XXV.
Másnap Illésfalvy tovább akart utazni. Délben fölment elbúcsúzni Metellához, aki egy régi, letört pompáju nemesi palotát bérelt volt ki. Dénes egy sor gyöngyöt vitt az asszonynak, hálából az elmúlt esti táncért.
Metella boldogan akasztotta nyakába az ajándékot és így szólt:
– Csak azon föltétellel fogadom el, hogy még ittmarad. Ön szomoru, és bárhol a világon, egyedül, rosszul fogja magát érezni. Nekem úgy rémlik, talán az is a rendeltetésem, hogy felvidítsam a világot, hogy mosolyogjak, hogy a napfényt pótoljam… Álmaimban gyakran látom így magamat, amint a bánatot űzőbe veszem és könnyelmüen döntök föl minden magasztost, komolyat, minden szomorut.
Illésfalvy csakugyan úgy érezte, mintha a szépség, – a pogány, az okoskodás, a lélek nélküli – szépség állana szemben vele és gúnyosan rámosolyogna arra a temérdek töprengésre, nyomoruságra, szenvedésre, amelyet a gondolkodó lélek az emberi bensőnek okoz. Metellának nem volt meggyőződése, hite, odaadó érzelme, kétségbeesése, neki csak mosolya, jókedve, fiatalsága volt, amelynek arany verőfénye vígan szaladt végig alakján.
– Itt kell maradnia, – szólt az asszony Illésfalvy vállára téve kezét, – talán meggyógyul és nyugodt emberként tér haza… Ha unja Velencét, az sem baj. A hét végén én is délre készülök.
Dénes akarata az utolsó napok eseményei alatt megtört. Már nem volt a régi férfi, aki büszkén, öntudatosan halad előre céljai felé, életereje megcsappant, és a vágy, hogy feledjen, egyre erősebbé vált lelkében. Az erős benső harc, amely heteken át tüskön-bokron keresztül magával hurcolta, össze-vissza sebezte, eltompította idegeit; gondolatai bizonytalan fényü tájakon kavarogtak.
– Metella, – szólt nyugtalanul, – ha el tudnám felejteni a multamat… ha napirendre tudnék térni a boldogság keresése felett…
Az asszony fázott az elmélkedésektől.
– Menjünk, menjünk, – mondta, végigtáncolva a szobán, – a gondola vár. A San Giovanniban zenéspróba lesz egy Perosi-oratóriumból, azután megebédelünk, és elmegyünk egy palotába, ahol, titokban, kártyabarlang van… Nagyon szeretem a trente-quarante-ot, okos emberek csak ezt játszák.
Illésfalvy engedett és Velencében maradt, – még mindig kissé fásultan, félig álmodozva, tehetetlenül engedve át magát annak a pogány, a lelket lenéző, sajátságosan mámoros hangulatnak, amely Metella lényéről szerteáradt. Az asszonyban senki se kereste a szellemet, a szívet. Dénes sem akart kivétel lenni. Itt csak a szépség, a formai tökéletesség uralkodott, elnyomva minden egyebet, nevetséges kicsinnyé zsugorítva össze mindazt, amin az emberiség évezredek óta fárad, a belső vonások kiépítésén, az akarat, az isteni szikra kihasználásán.
Másnap Szentandrássy sürgönyt kapott Párisból, ahol egy régi jóbarátja meghalt. A festő összecsomagolt és még a délutáni vonattal hazautazott. Akkor ketten – Metella és Illésfalvy – egyedül maradtak, egyedül kószáltak végig a műkincsekkel teli palotákon, templomokon, egyedül ebédeltek az angol szállóban, egyedül járták a kávéházakat, apró színházakat, csillogó kártyabarlangokat, mialatt az asszony mindig kacagott és jókedvet borított egész Velencére. Ahol megjelent már ösmerték, a páholyába még a legöregebb urak is virágot hajítottak föl; ha végigment a Márk-téren, a naplopók levett kalappal fogadták. Ha valahol a világon, úgy Olaszországban tudják a szépséget megbecsülni.
Néha Illésfalvy egy csöpp undort érzett és megborzongott, hogyan tud a szomoru mult küszöbén ily gyorsan mosolyogni, tréfálkozni, de azután legyintett kezével és úgy gondolta, hogy minden úgy van jól, ahogy van. Az embernek napirendre kell tudni térnie a lezajlott történetek fölött. Ilyenkor mohón hajtott föl egy pohár bort, fölrugta a lelkét és nem törődött semmivel, csak Metellával, aki mosolyogva kapaszkodott a karjába. Csak ha a férfi egyedül volt és a régi templomok ívei sötéten, magasztosan néztek rája, csak akkor szállt a lelkére végtelen szomoruság és az ujjai lassan ökölbe szorultak.
