—De kegyed csak néhány napig szándékozott a fővárosban maradni.
—Mig dolgaim bevégeztem, és párhuzamosan fogok dolgozni a magam és a kegyed ügyeiben.—Meleg kézszorítással váltak el s Hermance sokkal nyugodtabb volt e párbeszéd után, mert tudta, hogy ügye jó kezekben van, és mert meg volt elégedve önmagával, érezve, hogy nem mondott többet, mint szükséges volt, csupán egy kérdés izgatta és szomorította: mit gondolhat róla Oroszlay, kinek tartja Dóziát, s miként magyarázza meg az ő lázas félelmét a leány miatt, kinek létezéséről, s a palotában létéről senkinek, még férjének sem volt szabad tudni?…
VI.
Oroszlay gondolatokba mélyedve haladt le a széles, szőnyeggel bevont lépcsőn, s lépett az utczára, midőn egyszerre az ifjú Eszthey hangját hallá, ki hazafelé jött, s őt kilépni látván, vigan kiáltotta nevét.
—Tőlünk jösz?—kérdé föltartóztatva őt haladásában.—Nemde, senkit sem találtál otthon? Anyám ilyenkor kocsikázni szokott.
—Ellenkezőleg, a grófné otthon van és fogadott. És te honnét jösz?
—Egész nap futkostam ama bérkocsi után, melyről tegnap este beszéltünk jelenlétedben, talán emlékszel rá.
—Melyben egy női alak nyargalt el, kiről az a vélemény, hogy a palotából lépett ki.
—Ugyanaz, s kiről senki sem tudja, hogy ki lehetett, valóságos rejtély ez az eset.
—És megtaláltad a kocsist?—kérdé Jakab gróf tettetett közönnyel.
—Meg! Beszéltem vele, de ő semmit sem akar arról tudni, hogy valakit vitt volna ez utczából, miután én leszálltam fogatáról.
—Mi oka volna arra, hogy titkolja… Talán részedről csak képzelődés volt a látvány?—mondá mosolyogva Jakab gróf.
Béla nagyon komoly képpel viszonzá:
—Ha nem tudnám, hogy enyelegsz, komolyan megharagudnék rád e szavakért.
—Valóban? Tehát teljesen bizonyos vagy abban, a mit állítasz?
—Mintha mellettem történt volna. Láttam a női alakot elsuhanni oldalamnál, de oly gyorsan ment, majdnem futott, hogy szemügyre sem vehettem, azonban utána néztem s akkor láttam, hogy az általam elhagyott fogatba ugrott és elhajtatott.
—És miért érdekel ama hölgy kiléte?
—Mindnyájunkat érdekel, miután azt sejtjük, hogy a palotából ment ki,—viszonzá hévvel Béla.
—Miféle száma van a bérkocsinak?
—172! Én tegnap este ültem rajta először.
Oroszlay arczán meglepetés látszott, mert az volt az ő rendes bérkocsija, ha a fővárosban időzött, s ez a véletlen igen előnyös volt rá nézve.
—És most mit készülsz tenni, abban hagyod a további kutatást?—kérdé az ifjútól, nem említve, hogy ő ismeri a kocsist, ki nem akarta fölfedezni, hova vitte az éjjeli alakot…
—Szó sincs róla! Ha valami érdekel engem, azt nem hagyom abba, míg végére nem járok,—viszonzá majdnem gyermekes kérkedéssel az ifjú,—s ez igen különös dolog…
—A tény érdekel vagy a leány?
—Mindkettő! Valami titokszerűséget látok lappangani alatta s azt akarom földeríteni.
—Nos, hát szerencsét hozzá!—mondá mosolyogva Jakab gróf s kezét nyujtá a fiatalembernek, ki sietve fordult be a palota kapuján.
Oroszlay folytatta útját. Őt is érdekelte a dolog, bár nem tudta, hogy jutott ahhoz, hogy Hermance őt tüntette ki bizalmával, melyet sem nem keresett, sem nem érdemlett, de bár nem volt kellemes neki ez a megbizás, sokkal udvariasabb természettel birt, semhogy ne igyekezett volna annak a legjobb módon megfelelni.
Ő különben sem kedvelvén a társas életet, sokat volt egyedül, s ennek következtében sokat gondolkozott, olvasott és írt, s bár soha nyomtatásban meg nem jelent tőle semmi, halomszámra szőtte a regényeket, és kigondolt mesék papirra tételét, s ennélfogva minden regényes vagy titokteljes esemény érdekelte, és a grófnő elbeszélése felköltötte figyelmét. Megmagyarázni magának az összefüggést nem tudta, de oly sokat tartott a nőkről s annyira tisztelte Esztheynét, hogy mindazt, mi önkéntelen fölmerült agyában, igyekezett elfojtani és nem törődni azzal, mit az elhallgatott előtte, bár nem tagadhatta, hogy Hermance nagy érdeklődése ama fiatal, eltünt, gyönyörű leány iránt különös és megmagyarázhatatlan volt előtte.
És azért, hogy azt tartották róla, miként ő az életet keresztül álmodja, semmi esetre sem volt közönyös a külső behatások iránt, s figyelemmel kisérte az élet napfényét és árnyait, de távol tartotta magát mindattól, mi költői nyugalmából fölrázhatta vagy méltatlan módon érinthette volna.
Szerelmes még nem volt, de jól észrevette a nők kaczérkodását. Látta, tapasztalta, hogy azok futnak utána. Tudta, hogy egyénisége rokonszenves, s mindenki szeretettel közeledik hozzá, mind a mellett távol tartá magát az emberektől, s majdnem borzadályt érzett közéjük vegyülni, minek az volt a következménye, hogy társaságát, barátságát még jobban keresték… És most még oly bizalommal tisztelték meg, mely hogy Hermance grófnőben mi által keletkezett iránta, legkevésbé sem tudta megmagyarázni magának. De az mindegy is volt. Minél tovább gondolkozott Esztheyné különös megbizásán, annál inkább hitte, hogy az igen komoly dolog a grófnéra nézve, ki sem férjét, sem fiát nem akarta vagy nem merte abba belevonni, sőt még nála régibb barátait sem, kik valószinűleg alkalmasabbak lettek volna, mint ő, a kényes és titkos megbizásra.
Ez eszmékkel tépelődve ment a Ferencziek-terére, hol rendes bérkocsiját, a 172. számú fogatot akarta fölkeresni.
Ez volt az első kiindulási pont, melyet meg szándékozott ragadni s bár az ifjú Esztheytől tudta, hogy a kocsis annak megtagadta a fölvilágosítást az éjjeli hölgyre nézve, remélte, hogy ő szerencsésebb lesz és sikerül tőle egyet-mást megtudni.
A bérkocsis rendes helyén állt, s midőn őt közeledni látta, elébe hajtott.
Jakab gróf szó nélkül ült be a kocsiba s midőn a kocsis útja czélját kérdezte, szép, sötét szemét kutatóan szegezve rá, mondá:
—Vadász-utcza 12. szám.
És a mit várt, bekövetkezett.
A kocsis arczán meglepetést látott, ki egy pillanatig mozdulatlanul állt helyén, talán Béla gróf tudakozódására gondolva, azután becsukva a fogat ajtaját, gyorsan fölült a bakra és elhajtatott a Vadász- utczába.
Jakab gróf kiugorva a kocsiból, mondá:
—Várakozz, míg visszajövök. Ha ugyan ez az a ház, melyet keresek.
És körülpillantva az utczában, belépett a kapun, eltünve a bérkocsis szeme elől, ki leugorva helyéről a kapuig ment s figyelmesen utána nézett, mialatt az fölhaladva a lépcsőn, Holcsi lakásánál állt meg, hol nyitva volt az ajtó s ő az irodába lépett.
—Az ügyvéd úrral óhajtok beszélni,—mondá az egyik irodasegédnek,— vigye be neki, kérem, névjegyemet.
De alig, hogy a segéd a mellékhelyiségbe lépett, Holcsi maga jelent meg vendége fogadására az ajtóban, s mély hajlongással vezette a nála szokatlan vendéget szobájába.
—Parancsol velem, gróf úr,—kérdezte kezeit dörzsölve, mialatt széket gördített hozzá.
