Produced by Adrienne David, from files obtained from The

Hungarian Electronic Library (Magyar Elektronikus Könyvtár), http://mek.oszk.hu/07700/07737

MAGYAR REGÉNYIRÓK KÉPES KIADÁSA

Szerkeszti és bevezetésekkel ellátja

MIKSZÁTH KÁLMÁN

48. KÖTET

VÉGZETES TÉVEDÉS

REGÉNY

Irta

BENICZKYNÉ BAJZA LENKE

WINKLER ELEMÉR RAJZAIVAL

BUDAPEST FRANKLIN-TÁRSULAT

magyar irod. intézet és könyvnyomda

1909

BENICZKYNÉ BAJZA LENKE.

Végre egy boldog asszony! S még hozzá irónő, ami kétszeres csoda. Mert az irói világban még ritkább a boldogság, mint egyebütt. Más fajta ember boldog lehet, ha ő magának semmi baja nincs s dolgai jól mennek, de az irónak az érzékeny lelkénél fogva a mások bajai is fájnak. Világfájdalom, melancholia vesz erőt e gyakorta abnormis természeteken, az élet sötét oldalainak festésébe azért merülnek el, de azok se mindig boldogok, akik felderítik az olvasót; mint ahogy a vidáman szökellő forrás gyakran éles, nagy sziklák közül tör ki, úgy serked ki a humor is nem egyszer fájdalmas sebek alul.

Beniczkyné élete egy szép út ebben a siralom völgyében, egy szép út, göröngyök nélkül való, mindvégig fölfelé visz s ragyogó verőfény önti el. 1840-ben született Pesten, leánya Bajza Józsefnek, a rendkivül tisztelt költőnek. Olyan volt ő, mintha nem is az anyja szülte volna, hanem Bajza gondolta volna ki. A híres császárfürdői bálokon, a platánok alatt, a legkáprázatosabb jelenség, a legjobb csárdás tánczosné, kit országszerte emlegetnek. Már korán megmozdul benne az irodalmi hajlam, nem csak kotillion-emlékeket őriz a titkos fiókjában, de kéziratokat is, melyek lázasan szaporodnak és—mi lehetne nagyobb szerencse egy kezdő iróra—hamarosan férjhez megy egy módos kiadóhoz, Heckenast Gusztávhoz, kit nemsokára 1857-ben megajándékoz egy könyvvel.

Az írónőt az úgynevezett «Schöngeist-ot» kielégítette volna ez a frigy, de e szép lélek még egy sokkalta szebb testben lakott. A legszebb menyecskét hódolattal rajongták körül az akkori idők előkelő gavallérjai. Bajza Lenkének, akármilyen jól választott volna is, éreznie kellett lassankint, hogy jobban is választhatott volna, rövid idő alatt felbontotta házassági kötelékét s 1862-ben Beniczky Ferencznek, a pestmegyei fiatalság egyik legképzettebb vezér alakjának nyujtotta kezét.

Ez a házassága boldog és zavartalan maradt egész haláláig s mindenben kielégíthette, mert mig neki a megfelelő vagyoni viszonyok mellett módjában volt irószobájába vonulni s csendesen elmerülni képzeletvilágába, addig a férj is közpályákon foglalkozhatott s a beállott alkotmányos élet folyamatjában majd mint országgyülési képviselő, később mint szolnokmegyei főispán, majd belügyi államtitkár, szinházi intendáns s végül pestmegyei főispán, egyre emelte neje társadalmi állását is s lett lassankint méltóságos, sőt excellentiás asszony. Hiszen a szaporodó kötetek is elég öröm, de a szaporodó czímek se okoznak migraint, kivált az asszonyoknál.

Sokat írt. Legtermékenyebb összes női iróink között, a hatvanas és a hetvenes évek szépirodalmi lapjai tele vannak az ő novelláival és regényeivel. Gyakran látja szalonjában az irói köröket, nagy összeköttetései vannak, néhány novellája németben is megjelenik a jó Silberstein fordításában. A hetvenes években keletkezett Petőfi- társaság őt is beválasztja tagjai közzé s így lesz az első nőiró, akit az irodalmi férfiak bevesznek a czéhbe. Noha társadalmi állásánál fogva az arisztokrata társaságokhoz tartozik s azoknak egyik kedvelt nemes alakja, nem a főrangu műkedvelők mennyezetes magaslatáról nézi az igazi irókat, hanem egész lélekkel közéjük számítja magát, látogatja a Petőfi-társaság üléseit, folytonos érintkezésben van szerkesztőkkel, kiadókkal, irókkal, részt vesz apró-cseprő bajaikban, kisszerű intrikáikban és pártoskodásaikban, sőt a Parnassusra való csörtetéseikben is, mint bármely vérbeli bohém.

Amint korban előhalad, egyre termékenyebb lesz, regényei, kivált a nyolczvanas évek óta, kettesével jelennek meg évenkint, a Mártha és a Tévesztett utak után 1884-ben Ruth és a Fátyol titkai jelennek meg, a következő évben már három regénye jön (Az első nyom.—A porban született.—Nem ösmerem a mult történetét), az azutáni évben, 1876-ban már négy (A vér hatalma.—Zárt ajtók mögött.—Saját kezébe.—Az erdei lak.) Később ez a termékenysége megcsappant, de nem is lett volna jó, ha szorgalma olyan arányban növekedett volna, mert az irály pongyolasága és a szerkezet lazasága e kövér esztendőkben a legszembetünőbb.

Tárgyait a főrangu világból merítette, melyben élt, mint annak jelentékeny tényezője, de nem az életből rajzolt, hanem franczia regények után, melyeket olyanok írtak, akik talán nem is hatoltak be a főrangu világba; hősei és hősnői a sikos parketteken, puha szőnyeges boudoirokban, parfümos levegőben élnek; szeretnek, csalnak és csalattatnak, diadalmaskodnak és elbuknak. Nem volt elég írói ereje e megfestett (különben a természetben is szintelen) magyar főúri köröknek külön levegőt, karaktert és ízt adni (pedig valami megkülönböztető mégis van bennök); az ő alakjai bizony csak marquis-k és marquise-ek, akik magyar nevek alatt bujkálva, áttették mulatozási szinhelyüket Párisból Budapestre. De ettől eltekintve, nem lehet eltagadni, hogy novellái és regényei a jó ízlést szolgálták és a nemesebb irányokat s előadási modora nem nélkülöz bizonyos, inkább asszonyias, mint művészeti bájt, mely az olvasót kellemes hangulatba ringatja. Találóan nevezték Magyar Marlittnak; semmivel se volt rosszabb, de jobb se, mint a kis Thüringen e folyamatosan mesélő nénikéje.

Későbbi regényeivel, lassabban írván őket, a jellemekre és pszichológiára ügyelve, kiengesztelte a kritikát is, mely a legnehezebben hódolt meg a szép asszonynak. A közönség, kivált az asszonyolvasók, állandóan kedvelték, úgy, hogy regényei, ami csak a legkiválóbb írókkal esik meg nálunk, egyöntetü összkiadásban is megjelentek, mint aránylag kelendő portéka a könyvpiaczon.

Férje intendánssága idején szini irodalommal is próbálkozott, de a nemzeti szinház közönsége—ahogy ő szokta magát a regényeiben előkelően kifejezni—«fel ette hűvösen fogadta».

Ez volt talán az egyetlen bárányfelhő a derült, napfényes égbolton, mely áthajlott életútja fölött—az utolsó mozdulatáig, az utolsóig, mellyel az örök éjszakába lép.

Meghalt—1905. április 2-án.

Mikszáth Kálmán.

I.

—Ernesztine, a kalapomat.

—Itt van a kezemben, de ujra kérem, ne menjen grófné.

—Miért fecsérled a szavakat? Minden hónapnak ezen a napján felöltözöm, úgy mint ma. Télen fekete szőrruhába, szürke nyúlprémes bundába, s a kalappal, melyet négy forintért vettél számomra a Kerepesi-úton. Keztyűim kopottak, a lábamon sárczipők. Nyáron szürke vászonruhába, mely talán még egyszerübben fest, mint a téli öltözék, s az utczán mindenki legföljebb nyelvmesternőnek néz, a ki óraadással keresi kenyerét és te rendesen lamentácziókkal akarsz visszatartani utamtól! Miért? Hisz úgy is tudod, hogy az hasztalan!

