– Nyanyám! – izentem aztán át neki a tolmács száján keresztül, mintha valami furcsa tölcséren kiált be az ember a tenger zugásába: – itt vannak most ezek a szép, derék magyar honvédek!… Mért nem keres magának egyet közülök?
Az asszony, aki negyvenötesztendős bájainak szomoruan elmult foszlányait sem tudta volna már nagykendőiből kitakarni, ám erre kacéran csak elmosolyodott, meg-megvonta a két vállát; szája, fogatlan öreg szája elé emelte a kezét s igy szólt:
– Á, bátyuskám… nem érdemes ezekkel kezdeni, mert a honvedu elmegy…
A vén szipirtyó, nem azt mondta, hogy nem kell ő már az ördögnek sem: nem! neki nem kell a honvedu!… De mért?… Csak azért: mert nem érdemes!… Hisz az elmegy!…
Mindegy az, akár csujes, akár nem, az asszony mind asszony.
18.
KUKORICAKÁSA.
1915. Kriegsspital, Hinterland.
Alkonyodni kezdett, kinn borus, csatakos volt az idő. A magyarok az ágyaik szélén üldögéltek s ugy szólogattak át egymásnak a többiféléken keresztül, gubbaszkodva, mint esőben a kakas.
– Én megyek vissza a káderho, – szólt egy honvéd.
– Igazad van, – felelt rá a másik, – nem ér-e semmit, itt. Aspirin, meg aspirin, már savanyu a hasam is tőle.
– Aspirin, meg kukoricakása.
– Hát. Eresszenek haza, otthun ha jóllakom töltött káposztával, biztosan hamarább elmulik a sárgaság rólam.
Nevettek egyet, egyet. Az ember csak itt ül és heverész, egyebe sincs, csak az a kis nevetés.
– Cukorral a kukoricakását!… Nem eszem meg többet, – mondta a tüzér erélyesen, elszántan. – Azt nem eszem meg többet. Mióta harmadik diétán vagyok, még több a kukoricakása, mint azelőtt. Inkább megdöglök, de azt nem eszem meg többet. Bemegyek az öreghez és megmondom neki magának, hogy azt nem eszem meg többet.
Tizenegyen voltak az ötven beteg közt magyarok mind helyeselve szólottak rá. Mind el voltak keseredve a kukoricakása miatt; alföldi legények voltak.
A barakk kedvence a vidám bécsi fickó, ahogy észrevette, hogy a magyarok közt valami izgalom van, rögtön közéjük állott s ahogy szokta, veregetni kezdte a mellét:
– Ich bin auch Mágyár!
– Megint azt mondja, hogy ű is magyar?
A bécsi gyerek sorra kezet fogott minden magyarral. Egyik honvéd a vállára tette a kezét s megrázta.
– Jól nézünk ki testvér, ha mán te is magyar vagy.
Igy eltréfálkoztak vacsora idejéig, akkor jöttek az ápolónék s hozták a vacsorát. A barakkon átfutott a kiváncsiság, s egyszerre nemzetiségkülönbség nélkül lelógott valamennyinek az orra: kukoricakása.
– Nem eszem meg, – mondta a tüzér.
– Ilyen étel, – böcsmölték a többiek, – még ha friss tepertő volna rajta, jobban meglehetne enni.
– Friss szalonnatepertő a tetejibe, alatta meg turós galuska.
Nevettek, csak a tüzér nézett komolyan, szurós szemeivel.
– Nem, nem, – mondta az ápolónőnek, – nem eszem meg, ik verde nikt esszen, ik verde cájgen, ik zo svájneráj nikt fresszen verde…
A komoly renitencia egyszerre az egész társaságban a magyar ellenállás mozgalmát inditotta meg. Az összes nemzetiségek kiváncsian, kissé izgatottan és várakozva néztek, mi lesz a lázadásból. Csehek, németek, románok, horvátok mind utálva nézték a kukoricakásájukat, amit azért lassacskán beszopogattak… Volt köztük olyan is, akinek jól esett.
Az ápolónő gyöngéden beleakarta diktálni a tüzérbe a kását, de ez keményen felállott s még egyszer kijelentette.
– Bitte sőn libe sveszter, zi verden zéhen, dasz ih verde nikt kukuruc essen… Majd meglátja maga, hogy én nem eszem meg!
Rendbeszedte magát s elindult az orvoshoz.
Mély meghökkenéssel néztek utána. Az öreg civil orvos, aki a barakkra felügyelt, mindnyájuk előtt tisztelt ember volt, mert jó ember volt, öreg ember volt és mindenkit egyformán sajnált, senkit ki nem küldött volna a kórházból; mig a Komissiók ki nem dobták az embereket, felőle egészségesen hónapokig ellóghatott akárki, a minap egyet kiküldött, mikor itt volt a bizottság, hogy észre ne vegyék, csak ugy elsikkasztotta szem elől… Kissé haragudtak is a magyarokra, akiknek ugyis az a mániája, hogy csak ki, ki innen, mindjárt visszakészülnek a csapathoz, ahelyett, hogy itt eléldegélnének, amig lehet s ijedtükben, hogy az öreg meg fog haragudni, olyan buzgón neki állottak a kukoricakásájuknak, hogy egy-két perc mulva már csak a magyarok csajkája volt tele, a többi mind tisztára törülte a magáét, kivéve a bécsi fiut, aki csatlakozott a magyar társasághoz s az ajtóig kisérte a tüzért s ott is a fülébe sugta, hogy: „Ich bin auch Mágyár!“
A tüzér nehány perc mulva ragyogó arccal jött vissza.
– No, no, – vallatták a nemzeti hőst, – mi ujság? Mit mondott az öreg?
– Hát nagyon be vót gyulladva az öreg!… Még ő csittitott és aszonta, hogy mondjam meg az óbersveszternek, hogy az ő rendeletére adjon mást!
– Éjjen, – szóltak a magyarok.
Az ápolónők mind összeállottak, s a tüzér keservesen, de annál erélyesebben fejezte ki nekik, hogy igenis, ő nem fog kukoricakását enni! pláne cukorral!… A doktor ur parancsára ő ezt nem veszi be… slussz!… Kukoricakását! Cukorral!… Nem kell kukoricakása cukorral. – visszaadta a csajkát s az ápolónő elment vele.
Az egész magyar haza, már mint a többi tiz magyar, aki a hont képviselte, büszkén nézett utána a csajkának, amit az ápolónő pár perc mulva visszahozott.
Kiváncsian várták, mi van benne.
A tüzér belenéz s ijedt haraggal kiált fel!
– Mi ez, mi ez kérem? Vasz iszt dasz, bitte sőn? Ich esse nicht kukuruc, se mit cukker, sem óne cukker!
A sveszter tudniillik odakint leszedte a kukoricakásáról a cukrot, ha igy nem szereti a magyar, s visszahozta a kását.
