A kapitány pár pillanatig nézte, nézte az arcát, akkor elnevette magát.
– Maga szerencsétlen, maga panaszkodik… Nem örül neki, hogy itt van, ennyi sturm után, amit megcsináltunk! Hiszen a századtörzsöt már elvitte az ördög, csak a maga szomoru pofájára mindig emlékszem, hát mit mesél itt nekem, hogy van elég baja…
A kapitány magyar ember volt, de gyerek korában katonai iskolába került s ma már kicsit furcsán beszél magyarul.
Az ember lehajtotta a fejét, aztán igy dünnyögött:
– Kapitány uram, mit bánom én azt, mikor azt irják hazulrul, hogy a feleségem ott hagyta az az anyámékat.
A kapitány szinte ijedten nézett rá, aztán idegesen fölnevetett.
– Örüljön neki, hogy azt irják, mert legalább tudja! Nézze csak, én már három hónap óta egy betü hirt se kaptam a feleségemről.
– Hát igen, – mondta az ember, – jobb is vóna inkább nem kapni, de nekem kapitány uram nem szógál a szerencse, engem megkeres a rossz hir, ha az ürgelyukba buvok is.
– Na, hát aztán mért hagyta ott az asszony az anyóst?
– Hát, – szólt vontatva a baka – mert megverte az apám.
– Micsoda!… Hát mért verte meg?
A legény megállt, nem akarta megmondani, de hazudni sem tudott.
– Mer kiöntötte a dézsát, – mondta minden szót elnyujtva.
– Ezér verte meg?
– Ezér.
– Hát mi vót abba a dézsába, hogy ugy sajnálták.
– Moslék.
– Moslék?… Mit, malacnak való moslék?
– Az.
– És ezért megverte?
– Ezért.
– Mivel?
– Bottal, de ugy, hogy két hétig nyomta utána az ágyat.
– Hát az gazember, az a maga apja!
– Nem.
– Nem?… Hát akkor maga is gazember, ha az apja pártján van a feleségével szembe!
– Neem.
A kapitány bámulva nézte az embert, ahogy ott állott két-három hete borotválatlan maszatos képpel, szomoruan, lógva, a szeme meredt s a sapkája ellenzője hétfelé volt már kunkorodva, mint a régi harcosoknak, szokott, akik egyik csatából a másikba mennek, sárba hálnak és vizben ébrednek.
– Hát mi volt avval a moslékkal!… – kezdte ujra a kapitány. – Biztosan nem a malac elébe öntötte.
– Nem.
– Aha, már kezdem érteni. Csak ugy kiöntötte.
– Igen.
– Mit nem, mit igen! Hát azt a betyár krucifikszumát magának, hát hova öntötte?
– Hát… az anyám fejére… – mondta csendesen az ember.
A kapitány elmeresztette a szemét, aztán elfeledkezett háboruról, mindenről s elkezdett hangosan kacagni.
– Ja, azt már értem.
Annyira nevetett, hogy el kellett fordulnia, annyira groteszk volt a legény a bánatos esetével, ahogy harminc csata után itt áll sértetlenül s azon bánkódik, hogy otthon az asszonyok egymás fejére öntik a dézsát…
– Osztán mér öntötte rá, mongya?
– A csizmáért.
– Egy csizmáért?
– Igen.
– Beszéljen, az isten áldja meg, harapófogóval kell magából kiszedni minden szót? Miféle csizmáért?
– Az én csizmámért.
A kapitány szigoru akart lenni, de mindjárt nevetett, ha ránézett a szerencsétlen flótásra.
– Hogy hijják magát?
– Ik melde gehorcamm, Busa János.
– Hát nézze Busa János, én magát úgy kiköttetem, ha mindent el nem mond, hogy maga még olyat nem látott!
– Igen.
– Nahát hogy vót.
– Ugy.
– Hogy?
– Ahogy mondom.
– Hát maga, maga jóember, hát hisz nem mondja sehogyse!
– Nem.
– Miért nem?
– Hát az a jó isten, de tudja, kapitány uram, hogy vót, mint vót, én ugyan nem tudom.
– Dehát azt mondja, hogy a csizmáért vót!
– Igen.
– Hát hogy vót az a csizma?
– Tizenhat pengő.
– Nem azt kérdem, maga dummer… de hogy került bele a históriába az a csizma. Hogy vesztek össze rajta?
– Ahogy az asszonyok szoktak… Csak összekaptak… Mer alássan jelentem, azt irtam haza, hogy küggyék el a csizmámat, mer a bokkancsból ki van a lábom. Hát osztán az anyám el is akarta, de a feleségem azt gondolta, hogy hátha nem kapom meg! Mer igazis, hogy vagy kapja meg az ember, vagy se… Osztán igaz, csak tizenhat pengő vót a csizma, de Nyiridházán most vót bent a feleségem, látta a hetivásáron, hogy egy pár csizmának hatvan pengő az ára! De még felé se jár az olyannak, mint az én csizmám. Hát bizony, vagy kapnám meg, vagy se, pedig kár vóna… De az anyám azt tanálta vetni, hogy mi közöd a csizmáho, az a Busa vagyonbul való. Ez meg az asszonynak esett terhére, mert neki is vót hozománya rendesen, megkapta a vászonnémüt, ágyat, mindent, ahogy nálunk szokás, meg még két vékás hasznavehetetlent, egyszóval igen fenn horgya az orrát… Ha nem kapja meg, akkor se te sirasd, jólélek, mondta neki az anyám, kitelik a Busa vagyonból, nem kell siratni, mer azt tudom, hogy a Hideg István jánya a magáéból még (követem alássan) tetüt se adna az én fiamnak…
– Aha, hát erre öntötte rá a moslékot az öreg asszonyra…
– Nem, csak akkor, mikor az édes anyám a szemébe pökött.
– Azt is?
– Igen, mert az asszony is odavetette neki a csizmát a lába elibe és aszonta, hogy… Hát erre gyütt ki az anyámból a leköpés.