E szavakat magas termetű, komoly, okos kifejezésű, harmincz-negyven év között lévő szép asszony ejté ki nevetve, s komornájához beszélve, mialatt az kalapját fejére illeszté, de kinek nagyon komor, megrovó tekintete mulattatni látszott úrnőjét.

—De hát hova megy, grófné?

—Hányadszor kérded ezt, Ernesztine?—folytatta a tükörtől visszafordulva Hermance grófné, s ujra jóízüen nevetett; majdnem csúfolódva ejté ki szavait.—Mondd, miért akarsz visszatartani, hisz tudod, hogy rossz helyre nem megyek!

—Nem tudom.

Komor, megrovó, de kissé bizonytalan hangon voltak e szavak kiejtve, s a grófné gyors pillantással mérte őt végig, kinek öreg, ránczos arczát e tekintetre sötét szégyenpír borítá.

—Elment az eszed?—kérdé azután tőle meglepetve.—Így nem szokás rendez-vousra menni. Azonkívül tudod, hogy férjemet szeretem.

—Azt nem mondtam s nem is úgy értettem, de mire való ez az álruha?
Grófné, ki ezreket költ öltözékére, s a legelegánsabb dáma a
legmagasabb társaságban, nem röstel így menni az utczára, gyalog…
Titkos útra!

—Csak nem ülhetek ily öltözékben fogatomra?—viszonzá Hermance.—De mind a mellett ne hidd, hogy oly helyre megyek, mi ellen bárkinek kifogása lehetne.

—Hogy mit hiszek ezekről az utakról, melyek évek óta tartanak és ismétlődnek, az az én dolgom,—viszonzá vállát vonva, s kevés tisztelettel a komorna, majdnem kétértelmű hangon, mit csak olyan cseléd engedhet magának, ki úrnőjét felnőni látta.

—Gondolj, a mit akarsz!—viszonzá félig haraggal, félig mosolylyal az úrnő, s helyet foglalt egy karszékben és kinyujtá szép, hosszúkás formájú lábát.

—Húzd föl a sárczipőm s add ide az esernyőm.

Ernesztine szó nélkül engedelmeskedett, mialatt kipillantott az ablakon, melyen át az égen sötét felhőket lehetett látni, mik vihar közeledtét jelenték.

Hermance grófné készen volt s kezébe vette az esernyőt és indult az ajtó felé.

—Mit mondjak, ha a gróf haza jönne?—kérdé Ernesztine.

—A mit akarsz… Mondd, hogy sétálni mentem.

—Ilyen időben?

—Gondolj ki valamit!—kiáltott föl Hermance türelmetlenül, s kisietett az ajtón és nem a főlépcsőn haladt le, kilépve az előszobából, hanem egy melléklejárás felé haladt, hol a cselédség szokott le—és fölfutkosni, s mely a hátulsó kapuhoz vezetett.

Kilépve az utczára, melyben a palota állt, melynek tulajdonosa Eszthey Bertalan gróf volt, sietve haladt azon végig, azután egy mellékutczába tért be, mely meglehetős hosszú volt, de melyen végighaladva, daczára az esős alkonynak, meglassítá lépteit, s vidám, gondtalan mosolylyal haladt előre, mintha már nem volna sietős dolga…

Az üzletekben egymásután gyultak föl a lámpák s az utcza is megvilágosodott a villámfénytől és Hermance meg-megállt egyik-másik egyszerű üzlet kirakata előtt, mosolyogva szemlélvén a szegényes holmikat, porczellánt, kalapot, czipőket stb., mintha kedve telnék ilyeneket is látni.

Azután tovább haladva, ismét egy másik utczába fordult. Az eső már esni kezdett, mely eddig csak cseperészett, s kifeszíté esernyőjét és gyorsabban folytatta útját.

Itt-ott a mellette elhaladók megfordultak utána. Magas termete, elegáns tartása feltünt, mert ilyen alak nem igen szokott este ilyen mellékutczákban járni; még csak fátyol sem volt az arczán és jól lehetett látni finom fehér bőrét, nagy kék szemét, divatos frizuráját, mely hullámos göndörödésben környezte arczát, s bár túl volt már a legelső fiatalságon, szépségét, mely inkább bájos volt, mint szabályszerű, nem lehetett tagadni.

Végre elérte útja czélját, a házat, melyet keresett.

Belépett a kapun, becsukta esernyőjét és lassan fölhaladt a lépcsőn, mely széles volt, tömör márványból készült hajlított karrácscsal, mint a hogy a legujabb házaknál szokás most alkalmazni, s az emeletre vezetett, melyre fölérve, Hermance grófnő az első számú ajtónál megállva, gyorsan, idegesen csöngetett. Az ajtó fölött nagy betükkel czímtábla ékeskedett arany betükkel, melyre a következő írva:

«Özv. Obren Adolfné leánynevelő intézete.»

Pár pillanat mulva megnyilt az ajtó, s fekete ruhás, fehér kötényes és ugyanolyan fejkötős fiatal nőcseléd tekintett ki rajta.

—Ah, a nagyságos asszony! Méltóztassék belépni, éppen levelet készültem vinni számára a postára,—kiáltott föl a leány.

—Nekem?—kérdé megütközve Hermance, s derült kifejezésű arcza elkomolyodott, sőt mint a cseléd észrevette, elhalványodott.

—A nagyságos asszony czímére írva nálam van. De most az szükségtelen, mind a mellett átadom. Tessék belépni.

Hermance után becsapódott a nagy szárnyas tölgyfaajtó, s ő követte a leányt. Vonásai nyugtalanságot fejeztek ki, mi mozdulatain is meglátszott, lassú, vontatott lépéssel haladt vezetője után, ki tágas, diszes terembe vezette, s gyorsan fölcsavarva a villamos gombot, percz alatt fény árasztotta el a szobát, mely beléptük alkalmával teljesen sötét volt.

—Itthon van Obrenné asszonyság?—kérdé a grófné.

—Azonnal megjelentem, hogy vendég érkezett—viszonzá a kérdett, s eltünt egyik mellékajtón.

Hermance kezében tartá a neki czímzett levelet, de nem bontá föl. Szórakozottan tekintett a betükre, s mind nagyobb nyugtalanság és feszültség látszott az arczán.

Midőn Obrenné belépett, sietve tett pár lépést felé, ki alacsony, gömbölyű termetű, mintegy ötven éves hölgy volt, s arczkifejezésével, hajlott orrával, és keskeny ajkaival szigorú hatást tett, s most különösen komor volt.

—Kegyed írni akart nekem?—kérdé Hermance, a kezében tartott levélre mutatva.

—Méltóztassék helyet foglalni, grófné,—viszonzá a háziasszony,—mert a mit mondani akarok, hosszú lesz és—kellemetlen; s mialatt vendége leült, ő is helyet foglalt vele szemben.

—Dózia?—kiáltott föl Hermance nyugtalanul.

—Igen, Teodózia kisasszonyról lesz szó!

—Milyen ünnepies bevezetés, máskor Dóziának hívta.

—Mint növendékemet… Most többé nem azt, mert, mert…

A grófné halálsápadt lett, s önkéntelen összecsapta kezeit.

—Mit beszél… Hogy értelmezzem szavait?—kérdé remegő hangon.

—Egyszerűen azt kell tudatnom, hogy pártfogoltját nem tűrhetem tovább intézetemben, s legkésőbb holnap méltóztassék őt innét elvinni, de ha lehet, jobb szeretném, ha még ma távoznék.

—De hát mi okból, valami rosszat követett el?

—Természetesen!

—Szabad tudnom, mi az?

—Megirtam a levélben, de most élőszóval mondom el, miután itt van méltóságod. Dózia tegnap este el akart szökni az intézetből… Miért, kivel, mi okból? Azt nem lehet tőle kitudni. Kérdéseimre nem felel, sír, zokog, de vallomásra nem szánja magát.

—És hogy jöttek rá szándékára?—kérdé elfojtott lélekkel Hermance.

