De merre?
Egy kiugrik. Veres István nevezetü torpácsi ember, nagy vörös bajuszu, alig szalad tiz lépést, felbukik. Puskagolyót kapott, még szinte később hallották a ropogást.
Lekapják valamennyien a fejüket és feküsznek most a maguk ásta árokba bele. De még a göröngyök közé is bujnának; lennének most örömest kisebb az egérnél.
Csak ketten állottak már felállva, szinte megdermedve; néhányan amott futnak a bokrok felé, egyik hasra esik, annak is vége, a másik másfelé, gránát vág le rá s a füstben eltünik.
A két legény összenéz s ahogy szemük csillanása összeér, mint két fényszóró sugara az éjszakában, kinjukban, keservükben elmosolyodják magukat s azt mondja az egyik:
– Gyere kedves komám, fogjuk össze magunkat, ne haljunk meg külön.
S kinyujtják egymás felé a kezüket.
Valahogy valami drága világosság, glória sugárzik le az égről a két magyarra s a Himnusz nagy költőjének nagy szivdobbanása riad át a légen.
A két drága kis magyar lélek, ahogy a sir nyiltán, a nagyszerü halál földobbanásán egymás felé nyujtja a kezét…
Jó volt a maguk ásta árok.
Estig benne feküdtek. Az alkonyatban jöttek a katonák s óf, kiverték őket.
Már akkor rég elmult az első ijedtség, az ágyuk is elhallgattak s az arbájter magyarok ujra beszélgettek.
– Meleg vót? – kérdezték nevetve a bakák.
– Meleg! Meleg az ántiját.
– Nagyon eregette az orosz a slapnert.
– Utánunk! – szólt büszkén az egyik s lerázta magárul a földet.
– Oszt mink csak néztük.
– Féltetek? – kérdezték nevetve a katonák.
– Hát mink csak tréfára vettük!
De nagyon sok szó esett a tréfa felől.
Mikor éjfél tájon lefekvésre került valahol a sor. A szalmában még megszólalt Szabó János.
– Testvér?
– He?
– Veszekedtél-é már, mióta meg van a háboru?
– Még azelőtt se, testvér.
– Sose bicskáztál?
– Nem létezik. Az nálónk nem fordul elő. Bicska disznóba való.
– Hát, – mondta komolyan Szabó, – ne bánts senkit, nem bánt senki!
És békésen elaludtak. Arbájterek alhatnak, őrködjenek a katonák!
8.
KATONADOLOG.
Szurmay-csoport, (Kalniatice) nov. 27.
A szekerek lehetőleg gyorsan mentek egymás után visszafelé. De volt lárma, kiabálás, gyühézés és a hó förtelmesen fujt az ember szemébe.
József a sötét éjszakában üresen igyekezett előre. Hátul volt a dandárnál és leadott egy szekér karácsonyi ajándékot, amit otthonról kapott a sereg.
Örült, hogy rendesen elvégezte a dolgát és igyekezett, ahol csak lehetett, előzni. De nem volt könnyü dolog a rossz, uttalan uton partok között, a lejtős hegyoldalon, ahol olyanokat zökkent a szekér, hogy majd szétment az ember lelke is.
A lába már meg is volt dermedve, ugy érezte, egész csonttá fagyott a csizmával együtt.
– No, majd kienged tavaszra – mondta magában egy kis humorral és ártatlan buzgósággal mozditotta beljebb a kevés szalmába, ami még a talpa alatt megmaradt. Szegény lovacskák megették. Nem volt a dandárnál semmi, a rossz buzaszalmát kellett elébük adni. Ugy megzabálták az ártatlanok, hogy otthon a legjobb szénában is jobban turkáltak valaha.
Végre egy nagy szakadás volt a trénben s egész a vasutvonalig szabad volt az út.
Közé is csörditett a lovaknak.
Azok meg is indultak és jó kis trappban vitték az üres szekeret.
Balról a vonat dübörgése hallatszott. Józsefnek odavillant a szeme a sorompóra, de persze, szinte röstellte, hogy nézi. Hol van most sorompó! Háboru van most, még annak is a legigazibbja: visszacsoportositás. Még tetszett is neki, hogy a komisz vasuti bakterek nem piszkálnak most az ember orra alá, s mind az a méreg, amit valaha el kellett viselnie a leeresztett sorompók előtt fagyoskodva, ácsorogva, mig valahonnan az Isten csudájából előjött a vonat, – az mind örömre vált most benne. Á, most nem sorompózunk! Most áthajtunk a vonat orra előtt! Most megmutatjuk a vonatnak, mi a magyar kocsis!
S gyü neki! Neki a vasuti sineknek.
Át is repült volna.
De az egyik ló patkója beleszorult a két sin közé.
Mire József csak körülnézett volna, a vonat már ott volt. Sötéten, vörös lámpái nélkül, feketén, fene dühösen a borzasztó, menekülő vonat.
József rávetette a szemét s a másik percben egy borzasztó lökést kapott, fölrepült s öt méternyire zuhant a sinek közé.
Ugy ott maradt hason fekve, elnyulva, mint egy béka és már csak azt hallotta, hogy a feje fölött dübörög a mozdony.
Tüz hullott a nyakára, valami meleg hamu, aztán zörögve, dübörögve, csattogva rohantak tovább a kerekek.
1, 2, 3, 4, 5… olvasta a vasuti kocsikat. Egy percre sem vesztette el az eszméletét, tudott magáról, csak gyenge volt, mint az erőtlen halott, annyit tett, hogy önkéntelen összehuzta magát kisebbre.
