Végzetes tévedés: Regény

—Nem ő! Egy más valaki. Emlékezel arra a Kardos nevű úrra, ki Genfben fölkeresett bennünket?

—Gyámatyám azt mondja, hogy az nem lehetett más, mint csaló.

—Azt nem tudom, de nem is hiszem! Te is jelen voltál és hallottad, hogy mily kérdéseket intézett hozzám kis gyermekkoromról, anyámról, stb. Emlékezetemet nagy igyekezettel kivánta bizonyos dolgokra irányítani stb., … És ez azt mutatja, hogy ő csakugyan ott látott valahol, mint mondotta, a szomszéd házban, hol én anyámmal éltem. Meg kell őt találnom, s fölvilágosítását kérem, mert egyszerre oly lázas érdeklődés támadt bennem kilétemre és születésemre nézve, hogy nem tudnék többé így élni. Már is sok időt vesztegettem s azt helyre kell pótolnom.

Fölugrott helyéről és föl, s alá kezdett járkálni a szobában, mialatt nagy fölindulás látszott rajta. Klárát félelem szállta meg, hogy nem helyesen tett, midőn beszélt vele ezekről a dolgokról, de miktől egészen más hatást várt.

—Hiú remény ez, Dózia,—mondá csillapítólag,—s azt tanácslom, hogy ha nincs valami különös okod arra, miként kilétedet és születésed részleteit kutasd, hagyd nyugodni a multat, s ne kivánj fölvilágosítást oly dolgokról, mik csak keserűséget okozhatnának.

—Van!—viszonzá határozottan a leányka és szép arczocskája egyszerre elváltozott, s majdnem átszellemült lett, míg szemei tündöklő fényben ragyogtak. Olyan fényben, minőt az arczra és szemekbe csak a szerelem varázsolhat és Klára fölismerte azt. Megdöbbent tőle, mert eltalálta, hogy Dózia rájuk nézve elveszett, s más vette lelkét, szivét birtokába, mi az embereket szilárddá, erélyessé teszi, és akaratuktól eltántorítani nem engedi…

XXI.

Kardos behordozkodott az általa kibérelt szobába és megismerkedett Somorjaynéval, valamint sógorával, az öreg morózus Somorjay Lajossal, kinek igyekezett kedvében járni.

Pár nap alatt már kutatta annak gyöngéit. Órákig üldögélt nála. Olykor egy-egy üveg jó bort vitt át szobájából neki, s beszélgetés közben lassan megitták az üveg tartalmát, mi az öreg urat beszédessé tette, s mi nem kerülte el a detektiv figyelmét, hogy az nincs Somorjayné inyére…

Egyáltalán az öreg nő nem igen látszott kedvelni az új lakót, de miután leánya az ő hon nem létében kiadta a szobát, a felpénzt elfogadta, egy hónapig mindenesetre tűrnie kellett, annak ottlétét, de midőn a tizennégy nap eltelt, kurtán, minden megokolás nélkül fölmondott neki. Van az embernek egy különös sejtelme, mit lehetlen megmagyaráznia, de ilyfélét érzett Somorjayné, habár nem tudta volna okát adni és Juliskával valóságos harczot vívott miatta, ki nagyon meg volt elégedve az udvarias, csinos lakóval, s ugyanígy érzett Somorjay Lajos is, ki Kardostól megtudván sógornője fölmondását, éktelen haragban tört ki.

A fölmondás napján Kardos ismét egy üveg jó borral jelent meg az öreg úrnál, s midőn belépett hozzá, az özvegyet is ott találta.

A két embernek kipirult, fölhevült arcza mutatta, hogy heves vita folyt közöttük, és az öreg nő gyorsan elhallgatott, míg Somorjay nem törődve az idegen jelenlétével, elfojtott dühvel mondá:

—Oktalanság, ilyen lakót elbocsátani, talán ismét egy Zsófi-féle személyt akarsz ide venni, kit Kálmán azért bocsátott el, mert észrevették, hogy kémkedett?

Az öreg nő észrevehetően elhalványodott, s intett a beszélőnek, valószinüleg, hogy hallgasson az idegen előtt, mi annak nem kerülte el figyelmét, de az öreg úr sokkal indulatosabb volt, minthogy intésére hallgatott volna és folytatta kifakadásait.

—Rosszkor jöttem,—mondá Kardos,—s engedelmet kérek, hogy zavarom önöket, de Somorjay úr ilyenkor egyedül szokott lenni.

—Most is egyedül lesz, mert én távozom,—viszonzá erőltetett mosollyal a nő.—Egy kis vitánk volt ön miatt, de azonnal jókedvű lesz ő, ha megyek.

És e szavak után gyorsan elhagyta a szobát, de kívül az ajtónál megállt, s nagy nyugtalansággal hallgatódzott.

—Utálatos vén asszony,—kezdé mormogva az öreg úr.—Szeszélyes bolond, makacs és önfejű, bár megszabadulhatnék tőle.

—És miért ne tehetné, ha kellemetlen az együttlakás?—kérdé Kardos, kihúzván az üveg dugaszát, s megtölté a vele hozott poharakat a nehéz erős borral, mit az öreg úr mohó örömmel hajtott föl, mialatt az ajtóra pillantva mondá:

—Majd felelek erre a kérdésre, de mindenekelőtt tekintsen ki, nem hallgatódzik-e az a vén asszony az ajtónál.

Kardos nehéz, dobogó, súlyos léptekkel ment a mondott helyre, hogy ideje legyen az öreg nőnek elfutni onnét, ha csakugyan ott volna. És nem csalódott, senkit sem talált ott, az özvegy eltünt onnét, míg ő feszült kiváncsisággal foglalta el helyét szemben házigazdájával.

—Bizonyos abban, hogy nincs az ajtónál senki?—kérdé az tőle kipirult arczczal, mert a bor oly erős volt, mit ivott, hogy az rögtön fejébe kergette minden vérét.

—Szemeimmel láttam.

—Nos hát felelek kérdésére,—mondá halkan,—ha megigéri, hogy senkinek sem szól arról, a mit mondok.

—Becsületszavamra igérem.

—Tehát azért nem távozhatom innét, mert Holcsi ügyvéd gondoskodik rólam s ő egyszerűen fogvatart e nyomorult lakásban, hol nincs egy nyugodt pillanatom.

—Holcsi ügyvéd? Ki az? Nem ismerem,—viszonzá egykedvűen a detektiv, míg belseje reszketett az örömtől.

—Ennek a vén asszonynak a fivére. Gyalázatos rossz ember, kitől minden kitelik s kitől én félek és nem merek ellene tenni.

—Ne mondja! Mit tehetne ő önnek?

—Sokat! A mit azonban nem közölhetek és vissza is kellene mennem a régen múltba történetemmel, mi azonban önt keveset érdekelné.

—Engem minden érdekel, mit öntől hallok, Somorjay úr,—viszonzá gyorsan a detektiv.—De különben is, oly vonzalmat érzek önhöz, mintha rokonom, vagy atyám volna.

—Ennek örülök, mert vonzalmunk kölcsönös. Sohasem voltam nős s így nem lehetett fiam, de ha volna, kivánnám, hogy önhöz hasonló legyen!

—Ez nagy bók volna rám nézve, azonban ön még oly kevéssé ismer engem, hogy ezt a mondást csakis előlegnek vehetem a jövőre.

—Fájdalom, ittléte már csak rövid időre terjed.

—Valóban fájdalom! És önnek nincs hatalma arra, hogy sógornője akaratát ellensúlyozza?

—Nincs,—mondá mogorván az öreg úr.—Nem volna bátorságom velük ujjat húzni s tűrök, a mig lehet, de végre mindennek megvan a határa!

—De ha nem szándékozik örökre leigáztatni magát, úgy jobb előbb, mint utóbb kitörni,—mondá Kardos, ismét megtöltvén Somorjay poharát, ki azt rögtön föl is hajtotta.

—Most már elég,—mondá megnyalva bajuszát—többet nem iszom, mert nem szeretném, ha nyelvem oly irányban eredne meg, minek következményei kiszámíthatatlanok.

—Ugyan, Somorjay úr, csak nincsenek veszedelmes titkai, miket fél elárulni?

—Azt nem lehet tudni!

—Azonkívül nem tartom önt oly gyönge embernek, kinek néhány pohár bor a fejébe szálljon,—mondá nevetve Kardos, ki alig tudta izgatottságát titkolni az öreg ember utolsó, kétértelműen kiejtett szavaira.

—Ha tíz év előtt mondja ezt, barátom, igazat állított volna, de semmi sem viseli meg a testet úgy, mint a lelki nyomoruság.

—Szomoruságai voltak, csapások érték?

—Nem tudom, mit feleljek kérdésére, mert nem szeretnék többet mondani, mint lehet,—viszonzá az öreg ember, az utolsó szót nyomatékkal ejtve ki.