De ebben a pillanatban nem azzal a magyarral állott szembe, aki békén nyelte le századok óta az efféle engedményeket: hogy a sérelemről lekaparják azt a kis cukrot is, ami rajta volt s marad pusztán az ősinjuria. Nem; a tüzér fogta a csajkát s a nővér orra alá emelve, szólt:
– Ik hábe gezákt libe sveszter, dasz zi verden zéhen dasz ih verde nikt kukuruc eszen.
Azzal püff, bevágta a csajkát az ágy alá.
Általános zavar, aminek a vége az lett, hogy az ápolónőknek meg kellett érteni, miről van szó. Tiz percnyi forrongás, suttogás és mozgolódásnak az vetett véget, hogy két tojásból rántottát hoztak a tüzérnek.
– Ach, dosz isz gut, – kiáltotta a bécsi gyerek, aki még most is őrizgette a maga kukoricakásáját, – ich bin auch Mágyár!… s azzal fogta és zsupsz, ő is be az ágy alá a maga csajkáját.
Ugy tudtak nevetni a magyarok a vidám eseten.
A bécsi fiu kapott egy darab vajaskenyeret. De a diéta maradt a régi…
19.
A BÉCSI ÜTKÖZET.
Budapest, 1917. aug. 16.
– Aladár fiam, hát maga itthon van?
A tüzér meglepetve néz vissza.
– Itt vagyok. Alásszolgája.
– Azt hallottam, beosztották a marsba.
– Igen, de mikor elvittek Bécsbe, láttam, hogy az a mars nem nekem való hely, hát kiléptem.
Nevettem rajta. Ha egy jó magyar gyerek megszólal, előre nevetek, mert tudom, hogy a jó, egészséges magyar észjárása biztosan valami eredeti csapáson jár.
– Nem tetszett a mars, Aladár?
– Nem, mert nagyon protekcióskodtak. Én először beosztattam magam jó helyre a kolonba. De láttam, hogy itt egyre-másra megy az áthelyezés. Bécsbe már nekem is mondta a tüzmester: „nézze maga át lesz helyezve és ez meg ez jön a helyére“. „Nézze tüzmester ur, velem ne nagyon protekcióskodjanak, mert én nem abból a fából való vagyok, akit ide-oda lehessen dobálni.“ „Micsoda beszéd ez, maga ott fog állani, ahol én akarom.“ „Tudja mit tüzmester ur, én most már sehol se fogok állani. Vegye tudomásul, hogy egyáltalán nem megyek ki a marssal.“ „Szeretném tudni, mért.“ „Azt majd megtudja, különben ha nagyon kiváncsi: hát: beteg vagyok.“ „Nem ugy néz ki, mint aki beteg. Menjen maródira.“ „Azt megteszem, tanács nélkül is.“ Igy mentem aztán maródira, onnan felülvizsgálatra s a főtörzsorvos ur kidobott a marsból. Akkor egy hónapot töltöttünk Bécsben.
– Jó volt ott?
– Nekem jó volt, kivált mikor a cseheket megvertük.
– Miféle cseheket.
– Hát a berájcsaft be akarta vinni a magyarokat és azok két berájcsaftot szétvertek.
– Ugyan.
– Az egyik cimboránk, bizonyos Somogyi, beült egy kis kávéházba, voltak vagy hárman, biztosan volt is már bennük egy kis szentlélek, mikor jött a berájcsaft és egy önkéntes formájszter odalépett hozzá, kérte a kimaradásit. Az meg nem tudott németül egy szót se. Hát azt mondta: Jól van, csak beszélgess. Oda se ügyelt. Ez pedig soká ott karatyolt neki s a végén megfogta s rángatni kezdte. Erre Somogyi megharagudott, felállott s kiitta a borát, ami az asztalon volt, akkor fogta az asztalt s ráboritotta a formájszterre.
– A.
– Az persze alábukott s nem birt a márványlap alól kimászni, azt se tudta hol van. Persze a négy berájcsaftos szuronyt szegezett, de Somogyi fogta már a széket és rendet csinált köztük, szétverte a szuronyokat és ki. Csakhogy az ajtó előtt kinn állott a másik négy szuronyos baka és megfogták. Elment velük vagy száz lépést, ott volt egy kerités, azt megfogta. A nyolc katona meg rángatta. Ha egy oszloptól elcibálták, a másikat fogta meg. Azalatt felszaladt a másik tüzér hozzánk, hogy Somogyit viszi a berájcsaft. Mi már feküdtünk, ott volt a második batri elszállásolva egy kuglizóba, ugy ahogy voltunk, leszaladtunk az utcára. Azon az udvaron volt vagy tizennégy öl fa felrakva, az a jó vargafa, hántott fa, abból szedett fegyvernek valót a batri. Akkor verekedés lett s a csehek uj berájcsaftér futottak; ujra jött kilenc katona. Jöttek a rendőrök, vagy negyven, meg a nép, az mind karikába állott, hogy verik a magyarok a cseheket.
– Nem lőttek a katonák?
– Bécsbe nem szabad lőni, mert másat is találhatna. Sok volt ott a civilnép. Már kilenc sebesültjök volt a cseheknek, hordágyon vitték el őket, egész rendesen. Tőlünk is kettőt megszurtak, Somogyinak másnap egy ilyen daganás nőtt ki a fején, az oldalát is fájlalta. Két lovasrendőr jött, az egyik, ahogy a kapuhoz ér, egy fával igy szemen vágták, az rögtön lefordult, a másikat a csizmájánál fogva rántották le. Akkor mi mind bevonultunk már az elszállásolási tanyánkra, de mikor a rendőrök jöttek, egy nagy kirohanást csináltunk s aztán vissza, már a tüzoltók is jöttek sipolva. Ez a csata eltartott ugy tizenegy órától éjfélután kettőig. Akkor Somogyit elcipelték, mi meg szépen lefeküdtünk. Jött egy főtörzsorvos négy katonával, hogy összeszedje a sebesülteket köztünk, hogy arról megtudják, ki vett részt a verekedésben. Nem volt persze egy sebesült se. Senkinek se fájt semmi. Keresztes, akinek átszurták a combját, olyan haptákba állott, hogy no. Csak Majort ismerték meg, el is vitték, hogy ő verekedett. De a főhadnagy a kapuból visszahozatta. A főhadnagy, a batrikommandánsunk nagyszerü magyar gyerek volt, azt mondta, nem bánja, vegyenek fel jegyzőkönyvet és irják bele a neveket, de a legényt nem adja ki, mert neki hiányozna.
– Kitünő.
Folyton mosolyogva, kuncogó nevetéssel néztünk össze. Aladár ugy beszélt, mintha a világon a legegyszerübb és legkomolyabb dologról volna szó, inkább csak visszhang volt az arcán a mosoly.
– S mi lett a büntetés?
