Ezek az ábrándos emberek!—gondolta elégedetlenül.—Hosszú évekig átálmodják az életet, s ha egyszerre fölébrednek, kettős szenvedéllyel vetik magukat az árba, mely elsodorja őket…
És mélységes keserűséget okozott neki az a tudat, hogy Oroszlay Jakab, ez a minden tekintetben páratlan, kiváló ember, ki egy régi, előkelő, dúsgazdag családnak utolsó sarja, ilyen házasságot készül tenni.
Ő nem volt rideg arisztokrata, de tisztelte a nagy nevek tradicióját, s bármily szép, bájos volt is Somorjay Dózia, nem tartotta méltónak, hogy Oroszlay gróf neje legyen és éppen, mert nagyon szerette barátját, kész lett volna mindenáron megakadályozni, mint ő hitte: ballépését.
No, de még semmi sem bizonyos,—fűzte gondolatait tovább.—Talán a botrányosan folyó tárgyalások alatt, hol Holcsi ügyében Dózia is szerepelni fog, elriad Jakab szándékától. Sohasem lehet tudni a jövőt, csak időt kell nyerni, nehogy gyorsan elkövethesse azt a lépést, mely minden józan gondolkodás ellen van…
XXIV.
Dózia két nap óta volt Esztheyéknél, s Veronika annyira megszerette, hogy egész idejét vele tölté, és boldog volt, hogy egy ifjú társnőt nyert benne, kivel kedve szerint cseveghetett, s ki nagyon eszes, művelt és szellemes társalgó volt.
Mihelyt biztosságban látta magát a palotában, kedélye lecsillapult. Mindenki jó volt iránta, még Ernesztine is, kinek aggályai lecsillapultak a leányka kilétére nézve, látván, hogy az nincs többé titokban a palotában, sőt Veronikának és Béla grófnak is jó pajtása. Ez utóbbi rögtön fölcsapott imádójának s tüzesen udvarolt neki.
Legtartózkodóbb volt iránta Eszthey, s olykor, ha ebédnél ült az vele szemközt, hosszan függött rajta tekintete és vonásai mindig ugyanazt a kételyt fejezték ki, mit neje már annak első megjelenésekor észlelt rajta.
Dózia a ház leánya melletti szobában lakott s az szeretettel gondoskodott róla, hogy jól érezze magát közelében. Legtöbbnyire együtt ültek s kézimunkán dolgoztak, és beszélgettek; mindkettőnek új és érdekes volt mindaz, mit a másiktól hallott. Mindketten más és más világban éltek, nevelkedtek, különböző tapasztalatokkal birtak, s ez érdekessé tette az együttlétet.
Veronika két évvel idősebb volt, de annak életmódja jobban kifejté szellemi tehetségeit, mert sokat gondolkodott, elmélkedett, mire a gazdag, elkényeztetett leánynak nem volt szüksége, sohasem jutott eszébe az élet esélyein, a lét küzdelmein tünődni, még vágyai is alig voltak, mert minden akarata, óhajtása teljesült, s teljesen boldog lett volna, ha Oroszlay viszonozza szerelmét.
Ez a csalódás volt az egyedüli, mi megszomorítá az életét, s anyja úgy vette észre, hogy szép arczocskája az utolsó időben halványabb a szokottnál, de sohasem merte kérdezni annak okát, mert félt érinteni szivének sajgó sebét.
Most, hogy ifjú társnőre talált, vidámabb lett. Érdekkel hallgatta annak történetét és látta, hogy mily boldog az ő sorsa más számtalan leányokéhoz képest, s talán ez okozta, hogy nyugodtabb, türelmesebb lett, és igyekezett Dóziát fölvidítani, ki pedig csak annyit mondott el élményeiből neki, mit jónak és tanácsosnak látott… Tartózkodó volt némely dolgokra nézve, mert azt gondolta, hogy ez a minden jóban bővelkedő leány úgy sem értené meg az ő kétes sorsát, s bizonytalan jövőjét. Pedig az megértette volna, mert természetében nem volt semmi felületesség, s mindenről komolyan tudott gondolkozni és mindent mélyen érezni, mi szivébe lopta magát.
És Dózia iránt az első percztől csodálatos vonzódást és szimpátiát érzett, mit alig tudott megmagyarázni magának, s mi talán abból eredt, hogy még sohasem ismert egy ahhoz hasonló sorsú leányt és fogalma sem volt arról, hogy némely embernek mily küzdelmes élete van, hisz ő emlékezete óta napfényben fürdött, s nem ismerte az élet sötét árnyait.
Most látta először, hogy mennyi szenvedés van a földön. Dózia különös bájjal tudta elpanaszolni sorsát, s mindazt, mit nélkülözni kellett; kivetve a világba, rokon, vagyon, tanácsadó nélkül. Magára hagyatva oly kietlen jövővel szemben, mely semmi örömmel nem kecsegtethette s minden irányban vészt hordott magában.
És Veronikának mindig hajlama volt a romantikus dolgok iránt, s most, midőn a véletlen egy oly társnőt adott mellé, ki minden szeretetet nélkülözött, s egyedül állt a földön, kétszeresen vonzódott hozzá és megfogadta, hogy kárpótolni igyekszik annak szenvedéseit, s mindent elkövet, hogy boldog sorsot alkosson számára.
A második nap estéjén együtt ültek Veronika szobájában, s Dózia fönhangon ujságot olvasott, míg egyszerre hangja reszketni kezdett s Veronika nagy rémületére kiejtve a lapot kezéből, halálsápadtan dőlt hátra székében.
—Rosszul van, Dózia?—kérdé tőle, fölugorva helyéről.
—Elszédültem,—viszonzá az gyönge hangon, s önkéntelen betakarta arczát, mintha sírna, de szeme száraz volt, csak ajkán hallatszott belső zokogása, mi nehéz, fájdalmas sóhajban nyilatkozott.
—Pihenjen, én majd folytatom az olvasást,—mondá Veronika.—Hol is hagyta el? Nemde, valami Holcsi ügyvéd elfogatásáról s börtönben létéről szólt az ujdonság.
—Igen,—viszonzá halkan Dózia.
—Ismeri talán azt az embert?
—Házánál töltöttem egy évet, gyámleánya jó barátnőm volt… Milyen sorsa lehet most annak?
—Mintha hallottam volna már azt a nevet,—mondá gondolkodva Veronika, erősen kutatva emlékezetében, míg egyszerre fölkiáltott:
—Ah, már emlékszem, Béla beszélt róla, midőn megjöttek atyámmal
Zalánczról, hol Oroszlay grófnál voltak vadászni.
Dózia arczát láng borítá e név váratlan kiejtésére, mi nem kerülte el társnője figyelmét.
—Ismeri Oroszlay grófot? Úgy tudom, az az ügyvéd, kiről itt a lapban szó van, annak szomszédjában lakott.
—Is-me-rem.
—Mily elfogultan mondja ezt,—kérdé enyelegve Veronika, de szemét feszülten szegezte a leányra, ki oly zavarodott lett, hogy nem tudott felelni.
—Szóljon, legyen hozzám őszinte, édes Dózia,—folytatta meleg, kérő hangon Veronika, égve a vágytól beszélhetni és hallani Oroszlayról, kinek nevét már hetek óta nem ejtették ki Esztheyéknél, s szülői kerülték arról a beszédet.
—Oh, grófnő, ha mernék róla beszélni…—viszonzá akadozva a leányka, s szemei egyszerre könyesek lettek.—De oly boldogtalan vagyok, ha rágondolok, hogy jobb, ha nem is hallom, vagy említem nevét.
—Szereti őt?—kérdé megdöbbenve Veronika s álmélkodva nézett Dózia szemébe.
—Jobban életemnél, s ő is szeret engem és még is le kell mondanunk egymásról.
—Ő—is—sze-re-ti ma-gát?
A kérdett némán intett fejével. Nem sejtve, hogy mily kínt okoz szavaival Veronikának, ki nem hitt füleinek a vallomást hallva.
—De hát hol találkoztak, hol ismerkedtek meg s mikor vallotta meg szerelmét?
—Hónapok előtt… És én akkor még tapasztalatlanabb voltam, mint ma, s nem tudva, mily mélység tátong közöttünk, boldognak éreztem magam. Derültnek, bájosnak láttam a jövőt. Együtt készíténk terveket az életre. Ő nőül akart venni, s én hajlottam szavára… Most azonban tudom, hogy az lehetetlen.
—Miért?—kérdé reszkető hangon Veronika, ki most már értette Oroszlay iránta tanusított közönyét s alig bírta könyeit visszafojtani.
—Grófnő kérdezi ezt tőlem, ki ismeri a társadalmi szabályokat? Ő nagy úr, magas születésű ember, nem vehet nőül oly leányt, mint én, ki még szülőit sem ismerte.