—Tulajdonképpen nem a magam ügyében jövök,—kezdé jól szemügyre véve őt Oroszlay s már az első pillanatban látta, hogy ravasz, alattomos emberrel van dolga, kinek tekintetét a sötét szemüveg van hivatva elrejteni…—Egy barátom nagyobb birtokot akar vásárolni, melyre kölcsönt szándékozik felvenni s kegyedet bízná meg ennek a kölcsönnek közvetítésével.
—Szolgálatára állok,—viszonzá rejthetetlen örömmel Holcsi.
—E tekintetben tehát számíthatunk önre, de van még egy más dolog is, mivel nem tudom, foglalkozik-e ön, tudniillik birtok adás-vevéssel.
—Az nem tartozik ugyan szakmámba, de Istenem, szegény ember mindent megpróbál, mi kenyeret ad neki, s jövedelmet biztosít számára.
Jakab gróf elmosolyodott.
—Azt hiszem, önnek nem szükséges a jövedelmi forrásokat keresni, úgy mondták nekem, hogy gazdag ember.
—Azt ellenségeim mondják, kik irigylik szerencsémet, mi nem egyéb, mint a munka és megfeszített szorgalom eredménye.
—Ez a ház sajátja, nemde?
—De tele van hipotékával, mit nyakra-főre törleszteni kell.
—De úgy tudom, birtoka is van?
—Néhány holdnyi föld, hol a nyár egy kis részét tölteni szoktam, ha nehéz munkámtól szabadulhatok.
—Milyen megyében?
Holcsi meglepetve pillantott a grófra s tartózkodva mondá:
—Azt hiszem, keveset érdeklik méltóságodat az én szerény körülményeim.
—Meg fogom magyarázni kérdéseim okát,—viszonzá gyorsan Jakab, ki nem szeretett volna gyanút kelteni az ügyvédben, s érezte, hogy nagyon is messze ment kérdéseivel.—Említettem, hogy barátom birtokot akar venni, de még nincs elhatározva, melyik megyében, s miután több helyről kapott ajánlatot, azt hittem, ön tudna fölvilágosítást adni ott a föld minéműségéről, hol birtoka van, mi valószinűleg közel fekszik a fővároshoz.
—Nagyon közel, sebes vonaton három órányira, s ez alkalmas hely volna a vevőnek?
—Az a szándéka, hogy közel legyen Budapesthez.
Holcsinak villogtak a szemei az üveg alatt, kapzsi kifejezés ült arczára, s vendége fölvilágosítása teljesen megnyugtatva őt, mondá:
—Sőt tudnék azonnal ajánlani szomszédságomban egy szép birtokot, csinos kastélylyal, parkkal, mely jutányos árért eladó.
—Melyik megyében?
—Pozsonyban, közel magához a városhoz.
—Tehát az ön birtoka is ott van?
—Tulajdonképpen gyámleányomé, de én kezelem, miután ő kiskorú.
—És meg van a földekkel elégedve?
—Kitűnő minőségűek. Ha kivánja gróf úr, megmutatom tervrajzát a birtoknak.
—Köszönöm, most nincs időm, de el fogok jönni barátommal, kit a dolog érdekel, én magam keveset értek az ily adás-vevéshez, s csak is az első lépés megtételére vállalkoztam, a továbbiak az ő személyes teendői.
—És mikor lesz szerencsém?
—A legközelebbi napokban,—mondá a gróf, s elhagyta helyét. Azt, a miért jött, megtudta, mert meg volt győződve, hogy ha Hermance védencze Holcsinál van elrejtve, azt bizonyosan nem tartja a fővárosban, s legvalószinűbb, hogy az falusi birtokán van. Azonban, mielőtt távozott, egy kérdést akart még hozzá intézni.
—Családja jelenleg talán már falun van?—kérdé feszülten.
—Nincs családom, nőtlen ember vagyok.
—Azt reméltem, hogy az ön által ajánlott birtok megtekintése alkalmával önhöz szállhatnánk, de így természetesen az lehetetlen.
—Ellenkezőleg, gróf úr, nagyon örülnék, ha házamban fogadhatnám, én is kimennék falura méltóságtokkal együtt, s biztosítom, hogy jó ellátásban részesülnének.
—Tehát mégis lehetséges volna, daczára, hogy nincs ott háztartása?
—Azaz, hogy van is, nincs is.
—Hogy értsem ezt?—kérdé Jakab gróf az ajtónál megállva.
—Jelenleg nincs senki Tornyoson, így hívják a birtokot, de néhány, sőt pár nap múlva már gyámleányom ott lesz egy barátnőjével s egész háztartással.
Jakab gróf alig bírt egy örömtelt fölkiáltást elfojtani. Most tehát eljutott oda, a miért jött s a gyanútlan ügyvédet oly vallomásra bírta, hogy ő maga is csodálkozott saját ügyességén, de a legnagyobb egykedvűséggel mondta:
—Köszönöm a szíves meghivást, s barátommal együtt élni fogunk ajánlatával.
—Mikor várhatom jövetelüket, gróf úr?—kérdé Holcsi mohó érdekkel, mert félt elszalasztani a nagyúri gazdag vevőt, s szeretett volna biztos igéretet csikarni ki tőle.
—A napot ma nem határozhatom meg, mert barátom nincs a fővárosban, azonban nemsokára.
E szavak után kikisértetve az ügyvédtől, elhagyta a lakást, s majdnem nevetve haladt le a lépcsőkön, mert sok olyat tudott meg, miről félóra előtt sejtelme sem volt, s miről Hermance grófnő sem tudott.
—A többi magától fog jönni,—gondolá.—Ily bonyolódott dolgoknál a véletlenre is kell számítani, s remélem, a bérkocsistól is sikerülni fog megtudnom valamit.
És ha a véletlenben bízott, igaza volt, mert kilépve a kapun, két fiatal leányt látott a ház felé közeledni, a kik karöltve, vidám csevegéssel jöttek, s midőn, az ő bérkocsisa mellett elhaladtak, az megemelte előttük kalapját, mit mindketten viszonoztak, de a fiatalabbik sötéten elpirult, s gyorsan félrefordítá fejét, mely mozdulat által annak szemei az ő szemeivel találkoztak, s egy másodperczig egymásba mélyedt tekintetük.
Jakab gróf azonnal megismerte benne a fénykép eredetiét, mit Esztheynénél látott, de mennyivel szebb, igézőbb volt az élő, ki szinte nem tudta róla elfordítani tekintetét, s a csodálat oly őszinte kifejezésével nézett rá, mintha egy szép álomképet látna.
És tündöklő szemeinek pillantásában oly tiszta, gyermekes érzelmek tükröződtek, s kedves mosolya oly szédítően bájos volt, hogy a fiatal gróf legyökerezve állt, s önkéntelen megemelte kalapját, maga sem tudva, mit cselekszik.
A leányok futó fejbólintással viszonozták a köszöntést, majdnem oly gyorsan, mint előbb a bérkocsisnak, s eltüntek a kapu ivezete alatt.
Oroszlay utánuk nézett, de az idősebb, magasabb és erőteljesebb egészen elkerülte a figyelmét. Ő csak az egyiket látta, kinek nézésében fölolvadt tekintete, s majdnem azt kérdezte tőle:
—Te vagy, te vagy, kit oly régóta keresek, kit álmaimból ismerek.
Szólj, ki vagy és mi a neved?
—Tegnapelőtt te hoztad e hölgyek egyikét ide, nemde, későn este éjfél után?—kérdé határozott hangon a bérkocsistól.
—Lehet,—mondá az habozva s iparkodott fölmászni a bakra.
—Felelj. Miért akarod azt, a mit kérdezek, titokban tartani.
—Gróf úr, én nem emlékezem.
—Láttam, hogy köszöntötted a hölgyeket, honnét ismered őket?
—Csak az egyiket,—mondá kedvetlenül a kocsis.
—Mi a neve?
—Azzal nem szolgálhatok.
—Akarom tudni, miért titkolod kilétét. Ime, ezért a pénzért remélem, beszélni fogsz,—mondá Oroszlay, s száz koronát nyujtott neki.
—Kérdezzen, gróf úr.
—Te hoztad ide ama fiatal hölgyet? Hol ült kocsidba?
