És meg akart fordulni, hogy a folyosón végig menjen, de e perczben kulcsot hallott a zárba illeszteni kivülről s gyorsan fölnyilt a kapu és egy férfialak lépett be rajta égő szivarral szájában, melyet beléptekor kiejtett ajkai közül s lehajolt utána és mielőtt a kaput bezárta volna, keresgélni kezdte szivarját. E perczben azonban szélgyorsasággal érzett valakit elsuhanni maga mellett. Gyorsan fölugrott meghajlott helyzetéből és kilépve a kapun, végigtekintett az utczán, melyen a holdvilág fényénél egy futó női alakot látott tovarohanni s pár pillanatig csodálkozva nézett utána. Azután visszament, bezárta kulcsával a kaput, és fölhaladt lakosztályába, ajkán mosolylyal gondolt a látottakra.
A jövevény Eszthey Bertalan gróf volt, ki nem gondolhatott mást, mint hogy a mellette kisuhanó alak valamelyik női cseléd a palotában, ki az éjszakát valamely kétes tánczmulatságban, vagy mindenesetre a házon kivül akarja tölteni…
És miután ő nem volt erkölcsbiró, s méltányolta az ily «apró kedvteléseket», nagy lelkinyugalommal tért napirendre fölötte, és nemsokára mélyen aludt a napi fáradalmak után…
III.
A következő nap reggelén Hermance grófnő korábban csöngetett komornájának a szokott időnél. Rosszul aludt, vagy jobban mondva, alig aludt valamit; folyton ama kérdéssel tépelődve: hol helyezze el Dóziát, kit legörömestebb tartott volna egy ideig magánál, de hát az leheletlen volt és gondolni sem mert arra…
A csöngetésre Ernesztine azonnal megjelent, még pedig oly különös kifejezéssel arczán, hogy a grófné rápillantva, nyugtalanul kérdé:
—Mi bajod, Ernesztine? Egészen ki vagy kelve magadból.
—Hogyne, grófné! Képzelje, az a fiatal leány eltünt szobájából és a házból.
—Lehetetlen!—kiáltott föl Hermance s gyorsan felült ágyában.
—És mégis úgy van! Ma korán reggel fölébredve, láttam, hogy ajtaja tárva, melyet tegnap bizonyos daczczal és bosszusággal ő maga csukott be orrom előtt, egyetlen szót sem szólva hozzám, de arczán láttam, hogy nem tetszik neki a lakás.
—És ma?—kérdé elfojtott lélekzettel s elhalványodva Hermance.
—Mint mondtam, ma reggel tárva volt ajtaja, ágya érintetlen, kis fekete utitáskája sincs a szobában s az vele együtt eltünt. Úgy látszik, magával vitte.
—Nem tudom, mit gondoljak, Ernesztine s majdnem azt kell hinnem, tekintve ellenszenvedet iránta, hogy segédkezet nyujtottál neki a távozáshoz,—kiáltott föl bosszusan Hermance, mialatt kiugrott ágyából s öltözni kezdett.
A komorna egykedvüen vonta föl sovány vállait s mondá:
—Ezt a bizalmatlanságot nem érdemlem meg, különösen ily jött-ment miatt…
—Hallgass! Te nem tudod, ki az a leány, valamint azt sem képzeled, mily keserüséget okoz nekem távozása!
Ernesztine a legnagyobb bámulattal tekintett rá.
—Ha így beszélt volna velem tegnap, grófné, egészen másként gondolkoztam volna a kisasszonyról,—mondá némi gúnynyal, mialatt segített úrnőjének az öltözködésben, kin nagy levertséget látott, sőt azt is észrevette, hogy annak szemében könnyek csillognak, mi végleg kihozta sodrából.
—Te nagyon merész kezdesz lenni, Ernesztine!—mondá haraggal Hermance.—Azelőtt szó és megjegyzés nélkül teljesítetted rendeleteimet, most titkaimba akarsz avatkozni… Bármily régen vagy mellettem, ezt nem türöm.
—Isten mentsen, grófné. Ezt a szemrehányást nem érdemlem meg, de azt a leánykát valami titokszerüség veszi körül, minek következményeitől félek, s ez nyugtalanná tesz.
—Siess öltözékemmel, a gróf már várni fog a reggelinél, s tudod, hogy ő türelmetlen. Most nincs időm a megfoghatatlan esetről tovább beszélni, de annyit mondhatok, hogy különös szinben tünik föl az a ház, hol ilyen történhetik, és te magad, kinek közvetetlen szomszédságából valaki éjnek idején távozhatik.
A komorna annyira meg volt lepetve e szigorú nyilatkozaton, hogy nem tudott felelni, s minden további szó nélkül öltöztette föl úrnőjét, ki azután sietve ment egyik szobába, mely a nagy ebédlő melletti, kis reggeliző terem volt. Itt szokták a házasok együtt elkölteni reggelijüket, s hol Eszthey gróf már várakozott nejére, ki szokott elegáns pongyolájában jelent meg, mert nem annyira ő, mint férje sokat adott a divatos öltözékre!
Bertalan gróf jó kedvvel ült az asztalhoz, de feltünt neki neje halványsága.
—Valami bajod van?—kérdé tőle aggodalommal,—vagy még mindig nem szünt meg főfájásod.
—Semmi, rosszul aludtam, kellemetlen álmaim voltak.
—Pedig én is kellemetlent akarok mondani,—folytatta mosolyogva
Eszthey.—Jobban meg kellene válogatnod a házban lakó személyzetet!
Éjjel ki—és bejárnak a palotából. Tegnap éjfélkor távozott innét
valaki, midőn hazajöttem.
—Éjfélkor?—kérdé visszafojtott lélekzettel Hermance, s keze, mely a teás csészét tartá, reszketett.
—Vagy valamivel később, midőn hazajöttem, s a kis kapu zárját kulcsommal kinyitottam, egy női alak surrant ki mellettem, és futott az utcza hosszában tova.
—Miért nem tartóztattad föl?—kiáltá oly szenvedélyes izgatottsággal a grófné, hogy férje csodálkozva tekintett rá.
—Mert csak akkor vettem észre, midőn kint volt az utczán.
—Az lehetetlen!
—De úgy van. Beléptemkor kiesett számból a szivar, s azt lehajolva keresgéltem, ezalatt a kapu egy pillanatig tárva maradt, s ő ezt a perczet fölhasználva, kisiklott az utczára.
—Így nem is láttad őt?
—Nem, de fürge, könnyed mozdulatairól itélve fiatal lehetett, mert mint a nyul, röpült végig az utczán.
—Utána néztél?
—Hogyne, sőt utána is mentem volna, ha a sötétben el nem tünik szemem elől.
Hermance gondolkodva nézett maga elé.
—Van fogalmad róla, ki lehetett?—kérdé a gróf.
—Sejtelmem sincs, de tudakozódni fogok utána.
Oly különös, szórakozott hangon ejté ki Hermance e szavakat, hogy férje mindjobban meg volt lepetve, de azt hivén, hogy annak kellemetlen arról beszélni, elejté a tárgyat s kérdé:
—Mikor jön vissza Anika?
—Utolsó levelében azt irta, hogy pár nap mulva.
—Úgy látszik, jól mulat, s talán mégis teljesül óhajtásunk a házasságra nézve.
—Nagyon összeillő pár lenne!
—Mintha egymásnak teremtették volna őket, s ezenkivül Jakab egyike a leggazdagabb embereknek és születésére nézve sem hagy kivánni valót!
—Mindez úgy van, de az, a mi fő, az egyéniségében és jellemében rejlik. Sokszor aggódtam a miatt, hogy Veronika ebben a szomorú társadalomban nem talál olyan férjet, ki méltó volna hozzá, mert ő egészen más, mint a mai leányok.
—Ebben igazad van, ő különös teremtés. A fővárosi élvezetek egészen érintetlenül hagyták jellemét, s olyan, mintha soha ki sem mozdult volna hegyeink közül,—mondá gondolkodva, de nagy melegséggel hangjában Bertalan gróf,—s félek, ha ez a házasság nem jönne létre, nem fog találni olyat, ki megértené őt s boldog lenne vele.
—Azt én is hiszem, pedig ő nem olyan leány, ki boldogtalanságában kárpótlást keresne. A szépségét csodálók terhére vannak, a társadalmi sikerek, luxus, stb. érintetlenül hagyják, s majdnem azt mondhatnám, hogy mindenütt egyedül, elhagyatva érzi magát, még közöttünk is, kik mindent megteszünk, miről tudjuk, hogy örömet szerez neki és éppen azért gyakran reszketek miatta. A hozzá hasonló természetek ritkán vagy soha sem érik el azt, mit az élettől várnak, de mind a mellett szeretném, ha Béla kissé hasonlítana hozzá.