—Előttem föltárhatja a szivét,—mondá a detektiv melegen.—Én önre nézve teljesen idegen vagyok, kit dolgai csak annyiban érdekelnek, a mennyiben szavaiból kiveszem, hogy szenved s nekem is voltak már az életben csapásaim. Szüleimet alig egy év lefolyása alatt vesztettem el s árván, szegényen, zsenge korban maradtam vissza a földön, pártfogó nélkül és keményen kellett küzdenem a létért! Oh, én tudom méltányolni a mások baját.

Az öreg úr pár pillanatig részvéttel tekintett rá, azután leöntve az előtte álló pohár bort, bánatosan mondá:

—A halál mindig szomorú s különösen ha olyanoktól foszt meg, kiket szerettünk, de sokkal borzasztóbb az, ha a nélkül kell siratnunk valakit, ki hozzánk tartozott, hogy utolsó perczeiben vele lehettünk s nehéz óráiban vigasztalhattuk, bátoríthattuk volna.

—És ön abban a helyzetben van?

—Fájdalom!—kiáltott föl egyszerre lángoló szemekkel Somorjay s gyorsan fölegyenesedett görnyedt tartásából és keze ökölbe szorult.

Kardos csodálkozva szemlélte és látta rajta, hogy az élvezett szeszes ital erősebb már, mint akarata s izgatottan várta további szavait.

—Szerettem valakit,—mondá dühösen az öreg—és azt meggyilkolták!

—Borzasztó!

—Meggyilkolták,—folytatta Somorjay boszút lihegő hangon.—Ellopták gyermekét… Semmi, semmi sem maradt belőle nekem.

—Szegény uram,—mondá meleg, résztvevő hangon a detektiv—és érezte is, a mit mondott, mert társa arczán oly kétségbeesett fájdalmat látott, mi meghatotta.

—Ön az első, ki ama borzasztó eset óta részvéttel szól hozzám… Óh, ha tudná, mily alávaló gazok az emberek!

—Volt alkalmam őket megismerni,—viszonzá a detektiv.—És meg lett büntetve a gyilkos?

—Nem! Ma is szabadon járkál. A földi büntetést elkerülte, de majd egy felsőbb biró fog fölötte itélni.

—Csodálatos, hogy ön, ki így szenved a hűn elkövetése miatt, nem vitte a végletekig a gyilkos üldöztetését!

—Nem—te-hettem.

—Ez különös!

—Nem találná annak, ha tudná a részleteket. Óh uram, maga nem is képzeli, mily iszonyú helyzetek vannak a világon!

—Nem mondhatná el a történetet, ha már ennyit mondott?—kérdé tartózkodva Kardos, ki félt, hogy az öreg ember gyanúra gerjedhetne. Az azonban annyira el volt foglalva saját emlékeivel és keserűségével s itélőtehetségét kissé talán a bor is megbénította, hogy keveset ügyelt az ő sürgetésére.

—Szívesen tenném, mert jól esnék vergődő szivemet egyszer valaki előtt kiönteni, de nem lehet. Rabja vagyok saját biztosságomnak és egy gyalázatos bandának, mely képes volna örökre elnémítani.

—Ez különös!—mondá Kardos, de nem mert tovább kérdezősködni s csillapítólag mondá:

—Tehát ne beszéljünk többé róla. Én itt közelében lakom, Somorjay úr s ha egyszer majd mégis szükségét érzi, hogy megkönnyítse szívét, talán el fogja mondani nekem a szomorú történetet, mi, úgy látom, feldúlta egész életét.

—Igaza van! Nem kétlem, hogy kitárom önnek szivem keservét és akkor látni fogja, hogy mily boldogtalan ember vagyok, helyzetem rosszabb, mint a rabé, ki, ha kitöltötte büntetését, kiszabadul börtönéből, míg nekem halálom napjáig néma kétségbeesésben kell szenvednem!

E szavak után egy ideig mély hallgatásban ültek s Kardos mára elégnek tartván azt, a mit megtudott, átment szobájába s gondolkodott a hallottakon s egész nap nem hagyta el a házat, csakis az étkezésekre távozott egy közeli kis korcsmába és sietett vissza, hogy a házban történendőket a legpontosabban megfigyelje.

Leírhatatlanul érdekelte ez a rejtélyes eset.

De azon a napon már semmi sem történt… Juliska párszor betekintett hozzá, kérdezvén, nem kíván-e valamit s ő mindannyiszor jobban és jobban meg volt lepetve azon a különös hasonlatosságon, mi őt egy más arczra emlékezteté, de hogy ki az? Nem birta kitalálni.

A következő nap reggelén suttogás vonta magára figyelmét, mely a szomszéd szobából hallatszott be hozzá s ő az ajtóhoz lapulva, a következőket hallá:

—Megtiltom, hogy egy pohár bort is elfogadj attól a fiatal embertől. Máli beszélte, hogy tegnap együtt ittatok. A bor megoldja a nyelvet s nem kell ismételnem a következményeket, mik fecsegésedre előadhatnák magukat. Vigyázz! Tudod, hogy kezemben vagy s együtt veszünk el.

Kardos megcsóválta fejét.

Bárki legyen is az, ki a szomszédban beszél, gondolá elmosolyodva, ügyetlen és ostoba ember. Tudja, hogy lakik valaki a szomszédban, ki hallgathatja s ilyen veszedelmes dolgokról beszél!

De gyorsan ismét hallgatódzott s megismerte hangját szomszédjának, ki könyörgő hangon mondta:

—Bocsáss el, Kálmán. Adj annyi pénzt, hisz neked van elég, hogy a világ végéig mehessek. Nem tartom itt ki. Gyűlöllek mindnyájatokat, különösen ezt a kőszívű Málit, ki saját gyermeke iránt sem volt kegyelmes.

—Csitt!—kiáltott föl a másik olyan hangon, mint a kutya félelmes morgása, mely veréstől fél.—Hallgass, vagy nyakon ütlek.

—Úgy, hogy örökre elnémuljak. Nemde? De másodszor nem sikerülne kibújnod a törvény büntető markából.

E szavakra Kardos egy csattanást hallott, azután heves birkózást, káromkodást, míg egy zuhanás után elcsendesült minden s még csak egy ajtó becsapódása verte föl a csöndet és halk hörgés, lihegés nesze tartotta őt izgalomban.

Mit tegyen? Befusson-e szomszédjához, ki talán a földön elterülve fekszik, sőt meg is halhat s neki segíteni kellene rajta. De nem mert belépni hozzá és várta, mi fog még következni.

Hogy ki volt nála, azt tudta, mert hallotta kiejteni keresztnevét, kit Holcsi Kálmánnak hívtak s kit ő már rég gonosztevőnek tartott, de még nem voltak oly bizonyítékai, hogy lépeseket tehetett volna ellene… Várt, várt, a perczek végtelennek látszottak neki, míg végre ismét ajtónyílást hallott és női hangokat.

—Már ismét ujjat húztál Kálmánnal?—kérdé Somorjayné, kit Kardos megismert hangjáról.—Kelj föl és tanulj abból, a mit kaptál. Tudod, hogy vele nem lehet tréfálni.

Az öreg ember nem felelt, de a detektiv mozgást hallott, miből gyanítá, hogy az fölemelkedett a földről, hova Holcsi teperte le s ágyába feküdt, mert az asszony pár percz múlva elhagyta a szobát.

Kardos kalapot vett s felöltőt dobott karjára és óvatosan lépett ki szobájából. Azután úgy tett, mintha most érkeznék haza s beszólt a konyhába.

—Be lehet menni Somorjay úrhoz?—kérdé az ott lévő cselédtől.

—Csak tessék,—viszonzá az rá sem hederítve s folytatta dolgát és Kardos fedezve látván magát az eshetőségekkel szemben, belépett az öreg úrhoz, ki ágyban fekve, kezeit arczára tapasztva zokogott, de meglátván őt, gyorsan fölegyenesedve mondá:

—Jó, hogy jön, barátom… Ma meg fogja tőlem mindazt tudni, mit tegnap nem akartam közölni önnel.

Hangja elszánt, határozott és keserű volt, tekintetében baljóslatú tűz égett.

A detektiv csodálkozást színlelve közeledett hozzá.

—Mi baja?—kérdé tőle részvéttel…—Remélem, nem lett beteg tegnapról mára?

Az öreg ember erélylyel rázta meg fejét.

—Ellenkezőleg! Régen nem voltam oly erős és egészséges, a bitófához is segítség nélkül tudnék föllépni.

—Milyen hasonlat!

—Jöjjön ide és üljön le ágyamhoz, de előbb zárja be kulcscsal az ajtót.

