I.
A küldönc – vagyis, egy poros, piszkos parasztgyerek, aki a szigoruan és hivatalosan hangzó „küldönc fizetve“ megjelölésnek csak halvány kifejezője volt – táviratot hozott. A címzett: Illésfalvy Dénes, az öreg uri ház belső szobájában, a kényelmetlen rokokó-pamlagon hevert és egy régi szépművészeti folyóiratban lapozgatott. Mikor a táviratot elolvasta, a férfi fölkelt és az ablakhoz ment. Ősz volt; a mezei utakon fát fuvaroztak, az enyhevonalu fekete domboldalon csöndesen ballagtak a hófehér ökrök.
A táviratban mindössze ez állott: „Üdvözlet. Hamburg. Hotel Vier Jahreszeiten. M.“ Illésfalvy egy ideig kinézett a sárguló ákácokra, dércsipte őszirózsákra, azután meghúzta a virágokkal himzett csengetyüszalagot.
– Csomagolni, – szólt az inasnak, és kiment az udvarra.
A ház előtt zörgő kukoricával megrakott kocsik vesztegeltek, a legényekkel egy okos tekintetü, karcsu leány számolgatott.
– Este utazom, Tekla, – mondta a férfi és az istálló felé tartott.
A leány bólintott a fejével, majd tovább intézkedett a béresek közt. Mikor pár perc mulva a férfi föl akart szállani a hajtó kocsira, Tekla halk lépésekkel közeledett feléje.
– Elvisz? – kérdezte nyugodtan s mégis alázatosan. – Nekem is volna egy és más bevásárolni valóm a városban.
Illésfalvy fölsegítette a leányt, aki fehér keztyűt huzott és vadvirágos szalmakalapot tett a fejére. A két öreg ló lassan indult neki a mezei útnak.
– Rosszkedvü? – kérdezte Tekla egy darab idő mulva.
– Nem, nem. Csak gondolkodom, mi mindent kell még elintéznem – tért ki a válasz elől Illésfalvy.
– Hosszabb időre megy el?
– Nem tudom.
– Haragszik, ha megkérdezem hová utazik? – tudakolta tovább a leány félénken.
A férfi mosolygott.
– Hamburgba, Tekla… úgyis megmondtam volna. Maga előtt nincsen titkom.
A leány arca pillanatra kipirult. Hálásan nézett föl Illésfalvyra, aki nyugodtan viszonozta az őszinte, gyermekes tekintetet.
Ketten régi jó barátok voltak. Tekla egy gazdatisztnek korán árvaságra jutott lánya volt. A birtokos annak idején még ölben ringatta a kis leányt, majd ő gondoskodott iskoláztatásáról s ugyancsak ő bízta meg – hogy valami zsebpénze legyen – a gazdaság számadásainak vezetésével. Tekla természetes eszü, nyilt szívü, jómodoru leány volt, aki soha senkinek kellemetlenséget nem okozott, soha az életben nagy szerepet nem játszott és soha nem lépte túl a vidéki szerény sorsu nők szűkös határvonalait. Illésfalvyra Tekla mindig nagy tisztelettel nézett föl és benne atyai jóakaróját, melegszívü barátját látta. E viszonyból kifolyólag, a leány gondosan őrködött a férfi fölött; ha Illésfalvy a birtokon időzött, Tekla tartotta rendben a szobáit, ő főzött neki, ő végezte el a levelezéseit, ő vigyázott rá, hogy a kényelemszerető férfi nyugalmát semmi tekintetben se zavarják. Ez a gondoskodás kissé anyássá tette a leány modorát, de amellett Tekla bájos, fiatal nő maradt, akinek hamvas arcbőre aranyosan csillogott a napsugárban, aki őszintén tudott örülni, őszintén tudott búsulni Illésfalvy sajátos sorsának fordulatain.
A földbirtokos jómódu, előkelő nevü családból származott. Apja egyike volt a kiegyezést követő korszak legkiválóbb államférfiainak: higgadt itéletü, tetőtől talpig becsületes uriember, aki nagy szeretettel foglalkozott a művészetekkel, különösen a festészettel és szobrászattal. Illésfalvyék háza annak idején a fejlődő irodalmi és művészeti élet középpontja volt, estélyeiken az ország legjelesebb költői, színészei, festői jelentek meg, s a nádor-utcai római stílü palotából nem egy szép eszme indult ki hódító útjára. Élete végét Illésfalvy apja súlyos betegen külföldön töltötte el, nagy szeretettel föstögetve borús tájképeit, amelyekkel bizonyos névre tudott szert tenni a képzőművészetben.
A földbirtokos anyja szintén kiváló művészi érzékü asszony volt. Különösen a zenét kedvelte s maga is pompásan zongorázott, emellett a festészet, a költészet, a színpad is egyik rajongó hívére talált benne. Az asszony utolsó éveit, megbomlott idegzettel szanatóriumban töltötte; az volt a rögeszméje, hogy a csillagok, a nap, a fák, a hegyek mind muzsikálnak és a mindenség tulajdonképp egy nagy szinfónia, amelyben az utolsó tücsöknek is fontos szerep jut.
Finoman érző és gondolkodó szülőktől származva, nem lehet csodálkozni, ha Illésfalvy lelke idegessége és befolyásolhatósága dacára gyöngéden érző volt és a szépért rajongott. A férfinak nem volt rá szüksége, hogy az élet anyagi gondjaival törődjön. A birtok jövedelméből nyugodtan tudott megélni s megőrizhette függetlenségét, amelyet rajongva szeretett. Földi pályáját ennélfogva már kora ifjúságától kezdve úgy rendezte be, hogy az senkinek sem volt alárendelve. Illésfalvy ma itt, holnap ott bukkant föl a világban; néha hónapokig ült az ódon falusi uriházban, majd a tengereket járta; hol beléelegyedett a fővárosi társas élet hullámaiba, hol meg szigoru visszavonultságban a vadászatnak vagy olvasásnak hódolt; ma örömét lelte a pénzpazarlásban, holnap a gazdaságával foglalkozott és számon tartotta az utolsó pár igásökör munkáját. Mind e hangulatok gyorsan, indokolatlanul változtak lelkében; folyton azt cselekedte, amiben öröme volt és boldogtalan lett volna, ha egy pillanatra is a kényszernek kellett volna engedelmeskednie. Egyik jelszava volt: mindig és mindenben a szépet keresni, s azt épp úgy meg tudta találni az Elgin-szoba műremekében, mint az utolsó nyírségi buckában. Jellemvonása mindezek alapján megnyerő, bár kissé puha is volt, – azzá tette, hogy a felhős vidéknek mindig kitért, az élettel soha meg nem birkózott s inkább szenvedő, mint cselekvő szerepet játszott a szép birodalmában. Tételesen művészi dolgokkal a férfi nem igen foglalkozott, sem zenével, sem festészettel, sem szobrászattal, se költészettel, ő csak élvezni tudta azt, amit mások szent lázban teremtettek, de érzése emelkedettsége, finom hangulatai, csöndes rajongása nem voltak kisebb értéküek az alkotók gyönyörü lelki mozgalmainál.
Mint a legtöbb ember, akinek szíve fogékony az átlag fölött álló dolgok iránt, Illésfalvy is lelkesedett a nőkért. Gyöngéd gondolkodása, nemes hite, bensőjének vele született melege mintegy a női nem lovagjává avatták őt és a szerelem, az igazi, a mélységes, a titkokkal teljes szerelem, mint az emberi lét egyik legragyogóbb és legrejtelmesebb kérdése állott előtte. A szerelem, Illésfalvy nézete szerint, minden szépnek, jónak kutforrása és fönntartó ereje volt, a szeretet, a becsület, a gyönyör és az önzetlenség és emelkedettség ebben adta gócpontját. A szerelem csodálatos arabeszkjei a férfi lelki világában önkénytelenül összefonódtak a nő alakjával, amely aranyfényben égve, csillogó szoborként foglalt helyet bensőjében.
Dacára annak, hogy a nőket tisztelte, fölötte álló lényeknek képzelte és minden asszonyban a teremtés egy-egy műremekét látta, Illésfalvy mégis távol bolyongott a boldogság birodalmától. Mint a társaságban élő legtöbb gavallérnak, neki is volt egy csomó kalandja, ám ezek közül egy se tudta maradandóan lebilincselni, belső tartalmuk nem elégítette ki magasabban szárnyaló, szerelemre áhítozó lelkét. A férfi hasztalan kereste azt a nőt, aki beleillene abba a szoborfülkébe, amelyet lelkében az igazi nőnek épített; ez a rejtett polc üresen maradt s a muló szenvedélyek hullámaiból az igazi Thetis nem tudott kiemelkedni.
