—Ő nem!—kiáltott föl meggondolatlanul Dózia, azután gyorsan elhallgatott, észrevéve gyanus tiltakozását.—Azt hiszem, a gróf nem is tudja a nevemet.
Ez utolsó szavak által helyre akarta hozni meggondolatlanságát, de az már kevés hatást tett hallgatóira, hisz mindketten tisztában voltak vele.
—Az most már mindegy is, kitől tudta meg hol és kilétét Eszthey…— kezdé az ügyvéd kenetteljes hangon, mi részvétét akarta kifejezni.— Leveléből olvashatta elhatározott szándékát, s én, fájdalom, most már mit sem tehetek megvédelmezésében.
—Ki akar neki szolgáltatni?—kérdé rémülten a leány.
—Mit tehetek?
—Klára!—kiáltott föl zokogva Dózia s hozzáfutott és kebelére vetette magát.—Segíts rajtam, adj tanácsot, mit tegyek, inkább bármire hajlandó vagyok, minthogy ama gyűlölt palotába visszatérjek, hol cselédszobában lett volna lakásom, s a grófné mindenki előtt rejtegetni akart… Engem! ki nem vétettem soha senkinek, s úgy bántak velem, mint a gonosztevővel, kit meg akarnak menteni a büntetéstől.
Klára átölelte a zokogót, de fején keresztül egy diadalmas pillantást vetett gyámjával, s gyorsan mondá:
—Nem, Dózia, mi nem engedhetjük, hogy elvigyenek tőlünk, de csak egy mód van, hogy Eszthey gróf erőszakoskodásait megakadályozzuk.
—És az?—kérdé reményteljesen Dózia.
—Azonnal el kell utaznunk Budapestre, és onnét tovább, hogy még nyomodat se találhassák meg.
—Menjünk!—kiáltott föl Dózia.—Menjünk azonnal bárhova… Én készen vagyok.
—Tehát siessünk. Te gyorsan reggelizzél, én azalatt bepakkolok egy bőröndöt a legszükségesebb holmikkal… Nemde, gyámatyám, megegyezik tervünkbe?
—Ha Dózia kivánja, megteszem! Azonban gondolja meg jól gyermekem, a mit cselekszik, nehogy később—nem tudjuk, hogy alakulnak a dolgok: engem szemrehányás érjen.
—Soha!—mondá szenvedélyes föllobbanással a leányka.—Szabad akaratomból megyek el, s nincs hatalom, mi visszatarthasson.
—Ime, papiros és tinta. Írja meg ezt az elhatározását néhány sorban, hogy fedezve legyek minden eshetőség ellen.
És Dózia készséggel írta le, mit az ügyvéd tollába mondott, azután gyorsan költötte el reggelijét, mialatt Klára elkészített mindent az utazásra s fél óra mulva kocsin ültek s röpültek az indóház felé, hol kevés ideig kellett várniok a berobogó vonatra, mely őket a Dózia által rettegett «veszély» elől a fővárosba szállítá.
—Vigyázz, nehogy írhasson Oroszlaynak!—súgta Klárának Holcsi, mielőtt elutaztak s az helyeslőleg intett fejével és az ügyvéd kirobogni látván a fogatot, elégedetten dörzsölé kezét s szemei szemüvege alatt villogtak az örömtől, mialatt suttogta:
—Most már kereshetik őt, a merre akarják. Addig, míg én szükségét és hasznát nem látom, hogy Eszthey megtalálja Dóziát, nem fognak nyomára akadni és akkor? Nos, akkor sok pénzzel lesz gazdagabb Holcsi ügyvéd.
Csöndben tölté a vasárnapot, evett-ivott, pihent. Zalánczról senki sem mutatta magát s már remélte, hogy a mitől félt, nem következik be s Eszthey nem látogat el hozzá falusi magányában, mi egyrészt kellemes volt neki, másrészt közönyt látott abban, mi nem illett tervének keretébe s félni kezdett, hogy nem éri el czélját.
Nos, akkor megeresztünk egy második határozott formába öntött levelet a grófnak, mi fölrázza őt lelki nyugalmából és cselekedni fog. Addig várunk Isten nevében, hisz a dolog nem sürgetős, nem is veszélyes, csak ha—Oroszlay közbelépése jutna érvényre…
Így elmélkedett a kert illatos bokrai között szivarozva, s nézte a fehér felhőket és később a szeliden alászálló napot, mely lángtengerbe önté végső sugaraival a csöndes tájat, s az erdők fáinak sötétzöld koronáit, midőn egyszerre kocsizörejt hallott és megriadva ugrott föl helyéről.
Az épület előtt uri fogat állt meg s Eszthey ugrott le arról.
—Itthon van a nagyságos úr?—hallá kérdezni Holcsi és tudván, hogy most már nem kerülheti ki vendégét, kisietett a kertből annak fogadására, kivel folytatandó társalgását már hónapok előtt kigondolta, s bár kellemetlen volt annak már nem várt jövetele, nem érte készületlenül, mint a hogy minden rosszaság és ravaszság folyton rendezve volt az ő soha nem pihenő elméjében.
A két férfi feltünő hideg meghajlással köszönté egymást.
—Bocsánatot kérek, hogy itt falun zavarom,—kezdé Eszthey, mialatt bementek a házba s az ügyvéd szobájába vezeté vendégét.
—Mindenkor és mindenütt szolgálatára állok méltóságodnak,—viszonzá
Holcsi udvariasan, helylyel kinálva meg a grófot,
—Ön ismer engem?
—Van szerencsém—látásból.
—Kétszer kerestem irodájában, de sohasem találtam, s megtudván, hogy a közelben lakik és tegnap velünk egy vonaton érkezett, siettem fölhasználni az alkalmat.
—Valami sürgős ügyben?
—Nem éppen sürgős, de rám nézve fontos… Tud ön arról, hogy egy névtelen levél küldetett hozzám pár hónap előtt, melyben egy «fontos ügyről» volt szó, miről a kegyed irodájában kaphatok fölvilágosítást.
—Névtelen levél?—kérdé csodálkozva az ügyvéd.—Nem, gróf úr, arról nem tudok, s miféle czélból iratott az?
—A czélt nem tudom Sőt az is megfoghatatlan előttem, kinek jutott eszébe névtelen levelet intézni hozzám, holott azt bárki neve alatt tudathatta volna velem.
—Mikor kapta gróf úr azt a levelet?
—Hónapok előtt, de miután az elhányódott, a napot nem tudnám meghatározni.
—És ez ügyben keresett engem méltóságod?
—Miután a levél önre hivatkozott, siettem fölkeresni irodáját.
—De nem voltam otthon. Sajnálom, hogy hiába fáradt hozzám, azonban azt kell tudnom, miféle ügyben kellene felvilágosítást adnom?
Eszthey arczán zavar látszott e kérdésre.
—Van nekem egy fontos ügyem, melyben évek óta fáradozom s nem tudok eredményre jutni és ama levelet olvasva, arra a gondolatra jöttem, hogy esetleg arról lehet szó, de úgy látszik, csalódtam, miután ön nem tud arról semmit.
—Nincs sejtelme arról méltóságodnak, hogy ki írhatta a levelet?
—Legtávolabbról sem gyanakszom senkire.
—De az illetőnek mégis kell tudni gróf úr «fontos ügyéről».
—Az kétségtelen,—viszonzá zavarral Eszthey.—Bár körülbelől tizenöt éve annak, hogy a mondott ügy kezdetét vette.
—Valamely fontos titok gróf úr multjából?
—Egy gyermekről van szó, ki eltünt és én sokáig kerestem s ki ha él, most már nagy leány lehet.
—És gróf úr még mindig óhajtaná föltalálni?
—Természetesen! Az legfőbb vágyam.
—Tudakozódott méltóságod a lefolyt évek alatt arról a leányról?
—Igen és nem,—mondá folytonos zavarral Eszthey.—Eleinte sokat fáradtam föltalálásán, de hasztalan volt minden, később már elfelejtettem s most egy éve lehet annak, hogy…
—Beszéljen, kérem, egészen őszintén. Az ügyvéd olyan, mint az orvos, ki csak úgy segíthet a bajon, ha annak minden részletét ismeri.
—Igaza van,—mondá gyors elhatározással a gróf.—Tehát kezdjük előlről. Emlékezik, hogy ezelőtt tizenöt évvel egy szenzácziós gyilkosság történt Budapesten?