Kardos teljesítette kívánságát, még ki is tekintett az előszobába s miután nem látott senkit, megfordítva a zárban a kulcsot, feszült várakozással foglalt helyet az ágy közelében, gyanítván, hogy nagyon fontos dolgokat fog hallani…

—Honnét jön most ön?—kérdé tőle Somorjay.

—Kint voltam a városban, most jövök haza—füllentett a kérdett,—de mielőtt szobámba mentem volna, egy perczre be akartam ide szólni.

—Tehát nem volt itthon félóra előtt?

—Már több, mint két órája, hogy elhagytam szobámat.

—Kár,—mondá sötét tekintettel az öreg úr,—szép dolgokat hallhatott volna szomszédságában. Kis híjja, hogy nyomorék nem lettem! Holcsi sógorom letepert a földre s egyet még rugott is rajtam.

—Lehetetlen, hogy vetemedett ilyen brutalitásra?

—Azt majd mindjárt meg fogja tudni, ha elmondom történetünket. Pedig elmondom, ha addig élek is. Akasztófára juttatom őt, az álnok gazembert, ki mindig a mások megrontásán dolgozik.

Kardos hallgatott. Szíve röpködött az örömtől és diadaltól. Hát nem volt hasztalan fáradozása. Leste a szót az öreg ember ajkáról, kinek arcza lázban égett, szemei tüzeltek s majdnem magánkívüli állapotban látszott lenni.

—Történetem hosszú lesz,—mondá rekedt hangon s ajka reszketett.—Van türelme végighallgatni?

—Hogyne! Érdekkel várom, a mit mondani fog, csak ne becsülje túl az erejét a beszéddel.

—Nos hát, a mint gondolhatja, én sem voltam mindig ilyen törékeny öreg ember, hanem ifjú, erőteljes, vidám, mint ma ön s szép kilátásokkal tekinték a jövőbe, de első szerencsétlenségem az volt, hogy beleszerettem egy férjes asszonyba, ki úgy mutatta, hogy viszonozza szerelmemet, de ez nem volt igaz, mást szeretett, egy nagy urat, ki elcsábította s én csak takaróul szolgáltam.

De ezt, természetesen, akkor még nem tudtam s pár hónapig nagyon is el voltam foglalva fivérem házasságával, ki eljegyezte Holcsi Amáliát, Holcsi Kálmán ügyvéd nővérét, kivel ekkor hozott össze először balsorsom s ki egész életem megrontója lett…

A fiatal asszony, kit szerettem, szegénysorsú volt, úgy mint mi fivéremmel, kit bemutattam nála s meghívtuk az esküvőre és ott ismerkedett meg Holcsival, ki a szép asszonyért szintén lángra gyúlt és üldözte szerelmével s miután az kereken visszautasítá, boszút esküdött ellene.

Minden lépését figyelemmel kisérte s ő fedezte föl viszonyát Eszthey gróffal, ki házas ember volt s a legnagyobb titokban tartotta összeköttetését, félve, hogy neje azt megtudja.

Holcsi jellemtelenségét ismerve, mi volt természetesebb, mint hogy ő névtelen levelet írt Eszthey grófnénak, tudatván vele férje viszonyát, sőt megnevezte a hölgyet is, Pármai Elizt, de ezzel nem elégedve meg, Eliz férjének is írt, ki különben is gyanakvó, szenvedélyes, durva ember volt s nejét figyelemmel kisérte és gyorsan rájött, hogy a névtelen levél igazat mondott.

Eliznek egy kis leánya volt s azzal együtt kidobta házából és az elhagyatva, szegényen folyamodott sógornőmhöz, hogy rövid időre fogadja be, míg dolgait valahogy rendezi s majd menhelyet talál, mert büszkébb volt, semhogy Eszthey segítségét kérte volna. Szerette őt, de kitartatni nem akarta magát általa s csak akkor szándékozott vele tudatni hollétét és a történteket, midőn segített magán s valamennyire rendezve lesznek ügyei.

Hogy megtörtént-e ez valaha, nem tudom, csak annyit mondhatok, hogy Holcsi fölajánlá neki segítségét, sógornőm, valószinűleg fivére parancsára, megnyitotta neki házát s pár hónapig nála lakott, férjének, az én fivéremnek nagy boszúságára, ki elitélte a férje által elkergetett asszonyt s ezt ki is mutatta neki.

Én vérző szívvel néztem ezt az Elizre nézve lehetetlen helyzetet. Sajnáltam azt a szegény, elhagyatott nőt, nemcsak azért, mert jövője huszonhat éves korában föl volt dúlva, megsemmisítve, de leginkább ama helyzet miatt, hogy Holcsi őt körmei közé kaparította.

Óh barátom, ennek az embernek a rosszaságáról nem lehet annak fogalma, ki nem ismeri őt… Híre oly rossz, hogy kerülik őt kollégái s minden tisztességes ember elhúzódik tőle, de mindez kevés ahhoz képest, mit ő érdemelne. Azonban most eljött az ideje s el fogja nyerni büntetését, úgy, a hogy megérdemli!

—Nem akar egy pohár vizet, vagy bort, Somorjay úr?—kérdé részvéttel a detektiv, látva annak lihegését s hangjának koronkénti elcsuklását; de az fejével tagadólag intett és folytatta.

—A nő tehát teljesen Holcsi kezei között volt, de egyben csalódott az alávaló számításában, mert Eszthey grófné nem tett semmit, úgy látszott, vagy nem adott hitelt a levélnek, vagy nem törődött férje tetteivel, holott ő a grófot zsarolni akarta, vagy a nőt, de miután az nem ment bele hálójába, más tervet gondolt ki, rábeszélte Elizt, hogy irjon a grófnak és ő kezébe juttatja annak a levelet, ki bizonynyal föl fogja keresni.

Ez a levél meg is iratott, de sohasem került Eszthey kezébe. Holcsi magánál tartván azt, be akarta Eliznek bizonyítani, hogy Eszthey nem akar róla többé tudni s az a szerencsétlen elhitte, de mind a mellett nem hajlott Holcsi szerelmi ostromára, ki azt remélte, hogy az, látván teljes elhagyatottságát, meghallgatja az ő szerelmi ömlengéseit.

Ez volt az oka, hogy Eliznek el kellett hagyni sógornőm házát s ekkor jött el az én időm. Eddig távol tartottam magam a szerencsétlen nőtől, de most nem nézhetvén tovább teljes elhagyatottságát, kértem, hogy fogadja el segítségemet és a nyomor nagy hatalom lévén, minek Eliz gyermekével együtt elébe nézett s nem volt ereje és bátorsága ajánlatomat elutasítani, béreltem neki egy szegényes kis szobát, mint a hogy béreltem volna egy palotát is, ha tehetségemben áll, mert még mindig szerettem és szántam, de szegény voltam, éppen oly szegény, mint ő s nem volt módomban többet tenni érte.

Évekig dolgoztam, koplaltam és fáztam, csakhogy neki meleg szobája legyen s gyermekével együtt naponként jóllakhassék, de hogy miért teszem mindezt, arról sohasem szóltam. Elfojtottam magamban minden szerelmi vágyat, legyőztem azt, hogy csak egyetlen egyszer is beszélhessek neki forró imádásomról. Láttam őt búslakodni, könnyezni, hervadni, vérző szívvel, míg egyszerre nagybeteg lett s orvost hivatva, attól megtudtam, hogy éltének ideje meg van számítva; tüdővészbe esett, melyből nem gyógyulhat ki többé.

Nem beszélek arról a kétségbeesésről, mit az orvos kijelentésére éreztem, hisz azt úgy sem tudnám elmondani, csak arról, hogy mit álltam ki, midőn Eliz közeli haláláról beszélt előttem, mert ő maga is sejté, hogy meg kell halnia s csupán gyermeke miatt kesergett, kiről nem tudta, mi fog vele történni, ha ő nem lesz többé s az a félelem és kétségbeesés adta neki azt a merész eszmét, hogy Eszthey grófnénak írjon… Magához kérje őt és megvallva neki mindent, gyermekét könyörületébe ajánlja.

És csodálatosképpen a grófné el is ment hozzá, de hogy mit beszéltek együtt, azt én sohasem tudtam meg, csak annyit láttam, hogy a beteg hervadt arczán reménysugár csillogott s utolsó napjaiban széppé tette.

—Mi volt a gyermek neve?—kérdé Kardos.

—Dózia. Pármai Teodózia névvel volt az anyakönyvbe bevezetve s bár Eliz férje később megtagadta a gyermeket, az anyakönyvön nem lehetett változtatnia s ott mint törvényes gyermek szerepelt,—viszonzá a beszélő kissé elcsodálkozva társa e kérdésén.

—És mi lett a gyermek anyja halála után?

—Annyira még nem vagyunk uram, majd később elmondom azt is,— folytatta fáradtan az öreg ember s pár pillanatra lehúnyta szemét.