—Az egészen más!—kiáltott föl kissé zavartan Eszthey.—A férfit más mértékkel kell mérni, mint a nőt, s Béla, bár kissé könnyelmű, de ki nem volt az közülünk húsz éves korában, s ő kifogástalan, derék, jó fiú.
—Az atyák sokat elnéznek fiaiknak, s talán ebben rejlik a későbbi baj és szomorúság, mit azok szüleiknek okoznak.
—Lassan kiforrják magukat s később megcsendesednek.
—Nem mindegyik! s félek, hogy fiunk nem azok közül való!
—Fölösleges és időelőtti félelem!
—Mondd csak, Bertalan, óhajtanál te Veronikának olyan férjet, mint
Béla?
Eszthey kissé megzavarodott erre a kérdésre.
—Nem! De a többi leányok nem is olyanok, mint ő, s meg vagyok győződve, hogy Béla boldoggá fogja tenni feleségét, ha egyszer megnősül.
—A boldogság nagyon relativ fölfogás, s félek, hogy e tekintetben nem értünk egyet…
—Én pedig bizonyos vagyok benne, hogy Béla fölött nem kell aggódnunk; ő sokban hasonlít hozzám, s azt hiszem, nem lehet kifogásod ellenem, mint férj ellen,—mondá nevetve a gróf és az asztalon át melegen nyujtá kezét nejének, mit az megszorított, de ajkait, talán akarata ellenére, egy áruló sóhaj hagyta el, minek hallatára Eszthey kissé meglepetve vizsgálta arczát.
—Mit jelent ez a sóhaj?—kérdé enyelegve, de szemöldökei összerándultak.
—Semmi különöst… De bevégeztük a reggelit, s én megyek és tudakozódni fogok az éjjeli szökevény felől.
—Ne büntesd nagyon szigoruan, azonban ne nézd el az ilyen éjjeli kirándulásokat, ha nyomára jösz kilétének,—mondá nevetve Bertalan gróf, s mindketten elhagyták az ebédlőt.
Hermance, bármily nagy erőfeszítéssel igyekezett a reggelinél nyugodtnak látszani, úgy érezte, hogy tűkön ül az egész idő alatt. Ajka beszélt, gépiesen mondta el félelmét fiára nézve, reményét leánya házasságát illetőleg, de gondolatai másfelé kalandoztak, s midőn bemehetett szobáiba, sietve kereste föl Ernesztinet, ki összekulcsolt kezekkel látta őt belépni, s arczán leírhatatlan nyugtalanság és aggodalom volt kifejezve.
—Semmi nyom!—kiáltott föl a komorna.—Már az egész házat kikérdeztem, persze óvatosan, hogy ki hol volt az este, s nem távozott-e valaki a házból? Portást, inasokat, a konyhaszemélyzetet, de senki sem tud semmit, s ha babonás volnék…
—Nem babonáról van itt szó, Ernesztine! hanem meggondolatlanságról!— kiáltott föl haragban kitörve a grófné.—Hogy és miként tünt el ama fiatal leány, azt én már tudom; kisurrant a kiskapun, midőn a gróf hazajött, s nyitva hagyta maga után pár pillanatig az ajtót, de hogy jutott odáig, sötétben, tájékozatlanul, innét, ebből a szobából rajtad keresztül? … Azt kivánnám megfejteni, mi majdnem hihetetlen.
Az öreg komorna szájtátva hallgatta e gyorsan, idegesen kiejtett szavakat.
—A gróf eresztette ki? De hát ő mit gondol róla?—kérdé bámulva.
—Nem eresztette ki, de midőn kinyilt a kapu, ő kiosont mellette, s futott az utczán végig. A gróf utána nézett, de már messze volt, s azt hitte, valamelyik cselédleány szaladt ki a palotából.
—Ez valószinű lehetett volna! De hát miért ment el, s hova lett?
—Azt az Isten tudja, s én csak annak szeretnék nyomára jönni, hogy ment ki innét?
—Valószinüleg mélyen elaludtam és nem vettem észre távozását,—mondá bűnbánóan Ernesztine.—Azonban mondhatom, nagy bátorság kellett ahhoz, hogy így távozzék egy ismeretlen házból, hol soha meg nem fordult, nem ismerte a helyiségeket, és neki mert menni rossz szándékának és a mi a legkülönösebb, hogy az sikerült is neki.
—Most keresnem kell, de hol és merre? Erre a kérdésre nem tudok magamnak felelni, holott okvetlen föl kell találnom.
—Érdemes ő arra, grófné, hogy fáraszsza magát érte?—kérdé Ernesztine haraggal.
—Ez a tett nem volt szép tőle, de nem is érte, hanem magam miatt kell őt föltalálnom, még pedig mielőbb, mert nincs egy nyugodt perczem, míg nyomában nem vagyok.
E szavak után Hermance komornájától követve, lakosztályába sietett, gyorsan átöltözködött, bérkocsit hozatott, mert nem akart oda, a hová készült, saját fogatán menni s elhajtatott Obrennéhez, mert egyedül tőle tudhatott meg valamit.
A rendőrséghez nem fordulhatott, s természetszerüen azt lehetett következtetni, hogy Dózia oda mehetett csak, hova már az intézetből titkon menni akart, s hol bizonynyal várták őt, miután odamenetele meg volt előre beszélve.
Ez volt reménye, s ezért kereste föl újra Obrennét, ki csodálkozva látta őt belépni, ki előtte való nap, ha talán nem is haraggal, de mindenesetre nehezteléssel távozott tőle.
Azonban mindjárt az első pillanatban látta Hermance arczán, hogy az valami rendkivüli ügyben jött hozzá. A grófné rendesen vidám, mosolygó arcza nagyon komoly volt, viruló bőrét halványság borítá, szemei alatt fekete karikák huzódtak, nagy nyugtalanságának jelei, s ajka szorosan lezárva, alig birta az őt fogadó nő üdvözlését viszonozni.
Egész megjelenésén bú, gond és fájdalom volt kifejezve.
—Mi baja, grófné?—kérdé megdöbbenve Obrenné, midőn vendége helyet foglal s ő állva maradt előtte.
—Dóziát keresem, ki tegnap eltünt házamból, hova őt innét magammal vittem.
—Dó-zi-a eltünt?—kiáltott föl bámulva és megrettenve Obrenné, ki nem tudta hamarjában, mit gondoljon e kijelentésről.
—Nyom nélkül! Gondolhatja lelkiállapotomat, s azért jöttem, hogy egy Klára nevű hölgyről tudakozódjam, ki barátnője neki, s kihez innét menni szándékozott. Ennyit kivettem belőle, többet nem tudok róla.
—Klára? Ez lehetetlen! Lamberth Klára itt van házamban, nem mint növendék, mert már húsz éves, de gyámja kért, hogy pár hónapig itt maradhasson, mialatt társalkodónőt szerez neki, s birtokára küldi, mert gazdag árva leány, nincs senkije… De az nem nyujthatott Dóziának segédkezet a távozásra. Nem, azt nem hiszem.
—És még is úgy kell lenni. Dózia ugyanezeket beszélte róla, de vezetéknevét nem mondta meg. Tehát itt van az a Klára, s ma nem távozott hazulról?
—Tudtommal nem. De ő jöhet-mehet a nélkül, hogy engedelmet kérjen, sőt egy idős hölgy naponkint eljön érte, hogy sétálni, olykor szinházba kisérje. Ma azonban, azt hiszem, még nem távozott az intézetből.
—Nézze meg, kérem, s ha itt van, hivja ide.
—Mit akar vele, grófné?
—Kikérdezem Dózia felől.
—Félek, hogy nem teljesíthetem kivánságát, mert nem tehetem ki őt gyanunak… Sértve érezhetné magát.
—Nem fogom őt gyanuval sérteni. Igérem, hogy általános kérdéseket intézek hozzá, azt, hogy nem sejti-e, mint Dóziának jó barátnője, hova tünhetett az el éjnek idején?
—És ha ő csakugyan tudna arról, reméli, grófnő, hogy őszintén fog felelni?
—Nem szavaiból, de viseletéből fogom megtudni, hogy tud-e Dóziáról.
És talán ha látja rémületemet, őszinte lesz irántam.