—Történt több is, nem tudom, melyiket érti méltóságod,—viszonzá
Holcsi s szemüvege alatt villogtak szemei.
A lapokban körülbelül a következő fölhívás jelent meg akkor:
Tegnap este 7 és 8 óra között borzasztó gyilkosság történt a Soroksári-út egyik házában. Megöltek egy fiatal, beteg asszonyt, ki kis gyermekével lakott ott egy hónapos szobában. A gyermek eltűnt, s a nőt halva találta háziasszonya, kitől az a lakást bérelte. Titokzatos eset volt, mert a nő oly szegénységben élt, hogy a rablógyilkosság ki van zárva, s egyedül boszú műve lehetett, vagy a gyermek végett történt, kit el akartak a nőtől rabolni.
—Rémlik előttem, hogy olvastam arról a különös gyilkosságról, mit, úgy emlékszem, soha sem tudtak földeríteni…
—Soha! A mult évben azonban ismét szó volt a lapokban erről a gyilkosságról, mit már feledésbe temettek más események. Mert valaki fölhivásokat tett közzé az ujságokban, s húszezer koronát igért annak, ki neki hírt ad az eltünt gyermekről, s azt élve vagy halva föltalálja.
—És ekkor ismét nem tudott senki fölvilágosítást adni?—kérdé fürkésző tekintettel Holcsi.
—Azt hiszem, nem, mert azt is hozták volna a lapok.
—És gróf úr ismerte ama meggyilkolt nőt?
—Ismertem,—mondá komor arczczal, lesütött szemekkel a kérdett.—Sőt több évig összeköttetésben álltam vele, de egyszerre ő maga szakítva azt meg, többé nem tudtam róla semmit. Egy napon elhagyta lakását, s nem tudatta velem hollétét, és csak akkor hallottam ismét róla, midőn az ujságok hozták meggyilkoltatását és nevét, de fájdalom, akkor már későn volt, hogy valamit tehessek érte. A gyermeket azonban mindenfelé kerestettem, kutattam, de eredménytelenül.
—És mit szándékozott a gyermekkel tenni gróf úr?
—Mily kérdés!—kiáltott föl hévvel Eszthey.—Neveltetni akartam, gondoskodni róla és férjhez adni gazdag hozománynyal.
Az ügyvéd pár pillanatig hallgatott, mintha mély gondolatokba volna merűlve, azután kérdé:
—És gróf úr ama névtelen levél vétele után az eltünt gyermekre gondolt?
—Természetesen, mi másra czélozhatott volna az?
—Az kérdés, valamint az is, nem akar-e az valami zsarolás lenni,— mondá figyelmeztetőleg az ügyvéd.—Gróf úr nős ember lévén, nem szeretné, ha ez a dolog nyilvánossá lenne?
—Magától értetődik, hogy ez rám nézve kellemetlen volna. Sőt válságos lehetne.
—Nos, gróf úr, én nem tudok ama leányról, ki ma, mint mondja, tizenhetedik évében lehet, fölvilágosítást adni, és meg nem foghatom, miért utasította méltóságodat ama levél írója hozzám? Azonban, ha megbíz annak keresésével, én már nehezebb ügyeket és titkokat is földerítettem; iparkodni fogok a gyermek nyomára jönni. Hogy sikerül-e az, nem tudom, de remélem, mert a föld nem nyelhette el ama gyermeket, s élve vagy halva nyomára kell jönnünk.
—Szivesen megbízom önt, csak egyre kérem.
—Szabad tudnom, mi az?
—A mennyire lehet, ne vegye igénybe a rendőrség hozzájárulását a kereséshez.
—Ezt megigérhetem, mert kéz alatt fogok kutatni utána. Azonban szeretném tudni, kinek volt érdekében most a lapokban tizenöt év után fölújítani ezt a dolgot?
—Nincs róla fogalmam, sőt azt sem tudom, hogy lett volna ama szegény meggyilkolt nőnek valamely rokona.
—Az nem is valószínű, hogy ha ő oly szegény volt, annyira tehetős rokona lett volna, ki húszezer koronát igérjen a gyermek föltalálójának… Most, tizenöt év után!
—Annak tehetős embernek kell lenni,—mondá Eszthey gondolkodva.
Az ügyvéd habozva kérdé:
—És hajlandó volna gróf úr ugyanoly összeggel jutalmazni azt, ki a keresett gyermeket föltalálja?
—Kétszer annyival—kiáltott föl szenvedélyes hévvel Eszthey.—De a gyermek azonosságának kétségkívülinek kellene lenni.
—Az magától értetődik. Tehát számíthatok igéretére?
—Írásban adom, ha kívánja.
Holcsi készséges sietséggel ment íróasztalához s ugyanazt a tollat adta a gróf kezébe, melylyel Dóziával iratta meg a levelet, melyben az kijelenté, hogy szabad akaratából távozott Tornyosról.
Eszthey kiállította a kötelezvényt s távozni készült, midőn az ügyvéd megállítá.
—Egy fontos dolgot elfelejtettünk gróf úr, a keresendő gyermeknek a nevét.
—Pármai Teodózia,—viszonzá gyorsan Eszthey, s kisietett a szobából, mintha a kiejtett név üldözte volna…
XII.
Majdnem egészen besötétedett, midőn Eszthey Bertalan a zalánczi kastély előtt leszállt a fogatról, hol a parkban együtt találta az egész férfitársaságot, Jakab gróf vendégeit, kik az épület előtt le— és fölsétálva beszélgettek, élvezvén a gyönyörű nyári estét.
Megérkezni látván őt, mindnyájan hozzá siettek s alig birt kérdéseikre válaszolni.
—Jól végezted dolgodat?
—Láttad a szép leányt, kit az ügyvéd tegnap megszöktetett előlünk?
—Előhoztad-e, hogy meg akarjuk őket látogatni? stb.—kérdezték sorban egymásután tőle, ki nem valami különös jó kedvvel érkezett vissza s egyhangú és rövid feleleteket adott.
Csupán a háziúr nem szólt semmit. Lovait simogatta s a kocsissal ereszkedett beszédbe, de hallott minden kérdést, mi vendégei ajkáról elröppent, valamint feszülten várta Bertalan gróf feleleteit.
—A hölgyeket nem láttam,—viszonzá Eszthey,—de elég jól végeztem. Látogatásokról nem beszéltem, komoly dolgom volt az ügyvéddel s elfelejtettem szándéktokat az odamenetelre nézve bejelenteni.
—Mily kár!—kiáltott föl Eszthey Béla s a többiek nevettek, mialatt Bertalan gróf otthagyva őket, szobájába ment, s vacsoráig nem is látták őt, ki gondolkodva ült ablakánál, s fölmerültek emlékében a mult eseményei, melyekre már évek óta alig gondolt, de most ama társalgás következtében, melyet Holcsival folytatott, ismét élénken gondolt azokra vissza…
A többiek észrevették lehangoltságát, de nem tudakozódtak okáról s kedélyesen mult el az est, csak Jakab vetett olykor egy-egy kérdő pillantást Esztheyre, kit még sohasem látott oly csendesnek, mint ma, ki rendesen alig birt jókedvével, s gyakran majdnem korához nem illő csapongó vígságban tölté az időt.
A következő nap a társaság vadászni indult, de a házi úr nem tartott velük, mit senki sem vett tőle rossz néven, ismervén annak hajlamait az egyedülléthez, s hagyták álmodozni, mint a hogy nevetve mondták.
De ezuttal Jakab gróf nem adta magát álmodozásnak, hanem sietett élvezni a boldog valóságot s ment a szép kék tó partjára, hol Dóziával összebeszéltek, hol találkozni fognak.
Nem találván ott a leánykát, beleült egyik csolnakba és ringatta magát a habokon, szemét nem véve le arról az irányról, honnét annak érkeznie kellett.
Azonban mult az idő. A nap már magasan úszott az égen, de a várva-várt alak még mindig nem tűnt föl a látóhatáron s Jakab nyugtalan kezdett lenni. Mi történt, miért maradt el, kit nem úgy itélt meg rövid ismeretségük folytán, mint ki igéretet tesz, de nem tartja meg.
Valami tartóztatja! Áthághatatlan gát gördült elébe… És midőn már délfelé járt az idő, s letett minden reményről, kiugrott a partra, de nem tudta mihez kezdjen. Nyugtalansága a legmagasabb fokra hágott.