A Hamburgból érkezett sürgöny egy szép asszonytól jött. Az igazi neve Margit volt, víg, meggondolatlan, tavaszias modoráért azonban a világ és Illésfalvy Maynek hívták. Sajátságos, függetlenül élő, következetlen nő volt, elvált asszony, aki a létet a maga bölcs gondolkodása körül iparkodott berendezni. May lenézte azokat az embereket, akik cirkalom és mérőpózna szerint élnek, ő a pillanatnyi hatásoknak megfelelően járta a földi sors útjait, s ez volt az egyik érintkező pont közte és az Illésfalvy lelke között. Társadalmi szabályokkal, szokásokkal May nem törődött, egyedül bolyongott a világban, nem vette föl, ha rosszat mondanak vagy gondolnak róla, tanácsot senkitől se kért, senkinek se adott. Az olyan, szerinte puha elméleteket, mint a haza, a családi otthon, a vérségi kötelék, May nem fogadta el, a szeretet, a ragaszkodás az ő fölfogásában egyéni dolog volt, amelyre a külső körülmények nem lehettek befolyással. Ez a túlzott függetlenségi vágy kissé rideggé tette jellemvonásait és sokakban azt a hitet keltette, hogy Maynek nincsen szíve. Ezt ő maga is tudta, de nem sokat törődött vele; talán nem is tartotta érdemesnek, hogy e kérdést illetőleg lelkét próbára tegye. Még egy vonás volt az asszony bensőjében, amely idegenszerüvé tette alakját. May bár okos, céltudatos nő volt, szeretett kacérkodni; minden fölvilágosodottság dacára benne is ott rejlett az ősi asszony, akinek hizeleg, ha földig hajló férfiak huzzák diadalmi szekerét. Maynek pogány öröme telt benne, hogy a hintóba épp a legdacosabb, a legkeményebb dereku embereket fogja be, s talán ez volt egyik kiindulópontja az Illésfalvyval kötött barátságnak.
Maga Illésfalvy soha sem volt igazán tisztában e nővel; tisztelte, de egyúttal félt tőle, lelkének hidegsége gyakran megdöbbentette, mintaszerü szépsége bűvös erővel vonzotta. Voltak napok, mikor Illésfalvy azt hitte, hogy vadul szereti ezt a szép növésü, kiszámíthatatlan asszonyt, majd pedig megborzadt tőle, mit keres oldalán, holott gondolataik közt egy világ üressége tátong.
May ezzel szemben meg volt győződve róla, hogy Illésfalvy föltétlen rabszolgái közé tartozik. Az asszony tudta, hogy nem mindennapi ember az, akit magához láncol, s hogy Illésfalvynak nemcsak az érzékeire, de a lelkére is hatnia kell tudni, ha meg akarja tartani körében. Éppen azért May ösztönszerüen, akaratlanul, száz és száz formában mutatta magát gavallérja előtt, csodálatos meseországbeli pillangónak, titokzatos keleti virágnak, örök rejtélynek, amely lassan izzó kérdőjelként íródott a férfi szívébe. May néha hónapokra ok nélkül szakított Illésfalvyval, búcsú nélkül a világ másik végére utazott oldaláról, néha úgy látszott, mintha egész el is feledte volna udvarlóját. Azután egyszerre szűkszavu sürgöny érkezett a Krimből vagy Brightonból vagy Kairóból, és a férfi hanyathomlok utána utazott a szép asszonynak, aki nyugodt mosollyal arcán, fölényes biztonsággal nyújtotta felé hófehér kezét.
Az ilyen viszontlátásokkor May alakja merőben újnak és rejtelmesnek tetszett. Néha a férfi a francia vagy németalföldi játékbarlangokban látta viszont barátnőjét, amint nehéz cigarettákat szítt, izgatottan dobta az aranyakat és csillogó szemmel figyelt a kártyák forgására, majd pedig éhes szemü férfiak társaságában, mint kacagó, könnyelmü nőre akadt rá egy-egy világfürdő vad forgatagában. De azután jöttek más képek. Néha Illésfalvy sürgönyt kapott, hogy a csatlakozó állomásnál szálljon föl egy tengeri hajóra s akkor egy új May állt vele szemben, egy hideg, nyugodt, tartózkodó asszony, aki egész nap regényeket olvasott vagy a kék eget bámulva a födélzet szalmapadjain hevert. Olykor May szinte gyermekké lett, anélkül, hogy a változás az erőltetettség benyomását keltette volna; álmélkodva járta a Vezuvot vagy a Jungfraut, órákig tudta csodálni a tengert vagy a napfölkeltét, tejen és gyümölcsön élt, egyszerüen öltözködött és szerelmes grisetteként ragaszkodott Illésfalvyhoz, akire tisztelettel és hálával tekintett föl. De azután újra változott a helyzet, Mayból egyszerre megint pompás, sugárzó asszony lett, aki elbolondított mindenkit, aki közelébe került és elérhetetlen magasságban lebegett a férfiak fölött. E sokféle szerepet az asszony kifogástalanul játszotta el, – aminthogy az egész lelke gyönyörü játékszer volt, – és Illésfalvy csak ritkán jött rá, hogy a színdarabot az ő kedvéért rendezik. Ilyen kijózanodásoknál aztán a férfi megborzadt, rosszkedvü lett és sietve búcsúzott el barátnőjétől, aki soha egy szóval sem próbálta tartóztatni. Utoljára Baden-Badenben találkoztak volt, ahol az asszony nevetve, gyerekes örömmel mutatta meg neki azokat a rajongó, vad, szerelmes leveleket, melyeket a nagy-szálló portása intézett hozzá. Akkor a férfi neheztelve távozott el és megfogadta magában, hogy szakítani fog Mayval. De azután az idő lassan elmosta a kellemetlen emléket, s mikor a küldöncgyerek elhozta a hamburgi sürgönyt, Illésfalvy szíve dobogni kezdett és szeme előtt egyszerre, könnyü körvonalakkal megrajzolva, üdén, csábítóan jelent meg May alakja, amint ott áll az Alster egy kis gőzösén és haját a szél szertekuszálja. E percben – a szomoru tarlók, sárguló ákácok közt járva – a férfi úgy érezte, hogy kalandnál mégis nagyobb vonzalom az, ami kettőjüket egymáshoz fűzi és boldogtalan lenne, ha nem utazhatna May után.
A kocsi a városhoz ért. A sorompónál pipázó őr mélyen leemelte sapkáját az uraság előtt.
II.
Lassu, ködös őszi alkony ereszkedett a rétekre, mikor Illésfalvy és Tekla visszafelé indultak a kacskaringós mezei uton. A kocsi tele volt csomagokkal.
– Nos mi mindent vásárolt össze? – kérdezte Dénes a leányt, aki csöndesen, félénken ült oldalán.
Tekla elvörösödött.
– Óh, apróságokat, – felelt nyugtalanul, – szalagokat, gombokat, porzsinórokat…
– Ez minden? – mosolygott a férfi. – Lássa, ezt én is elvégezhettem volna.
A leány még nagyobb zavarba jött. Egy ideig tétovázva nézett maga elé, azután bátorságot merített és így szólt:
– Még valamit vettem, de nem tudom, nem cselekedtem-e helytelenül… Talán meg is haragszik érte…
Illésfalvy ránézett a leányra és észrevette, hogy Tekla szemében könnycsepp reszket.
A férfi összeszorította ajkát. Többször megfigyelte már, hogy a leány nemcsak rokonszenvvel kiséri sorsát, de mélyebben érez iránta, s ez a tudat rosszul esett neki, mert tisztességesen szeretett gondolkodni. Az ő lelke legfeljebb jóindulatot, becsülést tartogatott Tekla számára, aki kétségkívül ébredő szíve első hangulatával szerette őt, minden szava, minden mozdulata elárulta lelki világát.
Illésfalvy rosszkedvűen csapkodta a fáradt öreg lovakat.
– Haragszik rám? – kérdezte a lány, akinek lelke megérezte a férfi bensejében történő dolgokat.
– Nincs okom neheztelni, – felelte Dénes nyugodtan, akaratlan felsőbbséggel. – És remélem, maga se haragszik meg, ha egy és más dolgot ezuttal komolyan beszélünk meg.
A leány ijedt tekintetet vetett Illésfalvyra, akit a szomoru pillantás egyszerre kivetett ridegségéből. Szegény, kis leány, mit tehet ő róla, ha belészeret az első férfiba, aki valamivel fölötte áll a vidéki gavalléroknak és segédjegyzőknek!
– Mindenekelőtt mondja meg, – szólt a férfi egy kis szünet múlva, – mit vásárolt még a boltokban? Bizonyosan megint valami haszontalanságra költötte el a pénzét.
A leány félénken sóhajtott, aztán világos, szép szemét Dénesre vetve, nyugodtan felelt.