—Alig hiszem. Ezek a mai leányok nagyon erős és határozott egyéniséggel birnak, különösen az ilyen árvák, kik korán megszokják az önállóságot,—mondá Obrenné, habozva ejtvén ki szavait s Hermancenak föltünt, hogy arcza és hangja nagyon tétovázó és egész lényén nagy izgatottság látszott.
—Ismeri annak a leánynak körülményeit?—kérdé a grófné.
—Azt nem állíthatom,—viszonzá gyorsan, majdnem ijedten a kérdett s leült vendégével szemben.—Mindössze annyit tudok róla, hogy Lamberth Klárának hivják, hogy gazdag, független, árva s gyámja Holcsi ügyvéd volt eddig, de őt mielőbb nagykorusítani akarja.
—Így már értem, a mit Dózia beszélt,—kiáltott föl Hermance megörülve, hogy egy csekély fölvilágosítást kapott Dózia barátnőjének körülményeiről.
—Dózia beszélt Kláráról?
—Megigértem neki, hogy nem tudatom önnel, miként ő csalta el innét Dóziát, ki hozzá akart menni, midőn elhagyja az intézetet… Most azonban fölment adott szavam alól az, a mi történt s elárulom Dózia szövetségesét.
—Nem hiszem!—kiáltott föl Obrenné láthatólag elhalványodva.—Dózia nem mondott igazat.
—Én pedig meg vagyok győződve, hogy ő a valót beszélte, s Klárát kell kikérdeznünk a szökevény holléte felől.
—Ha titokban akarták tenni, Klára nem fog vallani és végre is ő nem tartozik nekem vallomással,—mondá mind nagyobb zavarral és nyugtalansággal az intézet főnöknője.
—Ellenkezőleg! Vagy azt akarja, hogy a rendőrséghez forduljak? Azt is megteszem, ha nem tudok másként Dózia nyomára jönni,—mondá a grófné jól szemügyre véve Obrennét, kinek viselkedése mind gyanusabb, vagy legalább is különös volt előtte.
—Azt ne tegye és nem teheti, grófné,—mondá megdöbbenve Obrenné,— mert annak beláthatatlan s ki nem számítható következményei lehetnének. Gondolja meg saját helyzetét és vegye fontolóra, hogy nekem mennyire árthatna, ha nyilvánossá lenne ez a dolog.
—De hát mit tanácsol ön nekem?
—Tanácsot adni nem tudok, de hogy lássa, miként kezére járok, behivom
Klárát, mit nem kell mondanom, hogy nem szivesen teszek.
—Abban nem kétkedem, azonban nem állhatok el kivánságomtól, hogy vele beszéljek, mert Dóziát nekem így vagy úgy, de föl kell találnom.
Obrenné a határozottan kiejtett szavakra gyorsan elhagyta helyét, s kisietett a szobából, de tartásán nagy nyugtalanság és levertség látszott, mit a grófné nem tudott megmagyarázni magának.
Alig volt azonban pár perczig távol, visszajött, mondván, hogy a kit keresett, már nincs otthon, kevés idő előtt hagyta el a lakást.
—Úgy megvárom őt,—jelenté ki Esztheyné.
—Az soká fog tartani, mert olykor ebédre is kimarad, azonban talán holnap ilyenkor fáradhatna ide méltóságod.
—Holnapig már huszonnégy órát vesztünk s nekem a bizonytalanság türhetetlen. De mindenekelőtt beszéljen nekem erről a Kláráról valamit. Ki ő, kik voltak szülői, s hogy került önhöz?
—Elmondom, a mit tudok róla,—viszonzá Obrenné s visszaült kis idő előtt elhagyott helyére.
Hermance feszült érdekkel várta szavait.
—Egy napon—kezdé Obrenné—öreges úr lépett be hozzám, megnevezte magát, hogy ő Holcsi Kálmán fővárosi ügyvéd s egy kérelemmel jött, tudniillik, hogy fogadnám be rövid időre unokahugát és árva gyámleányát, ki huszadik évében van, most jött ki a kolostorból, hol növekedett s zárdaszűz akart lenni, de ő lebeszélte, és ennek következtében kilépett onnét. Ő nőtelen ember s nem tarthatja magánál Lamberth Klárát, kit mielőbb nagykorusítani fog, átadja neki vagyonát, mely igen tekintélyes, de míg az megtörténik, nem tudja őt kellőkép elhelyezni s azért hallván intézetemről, idejött, hogy arra kérjen, miként addig szárnyaim alatt lehessen, míg nagykorusítása megtörténik és önálló lesz.
—Ez ellen nekem nem volt és nem lehetett kifogásom, sőt nyereségnek tekintém, mert az öreg úr sejtette velem azt a gazdag jutalmat, melyet Klára tartásáért kapni fogok. Így jött intézetembe Lamberth Klára, ki igen művelt, nagyon eszes, szellemdús leány. Viselete kifogástalan, s azért alig birom elhinni, hogy ő részese volna Dózia szökésének.
—Így beszélte nekem Dózia s nem kételkedem, hogy igazat mondott,— viszonzá Eszthey grófné.—Mert nem tudott volna ily regét kitalálni, ha annak nem volna alapja, de sőt nem is indult volna oly útra tájékozatlanul, hol nem talál előbb biztosítékot.
—Nem akarok grófnénak ellenmondani, mert nem vagyok biztos Dózia szavainak ellenkezőjéről, azonban…
—Kérem, ne bocsátkozzunk czáfolatokba,—vágott a szavába majdnem indulatosan Hermance.—Most az a kérdés, hol van Dózia, s ezt kell Klárától megtudnunk, még pedig mint mondtam, mielőbb, mert a bizonytalanság kiállhatatlan nekem.
—Mihelyt hazajön Klára, beszélek vele s kikérdezem.
—Vagy talán legczélszerübb és rövidebb lenne, ha én innét az ügyvédhez mennék… Hogy is hivják őt?
—Holcsi Kálmán, de nem hiszem, hogy ő fölvilágosítást adhatna a kérdéses ügyben.
—Én pedig meg vagyok arról győződve, hogy nemcsak tudja Dózia hollétét, de talán nála, lakásán van elrejtve… Hogy miféle czélból, azt természetesen lehetetlen kitalálnom, azonban valamely oknak kell arra lenni, hogy elcsalták innét a tapasztalatlan leányt.
—Mi okból tették volna? ha ugyan az öreg ügyvédet is belevonjuk a kérdéses ügybe, mert szerintem legvalószinűbb, hogy ő mit sem tud arról, s ha csakugyan Klára tudtával történt Dózia távozása, meglehet, hogy nem egyéb, mint a két leány regényes terve…
Hermance elhagyta helyét.
—Fölkeresem Holcsi ügyvédet,—mondá elhatározva magát.—Legyen szives tudatni velem lakását.
—Legnagyobb sajnálatomra azt sem tehetem.
Esztheyné nagy csodálkozással tekintett rá.
—Tudja-e, Obrenné asszony, hogy kérésem megtagadása nagyon különös gondolatokat kelt bennem,—mondá haraggal.
—Remélem, nem hátrányomra történik az, grófné,—viszonzá nyugtalanul
Obrenné.
—Sőt! Azt kell hinnem… De nem folytatom ezt a kérdést. Azonban szabad tudnom, miért tagadja meg tőlem az ügyvéd lakásának hollétét, melyet minden czimtárban megtalálhatok?—kérdé Hermance figyelmesen vizsgálva a főnöknő arczát.
—Egyszerüen azért, mert nem akarok ebben a dologban szerepelni! Sőt egyáltalában nem óhajtom, hogy Holcsi úr, ki mindig igen bőkezű volt hozzám, arra a gondolatra jöjjön, miként én segédkezet nyujtottam a kellemetlen ügy kutatásához, melyről nagyon valószinű, hogy ő mit sem tud, az egész csak Dózia agyának szüleménye s egy öreg úrnak fölösleges nyugtalanságot és kellemetlenséget okozna.
—A mit kegyed most mond, az látom arczán, hogy maga sem hiszi!— kiáltott föl indulatosan a grófné,—és csodálkozom, hogy azt velem el akarja hitetni.
—Engem is gyanusít méltóságod?
—Nem gyanusítom, de viseletéből határozottan látom, miként sehogy sem kivánja Dózia hollétének kutatását. Azért távozom. Isten önnel,—mondá nagy fölindulással Hermance, s rá sem nézve többé Obrennéra, kisietett a szobából és a lakásból, hol a főnöknőt nagy izgatottságban hagyta, ki pár perczig mély gondolatokba merülve állt helyén, azután vállát fölvonva, kétértelmű mosolylyal fordult belső szobái felé…
IV.