– Hát nem lett semmise, másnap a batrit bevaggonirozták s vitték a Feldre, ők meg fellélekzettek, hogy megszabadultak a magyaroktól.
– Szóval jól mulattatok Bécsben.
– Jól. Szerettek ott minket, csak a X. kerületben a csehek nem. Másnap egy kávéházban ülünk, jön egy katonarendőr, mert azzal tele van Bécs, kéri az igazolványt, összenézünk „mit akar ez?“ Azt mondja a másik „én nem tudom“. Pedig mind beszéltünk németül, én is, a Weisz is, csak ép Lám nem tudott egy szót se. Azt mondja a katonarendőr: mátyár? „Magyarok vagyunk.“ Arra nem kért semmit, elment. Pedig nekem volt is Legitimationskartém, nem is a batritól, hanem a bécsi házi ezredtől, mert egyszer valamiért oda kellett mennem, hát nem volt senki az irodába, én megláttam ott a Kartékat, mindjárt vettem egyet.
– Ott volt a Stambilia, ráütöttem a pecsétet is, hogy érvényesebb legyék.
– Még az aláirást is megkerestem, azt is rányomtam, pedig azt igazán csak becsületből tettem, nekem a pecsét is elég volt, aláirni én is alá tudtam volna valami nevet. Igy aztán bátran sétálgattam Bécsben a németek közt. Olyan bátran beszéltünk ott az utcán… egyszer azt mondom a pajtásomnak: „nézz csak oda, lopj egy kis gyümölcsöt ettől a kofától“. Azt mondja rá a kofa: „Csakhogy nem lehet ám, lelkem“. Magyar kofa volt Bécsben!… Egyszer meg azt mondom: „Nézz oda te, ez a kisasszony téged fixiroz“. Megszólal a kisasszony: „Eszem ágába sincs, hogy magukat fixirozzam“. Hü, mondom, akkor menjünk innen, ha már igy kompromittáltuk magunkat… Azért az volt a legjobb, mikor a cseheket szanitécek hordták el a csatatérről… Csak most megyek a harctérre, 23-án. Alásszolgája.
20.
OROSZ CIGARETTA.
Borus őszi napon az össze-vissza nyirkált magyarok a zolkiewi orosz katonai kórházban csöndesen busongtak. 1914-et irtak akkor s hullottak a levelek a fákról.
Voltak vagy tizenhatan az ötven fogoly katona közt magyarok, szabad volt beszélniök, csöndeskén üldögélniök, hazagondolniok. Szabad volt egymást nézni, halkan szót váltani, az otthonról, az elmaradtakról, a családról, a bajról emlékezni; szabad volt élni. Oroszok voltak az orvosok, oroszok az ápolónők, tizen, csinos, müvelt, fehérbeöltözött gyöngéd muszka angyalok, akik szeliden mosolyogtak, lágyan beszélték a német szót s türelemmel ápolták a magyar fiukat, akik vasfogaikat összeszoritották s némán türték a fájdalmakat.
Bencze közhonvéd estefelé föltápászkodott, a két cigarettát a betegsapkába tette s átcsoszogott a külön szobácskába, hol az egyetlen magyar tiszt tanyázott.
– Jóest százd urm, – köszönt be dünyögve.
– Szervusz Bencze fiam, hát bejöttél hozzám, ülj le csak.
Bencze közhonvéd, a tiszaháti magyar, nagy szemeit meresztve, fáradtan ült le egy székre.
– Hogy tecc lenn… – motyogta. Nem tudott beszélni, mert az állkapcsa iszonyuan el volt lőve. Az egész arca be is volt pólyálva, csak a szeme látszott, nagy, szomorkás szeme.
– Meg vagyok Bencze, meg vagyok; olyan jól nyirkálnak látod ezek a muszka doktorok, hogy csoda Ha már egy hétig nem nyesik a lábam, szinte unom magam.
Megmozditotta a jó lábát, akaratlanul, aztán sziszegve feküdt tovább.
Soká csönd volt. A százados lehunyta a szemét, összeszoritotta a fogait s hosszan, alélten lélekzett.
Hosszu percek multak el.
Az ajtón keresztül beszürődött a nagy teremből a betegek halk duruzsolása. A parányi fehérfalu szobában az őszi napfény beszürődött enyhe világa a két beteg fakó arcát még fakóbbá tette. A százados lesoványult, barna bőrén a nagyra nőtt fekete szakálla szinte a csontokon burjánzott. Féllábbal feküdt, beesett szemekkel, szédülve, lázban. Haza gondolt s feküdt hosszu ideig, már el is felejtette, hogy Bencze honvéd ott ül a lábánál.
Mikor fölnyitotta a szemét s meglátta a vánkossá pólyált fejü legényt, fölkiáltott.
– Még itt vagy, Bencze fiam.
– Itt. Százd urm.
– De jó, hogy itt vagy, hallod-e. No mivel kináljalak meg. Látod az a cseh vitéz főhadnagy is kihalt mellőlem, addig még volt egy kis himihumi… De kitünő alak vót szegény, emlékszel, hogy ki volt repedve a mellénye hátul, de sokat nevettünk rajta, hogy nem a muszka golyó repesztette ki, hanem a muszka gombóc… Két pofára evett, hát persze kihizott. Mégis meghalt… Én meg sehogyse eszek, a lábomat is lecsatolták, mégis itt vagyok.
Nevetni kezdett. Bencze közhonvéd olyan komolyan ült s nézett és oly rendkivüli szomoru arcott vágott, hogy a százados ujra nevetni kezdett. Ettől ujra rájöttek a sziszegtető fájdalmak, s ahogy a fogát összeszoritotta s szinte könyes szemmel fojtotta le a fájásokat, ujra, ujra fölnevetett.
– Bencze fiam, te olyan keserves pofát vágsz… hogy én még ilyen keserves pofát nem láttam…
S halkan, göcögve, kinosan nevetett.
Bencze közhonvéd még jobban kimeresztette a szemét, aztán levette a fejéről a betegsapkát, kikotorta belőle a két cigarettát s azt mondta, azaz nyögte.
– Tessék szzds urm.
A százados a szemöldökét felrántotta a homloka csucsáig.
– Cigaretta! – kiáltott.
Még a szája is nyitva maradt.
– Hol raboltad ezt, te gazember,… te angyal!
Bencze közhonvéd megrántotta a vállát Nem nagyon, csak inkább jelezte a vállránditást, mert kutyául össze volt lőve, a mellén is golyó ment át, a hátán is, de olyan fertelmesen, hogy a muszka doktorok kardvágásnak nézték.
– Adták, – dünyögte.
– No a kutyák, – mondta a százados, – nekem meg nem adnak. Már egy hónapja, hogy egy cigarettát nem adtak. Pedig a féllábomat elvették, csak ha tiz kiló volt is, adhattak volna érte egy pár cigarettát…
Kéjjel gyujtott rá.