– Azt gondoltam, hogy a hosszu úton szüksége lesz egy kocsitakaróra… és miután az utolsó alkalommal elhagyta a takaróját, hát egy másikat vettem… De ha haragszik, – tette hozzá gyorsan, – inkább visszaviszem…
Illésfalvy mosolygott; a leány anyáskodó gondoskodása jól esett lelkének.
– Ezúttal nem neheztelek, – felelte Tekla kezét könnyen megszorítva, – de máskor okosabb dologra költse a pénzét. Azonban az ajándékot csak úgy fogadom el, ha cserébe elfogad tőlem valamit érte. Mit hozzak Hamburgból?
A leány szeme előtt egyszerre látomásként villantak föl a kikötőváros körvonalai, amelyeket csak fényképekből, ujságokból ismert s az ódon utcákon – ragyogó napfényben, mosolyogva, teljes szépségében – maga előtt látta az idegen asszonyt, aki könyörtelenül ragadja el tőle Illésfalvyt.
– Nincs szükségem semmire, – felelte halkan és a szeme megtelt könnyekkel.
A férfi arca megint elborult.
– Tekla, – szólt nyugodt elhatározással, – akármilyen nehezemre esik elmondani azt, amit hallani fog, érzem, kötelességem, hogy számot vessek a helyzettel. Legyen egy kis ereje, könnyítse meg vele munkámat. Szavaim talán fájni fognak, de jobb, ha ma beszéljük ki magunkat, mint talán hónapok múlva, amikor a sebet már nem lehet beheggeszteni. Szerepem talán ellenszenves és csunya… de mindegy, meg kell lennie. Őszintén fogok beszélni, feleljen ön is őszintén… Szeret engem?
A leány megdermedve nézett a férfira. Nem tudott válaszolni, a szíve hevesen vert, arcán forró könnyek szaladtak végig. Feje, mint a sebzett madáré, lassan mellére hanyatlott.
Illésfalvy maga adta meg kérdésére a feleletet.
– Szeret, természetesen szeret, – mondta megilletődve Tekla fájdalmától. – Hogy is lehetne másképp? A lelke csupa rajongás, csupa melegség, csupa szeretet, amely nem tud viszonzás nélkül lenni. Én vagyok az első férfi, akivel az életben találkozott és talán én voltam az első, aki gyöngéden, őszintén, utógondolat nélkül közeledtem feléje. Életünk nagy részét együtt töltöttük, sok dologban megértettük egymást és a megszokás közelebb hozta lelkünket. Kétségkívül egész földi pályafutásunk alatt jóbarátok tudnánk maradni, és remélem is, hogy azok leszünk, de, Tekla, a boldogsághoz… a boldogsághoz szerelem is kell.
A leány nem felelt, csak szomoruan nézett a ködös vidékre.
– Figyeljen rám, Tekla, – folytatta Illésfalvy gyöngéden. – Fiatal korunkban mindegyikünknek vannak ilyen szerelmei, amelyek később csöndesen oszlanak szét a múltban. Mikor először ébredünk a szerelem tudatára, a szívünk mohón, gondolkodás nélkül, oktalanul keresi azt az embert, akire melegségét, ragaszkodását, tiszta érzéseit reápazarolhassa; a szerelmet szeretjük ilyenkor, nem azt a férfit vagy nőt, aki éppen utunkba akad. Magának nincs senkije a világon, a lelke pedig csupa bájos szépség, csupa megnyilatkozni kivánó közvetlenség, csupa megértést kereső nemesség, amely bearanyozza minden lépését, meghatóvá teszi gondolkodását… rettenetes vétek volna, ha mindezt magától elfogadnám, elrabolnám, mikor cserébe semmit se tudok érte adni.
Tekla fölszárította könnyeit.
– Bocsássa meg dőreségemet, – szólt csöndesen. – Ne beszéljünk többet erről a dologról.
Dénes egy ideig hallgatott; úgy érezte, hogy az ügyet ily ridegen lezárni mégsem lehet.
– Nem szeretném, ha a kettőnk közt levő barátságot ez a dolog megzavarná, Tekla, – vette föl tehát újra a szót. – Magának okosnak kell lennie és napirendre fog térni a megtörténtek fölött. Nézze, hiszen esztendőkkel vagyok idősebb magánál, a hajam lassan szürkülni kezd, a gondolkodásom, kényelemszeretetem már öreguras. Tulajdonképp semmi szeretetreméltó sincs rajtam, ideges vagyok, gyakran emberkerülő és különc gondolkodásu. Ugyszólván az apja lehetnék… és szeretném a régi érzést ilyen értelemben magával szemben megőrizni. Ha akármikor az életben szüksége van valamire, mindig számíthat rám.
A leány elvörösödött és megbántva nézett Illésfalvyra, aki érezte, hogy szavai félszegen csengenek.
– Nem az anyagi dolgokat értettem, – szólt magát kijavítva – hanem a lelkieket. Szeretném, ha az élete nyugodt és megelégedett volna, olyan csöndes és boldog, amilyennek megérdemli.
A leány sokáig nem válaszolt. Mikor a jegenyék közt fölbukkantak a lakóház ódon körvonalai, Tekla végre így szólt:
– Elmenjek Sámsonról? Nem ez a leghelyesebb?
Illésfalvy lelkére boru szállt le; finom gondolkodásának fájt az a bánat, amelyet akarata ellenére Teklának okozott. A megtört leány csüggedten, erőtlenül ült mellette, az első szélroham elkaphatta volna, mint egy hópelyhet.
– Szegény kis gyerek, – szólt a férfi önkéntelenül.
A leány hálás tekintetet vetett a férfira, ez a pár őszinte szó megérintette a szívét. Azután végigsimította homlokát és fölszárította megujuló könnyeit.
– Nem kell elmennem? – kérdezte félénken. – Itt maradhatok?
– Itt kell maradnia, Tekla. Az idő meg fogja gyógyítani magát, és eljön még az óra, amikor mosolyogva fog visszagondolni a múltra. Az ilyen jó, nemes lélek, mint a magáé, nem lehet szerencsétlen.
A kocsi befordult az udvarra. A komondorok víg csaholással ugráltak a lovak körül.
Illésfalvy lesegítette a leányt, azután a csomagjait kezdte rendezni. A világot bejárt podgyászok láttára, lelke egyszerre kiszökött az ódon uriházból, keresztülrepült az ákácoson, a tarlókon, a szőlőövezte hegyeken s már ott járt a távoli német városban, ahol a sápadt csillagok lassan reszkettek a gázlángok ezrei fölött.
Vacsoránál Illésfalvy még egyszer találkozott Teklával. A leányon már nem látszott meg a délutáni szomoru beszélgetés nyoma, szerényen mosolygó, figyelmes és csöndes volt, mint mindig, ha Dénes társaságában tartózkodott.
Tizenegykor előállt a kocsi.
– Viszontlátásra, – szólt Illésfalvy kezét nyujtva barátnőjének.
– Viszontlátásra, – felelte a kislány minden erejét összeszedve és félénken nézett föl a férfira.
III.
Reggel Illésfalvy a fővárosban volt s a másnap esti vonat már Németország felé vitte. Zsolnáig Dénes egyedül olvasgatott a szakaszban, ott egy gyászruhás fiatal asszony szállt be és helyet foglalt a szögletben. Az utitárs érdekes arcu nő volt, egyike ama kevés asszonyoknak, akiknek a homlokukban, az arckifejezésükben és a tekintetükben rejlik a szépségük. Egész alakján nagy finomság szövődött végig, egy mozdulata, egy tekintete nem rítt ki és még a bánata is csöndes, nyugodt volt, mint a katafalknál álló ó-görög szobroké. Az emberben első pillanatra az a benyomás jegecesedett ki, hogy egy szerencsétlen, de sorsát megadással és emelt homlokkal türő nővel áll szemben, akire tisztelettel kell fölnézni.
Illésfalvy sokkal izlésesebb ember volt, semhogy vasúti ösmeretségeket kötött volna, így tehát a két utas az éjszakában némán ült egymással szemben. Mikor a határra értek, az asszony elálmosodott és fejét fáradtan hajtotta oldalt. A férfi megvárta a német kalauzt s aztán a folyosón megkérte, mondja meg a bent ülő hölgynek, hogy pihenjen le, a vele volt utazó úr másutt talált helyet.
A vasút tovább robogott a sűrűházu kis német városok között, amelyek békés lakói csöndesen aludtak a holdvilágban. Illésfalvy leült a kalauz padjára és szivarozva nézte az őszi éjszakát. A vidék hegyes, erdős volt, tele kemény germán tölgyekkel, amelyek öntudatosan álltak őrt a falvak, községek mellett. A kerekek csattogásán, a gép dübörgésén áthallatszott a holdra ugató kuvaszok csaholása.
A kalauz pár perc mulva ismét Illésfalvy mellett haladt el.