Hermance grófnő nagy lelki fölindulásban érkezett haza, s már az egész uton azon tünődött, hogy kutassa ki Holcsi ügyvéd lakását, melyről csak annyit tudott, hogy annak a czimtárban kellett lenni, de hol szerezzen egy czimtárt? Ez a kérdés foglalkoztatá.
Ledobva kalapját és felöltőjét, férje szobáiba ment, hogy annak könyvei között talál egy olyan könyvre, melyre neki szüksége volt.
Eszthey gróf kissé rendetlen természettel birva, minden dolga és tárgya meglehetős zűrzavarban szokott lenni, mert ő amaz emberek közé tartozott, kik az életről azt tartják, hogy az azért adatott, miként annak minden perczét a lehető legnagyobb mértékben kihasználjuk.
E gondatlanságot lakása is kifejezte, mert íróasztalán rendesen nagy halmaz levél feküdt hetek óta fölbontatlanul, s csak akkor nézte át azoknak tartalmát, ha már nagyon sok összegyült vagy éppen más tennivaló hijában kedve kerekedett hozzá.
Ezt a szokását ismerve Hermance grófnő, nem volt meglepetve, midőn a szobába lépve, az íróasztalon nemcsak egész rakását találta az el nem olvasott leveleknek, s más egyéb irományoknak, hanem szerteszét hányva nyitott levelek is hevertek, melyeknek tartalmát valószínüleg a cselédség is rendesen átolvasta.
Körültekintett s az asztalon fekvő könyvek között a czimtárt kereste, de nem találta, s egyik nyitott levélre estek szemei, melynek tartalma csak néhány sorból állt, de előtte érdekesnek látszott, midőn az első betüket elolvasta.
Méltóságos Gróf Úr!
Ha méltóságod egy igen fontos tárgyban fölvilágosítást akar nyerni, forduljon Holcsi Kálmán dr. ügyvédhez, kit naponként tíz és tizenkét óra között irodájában talál. Vadász-utcza 12. szám, 1. emelet.
Meg kell még jegyeznem, hogy egy olyan ügyről van szó, melyben gróf úr már évek óta fáradozik…
Hermance szédülni érzé fejét e csodálatos véletlenre, mely oly váratlanul tudatta vele azt, a mit keresett, s a falon függő órára pillantott, hogy megtudja: lehetséges volna-e neki az ügyvédet még a délelőtt folyamán fölkeresni.
Dél volt s így hasztalan menne hozzá. Gondolkodva állt helyén s a legnyugtalanítóbb eszmék kergették agyában egymást.
Mit akarhatott férjével tudatni Holcsi ügyvéd? Miféle ügyben fáradozott az évek óta, miről neki, nejének, sohasem tett említést? Valami titokszerűség lengett át az irályon, mintha félne annak írója többet elárulni soraiban, mint éppen szükséges, azonkívül név vagy aláírás nélkül volt a tudósítás, mi nagy nyugtalanságot okozott neki.
Megfordult és szobáiba ment, hol helyet foglalva, tovább tünődött, de megjegyezvén magának az ügyvéd lakását, elhatározta, hogy a következő nap fölkeresi őt, bár megkoczkáztatta azt, hogy ott férjével találkozik…
Midőn egy óra mulva férjével a második reggelinél együtt ült, azt nagyon szórakozottnak találta.
—Hol töltötted a délelőttöt?—kérdé odavetve tőle.
Eszthey a tudakozódásra kissé meg volt lepetve, mert nem szerette, ha ily egyenes kérdést intéztek hozzá utjai felől, mit neje nem is igen szokott tenni, s egy fürkésző pillantást vetve rá, mondá:
—Ügyes-bajos dolgaim voltak, mik egész délelőttömet igénybe vették.
—Máskor azokat titkárod végzi.
—Személyes ügy volt, mit nem szeretek rábizni.
Tehát Holcsi ügyvédnél járt,—gondolta a grófné, a «személyes ügyből» következtetve ezt a föltevést. De nem mert tovább kérdezősködni s a reggeli meglehetős egyhanguságban folyt le, mi ritkán szokott történni, mert a házasfelek többnyire csak étkezésnél látták egymást, mindketten beszédesek voltak s ilyenkor mindig találtak egymásnak mondani valót.
Reggeli után, mint rendesen, a gróf dohányzójába mentek, hol nemsokára vendéget jelentett a komornyik: Oroszlay Jakab grófot.
E név hallatára a házaspáron élénk meglepetés látszott, jelentőségteljes tekintetet váltottak együtt, mialatt Hermance mondá:
—Szivesen látjuk a grófot.
A föltárult ajtón fiatal ember lépett be, magas, karcsú, előkelő alak, egyenes tartással, emelt fejjel, de mind a mellett nem lehetett rajta büszkeséget fölfedezni, sőt arczának kifejezése szelid, melankólikus volt, ajkán kedves mosoly ült s két sor hófehér fogat láttatott.
Megjelenése feltünő és rendkívül rokonszenves volt.
—Üzenetet hozok Veronika grófnőtől,—kezdé komoly, mély zengzetű hangján, mialatt üdvözlé a háziakat, s mindkettőjükkel kezet fogva, leült Hermance közelében.—Ő maga a napokban érkezik.
—Leveleiből látjuk, hogy pompásan mulat,—viszonzá a grófné,—de hogy történt, hogy ön abbanhagyta a vadászatot?
—Sürgős dolgaim voltak s nehéz szívvel bár, de jönnöm kellett a fővárosba.
—Már nem is mégy vissza?—kérdé Eszthey.
—Ezuttal nem.
—Hosszabb dolgod van Budapesten?
—Néhány hónapra Angolországba megyek s előbb ügyeimet kell itt elvégeznem.
Úgy a férj, mint a nő arczán megdöbbenés látszott e kijelentésre.
—És mit csináltak mindent Csetneken, hol az idén, mint Veronika írja, szokatlan nagy társaság gyült össze?—kérdé gyorsan Hermance, hogy megdöbbenését titkolja.
—Nagyon vigan voltak. Minden este táncz, zene, ének stb., most szinházi előadásra készülnek, mit, fájdalom, én már nem láthatok.
—Nem halaszthatta el útját?
—Lehetetlen volt,—mondá kissé habozva Oroszlay, mi beszéde közben gyakran észrevehető volt hangján, s mi igen érdekessé tette beszédét, mert a hallgató előtt úgy tünt föl, mintha gondolatai távol volnának, s valamely álmodozást akarna leküzdeni, mit szemeinek ábrándozó kifejezése is minduntalan elárult.
—És meddig maradsz Budapesten?
—A meddig ügyeim tartóztatnak, de remélem, a hét végén szabadulhatok.
—A farsangra azonban visszajön?
—Nem tudom, nincs meghatározva távollétem ideje, azonban a farsang, mint talán tudja grófné, rám nézve nem bir vonzóerővel.
—Igaz, te inkább kerülöd, mint keresed a társaságot,—mondá mosolyogva Eszthey.
—Sem az egyiket, sem a másikat nem mondhatnám. Szeretek egyedül lenni, de nem kerülöm az embereket.
—És mivel tölti idejét, ha egyedül van?—kérdé Hermance érdekkel.
—Magam sem tudnám megmondani,—viszonzá gondolkodva a kérdett s ajkán szelid mosoly villant keresztül.—Azt hiszem, tünődöm valami fölött, a mit nem lehetne szavakba önteni, vagy olvasok és a fölött gondolkodom, vagy azt sem… Igazán, grófné, e kérdésre nem tudnék felelni.
—Ha tudnám, hogy szerelmes, érteném szavait.
—Az nem vagyok, sőt félek, hogy nem is leszek soha! Szeretem az emberiséget, a természetet, mindent, a mi szép, magasztos, csodálatraméltó, de egyetlen tárgy vagy személy sem lelkesített annyira, hogy mélyebb érzelmekre gerjedtem volna.
Kissé elmerülve, gyanutlanul ejté ki mély, kellemes hangján Oroszlay e szavakat, nem véve észre, sőt nem is sejtve, hogy mily leverő hatást tettek azok a grófnéra, ki férjére pillantva, annak is kellemetlen, vagy inkább csalódott kifejezést látott arczán.
De bizonyos okokból jobbnak látták ezt a tárgyat nem folytatni s
Hermance minden átmenet nélkül mondá:
—Nem akarna ma este nálunk ebédelni, ha már nem igérkezett el valahová?