—Egyik utcza sarkán… Lépést haladtam, s majdnem észrevétlenül ugrott fogatomba, és midőn kérdeztem, hova akar menni, ezt az utczát és számot nevezte meg, s én ide hoztam; de megvallom, gyanusnak tetszett, s alig számítottam díjazásra.
—És mégis ellenvetés nélkül tetted meg kérését s elhajtottál vele.
—A lámpa fényénél láttam, hogy nagyon szép, azonkívül gyorsan öt forintot nyomott a kezembe.
—Nos, ez elég fényesen volt fizetve, és mi történt, midőn ide hoztad?
—Mielőtt csengetett a kapun, hozzám fordult, és oly bájos, kérő hangon mondá, minőt én még soha sem hallottam, hogy ha valaki kérdezősködnék utána, ne mondjam, hogy hova ment, és még egy tizkoronást akart adni, de én nem fogadtam el, azonban megigértem, hogy hollétét nem árulom el.
—És ezt meg is tartottad. Helyes! De én kényszerítettelek a beszédre, azonban ő sohasem fogja megtudni, hogy tőled hallottam hollétét,— mondá Oroszlay, s beugrott a fogatba, mialatt a kocsis eltette a váratlan nagy borravalót, mind a mellett látszott arczán, hogy nincs megelégedve magával, s kedvetlenül ült helyén és robogott a gróf lakása felé…
Oraszlay haza érkezve, még mindig úgy érzé magát, mint az álomlátó, s nem felelt komornyikjának, ki lesegítve felsőkabátját, többféle kérdést intézett hozzá.
Izgatottnak és szórakozottnak érzé magát, s majdnem kábult agygyal lépett a szobába, hol egyik székbe ereszkedve, lehunyta szemét és ábrándozott, mit gyakran tett, de most egészen más álmai voltak, mint rendesen.
Ő bár ritkán fordult meg Budapesten, mind a mellett kisded palotája volt a fővárosban, melyet évek előtt vett egy festőtől, ki tönkre ment s összes szép képeivel és értékes műkincseivel adta el a kisded palotát, melynek freskóval borított falait ő maga tarkítá be, s igen nehezen vált meg tőle.
A tágas, világos ateliert Jakab gróf könyvtárrá és dolgozó-szobává alakítá át, hol legtöbb idejét tölté, ha otthon volt, s most belépve oda, gondolatait akarta rendezni, melyek hasonlítottak a lázas képzelődéshez, s folytonos izgatottságban tartották agyát és szívét.
—Meg vagyok babonázva?—kiáltott föl indulatosan, midőn órákig tartott ez az állapot, melyből nem birta magát kiragadni, s fölugrott helyéről és föl és alá járt a nagyterem szőnyegén… Vére oly sebesen keringett, hogy szíve dobogását hallani vélte, s keze és feje forró volt, szemét lángolni érzé.
De végre férfias akarattal győzte le ezt a beteg, ideges gyöngeséget. Ablakához állt és nézte az utcza nyüzsgő életét, mi, látva a mások jövését-menését, saját tehetetlen képzelgését juttatta eszébe, majdnem szégyenlette lelki állapotát, s el akarta magával hitetni, hogy Eszthey grófnéhoz kell mennie, hírül vinni, amit Holcsi ügyvédnél látott és tapasztalt.
De azután elbátortalanodva gondolt a tervezett látogatásra, érezve, hogy a mit Esztheyné rábizott, az most már az ő ügye is lett, mert minden áron tudni akarta, ki az a csodaszép fiatal leány, kit Pármai Teodóziának hivnak s ki a grófnét oly nagyon érdekli.
Egy ideig még tünődött ama kérdés fölött, mitévő legyen a jövőben, de az, hogy elmegy az ügyvéd birtokára, hol Dóziával megismerkedhetik, tisztán állt előtte.—Viszek magammal egy barátot, ki a birtok vevője gyanánt fog szerepelni, sőt ha kell, meg is veszem a birtokot, csakhogy közelében lehessek annak a bájos gyermeknek, ki oly hatást tett reám, minőre az életben nem emlékszem…
Szeretett volna Hermance grófnőtől minél több részletet hallani róla, s megdöbbenéssel gondolt ama lehetőségre, mi annak elbeszélésekor támadt agyában, s mi akkor közönyösen hagyta. Esztheyné megbizta őt egy kényes titokkal, mit sem férjének, sem fiának nem volt bátorsága megmondani, s szorongattatásában őt választá közvetitőül. Ez volt a hatás, mit akkor érzett, most azonban más szinben látta a dolgokat, s ez a lehetőség leverte és mélyen szomorítá. Szeretett volna bizonyosat tudni és mégis félt tőle, de mindamellett vette kalapját, s midőn már alkonyodni kezdett, elhagyta lakását és gyalog, lassan ballagva, még mindig gondolatokba mélyedve ment Hermance grófnő palotája felé, kiről tudta, hogy abban az időben otthon szokott lenni és őt kétségkívül fogadja…
VII.
Midőn bejelentetvén magát, a terembe lépett, Hermancet a pamlagon ülve, levélolvasással elfoglalva, találta, kinek szemében könnyeket látott, s ki némán intett, hogy foglaljon helyet közelében.
—Már harmadszor olvasom át e levelet,—mondá szomorú, fátyolozott hangon.—Dóziától jött az, félóra előtt kaptam, s úgy látom, ő nem hagyta el a fővárost, de nem akar visszatérni hozzám. Ime, olvassa el ön is tudósítását.
Jakab átvette a levelet, s bár határozott fölvilágosítást adhatott volna a leányka hollétéről, hallgatott és olvasni kezdte a levelet, mialatt a grófné kérdőleg függeszté rá szemét.
Mélyen tisztelt grófné!
Tudva, hogy haraggal, talán megvetéssel gondol reám, félve intézem méltóságodhoz e sorokat, hogy bocsánatát kérjem, s tudassam, mi volt az oka, hogy oly háládatlanul hagytam el házát, hol nekem ideiglenes maradást lett volna kegyes nyujtani.
Talán látta rajtam, hogy örömmel maradtam volna közelében; de azt mondta, az lehetetlen, e szerint gyanítám, hogy újra egy Obrenné-féle intézethez hasonló helyre kell mennem, hol újra kezdődik mindaz, mi ott nekem már tarthatatlan és kiállhatatlan volt és sem korom-, sem lelkiállapotomhoz nem való!
Fogalmam sincs róla, ki vagyok, de Obrenné sejtette velem, hogy a grófné kegyeiből élek s ezért hálával tartozom… De hogy miért gondoskodik rólam s miféle összeköttetés fűz bennünket egymáshoz, azt nem tudom s Obrenné állítása szerint nem is fogom soha megtudni.
Ez a tudat volt az oka, hogy nem kivántam továbbá jóságát igénybe venni és megragadtam az alkalmat, mely kinálkozott arra, hogy megszabadítsam grófnét attól a tehertől, mely lételem által súlyosodott reá.
Hogy hol vagyok, kinél, mit cselekszem a jövőben, azzal nem kivánom untatni, levelem czélja csupán az, hogy megköszönjem irántam tanúsított jóságát és meggyőzzem, miként nem hálátlanság, hanem az önérzet vitt arra a lépésre, melyet elkövettem, s melyet reménylem, nem fogok megbánni soha!
Felejtse el a szegény kis Dóziát, ki mindig hálásan fog gondolni méltóságodra, mint nemesszívü jóltevőjére, s örökre hálás híve marad
Dózia.
—Ez szép, okos és következetes levél,—mondá Oroszlay gróf.
—Azt találja? Én az ellenkezőt hiszem, s meg vagyok győződve, hogy Dózia ezt a mások befolyása alatt írta, mert az irály oly határozott és hideg, hogy ő bájos, gyermekes lényével ezt nem írta volna.
—Grófné nem ismeri föl e sorokban védencze egyéniségét?—kérdé bizonyos mohósággal a gróf.
—Távolról sem! Dózia kissé makacs, de bájos, gyermekes, melegszívü teremtés, ki ily hideg, kimért, hivatalos levelet nem tudott volna írni.
—És mégis oly váratlanul, szó nélkül hagyta el a grófnét, mintha szabadulni akart volna.