– A hölgy arra kért, – szólt borravalót kereső német közlékenységgel, – hogy szerezzek neki valahol egy takarót. Nem csodálom, hideg éjszakánk van; Oderbergben négy fok Reaumur volt. Megyek a vonatvezetőhöz, neki szokott takarója lenni, talán ideadja egypár szivarért.
Dénesnek eszébe jutott a Tekla plaidje.
– Várjon barátom, – állította meg a kalauzt. – A podgyászom közt van egy takaró, legfelül a sárga táskán. Adja át a hölgynek. Nem szükséges megmondani, hogy az én holmim.
Azután csönd borult a tovasiető vonatra.
Frankfurtnál már világos reggel volt, az állomás pincérei éles kiejtéssel kínálták a kolbászokat, sörös poharakat és teákat. A kupé ajtaja kinyilt és a folyosóra kilépett a gyászruhás asszony. Mikor megpillantotta Illésfalvyt, aki még mindig csöndesen üldögélt a kalauz padján, egy percig gondolkodott, azután odalépett a férfihoz és így szólt:
– Köszönöm a szívességét. Ha tudtam volna, hogy áldozatról van szó, nem fogadtam volna el.
A férfi fölkelt és bemutatta magát.
– Parancsol talán valamit? – kérdezte, hogy másra terelje a beszédet.
– Legyen oly szíves és rendeljen egy teát.
A hang végtelen ismerősnek tetszett. Mialatt Illésfalvy leugrott a vonatról és a pincérnek átadta a megbizást, azon törte a fejét, hol hallotta már ezt a mélyen csengő, a régi angol órákra emlékeztető hangot. Mikor a vonat elindult, Dénes megtalálta a kérdésre a feleletet. Az édesanyjának volt élete utolsó éveiben ilyen sajátságos, meleg és mégis tartózkodó hangja.
A következő állomásnál esni kezdett, vékonyszemü sűrű eső, amelynek csöppjei könnyekként szaladtak végig az ablaktáblákon. A dombok közt már késő ősz honolt, a mozdony magasra kergette föl a sárga leveleket, amelyek szomoru, titokzatos madár-csapatként repültek a vonat mellett.
A két utitárs beszélgetett. Az asszony elmondta, hogy északi Magyarországról jön, egy kis tót faluból, ahol maga vezeti a gazdaságot. Az ura évek óta súlyos betegen tengődik egy németországi szanatóriumban, anélkül, hogy akárcsak egy órára is elhagyhatná azt. A szomoru házaséletből egy gyermek, egy kis beteges lány származott volt, aki ilyenkor egyedül marad a cselédekkel a birtokon. Az asszony mindezt egyszerüen, olcsó, udvarias sajnálkozásra nem számítva mesélte el, csak egyről panaszkodott, hogy fáradt, ami meg is látszott bágyadt tekintetén, sápadt arcán.
Illésfalvy megilletődött a csöndes szenvedés láttára. Míg az asszony halkan, nyugodtan beszélt, a férfi önkénytelenül összehasonlította magát, a lelkét utitársa szerényen hősies béketürésével, lemondásával és elszégyenkezett, mily türelmetlenül és idegesen viseli el ő, a férfi, sorsa borúsabb napjait, mily levert, ha az élet bármily apró kellemetlenséggel áll az útjába. Mennyivel nagyobb, erősebb ez az összetört asszony, aki csöndesen, öntudatosan járja a földi pálya tövissel kirakott utait, mint ő, aki üresen, a szerelmet kergetve halad át a világon, mindenütt csak napfényt és mosolygást keresve.
Azután a férfira tért át a szó. Illésfalvy azt mondta, hogy elvégezve az őszi gazdasági munkát, szórakozni utazik Hamburgba.
– Szórakozni, – szólt az asszony önkénytelenül fölsóhajtva, – milyen boldog ember lehet ön… Bizonyosan sok ismerőse van kint, nemde?
– Oh nem, – felelte Illésfalvy, akinek e percben rosszul esett a May mosolygó, diadalmas arcára gondolni, – inkább az utazásban találok örömet. Szeretek barangolni a világban, új vidékeket, új népet látni.
– Én boldog lennék, ha nyugodtan élhetnék falunkban, – mondta az asszony s arcán látszott, mennyire összetöri az utazás, a betegápolás, az élet gondja. – Ha legalább a gyermekemet magammal vihetném, – tette aztán hozzá.
– Csodálom az erejét, – jegyezte meg a férfi, önkéntelenül közhelyre tévedve.
– Ez csak kötelesség, – mosolygott szomorúan az asszony, – és a kötelességtudás megvigasztal. Azonfölül… nem is lesz mindig így. Ha a férjem fölgyógyúl, mi is vigabban fogunk élni.
– Hol van az ura?
– A Zöld Faluban… ismeri?
Illésfalvy lelki szemei előtt megjelent egy komor, kopár hegyoldal s rajta egy kietlen, szomoru épületcsoport, amely pár kilométerrel Berlin előtt ridegen bámul le az utasra. Ez volt a Zöld Falu, egy híres német szanatórium, amelyben tüdőbetegeket ápolnak. A fehér kőfalu, elhagyatottan álldogáló, szomoru telep, fűzfáival, kis kápolnájával, messziről temetőre hasonlít.
– És mióta van ott a férje?
– Két éve egyhuzamban. Eleintén az állapota súlyos volt és hónapokig kellett mozdulatlanul feküdnie, de most már jobban van, a láza úgyszólván egészen elmult, s inkább csak óvatosságból kell még kint egy évet eltöltenie.
– Két esztendő óta férje nem látta a gyermekét?
– Nem. Mikor az uram Zöld Faluba utazott, a fiam még csak egyesztendős volt, gyönge, beteges gyermek, akit ma sem szabad hosszu útra vinni.
A kupéban fojtó hangulat lebegett. Illésfalvy más tárgyat keresett és a berlini színházakat hozta szóba.
Az asszony, aki két év alatt huszonnégyszer fordult meg a német fővárosban, sohasem látogatott meg színházat, pedig, mint mondta, nagyon szerette a művészetet, különösen a zene iránt érdeklődött s maga is sokat zongorázott fiatal korában. Illésfalvynak újra az édesanyja jutott eszébe, a komoly tekintetü, csöndes asszony, aki élete végén azt hitte, hogy a csillagok, a nap, a fák, a hegyek mind muzsikálnak s hogy a mindenség egy nagy szomoru szimfónia, amelyben minden élő s holt lénynek szerepe jut.
A vonat a Berlin melletti fenyvesekbe ért; nemsokára a külvárosok gyárkéményei is föltüntek az esőpárás látóhatáron.
– Viszontlátásra – szólt az asszony s egy percre lehúzta keztyűjét, hogy kezet szorítson Dénessel. – Még egyszer köszönöm a figyelmességét.
Megérkeztek. A podgyászhordók befurakodtak a kocsiba és széjjelkapkodták az utazó-holmikat. A pályaudvaron hemzsegett a nép. Pillanat mulva az idegen asszony eltünt a kijáratnál.
Illésfalvynak még volt egy órája a D. vonat indulásáig. Beült egy kocsiba és végig hajtatott a városon kis friss levegőt szívni. Szeme előtt ott lebegett az asszony csöndes szomoru alakja, fülében ott csengett sajátságos, mély színezetü hangja, amellyel azt mondotta:
– Ez csak kötelesség… és a kötelességtudás megvigasztal.
Azután egyszerre lármásan, színpadiasan, fölvonuló katonazenével, bérkocsik robogásával, gépkocsik tülkölésével, az élet hatalmas lüktetésével bontakozott ki az Unter den Linden s elűzte, eltakarta a beteg férje mellé siető fáradt asszony alakját.
IV.
A hamburgi pályaudvaron napbarnította, karcsu asszony várakozott. Igen egyszerüen volt öltözve, szürke utiruhában, csuklyás angol gallérban, mégis látszott rajta a világot megjárt, kifogástalan elegánciáju nő, aki a legelső szabónál, a legjobb ízléssel megáldva dolgoztat.
– May! – szólt Illésfalvy ragyogó arccal, mikor kezet szorítottak. – Nem felejtett még el?
Az asszony mosolygott. Arca a távollét alatt egy gondolattal idősebb, de egyúttal sokkal érdekesebb és finomabb lett. Az ifjúság élénk színeit bizonyos megállapodottság és határozottság váltotta föl, amely egész alakjának nemességet és egyszerüséget kölcsönzött, anélkül, hogy jelleme vig alaphangját megzavarta volna.
– Abból, hogy közhelyeket mond, látom, hogy még mindig szeret egy kicsit, – felelte May mosolyogva.
Mikor kimentek a pályaudvarról, a kapunál Illésfalvynak föltünt egy magas termetü, koromfeketeszakállas férfi, aki merően, komolyan nézett a mellette elhaladó asszonyra. Az idegenen gazdag prémü bunda volt, fején ragyogó cilinder, kezében aranymarkolatu sétabot.