Elhatározta, hogy hazamegy, nyergeltet és átlovagol Tornyosra, mintha az ügyvédet keresné, kiről tudta, hogy nem találja otthon, azután a hölgyekről kérdezősködik, kik talán elfogadják látogatását és sikerül megtudnia Dóziától, miért maradt el az igért «légyottról»?
Ugy is tett s fél óra mulva már nemes paripáján ült és belső nyugtalansága szárnyakat adott lovának…
Megérkezve Holcsi háza elé, ott mindent szorosan bezárva talált, a függönyök leeresztve, az ajtók becsukva s az épület teljesen lakatlannak látszott, mi nagy megdöbbenést okozott neki.
—Itthon van a nagyságos úr?—kérdé egy, az udvaron dolgozó cselédtől.
—Nincs, uram. Ma reggel elutazott s csak a hét végén jön vissza.
—És a kisasszonyok?
—Azok már tegnap elutaztak.
—El-u-taz-tak? Hová?
—Azt nem tudom. A templom után egy óra mulva kocsira ültek, mely az állomásra vitte őket.
Jakab most már érté Dózia elmaradását, de meg nem foghatta, mi történt, hogy oly gyorsan útra keltek, a nélkül, hogy a leányka arról tudott volna, mert hisz megigérte másnapra való megjelenését a tó partján.
Megfordítá lovát, lépésben ment hazafelé. Mély tünődés és levertség vett rajta erőt.—Esztheyre gondolt, ki tegnap az ügyvédnél járt, s ama gyanú szállta meg, ha nincs-e összeköttetésben annak látogatása Dózia távozásával?
Ő a mily nyugodt, álmodozó, csöndes vérkeringésű volt rendesen, oly erélyes, gyors és hevülő tudott lenni elhatározásaiban, ha a körülmények úgy kivánták, s most is elhatározta, hogy pár napig vár Dózia tudósítására, ki bizonnyal megirja neki váratlan távozásának okát, azután megy keresni őt, mert érezte, hogy nélküle már nem tud élni.
De hiába várt, Dóziától nem érkezett semmi fölvilágosítás. Eltűnt az nyom nélkül, mint a lehelet, s ő harmadnap tudatta vendégeivel, hogy neki okvetlen a fővárosba kell menni, de kérte őket, hogy maradjanak tovább is Zalánczon, s ne zavartassák magukat az ő távolléte által, mi nem fog hosszúra terjedni, s addig helyettesítse őt Enyingi, mint háziúr.
A vendégek megigérték, hogy pár napig még folytatják a vadászatot, azután, ha ő addig nem térhetne vissza, ki-ki megy a maga útjára…
Oroszlay tehát pár óra mulva elutazott Budapestre, s első dolga volt Holcsi lakására menni, megtudandó, ott vannak-e a hölgyek, vagy talán már időközben visszatértek Tornyosra?
Azonban a lakáshoz érve, egyszerre az a megdöbbentő kérdés merült föl benne: mivel lépjen be Holcsi irodájába.
A fiatal hölgyekről nem tudakozódhatott, s más hirtelenében nem jutott eszébe. A birtokról kellett vele valamit beszélni. De mit? Egyszerre iszonyú zavarba jött, és habozva állt az ajtó előtt.
Ekkor csöndes léptek neszét hallotta háta mögött, s gyorsan visszafordulva, lefátyolozott hölgyet látott maga mellett, ki megpillantván őt, halk, meglepődő felkiáltást hallatott, s ő Esztheyné grófnét ismerte föl benne.
—Ön a városban van?—kérdé bámulva.—Hisz férjem és fiam vadászni mentek uj birtokára, vagy csak nekem mondták, hogy oda mennek?
—Csak egy napra jöttem, ma este még visszatérek, de bámulok, grófné, kegyedet e lakás előtt találva,—mondá Oroszlay némi zavarral.
—Valószínűleg egy és ugyanazon ügyben jöttünk, Dózia miatt!—mondá észrevehető keserűséggel Hermance.
—Engem nem az hozott ide. Mint tudja, grófné, a kegyed által e tekintetben rám bizottakat én teljesen bevégeztem.
—És csakugyan nem hajlandó többé segédkezet nyujtani nekem?—kérdé kutató hangon Esztheyné.
—Minden másban szívesen, de ezt czéltalannak tartom.
—Igy többé nem számíthatok senkire!—sóhajtott föl Hermance, s azért vagyok ma itt, mert Holcsinak végre is meg kell mondania, mi czélja van Dóziával, kit csellel csaltak el Obrenné intézetéből.
—Biztosítom, hogy ő nem fog beszélni.
—Majd meglátjuk… Most csak az a kérdés, ki lépjen be először hozzá?
—Természetesen grófné lesz az.
—És ön addig várakozni fog itt az ajtó előtt? Ezt alig fogadhatom el.
—Az én ügyem nem sietős. Sétálni megyek, s félóra mulva visszatérek.
Esztheyné kissé hidegen intett fejével és belépett az irodába, de Jakab gróf nem távozott, mint mondta, hanem várt annak visszajöttére, kitől talán megtudhat valamit Dózia hollétéről, bár nagyon kétséges volt előtte, hogy az ügyvéd egyáltalán szóba ereszkedik-e vele?
Nem sokáig kellett várnia.
Hermance pár percz mulva levert tartással jött vissza, s komor, csalódott hangon mondá:
—Azt állítják, hogy az ügyvéd nincs otthon, de a zavarból itélve, melyet segédjein láttam, azt kell hinnem, hogy eltitkolják az irodában létét.
—Arra nem számíthattak, hogy grófné ma fölkeresi őt. Most én fogok kisérletet tenni,—mondá Jakab, s köszönt és belépett a lakásba, hol Holcsi éppen abban a pillanatban dugta ki fejét a szobájába vezető ajtón, s megpillantván őt, titkolhatlan zavar látszott rajta.
—A birtok ügyében jöttem, ügyvéd úr,—kezdé Oroszlay, bajusza alá rejtvén mosolyát a fölött, hogy az ügyvédet sikerült meglepnie.
De Holcsi ravaszabb volt, mint hogy azonnal el ne találta volna, hogy mi hozta az ifjút hozzá s mondá:
—Méltóztassék belépni, gróf úr, bár ma senkinek sem vagyok itthon, mert holnap egy fontos tárgyalásra készülök, s ilyenkor be szoktam zárkózni, hogy ne zavarjanak.
—Csak pár perczig veszem igénybe idejét,—viszonzá udvariasan
Oroszlay, szobájába követve Holcsit.
—Mivel szolgálhatok?
—Csudálkozni fog, ha mondom, hogy Zalánczot szeretném bérbe adni.
—Már?—kiáltott föl az ügyvéd, de egyetlen szót sem hitt el e tervből.
—Az ősszel hosszabb időre külföldre utazom, s csak pár év mulva térek vissza.
—De hát akkor miért vette meg gróf úr Zalánczot?—kérdé Holcsi majdnem gúnyosan, tudva, hogy bujósdit játszanak egymással.
—Megtetszett, a gyönyörű vidék, föllelkesített.
—De már megbánta! Bocsásson meg méltóságod, de ez nagy állhatatlanságra mutat.
—Tudna nekem egy bérlőt ajánlani?—kérdé a gróf kissé hidegen.
—E pillanatban senkit.
—De talán gondolkozik rajta, vagy nem volna hajlandó saját maga bérbevenni Zalánczot? Úgy tudom, a fiatal hölgyek nagyon szeretik azt a vidéket.
—Elérkeztünk a dolog lényegére,—gondolta boszusan az ügyvéd, s hogy mielőbb végét vesse a komédiának, tettetett egykedvüséggel mondá:
—Gyámleányom megszakítá falusi tartózkodását, és hosszabb időre külföldre utazott barátnőjével.
—Utazni ment? Holott oly elragadtatással beszéltek mindketten a falusi tartózkodásról. És hova, merre vették útjukat?
Holcsinak szemüvege alatt gúnyos kifejezéssel villogtak szemei.
—Azt magam sem tudom,—mondá egykedvüen.—Gyámleányom nagyon szeszélyes. Egyik óráról a másikra változtatja terveit s én szabad kezet engedek neki.
—Lehetetlen, hogy ne közölték volna utitervüket,—mondá megfeledkezve óvatosságáról a gróf, s hangja feszült és sürgető volt.
—Érdekli az a gróf urat?
—Csodálkozom fölötte, miután kegyed pár percz előtt megrótta az én állhatatlanságomat.