—Hagyjuk a többit holnapra, Somorjay úr,—mondá a detektiv, holott egész belseje remegett a kiváncsiságtól.

—Nem, uram. Elkezdtem és végig el fogom mondani történetemet, mert félek, hogy nem lenne arra időm.

—Csak nem gondol a halálra?

—Holcsi közelében minden eshetőségre lehet gondolni.

—Mitől tart, mire gondol?

—Minden lehetőségre. Ha végighallgatja történetemet, megérti állításomat, de siessünk, nem szeretném félbenhagyni, a mit még mondani akarok.

—Beszéljen. Látja, mily figyelemmel hallgatom.

—És én sietek a borzalmas véggel… Hallja tovább.

Kardos közelebb hajolt hozzá, mert hangja halkabb lett s majdnem suttogva folytatta beszédét.

—Eszthey grófné látogatása boldog fordulatot idézett elő a beteg nő még hátralévő életében. Nyugodtan tekintett a halál elé s nekem annyit mondott, hogy ha meghal, Eszthey grófné magához veszi gyermekét, nevelteti és gondoskodik róla s én adjam át neki a kis leányt, kire boldogabb sors vár, mintha ő életben maradna.

Minden nap sírva váltam el tőle s minden nap láttam Holcsit a ház körül ólálkodni, de számba sem vettem bujkálását, azt gondolva, hogy már nem árthat neki. Csalódtam! Nem gyanítám, hogy ő oly tervet főzött ki a jövőre, mely sok pénzt hozhat neki s azt következetesen keresztül is vitte.

Mindenről értesülve volt az által az asszony által, kitől én kibéreltem Eliznek a szobát. Pénzért minden aljasságra lehet vállalkozót találni s Holcsi mesterien tudja kihasználni a mások nyomorát, vagy kapzsiságát…

Egy este, pár nappal később, hogy Eszthey grófné a beteg asszonynál volt, az nagyon gyönge lett s nekem valami ellenállhatatlan ösztönöm támadt, hogy még egyszer fölkeressem őt az éjjeli órákban… Hátha reggelre meghal,—gondoltam fájó szívvel s visszatértem hozzá… De megdöbbenve láttam, hogy ajtaja tárva-nyitva van s midőn a küszöbre léptem, Holcsit láttam egy kis leánynyal karján, bő köpenyegbe burkolva onnét kilépni és meghökkenve hátrálni előttem, kit ily időben nem gondolt ott találni.

—Hová viszed a gyermeket?—kiáltottam rá dühvel—és mit cselekedtél anyjával?

De ő egy bősz káromkodással engem félrelökve, elszaladt s én a beteg ágyához futva, ráhajoltam Elizre, míg a földön egy kis leányt láttam feküdni, kit nem tarthattam másnak, mint Dóziának, de nem is sokat törődtem vele, mert anyját haldokolni láttam, arczán az enyészet jelével, nyakán kékes foltokat vettem észre s csak annyi ideje volt még, hogy a következő szavakat suttogta:

—Kicserélte gyermekemet. Siessen utána és vegye el tőle, mert megöli, mint engem, ki nem akartam engedni, hogy Dóziát elvigye és küzdött velem, míg körmeit torkomba vájta s meg akart fojtani, hogy elhallgattasson, mi sikerűlt is neki, mert meghalok.

És ezzel kilehelte lelkét. Meghalt s én lerogyva ágya mellé, zokogtam, rá sem nézve a gyermekre, ki ágya mellett feküdt a földön és mélyen aludt, valószínüleg valamely álomital következtében.

—Szörnyűség!—kiáltott föl Kardos.—És ez az ember tizenöt évig szabadon jár-kel s folytatja kárhozatos üzelmeit és ön nyugodtan nézte járását-kelését a nélkül, hogy föladta volna. Tudja-e, Somorjay úr, hogy ez bűnrészesség, mit a törvény a legszigorúbban büntet!

—Tudom,—nyöszörgött az öreg fájdalmasan,—de nem tehettem másként. Szegény, kétségbeesett és beteg voltam a fájdalomtól. A nagy megrázkódtatás ágyba vetett és Holcsi, valószínüleg félve, hogy elárulom, idehozatott nővéréhez, orvost hivatott és úgy ápoltak, mint a legkedvesebb rokont.

Midőn meggyógyultam és szemére vetettem bűnét, ő mindent tagadott. Lázas álomnak, képzelődésnek mondta, hogy őt láttam volna s hogy kicserélte a gyermeket.

Oly határozottan állította ezt, hogy magam is kezdtem kételkedni a látottakon, de nem is volt csoda! Mindaz, a mit Eliz halála következtében szenvedtem, azután a hetekig tartó lázas betegség, meggyengíté emlékezőtehetségemet s a következőket csak hónapok mulva tudtam meg.

Először, hogy Eszthey grófné a halál hírére, mit Holcsi tudatott vele, személyesen ment el a gyermekért, kit ő csak egyszer látott anyja betegágya mellett s természetesen nem gondolhatta, hogy azt kicserélték.

Másodszor, hogy ő temettette el a szegény Elizt, kiről rémülve hallá, hogy meggyilkolták s alig várta, miként távozhassék közeléből, nehogy a vizsgálatnál mint tanú beidéztessék.

És harmadszor, hogy a kis tehetetlen Dóziát falura adta egy tisztességes családhoz, kik jó pénzért jól gondját viselték, kire nézve már a testvérek között messzire terjedő tervet készítettek, mely nagy hasznot volt hivatva hajtani Holcsinak.

A terv az volt, hogy a gyermek Obrennéhez kerüljön, mi meg is történt, hogy mi lett azóta belőle, nem tudom.

—De hát a másik, az igazi Dózia hova lett?—kérdé Kardos látható nyugtalansággal.

A kérdett súgva mondta:

—Itt van a háznál. Somorjay Juliska néven. Itt nőtt föl, de én hosszú betegségemből fölgyógyúlva, megismertem Eliz gyermekét s ez is egyik oka volt, hogy hallgattam, mert nem akartam közelemből elveszíteni a kis leányt, ki anyja képmása, kit szeretek s ki élő emlék attól a nőtől, kit oly forrón imádtam.

—De hát miféle czélja volt Holcsinak a gyermekcserével?

—Tudván, hogy a kis Dóziának jó dolga lesz a grófné pártfogása alatt, jó nevelésben részesül, s talán gazdagon megy férjhez, az ő ördögi terve az volt, hogy hasznot biztosítson magának a jövőre s kezeiben tartsa a leányt, kit, születése titkát tudva, mindenre rábirni remélt és legfényesebb jövedelmi forrásnak tekintett, ha az felnövekszik.

—Hisz azt mondják, Holcsi gazdag ember?

—Igaz, de ilyen alávaló módon szerezte minden vagyonát s folytatja üzelmeit addig, míg mozogni képes, vagy míg a törvény gátat nem vet gazságainak.

—És az a fiatal leány, ki mint gyámleánya szerepel, miféle összeköttetésben van vele? Gondolom, Lamberth Klárának hívják.

—Ah, Lamberth Klára!—kiáltott föl szenvedélyes dühvel az öreg ember.—Az egy elhalt barátjának a leánya, ki egészen az ő tanítványa. Atyja mindenben bűntársa volt Holcsinak, együtt szerezték a vagyont s midőn meghalt, leánya árván maradt és örökségét az ügyvéd kezeli.

—Hogy érti azt, hogy a leány méltó tanítványa neki?—kérdé feszülten a detektiv.

—Éppen oly elvetemedett, mint ő maga, pedig zárdában neveltette, de mióta visszakerült hozzá, a legrosszabb dolgokra alkalmazza.

—És tud ezekről a történtekről más is önön kívül, Somorjay úr?

—Hogyne! A két nővér, Obrenné és sógornőm. Egy szörnyű banda ez s ha ők nem is követtek el testi gyilkosságot, megölik, megrontják annak a lelkét, ki kezeikbe kerül.

Kardos alig birta eltitkolni örömét e vallomást hallva, mi oly váratlanul került tudomására; most csak az volt a fontos kérdés, mit tegyen és hogy ragadja meg Holcsit, ki csodálatosan ügyes és ravasz ember volt.

—Hajlandó volna ön azt, a mit beszélt, jegyzőkönyvbe mondani és aláirásával hitelesíteni?—kérdé az öreg embertől.

—Bármely perczben, de előbb el kell innét távoznom, mert megölni, azt hiszem, nem mernének, de agyonéheztetnek, s a baj az, hogy nincsen egy fillérnyi pénzem.

—E miatt ne aggódjék! Azonban most maradjon minden a régiben, míg én intézkedem. Ne sejtse senki az ön vallomását. Tetesse betegnek magát, s én a kórházba vitetem addig, míg más segítségben részesül. A fő az, hogy innét megszabaduljon,—mondá Kardos és elhagyta helyét.