– Arra meg az asszony fogta a dézsát és…
– Igenis.
A kapitány nevetett és csóválta a fejét.
– Hát maga aztán melyiknek ad igazat, János?
– Hát kérem alássan, én igazat adok a kedves feleségemnek, mer vagy kapja meg az ember, vagy se, de hát az anyámnak se mondhatom, hogy nem vót vóna igaza a csizma dógába, mert hát igy vagyunk e!…
S megemelte a lábát.
A kapitány elszörnyedt. A legénynek egész le volt vásva a lábáról a bakkancs, a lábujjaihoz madzaggal volt hozzá kötözve.
– Hát maga mért nem kér más lábbelit! Maga szerencsétlen.
– Nem tudok én kérni.
– Tönkre teszi magát! Nekem kell a maga lábáról gondoskodni? Agyon hül, elviszi az ördög.
– Mindegy a nékem, ugyse vagyok én ember. Tudja azt a feleségem, azér is vót neki igaza. Nekem má mindegy… Bajom van nekem a tüdőmmel, két esztendeig csak ugy kornyadoztam, egy villa ganét nem birtam kivetni az ólból.
– Hát akkor hogy hozták el katonának?
– Jaj itt muszály…
A kapitány meghatódott.
– Na jőjjön, maga kap bakkancsot… Osztán, hogy segitsek magán? hogy egy kicsit kiméljem!… Tud maga főzni?
Az ember megrántotta a vállát s nevetett.
– Mán azt igen, aztat jól tudok, mer én mindig olyan katuska vótam az anyám mellett… azért is sajnál az engem!
– Na látja és ezt se mondja! Olyan embereket kell a konyha mellé állitani, akiknek fogalmuk sincs a főzésről…
– Hát kapitány úr, én olyan ember vagyok, akinek nem szógáll a szerencse… A sógorom mind olyan mint egy marha, mind otthun van vagy a hirsplaccon, egynek se kell gyalogolni, se sturmolni: én meg mán idáig, ahogy számitom, huszonkilenc csatába vótam.
– No, ne busuljon, ezután a konyha mellett lesz. Most legalább jól fog lakni, János…
– Igenis.
Ahogy másnap uj bakkancsban, uj hivatalában a konyha mellett áll s épen osztani akarja az első gulyást, amit főzött: fejük fölött csattan egy shrapnell és pont belever a tábori konyhába.
Senkinek se lett baja, csak János maradt ott; egy marék golyó futott át rajta.
– No, fene vigye el, – mondta a kapitány, – ennek már szolgált a szerencse. Jobb is igy a boldogtalannak… Most rajtam a sor…
Köhögni kezdett s vér jött a száján.
– Á, – mondta örömmel, – megjött a tüdővérzés, most haza küldenek!…
14.
EGY ELSŐRENDÜ DOLOG.
Szurmay-sereg, dec. 3.
Kint kegyetlen hideg, az orosz tél csodálatos nagy nyugalma, bent a kis fehérfalu ház pokoli módon befütve.
– Ezt nem értem, mért fütenek annyira a katonák, – szólt az ezredorvos.
– Hát, fiam, annyit kell az embernek odakint fázni, még ne is fütsünk idebenn?
– Az már igaz, azt régen megfigyeltem, hogy a katona ugy eszik, ha hozzájut, minden mérték nélkül, mintha no! no! még egyszer! csak még egyszer zabálhassuk agyon magunkat!
– Hát persze, az ember kimegy ebből az árnyékvilágból és még az orvos azt kivánja, hogy még akkor is azzal törődjön, hogy a másvilágra egészséges gyomorral rukkoljon be?
– Minden ruhát magára szed, amije van, minden italt megiszik, amit lehet, mindig alszik, ha csak hozzájut, még állva is alszik, meg járásközben is… ezt mind értem, de hogy mér fűt ilyen őrülten?…
– Nincs is meleg, – mondta Sznistyák százados, a házigazda, és szépen fésült fiatal fejét körülhordozta a vállai fölött. – Tudnék neked, öregem, mondani időt, mikor melegebb volt, pedig nem is fűtöttünk.
Vidáman nevettek, egészséges emberek könnyen kivillanó vidámságával. Csupa szép fiatal legény. Zsifkovics, a százados hadbiró és Ajkay ezredorvos. Lomhán, fáradtan néztem őket, azzal a belső érzéssel, ahogy diák-koromban, szótlan kisöreg, néztem évődő s mulató diákpajtásaimat…
– A Dnyeszternél, az komisz volt…
– Kivált két rettenetes hét…
– A ládák állandóan szekéren… borzalmas veszteségek… piszok, sár, az ember a csizmáját le nem huzhatta…
– Csunya volt…
Egy pillanatig hallgattak, átsuhant a kis, alacsony parasztszobán, valamikor a kastély vincellérjének lakása, most Platzkommando, a kemény napok emléke.
– Hanem olyan jó esetet régen láttam, mint akkor, éppen a legcsufosabb dnyeszteri napokban, – szólt az ezredorvos s kedélyes, sötét szemei csillogni kezdtek.
– Á, nekem is volt ott egy jó esetem, – szólt a százados, s mivel frissebb volt, meg házigazda is volt, mindjárt el is kezdte (mert az urak kitüntettek azzal, hogy ürügynek elfogadtak, hogy a kedvemért minden kedves vagy nagyszerü emléküket ujra átélvezzék): – Hát, kérlek, borzasztó rekvirálások voltak ott, a legénység folyton rekvirált, a cimbora fog egy botot s utánavág a szaladó csirkének, kérdem, mit csinálsz te? Azt mondja, rekvirálok!… Hát ki volt adva a parancs, hogy tilos és magam mentem lóháton ellenőrizni, hogy ne is legyen baj… megyek, és kérlek, látom, jön egy öreg kefe, totyakos vén honvéd és hajt három malacot; jóképü malacok voltak: rákiáltok: Hol vette ezeket? Felnéz rám, a lovon, azt mondja: Százados urnak alássan jelentem, ezt az egyet vettük, a másik kettő meg krigszfrájvilliger…
Jóizü nevetés tört ki, az az istenigazából való ártatlan nevetés, ahogy csak a harctériek tudnak nevetni, meg a gyerekek, szóval olyan lelkek, akiknek a világon semmi gondjuk nincs.