—Növendéktársnője árulta el, ki észrevette, hogy kis bőrtáskája a duzzadásig meg van tömve, s a pamlag alá rejtve, mely máskor üresen hevert szekrényében.

—És Dózia be is vallotta szökési szándékát?

—Semmit sem vallott; mint mondtam, sír, zokog, de egyetlen szót sem lehet belőle kivenni.

—De édes asszonyom!—kiáltott föl örömmel Hermance,—ha így van, akkor nem tudni, hogy ő csakugyan el akart-e menni. Lehet az csak föltevés az ön részéről.

—Az kétséget nem szenved,—viszonzá hideg, száraz hangon Obrenné,— különben behivom, beszéljen ő maga. Grófné iránt talán közlékenyebb lesz.

Obrenné távozott, s pár percz mulva kisírt szemű, igen szép, alig tizenhét éves leánykával tért vissza, ki lehorgasztott fejjel követte, s midőn megpillantá Esztheynét, kinek ottlétére, úgy látszott, nem volt elkészülve, megállt a küszöbön, mintha nem merne közeledni.

A grófné kérdő, fájdalmas, szomorú pillantással függesztette arczára szemét, mely igen finom, nemes szabású s bájos volt, aranyszőke hajjal bekerítve, melynek néhány göndör fürtje homlokára hullt, s majdnem finom ivezetű szemöldökéig ért a tündöklő szempár fölött.

—Dózia!—kiáltott föl Hermance meglepetve, mert e perczben egészen más alak állt előtte, mint kit utolsó ittlétekor látott egy hónap előtt. Annak komor, daczos, sötét tekintetű arcza elhatározottságot mutatott, s a grófné fölugorva helyéről, hozzá futott, és megragadta lefüggő hideg kezeit.

A leány nevének hallatára zokogásban tört ki és gyorsan elvonva a grófnétól kezét, azt arczára tapasztá.

—Ne sírjon, hanem beszéljen,—kiáltott rá szigorúan Obrenné.—Nekem nem felelt, most itt az ideje, hogy megvallja bűnét a…

Gyorsan elhallgatott Hermance egy figyelmeztető pillantására.

—Beszélj, gyermekem,—mondá a grófné szeretetteljes hangon…—Tudod, mivel vagy vádolva, s mondd el, igaz-e az, vagy nem. Légy őszinte hozzánk.

Dózia félve emelte fel szemeit, s azt a hatást tette, mint mikor a kis gyermek menedéket keres a büntetése elől; tekintete esdeklő volt, s kifejezte lelki szenvedését, de nem felelt, azután ujra lesüté fejét.

—Nincs semmi mondanivalód, Dózia?—kérdé megdöbbenve a grófné.

A leányka fejével intett, hogy nincs, s folyton könnyek hulltak arczára.

—De felelnie kell!—kiáltott föl bosszúsan Obrenné.—Tagadnia lehetetlen szökési szándékát. Táskája be van csomagolva, de azt mondja meg, hova akart menni, s miért szándékozott elhagyni házamat— titokban?

Dózia konokul hallgatott.

—Nos tehát, most belátja, asszonyom, hogy itt nem maradhat. Nem! Egy óráig sem… Ha még bevallaná bűnét s bocsánatot kérne! De így nem lehet őt itt megtűrni.

Hermance arcza nagy aggodalmat fejezett ki. Oly nehéz helyzetben volt, hogy nem tudta kitalálni, mit tegyen, s azért még egyszer ujra kezdte vallatását, még pedig az előbbinél kissé szigorúbb hangon.

—Látod, Dózia, mily következései vannak szándékolt távozásodnak, s meg lehetsz győződve, hogy magad sem tudod, mi vár a jövőben rád! Azért beszélj. Valld be bűnödet, mondd el, miért és hova akartál menni. Mi szándékod volt, s ki csábított arra, hogy távozzál.

—Senki!—kiáltott föl megrettenve a leányka s gyorsan letörlé könnyeit.

—Ez nem valószinű! Hova mehettél volna te egyedül? Hisz nem is ismersz senkit rajtam kivül.

—És még is úgy kell lenni,—szólt hévvel közbe Obrenné.—Mert ismeretséget nem köthetett az intézetben senkivel; különös fényt vetne ez házamra.—Dóziának egy önkéntelen mosoly röpült keresztül ajkán, mi a két hölgyet megdöbbentette.

—Csak nem akarja állításomat kétségbevonni?—kérdé elfojtott dühvel
Obrenné, kinek hangja reszketett a fölindulástól.

—Nem!

—Hát mit akart jelenteni az a kétértelmű mosoly?

—Nem vettem észre, hogy mosolyogtam volna,—viszonzá sóhajtva
Dózia.—Nincs is okom rá.

—Az már igaz,—folytatta majdnem kárörömmel Obrenné s gyorsan a grófnéhoz fordult.

—Szives lesz magával vinni Dóziát, asszonyom. Mert, mint mondtam, itt nem maradhat. Valamennyi növendékem tudja ezt a szégyenletes esetet s helytelen példát merítenének belőle, ha Dózia csak egy nap is még az intézetben maradna.

Eszthey grófné lesujtva állt helyén s nem tudta kitalálni, mit tegyen, mialatt Dózia érdekkel, feszülten tekintett rá s látta rajta a tusakodást, mi észrevehető csodálkozásra gerjesztette.

—Most bámul? ugy-e?—kérdé gúnyosan Obrenné.—Talán azt hitte, tárt karokkal fogadják s még egy doboz czukrocskát is kap gyönyörű viseletéért…

—Nem, azt nem gondoltam!—kiáltott föl hévvel a leány.—Sőt tudom, hogy rosszul cselekedtem, de…

—Nos, halljuk tovább.

—Többet nem mondhatok, de anyámtól bocsánatot kérek.

—Azt hiszem, ezek után nem lesz megengedve, hogy a nagyságos asszonyt mamának nevezze,—mondá Obrenné.—Tudja, hogy maga csak fogadott gyermeke neki, kitől ő hálát és alázatosságot várhatott volna és dicséretes viseletet talált.

—Tudom,—viszonzá halkan, szomorúan Dózia.

Most Hermance szemei teltek meg könnyel, s betakarta arczát, és ez a mozdulat, s levert tartás oly nagy bánatot fejezett ki, hogy a fiatal leány láthatólag megdöbbenve, percz alatt mellette termett és letérdelt előtte.

—Bocsánat,—rebegte alázatosan, mialatt ujra zokogásban tört ki.

—Ez már valami,—mondá diadalmas arczczal Obrenné.—Legalább mutatja, hogy megbánta bűnét! De én nem hiszek neki.

Hermance meleg pillantást vetett a leánykára s kezét hajára tette.

—Állj föl, Dózia,—mondá remegő hangon.—Gondolkodnunk kell, hogy mit tegyek veled, miután itt nem maradhatsz.

Dóziát láthatólag megdöbbentették e szavak, s mialatt elhagyta helyét, feszült félelemmel vizsgálta a grófné arczát, ki Obrennéhez fordulva, majdnem félénken mondá:

—Csak egy napot türje meg őt itt, asszonyom, csak huszonnégy órát, míg kitalálom, mitévő legyek.

—Nem lehet, nem tehetem.

—Csak huszonnégy óráig, holnap este eljövök érte és elviszem.

—Lehetetlen, lehetetlen!

—Most igazán nem tudom, hova vigyem… Istenem, Istenem… Dózia, ha tudnád, ha csak sejtenéd, mily bonyodalmakba kevertél engem és magadat.

A leány mind nagyobb csodálkozással szemlélte ezt a vergődést és nagy nyugtalanság látszott rajta.

—Bocsánat, asszonyom, de nem tehetem. Elveszteném minden növendékemet, ha engedékenységemnek hire menne,—ismétlé Obrenné.

—Kitől tudnák azt meg?

—Növendékeimnek nem tilthatom el, hogy ne írjanak szülőiknek a történtekről. És tizenegyen vannak… A mit pedig annyian tudnak, az nem marad titokban.

Hermancenek lesütött feje kifejezte, hogy a mit Obrennétól hallott, azt be kell látnia, mert annak igaza van.

Mély, nehéz sóhaj röppent ki ajkán s Dóziához fordulva mondá:

—Végy köpenyt és kalapot, s menjünk!

