a festő is észrevette barátját,
– Illésfalvy! – kiáltotta föl, nem törődve az ünnepélyes ebédlői csenddel, és máris ott termett nála. – Dénes! Dénes! Hogy kerülsz te ide?
Illésfalvy idegenek előtt nem szerette a lelkét mutogatni, s azért mosolyogva, jókedvet színlelve szorított kezet a festővel.
– Eluntam a falut, – szólt könnyen, – világot akartam látni.
– És ezt most, késő ősszel, Velencében keresed?
– Valószínüleg mihamar délebbre megyek.
– Egyedül vagy?
– Igen.
– Akkor hozzánk kell ülnöd. Tudod, kivel vacsorázom?
– Kiváncsi vagyok.
– Metellával… Hiszen ösmered egy pár képemről… De nehogy rosszat gondolj felőlem, véletlenül akadtam vele össze. Jó magam borús világításu hatásokat szimatolok itt, ő pedig… de nem olvastad az ujságokban?
– Nem emlékszem rá.
– Nos, rövid leszek… Metellának egy orosz nagyherceg barátja volt, aki Szt.-Pétervárról egyenesen Párisba jött, hogy öreg és kellemetlen Feodorownáját elfelejtse Metellánál. De Feodorowna titokban utánajött, megcsipte őket és nyílt utca során igen csúnya dolgokat mondott Metella szemébe. Metella arcul ütötte a nagyhercegnőt, utóbb pedig helyesnek tartotta, hogy pár hétre elmenjen Párisból és e célra Velencét szemelte ki… De gyere, Metella már türelmetlen.
Metella a legtökéletesebb szépség volt, akit szabó vagy szobrász elképzelhet. Arca mintája volt a kifogástalanságnak: homloka egyenes, nyugalmas arcélbe szaladt, a szemek nemes hajlásu ivek mögött, mélyen húzódtak meg, s mégis, mintha az egész arcot bevilágították volna. Álla határozott, a mellett gyermekesen puha és könnyü volt; arcszíne egészséges, de hamvas, a fiatalság zománcában ragyogó. Pompás fogsora, gunyos, kissé fölvetett ajku szája volt, haja a megmerevedett gyönyörü lángtenger. Legszebb azonban talán mégis könnyü csengésü, ritmikus és emelkedő futamával a pacsirta szavára emlékeztető hangja volt. Az ember azt hihette, hogy Metella örökkön versben beszél, a Musset bájos francia nyelvén.
– Én ösmerem önt, – szólt az asszony, kezét könnyen Illésfalvy karjára téve. – Ön egész délelőtt egy gondolán a házam körül bolyongott és a canalebe bámult… helyes?
– Valóban, – felelte Dénes meglepve.
– Azt is tudom, – folytatta az asszony, – hogy önnek valami bánata van… Délelőtt egész más volt az arca: megtört, kedvetlen, ideges, most a mi kedvünkért udvarias képet öltött. Ez szép öntől, de mi sokkal természetesebb emberek vagyunk – nemde Szentandrássy? – semhogy ilyen áldozatot elfogadjunk. És nekünk néha meg lehet mondani az igazat is. Ha únja a csevegést és inkább egyedül akar lenni, ne tartóztassa magát.
Mindezt nyugodtan mondta; csak a szavai végén csendült meg élénkebben a hangja, ugyanekkor szeme mintha még erősebb fényt kapott volna és élesen világította meg kristálytiszta arcát.
– Lám, ilyen Metella, – szólt nevetve Szentandrássy. – Mindent tud, mindent lát és nemde… oly különösen fejezi ki magát?
Illésfalvy egy percig gondolkodott, azután így felelt az asszonynak.
– Mindez, amit elmondott, szórul-szóra igaz. Kellemetlenségek értek, csalódások… felejteni szeretném egész eddigi életemet. Legalább is át szeretnék aludni egypár hónapot… És igen ostobának érzem magamat ebben a furcsa helyzetben.
Metella ránézett a festőre, mintha jóváhagyását várná.
– Mi szívesen állunk rendelkezésére, ha jól érzi magát körünkben. Talán föl tudjuk kissé vidítani… De nem szabad rosszkedvünek lennie.
– Megkísérlem, hogy elfogadható ember legyek.
Az asszony a festőhöz fordult, aki nagy műértelemmel, klasszikus nyugalommal étkezett.