A kocsik alól lógó láncok surolták a hátát, meg-megütötték a vállapockáját, mire még jobban össze-össze esett; az arcát kinosan szoritotta a hóba a kavicsok közé s gépiesen olvasta a kocsikat…
– 30, 31, 32, 33, 34, 35… Vége.
A vonat ment tovább.
Ő pedig ott maradt s a szél süvöltött felette.
Sokáig feküdt ott, semmit se ügyelve az időre: se a szélre, amely meztelen és véres hátát élesen vágta.
Egyszer csak lépések vannak felette. Már akkor a zivatar hóval lepte be, ahogy ott feküdt a sinek között, elnyulva és mozdulatlanul.
– Hej, – kiáltott egy honvéd és lehajolt rá, – ezt elütötte a vonat.
József az emberi hangra felemelte a fejét.
– Testvér – mondta és a szóhoz emberi szokás szerint mindjárt mozdulni is próbált, – nézze meg a lovaimat!
– Elütötte a vonat?
– El.
– Hát maga?
– Semmi bajom, csak a lovaimat nézze meg.
A honvéd nagyokat lépve ment tovább.
Mire visszakiáltott volna: József félkönyökre támaszkodott.
Várt. Nem tetszett neki, hogy a honvéd hallgat, gyenge hangon kiáltott.
– Ugye?
A honvéd visszajött.
– Barátom, a maga lovát elütötte a vonat.
József felült. Keservesen.
– El-é?
– A derekán ment keresztül a vonat.
József megvakarta a fejét.
Az egyiknek a fejét vágta el.
József kinyujtotta a kezét, a honvéd megfogta és segitett neki felállani.
Odamentek a lóhoz.
– Kesely, – mondta József.
A ló ott feküdt a töltésen, a feje fent volt a sinek mellett.
Még élt. Felemelte a fejét és ránézett, nyihogott, de rögtön leejtette a fejét. Ugy letette, mint a beteg ember.
József csak nézte.
– Üres vót a szekér, barátom? – kérdezte a katona.
– Üres, – mondta József. – A karácsonyi ajándékokat vittem a dandárhoz.
– Beadta?
– Be.
– Messze vannak?
– Valami három kilométer.
Hallgattak. József lehajlott a lóhoz.
– Kesely.
A ló nem mozdult.
– Kesely!
A ló megrándult, hördült, aztán egyet vonaglott, már nem birta a fejét emelni. Vége volt.
József nézte, megcsóválta a fejét.
Szekerek jöttek, szekerek mentek át a vasuti sineken.
– A maga háta pucér, – mondta a honvéd.
– Mer levert a vonat, – szólt József.
A honvéd lement a szekérhez és a pokrócot megkeresete.
– Igy legalább e, – s ráburkolta Józsefra. – Most hova? – kérdezte aztán.
– Hát visszamék a dandárhoz.
– Akkor isten álgya.
– Isten áldgya.
József még visszanézett a lovaira. A sárga volt az oka. Az vót az ügyetlen.
Sose is tudott egy trappban menni a másikkal. Mindig össze-vissza!
Csak ugy ugrált. Mégümaga is restellte.
No osztán kész.
Vánszorogva ballagott visszafelé. Soká, soká ért be a dandárhoz.
Mikor a főhadnagy elé került, az rákiáltott.
– Veled mi történt?
– Alázatosan jelentem a főhadnagy urnak, elütött a vonat.
– A fenét.
– A két lovamat elgázolta, én rajtam átment harmincöt kocsi.
A főhadnagy nagy szemet meresztett.
– Hát mi volt ez? – kérdte, hogy ép mondjon valamit.
– Katonadolog, főhadnagy urnak alássan jelentem.
– Hát bizony fiam, erről nem tehetünk. Háboru van… Hogy hivnak?
– Alássan jelentem főhadnagy urnak, Boldog József.
– Nahát megszabadultál; boldog is lehetsz!
– Alássan jelentem főhadnagy urnak, nem vagyok.
– Miért?
– Jobb lett vón ugy… Akkor már vége vón a háborunak.
A főhadnagy ránézett.
– Eredj feküdj le ebbe a házba és három napig fel ne kelj.
– Igenis.
József elment és szószerint megtette. Harmadnap éjjel jelentkezett szolgálatra.
9.
LÁZBAN.
Kalniatice, nov.
Hét nap, hét éjjel visszafelé. A ládák mind szekeren, a kórházat sehol egy órára nem lehetett kipakolni. Hegyen-völgyön, ungon-berken át vissza, csak vissza.
Az ezredorvos egész héten lázas volt: sok dolga közt eleinte csak hangulati depressziónak gondolta, aztán lemérte hőmérsékét 38.4.
Meghökkent: még arra sem volt ideje: a szekerek feltorladtak, az urak mind kétségbeesetten dolgoztak, az egész társaság olyan állapotban volt, hogy az orvosnak egy pillanatja nem maradt, amit magára szánhasson. Förtelmes sár, szabad ég alatt töltött éjszakák, már épen negyedik hete volt, hogy a ruhát le nem vethette magáról, fehérnemüt ugy egy-egy erdő végiben, vagy valami félszerben váltott, mig a lovak egy kicsit abrakoltak.
Ezredes úr, kérlek alássan, én nem birom tovább, állandó lázam van, haza megyek.
Az ezredes megrémült.
– Édes fiam, ne tegyél olyat. Te vagy az utolsó, aki a lelket tartod bennünk.
Az ezredes már az összes idegeit leszerelte, különben is végkép kétségbe volt esve, sirógörcsei voltak és a fáradságot egyáltalán nem birta tovább.
– Különben is hova mennél, hogy mennél. Itt vagyunk beragadva a sárba, mi se tudunk menni.