A leány gyorsan megfordult és elhagyta a szobát.

—Hova viszi őt, grófné?—kérdé egyszerre észrevehető nyugtalansággal az intézet főnöknője.

—Alkalmasint haza… Hova vihetném?

—És a gróf?

—Fölösleges erről beszélnünk,—mondá türelmetlenül, majdnem büszkén és hidegen Hermance.—Valamit kell vele tennem, ha ön kérésemet megtagadja, nem hagyhatom őt az utczán.

—Én pedig nem koczkáztathatom jó hirnevemet, állásomat. Ezt beláthatja, grófné.

—Tehát hagyjuk abba a vitát, de ki kell mondanom, hogy nem hittem volna önről, miként ily kegyetlen tudjon lenni, ismerve helyzetemet.

—Nem tehetek másként. De adhatok tanácsot. Van egy nővérem. A külvárosban lakik. Jómódú katonatisztné, s van egy olyan korú leánya, mint Dózia. Ő rövid időre befogadná.

—Megtenné ő ezt?—kérdé érdekkel, majdnem örömmel a grófné.

—Szivesen küldök neki ajánlatot, s ő megteszi. A saját érdekemben fogom őt arra kérni.

—Hol lakik?

—Messze. A Soroksári-út legvégén, eltart oda az út kocsin félórát.

Ekkor, mintha figyelmeztetni akarná a falon függő nagy óra a beszélőket, nyolczat ütött.

—Ah Istenem!—kiáltott föl ijedten Hermance.—Már is elkéstem; otthon kellene lennem, két órája, hogy elhagytam a házat, s ez az ebéd ideje nálunk.

—Akkor nem tudom, mit tegyünk. Azonban ne mondja grófné, hogy nem adtam a legjobb akarattal tanácsot.

—A minek azonban nem vehetem hasznát!

—Az nem az én hibám, hanem a körülményeké, s kérem azoknak betudni,— mondá Obrenné feltünő nyugtalan hangon.

—Igaza van,—veté oda kissé hidegen Hermance.—Mind a mellett nem marad más hátra, mint hogy haza vigyem Dóziát.

Obrenné lesütött szemekkel hallgatott és Esztheyné még egy kisérletet tett.

—Ha például kétszeres árat fizetnék Dózia ittlétéért?—kérdé bátortalanul; de az öreg nőnek vér szökött arczába ez ajánlatra.

—Miféle véleményben van rólam méltóságod, hogy ilyet ajánl?—kérdé őszinte vagy tettetett megbotránkozással.—Itt nem pénzről van szó, hanem erkölcsi lehetetlenségről!

—Bocsánatot kérek…—rebegte Hermance elpirulva s az ajtó felé fordult, melyen Dóziának jönnie kellett.

—Remélem, grófné, nem neheztel szavaimért,—mondá kissé nyugtalanul az intézet tulajdonosnője, érezve, hogy elutasító hangon ejti ki szavait.

—Nem neheztelek, de megvallom, rosszul esik nyilatkozata, meggondolva, hogy mi mindent…

—Tett méltóságod az én intézetemért,—folytatta hévvel Obrenné.— Pártfogásába vette, növendékeket ajánlott, stb., a miért én hálás is leszek, a míg élek; de ha már erről beszélünk, ne vegye rossz néven, ha viszont azt is fölemlítem, hogy nagyon nehéz lett volna Dóziát előkelő intézetben elhelyeznie a tudott körülmények miatt, s én csak azért vettem ide, mert a grófnénak szívből hálás tisztelője vagyok!

—Ha tudná, mily nehéz helyzetben vagyok…—rebegte Hermance, mialatt szép szemei megteltek könnyel.

—Sejtem, s éppen azért tettem kivételt, és ha Dózia jól viselte volna magát, soha nem állt volna be a szomorú kénytelenség, bármeddig maradhatott volna nálam. De ismétlem, grófné, itt az én lételemről van szó! Ha kitudódnék, hogy ő szökni akart intézetemből, s én azt büntetés nélkül elnéztem, elveszíteném minden növendékemet s koldulni mehetnék.

—Talán nagyon is tragikusan veszi ezt a dolgot, kedves Obrenné!— sóhajtott Hermance.—Végre is semmi sem történt. Gyermekes meggondolatlanság volt az egész, mi ily fejlődő leányoknál gyakran előfordul.

—De történhetett volna! És még csak azt sem lehet Dóziából kivenni, hova szándékozott menni, hisz tudtommal egyetlen ismerőse sincs a városban, így mondta nekem méltóságod, nemde?

—Nincs senkije rajtam kívül, s megfoghatatlan előttem ez az eset. De remélem, nekem majd vallani fog,—mondá Eszthey grófné az órára pillantva, s mind nyugtalanabbnak látszott, de ekkor lépett be Dózia kalappal fején, s kis útibőrönddel kezében.

—Most siessünk!—kiáltott föl hozzáfordulva Hermance,—végy bucsút
Obrenné asszonyságtól, és kérj bocsánatot tőle.

De a leányka csak némán hajtá meg magát, s ajkai nem nyiltak föl.
Egyetlen szót sem ejtett ki, s az ajtó felé fordult.

Obrenné kétértelmű mosolylyal tekintett utána, s Esztheynéhez fordulva, mondá:

—Láthatja, grófné, mily rossz hajlamai vannak ennek a gyermeknek. Daczos, zárkózott, engedetlen és örülök, hogy megszabadultam tőle, de tanácslom, vigyáztasson rá.

Dózia hallotta e nyilatkozatot, s ajkán gúnyos, keserű mosoly repült keresztül, mialatt Esztheyné kezét nyujtá Obrennének, azután követte Dóziát, kivel némán haladt le a lépcsőn a legelső kocsiállomásig, hol fogatba ültek.

A grófné megmondta a kocsisnak az utczát, melyben az Eszthey-palota állt, de meghagyta neki, hogy az utcza végén álljon meg, nem akarván a palota kapuja elé hajtatni.

Midőn Hermance és Dózia kiléptek Obrenné fogadóterméből, gyorsan fölnyilt annak egyik mellékajtaja s mintegy tizennyolcz éves, magas, erőteljes leány dugta ki fejét rajta.

—Nem sikerült,—mondá boszús hangon Obrenné.

—Hova mennek?

—Az Eszthey-palotába.

—Nem soká fog Dózia ott maradni,—mondá nevetve a leány, mire az öreg nő helyeslőleg intett fejével, azután elmondta neki a lefolyt jelenet részleteit…

II.

Midőn a hölgyek leszálltak a fogatról, már egészen sötét volt, de Hermance mind a mellett óvatosan körültekintett, mintha valamely véletlen találkozástól félne, de az utcza teljesen üres volt, s ő Dóziával együtt észrevétlenül surrant be a hátulsó kapun és sietett föl azon a melléklépcsőn, melyen távozott.

Ezalatt Dózia kiváncsian tekintgetett ide, s tova, mint a ki nem tudja, hol van, s arczán feszült várakozás volt kifejezve, mialatt társnőjét követte, ki fölérve a lépcsőn, jobbra fordult, s a komorna szobái felé tartott. Ernesztine az ablaknál állt, midőn a grófné belépett, s a neszre visszafordulva, mondá:

—Ily későn, grófné? A méltóságos úr már kétszer kérdezte, hol van, s az ebéd föladásával várnak…

De megpillantva az úrnőjét követő ismeretlen alakot, meglepetve hallgatott el s azt álmélkodva szemlélte.

—Ernesztine,—kezdé Esztheyné nála szokatlan szomorusággal.—Ez a fiatal leány itt marad nálad, míg én ebédelek. De nem kell senkinek tudni ittlétéről. Érted? Senkinek! Az ebédhez átöltözni már nincs idő, csak a kalapomat teszem le. Mit mondtál a grófnak?

—Hogy sétálni ment, szabad levegőt szívni, mert főfájása van, de ő rossz kedvvel kiáltott föl: ebben az időben! Azzal távozott s azt hiszem, a szalonban várakozik méltóságodra.