—Mily boldog leszek, ha Eliz halálát megboszulva látom és ezt a fiatal leányt biztosságban tudom, mert itt csak rossz várhat rá! Ön talán képes lesz megmenteni, ha Eszthey gróffal tudatja azt, a mit tőlem hallott.

—Legyen nyugodt, mindent meg fogok tenni, a mi az ön és a leány érdekében áll, kinek szemei már az első perczben emlékeztettek valakire, de nem tudtam rájönni a hasonlatosságra. Most tudom, kinek a gyermeke ő, s azt be is fogom bizonyítani.

—Tegye, tegye!—kiáltott könyörgő hangon Somorjay, és kimerültségét egyszerre ismét lázas erély váltotta föl. Szemei a boszú tüzében égtek, s karjait kinyujtá a levegőbe, mintha átkokat szórt volna a mellékszoba ajtaja felé, hol sógornője, özvegy Somorjayné lakott…

XXII.

Pár nap mulva a fővárost az a szenzácziós hír járta be, hogy Holcsi
Kálmán ügyvédet elfogták.

Még senki sem tudta, mivel van vádolva, de miután rossz hirű ember volt, valami nagyon senki sem csodálkozott elfogatásán.

Mikor Esztheyék is hirét vették az elfogatásnak, úgy a férj, mint a nő, megdöbbentek rajta. Mindketten Dóziára gondoltak, s Bertalan gróf a legnagyobb megelégedéssel hallotta neje ajkairól azt az elhatározást, hogy fölkeresi Obrennét és tudakozódik, mi történt a leánynyal.

És csakugyan el is ment az intézetbe, de nem találta őt otthon, s a cseléd azt beszélte, hogy nem is fog a nap folyamán hazatérni, mert a nővéréhez, Somorjayné asszonysághoz ment, hol a napot tölti, mert nagy szerencsétlenség érte a családot.

—Hol lakik Somorjayné asszony?—kérdé a grófné, ki emlékezett, hogy
Obrenné egykor az Üllői-utat említé neki, ajánlván, hogy oda vigye
Dóziát, de a ház számát nem közölte vele.

—Azt nem tudom, mert ő sohasem jött hozzánk, de Holcsi ügyvéd úr lakásával szolgálhatok.

—Köszönöm, azt én is tudom. Megjöttek már faluról a kisasszonyok?

—Azt hiszem, igen.

—De nem biztos benne?

—Tegnap sürgős levelet vittem Klára kisasszonynak, de úrnőm csak annyit mondott, hogy adjam át a cselédnek s választ ne kérjek.

Eszthey grófné tünődve ment le a lépcsőn. Okvetetlen tudni akarta, mi történt Dóziával az ügyvéd elfogatása után, kinek valószinüleg lezárták lakását.

De nem akarva az ügyvéd házába menni, elhatározta, hogy férjét küldi oda, s haza hajtatott, de midőn fogata a palota kapuja előtt megállt, egy bérkocsit látott oda hajtani, melyből Enyingi gróf ugrott ki, s őt meglátva, hozzá sietett.

—Szabad fölkisérnem, grófné?—kérdé.

—Hogyne! Sőt nagyon örülök jövetelének. Hallotta, hogy Holcsi ügyvédet elfogták?

—Természetesen, még pedig igen sulyos váddal terhelve. Gyilkossággal és gyermekcsempészettel.

—Lehetetlen!—kiáltott föl Hermance elhalványodva, mert rögtön az jutott eszébe, hogy esetleg ők is belekeveredhetnek a kényes ügybe.

Ekkor fölértek a lépcsőn s Esztheyné ledobva kalapját, helyet foglalt, mit a vendég követett, s igen komoly arczczal folytatta a tárgyat, mialatt Bertalan gróf is a szobába lépett.

—Éppen most beszélem a szenzácziós ujságot,—mondá Enyingi a háziúrnak.—Az egész város arról beszél, mert Holcsi, ha nem is volt valami nevezetes alak, s csak mint zúgügyvéd és uzsorás szerepelt, mind a mellett sokaknak volt összeköttetése vele, kik félnek, hogy belekeveredhetnek mint tanuk a törvényszéki tárgyalásba.

—Mivel van az ügyvéd vádolva?—kérdé feltünően nyugtalanul Eszthey.

—Évek előtt, mint mondják, megfojtott egy beteg asszonyt, kitől el akarta venni gyermekét s midőn az azt védelmezte, nyakába mélyeszté körmét és megfojtotta.

—Évek előtt?—kérdé halálsápadtan Bertalan gróf.—Mennyi ideje lehet annak?

—Úgy mondják, félig elévült már a dolog. A gyilkost akkor hosszú ideig kutatták, de nem tudtak nyomára jönni, s most csodálatosképpen tizennégy év után jön Holcsi bűne napvilágra.

—Tizennégy év után?—kérdé reszkető hangon Hermance, s önkéntelen férjére pillantott, kinek vonásain a legnagyobb izgatottság látszott, s szeme majdnem félelmet árult el.

—És Holcsi bevallotta bünét?

—Ellenkezőleg, mindent tagad. Nagyképüen hideg, majdnem gúnyos nyugalommal viseli magát. De miután az elfogatás tegnap történt, még senki sem tud semmi bizonyosat.

—Nemde, Oroszlay is összeköttetésben állt vele?

—Csupán egy rövid ideig, midőn a pozsonymegyei birtokot vásárolta Holcsi közvetítésbe folytán. Akkor, mint tudják, grófné, együtt mentünk azt megtekinteni Jakabbal s pár órát Holcsi házánál időztünk.

—És azóta megszakadt az összeköttetés Oroszlay és az ügyvéd között?

—Tudtommal nem érintkeztek többé, ha csak falun nem, miről nem hallottam, de lehetséges, mert a két birtok a legközvetetlenebb szomszédságban fekszik.

—Ez különös eset,—jegyzé meg nyugalmat erőltetve Bertalan gróf, mi azonban nem a legjobban sikerült neki. Enyingi azt észrevette, valamint a grófné nagy halványsága is föltünt neki, azért nem kivánta folytatni a tárgyat, annál is inkább, mert Veronika lépett a terembe, ki sem Holcsiról, sem az elfogatásról egyetlen szót sem tudott.

Azért más mindenféle dolgokról kezdtek beszélni. Enyingi Loránd nagyon ügyes és mulatságos társalgó volt, s Veronika előtt kétszeresen kitüntette magát, ki azért örült rendesen látásának, mert tudva, hogy Oroszlaynak jó barátja, mindig hireket remélt tőle arról hallani.

Vigan csevegtek, mialatt Hermance tűkön ült s látta, hogy férje hasonló nyugtalan hangulatban van, de nem akarván leánya mulatságát zavarni, igyekezett elfogulatlanul részt venni a társalgásban. Végre megkönnyebbülve sóhajtott föl, midőn a vendég kalapját véve bucsúzott, kinek távozása után Veronika is elhagyta a szobát, s a házaspár egyedül maradt.

—Voltam Obrennénál,—kezdé Hermance—de nem találtam otthon. A cseléd azt mondta, hogy nem is megy a nap folytán haza, holott nekünk okvetlen meg kell tudnunk, hova lelt Dózia s mi történt vele, azért legjobb lesz, ha te fölkeresed Holcsi lakását és ott tudakozódol róla.

—Félek mutatni ott magam. Okvetetlen rendőri felügyelet alatt áll az egész ház, s nem kivánom láttatni magam a közelben.

—De hát mit tegyünk és mit fog most tenni Oroszlay? Nem hiszem, hogy ő ne vegyen részt Dózia sorsában, ki a történtek után egészen elhagyatva áll a mi segítségünk nélkül.

—Azt én sem hiszem. De ez egy borzasztó eset… A hirlapok kiaknáznak minden részletet, s félek, hogy a mi nevünk is előfordulhat a tárgyaláson.—Hermance mélyen, fájdalmasan sóhajtott föl, de nem felelt, mert természetszerüen azt kellett volna kérdeznie, ki ennek az oka, hogy ilyen botrányba belekeveredhetik oly név, mint az Eszthey?

—És Enyingi gyermekről is beszélt, kit Holcsi el akart venni anyjától, s azért gyilkolta meg a beteg asszonyt,—rebegte halkan, elfogultan, pirba borult arczczal Bertalan gróf.—Félek, hogy a gyermek Dózia volt, s a meggyilkolt asszony annak anyja! Mi minden következhetik még ebből?

—Ki tudja, igaz-e a hir, mit az esetről Enyingi hallott?—kiáltott föl férjét, s talán önmagát meg akarva nyugtatni Hermance.—Holcsinak annyiféle bűne lehet, hogy talán másért zárták börtönbe. A fődolog az, hogy mielőbb bizonyost tudjunk, még nem a lapokból, hanem megbizható forrásból és hogy Dózia hollétét föltaláljuk.