Az ezredorvos vállat vont. Hát legyen, aminek lenni kell. Apathikusan nézett a jövőbe és tovább rontotta a tüdejét. Mert azonkivül, hogy megvan mindenféle baj, még harcolni is az emberekkel… káromkodni reggeltől estig, pofozni, kocsit emelni, viccelni, nem enni, sirót vigasztalni… És állandóan 38.3, 38.4 lázzal…
Másnap estére egy nagyobb faluba értek. Itt már azt hitte mindenki, megpihenhet. Egy kis folyó is volt mögöttük s a hidat is fölrobbantották maguk után. A hadosztálytól is megkapták telefonon az engedélyt, hogy ott éjszakázhassanak. Mindenki ágyat keresett magának s ugy végignyult rajta, mint egy isten.
Az ezred elhelyezkedett; nyolcszázan voltak a régiekből s ezer főnyi kiegészitést kaptak a mult napokban.
Az orvos vizet melegittetett s minden kimerültsége mellett is megborotválkozott és jól megmosdott. Aztán felöltözött gondosan s teljes fölszereléssel lefeküdt.
Tizenegy órakor éjjel nagy nyugodtan alusznak: az ezredes az egyik ágyon, a másikon a parancsőrtiszt, harmadikon az orvos.
Belép egy főhadnagy és minden izgalom és fölindulás nélkül szól:
– Ezredes úr!
Hogy az ezredes nem ébredt, rávilágitott kis villamos lámpájával.
– Ezredes úr!
– Mi az?
– Tessék elhatározni, hogy megadjuk-e magunkat, vagy fölkoncoltassuk.
Az ezredes fölriadt.
– Miért?
– Itt vannak, bent az oroszok.
Az utcáról csakugyan valami borzasztó, olyan fuldokló, letompitott lárma hallatszott be, mintha egy sereg haláltusája volna.
– Hol?
– Itt az utcán.
Az orvos felugrik és kisiet.
Az ajtóban önkéntelen megáll, mert a szomszéd udvaron magyar szót hall.
– Testvér, gyere, segits, mert már megfujt. Má megfujt a kutya…
Az orvos visszafordult. Itt nagyon kurucul megy, ha már egymást fojtogatják.
Az ezredes a szoba közepén áll, széttárt lógó karral, kidülledt véres szemmel.
A főhadnagy lámpája hol meggyul, hol elalszik.
– Ezredes úr, ne menjen ki, – szól az orvos, – már itt a szomszéd udvarban egymást fojtogatják.
A tiszt is szól.
– Ezredes úr, tessék gyorsan diszponálni.
Az ezredes egyikről a másikra néz, aztán hirtelen felkapja a szoba ajtajához támasztott ezredzászlót és egy szót sem szól, kirohan.
A főhadnagy utána.
Az orvos kicsatolja a nagy szolgálati revolverét, előkésziti s kilép szintén.
Az éjszaka szuroksötét, óriási sár, amelyben minden lépésnél bokáig merül a csizma. A szomszédban már csend van, a falu távolabbi részein fojtott dulakodás, kézitusa zaja.
Az orvos kilép a sötétbe s most először érzi életében, milyen nagy dolog az ösztön. Sejtelme, egyetlen gondolata nincs róla merre, hova lépjen, hogy ne az ellenség torkába. Mintha a gyeplőt bedobná a lovak közé, rábizza magát a bakkancsaira s már a következő percben a kerités tövén guggol, a sárban, a sövény alatt s lopózik előre az árokban, a jó mély és sáros árokban, amelyben olyan hűségesen eltünik s most haragszik a szürke köpenyre, az opozam-prémre, amely kivilágit a sár kényelmes sötétjéből. Nyitott szájjal lélekzik, mélyen lélekzik s meg-megáll, a mellében szúrás van, a térdében reumát érez, a gerinc meg van meredve, de csak egy pillanat s tovább, gyorsan tovább. Mintha mindig itt járt volna, biztosan s bátran siklik be jobbra egy sikátorba, az orosz házak közt, amelyek kerités nélkül, egymástól mind külön állanak s most oly rettenetesen némák, szinte zörög a félelemtől a lelkük.
Egyszer csak suttogást hall. Hopp, lehuzódni egy lépcső mögé, amely, orosz szokás szerint, az ajtóból mindjárt az utcára nyilik.
Beszéd. A revolverét görcsösen szorongatja; megadni magát? villan át agyán. Nem, harc nélkül nem, sebesülés nélkül. Sebesülés! A kötőhelyek rémségei villannak elé, a koponya, mell, hassérülések, a jodtinkturák szaga vagy vérző sebek, Perubalzsammal kitöltve, kéregpapirból csinált sinkötések, organtin-pólyák… Felhúzta revolverét, nagy, kitünő Mauser… a szemére vér borult… vajjon mindez nem a láz?…
Magyar szó.
– Itt volt!… Délután még itt volt…
A keze elernyed s olyan megkönnyebbülés fogja el, hogy a szemébe köny szivárog.
– Tóni…!
– Halt!
S egyszerre egy csomó emberi arc mered rá ugyanazzal a riadt, vad, rémült felhorkanással.
Aztán megismerik egymást.
– Hol az ezredzászló?… Délután még itt volt…
Az orvos kábultnak érzi a fejét.
– Ja?… Az ezredes megmentette.
Miért mondta ezt, hogy „megmentette“? S mikor a lélekzetek nagy fölsusogásából megérzi a nagyszerü megnyugvást, hogy az ezredzászló meg van mentve, s hogy az ezredes maga is; hogy: van hát valahol valami biztos pont, van már valami bázis, amire számitani lehet… Mért nem vonja vissza, maga sem érti, hogy történt, hazugságát?… Csak áll, a két kezét lógatva, vastag teste bután áll s a kopasz koponyája szédül a sapkában, véreres nyilván a szeme és a láza túl van a 39 fokon… S hátha az ezredes lemészárolva fekszik az utcán s a zászló a kozákok markában van…
De valami nagy megkönnyebbülés, bizalom, fölujhodás! Az ezredes megmentette a zászlót. Nem, ezt nem lehet többé visszavonni.