– De, remélem nem büntetted meg az ipsét, – szólt a hadbiró.
– Ment a nagy sárba, a pipa ott lógott a szájába… Azt kérdem tőle, hányas honvéd maga? Azt mondja rá: fuccs honvéd… (Huszonkettes vót.)
A nevetés után az ezredorvos, aki kényelmesebb úr, egész deliciával gyujtott rá a saját anekdotájára:
– Mondom; nekem volt egy elsőrangu esetem… Régen nevettem olyan jót, mint akkor reggel… Megyek… lóháton egy erdő mellett; kijön az erdőből egy irtóztató nagy muszka… Kláner, aki melletted ül az asztalnál, elég nagy ember, de a mellett a muszka mellett gyerek… és jön a nagy muszka után egy parányi kis zsidó honvéd.
– Azt a kettőt együtt! – és most is nevetve fakadt, csendes, jóizü nevetésbe, ahogy eszébe jutott.
– A muszka elő baktat, s utána a kis zsidó honvéd… Épen olyan volt, ahogy a vicclapok rajzolják a zsidó honvédet, nagy bakkancs, fenenagy bakkancs, kék, a régi kék ruha, bő, totyakos nadrág, a sapka az orráig lóg, szóval gyönyörü pár volt a muszkával.
Azt mondom neki:
– Hé, honvéd! Hova viszi ezt a muszkát?
Azt mondja, bekiséri a dandárhoz.
Azt mondom neki:
– Mongya fiam, hogy merték magára bizni ezt?
Azt mondja:
– Pardon kérem, – (de ilyen elegánciával), – pardon, ezt nem: rám bizták! eztet én fogtam!
– A fenét, – mondom, – hogy esett az?
Hát a honvéd átteszi a puskát az egyik válláról a másikra, hogy a jobbkeze feszabaduljon s el kezdi magyarázni:
– Hát kérem alássan, az ugy volt. Kinn voltam járőrön két honvéddel. Hanem engedelmet, százados úr, az nem tartozik ide, valami dolgom volt s elmaradtam tőlük. S kérem, igy időm lévén, el kezdtem körül szemlélni a terepet. Szemlélem, szemlélem, hát egyszer szemlélem, hogy egy ház van jelen. Hát a ház jelen van s a kéményéből valami kilebeg… Valami fehér kilebeg… Hát kérem mi lebeg ki? egy kendő lebeg ki. Áh, mondom és el kezdek gondolkodni!… Itt valami lebeg!… Ha valami lebeg? azt valaki lebegteti! Ha valami a kéményből lebeg, azt valaki kérem a kéményből lebegteti!… És ha valaki a kéményben van belebujva: azt én meg tudom fogni!
A társaság hangosan kacagott minden szóra. Az orvos oly hűen hangsulyozta a dolgot, hogy kezdett csakugyan elsőranguvá fejlődni.
– S tényleg, őkelme felállott, (hogy hol volt, az nem tartozik ide), oda lopózott a házhoz, ott ült a ház előtt egy öreg asszony, arra ráfogta a puskát, az ijedtében megnémult, kinn odavolt támasztva az orosz fegyvere a falhoz, egy gondolat és el volt dobva jó messzire! Azzal be a házba… Ott aztán rácéloz a muszira… Hát a jámbor muszka medve, mit volt mit tenni, lejött a kéményből és szépen megadta magát… Az is valami járőr volt s igy adott jelt…
Hát most már tiszteltem az okosságáért a honvéd urat, de csak nézem, nézem, ahogy ott áll begyesen, előkelően a nagy fene saját külön muszkája mögött s megint el kezdek nevetni:
– Mondja kérem, minden hősiessége mellett nem fél attól, hogy itt az erdőben ez a muszka magát puskástul, mindenestől bekapja?…
– Pardon kérem, – szól a honvéd, (s milyen gesztussal!) – ez egy kezes bárány!…
Azzal elorditja magát:
– Viii-gyázz!
A muszka azonnal szalutál! Aztán:
– Tééérd-dre!
Igy, magyarul!… S a muszka óriás abban a percben letérdel.
Az ezredorvos mint egy nagyszerü szinész fordul a képzeletben jelenlevő zsidóhonvéd felé:
– Hát ezt hogy az istencsudájába tudja megcsinálni vele?… Nem valami felöltöztetett alak ez?
Azt mondja rá a honvéd:
– Pardon kérem, ez egy echt, hamisitatlan orosz állat, direkt Archangelszkből, vagy ahonnan parancsolja százados úr… De akármilyen állat is, ennyit már tudhat: egész uton gyakorlatozok vele!…
Kint éles, kellemes csengőhang verte fel az esti csendet. A vacsorához csengettek a kastélyban. Egy pompás Szurmay-féle vacsorához.
Nagy vidámsággal és derültséggel szedelőzködtünk fel. Teringettét mégis szép élet ez a katonaélet…
15.
A MACSKA.
Volhynia.
Az alkonyat az orosz sikon épp olyan volt, mint odahaza. Nem látszott az égen, hogy valakinek ott külön gondja volna az emberek két nagy seregére, amely földbe ásva az utolsó emberig jobban el volt rejtve egymás elől, mintha fekete és vörös hangyák két serege viselne a fűszálak közt hadat.
Hat apró kis legény ugrált előre, egy tizedessel meg egy hadapródjelölt őrmesterrel, hogy a leégett falu üszkös balvégétől valami 1500 lépésnyire megszállja az útvonalat s ott gyorsan fedezékbe kaparja magát, ahonnan reggelig figyelhesse az éjszakát.