—Tégy úgy, Ernesztine, a hogy mondtam. Te pedig vesd le a kalapodat, Dózia s várj itt reám, míg visszajövök,—mondá gyorsan a grófné s kisietett, a két egymásnak ismeretlen hölgyet egyedül hagyva, kik egyforma érdekkel és kiváncsisággal tekintettek egymásra s mialatt Dózia letette kalapját, a komorna kérdé:

—Honnét jön, kisasszony?—s vizsgálódva függeszté rá szemét, kinek bájos arcza, nyulánk termete és előkelő külseje meglepte.

—Az intézetből… De mondja meg, kérem, hol és kinél vagyok e házban?

—Nem tudja, hol van?—kérdé bámulva Ernesztine.—Hát nem ismeri a grófnét?

—Hallottam, hogy úgy nevezte úrnőjét, kit én évek óta ismerek, de nem tartottam annak.

—Eszthey grófné házában van, kivel ide jött, de hát kicsoda ön?

—Szükséges azt magának tudni?

A hang, melyen e kérdést Dózia kiejté, száraz és büszke volt s a komorna homlokára komor redőket vont és vállat vonva mondá:

—Nem éppen szükséges, de miután feleltem kérdésére, azt hittem, én is szerencsés leszek választ kapni.

—Úgy látszik, titokban kell tartani ittlétemet, s így fölösleges, hogy kilétemről beszéljek,—viszonzá Dózia, s az ablakhoz ült, hátat fordított a komornának s letekintve az utczára, a járókelőket szemlélte, bár alig látott azok közül valakit; mert részint egészen sötét volt, másrészt, mert a palota környéke ilyenkor csöndes szokott lenni.

Hermance ezalatt szobáiba sietett s ledobva kalapját, a tükörbe pillantott és rémülve látta, hogy hajának göndörségét teljesen eltüntette a nedves, esős levegő. Hosszan hullott az homlokára s öltözéke sem felelt meg az esteli ebédnek, holott tudta, hogy férje nagyon sokat ad a külső formákra s nemcsak a késésért fog neki szemrehányást tenni, hanem öltözéke miatt is, mely legföljebb a második reggelihez lett volna való.

De hát nem volt ideje most e fölött tünődni, azon kellett sebtiben gondolkoznia, míg a szobák hosszú során végighaladt, mivel mentse ki késését, mi még sohasem történt.

Férjét csakugyan a szalonban találta, ki unatkozva forgatta az egyik asztalról fölvett albumnak lapjait s kedvetlen arczczal tekintett a belépőre, azután elővette óráját.

—Éppen félórája, hogy várakozom reád, Hermance és az ebédre! Honnét jösz ily későn s kuszált állapotban?

—Siessünk hát az ebédlőbe,—mondá erőltetett vidámsággal Hermance s nyugodtságot mutatva, a mit nem érzett.

Eszthey gróf követte s éppen akkor érték el a nagy szárnyas ajtót, midőn az előttük megnyittatott s a komornyik a tálalást jelentette. Pár perczig némán ültek egymásnak szemközt, mialatt a szolgák kivonultak, azután Hermance kérdés nélkül mondá:

—Képzeld, Berni, mi történt ma velem; én, ki fél életemet e városban töltém, eltévedtem.

A gróf kételkedve s figyelmesen tekintett rá.

—Egész nap iszonyú fejfájásom volt,—folytatta kissé akadozva a grófné—és azt hittem…

—A reggelinél nem említettél arról semmit,—vágott szavába a gróf.

—Nem akartalak nyugtalanítani oly csekély bajjal, azt hittem elmúlik s végre midőn láttam, hogy nem szűnik a szobai levegőben, sétálni mentem.

—Este egyedül?… Mily különös gondolat. Miért nem fogattál be?

—Az nem lett volna mozgás s azt hittem, a járás gyorsabb keringésbe hozza véremet s idegességem lecsillapul.

—Tehát ideges voltál?

—A főfájás mindig idegességből ered s tudod, hogy én minden ok nélkül olykor nagyfokú idegességben szenvedek.

—Tudom! De hát hova tévedtél el?

—Arról később,—viszonzá gyorsan Hermance, mert e perczben a szolgák a második tál étellel léptek be s nem akart előttük beszélni.

Mialatt tányért váltottak s az ételt körülhordták, Barnabás gróf kérdé:

—Nem akarsz ma velem szinházba jönni? a darab, melyet adnak, új és nagyon hallom dicsérni.

—Már későn lesz, csak a végére jönnénk, mert még át kellene öltöznöm.

—Sajnálom, hogy éppen ma így elkéstünk az ebéddel, nos, de most, miután ismét magunk vagyunk, folytasd az eltévedés történetét. Mi, mellesleg mondva, igen valószínűtlennek látszik,—mondá Eszthey nevetve.

—Csak nem hiszed, hogy valótlanságot mondok?—kérdé Hermance, kinek nagyon kedve szerint jött ez az udvariatlan megjegyzés s tettetett nehezteléssel függeszté szemét férjére.

—Nem éppen valótlanságot, de leplezni kivánsz valamit, a mi…

—Nos, jól van! Tehát egyetlen szót sem fogok többé kiejteni, a mi késésemre vonatkozik.

—De ha én mégis kérnélek, hogy tedd,—viszonzá ingerkedve a gróf, mialatt igen jó étvággyal evett és ivott, mi a legnagyobb lelki nyugalomra mutatott.

Hermance ajkán szomorú mosoly röpült keresztül.

—Minek? Úgy sem sokat törődöl vele, bármerre jártam,—mondá önkéntelen szemrehányóan, mi nem volt szokása.

—Mondjuk, hogy bizom benned! Ez szebben hangzik,—viszonzá nevetve
Eszthey, mialatt egy pohár bordóit öntött le.

—Köszönöm!

—Mily szárazon, hidegen ejted ki e szót, mintha jobb szeretnéd az ellenkezőt.

—Nem tudom, nem szeretném-e jobban.

—Hermance!—kiáltott föl megrovóan Eszthey.—Csak nem akarod magadat azon hölgyek közé sorozni, kiket férjeiknek félteniök kell?

—Azokat jobban szeretik a férjek.

—Milyen beszéd! Tudod, hogy én effélékkel nem szeretek tréfálni. Házasok között föltétlen bizalommal kell lenni! Az első kétely vagy gyanu megingatja a házasélet bensőségét, s akkor az többé nem is házasság!

—Egyaránt érted ezt férjre és nőre?—kérdé szép ibolyaszínű szemét feszülten függesztve férjére Hermance, ki erősködése daczára kissé zavarba jött erre a kérdésre, de határozottan mondá:

—Kétségkívül!

—És ha például te csalhatatlan bizonyítványát birnád annak, hogy én házasságunk ideje alatt másba voltam szerelmes, mit tennél akkor?

—Ne beszéljünk ily szomorú lehetetlenségekről. Én tudom, hogy szeretsz s a ki egyet szeret, az nem hevülhet másért!

Hermance ajkain elnyomott sóhaj röppent el s miután az ebédnek vége volt, gyorsan emelkedett föl helyéről és férje dohányzójába mentek.

Az ebéd alatti társalgás a ki—és bejáró szolgák miatt csak megszakításokkal folyhatott, míg most egyedül voltak, s a gróf szivarra gyujtva mondá:

—Tulajdonképpen mi okból választottad ma ezt a különös beszédtárgyat, Hermance? Nem emlékszem, hogy ilyenekről házasságunk alatt beszéltünk volna.

—Magam sem tudom. De ne is folytassuk,—mondá gyorsan Hermance, félve, hogy férjének ismét eszébe jut kérdezősködni hollétéről és késése okáról.—Különben is, ha szinházba akarsz menni, sietned kell, hogy a darab legvége előtt ott lehess.

Esztheyt meglepte ez a felelet és sürgetés. Egy futó, kérdő tekintettel függeszté szemét feleségére, azután az órára pillantott.

—Igaz!—mondá félre téve szivarját,—megyek és te mit fogsz ma este művelni, nem jön valaki teára hozzád?

—Nem! Korán lefekszem, mert…

—Még mindig nem mult el a főfájásod?

—Jobban vagyok,—viszonzá gyorsan a kérdett s hévvel tette hozzá:

—Azután a kaszinóba mégy?