—Egészen más a nő, mint a férfi, s megvallom, hogy gyámleányomat én nagyon elkényeztettem. Az ilyen öreg, nőtlen ember nem ért a neveléshez, azonkivül Klára már husz éves s majdnem szabad ura tetteinek.
—Így a bérletre nézve nem tud ön rajtam segiteni s kénytelen vagyok máshoz fordulni,—mondá Jakab gróf, látva, hogy az ügyvédtől nemcsak nem tud meg semmit, de további kérdezősködésével gyanut ébreszt benne. Azért elhagyta helyét s rövid köszönés után távozott.
Az ügyvéd nevetve tekintett utána.
—Ez a jámbor fiatal ember Holcsi Kálmán eszén akar túljárni,— gondolta diadallal.—Pár évvel korábban kellett volna születnie, s azon az iskolán mennie keresztül, mi az észt, az óvatosságot és ravaszságot kifejleszti…
Oroszlay ezalatt lehorgasztott fővel haladt le a lépcsőn s azon tünődött, hova lehetett Dózia, ki úgy tünt el, mintha soha többé nem akarna ő róla tudni, mert még csak egyetlen sort sem irt neki, holott erőszakkal nem vihették el.
Az ügyvédtől egyenesen hazament s bezárkózott lakásába és meghagyta komornyikjának, hogy senkit ne bocsásson hozzá.
És mint rendesen, hosszú álmodozásnak adta át magát, fokozatosan ment át gondolataiban az események lánczolatán, de nem tudott ama következtetéshez jutni, mi a végeredményre vezethette volna.
Gyanus volt előtte Dózia eltűnése, de az eseményekkel sehogysem tudott tisztába jönni. Összezavarodtak agyában a pár hónap óta körülötte történtek, de sem azoknak keletkezését, sem okait nem tudta a sötétségből kihámozni.
Hogy Holcsinak valamely titkos czélja van Dóziával, az már tisztán állt előtte, de hogy mi az, arról fogalma sem lehetett s nem is remélhette azt tisztázni, miután a leány születését oly titokzatos homály födte, mit neki, érezte, hogy nem áll hatalmában földeríteni, bár Hermance grófné elmondta neki történetét, de maga sem tudta mi okból, nem adott egészen hitelt az ő elbeszélésének. A hatás, mit Esztheyné modora, beszéde, lázas érdeklődése Dózia iránt rá tett, egyszerűen az volt, hogy az nem lehet más, mint Hermance gyermeke, ki Isten tudja hol és mily körülmények között született s arról senki más nem tud, mint az az öreg komorna, kiről a grófné azt mondta neki, hogy föltétlenül bízhatik hűségében és hallgatásában.
Ily tünődéssel tölté az órákat, midőn szolgálója lépett a szobába s mondá:
—Egy Bognár Zsófia nevű leány keresi méltóságodat, kinek, mint mondja, nagy kérése volna gróf urhoz.
—Mit akar, sohasem hallottam nevét s ma, mint mondtam, nem beszélek senkivel.
—Azt állítja, valami Holcsi Kálmán nevű ügyvédnél szolgált, honnét csak pár nap előtt lett elbocsátva és látta méltóságodat annak birtokán.
Oroszlay élénken ugrott föl helyéről s oly nagy hévvel mondta, hogy bocsássa be szolgája a leányt, hogy az csodálkozva tekintett rá, de szó nélkül hagyta el a szobát.
Pár percz mulva belépett Bognár Zsófia.
—Bocsánatot kérek, gróf úr, hogy bebocsáttatást kértem,—kezdé folyékony élénkséggel a leány,—de pár óra előtt láttam Holcsi ügyvéd úr irodájából távozni s már a lépcsőn meg akartam szólítani, de nem volt ahhoz bátorságom és úgy gondoltam, hogy jobb lesz, ha követem lakására, hol előadhatom kérelmemet.
—Mit kiván?—kérdé Jakab gróf majdnem elfogultan belső izgatottságától, mert azt remélte, hogy Dóziáról tudhat meg tőle valamit.
—Csupán azt, hogy szóljon mellettem pár jó szót az ügyvéd úrnak, ki, nem tudom, miért bocsátott el rögtön szolgálatából, holott már évek óta házánál vagyok.
—Miért fordult e miatt hozzám? Én Holcsi urat alig ismerem.
—Két okból jöttem erre a gondolatra, mert láttam méltóságodat Tornyoson s mint mondtam, kis idő előtt fölmenni az irodába és mert senkim sincs, kit arra fölkérhetnék gróf uron kívül, kiről azt hiszem, hogy nagy hatása volna szavának.
—Mikor hagyta el szolgálatát?
—Tornyosról lekisértem a kisasszonyokat a fővárosba, s midőn ők tovább utaztak, engem elbocsátott a nagyságos úr.
—És miért nem ment el úrnőjével?
—Azt nem tudom. Az egész eset nagyon titokzatos volt. Tetszik tudni, mi cselédek is észreveszünk egyet-mást, s ha nem értjük, tünődünk rajta és mióta Dózia kisasszony egy éjszaka hozzánk érkezett, minden másként s oly különösen folyt a házban.
—Hogy érti ezt, magyarázza ki magát,—mondá Oroszlay visszatartott lélegzettel.
—Alig tudom kimagyarázni magamat,—folytatta most egyszerre észrevehető habozással a kérdett,—mert nem akarnék valótlanságot beszélni, de a Tornyosról való elutazás is oly különös volt, oly feltünő, s az én gyors elbocsáttatásom, hogy mindazt még most sem tudom megmagyarázni magamnak.
—Mondja el, hogy történt az?
—Egy reggel, a mult vasárnap Klára kisasszony becsöngetett s azt mondta, hogy nagyon beteg, gyomorgörcsökben szenved és Dózia kisasszonyt akarta látni, ki azonban akkor már elment, bár még sokáig nem kezdődhetett a mise. Midőn mondtam ezt neki, egyszerre elmultak görcsei s fölugrott ágyából,—folytatta Zsófi gúnyos mosollyal—és gyorsan öltözni kezdett, s azt rendelte, hogy vegyem elő kalapját, keztyűjét, miből láttam, hogy ő is menni akar, sőt mondta is, hogy szintén a templomba szándékozik sietni, valószinüleg Dózia kisasszony után, kinek korai távozása, úgy láttam, nagyon megijeszté, s megvallom, az nekem is nagyon feltünő volt.
—Miért?—kérdé nyugtalanul Jakab, ki nem állhatta meg, hogy ne tegye ezt a kérdést, a leány bőbeszédűséget egy perczre megakasztva.
—Magam sem tudom. De tetszik tudni, a mi szokatlan, az feltünő is, s az még sohasem történt, hogy Dózia kisasszony oly korán elment volna. Mint mondtam, Klára kisasszony gyorsan felöltözött, de nem ment azonnal a templomba, hanem Holcsi urat kereste szobájában, az udvaron és kertben, de nem találva sehol, az ebédlőbe ment s reggelizett.
—Holcsi úr korán szokott távozni a házból?—kérdé mind nagyobb nyugtalansággal a gróf.
—Ellenkezőleg! Rendesen kilencz órakor kelt föl ágyából, de éppen akkor ő is szokatlan időben hagyta el a házat.
—És maga nem tudja, hova ment?
—Csak visszajönni láttam. Majdnem futva érkezett, kipirulva, izzadva rohant be az udvarra és föl az ebédlőbe, hol sokáig beszéltek Klára kisasszonnyal, s úgy látszott, valamin feleseltek, mert én a mellékszobában lévén, igen haragos hangokat hallottam, de a szavakat nem vehettem ki.
Azután megjött Dózia kisasszony is s ekkor mindjárt elhatározták az utazást, mert rögtön podgyászolnom kellett s egy óra mulva már útra keltünk, holott előbb szó sem volt arról és még aznap este megérkeztünk ide, hol a két fiatal hölgy egy napot töltvén, tovább utaztak, nekem pedig kiadatott az útlevél… Hogy mit vétettem, azt nem tudom,—folytatta majdnem sírva Zsófia.
—Örömmel mentek a kisasszonyok utazni?
—Elég jókedvüek voltak, vagy csak úgy mutatták,—viszonzá kétértelmű mosollyal a leány.
—Miért mutatták, ha nem érezték volna?—kérdé Oroszlay, ki még többet óhajtott kivonni a leány fecsegéséből.
—Mert meg vagyok győződve, miként annak a gyors utazásnak valami nagyjelentőségű oka volt, valamint Klára kisasszony tettetett betegségének is, ki nem akarta, hogy barátnője templomba menjen, s otthon szerette volna őt tartóztatni.