—De hogyan, miként? Őrizkednünk kell közeledni Holcsi rokonaihoz, kik okvetetlen tudnak annak üzelmeiről s meglehet, hogy ők is bűnrészesség vádjába keverednek…

Így tünődött hosszú ideig a házaspár és semmire sem tudták elhatározni magukat, míg egyszerre figyelmesek lettek az előszobában fölhangzó beszédre, s mindketten elhallgatva, az ajtóra szögezték szemüket, melyen pár pillanat mulva a komornyik jelent meg.

—Egy fiatal hölgy van itt,—mondá,—ki a méltóságos grófnéval kiván beszélni, s oly izgatott és fölindult, hogy nem mertem elutasítani.

—Mi a neve?—kérdé Esztheyné fölugorva helyéről.

—Azt, bár kérdeztem, nem mondta meg, de különben is alig áll a lábán, s azóta talán össze is esett…

Hermance az ajtó felé sietett. Eltalálta, hogy ki lehet az a fiatal hölgy, valamint férje is gyanítá, de ő nem mozdult helyéről, úgy érzé, hogy lábai a földbe gyökereztek; ily kinos helyzetben még soha, egész életében nem volt.

—Bocsássa be!—kiáltott föl Hermance, s a komornyik sietve tünt el, és a következő perczben magas, karcsú, halálsápadt arczú fiatal hölgy lépett be, kinek látására Hermance örömtelt fölkiáltást hallatva, hozzá futott.

—Dózia!—mondá megragadva kezét s önkéntelen férjére pillantott, ki fürkészve szögezte a leánykára szemét, de arczán csalódás látszott.

A fiatal hölgy bájos arcza érintetlenül hagyta. Talán hasonlatosságot várt, de nem talált, mi a mult időkre emlékeztette volna…

Dózia ezalatt gyorsan átröpíté az idegen, általa nem ismert férfiun pillantását, kérdően nézett a grófnéra, ki leültette őt a legközelebbi székre, mert inogni látta, s attól tartott, hogy végigterül az a szőnyegen előttük.

—Honnét jösz?—kérdé tőle, haját gyöngéden simítva ki arczából, mely kuszáltan függött homlokára, de az nem felelt, s kezébe rejtve arczát, zokogott.

—Mi történt veled, Dózia? Azt tudjuk, hogy Holcsit elfogták, de hol van barátnőd?

—Álnokok, rosszak, csalfák mindannyian…—rebegte szakadozottan a leányka.—Obrenné és a másik, nem is tudom, hogy hivják. Engem okoznak Holcsi elfogatásáért és és…

—Folytasd, folytasd.

—Kiutasítottak a házból. Klára azt mondta, menjek, a hova tudok, ők többé nem tartanak, s nincs szükségük rám.

—Szegény gyermek, és te ide jöttél. Jól tetted,—folytatta Hermance levéve fejéről a kalapját, s csudálkozva pillantott férjére, ki távolabb tőlük, hidegen, némán, majdnem megrovó arczczal állt helyén, és vonásain kedvetlenség volt kifejezve.

—Itt maradhatok?—kérdé szorongva Dózia,—vagy innét is elüznek…
Oh, hisz megérdemlem!

—Itt fogsz maradni, de beszéld el, mi történt Holcsiéknál?

—Keveset mondhatok. Pár nap előtt jöttünk Klárával a fővárosba Tornyosról. Bár ne jöttünk volna, de az én sürgetésemre történt, ki egy fiatal Kardos nevű férfit akartam fölkeresni, ki Genfben beszélt nekem gyermekéveimről. Azt mondta, ismert, mint kis leányt, s meg akartam tőle tudni, kik voltak szüleim.

Eszthey nyugtalan mozdulatot tett e szavakra.

—Ki az a Kardos?—kérdé feszülten.

—Mérnök, ki Genfben időzvén, fölkeresett bennünket Holcsi ajánlatával, de mi később kisült, hogy hamis volt, sőt nagy ijedtséget láttam az ügyvéden és Klárán ottléte miatt, mintha féltek volna attól, mit ő nekem beszélt.

—És megtaláltad őt itt a fővárosban?

—Nem! Egy perczre sem volt szabad elhagynom a lakást, s bár mindig Klára felügyelete alatt álltam, soha sem volt az oly szigorú, mint most, mióta visszajöttünk Tornyosról. De nem is tudtam volna a mérnököt hol keresni.

—Mikor fogták el Holcsit?

—Tegnap. A reggelinél ültünk, mikor a hatóság emberei a szobába léptek, s előmutatták neki az elfogatási parancsot.

—És ő?

—Hideg, gúnyos mosolylyal hagyva el helyét, azonnal kész volt őket követni, s mint mondta, az az elfogatás tévedésen alapul, mert ő semmiben sem érzi bünösnek magát.

—Azután követte a rendőröket?

—Azonnal! De láttam, hogy Klárával egy jelentőségteljes tekintetet váltott, ki mint a sóbálvány állt helyén, egyetlen szót sem tudott kiejteni, s midőn gyámatyja elment, visszaesett székére és görcsös zokogásban tört ki, míg én vigasztalni kezdtem, de dühösen ellökött magától, s azt kiabálta, hogy én vagyok az oka a szerencsétlenségnek.

—Nem tudod, mit értett ezalatt?

—Fogalmam sincs róla. Megdöbbenve, megrendülve mentem szobámba, s azon tünődtem, mit tegyek? Éreztem, hogy ott nem maradhatok, de nem lévén senkim e földön, iszonyú félelmet és bizonytalanságot álltam ki, míg végre elhatároztam, hogy…

—Ide jösz,—folytatta Hermance Dózia félve kiejtett és akadozva előadott, félbenhagyott szavait.—Jól tetted, bár soha se távoztál volna innét, de Oroszlay gróf azt mondta nekem, hogy boldog vagy Holcsiéknál, s nem akarsz visszatérni hozzám.

—Oroszlay gróf?—rebegte megdöbbenve Dózia, mialatt sötét pir önté el arczát, és önkéntelen lesüté szemeit.

—Ő beszélt rólad, kivel, úgy tudom, az ügyvéd birtokán ismerkedtél meg falun.

—Igen! És ő nagyon jó volt irántam, biztam benne, de most nem fordulhattam hozzá,—viszonzá zavarral a leányka.

—Miért?—kérdé feszült, kiváncsi, hideg hangon Eszthey, s Dózia mindjobban megzavarodva tekintett reá, kinek arczán nem látott jóindulatot, s csak sejtette, hogy Eszthey gróf lehet.

—Felelj Dózia a grófnak,—figyelmeztette őt Hermance, kit szintén nyugtalanná tett férje hideg viselete és komor hangja.

—Hozzá nem mehettem, s irni nem volt alkalmam neki. De nem is mertem volna hozzá folyamodni… Oh, grófné, nagyon boldogtalan teremtés vagyok.

És újra zokogni kezdett, keservesen, szívszaggatóan, mint a hogy az igazi fájdalom tud keseregni.

Hermance jó szíve a legnagyobb mértékben meg volt indulva, s férjére pillantva, kérdé:

—Miért vagy oly boldogtalan, Dózia, hisz vannak, kik pártodat fogják. Mi nem fogunk kitenni az elhagyatottságnak, és—és úgy tudom, Oroszlay gróf szerelmes beléd,—folytatta bizonytalanul.

—Azt mondta nekem! De én többé nem találkozhatom vele…

—Miből ered ez elhatározásod?—kérdé talán akarata ellenére fölvillant örömmel a grófné.

—Mit ér az én helyzetemben az ő szerelme?—jajdult föl új könyekkel Dózia.—Nőül nem vehet egy ilyen származású leányt, s én már lemondtam róla örökre!

—Azt okosan tette,—mondá hévvel, majdnem megelégedéssel Eszthey, ki most először érzett és mutatott érdeket a leányka iránt…—De mit tud származásáról?

—Semmit! A grófnétól akartam megkérdezni, kik voltak szüleim, miután ő anyámat ismerte. Ki volt atyám?

—Azt nem tudom,—viszonzá gyorsan, majdnem ijedten Hermance.—Anyádat csak egyszer láttam, ki akkor már özvegy volt, s oly beteg, hogy alig tudott beszélni.

—És miért kérte föl ő grófnét arra, hogy rólam gondoskodjék, ha egészen idegen volt rá nézve?

—Hallott rólam, s tudta, hogy szivesen segitek a szenvedőkön…

De Dózia kételkedve tekintett e feltünő zavarral kiejtett szavak alatt rá, s tünődve hajtá le fejét. Látszott rajta, hogy nem elégíté ki e felvilágosítás.

—Min gondolkozol?—kérdé Hermance nyugtalanul, nem tudva, mennyit tud a leány a multból, s mit beszélt neki amaz idegen, kit Kardosnak hivnak.