Bencze szomorkodva nézte.
Soká ültek csöndben; a százados élvezte a füstöt. Az egész száját televette vele s apródonként eregette ki.
Ültek, feküdtek, hallgattak, odakint beesteledett.
– Megint meggyóntam, – mondta egyszer Bencze közhonvéd.
A százados rápislantott. Ez jelent valamit. Megint meggyónt. Ahogy ő irta a leveleibe, hogy „megint jobban vagyok.“ Tudniillik minden ujabb operáció után, mert darabonként szedték le a lábát.
– Gyóntál, Bencze fiam.
– Ign.
A százados elgondolkozott.
– Hát bent volt a katholikus pap? – kérdezte hirtelen. Fájt, hogy őt ebben is megröviditették. Nem küldték be hozzá.
– Nem.
– Hát kinél gyóntál?
– Hát a muszka papnál.
– Hát te muszka vallásu vagy?
– Nem.
– Hát katholikus?
– Nem.
– Rformátus, krem.
A százados csodálkozva nézett a közmagyarra.
– Hát akkor minek gyóntál?
– Nem árt az krem!…
A százados gondolkozott, cigarettázott, csucsoritotta a száját a füst után.
– Hát osztán a muszka pap tudott magyarul?
– Nm.
– Hát hogyan beszéltetek? Tudsz te németül?
– Nm.
– Hát muszkául!
– Nm.
– Hát hogyan gyóntál?
– Hát a muszka pap ugy mutogatott, én meg intettem a fejemmel, hogy igen, vagy nm. Meg hát az ujjammal is eccer, vagy kéccer.
Csönd. A fiatal tiszt szinte meghatottan hallgatott s nézte a cigarettafüstöt. Jó meleg papi arcok tüntek föl előtte, a kanonok nagybácsi gömbölyü, jóságos arca, ahogy még tiszthelyettes korában is, ha meglátogatta, igy szólt mindjárt: „Adjatok csak valamit ennek a gyereknek, hadd egyen szegényke.“
Bencze közhonvéd megmozdult, megszólalt:
– De most nm adott félrubelest.
A százados megütődve nézett rá.
– Mit?
– Mikor először gyóntam neki, adott egy félrubelest most csak cigarettát.
A századosnak felnyilt a szeme. Ahá, hát innen a cigaretta!… Nevetni kezdett. S olyan édesen jött, olyan jóizüen a nevetés, hogy még a fájdalmat sem érezte.
– Hát itt kaptad a cigarettát, Bencze fiam?
– Itt.
A szoba már egész sötét volt. Jóizü füst terjengett benne, a fiatal tiszt nézte a sötét menyezetet s törte a fejét, hogy a baka dolgába benézzen. Meggyónt: rendben van, nem árt az. Meggyónt: rendben van, cigarettáért tette, még okosabb. De meggyónt és itt ül szomoru képpel és olyan keserveseket sóhajt, mint egy cselédkenyér: itt valami mégsincs rendben.
Hirtelen fölkiáltott.
– De nézd csak, hát gyúccs rá te is!
– De nincs több.
– Nincs több…
A százados gondolkodott, fujta a füstöt, aztán fölkiáltott:
– Hát csak kettőt adott a huncut! – Aztán ismét eresztett egy füstkarikát s igy szólt:
– Csak kettőt!… Ej, ej, a füsvény… Lám csak… No, nem baj. Nem baj Bencze fiam… Van nekem. Gyújts rá csak, gyújts rá.
Odaadta neki a másik cigarettát s odanyujtotta a maga leégett szivarkája tüzét is.
Bencze közhonvéd rágyujtott s most már megenyhült a rémséges szomorusága.
– Alázatosan köszönöm, százds urm!
– Jó cigaretta! ugye, Bencze fiam.
Bencze közhonvéd mereven nézett a füstbe… Hallgattak, hallgattak, egyszer azt nyögi:
– De otthun jobb…
– Jobb, jobb, – mondta a százados, és bólogatott hozzá…
A legény felállott, fájós testét megnyujtóztatta, megropogtatta egy kicsit s jóizü tiszahátian mondta:
– Hej százdos uram, – jobb vón azér otthun egy pofa bagó is, mint itt ez a finom cigarettli!
Éjszaka volt, a betegek aludni készültek.
A százados uram keservesen mosolygott.
– Egy pofa bagó, Bencze fiam! Azt még nem próbáltam. De igazad van… Otthon még az is jobb… No, jójcakát…
21.
FEDEZÉKBŐL.
Szurmay-sereg, dec. 3.
Már irtóztató volt; oroszok, magyarok ugy feküdtek az erdőszélen a füben, mint a gomba. Mint valami végkép megveszett, elvadult, fogcsikorgató állatok, vájták maguknak a fedezéket, egyre közelebb egymáshoz.
A honvédek kimerülve, ellankadva feküdtek szétszórva az apró, szinte körömmel vájt sirokban, még élve, de már lelkük mélyén halálra váltan.
Az ezredes még egy rohamot akart.
Az emberek sirtak, a földbe dugták a fejüket és sirtak és ömlött a könnyük. Az otthont emlitették, az istent, a minden szenteket és sirtak, és lőttek s a fegyverre hullatták könnyeiket, mig a golyókat elpuffogatták, oly görcsösen ragaszkodva a gépiesen pattogó fegyverhez, amellyel egy pillanatig sem céloztak már, mintha varázsszer volna a halál, a vész, a baj ellen.
Az ezredes még egy rohamot akart.
Lehetetlen volt.
A tisztek elcsüggedve jöttek vissza; a legénység nem fog többet kimozdulni; elfogyott a morális erő, el a lelki tartaléktőke; irtóztatóak a veszteségek, ők maguk is feladták a dolgot…
Az ezredes még egy rohamot akart és kiment a mezőre a telefonfedezékből.
Csuszva és hason, a többi között. Nem szólt, sorra egyik legénytől a másikig.
A honvédek rémülten néztek rá; az ezredes az ellenség puskatüzének nyiltan kitéve. A honvédek a végzet suhogását hallották és elforditották a fejüket, hogy ne lássák; ahogy elforditja fejét az apa, ha gyermeke haláltusáját látja, a gyermek, ha apjának fölné gyeltetését látná.
– Fiam, – szólt az ezredes, – mért forditod el a fejed?
A honvéd ledugta a fejét a kezére, amely görcsösen szoritotta a lelankadt fegyvert. Sirt.
– Ne félj fiam! – mondta az ezredes, – nem tudnak ezek lőni!
S elébe feküdt a honvédnek. Fedezéket csinált neki.
A honvéd visszatorpadt. S az ezredese szemébe nézett.
Aztán felugrott, mint az őrült!
– Azt a kutya istenit, – orditotta – én félek? ezredes uram!
S kirohant a biztos fedezékből és vele az egész raj, az egész rajvonal.