—Valaki rossz befolyást gyakorolt rá, s ő még annyira tapasztalatlan, hogy fogalma sincs arról, mit követett el, s mily fájdalmat okoz nekem.
—És grófné valóban fájlalja távozását, kinek úgy ítélem meg a helyzetből, teher lehetett ittléte?
—Egyénileg nem volt az, sőt legjobban szerettem volna őt magamhoz venni, együtt nevelni Veronikával, s örülni fejlődésének, szépségének, mert oly bájos, kedves gyermek ő! A fénykép, melyet látott, távolról sem közelíti meg az eredetit.
Jakab gróf ezt igen jól tudta, s tekintete újra álmodozásba merült, mert maga elé képzelte az arczot és alakot, melyet pár perczig látott csak, de teljesen megbüvölte őt…
—És az lehetetlen most?—kérdé érdekkel.
—Teljesen lehetetlen! De ez nem maradhat így; neki vissza kell térni hozzám és reménylem, meg is fogja tenni.
—Ez a levél nagyon erős elhatározásra vall.
—Ismétlem, nem ő fogalmazta, tollába mondták! De ki? Hol van, miféle emberek közé került, ezt kell kitudnom, különben megőrülök a bizonytalanságtól és félelemtől.
Oroszlay talán az életben most először küzdött az őszinteség és titkolódzás kérdésével. Kinek tegyen szolgálatot? Tudassa-e Esztheynével, hogy föltalálta Dóziát, az általa oly lázas hévvel keresett leányt, vagy annak óhajtása szerint cselekedjék, ki titokban akarja tartani hollétét, s talán boldogtalan lenne, ha ő árulója volna hollétének.
De tünődése csak pár perczig tartott. Meggyőződése azt mondta neki, hogy jobb, ha egyelőre elhallgatja Dózia hollétét, s ő fogja a körülötte történteket figyelemmel kisérni mindaddig, míg az időt elérkezettnek látja, hogy fölfedezze tapasztalatait.
Mialatt e gondolatokkal tépődött, a grófné csodálkozva függeszté rá szemét és feszülten kérdé:
—Min gondolkozik, Jakab? Hozott valami hírt Dóziáról?
A kérdett megsimítá homlokát, mintegy föl akarva magát ébreszteni álmodozásából és tünődéséből, s gyorsan mondá:
—Semmi lényegest grófné, csak arra akarom figyelmeztetni, hogy Béla is kutatja Dózia hol—és kilétét, s tudni kivántam, megbizta-e őt is kegyed azzal?
—Ellenkezőleg!—kiáltott föl hévvel Hermance.—Mint önnek mondtam, sem vele, sem férjemmel nem akarom közölni Dózia létezését, s annál kevésbé az általuk látott leány kilétét… Beszéltünk az éjszakai eseményről tegnap az ön jelenlétében, de más alkalommal nem volt arról szó, s Béla valószinűleg azért foglalkozik vele, mert nincs más dolga, s érdekesnek találja az éjjeli tüneményt.
—Azt mondta nekem, hogy megtalálta a bérkocsit, melybe a leányt beszállni látta.
—Így azt is megtudta, hova vitte az őt?—kérdé élénk aggodalommal
Hermance.
—Nem! A kocsis nem adott neki semmiféle fölvilágosítást.
—Csodálatos! De hála Istennek, hogy ő nem tudott meg semmit,—mondá látható megkönnyebbüléssel Esztheyné.
—Egy kérdést intézek önhöz, grófné, mi talán szerénytelennek látszik, de nem abból ered s a felelet megtagadása tetszésétől függ,—mondá azzal a kedves bájjal Jakab gróf, mi lényét oly ellenállhatatlanná tette.—Nagy baj következnék abból, ha Bertalan megtudná Dózia létezését?
Egy pillanatnyi csönd következett, mialatt Hermancenak arczát láng borítá s láthatólag habozott a felelettel.
—Szeretnék önnek felelni és nem tudom, hogyan részletezzem azt, mi mélységes titok, s mit kegyed következtet nehéz helyzetemről.—Nem beszélhetek, s csak annyit mondok, hogy képzeljen oly helyzetet, hol két ember a legszorosabb összeköttetésben él, szeretik, becsülik egymást, biznak egymásban, igaznak, őszintének tartják kölcsönös szavaikat, tetteiket… És egyszerre pirulva kell egymás szemébe nézniök, mert… mert…
—Elég, grófné!—kiáltott föl majdnem megrettenve Jakab, s arcza a szokottnál is halványabb színü lett.—Helytelen volt kérdésem és bocsánatot kérek érte; de újra biztosítom, hogy föltétlenül bizhatik bennem, ki reméli, hogy nemcsak hiven, de ügyesen fog eljárni megbizásában.
—Köszönöm,—viszonzá még mindig biborszinnel arczán Hermance, s oly fölindult volt, hogy midőn vendégét készülni látta a távozásra, egyetlen szóval sem tartóztatá, s néma kézszorítással váltak meg és Oroszlay majdnem leverten hagyta el a palotát.
Az alkony homálya sötét éjszakára kezdett válni, midőn kilépett a kapun, melynek belseje már meg volt világítva, s a portás a palota előtt jobbról-balról álló lámpákat gyujtogatta.
Jakab gróf nem tudván kiszámítani, mennyi időt töltött a grófnénál, óráját húzta elő, s rápillantva látta, hogy hét óra múlt, ebéd ideje van és ment a kaszinóba.
Utja közben egy jó barátjával, Enyingi Loránd gróffal találkozott, kit ő még Csetneken hagyott a vadászó társaságban, s csodálkozva látta a fővárosban létét.
—Vége a vadászatnak,—mondá az, Jakab kérdő pillantására válaszolva.—Mindenki elment, s holnap érkezik Veronika grófnő, ki távozásod után, azt hiszem, nagyon rosszul mulatott.
—Ez csak képzelődés!
—Miért is tüntél el oly gyorsan?—kérdé nevetve Enyingi,—tudván, hogy vérző szívet hagysz magad után.
—Feljösz a kaszinóba?—kérdé egykedvüen Jakab gróf, válasz nélkül hagyván barátja szavait.
—Természetesen, ebédelni szándékozom.
És együtt mentek az ebédlő terembe, hol egy és ugyanazon asztalhoz ülve, megrendelték ebédjüket.
—Mi ujság a fővárosban?—kérdé Enyingi gróf.
—Budapest ujságjait nem tudom és tudod, hogy soha nem is törődtem azokkal.
—Még mindig álmodozással töltöd az időt? Az igazat megvallva, azt hittem, valamely szerelmi kaland szólított el Csetnekről.
—Csalódtál, mint a hogy találgatásainkban rendesen csalódni szoktunk.
—Ki-ki a maga szokása szerint…—mondá Enyingi, élvezettel hajtva le a gyöngyöző pezsgőt.—Én például másért nem hagytam volna el oly kedves helyet, mint Csetnek, hol minden megtörténik arra, hogy az ember jól érezze magát.
—Ennek nem mondok ellent, de nekem nagyon is sok volt az élvezetből… Belefáradtam.
—Mint rendesen, ha a hölgyek nagyon kitüntetnek, de hisz mindenütt rajonganak érted!
—Arról nem tudok.
—Szép a szerénység, de a túlszerénység hiba!
—Én nem érzem találva magam, azonban beszéljünk másról. Hajlandó volnál egy szivességet tenni nekem?
—A legnagyobb örömmel.
—Birtokot akarok vásárolni, s szeretném, ha eljönnél velem, midőn azt megtekintem.
—Szivesen, de nem értek hozzá és bámulatba ejt, hogy te, ki uradalmakkal birsz, birtokot akarsz venni. Hol?
—Egy szép vidéken, hol erdők vannak. Az én birtokaim mind az Alföldön feküsznek, s nyáron élvezhetetlenek.
—Tehát falun akarsz lakni?—kérdé csodálkozva Enyingi, ki sohasem volt tisztában Jakabbal, s minden tettében valami különöst vagy titokszerüt látott.
—Azt még nem határoztam el, hogy mit fogok tenni, de változtatni akarok életmódomon, s meglehet egészen falura megyek.
—Álmodni a magányban! Hisz itt sem teszel mást,—mondá mosolyogva
Enyingi.