—Ki mondta ezeket magának, Dózia?
—Egy Lamberth Klára nevű leány, ki okosabb, tapasztaltabb nálam, s ismeri a világ szokásait és fölfogását, mikről nekem fogalmam sem volt addig. Bár mondta volna előbb, vagy ne tudatta volna soha!—jajdult föl a leány s zokogott.
Veronika megdermedve ült helyén. A mit ez az idegen leány beszélt neki, az ránézve kétségbeejtő volt. Tehát Oroszlay mást szeret és ő még mindig reményeket fűzött hozzá! Ő is szeretett volna sírni, de zárkózottabb és büszkébb természetű volt, mint hogy elárulja szivének kínját, szenvedését.
—Lamberth Klára igazat mondott, midőn a társadalmi különbségekről beszélt,—kezdé pár pillanatnyi hallgatás után, mialatt leküzdötte fölindulását;—de vannak emberek, kik a szabályokkal nem törődnek, s én, ki Oroszlay Jakabot ismerem, azok közül valónak tartom, ki szerelméért dacol az egész világgal és nem riad vissza semmitől, hogy akaratát érvényre juttassa.
—De én nem fogadhatok el tőle oly nagy áldozatot, s elhatároztam, hogy többé nem találkozom vele.
Veronika meglepetve függeszté rá tekintetét, ki oly nagy elhatározással, s oly kétségbeesett hősiességgel ejté ki szavait, de egyszersmind olyan arczczal, mintha szive megrepedni készülne. És ő igazi meleg részvétet érzett iránta, ismerve azt a kínt, mi annak belsejében dulhat.
—Igy mindketten boldogtalanok lesznek, s én úgy ismerem őt, hogy nem fog e határozatba belenyugodni.
—Nem fogom őt többé látni s megnyugszik a sorsban és—elfelejt.
De Veronika nem osztotta ezt a nézetet, némán, tagadólag rázta meg fejét, s gondolkodva szögezte a szőnyeg virágaira szemeit. Azt hitte, nem fogja tudni elfojtani zokogását.
Sokáig egyikük sem szakítá meg a csöndet, egyformán boldogtalanok voltak, egyformán szenvedtek, s most csak az volt a kérdés, kinek erősebb a lelke, s ki bírja el jobban a megrázkódtatást.
Végre Dózia társnőjére emelte szemeit, s megdöbbenve látta annak bánatos kifejezését, nagy halványságát, minek okát nem tudta megmagyarázni magának.
—Fájdalmat okoztam grófnőnek, vagy untatom?—kérdé bátortalanul.— Bocsásson meg, de oly boldogtalan vagyok, s nincs senkim, kinek bánatomat kiönthetném. Nagyon is merész voltam.
—Megszomorított, mert szenvedni látom,—viszonzá halk, elfojtott hangon Veronika.
—Milyen jó, mily nemes szíve van. Így még, kivéve Oroszlay grófot, soha senki sem beszélt velem. És én képtelen vagyok, grófnő, részvétét meghálálni. Hisz nekem nincs módomban, hogy bármily csekélységgel viszonozzam jóságát.
—Ne aggódjék a fölött, Dózia. Maga nem is tudja, mily gazdag kincscsel bír, s mily választottja a sorsnak,—mondá Veronika leverten… Azután gyorsan elhallgatott, mert szavai majdnem öntudatlanul röppentek ki ajkain.
Dózia kissé elcsodálkozott e szavakra. Nem értette, mit ért az a «kincs» alatt, de a hang lepte meg, mely meleg és bánatos volt, s kérdőleg függesztvén rá szemeit, elfogultan kérdé:
—Oroszlay szerelmét érti?
—Azt! Minden nő boldog lehet, ki az ő szivét megnyerte, mert Oroszlay oly férfiu, kihez kevés, vagy talán egy sincs hasonló e földön s azzal sem játszani nem szabad, sem pedig eldobni magától.
—De én azzal az ő javát óhajtom, s kész volnék bármit megtenni érte.
—Menjünk aludni,—mondá idegesen Veronika, ki nem tudta elviselni Dózia rászegzett kérdő, kutató tekintetét. Emberfölötti erőre volt szüksége a párbeszéd alatt, hogy el ne árulja magát, ismerve társnője eleven eszét, s helyes itélőtehetségét, és gyorsan elhagyta helyét, mit amaz követett.
—Nem haragszik rám, grófnő, hogy sorsom elmondásával s érzelmeimmel untattam?—kérdé szomoruan Dózia.
—Ellenkezőleg! Köszönöm bizalmát, s majd máskor folytatjuk e tárgyat, de mára elég! Nemde, maga is fáradt és álmos?
És be sem várva annak feleletét, átölelte derekát, s a mellékszoba ajtajához vezette, hol az eltünt, s Veronika egyedül maradt, és leroskadva a legközelebbi székbe, keservesen zokogott.
Ő ama ritka fiatal leányok közé tartozott, kik sokat gondolkoznak, elmélkednek oly dolgok fölött, mik még csukott könyv lapjaihoz hasonlítanak előttök s bár alig ismerik az életet, már is sok birálni valót találnak abban, és tapogatóznak oly dolgokról, mikről csak képzeletük által lehetnek tájékozva. Mind a mellett sokkal mélyebb érzésű volt és józan itélettel bírt, semhogy a helyest a helytelentől s a jót a rossztól már tisztán meg ne tudta volna különböztetni.
És most a legkeserűbb csalódáson ment keresztül, mert bár Oroszlay érzelmeiben már rég kételkedett, s az utolsó időben félig szétfoszlottak reménységei, mind a mellett sohasem tudta oly határozottan, mint Dózia vallomása után, hogy annak a szívnek szerelme, melyért ő életét adta volna, másé, s rá nézve örökre elveszett.
És ennek a tudatában teljesen érvényre jutott lelkének nemessége, gondolkozásmódjának fenkölt iránya és hosszú tűnődés után nagy elhatározásra jutott, mi enyhítette keservét, s lecsillapítá izgatott idegeit.
Becsöngette Ernesztinét és megüzente tőle anyjának, ki estélyre ment, hova ő nem akarta követni, hogy nem várhatta meg, mint rendesen szokta tenni, visszajöttét, mert erős fejfájása van és lefeküdt s azután elküldé az öreg komornát, kit azzal nyugtatott meg, hogy álmos s jót fog tenni neki a pihenés; ágyában folytatta elmélkedését s álmatlanul tölté az éjét…
A következő nap, midőn sétálni ment angol kisérőnőjével, levelet dobott a postaszekrénybe, mely Oroszlay Jakab grófnak volt czimezve, s annak látogatását kérve, meghatározta az órát, midőn egyedül, négyszem között beszélhet vele.
Ez oly szokatlan tett volt egy az ő állásában levő leánytól, hogy
Jakab bámulva olvasta a meghivást, s nem tudta, örüljön-e, hogy Dózia
közelébe juthat, vagy féljen attól a jelzett párbeszédtől, mit
Veronika folytatni akar vele.
Veronika ismervén anyja szokásait, tudta, hogy az két órakor naponkint kikocsikázik dolgait végezni, s olykor ő is vele ment, de legtöbbnyire otthon maradt, mi most sem lehetett annak feltünő, s a mondott órát határozta Oroszlaynak; Ernesztinének pedig meghagyta, hogy tudassa a portással, miként fogadni fogja Oroszlay grófot egyedül, mi fölött a komorna kissé csodálkozott, tudván, hogy az «szabály ellen van», de hamisan mosolygott, mert régen kitalálta úrnője titkát, hogy az leánya férjének a grófot szánta.
A meghatározott időben Oroszlay megjelent, de nem tudva bizonyos elfogultságot legyőzni, hidegebben, hivatalosabban hajtá meg magát, mint talán akarta volna.
Veronika nyugodtan és barátságosan fogadta, s mindössze az mutatta belső fölindulását, hogy halvány arczocskáján rózsapír terjedt szét, mi azt még bájosabbá tette.
Hellyel kínálta meg vendégét kisded nappali szobájában, mely leány vendégeinek fogadására volt szánva s talán először fordult meg abban férfivendég, ki önkéntelen érdekkel pillantott körül s kellemes hatást érzett a szűzies, fiatal szentély láttára.
—Ne itéljen meg, kérem, hogy minden szokás ellenére négyszem közt fogadom,—kezdé nyugodtan, majdnem elszántan Veronika, ki az éjszaka csöndes órái alatt teljesen leszámolt azzal, mit tenni akar s szóról- szóra kigondolta, mit Jakabnak mondani fog.
—Parancsára állok, grófnő.
—A mit önnel közölni akarok, az legjobb meggyőződésemből ered, de tudom, hogy a mi világunk fölfogása szerint nem helyes!