Madarak suhantak át a levegőben, fűszálat vittek a csőrükben, vagy bogarat. Távolról ágyudörgés hallatszott s elszórt puskalövések, kettős csattanással, néha, mint egy dongó zirrent el a fül mellett egy-egy golyó.
Csatatéri esti csönd.
– No hálaistennek, – szólt a hadapródjelölt őrmester és elterült a maga ásta fedezékben.
Mozdulni sem birt már, egyetlen tagját nem birta tovább mozgatni. Oda volt. Fájt a gerince, a nyult agyveleje, az összes csontjai és kötései, de különösen a gerincvelő, amit egészen agyoncsigázott a sulyos szerelvény cipelés, az utolsó héten valami százhusz kilométert meneteltek.
Hirtelen valami csodálatos édes kis hang csapta meg a fülét. Megint felnyitotta a szemét, mert az hitte, megőrült. A nyitott sir-forma fedezék sötét homokjában találta magát s nem volt semmi nesz. Tudta, hogy a hét embere szintén be van ásva és most ugyanigy fekszik a meleg homokban. Kötelesség hajtotta, hogy fel kellene állani, hogy az őrök figyelnek-e vagy nem, de nem volt ereje, ha mindjárt egy egész orosz támadás jönne, sem.
Egyszerre csak megint hallja azt a furcsa hangot. Vékony és kedves, siró és csiklandozó… Macskanyávogás, fiatal kis cica nyivákolása…
Tágra nyitotta a fülét. Macska!… Hol van itt macska…
Macska… Régen elmult örömök és boldogsár gok villantak eszébe. A kis lányait látta, ahogy a fehécicákkal hempergőztek. A kis gyerekének a hangját hallotta, mint otthon a nagy diófa alatt, ahogy a kis macskát cipelte Cince, maga is annyi, mint egy rózsaszinü kis cica…
– Cic, cicic!… – hallotta jobbról is, balról is.
Felkönyökölt.
Az emberei mind ott dugták ki a fejüket a fedezékük szélén és kiváncsian, vigyorgó képpel néztek.
– Cic, – mondta mind, – cic!…
A kis barna macska óvatosan ott lépkedett a fekete homokban, fehér folt volt a bögyén s a mancsai fehérek voltak, olyan tiszta fehérek, olyan frissen mosott fehérek, amilyen kormosak és homokpiszkosak voltak ők, a kényes emberek…
– Cici cicicic!…
S már az egyik legény ott mászott hason előre a cica után és ravaszul, lappangva, becsapva igyekezett az ártatlant megcsipni.
– Vigyázz, elszalad, – kiáltotta ijedten valamelyik, de már akkor a macska kézben volt.
Boldogan ihogva fordult meg vele a honvéd, nagy bajuszu öreg magyar és ugy csuszott vissza a fedezéke felé, mint egy vastag nagy földi féreg, amely sohasem tudott lábon állani és emelt fővel nézni az égre…
– Tudsz magyarul, cicu?… mondták az emberek és nevettek.
– Az apád csillagát! hogy tud karmolni, – mondta a vén honvéd s büszkén mutatta az orrát, amit megkarmolt a kis macska. – Még leszedné róla a bőrt!
– Add ide nekem. Nem tudsz te avval bánni.
– Nem kell ugy megszoritani!
– Nem való ilyennek a kezébe a macska!
– Ad csak ide! – hallatszott mindenfelől egy-egy szó. A nyolc ember mind a macska után vágyott.
Köröskörül nem látszott senki és semmi, csak ők nyolcan voltak itt s egy kis macska… a halál mezején.
– Cicuskám! – mondta egy ember. – kis cicuskám! hogy kerülsz te ide, cicus? Gyere haza velem Magyarországra, Böskéhez… a bácsi Böskéjéhez…
– Ne csábitsd el! – mondta a honvéd, aki a markában ugy tartotta a cicát, mint egy madarat, – Juliskához fog ő jönni! Kovács Juliskához Nagyszemmre, a Patics-utcába…
Az arcához szoritotta a macskát, annak a bársonyos szőrét, s a többi irigyen és csorgó kivánsággal nézte.
– Teljes fedezés! – kiáltotta el magát hirtelen a hadapródjelölt őrmester, mert valami gyanust vett észre.
Abban a pillanatban mindenki beugrott, vagy behuzódott a fedezékébe.
Óvatosan lestek aztán ki. Amott szembe az ellenség felől lovasok közeledtek vágtatva.
– Itt a muszka! – kurjantott valaki.
– Nem muszka ez, te szamár, banem huszárok!
– Hászippa! Látszik, hogy itt a muszka, mert a huszárok már szaladnak visszafele!
Ahogy a háborura visszaeszméltek, egyszerre mindnyájan megérezték a testüket, a fáradtságukat.
– Az isten verje meg a patkójukat, minek jönnek éppen erre! – morogta a macskás ember s a cicát beszoritotta a kebelébe.
A huszárok elgaloppoztak s ott, ahol az imént állottak, egy-két perc mulva veszekedett gránát csapott le.
Lehuzódtak mindnyájan a gödörbe s hosszu perceken át visszafojtott lélekzettel vártak. Disznó muszkája! Ezeknek mindig ilyen remek megfigyelőik vannak. Jó lesz el nem árulni magunkat, mert rögtön itt lesz a salve. Bölcsen meglapultak s csak jósokára elevenitette meg őket ujra a macskanyávogás.
Mire kinéztek a földszinére, már a huszárok ott látszottak a falu alatt. A lovuk szőrén megcsillant s a fegyverükön a napsugár, a nap utolsó sugara.
A macskás honvéd, hogy a többit izgassa, kitartotta a fedezékéből a cicát félkézzel s a másikkal simogatta odafent. Ő maga hanyatt feküdt a kis mélységü sirban.
– Megijedt!
– Cicukám, megijedtél?
– Nem szereted a gránátot cicuka?
– Hát a gombócot?
– Hát a friss tejecskét?… – mondták összevissza.