—Nem szebb-e az álom, mint a valóság? különösen a bájos álom!
—Mond inkább a képzelődés, de ne hidd, hogy az ki fogja elégíteni ifjúságodat, s az elfecsérelt élet megbünteti magát.
—Ellenkezőleg, a mi szép, az mindig szép marad, s a mit képzelünk, az nem csal meg, mert magunk alkotjuk, míg a valóság rendesen keserű ébredést okoz.
—Meglehet, hogy te másforma ember vagy, mint mi többiek, sőt úgy is van, azonban légy készen arra, hogy ábrándjaidat szétfosztja az élet, s akkor boldogtalanabb leszel, mint mi, kik korán szemébe nézünk minden vésznek.
—Miért mondod ezeket nekem?
—Mert szeretlek és féltelek.
Jakab elmosolyodott.
—Mindenki ugy ítél, a hogy érez,—mondá enyelegve,—s nemde, ha az élet élvezeteiben usznám, s a nagy többséghez hasonlóan fecsérelném el napjaimat, erőmet, ifjuságomat, nem jutna eszedbe aggódni miattam?
—Az volna a természetes.
—Szerinted! Én az ellenkezőt hiszem és légy nyugodt, ha éltem nem úgy alakul, mint én remélem, el fogom viselni tudni, a mi reám méretett.
—De életmódod természetlen… Járatlan utakon jársz és eltévelyedel.
—Hol van az megírva, hogy útjaim járatlanok? Szerintem az a helyes nyom, melyet hajlamaimnál fogva követek.
—Meg kellene nősülnöd! Állásodban az kötelességed volna.
—Félek boldogtalanná tenni egy fiatal teremtést, ki hozzád hasonlóan gondolkoznék.
—Mily hévvel véded álláspontodat,—kiáltott föl rossz kedvvel Enyingi.—Látom, hogy hasztalan beszélek, azért térjünk a birtokvételre. Mikor akarod, hogy menjünk.
—Pár nap mulva. Tehát jösz velem?
—Erről előre biztos lehettél. Vagy kételkedtél bennem?
—Nem, de még egy kérésem volna hozzád.
—Rendelkezésedre állok mindenben.
—Bizonyos okokból neked kell szerepelni mint vevőnek! Hogy miért kérlek erre, azt később majd megmondom.
Enyingi meglepetve tekintett rá, ily különös titkolódzónak még sohasem látta, bár az igen ritkán nyilatkozott meg előtte, ki pedig majdnem legjobb barátja volt.
—Ma csupa rejtély vagy,—mondá elmosolyodva.
—Számíthatok reád?
—Feltétlenül mindenben.
—Köszönöm… Írni fogok, s tudatom veled az indulás napját.
—És angolországi utad most elmarad?
—Egyelőre. Előbb megtekintjük a birtokot.
—De ha csakugyan mint vevő fogsz fellépni, úgy majd mégis kisül az illetők előtt, ki a birtok vásárlója,—mondá Enyingi, ki különben is kiváncsi természetű volt, s ez a szerinte különös dolog nagyon érdekelte.
—Természetesen, csak kezdetben nem akarok mint vevő szerepelni.
—Félsz, hogy nagyobb lesz az ár neked, mint másnak volna?
—Arra nem is gondoltam, más okaim vannak arra, hogy te szerepelj a birtokvételnél és kérlek, ne szólj utazásunkról senkinek.
—Hallgatni fogok róla,—viszonzá Enyingi, kinek kiváncsisága a legmagasabb fokig föl volt csigázva.
Ekkor elvégezvén az étkezést, elhagyták az ebédlőt, s a külső termekben ismerőseik közé vegyültek, de Oroszlay csak rövid ideig maradt, s bizonyos elégültséggel távozott a kaszinóból, tudván, hogy egy lépéssel közelebb jutott Dózia láthatásához.
Hogy mi czélja van neki e találkozással, arra nem gondolt. Sokkal nagyobb idealista volt, mint hogy számításokba vagy következtetésekbe bocsátkozzék. Egész élete oly harmonikusan folyt le eddig, hogy sohasem készített előre terveket. Minek? Hisz soha egyetlen akadályra sem talált, s a mire vágyott, azt rendesen minden nehézség nélkül el is érte.
És még sem érzett unalmat, mint az a hozzá hasonló egyéneknél történni szokott; mert belvilága oly gazdag volt, hogy betölté minden idejét, s a lét kedves volt neki a nélkül, hogy az élet valódi boldogságát—a szerelmet élvezte volna…
Vidáman és elégedetten érkezett haza. Teljesen elfelejté azt a kellemetlen hatást, mivel az Eszthey-palotából távozott. Nem is gondolt többé az ott folytatott párbeszédre. Nem törte fejét azon a rejtélyen, mely miatt Hermance grófnőt pirulni látta…
Alvószobájába érve, kinyitotta ablakát, s élvezettel szívta be a tavaszi balzsamos levegőt, mely idegeit átjárta. Mélázva nézte az égen felkelő, későn érkező, s a fellegekből kibontakozó holdat.
A természet fakadóban volt, s az ő szive is a bimbóból kifejlődő virághoz hasonlitott. Eddig szunnyadt, most közelgett rá nézve az ébredés ideje, s ajka többször önkénytelen suttogá: Dózia, Dózia!
És végre ágyára dőlve elszunnyadt, hogy álmodjék tovább a tavaszról és szerelemről, s teljesen erőt vett rajta egy bájos álom, mi a jövő boldogságában ringatá.
VIII.
—Ah, Klára, mily boldog vagyok!—kiáltott föl ismét és ismét Dózia ama két nap folytán mióta megérkeztek Tornyosra, Lamberth Klára birtokára.
Klára ilyenkor mosolyogva nézett rá, s azután szép arczocskájának állát kezébe vette és jobbról-balról megcsókolta. Egyáltalában oly kedves, előzékeny volt Dóziához, úgy az ügyvéd, mint gyámleánya, hogy az teljes szívből igazat mondott, midőn azt állítá, hogy boldognak érzi magát.
A két leány szobája nagy kertre nyilt, melyet ugyan nem lehetett volna «a park» pompás nevével fölruházni, de téres, virágdús és árnyékos volt, s elég helylyel bírt, hogy Dózia egész nap futkoshasson benne, s élvezze a szabad mozgást, melytől emlékezete óta el volt zárva.
Szobáját majdnem egész nap meleg, fényes sugarak áraszták el, mi most a tavasz kezdetén még kellemes volt. A fehér muszelin-függönyök, s fehér fából készült ágy és butorok kedves, szüzies hatást tettek a belépőre. Egy nyitott szekrényen könyvek feküdtek, a falakon napsütötte tájképek, melyek szelid nyári délutánt, arató ünnepet, pusztai jeleneteket ábrázoltak, s Dózia szemei, úgy a könyveken, mint a képeken és vidám, fehér butorzaton koronként meleg, hálás, bensőségteljes pillantással nyugodtak.
Reményteljesen tekintett a jövőbe, hisz ha tizenhét évesek vagyunk, az oly szépnek látszik, a nélkül, hogy határozott formába tudnánk önteni, a mit várunk az élettől. És Dózia nem készitett terveket, hisz máris oly igézően alakult a sorsa, hogy csak azért imádkozott mindennap, miként sohase változzék meg a jelenlegi élete…
A két leány a napnak legnagyobb részét együtt tölté. Klára társalkodónője kisérte őket Tornyosra, s bár továbbra is a házban maradt, nagyon alantas szerepet játszott, s csak akkor vett részt társaságukban, ha erre föl lett szólítva.
Egyáltalán Lamberth kisasszony, daczára fiatalságának, nagyon önálló természettel bírt. Mint barátnőjének mondá, kora árvaságában megszokta a gondoskodást önmagáról és körülményeiről, s tudva, hogy saját birtokán van, jött-ment, rendelkezett és parancsolt, s gyámatyjához való viszonya is egészen különös volt, majdnem úgy látszott, hogy ő parancsol az öreg úrnak.