És mint egy őrült csorda rohantak bele az ellenségbe.
Negyedóra mulva a mienk volt az egész orosz állás.
22.
KÉSIK A POSTA.
Orosz hadszintér, 1915. december.
Az alkonyodó völgyben már kezdtek száz lépésre láthatatlanná lenni a szürke katonák. Szekér érkezett. Az őrnagy, aki már nem győzte a postát várni, s lejött egész a futóárokig elébe, meglátta. Az arca egész biborvörös lett.
– Micsoda disznóság ez, – kiáltott fel.
Dühösen gyalogolt le a szekérig, amelyről kezdték lerakni a deszkát, amit a fedezékekhez szállitanak.
– Micsoda disznóság ez, – kiáltott rájuk, – mért nem jönnek mindjárt délben! Mégis csak gyalázat, célpontot adni azoknak a disznóknak.
– Őrnagy urnak alázatosan jelentem, vaksik azok, nem látnak, – mondta egy honvéd a szekérről.
– Majd ha a béleden keresztül megy a golyó, akkor látni fognak, – rivallta az őrnagy.
– Köd van most, alázatosan jelentem, – mondta a szakaszvezető is, aki átvette a deszkát.
– Köd a fejetekben… Már százszor megparancsoltam, hogy mig egészen be nem áll az este, nem szabad szekérrel ide bejönni!… Hát legyen eszük! Itt nem látja meg?! De mikor az erdőnél befordul, épugy látja, mint az égen a csillagot!… Két kilométert megy a szekér minden fedezék nélkül! Ha mégegyszer nekem, délután négy órakor ide szemtelenkedik valaki, azt azonnal főbe lövetem! Megértette?
– Igenis.
– Nahát.
Megfordult s ott hagyta őket.
Olyan gyorsan sötétedett, hogy mire visszatért a völgynek arra a pontjára, ahonnan már a mélyen kiásott futóárok vitt az állásokhoz, az őr nem ismerte fel s felhangozott a kiáltás:
– Állj, ki vagy!
Megállott.
– Tormay őrnagy; még nem láttad, megjöttek-e a postával?
– Alássan jelentem, még nem jöttek. Disznóság; ez a posta már mindig késik!…
A hó sercegett a lába alatt. Valami erős indulat ütötte, maga sem értette, annyira ingerült volt.
– Mi van itt? – kiáltott rá egy csoport katonára, akik összezsufolva állottak, s észre sem vették, hogy közeledett.
Valamelyik visszafordult s tisztelgett.
– Alássan jelentem, felvételezés.
Itt volt a saját fedezékénél, amely jobbkézre volt bevágva, az alacsony dombsor oldalába. Föllépkedett a kőkeményre fagyott hólépcsőkön s bebujt, mint egy eszkimó.
A telefonos oda sem ügyelt rá, halk torokhangon mondogatta a kagylóba, hogy „igen“, „igen“, „igen“, a belső szobában az asztal belső oldalán ott ült a hadnagya s levelet irt.
Dühösen nézett rá. A kövér fiu megérezte az őrnagya mogorvaságát, katonásan köszönt s abba hagyta az irást.
– Maga mit csinál? – dörmögte az őrnagy.
– Levelet irok, őrnagy ur.
– Maga mindig levelet ir.
A hadnagy lesunyta a fejét és mosolygott.
Az őrnagy kihámozta magát a bundájából s felakasztotta azt a fogasra. Megállott háttal a jó kis svarmkályha előtt, hátul összetette a kezét és komoran nézett maga elé. A lámpafényen az uj arany gallérja vakitóan csillogott, szinte szikrát szórt, csak most varratta fel, a novemberi kinevezéskor. De az arca olyan sötét volt, mint egy vad bikáé.
– Tetszik már vacsorázni, őrnagy ur, – kérdezte a hadnagy.
– Eh, fenét, torkig vagyok, – morogta az őrnagy – mindig csak hus! Sütve, főve, nyersen, füstölt hus, fagyasztott hus, konzerv, sonka, kolbász… fuj.
Hallgattak, a telefonos közlegény beszólt:
– Hadnagy ur, telefon.
A hadnagy a fejére tette a kagylót, s most ő kezdte mondogatni, hogy „igen“, „igen“, „igen“. Nehány perc telt el, az őrnagy oly mereven állott, háttal a tüznek, mint egy oszlop, a feje legörnyedt s belemeredt a szeme a sötétbe, ott az asztal alatt.
A hadnagy a hallgatóval a fején lassan, lassacskán, a papirja után nyult s egyszerre csak tovább irt.
– De ki az istennyilának ir maga reggeltől estig, estétől reggelig szakadatlan.
A hadnagy a válla közé huzta a fejét, erősen mosolygott, de a világért fel nem nézett volna.
– A Lolának? – kérdezte morózusan az őrnagy.
– Igen.
– Jobb lesz, ha befüt az összes tiszta papirjával.
– Hogy többet ne is irhassak? őrnagy ur?
– Persze… Ugyse válaszolnak… Az ember csak várja a postát… és nem válaszolnak… Mi?… Nincs idejük… Udvarolnak nekik, hát nem érnek rá… Mi?
A hadnagy csak mosolygott, befelé, szélesen, a fejét csavargatva, mint egy nagy bumfordi gyerek.
– Minden nő becstelen dög, – morogta az őrnagy.
– Igenis őrnagy ur, – szólt kis vártatva a hadnagy.
– Nahát.
– De kivételek vannak, őrnagy ur kérem.
– Nincsen kivétel. Mind becstelen dög! Vegye tudomásul. Dög! Jegyezze meg magának.
– Bocsánatot kérek…
– Dög.
Erre uj csönd lett. A hadnagy ugy nyugtatta az asztalon a két kezét, mint a kutya, mozdulni sem mert. Vastag kis teste nyomta az ágyat, mert ő alszik ezen a vackon, hogy az asztalhoz közel legyen, a telefon miatt… A vekker óra hangosan ketyegett, kint az ajtón tul a telefonos legény lassan duruzsolt a kagylóba, a gazember valamelyik pajtásával diskurált s viccelt és fuldoklott a lefojtott nevetéstől, aztán egyszerre fel-felhangzott a jelentkezése. „Harmadik zászlóaljparancsnokság.“ Akkor kezdődött ismét, hogy „igen… igen… igen…“
Aztán megint mély csönd lett. A föld alatt lehangoló némaság volt, ahogy a három ember mozdulatlanul ült, csak távolról, az állások felől csattogott be a puskalövöldözések halk nesze.
– Ha valaha hazamegyek és megházasodom, be fogom zárni az asszonyt! – mondta az őrnagy. – Bizonyisten, azoknak a régi váruraknak teljes igazuk volt! Tudja mit csináltak azok? Azok barátom okos emberek voltak. Épitettek egy várat, maga azt hiszi, hogy az ellenség ellen. Fügét. Azért, hogy a nőstényüket bele zárhassák. Be kell zárni a bestiákat, hogy ne kószáljanak a világban. Mi?