—Talán; még nem tudom, ha kivánod, itthon töltöm az estét. De igaz, le akarsz pihenni.

—Igen! Tehát a viszontlátásra holnap.

Bertalan gróf melegen ölelte meg nejét, azután távozott, mialatt az szomorú, fájdalmas kifejezéssel tekintett utána s könnyet törült ki szeméből.

—A ki egyet szeret, az nem hevülhet másért,—sóhajtá, férje szavait ismételve, azután lassú léptekkel ment szobáiba és komornájának csöngetett, ki azonnal megjelent a hivásra.

Hermance az első pillantásra észrevette, hogy az öreg Ernesztine-nek nagyon rossz kedve van s majdnem félénken kérdé:

—Kapott valamit enni az a fiatal leány, kit magammal hoztam?

—Nem, hisz azt mondta méltóságod, hogy senkinek sem szabad tudni a nálamlétéről.

—Igaz, erről elfeledkeztem. Beszéltél vele?

—Olyan büszke az, mintha valami főherczegnő volna; alig felelt kérdéseimre s azután nem szóltam hozzá.

—Némán ültetek együtt egész este?—kérdé csodálkozva Hermance.

—Ő kinézett az ablakon, én pedig kézimunkán dolgoztam.

—Ez különös.

—Honnét hozta őt grófné s mily czélból hozzánk?

—Ma itt fog maradni. Holnap tovább viszem. Most vezesd ide s menj estelizni. A szobád mellett lévő szobában fog aludni, de az estét velem tölti.

—Tetszeni fog neki a lakás?

—A szoba, melyben elhelyezzük őt, csinos és tiszta. Mást nem kivánhat.

—De hát ki ő? Legyen hozzám bizalommal, grófné,—mondá nyugtalanul a komorna.

—Kérdésedre nem felelhetek, Ernesztine, csak annyit mondok, hogy midőn koronként távoztam hazulról, úgy mint ma is, őt látogattam meg, kiről kiskora óta gondoskodom.

—Ezt most legalább tudom. Sok nyugtalanságot okozott nekem gyakori távozása, grófné, s köszönöm, hogy megmondta.

—Nem volt arra ok,—viszonzá mosolyogva Hermance.—Most küldd be vendégedet, ki nagyon elunhatta magát ma este, mihez nincs szokva.

—Azt magam is hiszem, de hát nem akart velem mulatni,—viszonzá nevetve a komorna, s elhagyta a szobát és pár pillanat mulva Dózia lépett be.

Hermance egy pillanatig fájdalmas kifejezéssel nyugtatta a kecses alakon szemeit, ki valóban nagyon szép leány volt.

Tartása egyenes s öntudatos. Megjelenése előkelő, vonásai finomak és nemesek s a gyönyörű szempárban most komoly, majdnem megrovó kifejezés ült.

—Hivatott, grófné,—mondá hideg, ünnepies hangon, s kissé meghajtá magát, azután merev mozdulatlansággal állt helyén.

—Tehát megtudtad, ki vagyok,—kezdé elmosolyodva Hermance.—Ülj ide mellém, s beszélgessünk a történtekről és a jövőről.

—Nekem nincs mondanivalóm.

—Igazán mondod ezt, Dózia. Nem érzed szükségét, hogy bizalommal légy hozzám?—kérdé meghatott hangon Hermance és megölelve őt, a pamlaghoz vezette, s leült és maga mellé vonta.

—Nem tudom, mit akar tudni, grófné.

—Miért hívsz grófnénak, eddig mamának neveztél. Mi változott azóta?

—Nem tudtam czímét, rangját, míg most tudom, kivel beszélek.

—Az nem változtatja meg viszonyunkat. Én neked nevelőanyád vagyok és leszek! Haldokló anyádnak igértem meg, hogy gondoskodni fogok rólad, s azt megtartottam és míg élek, semmi körülményben sem hagylak el. De bizalommal kell lenned hozzám. Nem mondom, hogy szeress, mert az érzés dolga, de arra kérlek, tekints úgy, mintha gyermekem volnál, s gondold meg, hogy neked rajtam kívül senkid sincs e földön.

—Kik voltak szülőim?

—Erre most nem felelhetek, sőt azt hiszem, soha nem is fogok felelni, de hisz az rád nézve mindegy.

—Nem egészen,—viszonzá szomorúan a leányka,—mindenki szereti tudni, kiktől származik, s mindegyik tudta is, a ki az intézetben volt, csak én nem, és ez sokszor nemcsak leverőleg, de szégyenítőleg hatott rám.

—És mégis mostanáig sohasem kérdezted azt tőlem.

—Gyanítottam, hogy nem szeretne róla beszélni, s féltem a felelettől.

—Mi vitt erre a föltevésre?

Dózia körülpillantott a szobában, mely elegáns budoire volt a legkényelmesebben, sőt pompával bútorozva, azután Hermancera függeszté szemeit.

—Nem hittem, hogy az, a kinek mondja magát—viszonzá jelentőséggel.— Obrennét is nagyságos asszonynak hívják cselédjei, s ugyanaz a czím nem illett magára.

—Mi különbséget találtál köztünk?

—Oh, azt könnyen megmondhatom. Grófné szép és előkelő külsővel bír, másforma ruhái vannak, más a modora, beszéde, taglejtése, míg Obrenné nagyon közönséges.

—Lám, lám, mily éles megfigyelő tehetséggel bír a kis Dózia,—mondá nevetve Hermance.—Ki hitte volna, hogy ily birálgatásba bocsátkozik… És mióta keletkezett ez a gyanúd?

—Mióta regényeket olvastam, hol gyakran történik ilyen.

—Regényeket? Obrennénál tehát meg van engedve a regényolvasás!—kérdé kellemetlen meglepetéssel Hermance.

—Nincs! Titokban olvassák ott a könyveket, ő nem tud arról semmit.

—És hogy jutnak a növendékek olyan olvasmányokhoz?

—Két bejáró növendék hozza őket.

—És ezeket nem zárja ki Obrenné intézetéből!

—Nem tudja, s nem is fogja megtudni soha, mert mindnyájan titoktartást igértünk és azt meg is tartottuk.

Hermance pár perczig hallgatott; igen kellemetlenül érinté ez a vallomás, de talán még inkább Dózia hosszú pilláktól árnyékolt szeme, mely kutatóan függött rajta.

—Ez szomorú,—mondá azután megrovó hangon.—Ti nem tudjátok, mily káros hatással van a tapasztalatlan leányokra az oly könyvek olvasása, melyek birálatlanul kezeikbe kerülnek, mielőtt élettapasztalással bírnának, s most már kezdem érteni szökési kisérletedet és kérlek, beszélj nekem arról őszintén.

—Okvetetlen szükséges az?—kérdé Dózia oly száraz, majdnem elutasító hangon, hogy Hermance nemcsak meglepetve, de igen kellemetlen hatás alatt viszonzá:

—Azt hiszem, erre a kérdésre alig kell felelnem s te is meggondolatlanul intézted azt hozzám, mert hiszen tudnod kell, hogy csak az alatt a föltétel alatt maradhatunk jó barátnők.

A leányka lesüté fejét, arczát pirosság önté el, s mintha érezte volna kérdésének helytelenségét, majdnem alázatosan mondá:

—Azért kérdeztem azt, hogy okvetetlen szükséges-e beszélnem, mit Obrenné előtt semmi esetre sem tehettem volna, mert vallomásommal egy valakit kellene vádolnom, kin ő, hozzám hasonló módon állt volna bosszút.

—Ki az?—kérdé nyugtalanul Esztheyné.

Dózián erős habozás látszott.

—Igérem, hogy rajtam kívül soha senki sem tudja meg nevét,—mondá
Hermance.

—Valóban számíthatok arra?—kérdé a leány s elhagyva helyét, a grófné elé térdelt és megragadva annak kezét, bájos, esdeklő kifejezéssel tekintett szemébe.

—Megigértem!—viszonzá Esztheyné, kezét a leányka hullámos hajára téve, ki most kérő, szelid arczocskájával a régi Dózia volt s kire visszaemlékezett, hogy az az első látásra megnyerte rokonszenvét, holott akkor majdnem gyűlölettel közeledett hozzá.