S ugy nevettek valamennyien és nézték a baka nagy fekete kezeiben tekergőző kis jószágot. A macska nyivákolt. Kinyitotta kis piros száját és kinyujtotta hegyes kis piros nyelvét s feltartott kis fehér orrával az égre nyivákolt.
– Milyen tiszta – szólt az őr.
– Mosdik.
– Többet mosdik, mint te.
A cica kiugrott a honvéd gyöngéd markából, a fedezék szélére pattant és tovább szaladt.
Egyszerre hárman is ugrottak utána s egy pillanat mulva már megint fogva volt.
Most uj embernek kezdődött uj öröme. Simogatta, szeretgette, olyan gyöngéden bánt vele, mint egy álommal, egy emlékkel, mint a gyereke hajával… s a többi nézte…
– Teljes fedezék! – hallatszott ujra a hadapródőrmester kiáltása.
Abban a pillanatban mindenki lebujt.
Az őr s a hadapród figyelték, mi az, ami jön…
– Csehek jönnek – kiáltott az őr.
Erre mindnyájan kinéztek. Zárt rendekben közeledett oldalról, jobbról egy egész zászlóalj. Erről ismerték meg, hogy mifélék. Ezek itt is kettős rendekben járnak, tán hogy együtt tartsák egymást.
– Ördög vigye, minek jönnek ezek erre – káromkodtak magukban s nézték, hogy jön a menet tömör oszlopban. Az oroszok mindjárt itt lesznek a tüzzel.
Három lovas tisztjük észrevette őket s előre rugtatott.
A hadapródjelöltőrmester feltápászkodott. Ha ezek nem félnek egész alakot mutatni, akkor nem volna magyar virtus, hogy ők meg itt lappangjanak. S amit tudott, elmondta.
A nagybajszu, sárga cseh kapitány dünnyögve nézett abba az irányba, amerre az ellenséget jelezte nekik s minden köszöntés nélkül visszatért a csapataihoz.
A hadapródjelöltőrmester részvéttel nézett utánuk s odakiáltott még nekik, hogy ne menjenek zárt oszlopban, hanem bomoljanak rajvonalba…
– Was? – szólt vissza a kapitány, végignézte s elment.
– Teljes fedezés! – kiáltotta a hadapród s maga is bevetette magát az árkába.
Már hallatszott messziről az égben repülő rémmadár sivitása. Az emberek ugy meghuzódtak a földben, mint az egerek. Aztán valami negyven méter magasságban az alkonyati ég mély violasötétségében valami sárgásvörös fény villant szét s rá éles csattanás.
A magasban eloszlott robbanás után három kerek fehér füstfelhő maradt az égen.
A hadapród megnyugodva nézte.
– Mintha egy gigász fujt volna játékos kedvében cigarettjéből füstkarikákat – mondta magában költői érzéssel.
Aztán ujabb dörrenés… aztán csakugy zuhogtak körülöttük a vas parittyakövek…
Amint csönd lett, a hadapród kiemelte óvatosan a fejét a fedezékből.
Nagy távolságban robbanást látott, aztán még messzebb látta magasra fölcsapódni a földet. Az oroszok az egész mezőt tüz alatt tartják…
– No ez már semmi! – mondta magában s most ő szólott végig a csapatja fölött:
– Cic!… Cicic!…
Egyszerre ujra felbukkant a hét bakasapka, s összenéztek.
– Hol a macska?
– Hol van?… Hol a macska?…
Kérdezték össze-vissza, egyre idegesebben.
– Atyaisten – kiáltotta, akinél utoljára volt… – Elszökött.
Mind ijedten néztek körül, mindnyájan megerőltették a szemüket, hogy az egyre vastagabb sötétségből kihalászszák a kis macska kedves figuráját.
– Cic, – kiáltották – cicic! – cupogatták, szipogatták, csókkal csupogtatták! – cic, cica, cica!
De nem volt többet… Néma volt a puszta, nem volt macskanyávogás…
Akkor szó nélkül visszahevertek a földbe s fölvetették szemeiket a nagy sötét orosz égre… Mélyet lélegzettek, fájdalmasan sóhajtottak, mintha egy sugár tünt volna el, az életnek egy meleg, szines kis sugara… amely megcsillant… amely hozott valamit… a mely megint nincs… Most már ujra nincs semmi, semmi, semmi, csak a háboru…
16.
TISZTESSÉGES MAGYAROK.
Volhynia, Ikvapart.
A kicsi svarom-kályha vörös volt.
– Ne fütsetek mán olyan veszettül, – szólt valaki a sötétből.
– Mir ne, ha van fa, – felelt valaki távolabbról.
A sötét és forró dekungban egy-egy kis nevetés hallatszott fel.
Mindez nem zavarta a mesélőt, tovább mondta:
– Na hát én olvasom a levelet, olvasom. Azt irja a feleségem, hogy ü má nincs otthon, hanem hazament a szülejihe. Mi az istenharangja e, mikor én nem ugy hattam ütet otthon, hogy ü haza menjen, hanem ugy, hogy idesanyáméknál maradjon.
A fekvő emberek komolyan, hüségesen figyeltek. Kinn folytonosan ropogott a fegyver, olykor egy-egy nagyobb pukkanás hallatszott, senki sem vetett rá ügyet, komolyan hasaltak a szalmában, a köpönyegen, némelyik pipázott, másik bagózott, egy fekete ember a kályha vörös kis világánál varrt, a cigány, minduntalan a tüzet piszkálta s rakott rá, a zsidó cigarettázva unatkozott.
– Hát mir ment haza?
– Összevesztek.
– Persze.
– Összevesztek idesanyámmal. Mer ugy vót, hogy van nekem egy hugom, még csak tizenhat esztendős, de mán erős, testes lyány. Nagyon tud dógozni, ugy szánt, mint egy férfi, minden munkát végez. De e miatt osztán nagyonis szabad. A feleségem meg nem valami semmi asszony ugyan, de két gyereke van és bizony nem szokta ü azt se otthon, se mellettem hogy a mezőn szenveggyen. A hugom osztán azt vetette, hogy ü dolgozik, más meg csak nézi. Ü csinálja a kenyeret, más meg szel belőle.