Dózia ezt bár észrevette, nem gondolkozott rajta. Neki sohasem lévén alkalma a gyermek, szülők vagy gyámok egymáshoz való viszonyát tanulmányozni, nem tudta megitélni, miféle viszony szokott azok között lenni, s ő maga örömmel vetette alá magát Klára akaratának, annál is inkább, mert mint mondtuk, az nagyon jó, barátságos, előzékeny volt iránta. Arra, hogy miért karolta őt föl, miért beszélte rá az intézet titkos elhagyására, sohasem gondolt. Természetesnek tartá, hogy az nem akart egyedül lenni, ki már az intézetben biztosítá őt, hogy soha sem érzett oly vonzalmat emberi lényhez, mint hozzá, s boldog volna, ha együtt tölthetnék életüket.
Ezzel és több ilyféle rábeszéléssel sikerült Klárának őt odáig vinni, hogy az intézetet titkon hagyja el, s menjen az ügyvéd lakására, míg ő, nehogy Obrennében gyanút keltsen, pár napig még ott marad, s azután követni fogja. Arról, hogy gyámatyja részéről jól fogadtatik, biztosította, s azzal az eréllyel, mely sajátja volt, ostromolta a leánykát, ki végre engedett kérésének.
Elébe tárta, hogy sem neki, sem annak senkije sincs a kerek földön. Hogy Obrenné mondta neki, miként pártfogónője kegyelméből nevelteti, s valószínüleg örülne, ha megszabadulna tőle. És végre, mi vár rá a jövőben, ha az intézetet elhagyja? Nevelőnő vagy társalgónő lesz, míg nála testvéri szeretetre talál, fényes élet vár rá. Együtt utaznak, együtt élvezik az életet, mert ő elég gazdag, hogy mindent megengedhessen magának, mi élvezetet és örömet szerezhet mindkettőjüknek.
Dózia sokkal tapasztalatlanabb volt, és sokkal inkább gyermek, hogy tovább gondolt volna annál, mit Klárától hallott.
Mindehhez hozzájárult még az, hogy őt magát is nem egyszer foglalkoztatta az a kérdés: kije és mije ő pártfogónőjének, ki oly nagylelküen gondoskodik róla? És olykor halvány emlékek merültek föl benne a multból, mikre azonban csak homályosan emlékezett. Igen korán került Obrennéhez, s oly kicsi volt, hogy eleinte nem is részesült oktatásban. A szép fiatal nőt, ki oda vitte «mamának» kellett neveznie, de hogy ez nem volt anyja, azt többször értésére adta Obrenné, őt mindig hálára intve iránta, kinek gondoskodása nélkül valószínüleg el kellett volna vesznie.
Eleinte sokkal kisebb volt, mint hogy e figyelmeztetésekkel törődött volna. Később azonban lelki fejlődése hozta magával, hogy elmélkedni kezdett különös helyzetén. És különösen midőn Klára az intézetbe került, beszéltek arról gyakran együtt, ki mindjárt az első percztől pártfogásába és szeretetébe fogadta, s örömmel csatlakozott hozzá, hisz oly idegennek és elhagyatottnak érezte magát…
Igy jött köztük létre az egyesség, hogy ő bucsut mond a multnak és az intézetnek, s titkon elhagyja azt, ki eddig gondoskodott róla, de hogy kinek az ő létele teher, azt úgy Obrenné, mint Klára gyakran elmondták neki. Az előbbi talán meggondolatlanságból, az utóbbi érdekből, de egyforma hatással a tapasztalatlan leányra.
Nagy lelki megrázkódáson ment keresztül, míg el tudta magát a távozásra határozni, s még nagyobb próbáltatások vártak rá, midőn szökési szándéka fölfedeztetett, s őt Eszthey grófné magával vitte. Az ő egyénisége inkább türelmes, meleg, ragaszkodó tulajdonságokból állt, s egyszerre daczos-, titkolódzó—és engedetlennek kellett látszania, ha nem akarta föladni boldogságáról és függetlenségéről szőtt reményeit. Eleinte hallgatott, megtagadott minden fölvilágosítást, mert félt elárulni, hogy az ügyvéd lakásának a czíme zsebében van, hova neki menni kellett, s hogy semmi áron nem tud megválni ama tervtől, mivel Klára hosszú idő, hónapok óta kecsegteté. És midőn azt kérdé a grófnétól: nem maradhatnék-e itt? s az nemmel válaszolt: nem tett le ama reményről, hogy a következő napokban majd foganatosítja tervét, s fölkeresi az ügyvéd lakását, mely szándékát még jobban megerősíté Hermance tagadó válasza.
Klárának igaza van,—gondolta,—ennek a szép, jószivű asszonynak terhére vagyok, nem tud velem mit kezdeni, s örömöt szerzek neki távozásommal, és hálával gondol majd rám, hogy megszabadítottam terhétől.
Szomoruan követte Ernesztinét, és föllázadt büszkesége, hogy őt annak szomszédságában helyezték el, mint valami cselédet. Mint tudjuk, visszautasított annak részéről minden kérdést, s a kis lakatlan szoba láttára valóságos keserüséget érzett, visszagondolva Klára napfényes, vidám elbeszéléseire, hogyan fogják együtt tölteni az életet.
Tehát elhatározta, hogy megkisérli a szökést még az éjszaka folytán, vagy kora hajnalban, de le nem fekszik, és lesni, várni fogja a perczet, hol lehetséges lesz szobáját s a házat észrevétlenül elhagynia.
Neki akart indulni a sötét éjszakának. Különös bátorságot érzett, s élénk képzelődése kifesté a továbbiakat, hogy fogja fölkutatni az utczát és a házat, hol Holcsi ügyvéd lakik, ki várja őt, s meg volt győződve, hogy eljut czéljához.
És úgy is történt, a véletlen, a mi oly nagy szerepet játszik életünkben, neki is segédkezett. Elvezette őt vágyainak czéljához, s most nagyon boldog volt, mert a mit Klára igért, azt meg is tartotta, s az elébe tárt ragyogó jövőt megvalósulva látta…
Két napot töltöttek a falusi házban, midőn Holcsitól levél érkezett, melyben tudatta, hogy a következő reggel vendégekkel érkezik, kik a szomszéd eladó birtokot fogják megtekinteni.
Klára megelégedéssel vette ezt a hirt, s tudni látszott róla, míg
Dózia valósággal megijedt az idegenek érkeztének gondolatára.
Ő még soha sem forgott emberek között. Kedélye gyermekes volt, lelke szüzies, s csak a veleszületett komolyság tette tapintatossá és helyzete ügyessé, mert bár hetek óta csak átmenetileg gondolt körülményeire, mind a mellett olykor szomoruságot érzett elhagyatottsága miatt.
Hogy kik voltak szülői, azt sohasem remélte megtudni, mert csupa idegenek közt élt, kik multjáról sem tudhattak, s az egyedüli Esztheyné grófné lehetett volna, ki talán ismerte származását, de vele nem remélt többé találkozni.
És pedig erre a gondolatra nem az vitte, hogy holléte örökre titokban maradhat előtte, hanem hogy az oly haragot érezhet iránta, mi őt örökre kitörölte emlékéből…
A következő napon szép üde tavaszi reggel volt, midőn a vendégek megérkeztek. Egyike azoknak, mikor az ember élvezettel szivja be a levegőt, s tüdejét mintegy tágulni érzi a tavaszi szellő fuvallatára.
Klára és Dózia a muszelin-függönyök mögül nézték az udvarra robogó fogatot, melyről három férfi ugrott le. Hogy Holcsit kivéve, kik voltak azok, nem tudták, s alakjukat csak egy pillanatig láthatták, azután eltüntek a lépcsőházban.
A hosszú, régi emeletes épület a kert közepén emelkedett. Körül volt véve virágtáblákkal; most azonban még nem nyujtottak azok szinpompát, mert a kertész csak pár nap előtt ültette ki a virágokat s azok többnyire fakadó bimbóban voltak.
A kert magas vasráccsal volt körülkerítve s mellette mint a katonák, egymás mellett magas jegenyefák nyultak föl beláthatatlan magasságban, mi százados régiségüket mutatta. A vasrácson kívül futott a fehér országut, azon túl virágos rét s még távolabb hullámzó tó, melynek kékes vizén csolnakok lebegtek.