– Látta azt az embert a kijáratnál? – kérdezte nevetve May, miután beültek a bérkocsiba, amely lassu döcögéssel indult meg az Alster felé.
– Azt a hosszuszakállast gondolja? A tenoristabundájut?
– Igen… Képzelje, három hete szüntelenül a nyomomban jár.
Illésfalvy idegenkedve nézett Mayra, aki karját a férfiéba akasztotta, s nyugodtan folytatta tovább.
– Brightonban látott meg először, s onnét utánam jött Londonba, Queensboroughba, Scheveningenbe és most Hamburgba. Mindig csak rám néz, rettenetes komolysággal s pillanatra sem hagyna el. Azt hiszem, valami orosz, azok járnak már októberben bundában… Mindenesetre furcsa ember.
Dénes nem szerette az ilyen eseményeket, s azért másra vitte át a szót.
– Mit lehet este Hamburgban csinálni? – kérdezte,
May nevetett.
– Van egy tervem estére… St.-Pauliban búcsu lesz, az nagyon mulatságos dolog lehet.
– De May… Részeg matrózok közt?
– Oh, uriemberek is részegek néha… Úgy gondoltam, hogy senki se fog ránk ismerni, elmegyünk megnézni a háromfejü borjut, a villamos színházakat, a népénekeseket… Akikkel találkozunk, azt fogják hinni, hogy a kedvese vagyok, maga pedig droguistasegéd, vagy ilyesmi.
– Köszönöm a bókot, – hajlott meg Illésfalvy. – És ha belekeverednénk valami verekedésbe?
– Akkor az én lovagom meg fog védelmezni.
A szállodához érkeztek. May gyorsan kiugrott a kocsiból és nyugodt szemtelenséggel fordult a portáshoz.
– Vigyék föl a szobámba a férjem podgyászát.
A kapus diszkréten meghajlott, Illésfalvy pedig kifizette a kocsist. Mikor be akart menni a szálló kapuján, újra összetalálkozott a pályaudvarbeli úrral. Az orosz rettenthetetlen komolysággal pillantott a lépcsőkön fölsiető May után, aztán leült a hallban és málnaszörpöt rendelt.
Este tényleg kimentek St.-Pauliba, a vidám külvárosba, amely már hangos volt a részeg matrózok ordítozásaitól. A tengerészek ötösével, hatosával karonfogva jártak az utcán és még a császárnak se tértek volna ki az útjából. A hosszu soron végig a szélben minden ház előtt öles plakátok lengtek s a legcsudálatosabb dolgokat hirdették: apagyilkosok viaszkmását, az örök mozdonyt, a kékbőrü embert, a cár fölrobbantását, a tudós lovat s több efféle nevezetességet. Az apró nézőtereken csípős dohányfüst kavargott, az előadásokat untalan félbeszakította egy neveletlen közbeszólás, de Maynak mindez nagyon tetszett s ő, aki unatkozva ült a legmulatságosabb színházakban, most egész este ki nem fogyott a nevetésből.
Mikor végre mégis megelégelték a zajos mulatságot, betértek egy másodrangu vendéglőbe, ahol a pincérek – akik azt hitték, hogy a „lány“ végre egy gazdag idegenre tett szert – nagy figyelemmel fogadták őket s mihamar eléjük rakták Hamburg legöregebb angolnáját és legkeményebb marhagerincét. Alig ültek pár percig a fülkében, menetrendszerüleg beérkezett a prémesbundáju orosz is és ünnepélyesen helyet foglalt egy szögletben.
– Mégis kellemetlen ez a szüntelen fölügyelet, – mondta Illésfalvy és hazai szokás szerint tetőtől talpig végigmérte az idegent.
– Óh ne bántsa, – könyörgött May. – Hiszen nem csinál semmit és mulatságos látni, milyen ostobák a férfiak. Rendeljen inkább pezsgőt.
A pezsgő meleg volt és hamis, de azért May mohón hajtott föl két poharat egymásután, s a szeme csillogni kezdett.
– Milyen jó könnyelmünek és gondtalannak lenni, – mondta szemét félig lecsukva. – Angliában úgy éltem, mint lady Macduff, ridegen, zárkózottan, a legelőkelőbb unalomban. Az urakkal csakis közügyekről beszéltem, a hölgyekkel jótékonyságról. Kitünően beleéltem magamat e két szerepbe s nincs az a politikai vagy vallási kérdés, amelyben ne legyek tájékozva. Még a miniszterelnök is megcsodált s meghivott a felesége teájára Winsbourghba, ahol egész délután horgásztunk és old mate-et játszottunk. Ha most hirtelen belépne az ajtón! – nevetett May és az asztal alatt megszorította Illésfalvy kezét.
A férfi még sose látta ilyen közvetlennek és jókedvünek barátnőjét. Az asszonyt e percben bárki víg kis színésznőnek vagy kezdő táncosnőnek nézte volna, aki meggondolás nélkül, mosolyogva, boldogan adja magát oda annak a férfinak, akit szeret.
– Mikor jön le egyszer Magyarországba? – kérdezte Illésfalvy, aki úgy találta, hogy az angolna nem is olyan öreg és a marhagerinc nem oly kemény, amilyennek első percben látszott.
Az asszony széjjelmorzsolta az asztalon heverő őszirózsákat.
– Eljöjjek? – kérdezte acélos szemét egyszerre Dénesre vetve.
– Jőjjön, jőjjön, – esdeklett a férfi – oly rossz egymástól ily messzi lenni. Töltse a telet Budapesten… igen?
May mosolygott; tetszett neki, a szép, erős ember hogy megalázkodik előtte.
– Majd meg fogom gondolni, – felelte és aztán intett a pincérnek, aki ravasz arccal állt őrt a fülke mellett.
– Van-e zene? – kérdezte.
– Igenis, nagyságos asszony, – hajlongott a pincér. – Azonnal kezdődik.
– Cigányok?
– Nem. Bagno-művészek.
– Bagno?… Mi az a bagno?
– Egy amerikai hangszer, nagyságos asszony. Olyan, mint a gitár… Parancsol egy vegyes gyümölcsöt?
Az étterem megtelt félszeg szerelmes párokkal, diákokkal, hajóstisztekkel, bonneokkal, színésznőkkel, ünneplőbe öltözött polgáremberekkel. A sarokban a zenekar a Boulanger-indulót zendítette rá. Szemben az orosz milliomos elpusztíthatatlan nyugalommal gyujtott rá egy ökölnyi széles szivarra.
– Vajjon tudnak-e valami magyar nótát? – kérdezte May.
– Rögtön intézkedni fogok, nagyságos asszony. – felelte a pincér és elrobogott.
Egy perc mulva a Boulanger-induló abbamaradt és a zenekar a „Kőrösi lányt“ játszotta.
May ájtatosan hallgatta a hazai hangokat, aztán körüljártatta szemét a füstbeboruló aranyozott termen és így szólt.
– Lássa, Dénes… ettől az orosztól tulajdonképp szép, hogy mindenhova lépten-nyomon követ. Ki tudja, milyen kötelezettségei vagy üzletei vannak, amelyeket mind elhanyagol a kedvemért, anélkül, hogy csak egy mosollyal is megjutalmaznám. Mondja, Dénes, képes lenne maga rá, hogy ismeretlenül végig kísérjen a világon egy asszonyt?
Illésfalvy mosolygott.
– Magát mindenesetre, – felelt a közhelyekkel megtömött környezethez alkalmazkodva.
May jóváhagyólag bólintott fejével.
– És boldog lenne, ha egyszer megengedném a kezemet csókolni?
– Igen.
– És tudna órák hosszat az ablakom alatt sétálni, meg tudna értem feledkezni a kötelességeiről?
A kötelességekről… Illésfalvy szeme előtt a füstben egyszerre megjelent a gyászruhás asszony képe, aki egész életét, ifjúságát, boldogságát föláldozta hitvesi és anyai föladatainak, a kötelességeinek, amelyekben rideg vigaszt akart találni… Szegény asszony, most már ott ül a Zöld Faluban, beteg férje oldalán és aggódó szemmel nézi a hőmérő szigorúan ítélő rovátkáit, amelyek életet és halált jelentenek.
– Nos nem felel? – kérdezte May duzzogva.
– Természetes, hogy mindenről meg tudnék feledkezni, – válaszolt Illésfalvy elkomolyodva. – Hiszen szeretem magát, – tette lassan hozzá.
– Oh, milyen csunyán mondja ezt, hogy „szeretem“ – bigyesztette föl ajkát az asszony. – Hogy lehessen a szavainak hinni, ha így beszél?