Egy hét mulva Dénes már annyira megszokta mosolygó pajtását, hogy egy percre nem tudott nélküle lenni. Át-átmentek Páduába, ott fölültek a kis vasutra, össze-vissza kószáltak a szőlődombok, gyümölcsöskertek között, csapszékben ebédeltek, mint a diákok, majd beutazták a szomszéd városokat, ami szépet láttak, azt letépték, ami szomorúval találkoztak volna, messziről elkerülték. Bejárták Milánót, Genuát, Firenzet, majd újra visszatértek a lagunákra és könnyü lépésekkel siklottak tova a gondok és nyomoruságok hinárja fölött. A testük, a szivük mosolyogva sütkérezett a napfényben, soha nem gondolkodtak, soha nem töprengtek, akár az útszéli rózsa, amely ma nyilik ki, vigan élvezi a tavaszt, a kék eget, s másnap már hervadtan tünik el a végtelenségben. Mindez új és meglepő hangulat volt a férfinak; a könnyelmüség arany országa nevetve mondta a szemébe, hogy botor az, aki a dolgoknak több értéket akar adni, mint amit a pillanat rájuk ruház, dőre, aki a nőben mást lát, mint az élet legszebb fényüzését. Illésfalvynak bizonyos vad öröme telt benne, amint így megvetette, lenézte önmagát, megtagadta egész életét és keserves boszut állt benső érzésein, amelyeket egykor végtelen elemnek képzelt s amelyekről most, ime kiderül, hogy megalázkodva, félénken húzódnak meg a sötét szögletben.
Egy viharos délelőtt Dénes fölment a Metella palotájába. Úgy volt, hogy ebéd után kihajóznak a Lidóra, megnézni, a tenger bóra-korbácsolta hullámait. Mikor a lépcsőházba ért, Illésfalvy egy magasvállu férfival találkozott, aki szegletes színpadi elegánciával volt öltözve.
– Ki lehet ez? – gondolkodott el Dénes. – Oly ismerős az arca.
Fönt azután rögtön megtudta, honnét emlékszik az idegenre.
– Képzelje, – szólt Metella mosolyogva, – ki érkezett meg?… Pál nagyherceg…
Csakugyan… Illésfalvy gyakran látta illusztrált külföldi lapokban a herceg tar koponyáját, sajátságos, dugóhúzó alaku bajuszát, tatár orrát. A különbség mindössze az volt, hogy a képeken a herceg cserkeszuniformist viselt, míg most finom bunda, magastetejü cilinder volt rajta.
Dénes rosszkedvüen ült le egy elefánt-csonttal kirakott karosszékbe.
– Meddig marad a nagyherceg? – kérdezte lassan.
Metella egész közel ment barátjához és végigsimította haját.
– Nekünk el kell válnunk, Illésfalvy, – szólt hirtelen, de nyugodtan, – a nagyherceg régi barátom és… egy időben… nos, igen, talán szerettem is őt, komolyabban, semmint gondoltam volna. Az ember sok bolondságot követ el az életében… Ej, ezen bajos változtatni… dőrék vagyunk, vége!
Illésfalvy felállott.
– Akkor hát Isten vele, – mondta, ismét visszazökkenve fásultságába.
Metella könnyen átkarolta a férfi nyakát.
– De nem szabad rám haragudnia, – csicseregte gyönyörü hangján, – nem szabad rossz gondolatokkal innét elmennie… Sok jó órát töltöttünk el, jó pajtások voltunk… azok is maradunk… igen?
– Mindenesetre. Tehát… Isten áldja meg.
Az asszony elkezdett sírni.
– Milyen ostobaság, – ismételte kétségbeesve, – milyen ostobaság… Mit is tudok a hercegen szeretni? Tatárfejü, unott arcu és goromba, gyakran oly rettenetes goromba…
Illésfalvy mosolyogni próbált és kezet csókolt Metellának.
Amikor beült a vonatba, az utolsó percben még egyszer megjelent előtte az asszony. Sírt, nevetett, bocsánatot kért, a világ legderekabb emberének mondta Dénest és arra kérte, vegye vissza azt a gyöngyöt, amelyet neki az emlékezetes színházi este után ajándékozott; hadd legyen a barátságuk emléke egészen tiszta.
Azután a vonat elindult és Illésfalvy fáradtan támasztotta fáradt fejét az ablaktáblához.
XXVI.