A látóhatárt rengeteg erdő szegte be, melynek háta mögött nagy hegyek emelkedtek…
Megérkezve és elhagyva a fogatot, a három férfi megállt a lépcsőház küszöbén, s Holcsi a vidék szépségeire tette őket figyelmessé, mit azok igazi bámulattal szemléltek és Enyingi gróf többszörös fölkiáltással adott tetszésének őszinte kifejezését, míg Oroszlay néma maradt, de vonásai kifejezték elragadtatását.
—Ön igen szép vidéken lakik ügyvéd úr,—mondá Enyingi,—élvezet lehet itt a nyarat tölteni.
—Csakhogy, fájdalom, nekem kevés részem van az élvezetből, mert dolgaim kötve tartanak a fővároshoz s csak ünnepnapokon szoktam kijönni.
—De minden oly lakályosnak látszik, lehetetlen hogy a ház üresen álljon.
—Nincs is az elhagyatva. Gyámleányom lakik itt nyáron át teljes háztartással s jelenleg egy barátnője van nála.
Ha e perczben el nem lettek volna foglalva a társalgással s Jakabra pillantottak volna, lehetetlen, hogy észre ne vegyék annak arczán a halványságot, mely azt e szavakra borítá.
—E birtok,—folytatta Holcsi,—tulajdonképpen gyámleányomé, s kedvem volna hozzá megszerezni azt is, mit méltóságtoknak ajánlottam megvételre, mert az határos ezzel. Azonban azt hiszem, okszerübb csak felerészben tenni hozományát birtokba, s ez az oka, hogy nem reflektálok rá, holott igazán megéri az árát, a mit érte kérnek.
—Mikor tekinthetjük azt meg?—kérdé Oroszlay, csakhogy valamit mondjon, mert eddig némán hallgatta a társalgást.
—Csak egy kis reggelivel szolgálok, azután mehetünk,—viszonzá Holcsi, mialatt kitárta a mellékszoba ajtaját vendégei előtt, kik beléptek, mely helyiség egyszerüen, de jó izléssel volt butorozva.
Jakab gróf gyors pillantással tekintett körül, mintha valakit keresne, de a szoba üres volt s arczán csalódás látszott.
A nap teljes fényével sütött be az ablakon s vidámmá, nyájassá tette a helyiséget, melyből, hogy csak kis idő előtt távozhatott valaki, mutatta egy az ajtó közelében elejtett zsebkendő s egy a pamlagon felejtett női szalmakalap, mellette napernyő.
—Talán zavartuk a hölgyeket?—kérdé Enyingi, fölemelve a padlón heverő kendőt.
—Meglehet, hogy itt voltak és kiosontak, hallva az idegen hangokat,— viszonzá mosolyogva az ügyvéd, kinek rendesen komor, savanyu arczához sehogysem illett a nevetés.
—Sajnálom, hogy elűztük őket ebből a nyájas szobából, mely valóságosan napsugárban fürdik.
—Mindjárt behivom őket, mert valószinüleg a közelben várnak reánk: kérem, uraim, menjünk reggelizni.
E szavak után Holcsi egy mellékajtóhoz sietett, fölnyitotta azt és midőn az ifjak átlépték a küszöböt, nemcsak terített asztalt találtak, de két fiatal hölgyet is, kiket udvariasan köszöntöttek s az ügyvéd bemutatta őket a leányoknak.
Klára bizonyos jártassággal fogadta a vendégeket, míg Dózia majdnem ügyetlennek látszott mellette s arczát biborpir önté el, mialatt Enyingi megnémulva a bámulattól, míg Jakab gróf élvezettel tekintett rájuk.
Hol vette magát itt ez a szépség?—gondolta Enyingi, s önkéntelenül barátjára pillantott és annak kifejezését látva, percz alatt tisztában volt a birtokvásárlással, mit eddig nem tudott megmagyarázni magának…
Asztalhoz ültek.
Egyszerű, polgárias kiállítással volt az megterítve. Hideg ételek, bor, sör, gyümölcs izletes elrendezéssel, s csak tányért váltani jött be olykor egy fehérkötényes és kisded fejkötős szobaleány, a házi ur maga kinálta s maga szolgálta ki vendégeit.
Közönyös tárgyakról folyt a társalgás és ha Enyingi már nem lett volna tisztában a dolgok állásával, fölvilágosítja őt Jakab gróf elfogultsága, kit soha sem látott oly tétovázónak, mint az étkezés alatt.
Alig evett valamit, keveset beszélt s legtöbbnyire Klárához intézte szavait, de komoly, mély tekintetű szemének pillantása gyakran elröpült Dóziához, ki hasonló elfogultsággal ült helyén s halvány arczának átlátszó bőrén kétfelől rózsaszin karikák égtek.
Enyingi bajusza alá rejté mosolyát s majdnem diadalmat érzett erre a fölfedezésre.
Ez a férfikülsőbe öltöztetett mimóza-virág, ki megközelíthetetlen volt eddig a nőknek, ki hagyta a legszebb hölgyeket sóvárogni maga után: most megtalálta azt, ki szivét elrabolta!
Ez olyan világfinak, mint Enyingi, páratlan fölfedezés volt. Egész belső része ujjongott az örömtől.
De mind e fölfedezések daczára elfogulatlanul evett és társalgott s igyekezett belevonni a beszédbe Dóziát, ki azonban egyhangú feleleteket adott s tündöklő szemeinek hosszú pilláit alig merte fölemelni.
De annál élénkebben társalgott Klára, ki fiatalsága daczára nagyon is jártasnak látszott a mulattatásban. Szemében volt valami macskaszerű ravaszság s Enyinginek föltünt az a gyakori gyors tekintet váltása, mit az gyámjával cserélt s mi rá, maga sem tudta mi okból, rossz hatást tett és valami titkos czélt, előre megbeszélt egyetértést vélt alatta rejleni.
A megtekintendő birtokról alig esett szó, s Klára csak egyszer tett arról említést, földicsérvén azt, a mennyire csak tudta, s e dicséret alatt kutató pillantást vetett Oroszlay grófra.
—Tulajdonképpen, gróf úr, melyikük szándékozik az eladó birtokot megvenni?—kérdé Enyingihez fordulva.
—A melyikünknek megnyeri a tetszését—viszonzá kitérve a kérdett.—A tulajdonképeni vevő én volnék, de lehet, hogy barátom tulajdona lesz az, ki szintén ilyen szándékkal foglalatoskodik.
—Így szomszédok lennénk,—mondá Klára, Jakabra szögezvén szemét.
—És én erre az esetre gyakran időznék nála, már csak a szomszédság kedvéért is,—válaszolt Enyingi, látva barátja szórakozottságát, ki folyton azon tünődött, ki ez a gyönyörű leány, kit Pármai Teodóziának hivnak s lehetne valamelyik főherczeg gyermeke.
Ez a titokszerüség kettős érdeket kölcsönzött neki s az oly fogékony kedélyek, mint az övé, párosulva azzal a csodálattal, mit iránta már első futó találkozásukkor érzett, nem tudnak szabadulni a hatás alól addig, míg valami bizonyosat nem tudnak.
Szerencsére a reggeli bevégződött s a fogat az ajtó előtt állt.
—Mehetünk,—mondá Holcsi, ki előtt mindaz, mi Enyingi figyelmét felkölté, teljesen észrevétlen maradt. Sem Dózia pirulására, sem Jakab gróf elfogultságára nem figyelt, csak egyetlen czél lebegett előtte, hogy a birtoknak gazdag vevőt találjon, melynek eladása rá volt bízva s nagyszerű nyereséggel kecsegteté.
—És bucsut veszünk,—mondá Oroszlay meghajtván magát a leányok előtt.—A birtok megtekintése után azonnal az indóházhoz hajtatunk.
—Ah! azt igazán sajnáljuk!—kiáltott föl Klára,—azonban ha gyámatyám megengedi, egy második kocsin mi is követjük. Dózia még nem látta a kastélyt belülről, melynek vörös fedele ide látszik, s belseje érdemes a megtekintésre.
—Ez pompás terv!—kiáltott föl önkéntelen megfeledkezéssel Dózia, kinek vidám, elfogulatlan hangját csak most először volt alkalmuk hallani az ifjaknak.
—Ha kedvük van, tehetik,—viszonzá Holcsi.—Mi előre megyünk s kiadom a rendeletet, hogy gyorsan fogjanak egy második kocsiba és utánunk jöhetnek.