– Igenis őrnagy ur.
– Hát nincs igazam?
– De igen, őrnagy ur.
– Na lássa. Maga azt hiszi, a maga Lolája magát nem csalja meg?
A szemük ugy elnéz, ugy elkönnyesedik a távolba, a lelkük ugy kisugárzik, mint a fényszóró sugarai a számtalan mérföldeken át, a szivük mind egy-egy villámtelep: ha volna hatodik érzékünk, amely az érzéseket tudná meglátni, az vakon mehetne át a Kárpátok bércein, mert ezek a szivek nagyszerü lángokkal világitanak vissza az egész magyar hazáig s ezeknek a lelkeknek szerelmi fénye ott a lövészárkoknál éjjel-nappal nem szünő csodálatos fényutat vetnek föl az égre…
Most a rendkivüli idők, állapotok és feszültségek a férfisziveket tették ujjá, a férfisziveket kovácsolták át valami egészen ujjá. Azok az udvarlók, vőlegények és férjek! (férjek is, ha még olyan öreg férjek, akkor is!) mind egészen uj képességeket nyertek, hogy a leghalványabb és legcsekélyebb nyomokon nekiinduljanak vadászni a hölgyük lelki eltávolodása után.
Mert ez a legfontosabb. Kivétel nélkül minden férfi azt érzi ott, hogy ő ki van vetve a hazából, be van dugva a föld sarába, ki van téve minden percben a halálnak s a nő, aki párja, éli a régi életet, vidáman, egészségesen, könnyelmüen s talán boldogan…
S mint bebörtönözött oroszlánok a vasrostélyban le s fel, le s fel és körbe-körbe járnak és dörmögnek és hörögnek és gondolataikra a fogukat vicsorgatják, mert a gondolataik szakadatlanul ott kóvályognak, hogy minden lehetetlenséget kieszelnek hevülő fantáziával és azonnal készpénznek veszik és azonnal készek amiatt már itélni… Nem találkoztam egyetlen urral, aki nyugodt és boldogan megcsillapodott lett volna, ha a nőkről volt szó. Az egész fronton végig a legingerültebb vitatkozás tört ki azonnal, mihelyt a női hüség szóba került s ezeknek a vitatkozásoknak nem az ellenmondás volt a gyujtója, hanem a tullicitálás. Egymást kiabálták tul az urak és egymást rémitgették még szörnyübb mesékkel. S voltak, akiknek szavajárása ez volt:
– Á, hogy mennyi válás lesz a háboru után!… Majd meglátjátok, hogy mennyi válás lesz a háboru után!… Nono…
A másiknak minden szava ez volt:
– A nők mind becstelenek, azokba kérlek nincs hüség, nincs jóság, minden nő becstelen…
A harmadik azt mondja:
– Kérlek az ezredünket áthelyezték Csehországba s onnan egy cseh ezredet vittek a mi helyünkre és kérlek… – s tragikus mozdulattal igy kiált fel – s már eddig kilenc eljegyzés volt a városunkban a cseh tisztekkel…
Azt a mély elkeseredést és megvetést, azt a hörgő fájdalmat és sajgó gyülöletet, ami ebben benne volt…
Azt idehaza a hölgyek nem tudják elképzelni.
Nehéz ételeket esznek az urak. Van hus, füstölt husok, konzervek, sonkák, szalonnák, friss hus, fagyasztott hus, kolbász, nehéz rostélyosok és szivós párolt husételek és buzából való, de ugyancsak nehéz emésztésü prófunt…
Mit kell még mondani? Ez maga elég rá, hogy az urak valami kiválóan szerelemre képesek legyenek.
S van baj, van fáradság, izgalom, felrobbant aknák dörgései, éjjeli virrasztások, alig két-három órai alvás naponta, szakadatlan ingerültség az ellenségtől száz-kétszáz lépésre, örökös ágyu- és puskatűzben s mégis az a legkomiszabb, hogy késik a posta.
23.
KÁRPÁTI EMLÉK.
A fedezék nagyszerüen be volt fűtve, az urak forró tea mellett üldögéltek, szürcsöltek, diskuráltak. Enyhe téli hangulat, kinn fütyöl a szél, nagyokat dörög az ágyu és sürün pattog a puskalövés. Bizalmas, bátorságos érzés: a muszi csendben van, az a kis ropogtatás csak arra való, hogy ébren tartsák magukat innen is, tul is.
– Mért köhög kapitány ur?
– Már megszoktam, nem is törődök vele. Parancsolnak még az urak teát?… Guth, van tea, Guth?
A legény mintha álomból ugrana föl.
– Igenis, kapitány ur.
A kapitány kedvesen, kisfiusan, behuzott nyakkal nevetett.
– Nem is hallja a bitang, mit mondtam! Guth! – s összeszoritotta a száját, hogy ne látszék rajta a mosolygás, – adnál egy kis befőttet vörös káposztával?
Guth egy pillanatig némán bámult, aztán észbe kapott:
– Igenis nem, kapitány ur!
– Igy tálalta nekem! A vörös káposztát a befőtthöz tette s hangosan köhögött a kis nevetéshez.
Az urak kivárták a kapitány köhögését s egyszerre ketten is mondták:
– Ez nem jó, ez a köhögés, kapitány ur.
– Tüdőcsucshurut, – mondta a kapitány.
– Mért nem megy szabadságra, kapitány ur?
– Ah, nem megyek… Ha rajtam állana, elmennék, de annyi kérés, gyanusitások, fölülvizsgálat… És nekem itt van a helyem, itt fogok maradni… Kérem, urak, a háboru kitörésekor kilencvenhat kiló voltam, ma hatvannyolc… Guth, bonts egy szardiniát.
– Igenis, kapitány ur.
Mély csöndben maradtak a jól megásott fedezékben, amely előzőleg ezredparancsnokság uri palotája volt, nyirfaágak szép fehér szövésével diszes. Mindnyájan magukra gondoltak, a nyirfából szerkesztett lócákon s székeken, a gyertya enyhe homályán egy percig tünődő csöndben ültek az urak, volna mindenkinek egy panaszlani valója: a háboru…
– Lássa, kapitány ur, magának nem is lett volna szabad kijönni a harctérre.
– Mért kérem? Akkor még nem volt nekem semmi bajom! Én tizennyolc év alatt nem voltam beteg, ezt a Kárpátokban kaptam. Nem igen hiszem, hogy énnálam erősebb tiszt lett volna az ezredben. A bakák panaszkodtak, hogy fáznak és én fürödtem a Szávában, hogy megmutassam nekik, hogy nincs hideg.