– Aha.
A hallgatók megmozdultak. A beszélő baka hangja lassan, szitálva hulldogált, de szomju földre talált, itt mindenki vele érzett, mindenki megértette és olyan meleg szivességgel hallották, ahogy ők mesélték már el legkisebb dolgukat is ezeken a hosszu éjszakákon, mikor egy pillanatra se szabad letenni a hadizsákot, a fölszerelést, még a derékszijjat se szabad megoldani, vagy a spátnit letenni. Mikor teljes készenlétben kell ülni s várni minden pillanatban a parancsot a kirukkolásra, Angriffet várnak minden, de minden pillanatban.
– A feleségem a hugom sok beszédjire nem szólt semmit, hanem elment… Igaz, akkor ugy volt, hogy épitkezés következett. Husvétkor akartak hozzáfogni, mert már a régibe alig lehetett kitelelni. Van az udvaron egy jó kis kamara, nyárára abba huzódtak meg, a házat meg édesapám hozzá fogott husvét szombatján bontani. A feleségem meg elment a szülijihe, hogy jőjjenek érte szekérrel; hát nem látszott abbul semmit, mit akar. Még gondolták, félti a holmiját, édesanyám maga segitett neki kiválogatni mindent, ami az övé vót, de a feleségem ugy csinálta ki, hogy még csak gyerekruhát se vitt el olyat, egy pelenkát se, akit az édesanyáméktul kapott. Csak azután vették ezt észre. Hazament mindenestül a két gyerekivel.
Az emberek komoly, csöndes nevetéssel hallgatták. Tetszett nekik az asszony ügyessége.
– Igy hazament szegény s többet felé se ment édesanyáméknak, csak nekem megirta, hogy ü mán otthon van, de mig én haza nem megyek, addig nem gondol rá, hogy visszamenjen.
– Hát te mit irtál rá?
– Azt irtam rá: Kedves feleségem, te nekem a templom főggyén megesküdtél életre-halálodra, hogy hüséges feleségem leszel, de én neked megparancsolom, hogy abba az órába, mikor ezen levelemet elolvasod, mindakét gyerekeddel visszaeredj édesanyámékhoz, mert én nem azért vettelek feleségül, hogy te a magad passziójára legyél, hanem, hogy segits az én gyenge öreg szüleimnek, akik engem fölneveltek, emberré tettek, életembe hét köblös fődet nevemre irattak, amit kevés szüle tesz meg gyermekinek.
A hangja főtt, forrt a nagy indulattól, szinte sirósan remegett meg benne a gyermeki szeretet, a hála, a hazafelé vágyakozás, a jóság. És mindez nagy erős indulatba törve, kemény vasbilincset róva a gyönge asszonyi akaratra.
– Abba az órába, ahogy ezt a levelet óvasod, kézen fogd a két gyerekedet, visszaeridj az édesanyámékhoz Erzsi. Ezt parancsolom én neked innen a távoli országbul, a golyók fütyülésébül, az édes haza oltalmazója és ne legyen Isten az Istened, ha meg nem teszed s ne esmerj engem többet uradnak, ha itt elesek, vagy golyó megy át testemen és a gyerekeidnek azt se mondd soha, hogy apjuk is vót, ha ahogy a levelem óvasod, abba az órába vissza nem viszed őket az édesanyám udvarába.
Mély csönd volt, senki sem merte a megilletődött érzést csak egy köhintéssel is megtörni. Mint a templomban az urvacsora előtt nagy csönd lesz, ugy szivta vissza a lélekzetét minden ember, az emberi indulat ünnepélyes kitörése előtt.
Hosszabb csönd után megszólalt valaki.
– S visszament?
Barcza Ambrus ugy tett, mintha a kérdést, amely méltatlan, nem venné hallóra. Lefojtott, rendületlen hangon mondta tovább.
– Abba az órába kézen fogta kedves feleségem a két gyerekét s ment vissza. Irta édesanyám, szegény, „a feleséged visszajött. Mink mán a házhoz hordtuk a téglát, mikor jött, fogta a saroglyát s hugoddal rögtön hordani kezdte a téglát a házho.“
Ujra elhallgatott, valami könnyes meghatottság volt a hangjában s ez átragad minden hallgatójára. Nem való pedig, hogy férfiember a gyenge érzéseinek igy engedjen, azért tovább szólott közönséges dolgokról.
– Mert még én vettem a téglát, akkor még huszonegy forint vót ezre, de mán most irják, hogy tégla nincs, a zsidónál van csak, amék háromszázezret vett, mer gőzmalmot akart épiteni, de mán nem épit, hanem eladogatja a téglát, csakhogy nem huszonegy forintér, hanem az elsőosztályu tégláér kilencven koronát kér, a másodosztályuér meg hatvanötöt.
Akkor beleszólt a zsidókatona, aki a többi közt cigarettázott.
– Annak igaza van, annyit kérhet, amennyit adnak érte, de lássa magának nem vót igaza, mikor a feleségét arra kényszeritette, hogy visszamenjen a maga szüleihez.
A baka a sötétben nem felelt. Annyira meg volt bántva, hogy erre nem tudott mit felelni.
– Ha ő ott nem jól érzi magát, minek kinlódjon, – szólt még a zsidó katona nevetve. – No, nem igaz?
– Nem! – mordult meg egy erős hang, a kályha tulsó oldaláról, Sámuelnek a hangja. A két testvér közül, akik a svarmban voltak, az idősebbé.
– S miért?
– Azért, mert nem igaz. Az embernek nem az a kötelessége, hogy ugy éljen, ahogy jól esik, hanem az, hogy ugy éljen, ahogy a tisztesség parancsolja.
– És mit parancsol a tisztesség? Azt, hogy ő hagyja magát szekirozni.