Dénes szivarra gyujtott és sűrü füstfelhőt fújt maga elé. A szürke kárpít egyszerre eltakarta előle a Zöld Falu képét s a férfi mosolyogva szorította meg May apró kezét.
– Szeretem, nagyon szeretem – mondta keményen és tekintetét mohón vetette May finom arcára.
Az asszony teljes szépségében ragyogott az éles villamos fényben s a férfi vérén boldogan futott át a tudat, hogy ez a napsugaras homlok, ez a csillogó szem, ez a gyűrüktől csillogó, hófehér kéz, ez a gúnyos, apró száj mind, mind az övé s e pillanatban senki se veheti el tőle.
May mosolyogva viszonozta Illésfalvy tekintetét, azután így szólt.
– Még egy kérésemet kell ma teljesítenie… De igérje meg, hogy nem fog ellenkezni.
Dénes megszorította barátnője kezét.
– Menjünk egy félórára csónakázni az Alsteren… – szólt félénken az asszony.
Illésfalvy nevetett.
– Tudja-e, hogy csak kereskedősegédek eveznek ilyenkor a pavillon körül?
– Tudom… – bólintott May. – Mindegyik magával viszi a kedvesét, aztán eloltják a lampiont és diákdalokat énekelnek… Ha már benne vagyunk ebben a hangulatban, élvezzük ki végig, – igen?
Fizettek és kikocsiztak az Alsterhez. A széles öbölben, a csendes őszi éjszakában, már százával uszkáltak a tarkalámpás, fölvirágozott hajók; itt is, ott is vígan szólt a harmónika s a liget felől lassu, régies kardal hallatszott.
May boldog mosollyal ült a kormányhoz, Illésfalvy pedig az evezésnek látott. Eleintén a csónak bizonytalanul ingott jobbra balra, azután Dénes visszanyerte régi evezős érzékét és erős csapásokkal hajtotta előre a bambuszalkotmányt. A friss szellő a távol tenger sós levegőjét csapta arcukba.
– Milyen kellemes éjszaka, – szólt May letéve kalapját s a vízbe lökte a csónak farán himbálódzó tűzvörös japán lampiont.
Illésfalvy egy percre behuzta az evezőket; a ladik most lassan rezgett a csillagok visszfényében.
A villasor partja mellett voltak. A sűrü fák közt föl-fölvillant egy kivilágított ablak, egy villamos ívlámpa, de a tulsó parton már koromsötétség honolt a gyárak közt. Puskalövésnyire tőlük, egy széles, ócska tutajon, a Barcarolát énekelték hegedüszó mellett.
Az asszony lassan fölkelt a padról, odasimult Illésfalvyhoz és gyöngéden megcsókolta a homlokát.
– Nem fél, hogy a vízbe esünk? – kérdezte a férfi, végigsímítva May haját.
– Nem félek semmitől, – felelte az asszony lassan.
V.
A késő ősz meleg napsugárral, kék égbolttal borította be a komor Hanza-várost. Mintha új tavasz akart volna jönni; a tenger felől illatos fuvalat szállott a kormosfalu házak közé, az esték nyugodtak, csillagosak voltak. Minden hajón késő éjszakáig vígan szólt a harmónika.
Illésfalvy pár nap alatt megfiatalodott, és lelke, amely már túlhaladt a nyár forrólélekzetü útjain, ismét tele volt színekkel, hangulatokkal, nagy gyöngédséggel. May, ha akarta, mindig le tudta volt bilincselni a férfit, különösen most, amikor egyszerűségével és közvetlenségével próbált hatni reá. Illésfalvy boldogan engedte magát át az új képnek, neki inkább tetszettek az egyszerü, tompább szinezetü, magukat boldogan alárendelő és álmodozó lelkek. Szerette, ha a nők mentől távolabb járnak a való élet ridegségétől, ha bensejük elüt a hétköznapi szabályoktól, ha komoly és szomoru érzéseik között első helyen áll az odaadó, nem számoló, nem gondolkodó szerelem. Ha a multban gyakran megesett, hogy Mayban nem tudta feltalálni az igazi nőt, ha megriadt gondolkodásától: az ok az volt, hogy az asszonyban felösmerte a hiúságot, az üres pompakeresést, a könnyü gondolkodást, amely nem tulajdonított több jelentőséget az érzelmi világnak, mint a külső eseményeknek. May a szerelemben is csak fényűzést, érdekes színeket látott, a nagy érzéseket messziről megcsodálta, de igazán átérezni, átérteni nem volt képes. Most, hogy az asszony új, egyszerü, érthető alakban állott a férfi előtt, a régebbi benyomások eltompultak, elkoptak, s helyet adtak egy új, titokzatos, meleg képnek, amely hasonlatos volt ahhoz a nemes érzéshez, amelyet bennünk egy szép hangulat meglátása és megértése okoz.
Az a pár hét, amelyet együtt töltöttek el, zavartalanul, kölcsönös megértésben repült el. A színházakat, mulatóhelyeket az első kirándulás után ritkán keresték fel, inkább elbolyongtak az Alster-parton vagy hajóra ültek és kimentek a tengerparthoz, órák hosszat nézve el az új világba induló emberek komor készülődését, a hullámok játékát, a partvidék hamvas színeit. Beszélgetésük tárgya távol járt a köznapi élettől, többnyire lelki és érzelmi dogokról cserélték ki nézeteiket, önmagukkal foglakoztak és a multba kalandoztak vissza. A jövő csak a fiatalemberek agyát izgatja és foglalkoztatja; a meglett férfi szerelme a jelennél vagy a letünt időknél tartózkodik, hangulatai megnemesednek, lecsillapodnak, benső tartalomban meggazdagodnak, mint a valóban értékes műkincsek, amelyeknek az idő ád melegséget.
Illésfalvy nehezen tudott elszakadni az új Maytól. Akárhányszor elhatározta is volt, hogy este visszautazik birtokára, ahol számos apró teendő várt reá, reggelre meggondolta magát és Hamburgban maradt.
Ott tartózkodását azután egy váratlan eset miatt még továbbra kellett kiterjeszteni. Egy délután kirándultak a tengerpartra, útközben azonban meglepte őket az eső és teljesen átázva vetődtek vissza a városba. Másnap reggel Illésfalvy lázas volt, estére pedig ágyba kellett feküdnie. Az orvos könnyebb tüdőgyulladást állapított meg és szobafogságra ítélte a férfit.
Illésfalvy soha se volt még beteg. Edzett ember létére irtózott a szobalevegőtől és boldogtalannak érezte magát, ha napjában nem tölthetett öt-hat órát a szabadban. Most az ágyhoz volt láncolva és függetlensége egy időre megszünt. Ez az érzés nagyon lehangolta és eszébe juttatta az élet telét, amikor sorra köszöntenek ránk a nyomorúságok és testi szenvedések. Ha elgondolta, hogy némely embernek esztendőket kell szobában, matrác-sírban töltenie, megborzongott és megdöbbenve nézett vigasz után.
A vigasztalás nem késett. May egész napját ott töltötte oldala mellett, fölolvasott neki, szórakoztatta és odaadással ápolta. A nagyvilági nő mintha egészen kiveszett volna belőle; szürke köntösében csöndesen, félénken járt-kelt a szobában, maga főzte a teát, maga fűtötte a lakást és aggódva leste az orvos véleményét.
May igen jól hegedült és a hangja is szép volt. Azelőtt e két tulajdonságát Illésfalvy előtt nem igen érvényesítette, most azonban, kifogyva az olvasásból és beszélgetési tárgyakból, gyakran elővette hegedűjét és tovaűzte vele a lomhán haladó időt. Illésfalvy nagyon szerette a zenét és különös gyönyörűséget talált az ó-francia románcokban, amelyek csöndes hangulatukkal nemesen illeszkedtek az ablaktáblákon átszűrődő őszi szinekhez. Amint így kettesben, távol a világtól, az élettől, távol minden hétköznapiságtól egymás mellett voltak, a férfi úgy érezte hogy nagyon meg tudják egymást érteni és nincs szükségük az emberekre, azok tömérdek csinálmányaira, gondolkodására, társaságára. Dénes lelkének mélyéből egyre jobban emelkedett ki éveken át féltve őrzött kincse, nagy érzése, amely életének vezető eleme volt, amely bensejét nemessé, tisztává, férfiassá tette és elsősorban a szép, a művészi szép egyik gyönyörü virágának kultuszát jelentette.
Egy késő őszi estén – Illésfalvy már jobban érezte magát és elhagyta az ágyat – ketten beziguet játszottak. Az ablakokat szilaj eső verte, a tengerpart felől néha bömbölés hallatszott, mintha valami titokzatos állat fel-felordítana dühében. Illésfalvy egyszerre letette a kártyákat és kezébe vette az asszony hófehér ujjait.
– May, – szólt komolyan, – legyen a feleségem.
Az asszony megrezzent.