A gróf figyelmét felkölté ez az állítás és meglepetve pillantott a beszélőre.
—Miből gondolja azt?—kérdé feszülten.
—Abból a hangos szóváltásból, mit hármuktól hallottam, s miközben valami levelet is olvastak, de hogy mi volt abban, azt nem tudom.
—És maga szeretne visszamenni elhagyott helyére?—kérdé Jakab gróf, látván, hogy a leány mindent elmondott, a mit tud, s miből ő mégis megtudott annyit, hogy az utazással összefüggésben van az ő találkozása Dóziával, mit valószinüleg fölfedeztek, s azért vitték őt el oly rögtön Tornyosról.
—Az volna a legfőbb vágyam,—viszonzá hévvel a leány.—Nagyon jó helyem volt s ok nélkül veszítettem el.
—Tudja mit,—mondá Oroszlay.—Várjon addig, míg úrnője visszajön utazásából, ki, ha ok nélkül bocsátotta el, vissza is fogadja. Ki tudja, miféle okai voltak arra, és hosszú ideig alkalmasint nem marad távol.
—Tartok tőle, hogy a télen nem jönnek vissza.
—Miből gondolja ezt?—kérdé megdöbbenve a gróf.
—Minden téli ruhájukat bepakkolták, miért Holcsi úr haragudott s azt mondta, téli öltönyt csináltathatnak külföldön is.
Oroszlay pár pillanatig gondolkodott. Ez az érv megzavarta őt, azután mondá:
—Mindegy, bármikor jönnek is vissza, ismétlem, maradjon addig hely nélkül. Én tartásáról gondoskodom, de azt kivánom, hogy igyekezzék lakást venni a Holcsi-házban, s ha észreveszi, hogy úrnője visszaérkezett, tudassa azt rögtön velem. Megteszi?
—Ezer hálával, gróf úr!—kiáltott föl örvendve Zsófi, de észrevehető meglepetéssel arczán.—Csókolom kezét ez ajánlatért s holnap már tudakozódom a házmesternél, kaphatnék-e nála lakást a Holcsi-házban.
—És jelenleg hol tartózkodik? Mert meglehet, hogy elhivatom.
—Ideiglenesen szolgálatban vagyok egy szegény katonatiszt özvegyénél az Üllői-úton, de ott nem maradhatok, mert nem tudnak annyi bért fizetni, mint én kivánok és megérdemlek,—mondá kérkedve Zsófia.
—És miért vették föl, ha nem bírnak annyit fizetni, mint maga kivánja?
—Szivességből mentem hozzájuk, mert az asszony Holcsi úr nővére s midőn elmentem hozzá, hogy őt is arra kérjem, mire most méltóságodat, néhány jó szóra mellettem, az ügyvéd úrnál, megmarasztott s kért, hogy rövid ideig maradjak nála, mert éppen akkor nem volt cselédje.
—Holcsi nővére?—kérdé csodálkozva a gróf—és még is oly nagy szegénységben van?
—Oh, ő alig segíti nővéreit. Mindenét Klára kisasszonyra költi s neki gyűjti a vagyont, kit úgy szeret, mintha atyja volna.
—Több nővére is van Holcsi úrnak?
—Hárman vannak; az, kiről beszélek, Somorjayné a neve és Obrenné, ki nevelő-intézetet tart s abból él.
—Obrenné?—kérdé meglepetve Oroszlay, mert Dóziától hallá, hogy Obrennénál volt intézetben, s onnét csalta el Klára és erre a fölfedezésre szive majdnem hangosan kezdett dobogni. Hisz’ ez csodálatos fölfedezés volt, minek szálai messze elágazhattak, s Isten tudja, hova vezettek?
Megjegyezte magának a két nevet s azután kérdé:
—Hányadik szám alatt lakik Somorjayné?
—Üllői-út 24. Földszint egy kis lakásban s neki is van egy nagy leánya…
—Ime, az első hónapra a tartás díja,—mondá Jakab gróf.—Minden hónap elsején ugyanennyit kap, de igyekezzék bejutni a Holcsi-házba.
—Remélem, pár nap mulva ott leszek. A házfelügyelőné egyik szobáját rendesen bérbeadja s kiveszem azt tőle és azonnal oda hordozkodom.
E szavak után hálálkodva hagyta el a szobát, hol Oroszlay még mindig bámult a hallottakon s azon, hogy mily különös játékot űznek az életben a véletlenek és elhatározta, hogy a mit kezébe adott a sors Dózia föltalálására nézve, azt nem hagyja kisiklani s nyomról-nyomra követi a bonyolódott cselszövényt. Mert most már tisztán látta, hogy mióta Dózia elhagyta az intézetet, minden esemény Holcsi által kieszelt fondorlat volt, melynek hogy hol gyökereznek és hova vezetnek el szálai, azt most még nem tudta megfejteni, de erősen gyanakodott, hogy az ügyvédnek nem lehetnek jó czéljai Dóziával, annál is inkább, mert nemcsak ő, de mindenki aljas embernek tartá Holcsit s igen rossz hírben állt, mi nem szokta ok nélkül sujtani az ártatlant!
XIII.
Hermance grófné és leánya alig várták Bertalan gróf visszatértét Zalánczról, hova az fiával együtt vadászni ment, s daczára, hogy a háziúr magukra hagyta vendégeit, azok egy hetet töltöttek ott, várva vissza a háziurat, ki azonban nem jött, s ők végre szétoszlottak és a két Eszthey Enyingi Lóránddal együtt visszaérkezett a fővárosba.
De a hölgyek azonnal észrevették, hogy nincsenek azok oly jó hangulatban, mint rendesen lenni szoktak, ha valamely kirándulásból visszatérnek.
Bertalan gróf alig beszélt élményeikről, Béla pedig panaszkodott, hogy egyetlen hölgyet sem látott az egész idő alatt, s hozzá tette, hogy azok nélkül nincs mulatság.
—Hol vették volna magukat a hölgyek a nőtlen házigazdánál?—kérdé nevetve Veronika, kit rendesen mulattatott ifjú fivérének ilyféle nyilatkozata, kit még majdnem gyermeknek tartott és sehogysem tudott az előtte férfiui tekintélyre vergődni.
—Az is megtörtént már, ha a házi úr másforma volna, mint Jakab,— viszonzá kétértelmü mosolylyal Béla.—Azonban lehetett volna szerencsénk hölgyek társaságához a szomszéd helyiségben, valami Holcsi nevezetü ügyvéd birtokán, ha éppen akkor el nem utaztak volna, mi valószínűleg miattunk történt, kik csak egy perczig láthattuk őket az indóháznál.
Hermance elállni érzé szívverését a Holcsi-névre, s kérdőleg pillantott férjére.
—Midőn a vonatról leszálltunk, két szép hölgyet láttunk az indóháznál,—folytatta Béla,—kik közül az egyik, bár csak röptében rápillantva, gyönyörü volt, s Enyingi ismerte őket. Azonban alig volt ideje köszönni, mert a szinte velünk egyszerre érkező Holcsi kocsira dobta őket, így kell neveznem amaz őrült sietséget, mivel eltávolítá szemünk elől a két leányt, s elhajtattak.
—Kik voltak ama leányok?—kérdé fivére elbeszélésén mosolyogva
Veronika.
—Az egyik, mint Enyingi mondja, az ügyvéd gyámleánya, a másiknak ő sem tudja kilétét, holott midőn Jakabbal a birtokot megtekintették. Holcsinál voltak szállva, s együtt reggeliztek velük.
Hermance grófnő tudta, hogy ki az a másik és áldá az Istent, hogy férje és fia meg nem ismerkedtek vele…
Fordítani akart a beszédtárgyon.
—Jakab is megjött a fővárosba?—kérdé férjétől.
—Oh, ő már három napja, hogy ott hagyott bennünket, s mi háziúr nélkül mulattunk, kinek helyét Loránd pótolta.
—Ez különös vendéglátás,—jegyzé meg Veronika.
—Nem volt itt?—kérdé Bertalan gróf.
—Nem láttuk, azt hittük, birtokán van.
—Az egy csodálatos és érthetetlen ember,—mondá rossz kedvvel az idősb Eszthey.—Azt hiszem, untatták őt vendégei, s egyszerüen megszökött tőlünk.
—És milyen az új birtok?—kérdé Veronika egykedvűséget tettetve, holott keserűséget érzett szivében arra a hírre, mit atyjától hallott. Oroszlay a fővárosban volt, s ők nem tudtak arról!