– A tisztesség azt parancsolja, hogy a fiatalasszony gyermeke legyen az ura anyjának. Az anyának mindenkor jussa van a gyerekét megdorgálni és megfeddni és meg is büntetni, ha nem helyesen viseli magát. Mármost egy fiatalasszony, kell, hogy ezt a feddést jó szivvel elviselje: igy tanul. Ha ő öreg lesz, igy tudja ő is tovább nevelni gyermekeit s a fiatal cselédeket. Jó egyességnek kell lenni a családban, mert ha szabadjára van eresztve a gyeplő, hamar felborul a szekér.
Mély csönd volt és a néma magyarok helyeselték az öreg Sámuel szavait.
De a zsidó katona tovább kötekedett.
– Nem is az anyósával volt baja. A sógornéja huzta fel.
– Mit csinált?
– Heccelte.
– Mi az a heccölés? Hát egy fiatalasszony még annyi tisztességgel se bir, hogy egy éredetlen cselédnek a szavát se tudja visszázni? Még pedig patvarkodás nélkül!… Egy fiatal asszonynak, améknek mán két gyereke van, mindig kell lenni annyi tekintélyének, hogy a szeme járásával eligazitsa az ilyest.
Sámuel méltóságosan nézett a zsidóra, aki a szeme közé nevetett.
– No, Sámuel bácsi – mondta bizalmas kacsintással, – nem minden asszony olyan szent, ahogy maga képzeli… Nem tudom, mit fog szólani, ha hazamegy, osztán ugy veszi észre, hogy az asszony egy muszka fogolylyal…
Felkacagott, a cigány vele nevetett, még egy-két kis vihogás volt a sötétben. Sámuel kivárta mig egészen csönd lett, akkor szólt:
– Hát uram! Ami pedig a muszka fogolyt illeti, én a magam feleségeér tüzbe teszem a kezem.
Szent meggyőződés és ünnepélyes fogadalom volt a hangjában.
– Ugyan mit, – szólt az ellenfele, – a felesége nem teszi magáért a tüzbe.
– Én értem… Hát uram teheti! És teszi is!
– Ájáj, ne affektáljon. Tán magának nem esik jól az orosz menyecske?
– Nekem?!… Nekem tisztelt ur, nem!… Jól esik, igen, a cigánynak, még jobban a rácnak, legjobban a zsidónak: de azt nem hiszem, hogy meglett, házas, gyerekes magyar ember legyen, aki ne szánja a fajtáját, a kedves édes magyar magvát, hogy ilyen piszok, ronda rusnyákba ótsa…
A hangja mennydörgött és a szeme villámlott. És mindenki hallgatott körülötte, egy-két fiatal legényke lesütötte a szemét s röstelkedve bujt el a sötétbe.
De a kötekedő nem akart elhallgatni.
– No, – mondta cinikusan, – és hogy hijják maguknál az ilyenféle gondolkodásuakat?
Sámuel felállott, odalegyintett s egyszerüen szólt.
– Tisztességes embereknek, uram, – no menyetek mán a fekete kávéért, – tette hozzá, mert nincs ugyan sarzsija, de ő a svarom örege, aki itt-ott rendelkezik.
Egyszerre megmozdult mindenki, a fekvők felültek, az állók letelepedtek, zsibongva másról kezdtek beszélni a kivülről hirtelen nagy erősen behangzó fegyverropogás és ágyudörgés közben az idegen orosz földön a derék, tisztességes magyarok.
17.
CSUJES.
Szurmay-sereg.
Az ezredorvos a tábori laboratóriumban szeretettel mutogatta meg a bacillusait, olyan gyöngéden bánt velük, mint féltett állatkákkal.
– Mennyi van belőlük? – kérdeztem.
– Hát egy pár százezerért nem megyünk a szomszédba!
– És mind igy tartják, üveg alatt?
– Hát csak jobb igy nekik, istállózva, mint odakint a szabad ég alatt… – nevetett rá tréfaértő kedvvel. – Érdekes volt, mikor feljöttünk, – folytatta – egyszer csak nagy meglepetésemre gyanus tünetekről adnak hirt. Járványnak akkor nyoma sem volt; a nép közt sem; nem értettem a dolgot… Kimegyek a helyszinére, megvizsgálni a betegeket… Kérdezem az embereket: „Mit isznak?“ „Hát, aszongya az egyik, ez tilos kut, nem is iszunk belőle, pedig igen jó viz van benne!“
Honnan tudja, hogy jó viz, ha nem iszik belőle. Persze a parasztnak akkor jó a viz, ha nem lát benne sarat és nem huzza össze az inyét az ásványoldat…
Vettem aztán két üveggel a kutból és bizony abból szépen kitenyésztettem a kolerát.
Még egyszer körülnéztem a pompásan berendezett laboratóriumon.
– Hol kapta ezt az érmet? – kérdeztem a tatárképü honvédet. A fekete, nagyszemöldökü, kócos legény kihuzta magát s azt felelte:
– Itt.
Az ezredorvos intett… Itt épen ugy megérdemelheti személyes bátorság és hőstett cimén, mint kint a front legveszélyesebb pontján. Millió és millió baktérium és bacillus közt harcol állandóan… Csak egyszer tévesszen a keze, vagy a figyelme: vége…
Megnéztem a nádudvari legényt, aki egyebek közt olyan mestermüvü ládákat fabrikált a laboratórium számára, hogy azokban az összes müszereknek személyes külön helye van. Láda ládában, egész sor iskátulya, egyik a másikba illik, s csak fel kell dobni a szekérre, a legfinomabb müszernek sem lesz baja…
– No, most menjünk át egy kicsit hadbiróékhoz is, – szóltam s bucsut vettem a nagyszerü klinikától, amely kint a volhyniai pusztákon a magyar dicsőséget épen ugy szolgálja, mint a katonafegyver… Szinte meghatottan éreztem át azt, amiről olyan kevés szó volt mindezidáig, hogy ebben a háboruban a magyar orvosok milyen csodálatos eredményt értek el…
A honvédség orvosi kara, amint azt egész utamon szerencsém volt tapasztalni, a legkitünőbb fölszereléssel, a legcsodálatosabb energiával, tudással és önfeláldozással látta el az egészségügyi szolgálatot s olyan eredményeik vannak minden téren, hogy arról a statisztika zengheti csak a méltó dicséretet.