S magyar beszéd körülötte, szók, miket nem ért, nem hall, emberek gyülnek, magyar fiuk, honvédek, már egész csapat, nyolcvan, száz, halk kommandó, sorakozás ugy hevenyében; távolról egy-egy orditás, de közben irtóztató, mély csönd, komor, viaskodó, fekete csönd…
Hirtelen kigyul egy ház!
Ijedtség tör ki! Káromkodás! „No már világitanak, már meglátnak!“ S végig fut a remegés mindannyiukon, mint a szüzön, ha álmában takaróját emelik. Azután fölkiált valaki.
A Pici, az ezredes kisebbik segédtisztje.
– Éljen!
– Mi, mi az?
– Ez a jel! – és hangosan kacag, ahogy vacsoránál szokott borsos adomán.
– Mi jel?
– Titokban megbeszélés volt, hogyha valami baj van, ki fognak gyujtani egy házat, vagy valamit magaslaton, hogy odagyülni…
Egyszerre vad bizakodás, öröm, mintha már vége volna minden bajnak s neki direkt az égő háznak.
Az orvos oly ügyetlen lett, minden pillanatban megbotlik, kétszer is térdre esik, s sár hideg, tele vele a keze, marka, ruhája, didereg, elmarad s a fogát csikorgatja, olyan dühös magára. A revolvere egyszerre csak nincs meg. Fogalma sincs róla, hova lett, beleharap az ajkába s tovább rohan.
A dombon már négy-ötszáz embert vesz számba egy pillantással. A tüz lobogó vörös meleg fényében sütkéreznek, mint a disznópörkölés körül a falusi gyerekek.
Egy főhadnagy rákiált:
– Szervusz, öregem! – s vigan fütyörész, mig fehér rongygyal igyekszik bepólyálni a karját.
– Nini, – mondja aztán, – hisz ez a te mesterséged.
Az orvos elmosolyodik, sáros kezeire néz, körülpillant lysoformos viz után s kábult, szétpattanó aggyal a Jendrassik-klinikára gondol. Jó volna már ott feküdni ágyban, a kis erkélyszobában, napsütésben, tréfálva, ahogy az öccsét látta, mikor odahaza volt az ősszel…
10.
CSIRKE A DRÓT KÖZT.
Szurmay-csoport, (Muravica) dec. 2.
A muszkák kezdtek nagyon szemtelenek lenni. Igy, álló harc alatt az ember nem haragszik, ha naphosszat bombáznak is, de a céllövés kegyetlenül bosszant. A honvéd restell a lövészárokban végig-végig tekeregni, ha mennie kell, hanem fölpattan a földszinre s a védő árkok mentén, toronyiránt megy, abban bizva, hogy az ellenség ugyse vadászik az egyesre s ha próbálja is, ugyse talál. A legszigorubb rendeletek jöttek, de a honvéddal nem lehet birni. Annak nem lehet beszuggerálni az állandó elővigyázatot, mindennap három-négy fejlövés.
Az ezredes végre egész bölcsen a muszkára haragudott meg s rátelefonált a tüzérségre, hogy meg kell bombázni az orosz állásokat.
– Igenis, ezredes úr, – szólt a tüzérség s az összes telefon egyszerre izgatottan adta hirül a friss hirt.
Az összes állás megtelt kiváncsiakkal, várták az első lövéseket, várták, mit csinál az orosz a váratlan figyelemre. Mikor a tüzérség az első lövést jelezte telefonon, csupa szem lett az egész rajvonal.
Bumm!… S halkan számolták, mig az ércmadár a levegőben végigsikoltott s odatul ledobbant pont az orosz állás mögött!
– Háromszázzal rövidebbet!… – jelezték egyszerre tizen is.
– Majd nem fog most szemtelenkedni, – mondta egy altiszt s megpödörte nyalka bajuszát.
– Má nagyon elhitte magát!
– Nagyon fejibe szállt a bátorság, – pötyögették.
Bumm, bumm, bumm… Egymás után leadta a tüzérség a többi három lövést is és sikoltva, zengve repült az égben a tüzbögyü gránátmadár.
Odaát egyre-másra pukkantak fel a nagy fekete füstök, földet, fát, dombot vetve az égre. Szemben csinos kis falu áll, a Muravica. Ennek is kigyult egy háza, a honvédek kezüket dörzsölve gusztáltak. Brávó, a tüzérek most jól csinálják. A disznók odaát tanulhatnak egy kis emberséget.
Aztán odatúl is megszólalt a nehéz tüzérség s pár pillanat mulva hallatszott a sikoltó surló érchang onnan idefelé.
– Huzza mán a muszi is a sátorponyvát, – szólt az öreg honvéd s fölpislantott a levegőbe.
– Befult! – adta le a jelentést a megfigyelő.
– Hova?
– A temetőbe.
Nevettek. Mindig azt lövi. Ugy látszik, ezt az egy pontot birja megfigyelni. Abba már sok gránát befult, a magános, régi orosz temetőbe, amely a faluval szemben, az Ikva errülső partján legmagasabban áll.
Igy folyt az ágyuharc s az embereket már csak az az egy mellékgondolat bosszantotta, hogy vajon a mi gránátjainkon is ugy mulatnak odaát, mint mi az övéken?…
Egyszerre csak csirkecsipogást hall valaki. Csirke csipog a drótok közt az ágyuharc alatt. Rögtön végigfut a hir a zászlóalj frontján s mindenki a csirkét keresi. Abban a percben elfeledik az ágyudörgést s mind meglepik az oldalozó állásokat s a csirke után vadásznak.