– Legyen a feleségem, – ismételte Dénes, szembenézve barátnőjével. – Azt hiszem, meg fogjuk egymást érteni, a lelkem vágyódik a magáé után.
May elgondolkodott.
– Nem voltam erre a kérdésre elkészülve, – felelte azután. – Engedje meg, hogy előbb önmagammal számoljak.
– Nem, nem, – tiltakozott a férfi, – most válaszoljon, kell, hogy most rögtön választ adjon! Ha szeret, akkor a felelet nem lehet tagadó és holnapig se változhat meg; ha idegent lát bennem, akkor jobb, ha rögtön megtudom.
– Idegent? – mosolygott May szomorúan. – Miért lennék akkor itt? Hiszi, hogy valami érdek fűz össze bennünket?
Illésfalvy elröstelte magát.
– Bocsássa meg tapintatlanságomat, – szólt megcsókolva barátnője kezét és tisztelettel, ragaszkodással nézett fel Mayra.
Az asszony végigsimított homlokán, azután az ablakhoz ment s a hideg táblához szorította fejét. Egy ideig mély csönd honolt a szobában.
Illésfalvy fölkelt és May mellé lépett.
– Beleegyezik? – kérdezte halkan.
Az asszony már visszanyerte nyugalmát; ugyanaz az okos, világos, határozott nő volt, mint a multban százszor és százszor, ha fontos lépés előtt állott. Alakja megnőtt, megerősödött a férfié mellett, aki idegesen és türelmetlenül várta a feleletet.
– Dénes, – vette fel a szót May, – őszintén fogok beszélni és szeretném, ha maga is őszintén, higgadtan ítélné meg a helyzetet.
Illésfalvy nyugtalanul nézett barátnőjére, aki azonban komolyan, határozottan folytatta.
– Mindaketten túl vagyunk azon a koron, Dénes, amikor az embernek öröme telik benne, ha bolondságot követhet el. A mi szemünk, tekintetünk és ítéletünk meghiggadt, a lelkületünk is nyugodtabb lett. Nem vagyok rajongó és talán sosem voltam fellengős, nem igen becsültem túl, de nem is néztem le a lelkem világát. Jól ösmerem magamat és meg tudom bírálni hangulataimat, indulataimat. Keresztülmentem sok olyan dolgon, amely más asszonyt még álmában sem környékez meg, az életben tömérdek színnel, eseménnyel, emberrel, fölfogással ismerkedtem meg, bizonyára sok örömem és gyönyörűségem is volt. Mindez érzésekből egy emelkedett ki határozottan, egy uralkodott a többiek felett: a szabadságé, a függetlenségé. Soha senkinek nem akartam, nem tudtam magamat alárendelni, soha lépéseimről senkinek nem adtam számot s gyönyörűségem telt benne, hogy emberektől, nézetektől, talán hangulatoktól is befolyásolatlanul járhattam a földgolyón. Őszintén beszélek, Dénes: – én a függetlenségemet senki kedvéért nem tudnám feláldozni.
Illésfalvy elkomorodva nézett az asszonyra.
– És a szerelem nem volna több, mint a szabadság? Kettőnk lelki közössége nem kárpótolná az elvesztett függetlenségért?
– A szerelem az én szememben ma már nem féktelen szenvedély, nem vadregényes táj, avagy mindeneket elsöprő elem, – ezek a színek megtompultak, megcsöndesedtek és megszelidültek lelkemben. Az ember tulajdonképp csak egyszer szeret igazán, odaadóan, ostobán és mégis boldogan: amikor fiatal s amikor először ismeri meg ezt az érzést. Ennek az ideje rég elmult, s talán jobb is így, mert csak tömérdek szenvedést, gondot, megalázkodást jelent, – legalább nekem… nekem nem adott mást.
Illésfalvy összeharapta ajkait. A benseje idegesen zúgott, vergődött: mintha a féltve őrizett, drága csecsebecsékkel, finom műtárgyakkal, holdvilággal szőtt képekkel teli világba egyszerre beférkőzött volna a nyers észak havas, piszkos szélvihara és szertedobálta, bemocskolta volna mindazt a gyönyörü fehérséget, kristályos hangulatot, amely verőfényes napsugárban csillogva nemesítette meg lelkét és szívét.
– Akkor… tehát nem szeret? – kérdezte a férfi tétován, még mindig reménykedve, hogy csak rossz álommal áll szemben.
May barátjára nézett.
– Dénes, – mondta nyugodtan, – én mindig becsültem magát, ragaszkodtam önhöz és szerettem is… de a magam érzése szerint. Boldog voltam, hogy egy okos, jólnevelt, képzett ember társaságában lehetek és szívemnek jól esett az a meleg érzés, amely önt hozzám fűzte. Borzadok tőle, ezt a barátságot tönkretenni azzal, hogy örökre egymáshoz kapcsoljuk magunkat, amikor ösmerem a lelkem nyugtalanságát, hiúságát, kiszámíthatatlanságát. Valóságos csapás lenne, ha ön engem elvenne feleségül, mindkettőnkre csak tömérdek bánat és kellemetlenség háramolna belőle. Ez lehetetlenség, sőt annál is több: ostobaság. Maradjunk meg a régi barátoknak, akik minden hónapban, minden negyedévben látjuk egymást és friss hangulatokkal, a távollét által megerősödött érzéssel közelednek egymáshoz, s amikor észreveszik, hogy alakjuk kölcsönösen megszokottá, hétköznapivá kezd válni, ismét búcsút mondanak egymásnak és a köztük lévő kapcsot nem hagyják megrozsdásodni, elkopni… elszakadni.
Illésfalvy megrázta a fejét.
– Nem, nem, – szólt nyugtalanul, – ez lehetetlen, ez hazugság, megalkuvás, amelybe sosem törődöm bele. Félszerelmet nem akarok ösmerni, ahogy félig igazat se tudnék mondani.
Csönd lett.
– Most megvet, – vette föl egy kis keserűséggel a szót az asszony, – megvet, mert igazat mondtam. Ha hazudtam volna, talán minden rendben lenne és a lelkében az első helyet foglalnám el.
Illésfalvy nem válaszolt, a lelke tele volt keserűséggel, szomorúsággal és megsértett hiúsággal. Azt hitte volt, ha szívének legbensőbb ajtaját kinyitja és föltárja féltve őrizett oltári szentségét, a hivők le fognak borulni előtte, tisztelni, imádni fogják, mint ő maga, aki rajongva tekintett föl ez érzésekre, és most, ime, a templomba surrant pogányok hidegen, okosan és kegyetlenül mosolyognak a szentségre, amely fájdalmában megborzong és szomorúan sötétedik el.
A férfi kicserepesedett ajakkal, leverten, nyugtalanul állt az ablaknál.
May végigsímította haját és elborultan nézte az üvegtáblákon végigfutó esőt.
VI.
Illésfalvy másnap reggel összecsomagolt és búcsút vett Maytól. Az a titkos reménye, hogy az asszony utolsó percben meggondolja a dolgot, félredobja az álarcot és igazi, szerető, nem számoló, nem gondolkodó nővé változik, aki meleg szeretettel borul nyakába annak, aki őt a világon minden fölé helyezi, füstté vált. A búcsúnál May szemében könnycsepp csillogott, de azért az asszony nyugodt és okos maradt.
– Maga túlbecsül engem, és… és talán önmagát is, – ez volt May utolsó szava, amikor a férfi beszállt a D.-vonatba.
Berlinig Illésfalvy komoran, sötét gondolatokkal eltelve ült fülkéjében. Emlékezése vissza-visszatért Mayhoz, akinek alakja üdén, karcsún, frissen csillogott a kikötőváros fekete környezetében. A személyes csalódásnál a férfinak jobban fájt a félreösmerés, érzelmi világának, rajongásának ez az önkéntelen lebecsülése, amelyben May részesítette. Mint sok ember, aki bensejének él s annak becsesebb megnyilatkozásait istenségként tiszteli, Illésfalvy is bizonyos mértékben önző volt, jóllehet ezt maga nem vette észre. Dénes azt hitte, hogy az érzelmi világ tisztelése, a szerelemnek, a nemes gyönyöröknek, az odaadó indulatoknak imádása a lelki vonások közt az első helyen áll, s nem akarta belátni, hogy ez tulajdonképp az önzés egy finomabb, csiszoltabb formáju megnyilatkozása, amely csak a magunk szempontjából lehet indokolt. Érzékenységének, férfihiúságának fájt, hogy May nem értette meg e sajátszerü, finoman rajzolt, szines virágokkal ékesített lelkivilágot, amelynek rejtett mélyén forró megnyilatkozások, gyöngéd hangulatok, őszinte ragaszkodás és meg nem értett vágyak lappangtak.