Együtt ült, eggyé főve, a pokoli melegre befütött földi fedezékben a kis társaság, lelkek oly közel egymáshoz, ahogy csak ott, a harc terén bajtársak ennyire az emberek. Kapitány és körülötte hadnagyok és kadettok, a telefonhoz közel egy nagyszakállu kadetaspirant ül szeliden, szürke szemekkel lesve az urak szemét s mindannyian tisztelettel és olyan figyelemmel várva ki a kapitány ur szavát, ahogy csak katonák tudják tisztelni s respektálni a följebbvalót. Valahogy ugy kölcsönben növelték egymásban a jóságot: hogyne szeretné egy kapitány ilyen hü és deferáló bajtársait s hogyne ragaszkodnának meleg szivvel egy ilyen bátor és odaadó, gondoskodó emberszivü kapitányhoz a subalternek…
– A Kárpátokban szereztem, az uzsoki harcokban, nem volt nekem addig semmi bajom. Egy éjjel sátort hevenyésztek ugy, hogy két fa közt kifeszitették a sátorponyvát, azaz három oldalról volt védve, a negyedik oldalról szabad volt. Széna volt, ág, tüzet csináltak. Váry kassai tanár, az piromaniákus volt, mindjárt tüzet rakott.
Kicsit elmosolyodott, visszaélte magát, ahogy gyermekkorára gondol az ember! Mikor volt az; a kárpáti harcok; egy egész évvel ezelőtt; hol voltunk még akkor a lövészároképités pompás tudományában; a lovak egész télen a szabadban, fa alá kötve dideregtek…
A jó forró fedezékben az urak szinte összehuzták magukat s összedörzsölték a tenyerüket, ahogy a szabadra, a kint fagyoskodásra gondoltak… Kint méteres hó ma is és fut a szél az orosz sikon.
– Meggyult a sátor, óriási füst, majd megfulladtam, olyan dühbe gurultam, hogy dacára, hogy mondtam, hogy ne csináljanak tüzet abba a szélbe… Kifüstöltek, mint egy disznót. Összedőlt minden, Láng is majd megfulladt, köhécseltünk egy óráig.
Az arcéle a melegtől s a tüdőbajtól céklavörösre gyulladt ki s csillogó barna szemei derüsen hunyoritva néztek maga elé.
– Hát én nem mentem többet a tüzhöz, hanem előhivtam a legényemet és ásattam vele magamnak egy ágyat. Már akkor két teljes napja egy pillanatot sem aludtam… tartalékban voltunk s tologattak bennünket előre-hátra a hegyeken.
– Az a legfinomabb, – szólt bele egy hadnagy szakértően s áttette sárga lábszárvédős lábát egyikről a másikra, aztán szépen kefélt hosszu szakállát simogatta.
– Uzsok fölött volt, északnyugatra… Valami nagy biztosságban sem voltunk, az orosz még is ott volt, dehát az is fázott… Ásattam magamnak a hóba egy jó mély gödröt. Ágyat. Azt telerakattam szénával, jó magasan, tizenöt-husz centi, arra sátorponyvát, arra ráfeküdtem, rám a pokrócomat, arra egy jó réteg szénát, arra sátorponyvát, ujra szénát.
Az urak a nyirfa-asztal körül vidáman nevettek, az asztal tele volt rakva mindenféle jó nehéz ételekkel, füstölt holmik, szalonna, kitünő konzerv, sonka s Guth hozta a friss teát. Derüsen szivták a jó kincstári cigarettát, amivel a kapitány őket prezentelgeti meg, érdemeket jutalmazgatva, mert ő nem igen dohányos, nem győzné elfogyasztani az illetményét, csak a bor hiányzott, hogy a kedv magasra szökjön. De itt valóban nem mámoros vigság lobog, a fedezék enyhe vidámsága töltötte el a testet, lelket. A fiatal tisztek, kik nagyobbrészt csak a nyáron kerültek ki a harctérre, élvező tisztelettel hallgatták az archeologiai előadást.
– Az inasom elvitte a cipőmet, hogy kitisztitsa s aludtam, mint a tej. A fejem fölött sátorponyva volt kifeszitve a hó ellen. A Tertsek barátunk rám hágott többször, mert nem tudta, hogy alatta vagyok, de annyi széna volt, nem fájt… Egyszer csak hallom, hogy bőg a Guth; arra ébredtem. Guth! Emlékszel, hogy bőgtél?
Guth a sarokban, mint egy automata pattant föl.
– Igenis, kapitány ur.
– Hát mig egy nagyot aludtam, azalatt beesett a hó. Ez meg nem lelt meg az erdőben. Hallom, hogy bőg: „Megfagyott a kapitány ur!“ Azt kiáltottad, Guth?
– Igenis, kapitány ur, mert nem láttam a kapitány urat. Hogy a hó beeste a kapitány urat.
– Azt hittem, hogy talán igaza van. Mozgatom a lábam, nincsen semmi baj. És csupa viz vagyok az izzadságtól, mintha egy jó gőzfürdőt vettem volna. De nem birok kimozdulni. Kiáltani akarok, nem birok kiáltani… Hallom, hogy mondja odafönn Guth: „Hozzatok egy ásót!“ Igaz, Guth?
– Igenis, kapitány ur.
– Hósipkám is volt, az orromig be voltam huzva, de olyan melegem volt, hogy itt fázom, de ott nem fáztam. És ezek ott szaladgálnak és nem lelnek meg s ettől még melegebb lett az ágy…
Idegesen nevet mindenki, az ember megérzi, ha veszélyek lebegtetik meg szárnyukat az élet fölött.
– Kiásnak aztán; egy méteres hó esett rám az éjjel; megcsip a hideg. „Add ide a cipőt!“ Elhozza. Próbálom fölhuzni, ugy kong, meg van fagyva. „Elácsorogtál vele“. „De nem kapitány ur!“ „Eredj vissza, melegitsd föl ujra“. Elmegy, fölmelegiti, jön vissza, ujra olyan kemény, mint a csont, nem lehet fölhuzni. Igy volt, Guth?
– Igenis, kapitány ur, de nagyon siettem, kapitány ur kérem.
– Tudom, hogy szoktál sietni! – mosolyodott el a kapitány. – Az igaz, akkor sietett, mert néztem… Megint olyan mint a jég. Na, igazad van, mondtam, ezt nem birom fölhuzni, add a papucsot, majd odamegyek, fölhuzom… Fölállok, ő már akkor kijárta az utat ugy, hogy nekem csak bele kellett lépegetni a nyomokba. Egyszer csak megcsuszom, a papucs lemarad a lábamról a hóba, féllábon állva kikeresem, a kamélhár-szoknim teleszijja magát, lefagy, lehuzódott, ott is maradt, kitünő harisnya volt, nem sokat kaptam vissza tiz koronából, most isten tudja mennyibe kerülne! Káromkodtam, bukdácsoltam, mert tudtam, hogy minden nyavalya onnan jön, nem akartam reumát, csuzot vénségemre, ezek meg annyit nevettek rajtam, hogy Szkorka mondta, hogy nem adta volna egy vagyonért, hogy látott engem ott ugrálni.