De Dózia e határozott kijelentés daczára még mindig habozott feleletével.

—Egyik növendék társnőd serkentett az intézetből való távozásra?— kérdé Hermance, hogy megkönnyítse vallomását.

—Igen!

—És hova szándékoztál menni?

—Hozzá, ki árva s nemsokára megkapja vagyonát és akkor együtt szándékoztunk élni, miután sem neki, sem nekem senkink sincs, kihez tartoznánk.

—Nem hálátlanság ez, a mit most mondasz?—kérdé neheztelve a grófné.

—Egész történetet kellene elbeszélnem, hogy megértessem elhatározásomat,—mondá zavarral a leány s arcza piros lett,—de azt nem mondhatom el.

—Szóval, nem vagy bizalommal hozzám, pedig ha tudnád, Dózia, mit teszek én érted, lehetetlen, hogy hálát ne éreznél irántam,—kiáltott föl Hermance s szemei könnyesek lettek.

Dózia láthatólag megdöbbent e szívből fakadó fájdalmas hangra; egy pillanatig kérdőleg nézett e könnyes szemekbe, azután ajkához vonta a grófné kezét.

—Bocsánat!—rebegte meghatott hangon,—tudom, hogy nagyon rossz és hálátlan teremtés vagyok s az is maradok mindig.

—Ezt nem akarom hinni és mondani, Dózia. Te fiatal és tapasztalatlan vagy, kinek fogalma sincs az élet göröngyös útjairól s arról a lejtőről, hova a meggondolatlanság sodorhat.

—Ebben igaza van. Nem ismerem az életet, csak könyvekből.

—Örülök, hogy ezt belátod, s talán azt is, hogy én jobb tanácsokat adhatok neked, mint növendék társnőid, vagy a regények.

—Meg vagyok róla győződve, azonban meg kell jegyeznem, hogy Klára nagyon okos leány.

—Klárának hivják! És a vezetékneve?

—Engedje azt elhallgatnom, grófné.

—Legyen, különben is nem nagyon érdekel, miután sem én, sem te, nem fogunk többé vele találkozni.

—Ah, azt nagyon sajnálnám!—kiáltott föl ijedten Dózia.

—Rossz befolyással volt reád, minek most láthatod káros következményeit. Semmivé tette tanulmányaid folytatását, mikre még nagy szükséged lett volna.

—És mi fog történni most velem?

—E perczben még nem tudok e kérdésre felelni. Ma itt maradsz, s holnap majd beszélünk róla. Gondolkoznom kell, mi volna rád nézve a legczélszerűbb.

—Tehát nem haragszik reám, nem vetett ki kegyeiből?

—Arról szó sincs! Azonban nem titkolhatom, hogy fájdalmat okoztál, mert azt hittem, ragaszkodol hozzám és csalódtam!

—Nem, nem csalódott!—kiáltott föl Dózia ijedten.—Nem akartam háládatlan lenni s elhatározott szándékom volt tudósítani hollétemről, bár nem tudtam volna hova czímezni levelemet, miután sem kilétét, sem lakását nem közölte velem, de Obrenné közvetítette volna a tudósítást.

—Okom volt arra, hogy ne tudassam kilétemet. De különben minden hónapban fölkerestelek egyszer, sőt midőn beteg voltál, többször is meglátogattalak és gondoskodtam rólad minden irányban s hogy ki vagyok, az neked mindegy lehetett.

—De miért nem volt szabad azt tudnom, még csak imádságomba sem foglalhattam igazi nevét?

—És valóban imádkoztál értem?

—Minden este és reggel, buzgón, hálateljes szívvel.

—És mégis szó és búcsú nélkül akartál elhagyni?

—Magam sem tudtam, mit teszek… És Klára oly kecsegtetően írta le a jövőt, midőn függetlenek leszünk, tetszésünk szerint élhetünk. Ő gazdag s én örökre vele s nála maradok, a mi, azt hittem, nagy előny rám nézve, mert sejtettem, hogy szegény vagyok, sőt Obrenné burkolt szavakban többször meg is mondá azt nekem, hálára, szorgalomra intve annak kedvéért, ki gondoskodik rólam, mert nélküle nem élvezhetném az ő nagyszerű intézetét.

Hermance elmosolyodott a «nagyszerű» szó gúnyos kiejtésére, magához szorítá a leány fejecskéjét, de azután komolyan mondá:

—Arra nem volt fölhatalmazva, hogy ilyeneket mondjon neked s rosszul tette; azonban mindez nem ok arra, hogy oly könnyelmű lépésre határozd magad. És kérdés, megtartotta volna-e Klára igéretét a jövőben? Te nem tudod, hogy mily kevéssé lehet bízni az adott szóban s különben is barátnőd még szintén az intézetben van.

—A szünidőkig, azután elhagyja az intézetet örökre. Ő nem volt növendék, már húsz éves.

—Az még több, mint egy hónap mulva lesz, miért mentél tehát, vagy akartál te távozni most már Obrennétól?

—Nehogy az a látszatja legyen eltünésemnek, mintha együtt távoztunk volna, ámbár azt hittem, nem igen fogja kutatni eltünésemet senki.

—És rám nem gondoltál?

—Szerettem volna elbúcsuzni, de féltem, hogy elárulom magam s Klára azt tanácsolta, hogy távozzam a nélkül.

—Én nem tudom, ki az a Klára, de mondhatom, hogy nem nagyon épületes tanácsokat adott.

Dózia hallgatott, de vonásain kétely volt kifejezve, mintha nem adna teljes hitelt ez állításnak.

—Nem hiszed, a mit róla mondok?

—Klára nagyon okos és nagyon jó leány—viszonzá meggyőződéssel Dózia.

—Miben nyilvánult okossága s miért tartod őt jónak?

—Mert megosztá velem, a mivel bírt és gyakran szívből vigasztalt, ha szomorú voltam.

—Az elsőre nézve nem tudom, mit értesz, mert azt hiszem, semmiben sem láttál hiányt. Pénzed annyi volt, a mennyi s többi növendéknek, s hogy miért kellett vigasztalni szomorúságodban, szintén nem tudom, miután szomorúságra nem lehetett okod,—mondá a grófné a leány arczát vizsgálva, ki lesüté hosszú selyempilláktól árnyékolt szemét.

—Talán nem lett volna okom a bánkódásra, hisz igaza van, megvolt mindenem úgy, mint a többieknek, de fájt szívemnek az, hogy mindnyájan otthonukról, testvéreikről, szülőikről beszéltek, csak én hallgattam némán, szó nélkül, mert nekem nem volt mit mondanom s nem volt kiről beszélnem.

Hermance meghatva tekintett rá, ki igazi, mély szomorúsággal ejté ki e szavakat és azt gondolta magában, mennyi vétkes ember van a világon, de nem kivánta, hogy egyet azok közül elérjen a büntetés.

—Szegény gyermek,—mondá megsimogatva a kedves arczocskát.—Igazán oly elhagyatottnak érzed magadat?

Ezt azért kérdezte, mert nem tudott mást mondani vigasztalására. Dózia fejével intett, azután halkan rebegte:

—Nem maradhatok itt? El kell mennem?

Ez a kérdés villámütésként érte Hermancet, összerezzent és gyorsan mondá:

—Nem, Dózia, itt lehetetlen maradnod, sőt e perczben még nem is tudom, hova fogsz menni, de gondoskodom rólad s légy meggyőződve, hogy szeretlek s a legjobbat kivánom neked. Jó dolgod lesz a jövőben is, oly jó, mintha saját leányom volnál.

De Dózia ezt a biztosítást nem nagy elragadtatással fogadta. Arcza kételyt fejezett ki, vonásain csalódás látszott, nem felelt s szemét lesütötte.

Hermance-on nagy nyugtalanság látszott s feszülten kérdé:

—Kételkedel szavaimban?

—Nem,—mondá bizonytalanul Dózia,—de látom, hogy terhére vagyok, alkalmatlanságot okozok és ez szomorít.

—Ne hidd azt!—kiáltott föl a grófné.—Nekem hatalmamban áll, hogy gondoskodjam rólad, minden eszközzel birok arra s mindent megteszek, hogy boldog és elégedett légy.