—Remek vidék, felséges táj! Nem csodálom, hogy Jakab első látásra beleszeretett,—viszonzá Eszthey szórakozottan.
—De ha nincs otthon még akkor sem, ha vendégei vannak, úgy nem sok érdeket talál az ottlétben.
—Azt mondta, dolga van, s végre oly gazdag embernél nem csoda, ha ügyeivel el van foglalva.
—De különös, hogy mindenhonnét megszökik, hol emberek vannak… Így tett Csetneken is, s mindig dolgairól beszél és teendőivel menti magát.
—Jobban tenné, ha nem is fogadna el meghívást,—jegyzé meg Veronika szomorúan.
Hermance erőltetve mosolygott. Egyedül ő tudta a családban, hogy miért jött Jakab a fővárosba, kivel Holcsi lakása előtt találkozott, de az azt mondta neki, hogy még aznap este visszautazik. Miért nem tette? Ő nem szokott valótlanságokat mondani… Mit beszélhettek Holcsival? Bizonynyal annak a következtében maradt a fővárosban…
—Az nem szép tőle,—mondá Veronika,—hogy napok óta itt van, s felénk sem jön. Félek, hogy valami neheztelése van irántunk, mert oly nagyon megváltozott az utolsó időben.
—Mi volna?—kérdé könnyedén Béla.—Mi, férfiak,—és egyet pödrött serkedző bajuszán,—sokfelé el vagyunk foglalva. Nemde, papa? És nem kell bennünket nagyon szigorú mértékkel mérni.
De most az egyszer nem csalt mosolyt Eszthey ajkára korán érett fiának hetykesége. Kedvetlenül kérdé leányától:
—Nem sértetted meg Jakabot valamivel? Ő nagyon érzékeny természet.
—Ezt már a mama is kérdezte tőlem,—viszonzá a leányka,—midőn Csetnekről hazajöttem. De az lehetetlen lett volna. Oly jó, udvarias, szelid ő, hogy fájna az embernek távolról is sérteni őt.
A szülők meghatva tekintettek rá, kiről tudták, hogy mily mély érzelmekkel viseltetik Oroszlay iránt, ki azelőtt osztozni látszott ez érzelmekben, most azonban Veronikának igaza volt, teljesen megváltozott irántuk.
Azért nem is igyekeztek folytatni a kellemetlen tárgyat, s Eszthey, apa és fiú, szobáikba mentek, mig a hölgyek egy ideig folytatták a találgatást Jakab gróf viseletére és tartózkodó modorára nézve, midőn a komornyik éppen őt jelenté, ki látogatását kivánja tenni.
—Szívesen látjuk,—mondá látható örömmel Veronika, megelőzve anyja szavait, s nyájas mosolylyal fogadták a várva-várt jövevényt, ki a rendesnél is szebbnek, hódítóbbnak látszott a hölgyek előtt, komoly, majdnem szomorú arczával.
Előkelő külseje mellett valami nyugodt báj ömlött el rajta. Szemében az ismert nyájas, s ábrándos kifejezés ült, midőn a nőket köszönté, s Hermance úgy találta, hogy most ismét a régi Jakab, s nem az, kivel utoljára az ügyvéd ajtaja előtt találkozott, hol annyira meg volt változva, hogy alig ismert rá. Hiányzott nála akkor a lágyság, szelídség, s arczáról a rendes álmatag kifejezés. Szeme ragyogott, s tekintete jellemerőt és belső szilárdságot árult el, mi sötét, mélységes szint kölcsönzött kifejezésének és modora elhatározásról tanuskodott.
—Már rég kivántam látogatásomat tenni,—kezdé zengzetes, szelid hangján, nyájas pillantással Veronikára, ki elpirult örömében e tekintet hatása alatt. De arcza ismét elborult az ifjú beszédének folytatására, ki, mint mondá, búcsuzni jött, mert végre elutazik hosszabb időre.
—Tehát nem hagyott föl angolországi útjával?—kérdé Hermance grófnő közönyt tettetve.
—Régi tervem az, mint tudja grófné, már Csetnekről visszaérkezve említettem, azonban közbejött akadályok miatt az mostanig huzódott.
Az «akadályok» szót erősen, jelentőségteljesen ejté ki, s Esztheyné kissé zavarba jött és gyorsan kérdé:
—És ezek most végleg el vannak hárítva?
—Csak ideiglenesen, mind a mellett remélem, hogy pár nap múlva mi sem áll utam előtt, s nyugodtan távozhatom.
—Az egész őszt Angolországban fogja tölteni? De remélem, a farsangra visszatér…—kérdé Veronika.
—Oly hosszú időre nem készítek terveket,—viszonzá mosolyogva Oroszlay,—de valószinű, hogy a jövő év első napjai már itthon találnak.
—Annak örülnék, s egy szivességre kérném, ha nem esnék terhére.
—Rendelkezzék velem, grófnő.
—Van nekem egy albumom, melyben szép vidékek fényképei vannak elhelyezve, s arra kérem, szaporítsa azokat néhány érdekes példánynyal Angolországból, a hol, mint hiszem, vadászni fog az őszszel.
—Szivesen! De az albumot kellene látnom, hogy hasonló nagyságban szerezhessem meg a fényképeket.
—Azonnal elhozom,—viszonzá Veronika s gyorsan elhagyva helyét, a mellékszobába sietett.
Alig hogy elhagyta a szobát, Oroszlay halkan mondá:
—Fontos beszédem van kegyeddel, grófné, mikor találhatnám egyedül?
—Holnap tizenkét órakor,—viszonzá észrevehetően megdöbbenve
Hermance,—akkor itthon leszek, s várni fogom.
A gróf egyetértőleg hajtá meg magát s Veronika felé fordult, ki az emlitett albummal tért vissza a terembe…
—Örülök, hogy megbizást kapok öntől, grófnő, s igyekszem azt kedve szerint teljesíteni.
—Egyenesen Londonba megy?
—Ott állok meg néhány napra, hol nemcsak barátaim, hanem rokonaim is vannak, kikhez tovább megyek falura.
—És mikor indul?
—A napot még nem határoztam meg, de legközelebb, mert már is sok időt vesztegettem, mert sokkal előbb szándékoztam utazni.
—Csetnekről is azért tünt el oly gyorsan,—mondá mosolylyal a leányka, de hangjában valami fájdalmas és szemrehányó volt.
—Váratlan dolgok jöttek közbe, mik késleltettek.
—A birtokvétel?
—Az is! De többféle más adódott elő.
—Az csak szeszély volt öntől, nemde? Mert hisz alig töltött ott pár hetet, s most a legszebb falusi időt, az egész őszt távol tölti,— mondá Hermance.
—De még sok szép időt készülök Zalánczon élvezni. Grófnék nem képzelik, mily fölséges ott a vidék.
—Kedvelője ön a természetnek?—kérdé Veronika.
—Imádok mindent, a mi szép és igaz, s talán egyedül a természet az, mit nyugalmával, fenséges mozdulatlanságával, sohasem unhatunk meg.
—De van sok más is, a mit szerethetünk, és szinte sohasem válik unalmassá. Például a művészet.
—Kétségkívül!—viszonzá hévvel Jakab.
—És a szerelem,—folytatta halkan, elfogultan Veronika.
—Az egészen más érzés, mint a többiekért való rajongás,—viszonzá önkéntelen lelkesüléssel Jakab, s arcza gyorsan elváltozott és ismét azon álmodozás ült rajta, mi oly ellenállhatatlanná tette vonásait, s szeme oly kifejezést nyert, mintha a távolban látna valamit.
—Hogy érti ezt?—kérdé majdnem reszkető hangon a leány.
—A szerelmet nem lehet elemezni, mert az oly érzés, mi magába foglal mindent! Ha szerelmesek vagyunk, szeretjük az egész világot, s szivünk oly gazdag lesz egyszerre, hogy mindent befogad magába! Nemessé, jóvá, s minden szép iránt fogékonynyá teszi egész valónkat.
—Igaza van, igy gondolkozom én is,—rebegte halkan Veronika, s szemei önkéntelen megteltek könynyel.
—De most búcsuzom,—mondá elhagyva helyét Oroszlay, ki észrevette a leány ellágyulását s valami zavar látszott rajta.
—Látjuk még utazása előtt?—kérdé Hermance grófné, kezét nyujtván neki.