Itt kissé elcsuklott a hangja, s lesüté szemét a ráfüggesztett csodálkozó tekintet előtt.
—Azonban én sohasem voltam egészen rabja a társadalmi törvényeknek, mert olykor nagyon is szigorú fölfogásuaknak, máskor túlengedékenyeknek láttam azokat.
—Nem értem, grófnő, mit akar mondani?
—Nem találja ki, hova czéloznak szavaim?—kérdé most már teljesen megbátorodva Veronika.—Hisz talán tudja, hogy Dózia néhány nap óta nálunk van s azt is sejtheti, hogyha két ifju leány sok időt tölt együtt, titkaikat ki szokták cserélni.
—Grófnő!—kiáltott föl meglepetve a gróf, ki minden mást várt, mint a hallott bevezetés után Veronika ajkáról e szavakat, de még mindig nem tudta, mit gondoljon.
—Meg van lepetve beszédemen, de gondolja meg, hogy mi, leányok, félig el vagyunk zárva a tarka, zajos világtól s azt, a mit tudunk, sejtünk és hiszünk, jóformán magunk alkotjuk és többnyire oly ideálisnak festjük, mi nem felel meg a valóságnak, de addig, a meddig, boldogok vagyunk a csalfa képzeletben. Nekem is voltak álmaim, kecsegtető reményeim, de le tudok azokról mondani, talán azért, mert le kell mondanom, de nem fájdalommal, nem keserüséggel teszem, mert tudom, hogy egy mást, sőt két embert teszek boldoggá, kik már csak azért is érdemesek egymásra, mert szerelmük erős, forró és kölcsönös, áldozatokat kiván s azt mindketten teljes hévvel, erővel, elhatározással készülnek hozni.
—Még mindig nem értem, grófnő,—mondá helyéről fölugorva Oroszlay, ki egészen el volt bájolva Veronika szavai által s annak lelkes kifejezésű arczától, melyet még sohasem látott ily szépnek.
—Tehát megmagyarázom szavaim értelmét,—viszonzá erőltetett mosollyal a leányka, mi azonban nagyon szomoruan sikerült.—Arra kérem, vegye nőül mielőbb Dóziát, tegye őt boldoggá, s ne törődjék azokkal a küzdelmekkel, miket házassága miatt a világgal vívnia kell, mert a világ itélete szappanbuborék, mely szétfoszlik a leheletre!
—Grófnő mondja ezeket nekem?—kiáltott föl elbájolva Jakab, ki szerette volna karjába venni ezt az okos, fölvilágosodott, meleg szivű kis teremtést, de csak szeme fejezhette ki óhajtását, s reszkető hangon folytatta:
—Szeretnék lábához borulni és ruhája szegélyét érinteni ajkammal, mert szavakban nem tudom kifejezni, a mit érzek: csodálatomat és hálámat!
—Nagyon boldog?—kérdé elfojtott sóhajjal, fájdalmas kifejezéssel Veronika.—Bizonnyal én vagyok az első, ki így szól önhöz, mindenki ellenezte eddig tervét, a ki tudott róla?
—Mindenki,—viszonzá szomoruan Jakab.
—Kik voltak azok, Enyingi? Tudom, hogy ő önnek bizalmas barátja.
—Elmondtam neki, mert oly telve volt szivem, hogy ki kellett azt valaki előtt öntenem. De ő ellene volt tervemnek.
—És ki tud még arról?
—Hermance grófnőnek megmondtam, hogy Dóziát szeretem.
—Szegény anyám!—kiáltott föl önkéntelenül Veronika, mert már hetek óta észrevette, hogy az kerüli vele Oroszlayról a beszédet, s most megtudta annak okát.
Jakab gróf sejtette e fölkiáltásban foglalt értelmet. Tudta, hogy miért okozott csalódást Esztheynének, s azért nem is tudakolta, mit jelentenek a szánalomteljes szavak, de megragadva Veronika kezét, azt melegen, hálás tekintettel vonta ajkához.
—Szabad kifejeznem e kézcsókkal bámulatomat, hódolatomat s azt, hogy sohasem láttam kegyedhez hasonló leányt.
Veronika egy pillanatra lesüté szemét, mert érezte, hogy pillái megnedvesedtek, azután minden bátorságát összeszedve, kérdé:
—Akarja látni Dóziát?
—Az volna legfőbb boldogságom!
Veronika elhagyta helyét s a mellékszoba ajtajához közeledett, de mielőtt odaérhetett volna, gyorsan távozó lépteket hallott és ruhasuhogást, mintha valaki sietve távozott volna a függöny mögött.
De belépve, nem látott senkit s végigsietve a szobákon, mindenütt
Dóziát kereste, ki azonban nem volt sehol s ő csalódva tért vissza.
—Nem találom őt! De mihelyt szülőim értesülve lesznek az ön elhatározott szándékáról, gyakran láthatja őt, sőt bármikor is, házunknál.
Oroszlay, ki már reszketett az örömtől, hogy Dóziával találkozhatik, majdnem leverten fogadta e hírt, de meleg bucsut véve a leánykától, boldog álmokban ringatva magát hagyta el a palotát, s rendes elmélyedt álmodozásával haladt végig a népes utczákon, hol nem látott senkit, mert teljesen belső világával volt elfoglalva, és csodálatával Veronika iránt…
A következő nap ki is fejezte ezt Enyingi Lóránd előtt, ki mély figyelemmel hallgatta végig, azután mondá:
—Boldog lehet az a férfi, ki Veronikát megnyeri élettársul; én mindjárt fölajánlanám neki kezemet és szívemet, de fájdalom, tudom, hogy kosarat kapnék.
—Azt nem lehet csak úgy könnyedén elhatározni,—viszonzá
Oroszlay…—Én, ha helyedben volnék, udvarolnék neki.
—Azt hiszed, nem kisértém meg? Természetesen te nem vetted azt észre, minthogy nem kiséred figyelemmel az irántad való érzelmek megnyilatkozását. Mily más helyzetben volnál most, ha Veronika szerelmét észrevetted volna, s olyannak ismered meg, mint a hogy most beszélsz róla.
—Hagyjuk ezt a tárgyat, barátom; már sokszor kértelek, hogy arról ne beszéljünk.
—Én pedig szeretném tudni, hogy miféle alkalommal pillantottál belsejébe, melynek következtében oly nagy dicséretekkel halmozod, mit eddig soha sem tettél?
Jakab elmondá neki a közte és Veronika között lefolyt párbeszédet.
—Ezért hivott és fogadott téged Veronika? Mily nagyszerű jellem! Te nem is sejted, mibe került neki az, hogy Dóziát ajánlá neked nőül. A legiszonyúbb önmegtagadásba, valóságos hősies elhatározás—mondá meghatva Enyingi.
Jakab gróf nem birta eltitkolni megdöbbenését, mert ő Veronikát csak fölvilágosodottnak s meleg szívűnek látta, de hogy az hősies harczot vívott önmaga és érzelmei ellen, mindeddig eszébe sem jutott, és e szavakra mélázva, gondolkozva tekintett maga elé a földre.
—De másról akarok veled beszélni—kezdé Enyingi—Holcsi ügyvédről, kit okvetetlen súlyos büntetésre itélnek, s tegnap letartóztatták két nővérét is: Obrennét és Somorjaynét, ki, mint Kardostól tudjuk, Dózia anyja.
Jakab gróf láthatólag megdöbbent e hírre, s elhalványodva kérdé:
—Ők is vádolva vannak?
—A gyermekcserével, s nem tudom, mi fog történni azzal a fiatal leánynyal, ki Dózia helyét foglalta el Somorjaynénál.
—Úgy mondják, Holcsi gazdag ember.
—A mije van, azt Lamberth Klára örökli, de remélem, Eszthey gondoskodik róla.
—És ha ő nem tenné, én veszem ügyét kezembe—mondá hévvel Oroszlay.—
Senki se nélkülözzön, ki Dóziával érintkezett valaha…
—De ő nem ismeri Dóziát, soha sem jöttek össze, s Kardos azt mondja, hogy igen csinos, életrevaló leány, ki megél a jég hátán is, s legkevésbbé sincs elkényeztetve.
—Most azonban borzasztó sorsa lehet.
—Lamberth Klárához hordozkodott, s együtt élnek, míg a foglyok sorsa valamerre eldől.
—De hát be van bizonyítva Holcsi bűne?
—Somorjay vallomása nem hagy semmi kétséget, hogy ő fojtotta meg azt a beteg asszonyt, s az esküdtszék fölfogása a gyilkosságról csak egyféle lehet… Különben ez hosszú tárgyalásra ad okot, mert a régen multban gyökeredzik, sokan meg is haltak a tanuk közül, kiket ki kellene hallgatni, de vannak újabbak is, még pedig számosan.