—Örömmel, grófné, ha nem lesz nagy társaság, mert…
—Nem szereti a zajt és sok beszédet,—egészíté ki a félben hagyott szavakat a grófné.—Azt tudjuk s hiába is tagadná, de mondja meg, mi okozza ezt az antipatiát önnél, ki mindenkitől csak előzékenységet tapasztalhatott?
—Kétségkívül! Nem mondanék valót, ha tagadnám, a mit a grófné állít s én nagyon jónak is tartom az emberiséget, és magamban kereshetném a hibát, ha csakugyan nem kedvelném a társaságot. De nem úgy van, mert inkább félelemnek lehetne tartózkodásomat mondani, vagy velem született ferdeségnek… Azonban ne beszéljünk rólam, mert az unalmas tárgy. Inkább Béláról szeretnék valamit hallani, itthon van-e, s miért nem jött Csetnekre?
—Itthon van, de ritkán látjuk őt,—viszonzá önkéntelen sóhajjal Esztheyné.—Bár hasonló volna ő önhöz, Jakab s kevesebbet futkosna élvezetek után.
Bertalan gróf erőltetve nevetett.
—Ilyenek a nők,—mondá, enyelegve pillantván nejére.—Sem ez, sem az nem elégíti ki őket.—Azután a vendégéhez fordult:
—Béla ma este az ebédnél jelen lesz; hogy miért nem ment Csetnekre a vadászatokra, nem tudom, elég helytelenül tette…
—Jól mulatott volna.
—És a mit élvezhetünk, azt igyekezzünk megragadni, de az ifjuság nem is sejti, mily gyorsan eltünnek azok az évek, mik szórakozásra adattak.
—A szórakozás azonban egyéni,—mondá Jakab gróf.—Mindenki másban találja föl életörömét, s a legtöbben hamis irányban kergetik az élvezeteket, de Béla talán nem tartozik azok közé.
—Ő úgy él, mint a legtöbb ifjú ember s én nem tehetek neki szemrehányást, mert visszagondolok saját ifjuságomra!
Mindhárman nevettek ez őszinte, tréfásan kiejtett vallomásra s
Oroszlay elhagyta helyét.
—Tehát a viszontlátásra ma este nyolcz órakor,—mondá Hermance, de midőn az ifjú elhagyta a szobát, majdnem leverten fordult férjéhez:
—Úgy látszik csalódtunk Jakab érzelmeiben Veronika iránt,—mondá szomorúan,—s félek, hogy leányunk maga is csalódik.
—Nem lehet arra adni, mit az emberek beszélnek,—viszonzá a gróf.—Ez az ifjú egészen különös természet s talán még nincs tisztában érzelmeivel és azért távozik, hogy próbára tegye vonzalmát. Hogy Veronika érdekli őt, annyi bizonyos. Nekem ilyenekre nézve jó szemem van.
—Azzal nem lehetünk tisztában mai nyilatkozata után, sőt az is meglehet, hogy czélzatosan ejté ki szavait, mik a szerelemre vonatkoztak.
—Nos, majd meglátjuk…—viszonzá az órára pillantva Eszthey, ki nem tudott hosszasan egy tárgynál maradni.—Veronika még oly fiatal, hogy évekig várhat erre az újkori Hamletre, ki tünődik, okoskodik, álmodozik, de talán nem fogja azt mondani Veronikának: menj kolostorba Ofélia!
Mindketten elnevették magukat ezekre a tréfás pátoszszal kiejtett szavakra, s a gróf megölelve és megcsókolva nejét, elhagyta a szobát, míg Hermance lakosztályát kereste föl s ismét az eltünt leánykára gondolt, kinek holléte és sorsa folytonos rettegésben tartá.
A nap folytán már nem tehetett semmit a keresésre nézve, holott minden órát veszteségnek tartott, mely tétlenségben mult el és önkéntelen vissza-visszagondolt Obrenné különös viseletére, mi nem tudta, mi okból, de gyanusnak tetszett neki. Hogy azonban miféle következtetéseket vonjon le abból, azt nem tudta megállapítani.
Csak volna egy megbizható férfi ismerősöm,—gondolta sóhajtva, kire rábizhatnám titkomat s biztos volnék hallgatásában… Én mint nő oly keveset tehetek, sőt gyanuba keverhetem magamat, mint a hogy gyanakodott rám Ernesztine, ki pedig távolról sem ismeri a világ rosszaságát, s ki egész életemben mellettem volt, és ismeri életemnek minden perczét…
Azután azt a kérdést vetette föl, ha az ügyvédnél teendő látogatása nem vezetne eredményre, mitévő lesz akkor? És erre nem tudott magának felelni. A rendőrséghez nem fordulhatott, mert tiltotta ezt neve, állása, kiléte és az ügy, mi felette kényes volt, s nem adhatta azt a világ nyelvére.
És mégis föl kell találnia azt a szerencsétlen, könnyelmű, tapasztalatlan gyermeket, kinek most már kezdte hinni, hogy rossz hajlamai vannak, mint Obrenné mondta, de azután az is eszébe jutott, hogy mily szomorúan kérdezte tőle: nem maradhatna-e a palotában, s neki nemmel kellett kérdésére felelni.
Talán ha itt maradhatott volna, nem határozza magát arra a lépésre, hogy éjnek idején elhagyja egyetlen menedékhelyét. Talán a keserv, vagy a büszkeség és csalódás követtette el vele azt a meggondolatlanságot, hogy az utczára menjen s czél és irány nélkül fusson ki a világba.
Ez elmélkedés alatt összeszorulni érezte szivét. Lelkiismereti furdalást érzett és könnyek szöktek szemébe, mert tehetetlennek érezte magát és még sem riadt vissza bármily eszköztől, hogy Dóziát föltalálja. Maga sem tudta hogyan és miért, egyszerre Oroszlayra gondolt.
Hátha neki tenne őszinte vallomást?
És gyorsan előtte állt képzeletben az ifjú nemes, szimpatikus, bizalmat gerjesztő alakja, kiben lehetetlen volt csalódnia. Buskomoly tekintete arról a belső küzdelemről látszott beszélni, melylyel önmaga ellen harczol. Isten tudja, mit akarva legyőzni. Majdnem tökéletesnek lehetett őt hinni, ki semmi földi gyarlóságnak sincs alávetve, s ifjusága daczára magasan állt többi korabeli társai között.
Miért hitte ezt róla Hermance, s miért vélekedett így felőle majdnem mindenki, azt talán senki sem tudta volna megmondani, mert ő nem tárta ki belsejét, sőt kedves, nyiltnak látszó modora mellett csodálatos zárkózott volt, s őrizkedett belsejébe pillantani hagyni.
—Rendkívüli ember!—sóhajtá Hermance,—vajha sikerülne Veronikának szerelmét megnyerni, de most kevesebb reménye volt neki ahhoz, mint csak pár nap előtt is.
Egy ideig még tünődött a teendők fölött, azután gyorsan elhatározta magát, hogy Jakabnak elmondja aggodalmait. Határtalanul bizott benne, s fölkéri őt, hogy segítsen neki Dóziát keresni, még pedig mindjárt ma az ebéd után, ha pár perczig maguk maradnak. Holnapra egy bizonyos órában látogatását kéri, hol háborítatlanul beszélhetnek. Hogy mit és mennyit fog neki mondani Dózia történetéből, azt még nem határozta el. A mennyi szükséges lesz! Többet nem… De ez a gondolat egészen fölvidítá, s egyedüli segélyeszköznek tekinté tehetetlen vergődésében. És ezzel az elhatározással készült az ebédhez, mind a mellett nem téve le arról a szándékáról, hogy Holcsi ügyvédet másnap személyesen fölkeresi…
E két határozat után kedélye valamennyire lecsillapult, s megkönnyebbülve ült íróasztalához, hogy leányának írjon és megtudakolja tőle: nem volt-e valamely előzménye és oka, hogy Oroszlay elhagyta Csetneket és a vadászatot, mely kedvencz szórakozása. Nem történt-e valami közöttük stb., mi fölemlítésre méltó volna?
A levél bevégzése után öltözködéshez fogott, s becsengette
Ernesztinét.
—Nincs még semmi hír arról a fiatal leányról?—kérdé a komorna, mialatt úrnője haját rendezé.
—Semmi!—sóhajtá szomorúan Hermance.
—Kis idő előtt a portás beszélte, hogy Béla gróf tudakolta tőle: ki hagyta el tegnap éjfél után a palotát?
—Honnan tudja ezt Béla?
—Látott valakit végig sietni az utczán, s azt sejté, hogy innét ment az ki. A portás természetesen semmit sem tudott róla.