Berlinben Dénes egy napot töltött, azután eszébe jutott, hogy az ügynöke ismételten fölhívta volt figyelmét a botyáni birtokra, egy régi felsőmagyarországi gazdaságra, amely jutányos föltételek mellett várt vevőre. Miután úgyis Zsolnán át vitte az útja, Illésfalvy elhatározta, hogy két napot rászán a birtok megtekintésére. Annál jobb, ha nem tudják, hogy odaérkezik, legalább pongyolában látja a gazdaságot.
Egy vasárnapi gyorsan alkonyodó délután Illésfalvy fölült a magyar vonatra. A szakaszban sajátságos találkozása volt: fekete ruhájában, csöndesen, szerényen ott ült az ismeretlen nő, akivel annak idején Berlinig utazott volt. Az asszony az ablak felé fordulva foglalt helyet, de a férfi rögtön megösmerte karcsu termetéről, kékesen csillogó fekete hajáról.
Dénes úgy érezte, mintha régi barátjával találkozott volna össze. Az asszony modorában csupa rokonszenves vonás volt, amelyek észrevétlenül, finoman vonzották magukhoz a férfiakat s mégis tiszteletet tudtak ébreszteni. Modorában, amely minden ízében finom volt, nem lehetett keresett vagy követelő vonást fölfedezni, ellenkezőleg, messziről meglátszott rajta, hogy egy összetört, a sorstól megviselt asszony, aki ennek dacára emelt fővel, csillogó homlokkal jár a világban s erős elhatározással teljesíti kötelességét. Ez ellentétes színek nemessé, emelkedetté, kristálytisztává tették szép arcát, amelyen csak itt-ott mutatkoztak a gondok szarkalábai.
A Zöld Faluban nem volt különös ujság. Hogy az ősz esővel, hóval beköszöntött, a férj valamivel rosszabbul érezte volt magát, de az orvos azt mondotta, hogy mindez csak átmeneti jellegü és az asszony megnyugodott benne.
– Ha nem veszi rossz néven, – kérdezte a férfi, mikor a vonat berobogott a fenyvesek árnyékába, – engedje megtudnom a nevét. Nem követek el tiszteletlenséget?
Az utitárs elgondolkodott.
– Okvetlenül szükséges ez? – mondotta azután.
– Ahogy gondolja.
Az asszony elővett kézitáskájából egy ezüst ceruzát, azután határozott, egyenes betükkel írta föl: „Bogdány Vera“.
A vonat kerekei elkezdték csattogni: „Bogdány Vera, Bogdány Vera“.
– És… és hová utazik? – kérdezte tovább a férfi.
Vera ijedt tekintetet vetett Illésfalvyra, de Dénes olyan nyugodtan, egyszerüen nézett reá, hogy az asszony leküzdötte idegenkedését és lassan odaírta a név mellé ezt, hogy „Füzesér“.
A vonat pillanatra kiért a fenyőkből. A domboldal tetején fehéren, komolyan, fűzfáktól körülvéve jelent meg a Zöld Falu ködövezte képe. Vera lehajtotta fejét és lecsukta szemét. Amint arcán a szomorúság végiglebbent, homloka még jobban csillogott.
Illésfalvyt megérintette ez a kép.
– Talán tapintatlanságnak fogja minősíteni, – szólalt meg, – de meg kell mondanom, hogy ön egyike a legrokonszenvesebb asszonyoknak, akikkel találkoztam. Nem bántja ez a közhely? Elhiszi, hogy ezt őszintén mondtam?
– Elhiszem, – felelte félénken Vera és újra nyugtalanul nézett Illésfalvyra.
A férfi tovább folytatta.
– Azt is meg tudom mondani, honnét ered ez az érzésem. Az ön mozdulatai, a tekintete, a hangja nagyon hasonlítanak megboldogult édesanyáméra.
Vera megnyugodott. A szeme hálásan csillogott.
– Köszönöm, – felelte önkénytelenül.
Illésfalvy most hamburgi utazásáról kezdett beszélni s elmondta, hogy két hétig betegen feküdt.
– És… és egyedül volt az idegenben? – kérdezte az asszony, aki női ösztönnel megérezte a távoljáró Mayt.
Dénes egy ideig gondolkodott, azután őszintén nézett rá Verára.
– Nem, – válaszolta lassan, – egy asszony volt mellettem, egy asszony, akiről azt hittem, hogy szeret, hogy meg tud érteni, de akiben nagyon csalódtam.
Bogdány Vera kinézett az ablakon. A párás üvegtáblák mögött csatakos mezők, ázott országútak repültek el.
– Talán nem értette meg önt, – szólt az asszony, mintha a kopott fáknak és cserjéknek beszélne. – Azt hiszem… a legtöbb ember félremagyarázhatja önt.
– Megmondom nyiltan. A megjelenése, a modora, a külseje azt a benyomást keltik, mintha sokat látott, tapasztalt világfi lenne, egy kissé könnyelmü, gyorsan élő és keveset gondolkodó. És alapjában ön… talán jó és becsületes ember.
– Milyen sajátságosan fejezi ki magát, – gondolta el Illésfalvy.
– Azt hiszem, – folytatta tovább az asszony, – hogy az a férfi, akinek az édesanyja lebeg a szeme előtt, nem lehet rossz.
– Csak szerencsétlen. Hiszen többnyire olyankor jut a szülőnk az eszünkbe.
– Meglehet. Én már gyermekkoromban elvesztettem az édesanyámat és apámat, ez az érzés tulajdonképp ösmeretlen előttem. A szenvedésben korán volt részem és talán ez teszi, hogy megszoktam az életet komolynak és felelősségekkel telinek látni. Örömben ritkán volt részem, s ha mosolyogtam is, mindig úgy éreztem, hogy egy titkos hatalom állandóan mögöttem áll és bármely pillanatban lecsaphat rám. Éppen azért bizalmatlan voltam a sorshoz, az emberekhez és gyáván jártam a földön. Lehet, hogy igazi boldogság nincs is a halandók között, vagy legalább is kevesen vannak, akiket erre az égben kiválasztottak.
Illésfalvy előtt lassan egy új világ nyílt meg, egy csöndes, szomoru és mégis érzésekkel teli ország, amely merőben elütött azoktól a képektől, amelyeket eddig, földi pályája tarka fordulatai közben, megpillantott. Amerre ő járt, mindenütt a szerencsét, a boldogságot, a napfényt hajszolták, a szenvedések fekete örvényekként tüntek föl, amelyekben az ostobán kegyetlen sors az életet akarja megfojtani. Aki tehette, menekült e sötét környezetből, elkergette oldala mellől az árnyakat, kétségbeesve viaskodott a kék égboltért, a szinek csillogó országáért, a zavartalan boldogságért. Ez az asszony pedig csöndesen megadta magát a végzetnek, beletörődött a szomorúságba, azt mintegy az élet tartozékának tekintette és törékeny termetével, gyönge kezével megbirkózott az árnyakkal. Milyen más világ volt ez, mint az övé, milyen nyomott, mennyi szenvedéssel teli, mily messze tőle áll a felvidéki kis ház, ahol Vera csöndesen él a gyermekének, a bánatának, a kötelességének.
Beesteledett. Az asszony kimerülten hajtotta oldalt fejét és mialatt Illésfalvy tovább beszélt élményeiről, a tengerparton látottakról, az élet nyomorúságáról, Vera lassan elaludt. Mikor lehunyta szemét, arcán elsimultak a gondok ráncai, ajkáról eltünt a fáradt, szenvedő vonás.
Dénes kiment a folyosóra s szivarozva sétált föl-alá.
Amikor közel jártak Zsolnához, a férfi halkan belopózott a podgyászáért. Akármilyen csöndesen szedte le azonban holmiját, Vera mégis fölébredt és csodálkozva, álmosan nézett Illésfalvyra.
– Kiszáll? – kérdezte megdörzsölve szemét. – Hol vagyunk?
– Két állomással Zsolna előtt. Ne zavartassa magát. Aludjon tovább.
Vera megint levetette a keztyűjét, mint első találkozásukkor és odanyujtotta kezét Illésfalvynak.
– Viszontlátásra, – mondotta nyugodtan, – viszontlátásra, ha ugyan még összevetődnek utaink.
A férfi egy percig gondolkodott, azután rávetette tekintetét az asszonyra.
– Engedje meg, hogy néha érdeklődhessem iránta, hogyan van, hogyan telnek a napjai… Megengedi?
Vera félénken nézett Dénesre.
– Nem, nem, ez nem lehetséges… – felelte ijedten.
– Akkor hát Isten önnel. Kívánom, hogy minden jóra forduljon.
Illésfalvy kiszállt. Amikor elhaladt a kocsi előtt, az ablakban ott állt az asszony és kinézett a párás táblákon. A tompa keretben alakja egy régi, nemes képre hasonlított, amelynek vonásain évszázadok elfojtott bánata ömlik el.