– Puff, – valaki már rá is lőtt.
– Piff-piff! – szól válaszul odaát az orosz lövés kettős hangja. Puff, – mondja itt ujra egy manlicher s a csirke ellőtt fejjel csüng a dróton.
A honvédnak, aki félkézzel mindig főz, épen ez hiányzott, pár pillanat mulva, mit sem törődve a veszett ágyuharccal és a közben még élesebben folyó puskalövöldözéssel, egy magyar már kint mászik a drótok közt a csibe után.
Piff, piff.
Fejlövés.
A honvéd elterült s vége.
A szakaszparancsnok, a fiatal zászlós rémülten futkároz az állásban, magánkivül van az ijedtségtől s méregtől.
– Disznóság, – kiabálja, – mikor a legnagyobb tüz van, egy büdös csirkéért fejlövést!… No most lesz a századparancsnoktól, de még az ezredestől is… Igy leszidatni az embert egy rossz csirke miatt…
Szegény kis fiatal zászlós, az édesanyja csókjával a fényes homlokán, egy ember halála már csak egy kis hivatali mulasztás neki, amely után jön a dorgatórium… Az emberek megilletődve figyelnek ki, él-e még a pajtásuk… Ki sem lehet most menni érte, estét kell várni, mig behozhatják… Majd a sötétben szegényt…
Egyszerre csak, még meg sem csillapodik a beszéd az esetről, nagy jajgatás odakint:
– Jaj a lábam, jaj a kutya meglőtt!
– Mi az, mi az?
A figyelők jelentik, hogy már mászik is befelé. Egy másik honvéd ment ki a csirkéért.
– A disznó, – ordit a százados. – Nem volt elég egy fejlövés azért a rongy csirkéért, még egy térdlövést is! De esküszöm, hogyha még valamelyik kimegy, azt magam lövöm agyon!
A zászlós halkan pusmogott az embereknek: Lássa Szabó, ilyenek maguk, egy csirke miatt képesek a legnagyobb kellemetlenséget zuditani az ember fejére! Hát nézze csak, gondolják meg, hogy most minden emberre szükség van s minden emberveszteség a hadsereg erejét fogyasztja!… Mit szól a generális, ha megtudja, pedig már talán tudja is azóta!… Nem ugy van most, mint mikor előrenyomulunk, akkor egy századot könnyebb eltussolni, mint most egy embert…
– Igen, igen… ugy a… – dünnyögi a néven nevezett Szabó, – ilyen mulyák ezek! Lássa, zászlós úr, az ilyen ember igazán nem is való honvédnak…
A zászlós megnyugodva bólint, mintha az egy Szabóval az egész szakaszát meggyőzte volna, aztán a telefonfülke felé ballag, ahol a százados illő mentegetőzéssel és kellő kárhoztatásokkal tesz jelentést az ezredparancsnokságnak.
Szabó azonban, a megtanitott magyar, térül-fordul, egyszerre csak előáll és sunyin kacsint a zászlós szemébe.
– Zászlós úr!
– No.
– Itt a csirke…
S bemutat a köpönyege belsejébe. A hóna alatt szorongatja a csirkét. És nagyon büszke… Igy kell azt csinálni!
11.
HAZAITTA MAGÁT.
Szurmay-csoport, nov. 28.
Krumplit küldtek be Brodyba. Valami tiz vaggonnal. A volhyniai fekete földben annyi volt a krumpli, hogy mig le nem esett a hó, a legények egyebet se csináltak, krumplit ástak. Valami furcsa, óriás krumplit, két ökölnyi nagyságu, gömbölyü, dimb-dombos, göröngyös krumplit, parázs és omló, igen finom fajtát, s olyan bőséggel, hogy arról fogalma sincs még az áldott Kánaán, Magyarország fiainak sem. Egy holdról negyven mázsát, meg még többet szedtek ki, egy-egy fészekből egy kosárral.
Ugy is vitték a legények, dalolva, mint otthon, a vásárra. Mikor már megtelt pince, padlás, a generális a fölöst mind behordatta a kincstár számára. Szekerek hosszu sora vitte a krumplit, a buzát a távoli állomásra, átkozott utakon, gyalázatos sárban, amelyben alig fordul a kerék, ezekkel a szivós kis muszka lovakkal, amelyek aprók, töppedtek, hosszuszőrüek, hasonlitanak az erdélyi mokány lovakhoz és rettentő sokat birnak.
János bácsi, mikor dolgukat végezték s a nagyvásárból üresen fordultak vissza a szekerek, gyengének találta a mulatságot és leugrott az utolsó pillanatban, hogy valami jó harapni valót vegyen az útra. Egy kis lacipecsenyét, vagy mit; ahogy otthon szokás.
Soká tévelygett a piacon, a rettenetes zsidóvásárban, ahol ugyan semmit se árultak az ő fogára valót, hogy aztán mégis legyen valami értelme a vásárjának, egy zsebbevaló tükrön alkudni kezdett.
– Hogy adi mama?
Az öreg zsidóasszony ránevetett a pipás magyarra s mondott valamit.
– Drága, – mondta János bácsi, anélkül, hogy fogalma lett volna arról, mit kér a vén csutora.
Az megint felelt, kézzel-lábbal; kinálta.
– Nagyon sok vón érte, – bólogatott János bácsi és kihuzta a bajszát a tükörbe pislogva. – Ócsón aggya, megveszem.
A zsidóasszony csak beszélt.
– Meg, meg! Vevő szándékkal vagyok! De emberséges árat mongyék.