—Nagyon betegnek érzem magam. Két nap óta nincs egy nyugodt pillanatom; nemcsak Klára, de Obrenné is nagyon kegyetlenül bántak velem, s volt még egy más hölgy is ott, ki, mint hallottam, szintén Holcsi nővére, mindhárman szidtak és okoztak azért, a mi fivérükkel történt. Egyedüli vágyam, valahol lepihenni,—s majdnem akarata ellenére csukódtak le szemei.

—Elájult,—mondá rémülten Hermance.—Mit tegyünk vele?

—Majd magához jön,—viszonzá egykedvüen a gróf.—Mit szándékozol vele tenni, cselekedni?

—Természetesen itt marad. Hova küldenénk ily elhagyatott helyzetben. Veronikának szeretetébe ajánlom, mert tudta nélkül nem lehet nálunk, s ő bizonynyal jó lesz iránta.

—És mivel okolod és magyarázod meg ittlétét?—kérdé látható kedvetlenséggel Eszthey, ki nem helyeselte nejének ezt tervét.

—Azt mondom, hogy szegény elhagyatott árva, a mint hogy úgy is van.
Ismerem gyermekkora óta, s most egyelőre itt marad.

—Mint Veronika társalkodónője?—kérdé gúnyosan Eszthey.—Az a társaság, hol eddig élt és mozgott, nem nagyon ajánlja őt erre a szerepre Veronika mellé.

Hermancera nagyon rosszul hatottak e szavak s még inkább a hang, melyen azok kifejtettek. És újra, mint már számtalanszor, azt gondolta: mily rosszak a férfiak!

—Nem lehet válogatnunk,—mondá gyorsan, határozottan, majdnem hidegen.—Beszélek Veronikával, ki éppen itt jön.

És e percében látható volt a fiatal leány alakja, ki megpillantva
Dóziát aléltan fekve a karosszékben, meglepetve állt meg.

—Éppen menni akartam hozzád, Veronika,—kezdé gyorsan a grófné— kérni, hogy vedd pártfogásodba ezt a fiatal leánykát, ki egyedül áll a világon, s teljesen el van hagyatva.

—Beteg?—kérdé hozzá közeledve Veronika.

—Elalélt, de nemsokára magához tér, s egyelőre itt kell tartanunk. Jó leszel hozzá?

—Oh, mama, mily kérdés?—kiáltott föl melegen Veronika.—Szeretni fogom, hisz oly bájos arczocskája van, s maga ajánlja, és el van hagyatva. Nem elég-e ez, hogy vigasztaljam?

—Édes, jó leányom,—mondá meghatva Esztheyné, szeretettel tekintvén rá, ki halk léptekkel közeledett Dózia felé, s örömmel látta, hogy az lassan fölveti hosszú pilláit és álmodozó szemekkel tekint körül, mintha nem tudná, hol és kik között van.

—Jobban érzed magad, Dózia?—kérdé tőle a grófné, s az némán intett igent fejével, és Veronikára estek szemei, ki kedves nyájassággal mosolygott rá.

—Leányom, Veronika,—mondá Hermance feleletül a kérdő tekintetre, mit Dózia szemében látott.—Menj vele, ő megmutatja, hol pihenheted ki magadat, szomszédságában az ő szobájának.

—Köszönöm,—viszonzá Dózia, reszketve emelkedvén föl helyéről, s hálás mosolylyal fogadta el a fiatal pártfogónő karját, ki kivezette őt a teremből.

Eszthey Bertalan nem a legnagyobb megelégedéssel kisérte szemével ezt a jelenetet, de nem mondhatott ellent, s midőn nejével egyedül maradt, kérdé:

—És miféle szerepet szántál ebben a különös helyzetben Jakabnak, ki természetesen meg fogja tudni, hogy Dózia nálunk van?

—Azon még nem volt időm gondolkodni,—viszonzá sóhajtva Hermance.—Ha Isten kegyelmes irántam, visszavezeti őt Veronikához. Én mindent megteszek, a mivel megmenthetem ezt a szegény leánykát a társadalomnak, mert nélkülem, ki tudja, mi várna rá egyedül elhagyatva… De azt remélem, hogy az, ki fejünk fölött van, s látja a hibát, bűnt és érdemet, meg fogja jutalmazni leányomban tettemet, s őt boldoggá teszi…

XXIII.

Mint Eszthey Bertalan jól sejté, Oroszlay pár óra mulva már tudta Kardostól, hogy Dózia az Eszthey-palotában keresett menhelyet, miután elhagyta Holcsi házát, hol a legnagyobb rémület és zürzavar uralkodott.

Azzal, hogy Dózia elhagyta őket, senkisem törődött, hisz már nem vehették hasznát Holcsi nélkül, ki ugyan beavatta terveibe nővéreit, s a czélt, melylyel össze volt kötve a gyermekcsere, de ők nem tudták volna azt ügyes fivérük nélkül értékesíteni, ki váratlanul ragadtatott ki közülük, s még azt sem tudták, mivel van az vádolva és mily sors vár reá. Hogy sulyos bűnökkel lesz terhelve, azon nem kételkedtek, csak a fölött tünődtek, ki és mit bizonyíthat ellene, ki adta föl és nem háramlik-e rájuk is mindaz, mi miatt az ügyvédet börtönbe vetették.

Klára magánkivül volt, mert nemcsak szerette gyámatyját, ki neki mindig és mindenben kedvét kereste, de vagyonilag is tőle függött, s mindent koczkáztatva látott annak elfogatása által, fogalma sem lévén arról, mennyi vagyonnal bir és hol van az elhelyezve.

Midőn Kardos a följelentést megtette ellene, az öreg Somorjay már a kórházban feküdt, hova őt a detektiv vitette, még pedig oly rögtön és váratlanul történt az elszállítás, hogy sógornője meglepetésében nem mert annak ellenszegülni, miután az öreg, beteg ember saját maga kivánta, hogy a mentők, kik Kardossal a lakásán megjelentek, őt a kórházba vigyék.

Mihelyt Somorjay ki volt ragadva Holcsi kezei közül, s a kórházban feküdt, Kardos azonnal közjegyzőt hivatott hozzá, ki vallomását irásba vette, s tanuk által láttamoztatta és sietett azzal a rendőrségre.

Ennek következtében tartóztatták le az ügyvédet, ki a bünösök rendes nagyképüségével vette elfogatását, s folyton ismételte, hogy tévedésnek az áldozata, de majd kiderül ártatlansága…

Mihelyt Kardos biztosságban látta az ügyvédet, sietett Oroszlay grófhoz, kit otthon talált, s kinek elmondta mindazt, a mi Holcsival történt, sőt Somorjaynak egész vallomását is közölte vele, mi fölött az a legnagyobb mértékben meg volt lepetve, különösen Dózia történetén, kinek származása most egyszerre tisztán állt előtte.

Első kérdése az volt: mi történt Dóziával? Kiről azonban Kardos nem tudott fölvilágosítást adni. Nem is gondolt rá. Sokkal jobban el volt foglalva fölfedezésének diadalával, mint hogy bármi másra gondolt volna.

Ittas volt az örömtől, meggondolván, hogy ama rejtélyes halálesetnél semmit sem tudtak tizennégy év előtt fölfedezni, s ő, alig hogy gyanuja kelt, és kezébe vette a kutatást, ily fényes eredményre jutott, mi fölött a vizsgálóbiró nemcsak bámulatát, de elismerését is méltató szavakkal fejezte ki előtte.

Hosszasan beszélt Oroszlay grófnak a dolog részleteiről, de az elmerülve gondolataiba, alig hallgatott rá. Dózia hollétén tünődött, s mindenek fölött azt akarta tudni, hol találhatná föl, s hogy beszélhetne vele, ki, elképzelte, miféle helyzetben lehet.

A mi származását illette, azzal most tehát tisztában volt, s nem hatott rá kellemesen, hogy az Somorjayné leánya, de legalább törvényes gyermek volt, atyja katonatiszt, ki a király egyenruháját hordta, s abból, a mit Kardos beszélt neki: hogy nem akarta Pármaynét házánál megtürni, kit férje elkergetett házától, azt is látta, hogy az szigorú és erkölcsös ember lehetett.

És a kit tisztának akarunk látni, annak számára ezerféle mentséget találunk, s ő azok közül a férfiak közül való volt, ki szerelme tárgyát nemcsak szeretni, de tisztelni is akarta, s ábrándos lelke magas szinvonalra emelé Dóziát, ki bár hányódott-vetődött a világban, mind a mellett megtartá szüzies tisztaságát, s minden szava, mit tőle hallott, kifejezte lelke romlatlanságát és szivének melegségét…

E hit és vélemény volt oka, hogy mielőtt Kardos nagy hévvel adta elő az eseményeket, ő képzeletében elérkezni vélte az időt, hogy Dóziát kiragadva kétes helyzetéből, sajátjává tegye s mielőbb megesküdjék vele.