—Csak be ne idézzék Dóziát a törvényszékre tanunak,—mondá izgatottan Oroszlay,—borzasztó volna annak a szegény kis leánynak ott megjelenni.
—Nem hiszem, hogy elkerülhesse, mert az utolsó évet Holcsi közvetetlen közelében tölté, s okvetetlen ki fogják hallgatni annak életmódjáról.
Jakab grófot levertté tette ez a gondolat. Járt-kelt a terem szőnyegén, mialatt barátja folyton szemeivel kisérte.
—Nem lehetne ezt az ügyet valahogy eltemetni a nélkül, hogy tárgyalásra kerüljön?—kérdé Oroszlay.
—Az lehetetlen! A három bűnös elfogva, maga a bűn elkövetése hitelesítve, s Holcsi még csak nem is tagadhat, mert ő maga legjobban ismeri a törvényeket és tudja, hogy büntetése kikerülhetetlen.
—És mit mondanak Esztheyék mindehhez, hisz őket is érdekli az esemény?
—Nem beszéltem velük róla, de Eszthey nem mutatja magát sehol. A grófné úgy tesz, mintha őt nem érintené. Az a szegény asszony valóban szánalomraméltó azzal a férjjel.
Még sokáig beszéltek Holcsi és nővérei ügyéről, s Enyingi a legrosszabb kedvben hagyta el barátját, kin látta, hogy gondolatai folyton Dóziánál vannak…
XXV.
Dózia az ajtó függönye mögött állt, midőn Veronika Oroszlayval ő róla beszélt és minden szót hallott a társalgásból.
Nem tudva, hogy Veronika vendéget vár, annak nappali szobájába akart menni, midőn a függönyön keresztül megismerte Oroszlay gróf hangját, kitől saját nevét hallotta kiejteni.
Lábait a földbe gyökerezni érzé, nem tudta elhagyni helyét, a függöny eltakarta őt a mellékszobában lévők előtt, s ő végighallgatta azoknak minden szavát, és csak akkor suhant be egy olaszfal mögé, midőn Veronika be akarta őt hívni.
És jól számított, mert az nem találva őt a szobákban, visszatért vendégéhez, mialatt ő szobájába futva, leroskadt egyik székbe és keservesen sírt.
Így találta őt a ház leánya, de nem tudta meg könyeinek okát, mert arról fogalma sem volt, hogy az őket kihallgatta, s Dózia könyeinek okát annak vette, hogy az nagyon boldogtalannak érezheti magát.
Megkönnyebbül, ha kisirja könyeit—gondolta s egyedül hagyta.—Az örömhírt majd később tudatom vele, valamint anyámmal is, kinek ez iszonyú csapás lesz, de valamint én, úgy ő is meg fog nyugodni rajta…
Esztheyné pedig ez alatt, míg házában a föntebbiek történtek, Lamberth Klárát kereste föl, kivel ama leánykáról kivánt beszélni, kinek helyét Dózia foglalta el hosszú évek során, s kiről Enyingitől tudta, hogy az jelenleg Holcsi lakásán van annak gyámleányával együtt, kik nem voltak rokonságban, de a veszedelem egyformán érte őket, s ő saját érdekében is beszélni kivánt velük. Megtudni tőlük, mit terveznek, s valamit tenni akart a fiatal leányért, ki helyett ő Dóziát részesítette mindabban, mit a beteg anyának igért.
Félt és reszketett, hogy a tárgyaláson férje neve is előfordul, mi a legnagyobb botrány lenne mindnyájokra nézve, s e bizonytalanság kétségbeejtőbb volt a legrosszabb valónál és minden áron bizonyosságot akart szerezni, mit Lamberth Klárától remélt megtudni, ki otthon volt, s meglehetős hidegen fogadta őt.
Midőn a szobába lépett, két fiatal leányt talált ott, egyiket sem ismerte, de elhalványodva tekintett a fiatalabbra, mert oly hasonlatosságot talált annak arczán, mi származását kétségtelenné tette.
Lélekzetét elállni érzé. Halk, bizonytalan, tétovázó hangon válaszolt Klára mogorva kérdésére, hogy mit kiván, s eleinte alig tudta, mit beszél és nem birta szemeit levenni Juliskáról.
—Megtudva a borzasztó esetet, mi önöket érte, Lamberth kisasszony,— kezdé pár pillanatnyi szünet után,—mint Dózia barátnőjének, segítségemet kivántam fölajánlani. Önök hosszú ideig jók voltak iránta, s én azt viszonozni szeretném.
A Dózia névre Klárát valóságos düh fogta el.
—Ő volt az oka mindennek!—kiáltá.—Ha ő nincs, sohasem jutunk ebbe a bajba, de ne merjen szemem elébe kerülni.
Esztheyné megdöbbenve hallgatta e szavakat.
—Nem igazságtalan ön iránta?—kérdé hidegen.—Miféle szerepe lehetett neki a kérdéses ügyben?
—Kár erről beszélni, grófné,—mondá gúnyos megvetéssel Klára.—Dózia, az ön pártfogoltja, a legálnokabb teremtés, kit képzelni lehet. Mi minden jóban részesítettük. Fölfogadtuk elhagyatottságában, úgy élt nálunk, mint egy herczegné, s hátunk mögött szerelmi viszonyt kötött Oroszlay gróffal, ki detektivvel kisértette lépteinket s az utánunk utazott Genfbe, kutatott, kémkedett, míg oly vádakat kovácsolt gyámatyám ellen, mi a börtönbe vezette őt, s ki tudja, hogy és miként fog végződni ügye.
—Mindezt Dózia tette volna?—kérdé hitetlenül Esztheyné, ki minderről még semmit sem hallott s nem is hitte, csak az döbbentette meg, mit neki Klára Oroszlay és Dózia összeköttetéséről beszélt, mert ő azt eddig ártatlan szerelemnek gondolta, mi inkább csak ábrándozáson alapul, s úgy fog elmulni, a hogy jött.
—Kérdezze meg tőle magától, vagy kérdezze meg ettől a fiatal leánytól, ha nekem nem akarja elhinni.
Esztheyné a feltűnő csinos leánykához fordult.
—Mit tud maga, gyermekem, ezekről a dolgokról?—kérdé tőle.
—Nem sokat,—viszonzá az zavarral.—Én Somorjayné leányának tartottam magamat, ki fölnevelt és jó volt hozzám, s az említett Kardos nevű detektiv azt állítja, hogy nem én, hanem Dózia az ő leánya, de nem hiszem és nem is akarom hinni.
—De mit tud arról, mit Lamberth kisasszony Dóziáról beszél?
—Semmit! Én őt nem ismerem. Csak pár nap előtt hallottam egy Zsófi nevű szobaleánytól, hogy Holcsiéknál van, de Klárának igazat adok, mert Kardos úr, ki pár hét óta hónapos szobát bérelt tőlünk, elmondta, miként ő végette járt Genfben, s ha ez nem történik, a többi sem következik utána…
Nagy élénkséggel és természetességgel adta elő szavait a leányka, s
Esztheyné látta, hogy a mit mond, arról meg is van győződve.
—Lehet, hogy igazuk van,—mondá kitérve,—lehet, hogy nincs, de nem erről kivánok beszélni, hanem megkérdezni, nincs-e valamiben fogyatkozásuk, s nem lehetek-e segítségükre?
—Semmire sincs szükségünk,—viszonzá hidegen Klára.—Én szerencsére vagyonos vagyok, s holnap Juliskával birtokomra utazom, és együtt maradunk, ott várva be, hogyan fog gyámatyám sorsa eldőlni. Mit nem kétlek, hogy gyorsan kitisztázza magát.
Esztheynét bosszantotta Klára gúnyos, sértő modora s látva, hogy további maradása czéltalan, hideg, büszke főhajtással, minden további szó nélkül távozott, azon tudatban: hogy Juliska el van látva, s nem szorul az ő segítségére.
Meglehetős rossz kedvvel érkezett haza, hol öltöző-szobájába menve, leányát ott találta, ki mint látszott, várt az ő jövetelére.
—Azt hittem, sétálni mentél,—kezdé Hermance grófnő, figyelmesen pillantva rá, kinek arczán valami szokatlan kifejezést látott, mi vonásain a rendes komolyságnál is feltünőbb volt.
—Ma nem mentem, mert fontos beszédem van mamával.
—Fontos beszéded, velem?—kérdé meglepetve a grófné s feszülten vizsgálta arczát.
—Dóziáról szeretnék valamit mondani.
—Beszélj gyermekem, remélem, nincs valami kifogásod ellene?
—Ellenkezőleg, nagyon megszerettem s csak azt sajnálom, hogy már akkor nem maradt itt, midőn először nálunk volt s mint Ernesztine mondja, egy estét töltött a házban.