Ez a terv, úgy látszott, az egész társaságnak megnyerte tetszését, mert Jakab gróf is egyszerre megélénkült és látható derült kedvben ült föl a fogatra Enyingi mellé, míg az ügyvéd a kocsis mellett foglalt helyet.
Haladás közben, mintegy hangulatot akarva gerjeszteni az ügyvéd, nem szünt meg vendégeit a vidék nagyszerű szépségére figyelmeztetni, kik gyönyörködve szemlélték a felséges erdő, mező és hegyek között váltakozó tájat.
A kastélyhoz érkezve, mely félórányira feküdt Holcsi birtokától s nagy kiterjedésű park vette körül, leugráltak a fogatról, s mindenekelőtt kívülről vették az épületet szemügyre. A ház régiségét mutatták a buja folyondárok, melyek hosszú évek során egészen befedték a falakat, s a sötétzöld, széles levelek közül különös ellentéttel emelkedett ki a vörös tető.
Az ablakok hosszúk és keskenyek voltak s mintegy belevágva látszottak lenni a folyondárokba, míg az ajtó—és ablakrámákat zöldes moha köríté.
—Régen nem lakik itt senki?—kérdé Enyingi.
—Néhány éve, hogy a kastély üresen áll. A tulajdonos meghalt, s az örökösök pört folytattak egymás ellen és addig a birtokot nem lehetett áruba bocsátani.
—Lássuk belül,—mondá Oroszlay, s miután már egy ott állongó öreg ember által fölnyittatott az épület főajtaja, mindhárman a szobába léptek, hol zárt, penészes levegő és szag fogadta őket, s nem a legjobb hatást tette, bár az ablak tábláinak fölnyitása által gyorsan enyhült az első benyomás, midőn a tavaszi balzsamos levegő és a nap fényes sugarai áraszták el az üres, tágas, elhagyatott termeket.
Oroszlay elől ment s Enyingi és az ügyvéd követték, sokkal gyorsabban, mint hogy beható megtekintés lehetséges lett volna, s ez feltünt Holcsinak, ki koronkint megállítá Jakab grófot s egyre-másra figyelmeztette.
Az pedig tettetett érdekkel hallgatta beszédét, míg gondolatai másutt kalandoztak, Dóziánál és már el volt határozva, hogy megveszi a birtokot, bármi lesz is az ára, s bármily állapotban legyenek a szobák.
Azért nem is sok figyelemre méltatta azokat, mi az ügyvédet láthatólag nyugtalanná tette, mert azt sejtette e közönyből, hogy az nem tetszik a grófnak, ki az utolsó teremben Enyingihez fordulva kérdé:
—Nos, hogy tetszik az épület és környéke? hisz tulajdonképpen te vagy a vevő.
—Addig nem itélhetek, míg a birtokot nem láttam,—viszonzá a kérdett, kinek csak most jutott eszébe, hogy mit határoztak Jakabbal az adás- vevésre nézve.
Az ügyvéd ismét megélénkült, mert annak vette Oroszlay közönyét, hogy ő csak mint jó barát szerepel Enyingi oldalán, s ezentul egész figyelmét arra fordítá.
—Természetesen, gróf úr,—mondta helyeslőleg Enyingi megjegyzésére.— De meg vagyok győződve, hogy a földeket látva, el lesz ragadtatva azoktól.
—Csak azért kérdem,—mondá Jakab gróf,—mert arra az esetre, ha te nem volnál hajlandó a vételre, én megveszem azt… A vidéktől el vagyok ragadtatva, a kastélyt kevés erővel helyre lehet állítani, s mint tudod, az orvosok nekem folyton hegyi levegőt ajánlanak.
—Én nem állok utadban,—viszonzá Enyingi.—Az ügyvéd úr majd ajánl mást, nemde? Most pedig menjünk a kertbe…
Holcsi örömben úszott.
Midőn a ház egyik erkélyére léptek, hogy áttekintsék a park természetes szépségeit, mert a kertészet nem jöhetett számba, munkás kezek nem látszottak sehol. Enyingi az ügyvédhez fordulva kérdé:
—Engedje meg, ügyvéd úr, hogy megkérdezzem, miféle összeköttetésben áll kegyed azzal a két ifjú hölgygyel, kiket házában láttunk?
—Az egyik, Lamberth Klára, gyámleányom, kiről, árva lévén, én gondoskodom,—viszonzá láthatóan kellemetlenül érintve a kérdett.—A másiknak Pármai Teodózia a neve s gyámleányomnak barátnője, ki meghivta őt magához a nyári hónapokra.
Jakab gróf, bár kissé távolabb állva a beszélőktől, feszülten figyelt az ügyvéd szavaira.
—És hova megy ő az őszre, ha Lamberth kisasszony visszatér a városba?—kérdé Enyingi.—Hol van ő tulajdonképpen otthon?
—Azt nem tudom,—viszonzá kitérve az ügyvéd.—Klára az őszig nagykorusítva lesz s úgy hallottam tőle, hogy utazni megy és valószinű, hogy fiatal barátnőjét is magával viszi, kinek körülményeiről én semmit sem tudok.
—Ő valószinüleg szintén árva?
—Meglehet…—mondá gyorsan, majdnem kedvetlenül Holcsi, és tovább ment, mintha a további kérdezősködést ki akarná kerülni.
Majdnem egy egész órát vett igénybe a kastély környéke s a nagy kiterjedésű kert szemlélete, midőn a két fiatal hölgy megérkezett s a férfiakhoz csatlakozott.
Enyingi azonnal Klára mellé szegődött a park utjain, mintegy alkalmat akarva adni barátjának, hogy Dóziával maradjon, ki lesütött fővel haladt oldalánál.
—Emlékezik még kegyed, hogy egy pillanatig a fővárosban találkoztunk?—kérdé tőle Jakab, igyekezvén szemébe nézni.
—Emlékezem.
—És most azonnal megismert?
—Oh, igen!—viszonzá szép szemét fölvetve a leány, s egy pillanatig oly melegen, oly bensőségteljesen találkozott pillantásuk, mint az első látásnál.
Oroszlay elhalványodott e tekintetre. Oly mélyen hatott az rá, hogy szive hangosan dobogni kezdett.
—Gondolt azóta reám, úgy mint én kegyedre a napnak minden órájában?— kérdé halkan.
—Számtalanszor!
—És örült viszontlátásomnak?
—Teljes szivemből.
—Köszönöm,—rebegte nagy fölindulással az ifjú s a gyors, váratlan, édes vallomásra szédülni érzé fejét.
Most, midőn a hallgatás jege meg volt törve, Dózia mosolyogva emelte rá szemét, de megdöbbent annak halványságától s nyugtalanul kérdé:
—Rosszul érzi magát?
—Egy ideges fájdalom czikázott át szivemen, a boldogságtól.
És igazat mondott. Rendesen békés csöndben, álmodozásban élő lénye csodálatos átalakuláson ment e perczek alatt keresztül. Dózia, mint álmainak édes alakja, már napok óta foglalkoztatá képzeletét, de most oly valamit érzett szivében, mi eddig ismeretlen volt előtte; fájdalmas boldogságot, szomorú előérzetet, sőt megfoghatatlan félelmet, mint ha szerelmét vész fenyegette volna… Honnét eredt, miből jött ez az ideges nyugtalanság? Maga sem tudta, csak az állt előtte tisztán, hogy ezt a gyermeket kimondhatatlanul szereti, örökre meg van büvölve általa, s legyen az bárki, nincs hatalom, mi elválaszsza tőle…
Ekkor utólérték őket a többiek és Holcsi nem is mozdult többé Jakab gróf oldala mellől, kivel később a birtokot tekintvén meg, tudatta annak árát, s bár Enyingi azt igen drágának találta, szóval megkötötték a szerződést s az ifjak úgy utaztak el, mintha igen jó munkát végeztek volna. Oroszlay most már mint a birtok tulajdonosa távozott a tornyosi indóházból, hogy másnap a fővárosban végezze a továbbiakat s az ügyvéd nagy megelégedésére meghatározták az órát, melyben ő azt a szerződés aláirása végett irodájában fölkeresi.