Igy ment az alku egy darabig. A magyar ember a legáldottabb nyugalommal mer magyarul beszélni. Tudja, hogy egy dógot megértenek nála, a pénzét! A végin ugyis az övé, amit akar. Osztán ha annyian nem tudnak magyarul, hát ő már tudjon mindenkinek a nyelvén, ahova csak kerül!
– No mama, – szólt János bácsi – hát nekem nem kell. Öreg legény vagyok én mán, engem csak magamér szeressenek a polyák menyecskék… A többiek mondták, hogy vegyek, de azok meg nem adnak ennyit érte… Isten áldja.
S elment a lógó pipával.
De mire visszaért a tett-helyre, már ott nem volt szekér. Egy se.
A staffli-kommendáns annyit konstatált, hogy egy ember hiányzik: megszökött… S meginditotta a menetet. Otthon első dolga volt jelentést tenni, hogy egy kisérő megszökött, tessék jegyzőkönyvbe venni, osztán kurrentálni.
János bácsi azonban ménkü módon meg volt rőkönyödve. Hát mámmost ő hogy marad itt? Hun van ide Szurmay! Hány napja gyüttek ők ide! Most hogy tanál vissza.
– Szomszéd! – kiáltott a legelső darócosra, – mongya mán barátom, hova lettek innen a szekerek.
– Nye, nye.
Adta aztán alább is. Mondta ugyis hogy kérem alásson, ugyis hogy tekintetes úr, nagyságos úr, megadott minden becsületet, mégse kapott más feleletet, csak hogy Nyeznyam, vagy Iváznit.
– Teremtő Isten, – szólt János bácsi – hát itt mán senki se érti a becsületes emberi szót? – felemelte az öklét és mint Jónás Ninivét, megátkozta Brodyt: – No kár vót értetek ontani a magyar vért!… hogy a muszka égetett vóna fel mindnyájatokat…
Fekete estéig kereste a szekereket.
Mikor már nagyon rájött az éccaka, szállást keresett valahol. Valami elhagyott házra lelt, oda huzódott a szél elől és nagy tünődésében töltötte az éjszakát, az üres házban. Reggelre kisütött valamit s másnap a komendot kereste…
Azt is hiába.
No mán itt veszett az isten sarka alatt, mit gondolnak róla otthon. De a még semmi, hogy mit gondolnak, de egyáltaljába, hogy kerül haza!
Haza!
Ahogy a cigány mondja otthon a törzsnél, „a Surmai kegyelmes portájára.“
Egész nap nem evett, nem ivott, csak járt mint az Orbán lelke a városban; akárcsak Ujhelybe járt vóna, csak a piacon más a nagy zsidóvásár, a várformára épitett boltvár, négy oldalán körül bolthajtásos tornáccal közepén sikátorokkal és szinig hemzsegő zsidósággal. Néha-néha megállott, egy-egy csudát megbámult, például azt a kutat, amék a piacon van, mert olyat még nem látott. Szivárványos kút, vagyis szivattyus, De nem vasból van az oszlopa, hanem egy fenyőfagerendából, belől kifurva, a huzója se sárgaréz meg vas, az is fából van szerkesztve!… Ez tetszett neki, igen fortélyosnak vélte.
– Na megállj! – csapott a homlokára este felé. – Majd haza kerülök én!
S vidám arccal nyitott be a legelső kocsmába.
– Bort – parancsolta a zsidónak.
S már megint nem restelte a magyar szót.
Tessék, meg is értették. Meg bizony, megkapta a bort. Kisült, hogy tudnak ezek magyarul, ha akarják, csak a szekerek felől nem akarnak tudni semmit.
Ivott, mig csak be nem csukták a bótot. Volt pénze, fizetett.
Mikor esti tiz órakor ki akarták lökni, vidáman csóválta a fejét:
– Nem sógor, nem. Nem mengyek el. De nem… Nem mengyek innen, az apátok csillagát, mig csak innen egyenest Szurmay apánkhoz nem visznek!
Azok látták, hogy nincs ki négyszegeletre; vagyhát a polyák ég tudja, mit láttak, szóval ágyat vetettek neki két ládából.
Igy is jó, mondta magában János bácsi, hosszabb lesz a karácsony s végig feküdt a deszkán.
Reggel ujra kezdte az ivást és koccingatott magában estig.
De már akkor nagyon jó kedve lett és mindenáron meg akarta tanitani magyar szóra a zsidót.
– Mondd utánam az apád tarka bugyogóját, ha a pénzem kellett, a szómat is vedd be!
Verte ököllel az asztalt és borzasztóan forgatta a szemét.
A zsidók összecsődültek és mit volt mit tenni, elmentek az őrjáratért.
Mikor a katonák bejöttek, János bácsi a nyakukba borult és mindenáron borral akarta őket tartani.
– Csakhogy itt vagytok, jó fiaim, negyednapja vár János apátok.
Nem tudtak magyarul.
– Nem baj! Elég a hozzá, hogy magyar ruha van rajtatok… Őfelsége mundérja, azt a ragyogóját…
Arrestban tartották reggelig, akkor aztán kihallgatták.
Volt már magyar tiszt is, magyar baka is, magyar transzport is.
Előre látta ezt János bácsi: Nyolcad napra otthon is volt a Szurmay-seregnél.
Mikor jelentkezett a századosánál, az kegyetlen ridegen fogadta. Per ön beszélt vele s kemény hangon kijelentette, hogy „holnap reggel ön fel lesz akasztva, kötél által…“ Tudomásul veszi?
– Igenis, százados úrnak alássan jelentem.
– Van-e még valami kivánsága?
– Igenis, százados úrnak alássan jelentem.
– Ki vele.