—És te azt hiszed, hogy a siető alak azonos ama fiatal leánynyal?
—Meg vagyok győződve, annál is inkább, mert a portás azt is beszélte, hogy a gróf úr nagy csodálkozását fejezte ki a fölött, miként az innét kisiető hölgy az ő üresen hagyott bérkocsijába ugrott be, s tovahajtatott.
—De hogy történhetett az, midőn a leány végig sietett az utczán, s fiam a palota kapuja előtt szállt ki a fogatból?
—A gróf, ha későn jön haza, soha sem hajtat a kapu elébe, nehogy a csöndes utczában lármát csináljon. Az utcza sarkán hagyja azt el, s onnét gyalog jön. Így történt tegnap is, midőn a női alak elsuhant mellette, s ő utána nézve látta, hogy az gyorsan beugrott a bérkocsiba, melyből ő kiszállt.
—Ez valószínű,—mondá gondolkozva Hermance,—mert hisz a föld nem nyelhette el, s nem barangolhatott egyedül az utczákon. A véletlen kezére játszott, de ez nagyszerű fölfedezés, Ernesztine. Fiam tudni fogja a bérkocsi számát, mert talán rendesen azzal jár, s attól megtudjuk, hova vitte Dóziát.
—Dóziának hivják?—kérdé a komorna meglepetve.—Az öreg grófnénak is az volt a neve…—És a vén cseléd megcsóválta fejét, s jelentőségteljes tekintetet vetett asszonyára, ki félrefordítá fejét, de azt látta, hogy elpirult.
—Száz és száz embernek van ugyanazon neve,—mondá azután bizonyos zavarral Hermance.—Hogy jutott most éppen napam neve az eszedbe?
—Magam sem tudom, grófné. Erre igazán nem tudnék felelni, de negyven éve vagyok ez uri háznál, s ily hosszú idő alatt sokat lát és tapasztal az ember.
—És képzel!—jegyzé meg erőltetett mosolylyal Esztheyné, mialatt elhagyván helyét a tükör előtt, öltözködéshez kezdett, s nagyon jó kedvvel lépett a társalgóterembe, hol férjét, Oroszlayt és fiát már együtt találta.
Talán a remény, a bérkocsi történetének megtudása, vagy az az elhatározás, hogy Jakab gróf segítségét kéri, okozták, hogy ez este különösen előnyösen nézett ki fekete bársony ruhájában, fehér gyöngysorral a nyakán, mi nemcsak férjének, fiának, de a vendég ifjunak is feltünt.
Mint mondtuk, ő közel volt a negyven évhez, sőt többen azt állították, hogy túl van rajta; mind a mellett feltünő szép asszony volt s ama hölgyek közé tartozott, ki bár szinte, mint annyian, kivette részét az élet küzdelmeiből, sőt csalódásaiból is, de az nem látszott meg arczán s nyugodt báj ömlött el vonásain, mintha sohasem látott volna szomorú napokat, vagy az idő nem merte volna érinteni fiatalos szépségét.
És az ebéd kellemesen, vidáman folyt le. A fényes világítás, az asztalt diszítő pompás virágok illata, a jó borok s a kitünő étlap természetesen hozzájárult a kedélyek derültségéhez és a vendég ifjú, az egyedüli idegen az asztalnál, mind beszédesebb lett, s elveszté az őt jellemző komoly zárkózottságot, mi gyakran habozóvá tette társalgását.
A fiatal Eszthey Béla szemmel láthatólag csodálta őt, ki számtalan ifjú embernek volt ideálja s nem egy próbálta meg utánozni modorban, beszédben, öltözködésben, de mind messze maradtak az eredetitől.
A fiatal Eszthey csinos, magas termetű ifjú volt. Hasonlított anyjához arczban, de természete, kedvtelései, atyjára vallottak, ki nem is gyanítá, mily helytelenül fogta rendesen pártját kihágásainak, s ez által gyakran féktelenné tette a különben is könnyelmű hajlamokkal biró alig husz éves ifjút.
Midőn elhagyták az ebédlőt, szivarozás közben Béla megemlíté éjjeli kalandját, mely érthetetlen volt előtte s a többiek külön-külön és más-más érdekből feszülten hallgatták, de a háziak közül talán senki sem vette észre, hogy Jakab gróf párszor kérdőleg függeszté szemét a házi úrra, ki szintén elmondá, hogy a női alak mellette suhant ki a palota hátulsó kapuján, kit fia a bérkocsiba látott ugorni és elhajtatni.
—Ismered a bérkocsi számát?—kérdé tőle odavetve a grófné közönyt erőltetve, mint kit alig érdekel az elmondott különös történet.
—Nem!—viszonzá a kérdett.—A Ferencziek-terén ültem abba s egyenesen az utcza sarkáig hajtattam, de annyira érdekel ama titokzatos hölgy kiléte, hogy holnap, vagy még ma este tudakozódni fogok róla az ott álló bérkocsisoknál.
Azután másról kezdtek beszélni s végre a három úr együtt távozott, a nélkül, hogy Hermancenak alkalma lett volna Jakabot fölkérni a másnapi látogatásra, de elhatározta, hogy ír neki s megkéri őt a hozzá való jövetelre.
V.
Vidáman sütött a nap, midőn Hermance kilépve a palota kapuján, az első kocsiállomáson bérkocsiba ült s a Vadász-utczába hajtatott.
Megjegyezve magának férje leveléből a házszámot, tudatta ezt a kocsissal s könnyű léptekkel ment föl az emeletre és be az ajtón, mely az ügyvéd czimtábláján a Holcsi Kálmán névvel ékeskedett.
Pár percznyi habozás után a belső szobába nyitván, fiatal, kopott ruhájú férfiúval állt szemben, kivel tudatván óhajtását, az egy nagy, tágas terembe vezette, hol többen ültek íróasztaluk mellett s a mellékszobából magas, szikár, sárgaképű ötven-hatvan év között lévő fekete szemüveges férfi dugta ki fejét, talán a beszédre, mi behallatszott hozzá, Holcsi Kálmán.
—Az ügyvéd urat keresem,—mondá Hermance a fekete szemüveges úr felé közeledve.
—Méltóztassék belépni.
Midőn a mellékszobában voltak, az ügyvéd betette az irodába vezető ajtót, s helylyel kinálta meg vendégét, ki egy gyors pillantással körültekintett, azután leült s erőltetett nyugalommal mondá:
—Kegyed különösnek fogja találni jövetelem okát. Én fölvilágosítást jöttem kérni az ön gyámleányáról, Lamberth Kláráról, ki Obrennénál tartózkodik.
—Nem értem jól nagyságod szavait,—viszonzá igazi vagy tettetett csodálkozással az ügyvéd.—Mi tekintetben adhatnék én fölvilágosítást Lamberth kisasszonyról, s különösen mily czélból tudakozódik kegyed utána?
—Megmondom önnek.
Holcsi e szavak alatt leült íróasztala mellé s czeruzát vett kezébe, mintha föl akarná jegyezni vendége szavait.
—Mindenekelőtt tudatnom kell önnel, ki vagyok,—folytatta Hermance az ügyvédre szegezve szemét, talán várva a hatást, mit nevének kiejtése annak arczára varázsolni fog.
Holcsi várakozásteljesen, de nyugodtan állta ki a kutató szemek pillantását.
—Eszthey Bertalanné grófné vagyok, s azért jöttem, hogy egy bizonyos ügyben beszéljek önnel és fölvilágosítását kérjem Lamberth kisasszonyra nézve.
—Csodálkozom ezen a kivánságon,—viszonzá az ügyvéd,—mert gyámleányom soha semmiféle téren nem szerepelt s azt sem foghatom meg, honnét ismeri méltóságod nevét és létezését.
—Azonnal el fogom mondani.
Holcsi kezét szája elé tartva köhögött, mi Hermance szerint bizonyos nyugtalanságot akart palástolni.
—Obrenné intézetében évek óta volt nekem egy fiatal védenczem, kit neveltetek s ez a leány onnét meg akart szökni és midőn vallatóra fogtam, azt mondta, hogy Lamberth Klárához akart menni, ki tartást, ellátást ajánlott neki stb., s kinél ő elhagyván az intézetet, azontul tartózkodni fog… Így tudtam meg az ön gyámleánya létezését és nevét.
—Bocsánatot kérek, grófné, itt tévedésnek kell lenni,—mondá határozottan az ügyvéd.—A kegyed védencze nem mondott igazat. Mert Klára ma is Obrennénál van, neki nincs lakása, melyet fölajánlhatott volna, sőt ő maga is azért van az intézetben, mert nem tudtam ideiglenesen máshová elhelyezni, s addig marad ott, míg nagykorusítom őt és átadom vagyonát.