Mikor a mozdony elhagyta az Adria királynőjének száz szigetét, száz hídját, Illésfalvy lelkére végtelen undor, a mámorból való kijózanodás keserűsége szállt. Ez az érzés egyre fokozódott és mikor a vonat a határra ért, a férfi szinte beteg volt az utálattól. Hiába próbálta akaratát harcba vinni, hiába próbálta gondolatait elűzni, egyre sötétebb képben bontakozott ki előtte a tudat, hogy sivár hínárban jár, hogy a kezére, az arcára, a lelkére nedves moszat tapad, hogy eljátszotta mindenét: öntudatát, akaratát, becsületes hitét s hogy ebből a sötét éjszakából nincsen föltámadás.
A lelkében végtelen ür tátongott, fáradt agyában lassan egy új kép jelent meg. Míg azelőtt azt hitte, hogy az igazi boldogságot kutatja, hogy a szíve tele van magasztos érzelmekkel, hogy a lelke méltó egy nagy, földöntúli indulatra, most egyszerre azon vette észre magát, hogy mindez káprázat, hazugság volt, hogy a lelke és az akarata gyenge, hogy ereiben nem a becsületesen érző férfi, hanem a kopó olcsó vére lüktet, amely nyugtalanul viszi keresztül-kasul az életben, a prédát keresve, nem a nyugalmat, a tisztaságot, a békét. Egy év leforgása alatt indulatai ismételten megváltoztak, amit ma szentnek tartott, afölött másnap kíméletlenül gázolt el, ami ma fölemelte bensejét, az holnap már csak korhadt emlék: az érzékei vezették, nem a hite, – hazátlan vándormadár volt, amely mindig csak a kék eget, a meleg napsugarat kereste és óvatosan kitért a szürke felhőknek, a fagyos leheletnek. Az a gyönyörü világ, amelyet egykor a szerelemről álmodott, összedült, porig égett és a romok között szomorúan állt egy kihalt lelkü ember, aki fásultan látja, hogy nincs benne semmi értékes, semmi maradandó, semmi az életre érdemes vonás.
A vonat gyorsan szaladt tova a szürkeségen.
Illésfalvy pár órát töltött a magyar fővárosban, azután elutazott Szent-Farkasra. Néhány napig nem mozdult ki a vadászlakból, alig evett-ivott valamit, órákig mozdulatlanul feküdt az ócska pamlagon és szemét merőn szegezte a padmalyra.
Negyedik nap azután akaratának végső megfeszítésével fölkelt és kiment az erdőbe. Még egyszer végigjárta kedves cserkésző-útait, még egyszer lebocsátkozott a domboldalon a füzeséri határig és elnézte a folyó másik oldalán álló oszlopos urilakot, a kőgriffeket, a tornyot, amely csöndesen, kihaltan álldogált a szilvafák között, azután behúzódott a rengeteg legmélyébe, leült egy kidőlt fenyő törzsére és mintegy önkénytelenül, lassan fölhúzta fegyvere kakasát. Az acélrugó csettenése a nagy némaságban messzire elhallatszott, egy havasi pinty fel is riadt és gyors szárnycsapásokkal repült tovább.
– Tehát vége, – mondta magában Illésfalvy.
Egy percig Verára gondolt… Azután az örök sötétségre, a nagy nyugalomra… de a következő pillanatban szíve dobogni kezdett, és – életében először – a félelem, a névtelen rémület állt vele szemben… A torka összeszorult, homlokán hideg verejték gyöngyözött, a keze reszketett. Összezúzva, lealázva, lélekben lerongyolódva, kétségbeesve látta, hogy utolsó barátja, akire oly büszke volt életében: a férfiassága is cserben akarja hagyni s hogy ő, aki soha sem félt a haláltól, a veszedelemtől, az elmulástól, aki mindig ura volt akaratának, idegeinek, most ime, gyönge, hitvány báb, amely görcsösen kapaszkodik az utolsó szalmaszálba.
Ez a rettenetes tudat mégegyszer fölrázta csüggedéséből, mégegyszer fölemelte fejét, kiegyenesítette testét.
A következő pillanatban éles dördülés verte föl az erdő csöndjét.
… Mikor másnap az erdőőr megtalálta Illésfalvy holttestét, verőfényes téli nap volt, a kék égen bárányfelhők úsztak, a kidőlt fenyőtörzs fölött ismét a havasi pinty csivegett boldogságról, reménységről, új tavaszról.
A szegény vándormadár csöndesen feküdt a hóban, ő már nem látott, nem hallott semmit, az ajkán fáradt, gúnyos mosoly ült és ezt mondta:
– Megfizettem.
Vége.