– Tessék még azonkivül agyon is lövetni, megérdemlem.
– No hát ez mint utolsó kivánság, tekintetbe vétetik… Most pedig azt a bitang mindenedet, mondd el, hun csavarogtál.
János bácsi lesunyja a fejét. Látta mán, hogy nincs baj!
– Hát instállom százados uramat, – eevesztem a Galicijában: De haza ittam magam!
Mondta sunyi mosolylyal s angyali humorral.
12.
DÁSKA.
Szurmay-sereg, december.
A hó világitott, az urak hatalmasan fel voltak öltözve és halk kacagással mentek Dáskához. Már ugy megszokták, hogy minden este odamenjenek, hogy nem tudtak volna anélkül elaludni.
– Jó enyhe téli este, – mondta a zászlós.
– Kellemes, – mondta a főhadnagy.
A házacska előtt megállottak s az ablakon benéztek.
A párás ablakon át homályosan lehetett látni a tágas, alacsony szoba belsejét. Az öreg asszony az asztal mellett ült a nagy lóca sarkán s varrt. Dáska a magasra vetett ágy mellett állott és nézett az anyjára. Igy forduló mozdulatban olyan gyönyörü volt, mint egy finom kis paraszt-szobor. Bő barna szoknyája lehullott a sötétbe, egyik karja felemelve, a másik ugy hirtelen kinyujtva, fél testtel visszanéz…
Odatolták az arcukat mindhárman az ablaküvegig.
– Ma este meg kéne valahogy csókolni, főhadnagy úr! – mondta a zászlós.
– Nem kell bántani, – mondta hirtelen s irigyen a hadnagy.
Azok odabenn észrevették, hogy valaki áll az ablak alatt.
A Dáska arca gömbölyü lett, amire a három magyar fiunak megdobbant a szive.
Fölegyenesedtek és tovább léptek az ajtó felé.
Leverték a csizmáról a havat s nagy kopogással benyitottak a mély és sötét pitvarba.
Már akkor nyilt balról az ajtó s világosság ömlött elébük.
– Jó estét, jó estét, galambom! – köszöntek be mindhárman, s rang szerinti sorban mentek be a közbeeső kis szobán keresztül a belső tágas, alacsony, szentképekkel zsufolásig megtömött nagy szobába.
Dáska hangosan kacagott, az arca fénylett a kis petróleum-lámpa világosságán, tisztára volt mosva, mintha egy antik sötétpatinás veretes tálcának a közepét fényesre pucolják…
Beszélt frissen és nevetve, oroszul beszélt s persze ők abból egy árva krükköt sem értettek. De olyan bátran és folyékonyan beszélt, csak ugy csergett a szájából a szó, mint egy friss patak bugyogása. Azt sem érti az ember s mégis szép.
A szoba azonban büdös volt, mint mindig. Az a savanyu és kiirthatatlan parasztszag, amely bőröknek, csizmáknak, gubadaraboknak, poshadt piszoknak a szagából tevődik össze, amelylyel át van itatva még a bőre alatt is minden falusi, akármiféle fajta is… De már csak egy pillanatig érezték.
– Jó estét, mama, hát maga mikor töri már ki a nyakát? – mondta a zászlós nevetve s megveregette az öreg asszony vállát, aki halkan, rossz fogakkal és alázatos tisztelettel mosolygott az idegen urak, a hóditók, a rettenetes hirü magyar katonák szemébe.
A hadnagy idegesen kacagott fel.
– Mondasz valamit, – röhintett a zászlós szemébe, – ez az öreg, ez nagy kujon. Ha az ezredesnek volnék, egyszerüen felhuznám a legelső ágra, akkor aztán a Dáska…
– No, Dáska, hát szeretsz-e? – kérdezte a főhadnagy, megcsipkedve a lány arcát.
Dáska összezárt szájjal nevetett és azt mondta:
– Csája? csája?
– Az, az anyád főzi is már.
Az öreg asszony már ott állott a lapos kemence mellett s egy nagy, egészen kőkorszakbeli formáju, barna edényből vizet öntött valami kisebb mázatlan csuporba.
Leültek, mint otthon a parasztlegények, akik elmennek esténként lányozni. A főhadnagy a lócára ült, a hadnagy a székre, a zászlós az ágy előtti korsólócát fogta s odahozta az asztalhoz. Aztán előszedte a bekecse zsebéből a jelentékeny papircsomagot s kirakta az asztalra. Nagyszerü ennivalók voltak ott, füstölt husok és sonka és kolbász és konzerv… Dáska örvendezve nézett rájuk s nagyon szerette őket. Az ő házuknál bizony semmi sem volt, csak viz és tea és ezt is a tiszturak hozták.
Hát hogyne értették volna meg egymást.
– Mi van odakint az árokban? – kérdezte a főhadnagy.
A hadnagy ma kint volt az ezredessel az állásban s ez némi fontosságot adott neki.
– Olyan veszett kőkeményre van fagyva a föld, mint a páncél, ugy hogy elpattog a golyó, nem megy bele.
– Hát nehéz gránátokkal nem szórakoztak?
– Oh igen… és a disznók a futóárkot már ugy belőtték, hogy olyan zárótüzet adnak, ha eszükbe jut, hogy ott nem lehet mozdulni. Egy gránát oly gyönyörüen be van lőve, hogy csoda!…
Már a levegőben van, hogy be fognak menni a tartalékból az állásba. Felváltás lesz, csak még nincs kiadva a parancs…
– Hát, Dáska, gyere már, ülj ide mellém, – szólt a főhadnagy és helyet csinált maga mellett a lócán.
Dáska nevetett s minden legkisebb szégyenkezés vagy szemérmeskedés nélkül odaült.