—Mindezeket elmondta nekem Obrenné szóról-szóra így a védenczemnek még is az ő tudtával és fölhivására kellett bátorságot venni az intézet elhagyására, mert neki egyetlen ismerőse sincs a fővárosban.
—Mi a neve a méltóságod védenczének?
—Pármai Teodózia.
—Különös név,—jegyzé meg az ügyvéd, de látszott rajta, hogy csak azért tette ezt a megjegyzést, hogy mondjon valamit, s gondolatait összeszedje.
—Nem találom különösnek,—mondá hidegen Hermance, kire az ügyvéd egyénisége igen rossz hatást tett s látta, hogy az titkolódzik, és oly száraz, zárkózott modorban beszél vele, mintha ellenségének tekintené őt, ki az életben ma először találkozott vele.
—Lehet, hogy csak rám tette azt a hatást—mondá az ügyvéd,—de azt szeretném tudni, hogy jött a grófné arra a gondolatra, miként gyámleányom csakugyan összeköttetésben van védencze távozásával?
—Ő maga beszélte mindazt, a mit most ismételtem önnek.
—Nos, akkor nem mondott igazat,—jelenté ki határozottan Holcsi.
—Kegyed tehát nem tud arról, hova lett az a fiatal leány, kit keresek?
—Távoli gyanum sincs arra nézve. Mind a mellett meg fogom Klárától kérdezni az összefüggést, azonban majdnem biztosan mondhatom, hogy ő nem fog tudni fölvilágosítást adni.
Hermance pár pillanatig gondolkozott. Azon tünődött, kiejtse-e azt a kérdést, mi ajkára tolult s mi talán megdöbbentené és megzavarná az ügyvédet, ki fürkészve s látható nyugtalansággal nézett rá.
Úgy látszott, a grófné némasága nem tetszett neki, s talán valamit vélt alatta rejleni. Hermance gyorsan elhatározta magát s fejét kissé hátra vetve, biztos hangon kérdé:
—Tegnap itt járt önnél férjem, mit végeztek?
Ez a kérdés kihozta sodrából az ügyvédet. Váratlan volt ez neki s vonásain megdöbbenés látszott.
—Arról nem tudok,—viszonzá látható erőlködése daczára kissé bizonytalanul.—Azonban lehet, hogy az irodafőnökömmel beszélt, mert nekem tárgyalásom lévén, nem voltam itthon s nem is tudom, miféle ügyben lett volna szerencsém.
—De ön iratta azt a levelet, melyben ide hivták őt egy bizonyos ügyben.
Holcsi most már teljes nyugalommal viszonzá:
—Méltóságod téved, mert az irodából ilyféle levél nem küldetett a grófnak.
Hermance ajkába harapott, s azt gondolta magában: a ki ily arczátlanul hazudik, attól nem fogok semmit megtudni, s elhagyta helyét.
—Így nincs mit beszélnem,—mondá szenvedélyes haraggal és metsző gúnynyal.—Majd más úton fogok lépéseket tenni, hogy földerüljön az, mit Dóziáról tudni akarok, mert az lehetetlen, hogy egy tizenhét éves leány nyom nélkül eltünjék s meg ne lehessen találni.
Az ügyvéd szemüvege alatt elhalványodott s mind a mellett mosolyogva kérdé:
—Szabad tudnom, mik lesznek azok a lépések, miket a grófné ez ügyben tenni szándékozik?
—Majd hallani fog róla ügyvéd úr. Ön ittlétem óta egyetlen kérdésemre sem válaszolt, s engedje meg, hogy a hozzám intézettre én is adós maradjak a felelettel.
Büszke főhajtással haladt ki a szobából, s gyorsan hagyta el a lakást, hol meg volt győződve, hogy egyikével a legkonokabb cselszövőknek volt dolga, s hogy egyszersmind olyan ügyes, zárkózott és óvatos gazemberrel, kivel szembeszállni neki nem lesz ereje.
A legrosszabb kedvben érkezett haza, s egy perczig arra gondolt, ne hagyja-e abba Dózia keresését, ki oly háládatlan volt iránta, és hajlandóságot érzett arra. De azután mégis mást határozott, mert egyrészt szívből sajnálta azt a könynyelmű, meggondolatlan leányt, másrészt újra és újra lelkifurdalást érzett, hogy nem akarta magánál tartani, azonkívül neki nagyon erélyes természete volt, s a nehézségek minden alkalommal csak sarkalták, ha valamit föltett magában, s most oly csodálatos rejtélylyel állt szemben, melyet okvetetlen föl akart deríteni. Miután az ügyvédnél tett látogatása semmi eredményre sem vezetett, most tehát előtte való napi elhatározását akarta foganatosítani és Oroszlay gróffal beszélni, kiről meg volt győződve, hogy segítségére leend.
Irt is neki pár sort azonnal s lakására küldte, melyben fölkérte őt, hogy aznap három órakor délután látogassa meg, mert komoly és fontos beszéde van vele, mit négy szem között kiván neki elmondani…
És maga sem tudta miért, de különös izgatottsággal várta jövetelét, mit úgy próbált megmagyarázni magának, hogy nagyon kényes tárgyról lesz közöttük szó, mit Oroszlayn kívül soha senkivel sem volna bátorsága közölni.
Vannak dolgok, miket igen csunya szinben lehet feltüntetni, de ugyanazoknak költői világítás mellett elvesszük élét, s így akart Hermance Jakab gróffal azokról beszélni, mit mondandó volt s ő az ifjút olyannak ismerte, ki az életnek csakis szép részével foglalkozik, s a földi salakból mindig ki tudta venni a lét eszményi részét.
És azért érzett hozzá bizalmat, mert ilyennek tartotta, s majdnem elcsodálkozott, hogy éppen hozzá fordul, kinél voltak idősebb, régibb, tapasztaltabb barátai, kik talán czélszerűbben tudnának kezére járni, és ő mégis a fiatal emberhez fordul, holott itélőtehetsége azt mondta neki, hogy azzal a tervvel, melylyel iránta családjára nézve viseltetik, okszerűbb volna a fönnforgó ügyben vele nem beszélni.
Ilyen különösek vagyunk mi nők!—gondolta.—Nem az okszerűségre, hanem a rokonszenvre adunk, s azokban bizunk, kiket a szeretet szemüvegén át tekintünk.
Mindezeket végig gondolta, de nem tett le tervéről, azonban midőn elérkezett a fiatal gróf jövetelére általa kitűzött idő, majdnem megdöbbenéssel látta őt belépni, ki szokott előzékeny bájával közeledett hozzá. Hermance nem a nagy társalgási teremben, hanem budoirjában fogadta, hol bizalmasabban lehetett beszélni.
Hüvös nap lévén, a kandallóban tűz égett, az asztalon álló porczellánedényekben lévő virágok illatárral tölték be a levegőt s az ifjú arczán kellemes hatás tükröződött, midőn gyorsan, mintegy önkéntelen körülpillantott a kedves helyiségben, hol még soha sem volt s szelíd, megnyerő hangján mondá:
—Hivott grófné és én megjelentem, mivel lehetek szolgálatára?
—Foglaljon helyet és mindenekelőtt hallgassa meg mentségemet arra nézve, hogy a fővárosban tartózkodásának egy részét igénybe veszem, holott tudom, hogy csak ügyei tartóztatják itt.
—Nincs arra szükség, grófné, tudja, hogy mindig és mindenben parancsára állok.
—Ne így fejezze ki magát, mert elbátortalanodom, holott ahhoz, mit mondani akarok, nagy elhatározás volt szükséges és csakis ön az, kihez kérelmemet intézni merem.
—Megtisztelve érzem magamat bizalma által.
Hermance önkéntelen végigpillantott rajta, ki oly szép volt, hogy az ember élvezetet talált szemléletében. Nem a férfias és ifjúságban duzzadó erő, a vonások szabályossága, az átlátszó halvány bőr és komoly, bizalmat gerjesztő tekintet volt az, mi megbűvölte a szemet, hanem az a költői ihlet, mi arczán ki volt fejezve s minek a nők fiatalon vagy későbbi korban egyformán nem tudnak ellenállni.
Oroszlay kissé csodálkozott hallgatásán, de az előrebocsátott bevezetés után azt hitte, tusakodik a mondandók kiejtésével s azért hallgatott, nyugodtan várt, míg a grófné folytatja beszédét.