A grófné arczát sötét, haragos pir önté el e szavakra. Ernesztine, az a vén csacsi fecsegett,—gondolta bosszusan.—Ugyan mire való volt ez a szószátyárkodás?… Ezért jól meg fogja szidni.
—Akkor ő csak pár órára jött ide s szó sem volt arról, hogy tovább maradjon nálunk,—viszonzá erőltetett mosolylyal, de titkolhatatlan zavarral Hermance.
—Ama kisded arczképet is ő hagyta itt akkor, melyet én találtam meg, s mely, mint mondja, anyja arczképe?
—Ő mondta azt neked?
—Ő, miután visszaadtam neki a képet, de hát kinek a gyermeke ő tulajdonképen?
—Egy özvegyasszonyé, kit Somorjaynénak hívnak,—mondá gyorsan Hermance.—Atyja katonatiszt volt, de meghalt, s ők nagy szegénységben maradtak.
—És leánya mégis oly kitünő nevelést kapott. Minden tekintetben úri leány ő, úgy fogalmaira, mint műveltségére nézve.
—Azt nem lehet tagadni, nevelését egy elsőrangu intézetben nyerte, hol kitünő tanárok voltak s úgy látszik, kedvvel tanult.
—És ki fedezte költségeit, mert az olyan intézet sokba kerül?
—Én neveltettem,—viszonzá uj zavarral Esztheyné, kinek igen kellemetlen volt ez a kérdezősködés.
—Úgy mamának valami összeköttetésben kellett velük lenni,—mondá bizonyos konoksággal a leányka, mi nem volt szokása.
—Minden bizonynyal!—kiáltott föl türelmetlenül Hermance.—De miért kérdezősködöl most ezekről? Még pedig oly szokatlan nagy érdekkel!
—Előzményéül azoknak, miket mondani akarok, mert Dóziáról kivánok hosszasabban beszélni, ki nagyon boldogtalan.
—Több nála a képzelődés, mint a való,—mondá könnyedén a grófné.—Mi baja van? Ő nálunk marad, s olyan sorsban részesül, mi kifogást nem szenved, s ha nem elégszik meg sorsával, háládatlan!
—De ő szereti Oroszlayt, s viszont szerettetik általa és attól fél, hogy nem lehetnek egymásé.
—Ha fél attól, helyesen teszi,—mondá önkéntelen gúnnyal Esztheyné, de csodálkozva vizsgálta leánya nyugodt arczát, meg nem foghatva, mily czélból beszél az ezekről neki.—Mert az ilyen házasság lehetetlen. Oroszlay gróf és Somorjay Dózia!
—A kik igazán szeretnek, azoknak minden egyéb mellékes!
—Divatos teóriák ezek Veronika. Az előkelő ember mindig az marad, s kötelességei vannak neve és rangja iránt,—mondá kedvetlenül a grófné.—És különben is nem tudom kitalálni, mily czélból beszéled ezeket nekem?
—Oroszlay ma nálam volt, s megigértem neki, hogy szószólója leszek óhajtásának szülőimnél és Dóziánál, kinek nincs bátorsága igent mondani.
—Ezt nagyon rosszul tetted, Veronika—viszonzá haraggal, de egyszersmind a legnagyobb bámulattal Hermance.—Dóziát, azt hiszem, nem kell rábeszélned semmire, mert ő csak látszatból ellenkezik, ha ugyan teszi, mert ha nem lett volna bátorsága ahhoz, hogy Oroszlay grófné legyen, nem hagyta volna odáig jutni a dolgokat. A mi a mi jóváhagyásunkat illeti, arra Jakabnak nincs szüksége. Dóziának van anyja, ki rendelkezik fölötte s várjanak, mig kiszabadul a börtönből,—folytatta gúnyos szenvedéllyel Esztheyné s hátat fordított leányának.
—Istenem, istenem,—kiáltott fel Veronika könnyekben törve ki,—mily kegyetlen a sors, hogy annyi embert tesz szerencsétlenné, holott mindenki boldog lehetne!
A grófné tőrszúrást érzett szivében e följajdulásra, mert érezte, hogy mindannak kezdete, mi fölött leánya kesereg, tőle indult ki. Az ő végzetes tévedéséből. De hisz ő jót akart s csak igéretét teljesítette, mit esküvel fogadott gyermekei boldogságára, s éppen azzal vétett leánya ellen, hogy könyörületes akart lenni. Sirni látván leányát, az ő szemei is könyekkel teltek meg, s hosszú ideig nem beszéltek együtt, míg végre Veronika kérdezte.
—Tehát semmi öröm—vagy megnyugtató hírt sem vihetek Dóziának?
—Tőlem nem s legjobb szeretném, Veronika, ha nem keverednél ez ügybe, mely csak rosszat foglalhat magában.
—De ha Jakabot boldogsághoz vezetné!
—És te, ki szereted őt, mással kivánod boldoggá tenni? Ez igazán oly nagylelkűség, mire csak te vagy képes…
—Nem áldozzuk-e föl örömmel saját boldogságunkat azért, kit szeretünk?—kérdé lelkesülten a leányka.
—De ez a házasság Jakabra nézve nagy szerencsétlenség lenne.
—Azt ő maga tudja legjobban, mi vezeti boldogsághoz.
—Nos, hát ne beszéljünk róla. Dózia most egyelőre itt marad, s a dolgok rendes lefolyást vesznek… És ha Oroszlay ragaszkodik ahhoz, hogy nőül vegye, tegye. De előbb le kell folyni az esküdtszék tárgyalásának s ha Holcsit és nővéreit elitélik, alig hiszem, hogy Oroszlay abból a családból kivánna nősülni.
—Szegény Dózia!—sóhajtá Veronika, és elhagyta a szobát, hogy visszatérjen hozzá, kit könyek között hagyott szobájában.
De azt üresnek találta.
Dózia nem volt sehol. Senki sem látta távozni, s éppen úgy eltünt, mint amaz éjjel az Eszthey-palotából, egy ujságlapot hagyva szobájában, a padlón heverve, melyben bő és kimerítő leírása volt Holcsi nővéreinek, Obrenné és Somorjayné elfogatásának.
A lap papirosa azon a helyen nedves volt a könyektől s Veronika eltalálta az összefüggést annak tudósítása és Dózia eltűnése között.
Szegény leány!—sóhajtá igaz szívből fakadt sajnálkozással.—Sokat mért rá a sors, de még boldog lehet!
Azután futott anyjához, ki hallván Dózia eltűnését, kikérdezte Ernesztinét, az összes cselédséget s a portást, de senki sem tudott róla hírt adni és az Eszthey-család mind külön-külön meg volt döbbenve a leányka távozásán, kinek most már igazán nem volt menhelye sehol, s ki tudja, hova ragadja őt kétségbeesése?
De nem mertek semmit tenni keresésére. Várták este, reggel, másnap délig, s midőn az még mindig nem adott életjelt magáról, Eszthey írt Oroszlaynak, mert egyedüli reményük még az volt, hogy talán ő tud annak hollétéről. De visszajött a válasz, hogy a gróf nincs a fővárosban, s csak pár nap mulva várják vissza…
XXVI.
Holcsi Kálmán ügyvéd bűnpörének nyilvános tárgyalása egy szombati napra volt kitűzve s óriási érdeklődés mutatkozott a közönségben iránta, melyet már hetek óta izgattak a lapok tudósításai, melyben, mint híre járt, főrangú személyek is szerepelni fognak.
A mondott napon a törvényszék tágas terme fulladásig megtelt kiváncsi közönséggel.
A birói emelvényen ült az elnök s jobbról-balról mellette a birák. Előtte a jegyző, oldalt az ügyész s távolabb nyult el az esküdtek padja, melyen tizenkét esküdt foglalt helyet, az elnök háta mögött az ujságok tudósítói, kik feszülten várták, mikor kezdhetnek jegyzéseikhez.
A tanuk padján ült Lamberth Klára, Pármai Juliska, Zsófi, volt szobaleány, Latorné, ki Genfben is volt Holcsi gyámleányával és Dóziával, Tornyoson pedig a háztartást vezette. Kardos, a detektiv és Somorjay Károly a koronatanu, ki betegen, sápadtan, összetörve ült helyén s nyugtalanul tekintgetett az ajtóra, melyen a vádlottnak belépni kellett.
Holcsi nagyon öntudatosan jelent meg a teremben. Pillantása átröpült a tanukon, s Klárának vidáman, biztatóan intett, de midőn Somorjayval találkozott, fenyegető dacz tükröződött abban.
Azután az elnökhöz, birákhoz, esküdtekhez fordult s udvariasan hajtá meg előttük magát.
A törvényszéki jegyző felolvasta a vádiratot, melyben a vádlott gyilkossággal és gyermekcsempészettel van vádolva. A biró megkérdezte tőle: bűnösnek érzi magát? mire ő emelt, bátor, határozott hangon nem- mel felelt.