—Búcsuzni voltam itt ma, grófné, s minden jót és szépet kivánok mindkettőjüknek arra az időre, míg távol leszek.
E szavak után gyorsan elhagyta a szobát, s Veronika kezébe rejté arczát és zokogott… Lehetetlen volt nem látnia Oroszlay közönyét maga iránt.
—Mi bajod?—kérdé megrettenve, s karjába zárva őt Hermance.
—Oh, mama, ő nem szeret engem, hiú remény volt, hogy érdeklődik irántam.
—Én pedig most is azt hiszem, hogy nem kell letenni a reményről, Jakab olyan ember, kivel sohasem lehetünk tisztában, tünődik, álmodozik, haboz, de rajtad kívül sohasem közeledett egyetlen leányhoz sem, s fő az, hogy sohasem volt szerelmes, mert arról hallottunk volna,—ezt kissé bizonytalanul mondta Hermance, mert önkéntelen Dóziára gondolt,—s bizzál abban, a mit mondok, Jakab nem közönyös irántad, de idő kell neki, míg elhatározza magát, hogy azt megmondja.
—Bár úgy volna!—sóhajtá Veronika—de félek, hogy csalódik benne.
És Esztheyné maga is félt ettől, mint mindenki retteg egy kedves reményének elveszitésétől, s azzal, hogy leánya, Oroszlayné lesz, már évek óta kecsegtette magát és dicséretére legyen mondva, hogy annak nem rangja, vagyona és világi állása volt az, mi miatt Veronika férjévé szánta, hanem egyénisége, mely ismerve férjét, fiát, s a legtöbb férfi léhaságát, Jakabot ideálissá tette szemében.
És örömmel látta annak közeledését leányához, s arra nem gondolt, hogy részéről lehet képzelődés is, a mit Oroszlaynál udvarlásnak tartott. A mit óhajtunk, azt rendesen hiszszük is, s ő is ama gyöngeségben szenvedett, hogy leányát minden korabeli ifjú hölgy fölé emelte. Senki sem volt az ő szemében oly szép, oly kedves, szellemdús és bájos, mint Veronika, s lehetetlennek tartá, hogy oly ember, mint Jakab, ezt észre ne vegye és ne vonzódjék hozzá.
Hitt és remélt, s arra nem gondolt, hogy helyes-e Veronikát kétes reményekben ringatni, ki igazán komoly, mély érzésű leány volt. Oly reményekben, melyeknek teljesülése felől ő maga is már ingadozni kezdett hitében és nem egyszer gondolt ama másik szép leányra, Dóziára, kire ő hívta föl Jakab figyelmét, s ki azt az életben soha sem látta volna, ha ő nem bizza meg annak keresésével.
Ki tudja, nem lesz-e ez a meggondolatlan bizalom végzetes Veronikára nézve?
Rettegve gondolt arra, hogy ő maga idézte volna elő szeretett gyermeke csalódását és boldogtalanságát, ama másikért, kit neki tulajdonképen gyűlölnie kellene…
XIV.
A főváros harangjai delet zúgtak, midőn Oroszlay fogata megállt az Eszthey-palota előtt, hol a portás azonnal jelt adott föl az emeletre a komornyiknak, ki a grófot bejelentés nélkül vezette úrnőjéhez, a ki egyedül volt otthon és nyugtalan szívvel várta őt.
Előtte való nap az ifjú arczának kifejezése, hangjának komolysága jelezte, hogy az valami fontos dolgot akar neki mondani, mi nem lehetett más, mint hogy Dóziáról kiván beszélni vele vagy…
Vagy talán Veronikát akarja tőle megkérni.
Erre a gondolatra édes melegség önté el szívét, de a belépő ifjú első szavai azonnal eloszlatták ezt a reményét.
—Mit kiván nekem mondani, Jakab?—kérdé meglehetős elfogultsággal küzdve, s arczán feszült érdek és várakozás volt kifejezve.
Oroszlay elfoglalá a neki mutatott helyet szemben vele s kérdé:
—Emlékszik grófné az Obren névre, ha nem csalódom, említette azt egyszer előttem?
—Ismerem ezt a nevet és tulajdonosnőjét is, de nem beszéltem önnek soha róla.
—Úgy valaki mástól hallottam, mert nem ismeretlen előttem… Nemde
Obrenné nevelőintézetében volt éveken át elhelyezve Dózia?
—Majdnem tíz évig volt az intézetben, s mint elmondtam önnek, titokban akarta azt elhagyni,—mondá észrevehető nyugtalansággal Hermance.
—Azt is tudja, grófné, hogy Obrenné Holcsi ügyvédnek a nővére?
Esztheyné bámulva tekintett rá.
—Nem, azt nem tudtam, sőt alig hiszem, mert az lehetetlen azok után, mik…
—Én pedig biztosan mondhatom. Tegnap tudtam meg, hogy Holcsi ügyvédnek két nővére van, az egyik Obrenné, a másik egy szegénységben tengődő katonatiszt özvegye, Somorjayné.
—Ez egészen új előttem. Obrenné sohasem mondta nekem, hogy vannak testvérei, sőt Holcsiról úgy beszélt, mint idegenről, kit akkor látott először, midőn az arra kérte, hogy gyámleányát ideiglenesen, míg az nagykorusítva lesz, vegye föl intézetébe. Ez különös!
—És nagyon feltünő!
—Várjon csak…—mondá gondolkozva Hermance,—most jut eszembe, hogy midőn Dóziának szökési terve kiderült, s én véletlenül az intézetbe mentem és Obrenné semmi áron nem akarta őt többé intézetében megtürni, én pedig nem tudtam hova vinni őt, egy ajánlatot tett; s valami katonatisztnéről beszélt, ki magához venné.
—Arra nem emlékszik, hol lakik az említett hölgy?
—Az Üllői-úton, s azért nem vittem Dóziát hozzá, mert az utcza oly messze volt, s én az ebédről itthon elkéstem volna.
—Tehát az a katonatisztné Obrenné nővére, mert nekem azt mondták, hogy az az Üllői-uton lakik.
—De hát mire való volt ez a komédia és titkolódzás?—kiáltott föl izgatottan Esztheyné.—Miféle új bonyodalommal állunk szemben, hisz ha így van, azt kell hinnem, hogy Dózia ellen valamely merénylet készült, de akkor miért nem akarta őt Obrenné magánál tartani?
—Hol ismerkedett meg a grófné Obrennével?
—Az már régen vette kezdetét. Dózia akkor még igen kis gyermek volt, alig három éves, s midőn anyja meghalt, én gondoskodtam róla és falun egy mesterember-családnál helyeztem el, hol alig volt egy évig. Egy napon Obrenné keresett föl s pártfogásomat kérte.
—Mire nézve?
—Mint mondta, nevelő-intézetet akar nyitni, s előmutatva iratait, bebizonyította, hogy tanítói kurzust végzett és hatósági engedélyt kapott az intézet megnyitásához. A mellett elmondta, hogy igen szegény; bár annyi pénze volna, hogy berendezhetne egy kisebbszerű intézetet, mit ha én pártfogolnék, az okvetetlen virágzásnak indulna, s hozzátette, miként kisebb gyermekeket is magához venne, kikről szeretettel gondoskodnék. És én azonnal Dóziára gondoltam, kit szerettem volna műveltebb emberek közé elhelyezni, s a fővárosba hozni, miután én falun titokban sohasem látogathattam meg.
—És mi történt azután?—kérdé feszült érdekkel Jakab gróf.
—Kérdeztem tőle, hogy magához venne-e egy három éves kis leányt, ki árva, s az én gondoskodásom alatt áll. Fényesen fizetnék tartásáért, mert családom végett, mely nem tud annak létezéséről, nem tarthatom magamnál stb. És ő örömmel vállalkozott erre, én pedig megigértem, hogy növendékeket ajánlok neki, ha oly tanárokat szerződtet intézetébe, kik megfelelnek a magasabb oktatásnak.
—Mily ügyes cselszövény!—kiáltott föl Jakab.—És így megegyeztek
Dóziára nézve?
—A kis leányért ő személyesen utazott el falura, magával hozta, én pedig igyekeztem növendékeket szerezni neki, mi sikerült, s így kezdődött Obrennével összeköttetésem. És mondhatom, hogy Dózia igen jó, alapos és gondos nevelésben részesült.
—Szerintem mindez kicsinált dolog volt Holcsi részéről, ki évek óta fondorkodik valamely terven, de hogy mily czélból tette azt, ma még lehetetlen kitalálni.