Az ezredorvos utánam döcögött s kis villanylámpájával, amelyet minden percben meg kellett gyujtani, mert vacillált, egyenkint megmutatta az utat a hóban. Az orvosban van valami atyai, valami páratlan gyöngédség embertársaival szemben. Mindig betegek, lesujtottak, szerencsétlenek sorsa fölött diszponálva, ugy hozzászoknak, hogy még a normális és közönséges társaságban is bizonyos szivszerinti óvó gyöngédséggel veszik körül embertársaikat.
A hadbirót nagy pattogás közt találtuk. Igen közeleső volna most rögtön levonni az ellentétet az orvosi, meg a birói kar között éppen abból a szempontból, hogy az orvos mindenkit meg akar gyógyitani, a biró pedig mindenkit el akar itélni, ez esetben azonban ez nem megy. A hadbirószázados egy elronthatatlan fiatal jó lélek, akinek benne van a mosolyában, hogy élni kell hagyni az élőket… Mikor először láttam őt, ép azzal foglalkozott, hogy valami fogoly kozákokat, akik békétlenkedtek, azzal büntetett, hogy a fal felé forditva állitotta őket. Azok aztán rettegtek, amitől akartak; bár mögöttük a helyre bakának semmi gyilkos parancs nem volt. S mennyire igaz: az egyetlen büntetés, amit az embernek adhat az Élet: az élet…
– Mi csinálsz öregem?
– Ezekkel a csujesokkal kinlódom.
– Micsinálnak?
– Hazudnak… Most már harmadszor hallgatom ki őket, de a három vallomás teljesen és merőben különbözik egymástól…
– Legalább nem unalmas!
A gyengén megvilágitott tágas szoba mélyében pár rosszarcu fiatal legény állott. Valami bicskázás, vagy késelés vagy lopás lehet szóban, valami efféle, ahogy az arckifejezésből itélni lehetett.
– Miféle nemzet ez a csujes itt? – kérdem.
Mindnyájan nevetni kezdtek… A csujes eredetileg a délszláv kocsis, akit hadi munkára, a lovak mellé befogtak és igy kiáltottak át egymásnak az uton, hogy csujes?!… (Hallode! Hé!) De ma már csujes ez az egész világ. Csujes a rác, az orosz, a lengyel, mind csujes, akár férfi, akár asszony, akár biró, akár kódus, csujes a ló, a tehén, csujes még az ágyu is, ha ugy beleragadt a sárba, hogy nem lehet belőle kihuzni!… No! Csujes!…
Nyilik az ajtó s betorzsad rajta egy asszony. Alacsony kis töpörödött asszony, nagy orosz bundában, amely a derékon át van kötve, amolyan karcsu dereku juhászbunda, s csak fölemeli a kezét és mint a jégeső el kezdi önteni a jajgatást, rimánkodást és vonitást.
– Nocsujes, – szól a hadbiró, – itt a csujes?
Mintha megindul az égi zivatar és minden ok nélkül csak dörög és csattog és árad belőle a kénköves, sistergős, tüzes, jeges ár, ugy dőlt az asszonyból a sikongató, összehabrált orosz szó.
Tolmácsot állitottunk aztán neki, s kijöttek a következő értelmek:
– Jaj atyuskám, jőjjetek rögtön, mentsetek meg… jaj bátyuskám, megöl az uram… hamar vegyetek magatokhoz sok-sok katonát és fogjátok meg, kössétek meg mindakét kezét, mert rám gyujtja a házamat… jaj atyuskám a házamat rámgyujtja… Ezt a másik házamat is, mert már az egyiket rámgyujtotta… A fejem felett meggyujtotta bátyuskám, mikor a moszkálik innen visszafelé szaladtak és mind felégették a sok házat és falukat… Akkor az én uram bátyuskám fogott egy csóvát és a fejem felett meggyujtotta a házamat… De megigérte, hogy most ujra rám fogja gyujtani… Még ma éjszaka… még ezen az éccakán… még mire megvirradna, rámgyujtja a másik házat is, amibe most lakom… Jaj bátyuskám hamar sok-sok katonával gyertek, hogy az uram féljen a házat a fejemre gyujtani…
De hol van a drága jó bölcs magyar nyelvben az a sok fölösleges szó, amely mind kellett ahoz, hogy ez kijőjjön az asszonyból…
– Mért haragszik ugy rád az urad, nyanya?
– Jaj bátyuskám, csak haragszik; mert hát rossz ember.
– Mióta haragszik?
– Jaj már tizenöt esztendeje.
Nagy hatása volt e kijelentésnek.
– Mért lakik vele? – mondtam a tolmácsnak, hogy tolmácsolja csak neki ezt a jó tanácsot.
Az asszony rám vetette apró sötét egérszemeit és sárga kis összeszáradt arcán valami kis szégyenlős mosoly volt.
– Nem lakok vele, bátyuskám, – mondta, – már tizenöt esztendeje nem lakok vele…
– Hát talán az a baj!… Mért nem megy hozzá?
– Jaj hisz mennék én, bátyuskám, el is megyek tizenöt esztendeje mindennap! de nem jön vissza hozzám, mert más asszonnyal él!…
– Hű!… az baj… Fiatalabb az az asszony?
– Bizony fiatalabb, bátyuskám, tiz esztendővel!
– Jézus Mária! – kiáltott fel a hadbiró, – hát azért jöttem én ide, hogy tizenöt esztendős szerelmi pörpatvarokat intézzek el!
Az asszony ujra rákezdte rettenetes bőbeszédüséggel, amit nem lehetett megállitani közbevetett kérdésekkel, mint a viz zuhogását alig állitja meg a zsilip…