Ekkor fölemelkedett helyéről a királyi ügyész, s azt az indítványt tette, hogy miután a rendőrségnek még nem volt elég ideje az adatokat összegyüjteni, s különösen Holcsi nővéreinek bűnrészességét megállapítani, napolják el a tárgyalást bizonytalan időre.
De ez indítvány ellen hevesen kelt ki Holcsi védőügyvédje, s a leghatározottabban protestált, mondván: hogy elég ideje volt a rendőrségnek adatok gyüjtésére, mert hetek óta tartják védenczét fogva egy közönséges, nedves czellában, mi által annak egészsége szenved, kinek szívbaja van s egy oly régi, majdnem elavult bűnnel vádoltatik, mely időből a tanuk közül már legtöbbnyire meghaltak és alig emlékezik valaki a bűntettre.
Az elnök kérdő pillantást vetett birótársaira, azután pár perczig összesúgtak, azután mondá:
—A védőügyvédnek igaza van. Semmi ok sincs a tárgyalás elhalasztására, miután itt összegyűltünk. Hallgassuk ki a tanukat s azután határozzunk a királyi ügyész úr indítványára nézve.
Az első tanu Kardos detektiv volt, ki nyugodtan, zavar, vagy habozás nélkül felelt a hozzá intézett kérdésekre, habár tekintete koronként elröpült a csinos Juliskához, ki lesütött fejjel ült helyén, s arcza égett az izgatottságtól.
Kardos nyilt tekintete, nyugodt tartása és következetes feleletei láthatólag jó hatást tettek a hallgatóságra.
Elmondta, hogy jött rá az évek előtt elkövetett bűnre, és sok fáradság után sikerült neki rábirni Somorjayt a vallomásra, minek alapján tette meg a följelentést Holcsi ellen.
A vádlott ismét gúnyosan mosolygott, de nagyon halavány volt, s kezét többször szíve tájékára szorítá, mintha valamely fájdalom kinozná.
Miután Kardos bevégezte vallomását, Somorjay Károly lett fölhíva, ki nehézkesen hagyta el helyét, görnyedten, s lesütött szemekkel várta a hozzá intézendő kérdéseket.
Kiváncsi zúgás hangzott föl a hallgatóság sorai közül. Tudták, hogy ő az egyedüli tanu, ki abból az időből, midőn Holcsi a gyilkosságot állítólag elkövette: fölfedezéseket tehet, sőt már irásbeli vallomása is a birák kezei között van, s nagy feszültséggel várták feleleteit.
De ekkor oly valami történt, mi az összes egybegyűlteket megzavarta és nagy fölfordulást okozott.
A vádlott szó nélkül összerogyott, s elterülve feküdt a földön halálsápadtan, mozdulatlanul; a hallgatóság felugrott helyéről s Klára és Juliska rémült kiáltással futottak hozzá.
A közönség köréből egy orvos vált ki, s az élettelen testhez sietett és gyorsan felgombolva annak mellényét, szivére tette kezét, s hangosan mondá:
—Meghalt, ezt nincs ki fölébressze többé!
A birák zavartan tekintettek egymásra. Nem emlékeztek, hogy ily eset történt volna hivataluk alatt a törvényszéki teremben. Visszahúzódtak, a közönség is gyorsan kivonult, Somorjay is eltünt, s csak Kardos, Klára és Juliska követték a testet, melyet visszavittek börtönébe további intézkedésig.
Ez az eset óriási lármát okozott a fővárosban. A lapok hasábokat írtak a történtekről, s aznap senki sem beszélt másról, mint a vádlott haláláról, ki megszabadult a földi itélet büntetésétől; s most már a legfelső biró előtt áll.
Természetes, hogy Esztheyéknél is nagy izgalmat okozott Holcsi esete. Már hetek óta a legnagyobb izgalomban éltek a palota lakói. Rettegtek az ügyvéd vallomásától, s talán még inkább attól, hogy Somorjay megemlíti Eszthey gróf nevét is, sőt a grófot is beidézik tanunak. A rendesen vidám, könnyűvérű ember egészen ki volt véve sodrából. Alig mozdult ki hazulról, s betegnek állítá magát. Hermance grófnő nem kevésbbé volt leverve az események miatt, mihez még Dózia eltűnése is járult, kiről semmi hír sem érkezett, és lépéseket nem mertek miatta tenni a rendőrségen, félve a botránytól.
Enyingi ebben a nehéz időben naponkénti s majdnem egyedüli látogatója volt az Eszthey-családnak, s hordta a híreket Oroszlay kétségbeeséséről és más egyéb, a Holcsi-pörrel kapcsolatban levő eseményekről. Sok időt töltött Veronika társaságában, ki tőle szerette volna megtudni mindazt, mi szüleinél érthetetlen volt neki. Azoknak levertsége. Atyjának szokatlan viselete stb., de természetesen nem sokat tudott meg tőle, mert az nem adhatott fölvilágosítást.
A legnagyobb részvéttel beszélt olykor Dóziáról, s Enyingi oly nagy melegséggel nyilatkozott a szerencsétlen leányról, hogy Veronika szivét egészen megnyerte s anyja előtt többször úgy nyilatkozott, hogy ő ezelőtt Enyingit egészen másnak ismerte, mert majdnem semmi figyelmet sem fordított rá, de most látja, hogy az mily melegszívű ember.
A tárgyalás balesetének szenzácziós hírét is ő hozta először az Eszthey-palotába, s ott a grófi pár föllélegzett Holcsi halálának hirét hallva. Egyelőre meg voltak mentve annak vallomásától, de hátra volt még a két elfogott nővér és Somorjay, kik annyit tudhattak a multból, mint maga az elhunyt ügyvéd, rájuk nézve azonban már nem voltak oly veszélyesek, miután a fő és igazi bűnös meghalt.
Némileg tehát visszatért a nyugalom a palotába, s a fiatal Béla gróf is többet időzött otthon, mint a kedvetlenség idejében. Mert ő csak a víg társalgást és mulatságokat szerette, s kerülte mindazt, a mi még kedélyét megzavarta volna.
Egy napon Oroszlay is meglátogatta Esztheyéket s azok megijedtek azon a pusztuláson, mi szép arczán ki volt fejezve. Vonásai nagy szenvedéseket mutattak, s álmodozó szemében most keserv tükrözé magát az elveszett remény miatt, mert ő sem hallott Dóziáról, de mind a mellett folytonos remény és kétség között töltötte napjait.
A szalonba léptekor Enyingit is ott találta, s a kandalló körül a hölgyeket, kik napok óta nem mehettek ki a házból a gyorsan beállt tél hóvihara miatt és örömmel látták Oroszlay jövetelét.
Eleinte a napi eseményekről beszéltek, azután Enyingi rátért a közeledő farsangra. Elmondta a bemutatandó leányok neveit, a főrendűeknél készülő bálokat, s vidámságot öntött a társalgásba, mi kissé nehézkesen indult meg, mert a hölgyek meg voltak döbbenve Jakab gróf külseje fölött, ki, mint mondtuk, feltünő rossz színben volt, s alig mertek előtte vidámabb dolgokról beszélni.
És ő észrevette ezt, s talán nem akarva szomorúságával terhökre lenni, erőlködött Enyingi élénk társalgásában résztvenni, és Veronikához fordulva, kérdé:
—Örül a farsangnak, grófnő, mi Lóránd szerint hosszú és tartalmas lesz?
—Oh, én nem szándékozom többé bálba menni, vagy legalább az idén nem.
Oly nagy határozottsággal ejté ki e szavakat a leányka, hogy mindnyájan csodálkozva néztek rá.
—Hisz még csak egy farsangon tánczolt,—mondá Oroszlay,—s azt állítják a fiatal hölgyek, hogy a világban való szereplés kezdete rendesen nehézségekkel jár és nagyobb náluk az elfogultság, mint az élvezet, s a második farsang az, mely élvezetet szerez.
—És igazat mondanak!—viszonzá hévvel Veronika.—Rendesen nagy várakozással kezdjük meg mulatságainkat, s talán ez tesz elfogulttá. De rendesen nem találjuk azt, a mit vártunk.
—Ezt sok fiatal hölgy elmondhatná magáról, de legkevésbbé grófnő,— viszonzá enyelegve Enyingi.—A ki oly ünnepeltetésnek van kitéve, az többet talál, mint a mit talán várt.
—De nem mindenki vágyik arra, s nekem elég volt a farsang élvezete egy télen. Végre is nagyon felületes mulatság végigtánczolni az éjszakákat, hogy azután a napokat átaludjuk.