– Mit lehetne az este csinálni, maestro? – kérdezte, és ő is hozzálátott a pecsenyéhez. – A változatosság ilyenkor nem nagy Velencében.
Szentandrássy gondolkodott.
– Hallgassuk meg az opera-társulatot?
– Ez nagyon komoly mulatság.
– Menjünk egy halász-csapszékbe?
– Ez meg túlságosan vidám.
Végre is a fizetőpincérhez fordultak, aki figyelmükbe ajánlott egy éppen ma megérkezett művésztársulatot, amely a Frari mögött, egy ócska palotában működik. A tervet elfogadták és miután Szentandrássy végigélvezte az étlap összes gyönyörüségeit, és szivarra gyujtott, gondolát rendeltek.
A köd valamelyest elszállt, a bizantinus város most halvány fényben csillogott. A festő, aki kicsit be volt csípve, halkan dúdolt, az asszony pedig – a hajó előrészének támaszkodva – gyors lélekzettel cigarettázott és merőn szegezte tekintetét Velence bűvös köveire, mintha versenyre akarná őket hívni: kettőjük közül melyik szebb? Ahogy így, könnyen vállára dobott köpenyben, frissen és öntudatosan állott az éjben, alakja egész szépségében bontakozott ki. Az arc a félhomályban épp oly tökéletes volt, mint bent a terem éles világításában, a vonalaknak nem volt szükségük segítőeszközre, fény- vagy színhatásokra.
Az ódon palotában vidám olasz nép ült együtt, de nem valami nagy figyelemmel kísérte a színészek, bűvészek, énekesnők alakításait. A társulat gyönge volt, a művésznők öregek, a férfiak rekedtek. Egy ideig a nézőtér megelégedett vele, hogy gúnyos megjegyzéseket tett a különböző színészekre, utóbb azonban pisszegés hallatszott és romlott narancsok kezdtek a színpad felé röpködni.
Szentandrássy, akinek igényei nem voltak nagyok, jól mulatott a tarka képen, Metella szeme is csillogott. A hallgatóság azonban nem volt ily jóindulatu, egyre türelmetlenebb lett és öklével verte az asztalt. Egy hosszu suhanc végre felállt és nevetve mutatott a Metella páholyára.
– Inkább ennek a szép hölgynek kellene fellépnie és azoknak (intett a színpadra) kellene a páholyban ülniök!
Falrengető brávó volt a felelet a megjegyzésre és most már az egész közönség Metella felé fordult, aki nyugodtan mosolyogva fogadta a hódolatot.
– Lássuk! Halljuk! – kiáltozták többen. – Lássuk a szép asszonyt!
Szentandrássy nevetett.
– Nem rossz… Ez legalább eredetibb dolog lenne, mindenesetre, újabb, mint a prokuraciák, vagy a Rialtó. Nos, van kedve?
Metellának minden bolondsághoz volt kedve. Egy pillanatig még gondolkozott, azután fölugrott és mielőtt Illésfalvy vagy a festő akár egy szót is szólhattak volna, már a színpadon volt, amelyen dörgő éljenzés fogadta. Olyan biztosan mozgott a rozoga deszkákon, oly kedélyesen csevegett le a karmesterhez, valami spanyol táncot kérve tőle, mintha egész életében cabaret-kban működött volna.
A zongorista eljátszott egy habanerat és Metella táncolt. Sajátságos tánc volt, tele színnel, szabadsággal, lüktető, nyugtalan mozdulatokkal, a melyek mégis biztos, egyenletes körvonalakban bontakoztak ki. A szépségnek az apotézisa volt ez: Metella minden bájossága, ifju vonása, fojtott szenvedélye csillogó formákban nyilatkozott meg, tüzbe borítva a hallgatóságot, amely őrjöngve tombolt a mutatvány végén. Az olaszok menydörgésszerü robajjal tapsoltak és Metellának újra meg újra el kellett járnia a kacér táncot.
Éjfél jóval elmúlt, mikor elhagyták a termet. Még elmentek egy kávéházba, megittak egy feketét, azután hazatértek. Amint a gondola lassan végigsiklott a fekete vízen, a két férfi tágra nyílt szemmel nézett az asszonyra. Nem beszéltek művészetről, nem beszéltek a lélek föladatáról, az akarat és a szív titokzatos útairól, – e pillanatban csak férfiak voltak, akiknek örömük telt a ragyogó, diadalmas nőstény szemlélésében.