—Azt hiszi, az ügyvédnek valami czélja van Dóziával?
—Meg vagyok róla győződve, még pedig évek óta tervszerűen halad egy kitüzött czél felé. Már akkor kezdődött az, mikor Dózia anyja meghalt, s a gyermeket a grófné vette pártfogásába. Sőt meglehet, hogy már ama levelet is Holcsi iratta Dózia anyjával, ki grófné látogatását kérte és megesküdteté, hogy ha ő meghal, árváját soha el nem hagyja.
—Ezt nem hiszem!—kiáltott föl hévvel Hermance.—Oly közel a halálhoz, mint ő volt, nem szoktunk hazudni.
—És Dózia csakugyan annak a nőnek gyermeke volt?—kérdé Oroszlay,
Hermancera szögezve szemeit.
—Soha sem jutott eszembe a fölött kételkedni…—mondá hévvel s láthatólag elpirulva a grófné.
—És azt nem kérdezte tőle, hogy ki volt a gyermeknek atyja?
—Nem!—mondá halk, habozó hangon a kérdett, s mintegy ösztönszerűleg félrefordítá fejét, mintha arczkifejezését akarná titkolni az őt élesen vizsgáló tekintet előtt.
—Azt kellene tudnunk, hogy tisztán lássunk ebben a titokzatos dologban.
—Mit lendítene ez Dózia sorsán?
—Sorsán talán semmit, de nyomára jönnénk annak, hogy miféle cselszövényes banda veszi őt körül.
—Én azt hiszem, az csak képzelődés az ön részéről Jakab,—mondá erőltetett mosolylyal Esztheyné—Mily czél és érdek füződhetnék ahhoz a szegény leányhoz, kinek sem vagyona, sem összeköttetései nincsenek, s szülői ismeretlenek?
—Én pedig másként vagyok meggyőződve, ha összegezem az eseményeket attól a percztől, midőn grófné ama levelet kapta, melyben a beteg asszonyhoz hívták.
—Ez természetes volt. Nevem ismeretes a jótékonysági egyesületeknél, gazdagnak tartanak, fölteszik rólam, hogy segítek a szenvedőkön, hisz naponként kapok kérő leveleket, s nem látom oly rendkívülinek, hogy egy haldokló szegény asszony rám akarta bízni gyermeke jövőjét.
—Azt az asszonyt meggyilkolták.
Hermance meglepetve, ijedten kapta föl fejét, s rémülettel függeszté szemét vendégére.
—Ki mondta ezt önnek?—dadogta önkéntelen összekulcsolva kezeit, s szája széle remegett lelki viharában.
—Tudom, sőt azt is hallottam, hogy soha sem találták meg a gyilkost, mert kinek lett volna érdekében azt kutatni? És ez mellékes is, míg a fontos az: mi okból történt ez a gyilkosság, mit nekem grófné Dózia történetének elmondásakor nem említett?
—Féltem, hogy elidegenedik a gyermektől, ha megtudja, hogy anyja nem természetes halállal mult ki.
—Hát homályt vet az a gyermekre, hogy anyja gyilkos kéznek esett áldozatul? Nem, grófné, ebben a tekintetben nézeteink eltérők. Kegyetlenül keserű lehet az az árvának, ha tudja, hogy szülői valamelyikét elpusztították, de mások szemében ez nem ok, hogy róla ne gondoskodjunk, s kegyed szerint megvessük.
—És én nem is tettem, fölkaroltam és gondoskodtam róla.
—De titokban tartotta előttem, holott jobb lett volna teljesen őszintének lennie, mert talán ma nem volna Dózia ismét a bizonytalan sorsra bizva, s oly emberek kezében, kiknek jó czélja nem lehet vele!
—Hát már nincs az ügyvédnél?—kérdé meglepetve Hermance,—hisz férjem és fiam két fiatal leányt láttak Holcsi társaságában, s azt hittem, sőt bizonyosra vettem, hogy azok Lamberth Klára és Dózia voltak.
—És nem is csalódott. Másnap vagy harmadnap azonban mind a két leány elutazott a birtokról, s azóta Dóziának nyoma veszett.
—És ön azt jött tőlem tudakozni, nem tudok-e Dózia hollétéről?
—Nem. Azt biztosra vettem, hogy kegyed nem is tudja a leány eltüntetését, de a részleteket kivántam tudni a multból, s véleményét kérni Holcsi, Obrenné és Somorjayné, a három testvér összeköttetéseiről.
—El vagyok ámulva azok fölött, a miket ma róluk beszélt. Én Holcsi nevét először az életben akkor hallottam, midőn megtudtam, hogy Dózia házánál tartózkodik, de feltünt nekem, hogy Obrenné nem akarta annak lakását megmondani; azonban nem is sokat gondolkoztam fölötte, s annak tulajdonítanám, hogy Obrenné fél egy jól fizető ismerősét gyanuba hozni és elveszíteni.
—Most azonban lehetetlen, hogy határozott gyanuja ne legyen ellenük?
—Megvallom, hogy nem tudom, mit gondoljak, mert a ki igaz uton jár, az nem titkolódzik!
—Kérem, grófné, beszéljen Obrennéval,—mondá oly szokatlan élénkséggel Jakab, mi nála ritkaság volt, s mi már az egész társalgás alatt föltünt Esztheynének, ki koronkint meglepetve, s kutató szemekkel vizsgálta.
—Megkisértem, de nem hiszem, hogy a vele való találkozás valami eredményre vezetne.
—Ha nem is szavaiból, de viseletéből, talán ijedtségéből és zavarából fogja látni, hogy veszélyes titkokat rejteget ez a három ember, sőt talán velük együtt Lamberth Klára, ki elcsalta Dóziát az intézetből.
—De mily czélból tette?
—Éppen azt kell kiderítenünk és ha nem sikerül ily módon, más eszközökhöz folyamodunk. Dózia hollétét azonban minden áron meg kell tudnunk.
Hermance mind nagyobb bámulattal tekintett az ifjúra, s pár pillanatnyi habozás után mondá:
—Ha jól emlékszem, ön határozottan bevégzettnek mondta azt, amire Dózia miatt kértem, s megtagadott minden továbbkutatást, sőt arra kért, hagyjak föl én is azzal és bizzam a leányt sorsára, miután ő jól érzi magát ott, a hol van, s boldog jelenlegi környezetében. Mi indítja most arra, hogy ily hévvel karolja föl ügyeit?
Az ifjút egy perczre megzavarta ez az egyenes kérdés, s kissé habozott a felelettel.
Azután gyorsan elhatározva magát, megváltozott, meleg, érzéssel teljes hangon mondá:
—Őszinte leszek, grófné, mert nincs okom titkolni érzelmeimet… Én Dóziát szeretem. Meg vagyok bűvölve, mióta láttam és nem tudok, nem akarok nélküle élni. Föl kell találnom, föl kell derítenem kilétét, múltját és az ellene irányult cselszövényt, mert érzem, hogy őt valami veszedelem fenyegeti.
Hermance tágra nyilt szemekkel hallgatta ezt a vallomást, s úgy rezzent össze, mintha kigyó csipte volna meg, vagy a villám csapott volna le mellette.
Dóziát szereti ez az ifjú? Oroszlay Jakab? Ki hidegen, egykedvűen vette a legszebb, legelőkelőbb hölgyek rajongásait, kik őt évek óta mint leányuk leendő férjét tekintették, kiért Veronika úgyszólván gyermekkora óta lángol és boldogtalan lesz, ha ezt megtudja? Oh, mily irtózatosan hatott rá ez a vallomás, s mily iszonyú tudat volt, hogy Dózia létezését ő ismertette meg vele, ő mutatta meg annak fényképét, ő hívta föl figyelmét annak szépségére!…
Irtóztató, végzetes tévedés!
Alig birta könyeit visszatartani s remegő hangon mondá:
—Ha így van, akkor nincs többé én rám szüksége Dóziának, ki pártfogót lelt önben, még pedig erősebbet, hatalmasabbat, mint én vagyok, ki nem léphettem föl nyiltan, mert gátoltak abban a körülmények.
Most Oroszlayn volt a csudálkozás sora.
—Csak nem akarja grófné elvonni kezeit Dóziától?—kérdé meglepetve.
—Sőt ez megmásíthatatlan elhatározásom azok után, miket öntől hallottam,—viszonzá hidegen Hermance, s olyan mozdulattal, mi nyiltan jelezte, hogy végét kivánja vetni a társalgásnak.