Szabad ember volt, nem tartozott számadással senkinek, s életének bájos voltát és értékét csak attól a naptól számítá, melyen Dóziát először megpillantá, s leghőbb vágya volt őt örökre magához csatolni.

Mit törődött ő a világ itéletével, melyre azelőtt sem sokat adott, s életét, a mennyire lehetett, visszavonulva, magányban töltötte. Azt volt a vélemény róla, hogy átálmodja az életet. Sokan különcznek, ábrándozónak tartották, ki nem ismeri a világot, az embereket. Nem használja föl előnyeit nyitott szemekkel, s mégis álmodozva tölti idejét, nem vevé észre sem a vele kaczérkodó szép nemet, sem a barátságát elnyerni igyekvő ismerősöket.

A tudományoknak és a művészeteknek élt. Munka tölté be napjait, mely nem volt hivatva a nyilvánosság elé kerülni. Saját számára irt és olvasott s lelki kincseknek tartotta azt, a mivel birt tanulmányai folytán és azokat egészen magának akarta megtartani.

Mi volt természetesebb, hogy midőn ez a zárkózott szív először lángra lobbant, az oly mély gyökeret vert abban, hogy érezte, miként nincs hatalom, előitélet, társadalmi fogalom, vagy okosnak tartott tanács, mi határozatától eltántorítani, vagy csak megingatni is képes volna…

Midőn Kardos elvégezte beszédét, helyeslést és elismerést várt, mint a hogy azt a törvény embereinél talált, de csodálkozva látta a gróf némaságát, tünődését, sőt oly nagy elmerültségét, mintha ő jelen sem lett volna, s alig tudta csalódását e fölött eltitkolni.

—Most még egy kérésem volna önhöz. Kardos,—mondá Oroszlay, észrevéve a csöndet, mi a detektiv elbeszélése után közöttük beállt.

—Parancsoljon velem, gróf úr. Azt hiszem, a rámbízottaknak kellően megfeleltem.

—Még pedig fényesen!—viszonzá elismeréssel hangjában a gróf.— Azonban egyre nem tudott fölvilágosítást adni, hogy hol van jelenleg az a fiatal leány, kinek keresése kiindulási pont volt mindarra, a mi azóta történt,—s most még azt szeretném tudni, mi történt vele s miként lehetséges nekem őt mielőbb föltalálni?

—Egy óra múlva feleletet hozok kérdésére, gróf úr,—viszonzá Kardos, ki tudván az előzményeket, természetesnek találta ezt az óhajtást, sőt szemrehányást tett magának, hogy ezt kifelejté a grófnak hozott közléséből.

—Megvárom, míg visszatér,—mondá Oroszlay, s mosolyogva látta távozni a detektivet, ki sietve hagyta el a szobát, hol a gróf újra álmodozásaiba merült s majdnem remegve a boldogságtól gondolt arra, hogy mily közel van végre vágyainak megvalósulása.

De midőn Kardos visszatért, s tudatta vele, hogy Dózia Esztheyékhez ment, s huszonnégy óra óta a palota lakója, láthatólag megdöbbent e hírre, mert új gát fölmerülését látta közeledésére nézve. Ő, a ki a grófnétól utolsó nálalétekor úgy vett bucsut, hogy annak házaküszöbét többé át nem lépi…

Hogy miért ment Dózia Esztheyékhez, az érthetetlen volt előtte, s majdnem neheztelt rá, hogy vele egyetlen szóval sem tudatta, a mit cselekedni szándékozott Lamberth Klárától való megválása után. Hisz annak első gondolatának kellett volna lenni, oltalomért hozzá fordulni, kiről tudta, hogy életének vérével kész megvédelmezni s minden eshetőség ellen oltalmazni őt.

Álszemérem, leányos félénkség, gondolta azután elmosolyodva, mert arról fogalma sem lehetett, a mit annak Klára beszélt s megfélemlíté és elvette bizalmát a jövő, s megingatta hitét a boldogság iránt.

Kardos elvégezvén a rábizottakat, miután tudatta Dózia hollétét, távozott, s midőn az ajtó becsukódott utána, Enyingi gróffal állt szemben az előszobában, ki mosolyogva mondá neki:

—Fogadja elismerésemet, Kardos úr. Maga valóban nagy mester a kutatás terén, de egyet kifelejtett számításából.

—És az?—kérdé láthatólag megütődve Kardos.

—Hogy vannak olyanok, kiknek nem tett jó szolgálatot fölfedezésével.

—Például Holcsi és társai, azaz nővérei,—viszonzá nevetve a detektiv.

—És mások: Például—és kezével Oroszlay termének ajtajára mutatott— egy fiatal úr; kire nézve jobb lett volna, ha az egész dolgot eltemetve hagyja.

—Azt nem tudtam; a mit tettem, az igazság érdekében történt,— viszonzá Kardos kétértelmű mosollyal, s meghajtván magát, távozott, míg Enyingi gróf belépett barátjához, kit a legnagyobb mértékű izgatottságban talált.

—Tudod-e, hogy Dózia az Eszthey-palotában van?—kérdé elébe sietve.

—A legjobb hely számára, a hol lehet.

Oroszlay meglepetve tekintett rá. Oly száraz, egykedvű volt a hang, melyen szavait kiejté, hogy majdnem sértve érezte magát a feleletre.

—De én így nem közeledhetem hozzá!

—Egyelőre—nem! De jobb is, ha bevárod, míg Holcsi dolga a törvényszéken lefoly. Ki tudja, miféle fölfedezések jönnek napfényre.

—Mi közöm Holcsi ügyéhez?—kiáltott föl haraggal Jakab gróf.—Az nem tartozik össze Dóziával.

—Azt ma még nem lehet biztosan tudni.

—De ő nem annak a gyermeke, a ki leányának hittük. Dózia atyja Somorjay katonatiszt volt, s éppen a gyermekcsere az, mivel Holcsi vádolva van.

Enyingi láthatólag meg volt lepetve.

—Ki mondta ezt neked?—kérdé feszülten.

—Kardos,—viszonzá hévvel Oroszlay, s elbeszélte neki az egész történetet, mit a detektivtől hallott.

—Igy Dózia Holcsi unokanővére,—mondá vállat vonva s futó gúnnyal Enyingi.—Szép rokonság. Az az ember vagy a bitófán fog meghalni, vagy egész életét a fegyencházban tölti.

Oroszlay nem felelt. Izgatottan járkált föl és alá a teremben, mialatt barátja feszülten kisérte szemével lépteit, s meg tudta mérni a kínos tusakodást annak belsejében.

—Miért tetted e megjegyzést, Loránd?—kérdé Oroszlay egyszerre megállva előtte.

—Semmi különös okból. Mindenki így beszélne a dolog állásáról.

—Azt hiszed, eltántoríthatsz engem föltett szándékomtól?

—Az nem is volt szándékom!

—Most csak az a kérdés, mi módon érintkezzem Dóziával?…—folytatta bizonyos keserűséggel Jakab gróf.—Adj tanácsot.

—Várd meg, míg ő hírt ad magáról. Ha kiván veled beszélni, azt tudatni fogja.

—Ki tudja, mi tartóztatja abban? Talán beteg, hisz borzasztó megrázkódtatáson mehetett keresztül.

Oroszlay hallgatott.

—Ne kínozd magadat mindenféle föltevésekkel, várakozzál néhány napig türelmesen, s én hírt hozok neked róla,—folytatta hévvel Enyingi.

—Megtennéd azt?—kiáltott föl örvendő arczczal Oroszlay.—Megváltás volna az rám nézve, ki félelemben rettegve töltöm az órákat Dózia miatt.

—Oly nagyon szereted?—kérdé önkéntelen sóhajjal Enyingi, ki azonban tudta, ismerve barátját, hogy az úgy tud szeretni, mi már a mai korban majdnem hihetetlen.

—Életemhez van forrva ez a szerelem,—viszonzá szenvedélyes föllobbanással a kérdett.

—Ma még elmegyek Esztheyékhez, s holnap tudatom veled mindazt, a mit ott Dóziáról hallok.

—Jöjj el ma este a kaszinóba, hol várni foglak,—mondá kérő hangon Jakab gróf.—Te nem tudod, mily messze van még nekem a holnap, ki lázas félelemben töltöm az órákat, míg bizonyost nem tudok.

—Ott leszek!

—Köszönöm,—rebegte meghatva Jakab gróf, s meleg kézszorítással váltak el és Enyingi rossz kedvvel, majdnem leverten ment az Eszthey- palotába, mert neki sehogy sem volt inyére barátja szenvedélyes szerelme, miről azonban tudta, hogy az már kiirthatatlan annak mélyen érző szivéből.