Hermance egy fényképet vett föl az asztalról s vendégének nyujtva, mondá:
—Nézze meg ezt a fiatal leányt, kiről önnek beszélni kivánok.
Jakab rápillantott s arczán meglepetés látszott. Homloka kissé elsötétedett s szemében élénk csodálkozás villant föl, de nyugodtan mondá:
—Nagyon szép! Kinek az arczképe?
—Egy fiatal védenczemé, kit én évek óta neveltetek egy intézetben, gondoskodtam róla, mintha saját gyermekem lett volna és szerettem! Legfőbb vágyam volt őt boldoggá tenni és most halálos félelmet állok ki miatta, mert két nap előtt nyomtalanul eltünt.
—Eltünt az intézetből?—kérdé csodálkozva Jakab.
—Nem! Innét a palotából.
—Tehát itt volt?
—Egy este magammal hoztam, mert mint az intézet tulajdonosnője mondá, titokban akart onnét eltávozni s rájöttek szökési szándékára és ő nem akarta tovább magánál tartani.
—És hova szándékolt menni az intézet elhagyása után?—kérdé Oroszlay folyton a képet szemlélve.
—Azt nem akarta megmondani. Csak egy barátnője keresztnevét említé, kihez menni akart, de én megtudtam, hogy azt Lamberth Klárának hivják s gyámleánya valami Holcsi nevezetű ügyvédnek.
—Holcsi Kálmánnak?—kérdé meglepetve a gróf.
—Igen. Ismeri őt?
—Személyesen nem, azonban igen ismeretes név, még pedig nagyon rovott hirrel, úgy mint uzsorás s mint minden rossz dolognak közvetítője.
—Istenem!—kiáltott föl elhalványodva Hermance—és azt gyanítom, sőt bizonyos vagyok benne, hogy védenczem ennek az embernek a kezébe jutott.
A fiatal gróf vonásain élénk csodálkozás, sőt megdöbbenés látszott.
—Nem értem, grófné, kérem, magyarázza meg szavait.
Hermance röviden elmondá, hogy tegnap este Béla beszélt egy nőalakról, kit futni látott végig az utczán, s ki abba a bérkocsiba ugrott, melyről ő leszállt az utcza sarkán.
—Emlékszem, tehát az volt az a fiatal leány, kiről a grófné beszél?
—Az! Tegnapelőtt este hagyta el a palotát s azóta semmi nyoma.
—De hát miért ment el innét titokban?
—Nem tudom. Úgy látszik, regényes hajlamokkal bir, megvallotta nekem, hogy az intézetbe regényeket csempésztek be s valószinűleg az zavarta meg fejét.
—Hány éves?
—Tizenhetedik évében van s erős, kifejlett leány.
—És oly szép, mint egy májusi reggel,—mondá elragadtatva Oroszlay.
Hermance meglepetve nézte lelkesült arczát s szive félelemben dobogott. Helyesen tette-e, hogy ezt a képet megmutatta neki?
—De hát kicsoda tulajdonképpen ez a fiatal hölgy?—kérdé feszülten a gróf.
—Azt nem mondhatom meg,—viszonzá elpirulva Hermance a csodálkozó pillantás hatása alatt, melylyel vendége ráfüggeszté szemét.
—De ha semmi adatot sem mondhat róla, grófné, akkor nehéz lesz tenni valamit az ügyben.
Hermance röviden elmondá neki mindazt, mit az intézet elhagyása után Dóziáról tudott, mindaddig, míg az eltünt a palotából. Nem hallgatta el azt sem, hogy fölkereste Holcsi ügyvédet, ki kurtán elutasítá s minden fölvilágosítást megtagadott. Oroszlay arczán feltűnő érdek látszott az elbeszélés alatt. Vonása megélénkültek s szeme sötét tüzben égett, mialatt mondá:
—Kényszeríteni kell a gazembert a vallomásra. Mi czélja a leánynyal, miért csalták el az intézetből, s hol tartózkodik az jelenleg?
—Mindezt nem tudom, s kétségbeejtő helyzetben vagyok. Nemde belátja most, hogy nem ok nélkül fordultam az ön segítségéhez?
—És én köszönöm, hogy bizalommal volt hozzám, grófné, csak egy kérdést engedjen még, miről azonban nem tudom, hogy nem kiméletlen-e. Tud-e erről a dologról férje?
Hermance arczát ujra sötét pir önté el, mert nem tudta, mit foglal magában ez a kérdés, s önkéntelen lesütve szemét, halkan mondá:
—Nem!
—És nem is akarja tudatni vele?
—Nem, mert különben nem fordultam volna önhöz segítségért.
Jakab gróf pár pillanatig hallgatott, talán az összefüggést kereste a történetben, mert nem tudta, kérdezősködjék-e annak részleteiről tovább, vagy egyszerűen azt tudakolja, mit kiván tőle Hermance.
—Szeretnék önnek teljes őszinteséggel beszélni, kedves gróf…—mondá Esztheyné, ki sejtette az ifjú gondolatainak lényegét,—s ha okvetetlenül kivánja, megteszem, de ha lehetne…
—Nem beszélne arról, grófné,—folytatta szelid, nyájas hangon Jakab.—Ne is tegye. Nincs arra szükség! Mint szavaiból értem, azt akarja rám bizni, hogy keressem föl azt az eltünt leánykát, ki önnek kedves s ki talán egy titkos cselszövénynek lett áldozata! Nemde, így van?
Hermance némán intett fejével.
—Nos, hát, legyen nyugodt. Nem csalódott bennem; én föl fogom kutatni az ön védenczét, csak mondja meg nevét, hogy kereshessem.
Esztheyné meghatva tekintett rá s halkan rebegte:
—Köszönöm. De mondja meg őszintén, mit gondol rólam?
—Semmit nem törődöm azzal, mi e leányka keresésén kívül esik. Ő a kegyed védencze s bizalommal fordult hozzám miatta és én igyekszem megfelelni e bizalomnak. A többi nem tartozik reám, de most még néhány kérdést kell tennem.
—Felelni fogok.
—Tud valaki a házban arról, hogy a grófné keresteti a leányt s kutatja hollétét?
—Senki, kivéve öreg komornámat, kinek, mint tudja, szomszédságából tünt el a leányka.
—És benne lehet bizni?
—Föltétlenül! Ő anyámnál szolgált, engem születésem óta ismer, még ma is tegezem, mint kis gyermekkoromban és törhetetlen hívem s tőle soha senki sem tudhat meg semmit, mi az én titkom.
—Az eltünt leány neve?
—Pármai Teodózia.
Oroszlay elhagyta helyét.
—Köszönöm, több kérdésem nincs! De még egyet, nemde a detektiv- főnökhöz nem fordulhatok?
—Nem, csak legvégső esetben, de remélem, arra nem lesz szükség.
—Miért ellenzi ezt, ez volna a legrövidebb, legegyszerűbb s talán egyedül czélra vezető út?
—De lárma lenne belőle.
—A mi a rendőrségnél történik, az titokban marad, ha az illetők kivánják.
—Nem, nem!—kiáltott föl megrettenve Hermance—s hogy megmagyarázzam félelmemet, tudatom, mit el akartam hallgatni, hogy Dózia egy rettentő drámának egyedüli élő alakja.
—Rettentő drámának?
—Anyját meggyilkolták, s őt anyja holttesténél találták meg nyugodtan szenderegve s úgy került ő hozzám, mint anyátlan árva, kinek nem volt senkije.
—És megfogták a gyilkost?
—Soha! Most már elévült ez a bűneset, de ha Dózia kilétét, eltünését stb. kutatnók, újra fölelevenednék az s talán a szegény leány is megtudná, miről neki fogalma sincs, ne is legyen!
—Különös!—mondá tünődve Oroszlay.—Ha így van, egyedül én fogom őt keresni s remélem, föl is találom, hisz a föld nem nyelhette el.
—Adja Isten, hogy reménye teljesüljön, mert nekem kegyeden kívűl senkim sincs, kire számíthatnék, férjemet és fiamat is bele értve.
Jakab gróf önkéntelen részvéttel hallgatta e szavakat.
—Béla, mint tudom, fiatalságához képest nagyon is belemarkolt az életbe?—mondá.
—Fájdalom és atyjának ez ellen nincs kifogása.
Oroszlay nem kivánt e kényes tárgyba bővebben belemenni s meghajtván magát, mondá:
—Ha megengedi grófné, pár nap mulva fölkeresem, s remélem, akkorra hozok valamely megnyugtató hirt.