—Kevés leány gondolkodik így,—mondá Enyingi mosolyogva, s egy pillantással Jakabra, kire látható kellemes hatást tettek e szavak, s majdnem érzékenyen mondá:
—Szóról-szóra aláírnám grófnő állítását, csak azt csodálom, hogy hol vette e tapasztalatokat? Lórándnak igaza van, kevés leány gondolkozik így, s úgy az anyák, mint leányaik lehetetlennek tartanák másként cselekedni, mint a bevett szokás előírja, hogy az egyik bál és mulatságból a másikba siessenek vég nélkül.
—És természetesnek tartja azt, hogy Veronika így beszél?—kérdé majdnem megrovóan Hermance, Oroszlayhoz fordulva.
—Veronika grófnő egyéniségét ismerve—igen.
—Ha tíz évvel idősebb volna, nem lehetne bámulni szavain. De tizennyolcz éves korban ez természetellenes.
—És hány leány van, ki soha sem mulatott, s boldog és elégedett!— kiáltott föl hévvel Veronika.—És hány van, ki ott a bálterem zenéje mellett sírni szeretne, holott kötelessége mosolyogni és derült arczot mutatni.
Oly nagy érzékenységgel ejté ki e szavakat a fiatal leány, hogy pár pillanatra megakadt a társalgás, s a két ifjú meglepetve pillantott egymásra.
—Csakhogy azok a leányok, kikről te beszélsz, nincsenek a te helyzetedben,—mondá Esztheyné,—s nem azért nem vesznek részt az ifjúság élvezeteiben, mert nincs kedvük, hanem mert nem tehetik.
—Például szegény Dózia!—mondá búskomolyan Veronika, mely név kiejtése mindnyájokat megdöbbenté, s Hermance grófnő arcza élénk rosszalást fejezett ki.
—Semmi hír sincs róla?—kérdé Enyingi.
—Semmi!
Oroszlay nem szólt a feleletre, de nagyon halovány lett, s Enyingi mondá:
—Végre is a rendőrséghez kellene fordulni miatta, mert annyiban nem maradhat eltünése.
—Nem, nem, azt nem tehetjük,—viszonzá hévvel Esztheyné.—Botrány lehetne belőle. Ha nyiltan keresnénk, belejönne az az ujságokba, s ezt ő maga legkevésbbé szeretné.
—De hát hova lehetett?—tört ki fájdalommal Oroszlay.—Miért rejtőzködik azok előtt, kik szeretik és nélkülözik?
—Én nem tettem le a reményről, hogy vagy visszatér, vagy tudatja hollétét,—mondá Enyingi.—Talán ki akart térni az esetleges kihallgatás elől Holcsi pörének tárgyalásában, kivel összeköttetésben volt, s félt, hogy beidézik tanunak.
—Az valószinű,—jegyzé meg Esztheyné, kinek nagyon kellemetlen volt ez a beszédtárgy, s örömmel látta a komornyik megjelenését, ki teakészlettel lépett be, követve az inastól, s gyorsan elrendezték a tea-asztalt, mialatt megszakadt a társalgás, s Veronika a tea kiöntéséhez fogott.
—Egy levelet hoztak a grófnőnek,—mondá a komornyik Veronikához lépve, s átadva azt, ki rápillantva az írásra a borítékon, csodálkozva szemlélte a teljesen ismeretlen betüket.
—Kitől van?—kérdezte Hermance grófnő.
—Nem tudom. Ha megengedik, fölbontom, mert oly különös érzésem van, mintha a levél fontos tartalommal bírna.
És leszakítva a borítékot, mindenekelőtt az aláírásra pillantott s annak látására halk sikoltás hagyta el ajkait.—A levél Dóziától volt.
—Mi bajod, Veronika? Kitől jön a levél?—sürgeté őt megrettenve Esztheyné, s a többiek feszülten vizsgálták arczát, mert sejtették, hogy abban valami különös lehet, itélve a leányka megdöbbenéséről, kinek arcza a fölindulástól halálsápadt lett.
—Dó-zi-á-tól,—rebegte halkan, s olvasni kezdett, mialatt mély csönd honolt a teremben.
A levél a következőket tartalmazta:
Sacré-Coeur, 12/9. 19….
Szeretett kedves grófnő!
Onnét írom e sorokat, hol lenni egyedüli rendeltetésem—a kolostorból!
Beléptem a szent szűzek közé, s itt maradok örökre és fölveszem a fátyolt. Ne aggódjanak miattam, hogy híremet eddig nem hallották. Meg voltam hasonolva önmagammal s idő kellett, míg lelkem egyensulyát valamennyire visszanyertem.
Most csöndes és békés vagyok. Lecsillapult bennem mindaz a kínzó érzés, mi megőrüléssel fenyegetett. Istenhozzádot mondtam a világnak! El vagyok temetve, s nem kívánok fölébredni.
Imádkozni fogok mindazok boldogságáért, kiket szeretek, s kik oly jók voltak hozzám, hogy meghálálni nem tudom, s csak arra kérem, felejtsék el a boldogtalan
Dóziát.
Veronika könyes szemekkel nyujtá Oroszlaynak a levelet, ki mohón futotta azt keresztül, s azután némán, leverten tekintett maga elé.
Nagy csapás volt ez rá nézve, és mégis megkönnyebbülést érzett, mert azt megtudta, hogy Dózia él, mi fölött már kételkedni kezdett.
Azután sorra elolvasták a szomorú tudósítást s mindnyájuk arczán meghatottság látszott. Senki sem tett megjegyzést Dózia elhatározására nézve, s Oroszlay búcsút vett és gyorsan távozott, mint ki nem birja titkolni bánatát s idegességét és nem akart a hölgyeknek terhére lenni.
—Még mindig mennyire szereti,—gondolta ajkait harapdálva Hermance.—
És ezt az érzést én keltettem föl benne végzetes tévedésemmel!
—Nem hagyhatjuk Dóziát a zárdában,—mondá nagy erélylyel Veronika.— Irtóztató meggondolni, hogy oly szép, fiatal leány tizenhét éves korában örökre elbúcsuzzék az élet minden boldogságától!
—Ki tudja, nem lesz-e ott békésebb, boldogabb élete, mint a világban?—mondá Esztheyné.
—Láttuk Oroszlay izgatottságát s arczának kétségbeesett kifejezését. Ez a két ember úgy szereti egymást, hogy boldogság várhat csak rájuk s miért áldozzák azt föl képzelgéseknek?—mondá Veronika hévvel s igaz szánalommal hangjában.
—De ez ellen most már semmit sem lehet tenni,—viszonzá Hermance grófnő, láthatólag megnyugodva a történtek fölött.
Enyingi azonban látta Veronika arczán, hogy az valami nagy elhatározásra készül s jobbnak találta egyedül hagyni a hölgyeket és rövid idő mulva ő is távozott, azzal a szándékkal, hogy fölkeresi Jakabot, kinek arcza halálos sápadtságából gyanítá, hogy az miféle kedélyállapotban lehet.
Ő, daczára, hogy bizonyos tekintetben könnyűvérű ember volt, tudott nagyon mélyen érezni és komoly is lenni, s most barátja háza felé haladva, egyenkint végiggondolta azoknak az embereknek sorsát, kiket a véletlen oly messziről, s oly különböző társadalmi állásból szedve össze, egymásba fűzte történetük eseményeit.
Valamennyien mást és mást óhajtanak s egyik csak a másik boldogsága árán érheti el azt, a mire vágyik, s egyedül Veronika az, ki valamennyiüknek fölötte áll, nem törődik saját érdekeivel, szivével és boldogságával, igyekszik boldoggá tenni azt, a kit szeret és azt, ki nála oly sokkal szerencsétlenebb helyzetben született, és semmije sincs neki az életből s az ifjúságból, szerelmén kívül!
—Nagyszerű jellem,—gondolta elragadtatva—és talán nem is lenne boldog Jakabbal… Neki másforma férj kellene, ki páratlan egyéniségét úgy fogja föl, mint én, de hát hasztalan udvarolok neki már évek óta, észre sem veszi azt Oroszlay mellett, ki pedig sohasem volt más, mint jó barátja.
E gondolatok és tünődések alatt lesütött fővel haladva, egyszerre sötét árnyékot látott maga előtt, s fölpillantva, Kardos detektivet pillantá meg.
—Jó reggelt kivánok, gróf úr,—szólítá az meg őt,—a törvényszéki tárgyalásról jövök. Hallotta már, hogy Holcsi nővéreit fölmentették bizonyítékok hiányában. Miután a főbűnös meghalt, s a két hölgy úgy is csak mellékes személy volt és Somorjay visszavonta ellenök vádját, holnap szabadon bocsátják őket.
—Nem sok hasznát veszik fölmentésüknek,—viszonzá Enyingi.—Obrenné bizonynyal nem kapja vissza engedélyét leánynevelő intézetére, de ha kapná is, vajjon ki adná hozzá gyermekét? És a másik, Holcsi nélkül, nem tudom miből fog élni?