A főhadnagy fél karral megölelte, olyan természetesen, ahogy csak egy parasztlegény tudná megölelni a babáját. Már beletanulnak az ilyen kézzelfogható udvarlásba, csak a hadnagynak gyul ki rögtön az arca s gondol mindjárt többet, mint kellene.
– Persze, uj futóárkot kell csinálni, ha mi bemegyünk; biztos, hogy az lesz az első dolgunk, – mondta a főhadnagy komolyan, félkarját a Dáska derekán hagyva.
Az öreg asszony sunyi képpel nézegetett oda rájuk, ha csak egy szót is képes lett volna megérteni a tisztek beszédjéből, spionnak lehetett volna nézni, de igy csak a lánya felől spionkodott.
– Ej, Dáska, Dáska, – mondta a főhadnagy hosszu szünet után, – a fene egyen meg benneteket, csak vége volna már egyszer!
Dáska kinyitotta a száját, el volt álmélkodva a tisztur komoly arcán s várt, mint egy kis kutya, aki olyan okosan tud nézni, hogy az ember nem hiszi, hogy ne is értse a beszédet.
– Milyen szép szája van! – szólt a zászlós. – Főhadnagy úr, kérlek alássan, csókold meg azt a szép száját.
A főhadnagy ránézett a lány szájára s a szeme mozdulásából már Dáska megértette, hogy az előbbi komoly pillanat után, idegen és nehéz gondolat felvillanása után, amit nem értett, most megint valami lobbanás van, amit már nagyon is ért… Lekapta a szemét és beharapta az alsó ajkát… Ennivaló volt…
– Te büdös, te, – mondta a főhadnagy s szorosabbra vette az ölelést, a másik kézzel pedig megcsipte az állát.
Dáska a másik pillanatban már kint volt a szoba közepén s nevetve ment a kemence felé.
A három fiatal férfi hangosan kacagott, tiszta szivből és hahotázva. Nagyon tetszett nekik a lány tisztasága, ártatlansága, naivsága, amely mégis bizonyos határig mindent elbirt és igazán tiszteletben tartották, különösen a fiatalsága miatt, hiszen nem volt több tizennégy évesnél, bár egész nagy, kifejlett lány…
Olyan jó volt a jó meleg szobában. Dáska közben át is öltözött. Csak meglepte őket azzal, hogy a sötétből, a másik szobácskából az uj bluzban jött be, amit Lembergből hozattak neki a tiszturak, meggyszinpiros bluzban és hozzá kék bársony szoknyában. Roppant kacagott magán és a két tenyerébe takarta az arcát. Csak az urak kacagtak még jobban, mikor megjelent, mint egy szinpadi drapéria.
Éjfél felé volt, mikor a három tiszt elindult haza.
Dáska szokatlanul, ezt még sohasem tette, kikisérte őket az ajtóig. Ott hirtelen megölelte a főhadnagy s erősen megcsókolta, elébb a homlokát, aztán az arcát, azután a száját.
Dáska egy csöppet sem rugódozott. A főhadnagy addig csókolta, mig csak el nem szégyelte magát a társai előtt. Akkor abbahagyta s letette az öléből, mint egy gyereket.
A hadnagy is kinyujtotta a tenyerét, s ahogy szokta, komolykodva, mereven lépett közelebb. Átölelte a lányt s megcsókolta a szemét, mind a kettőt, a homlokát és erősen, szoritva, a száját.
Azzal átadta a zászlósnak, aki aztán nem teketóriázott, hanem egészen ugy tett, mitha most osztán, ami maradt, azt ő mind el akarná fogyasztani.
– Nono, nono, – kellett mérsékelni a gyereket.
A lány végre visszaszökött s bezárta maga után az ajtót.
Hallgatva és magukban édesen mosolyogva indultak tovább az urak a hóban.
Szél jött, jól beburkolóztak a köpenyegeikbe s felhuzták a keztyüket. Igen tetszett nekik a mai este; ez még sohasem sikerült. Nem szóltak róla, de a véletlen elszedett csókok nagyon a szivükön maradtak… félméteres örömöt havaztak a lelkükre, amelyben eltévedt a futó gondolat. S milyen szép perspektiva nyilt a jövőre az oroszlányszelidités terén…
Ha ma igy volt, mi lesz holnap este?…
Másnap este az öreg asszony kisérte ki őket.
13.
KINEK, HOGY SZOLGÁL A SZERENCSE.
Orosz harctér, december.
Pár napja nyugalom volt, az emberek csoportokban hevertek az apró tüzek körül és krumplit sütöttek. Rezervában volt a század, pihent.
A kapitány frissen borotvált piros arccal járkált s nézte az embereit. Köhögött. A fiatal feleségére gondolt, akitől már három hónapja nem kapott levelet s nagyon morózus volt. Vajjon hol él? Aggódva gondolt rá, hogy jól érzi-e magát az ő szüleinél, mert azt kivánta, hogy most félévet ezeknél töltsön… A tüdeje is folyvást bosszantotta, régi csúcshurutját érezte, este már jöttek az erős izzadások s állandóan láz… De hol van most Meran, hol van most Arco… Az ezredes is oly ideges vele szemben, mindég őt állitja a legveszélyeztettebb pontra… ez az egész élet nem ér egy fabatkát. Az ember csak kerülgeti a végzetét…
Egyszerre csak feltünt neki egy ember, aki a puskájára támaszkodva álldogált, ahogy a juhász szokott a pusztán a nyáj mögött.
– Hát magának mi baja? – szólott hozzá.
A baka szórakozottan felnézett. Hogy a kapitányát látta, kissé összeszedte magát.
– Hát kapitány urnak alássan jelentem, van nekem bajom elég.