—Sorsomra kellett volna bíznia,—mondá szomorúan a leány.—E perczben már Klára lakásán lennék s jövőm biztosítva volna.

—De hát ki az a Klára?—kiáltott föl Hermance türelmetlenül, majdnem haraggal.

—Egy húsz éves, gazdag és független leány, ki, mint mondtam, nem mint növendék volt az intézetben, de gyámja nem tudta hova elhelyezni, miután kilépett a zárdából s Obrennét kérte meg, hogy néhány hónapig nála maradhasson. A szünidőkig terjed ottléte s akkor hazamegy birtokára, falura, szabad lesz és él tetszése szerint.

—Nagyon különös ez, a mit barátnődről beszélsz,—mondá rosszkedvűen a grófné,—s hajlandó vagyok hinni, hogy ő nem mondta neked a valót.

—Mi ad arra okot, hogy kételkedjék szavaiban, grófné?—kérdé neheztelve Dózia.

—Mert először is, ha Klára most húsz éves, úgy csak négy év mulva lesz teljes korú, s akkor kapja meg vagyonát. Másodszor, ha igaz úton járt volna, nem kellett volna titkos távozásra serkenteni, hanem nyiltan tehette volna nekem azt az ajánlatot, hogy magához vesz, mit rád nézve előnyösnek tartott s miről gyaníthatta, hogy én nem fognám azt ellenezni.

—Éppen ebben nem voltam sem én, sem ő bizonyos. Sőt éppen az ellenkezőjét hittük annak.

Hermance előtt ez a felelet bírt némi valószínüséggel s élénken folytatta:

—Tehát miután el akartál tűnni, nemde az volt a szándékod, hogy többé ne találkozzunk. Mi okozta ezt az ellenséges indulatot irántam?

A leány nyugtalan mozdulatot tett.

—Grófné félreért engem, ha azt hiszi, hogy szándékom ellenséges indulatból eredt,—mondá hévvel, s arcza lángpiros lett.— Ellenkezőleg! Meg akartam kimélni egy tehertől, mely személyem által reá nehezült.

—De hogy jutott ez eszedbe? Ez a gondolat nem fogamzott meg a te agyadban, bizonynyal ezt is Klára hitette el veled.

—Nem tagadom. Többször kikérdezett körülményeimről, s midőn sem azt nem tudtam neki megmondani, kik voltak szülőim, sem pedig azt, hogy miféle összeköttetésben vagyok pártfogónőmmel, arra a gondolatra vezetett, hogy létem a grófné nagylelküségének köszönöm, mi igaz is, s én nem mondhattam neki ellent s ennek következtében tette azt az ajánlatot, hogy ezentúl ő fog gondoskodni rólam.

—És te ezt azonnal elfogadtad, minden gondolkozás és megfontolás nélkül! Rám nem gondoltál, az én ijedtségemre, nyugtalanságomra, ha nyom nélkül eltünsz az intézetből? Nos, gyermekem, ez sem jó szívre, sem okosságra nem mutat; s valódi szerencse, hogy a sors meggátolta szökésedet, melynek igen rossz következményei lehettek volna.

Dózia lesütött szemekkel, szó nélkül ült mellette.

—Nem győznek meg szavaim?—kérdé majdnem fájdalmasan a grófné, ki a hallgatást tagadásnak vagy dacznak vette.

—Nem tudom!—rebegte halkan, bizonytalanul a kérdett s idegesen simítá meg homlokát.

—Nos, tehát ma ne beszéljünk róla többé, különben is későre jár az idő.

E szavak alatt Hermance csöngetett s Ernesztine jelent meg a küszöbön.

—Vezesd a kisasszonyt az általam megjelölt szobába,—mondá Esztheyné, s azután a leánykához fordult:

—Menj, gyermekem. Aludj csöndesen és jól, holnap majd folytatjuk a társalgást, mely ma nem vezetett eredményre.

Dózia gyorsan elhagyva helyét, egy kutató pillantással futtatta tekintetét végig a komornán, azután kezet csókolt a grófnénak, s szó nélkül követte Ernesztinét. Midőn annak szobájába értek s az megnyitotta előtte a mellékajtót, mely csinos, tiszta, egyszerű butorzatú helyiségbe vezetett, Dózia átlépte a küszöböt s gyors pillantással tekintett körül a szobában:

—Itt fogok aludni?—kérdé futó, gunyos mosolylyal.

—Ezt jelölte ki a grófné számára.

—Köszönöm,—viszonzá Dózia s büszkén, hidegen intett fejével és becsukta maga után az ajtót.

Ernesztine boszusan állt a becsukott ajtónál, s halkan mormogta:

—Ki ez a leány, s mit szándékozik vele tenni a grófné. Csak nem…?

A következő szavakat elharapta, azután majdnem fönnhangon mondá:

—Eh! Mily badar eszme! Hisz gyermekkora óta ismerem őt. Mily ostoba gondolatokat idéz föl az emberben a harag és kielégíthetetlen kiváncsiság. Nem törődöm vele.

Lassan vetkőzni kezdett s érezte, hogy fáradt. Öreg volt, meghaladta a hatvan évet, s már kissé nehezére esett állása. Volt ugyan segítsége, de a grófné nagyon pontos és fáradságos kiszolgáláshoz volt szokva s ő éppen úgy, mint hosszú évek előtt, teljesítette kötelességét.

Az órára pillantott, s látta, hogy éjfél elmult. Rendbe rakta ruháit ágya mellett és kioltva a villámosfényt, lefeküdt, s nem sokára egyenletes lélekzetvétele mutatta, hogy alszik, nem sejtve, hogy mi történik a mellékszobában mellette.

Dózia, midőn becsukta ajtaját, az ablakhoz állt, s letekintett az utczára, mely teljesen néptelen volt. Mint mondtuk, nappal is kevés ember fordult meg a palota közelében, s most néma csönd honolt benne, bár nem volt sötét, mert fényes holdvilág sütött, melynek fehér fényénél minden tisztán kivehető volt.

Miután egy ideig így állt, gondolkodva kezébe vette kis utitáskáját és halk léptekkel közeledett a mellékszoba ajtaja felé, hol sejtette, hogy a komorna már lefeküdt, alszik s halkan nyitotta meg azt és hallgatódzott.

Finom hallásához eljutott az öreg nő lélekzetvétele, miből azt következtetve, sőt biztosra véve, hogy alszik, nesztelenül lépett ki a szobából és közeledett a szemben levő ajtóhoz, mely nem volt bezárva s halkan nyilt föl és ő észrevétlenül jutott abba a kis négyszögű előszobába, melyből egyik oldalon a grófné szobái nyiltak, hol a grófnéval az utczáról feljött, a mire tökéletes jártassággal emlékezett. Megindult tehát abban az irányban s remegve tette kezét a kilincsre, félve, hogy az be lesz zárva, miután a komorna szobájának ajtaja nyitva volt.

De a kilincs nesztelenül engedett s ő kilépett ama helyiségbe, melyből az oldallépcső lefelé vezetett és hol a lecsavart villany még némi világosságot terjesztett.

—Jó csillagom, segíts,—suttogta halkan s lehaladt a lépcsőkön, de most zárt ajtó előtt állt, s nem tudta, mitévő legyen. Fogalma sem volt arról, hova vezet az a hosszú folyosó, mely jobbra-balra nyult előtte, de sejtette, hogy egyik oldalon az a főkapunál végződhetik.

Tünődve állt helyén s reszketést érzett tagjaiban, de gyorsan okoskodni kezdett helyzete fölött.

Mit koczkáztatok?—gondolta bizonyos daczczal,—ha rajtakapnak a szökésen, a grófné és a komorna tudják, hogy nem vagyok tolvaj s legföljebb dorgálást nyerek és visszavezetnek szobámba.

A ház úrnője hozott ide titokban, nem akarja, hogy tudják a palotában kilétemet és ha tudatják vele, hogy el akartam menni, ő nem fog lármát csinálni! Hogy tolvaj nem vagyok, azt belátják, s ha kivánják, ezt a kis táskát itt hagyom zálogba, s el fognak engedni menni… Azért legjobb, ha a főkapu felé fordulok, hol még ébren lesz valaki s kibocsát az utczára…