—Azt én sem tudom… Talán leánya fogja segíteni, ki, úgy hallom,
Eszthey grófnénál van.
—Már nincs ott, zárdába ment.
—Ne mondja, gróf úr! Ez igazán csodálatos. Oly fényes jövőnek nézett elébe… És mit mond erre Oroszlay gróf, ki általam oly nagy hévvel kereste hollétét?
—Még nem tudom, most megyek hozzá,—viszonzá Enyingi tartózkodva, ki nem igen szeretett Kardossal ezekről a dolgokról beszélni.
—Ujságot is akarok mondani, gróf úr, ha érdeklik egy kevéssé az én ügyeim.
Ekkor már Oroszlay háza előtt voltak, s Enyingi megállva a kapu előtt, kérdőleg nézett rá.
—Vőlegény vagyok, s leendő házasságomat tulajdonképpen méltóságodnak köszönöm.
—Nekem?—kérdé csodálkozva a gróf.—Ezt igazán nem tudom, hogy történhetik, miután semmit sem sejtek arról.
—Ha megmondom, ki a menyasszony, rögtön érteni fogja szavaimat.
—Halljuk, ez igazán érdekel.
—Pármay Juliska. A cseregyermek!
—Ez meglepő. A pör alatt ismerkedtek meg?
—A mint tudja, gróf úr, ott laktam náluk egy hónapos szobában, hogy Somorjayt megfigyeljem, a mi sikerült is. Megtudtam mindent, a mit tudni akartam, de elvesztem szivemet.
—Tehát kétféle eredménnyel járt a megbízás? Gratulálok!
—Köszönöm. Majd tudatom ezt Eszthey gróffal, talán érdekelni fogja őt.
—Eszthey gróffal?
—Természetesen! Ajánlom magamat kegyeibe, gróf úr,—mondá nevetve Kardos s meghajtván magát, távozott, míg Enyingi belépett a kapun és fölhaladt a lépcsőkön, hogy Oroszlayval beszéljen és esetleg, úgy, a hogy tudja, megnyugtassa.
XXVII.
—Tegye föl a kalapját, Ernesztine és menjünk,—mondá pár nappal később Veronika kisded prémes bundájában és tollas kalappal fején lépve be az öreg komornához, ki ablaka mellett ülve nézte a háztetőkről lefüggő zuzmarát, s azt gondolta magában, hogy milyen jó dolga van annak,—ki meleg szobájában ülhet.
—Ilyen hidegben akar grófnő sétálni menni?—kérdé, megriadva hagyván el helyét.
—A hideg levegő egészséges,—viszonzá mosolyogva a leányka.—De ne féljen, nem akarom öreg lábait próbára tenni. Kocsin megyünk.
—Az más!—viszonzá megvidámulva Ernesztine s gyorsan öltözni kezdett.
De midőn kiléptek a kapun, csodálkozva tekintett körül. Kocsit nem látott sehol, s gyanakodva nézett Veronikára, mert hozzá volt szokva annak tréfáihoz.
—Csak az első bérkocsi-állomásig megyünk. Ne ijedjen meg.
—Miért nem hozatott kocsit ide, grófnő? Ha nem akar gyalog menni, fölösleges ezen a hosszú légvonatos utczán végig ballagnunk ebben a fagyos szélben.
—Jőjjön, jőjjön, mindjárt ott leszünk, senkinek sem szabad tudni, hova megyünk s azt a portás előtt meg kellett volna mondanom.
—De hát hová készül oly titkos útra?
Veronika nem felelt, gyorsan sietett előre, Ernesztine alig birta követni.
Midőn a kocsi-állomáshoz értek. Veronika besegíté az öreg komornát s a kocsisnak mondá:
—A Sacré-Coeurbe.
Ernesztine elámulva ült mellette.
—Hova mondta a kocsisnak, hogy menjünk?—kérdé, azt hivén, hogy nem jól hallott.
—Zárdába, hol addig, míg én a fejedelemnővel beszélek, nézheti a szentképeket, s imádkozhatik, és nem lesz hosszú az ideje.
A komorna megcsóválta fejét.
—Oly különös dolgok történnek egy idő óta nálunk,—motyogta rossz kedvvel—és ez ismét valami szokatlan kirándulás.
—Fontos teendőm van ott, s remélem, jól fogok végezni.
Többé egyetlen szót sem váltottak együtt, s nemsokára a zárda kapuja előtt állt meg a fogat, hol Veronika a fejedelemasszonyról kérdezősködött, s megmondván nevét, rögtön be is bocsátották ahhoz.
—Mit kíván, gyermekem?—kérdé az tőle, jóindulattal tekintvén a viruló szép leányra.
—Néhány nap előtt egy fiatal hölgy jött ide,—kezdé Veronika.—
Somorjay Teodózia a neve. Vele kivánok beszélni.
—Az nehezen fog menni,—viszonzá kellemetlen meglepetéssel a fejedelemnő.—Ő betegen érkezett hozzánk, s mint mondta, kimerült és nagyon boldogtalan; és arra kért, ha valaki keresné, senkit se bocsássunk hozzá.
—Én legjobb barátnője vagyok, ő pedig menyasszony. Valamely félreértés következtében határozta rá magát, hogy titkon elhagyja házunkat és ide jőjjön… Beszélnem kell vele okvetetlen. Kérem, bocsásson hozzá. Remélem, nem ágyban fekvő beteg.
—Az volt, de ma már elhagyta ágyát, s kérem, gyermekem, ne zavarja őt nyugalmában és szándékában, ő zárdaszűz óhajt lenni.
—Tudom! És legyen, ha azok után, miket én mondani fogok neki, nem változtatja meg szándékát,—viszonzá hévvel Veronika, s kezét kérően tette össze.
—De gondolja meg, helyes, sőt szabad-e valakit eltéríteni akarni szent czéljától, ki Istennek kivánja szentelni életét?—kérdé majdnem hidegen a fejedelemnő.
—Szerintem ahhoz, hogy igazán szívből és vallásos elhatározásból tegyünk ily lépést, semmi másnak nem szabad elfoglalni lelkünket,— mondá korához alig illő komolysággal a leányka,—holott Teodóziának a szíve tele van szerelemmel, s csak a kétségbeesés vezérelte ide.
—Bármi az oka hozzánk jövetelének, itt békét, csöndet és nyugalmat talál; s ha később mást határoz, bármikor elhagyhatja a zárdát.
—Tehát nem engedhetik meg, hogy találkozzam vele?—kiáltott föl türelmetlenül Veronika.
A fejedelemnő pár pillanatig gondolkozott.
—Határozzon ő maga,—mondá azután, s csöngetett és a belépő apáczának mondá:
—Kérdezze meg Somorjay Teodóziát, kiván-e találkozni Eszthey Veronika grófnővel?
A zárdaszűz eltünt, s a fejedelemnő ismét vendégéhez fordult.
—Ha találkozik barátnőjével, kérem, ne izgassa föl, mert az orvos idegrohamoktól féltette, mi azonban mostanig szerencsére nem következett be, de ki tudja, mi történik, ha…
Ekkor visszajött a küldött, s jelenté, hogy Teodózia várja a vendégét.
Veronika szeme örömben villant föl e hirre, míg a fejedelemnő arczán az ellenkező hatás látszott; de a leányka nem vette azt észre, mert repült az őt vezető zárdaszűz után, alig várva, hogy Dóziát lássa, ki oly szintelenül és betegen jött elébe, hogy megdöbbent látásán.
—Miért keresett föl, grófnő?—kérdé gyönge, fájdalmas hangon.—Én leszámoltam mindennel, s egyedüli óhajtásom e zárda falai között tölteni életemet.
—És nem gondol arra, kinek koczkára teszi életét?—kérdé mély érzéssel Veronika, levonva maga mellé Dóziát, s szeretettel fogva át derekát.—Oroszlay magának vőlegénye, s nincs ok rá, hogy cserben hagyja… Tudja-e, hogy ő olyan valamire fogja határozni magát, mitől Isten óvjon meg mindnyájunkat, kik jó keresztények és vallásosak vagyunk.
—Az nem lehet!—kiáltott föl rémülten Dózia.—Ő tudja, hogy miért hagytam el… Nem vagyok méltó hozzá, s ha ma kész volna is értem minden áldozatra, később megbánná és akkor…
Kezébe rejté arczát és keservesen sírt, s nem tudta bevégezni mondatát.
—Olyan embernek tartja Oroszlayt, kinél az érzelmek elromlásnak vannak alávetve? Nem, Dózia! Azt nem szabad és nem lehet róla föltételezni. Én ismerem őt évek óta, majdnem gyermekkoromtól és mondhatom, hogy kevés férfi van hozzá hasonló, jó, gyöngéd, állhatatos és számtalan leány boldog volna, ha ő megajándékozná szerelmével.