Mosolyog rajta s megcsóválja a fejét. A fiatal tisztek mosolyognak, de nem nevetnek, nekik, akik csak hallják, sokkal félelmesebb, mint annak, aki akkor résztvett benne.
– Guth, mi lesz avval a szardiniával?
– Igenis, már hozom, kapitány ur.
– Két-három napra lázam lett, éjjeli izzadások… Pár hét mulva készen volt a kétoldali tüdőcsucshurut…
– Szép kis kárpáti emlék, – mondja bólintva hadnagy Ladány s ujra megsimogatja szép állszakállát, amit olyan finyásan visel, mint a szinész az álszakállt.
– Igazán nagyon rosszul teszi a kapitány ur, hogy nem gondol magára.
A kapitány kissé elbiggyeszti a száját.
– Őrnagy ur is mondta már, de én nem megyek… Ki legyen itt, ha nem az aktivok…
A tartalékos hadnagyok és kadettek ránéztek, egy pillanatig mély csönd volt, az urak gondoltak valamit, de nem szóltak.
– Guth, hozod már azt a szardiniát?
– Igenis hozom, kapitány ur kérem.
A kapitány kerekre nyilt szemmel bámult a legényére, ahogy a gőzölgő szardiniás-dobozt meglátta a kezében.
– Hát te állat, te mit csináltál?
– Megmelegitettem, kapitány urnak alássan jelentem.
– Fölforralta a konzervet!… Hát nézzék urak, fölforralta a konzervet!… Hát ez az ember tiz évvel röviditette meg az életemet!… Amennyit ez már a háboru alatt csinált ilyeneket!… Ha elmenni szeretnék, csakis azért, hogy ne legyek ennek a baromnak a gondozására rászorulva… Te, Guth, te, te… Hát hány ezer szardiniát bontottál már, hát mikor forraltuk föl?… Igy megszégyeniteni engem az urak előtt… eredj! az ördög vigyen el!…
– Kapitány urnak alássan jelentem, akkor is azt méltóztetszett kapitány urnak mondani, hogy melegitsem meg, mert nem méltóztetszik hidegen megenni… Ott a tüznél, mikor melegedni tetszett kapitány urnak…
A kapitány kerekre nyilt szemmel bámult a vastuskó legényre.
– Igaza van a gazembernek, – mondta félig magában s aztán összecsukott szájjal nevetni kezdett.
– Most jut eszébe!… Már egy esztendeje és most eszébe jut!…
S gyöngéden, már megint mindent megbocsátva nézett a tömzsi kis legényre, aki huncut alázatossággal állott előtte.
24.
NEGYVEN HUSZÁR.
Budapest, dec. 21.
Ujvidék alatt. Sár, az Inferno sara. A nagy visszavonulás napjain, a szerb hegyek fekete sarából. Most egy éve…
A tágas mezők katonanéppel teltek meg. Ágyuk jöttek sárosan, sárral bevont ágyuk, sáros tüzérekkel, sáros lovakkal. Sáros kezek és sáros arcok, sáros kedv. Komor szemek és sötét szitkok, fekete kedvü fáradt katonák. Mintha megindul téli olvadásban a fehér hó a sötét hegyeken, fekete vizek, barna tócsák, vörhenyes latyak folyt össze a lapos, téres, tágas lapályon. Szürke katonaság szürke, mindenbe beolvadó szine még szintelenebbé válva, a földdel egyszinüen, mint mozgó agyag, mint a földből vétetett ember, amint legelőször megmozdult az isteni szikra által; legeslegelsőbben, mikor még nem volt ideje lefürödni magáról a földanya sötét csókját… Ujvidék alatt a nagy tér megtelt rác földről visszavonuló sereg zagyva, kivergődő, kedvetlen tömegével.
Kábultan nézték a népek. Káprázó szemmel, könypárásan, értelem hijján. Csak nézték, ahogy nézi az ember az isten csapását; ahogy nézi az ember a buzáját jégverés után, ahogy leégett házát, beomlott várát, köddé vált reményeit, elmult életének szétzüllött foszlányait nézi az agg ember. Jöttek a katonák, fáradtan, csüggedten, mogorván; jöttek egymás után baktatva; jöttek lovaikat hajszolva, szekerüket emelve, tarisznyával hátukon, puskát lógatva vállukon; mérgesen, szitokkal, fogcsikorgatva… tiz meg tizezeren… bakák, honvédek, gyalogosok…
És jött negyven huszár.
Negyven honvédhuszár jött, élükön egy fiatal hadnagy.
Nem voltak ezek szinpadi huszárok; nem voltak hetykék, nyalkák, rikitó-pazarok. Nem pödrött bajszu, csókos kacsintásu, fickó kis huszárok. Nem voltak ezek parádéból, lepkeségből, csinomjankós mérmerésből selyembordába szőtt finom kis huszárok. Nótások, tréfások, lóficánkoltató, réten hajkározó életboldog cifra kis huszárok.
De emberek, magyarok, lógóbajszu, meglett, erős, vasból vert, örökös vitézek. Nem néz egy jobbra, nem néz egy balra, mennek előre, s maguk elé néznek. Rendben van a ló, a szijjazat; lecsatolva fejükön a csákó, rendben a fegyver, rendben a rend; mennek előre, párosan, előre, megy a negyven huszár, élükön egy fiatal, egy rózsásképü, egy ifju hadnagy.
Ha mind gróf, mind herceg, akkor az arcukon ez a tekintet, ez a vasszin; ez gőg. Ha nincs lelkük, ha ezek mind lélektelen, állatemberek, akkor az arcukon ez a rendületlen nyugalom: ez butaság. De ezek nem mágnások, ezek nem páriák: ezek huszárok!
Ahogy ott tartják kezüket a ló fülénél; ahogy a kantárt keményen megfogják s lágygyöngéden hagyják: abban benne van: „lovam itt vagyok! együtt megyünk! nincs baj!“ Mint apa a gyerekével, apa, ki istenre bizza magát s gyermekébe tovább plántálja e bizodalmat s ugy mennek át az élet veszélyein, élő hittel a szakadék fölött, emelt fővel a csillagos égbolt alatt. Mennek előre, a negyven huszár s nem is tartja egy sem a gyeplőt ugy, mint akinek nem kell tartania; sem erőszak, sem közönyösség: együttélés teljessége van itt, megy a huszár, ő és a ló; mennek; megy a negyven huszár.
Nem néz egy jobbra, nem néz egy balra, mennek előre, az öreg csontok; az arcukon ott az elszánt, lehiggadt akarat, ott a kiforrott, mindenrekész igazság… A baka is megy. De ő engedelmeskedve. De nála az a benyomás, hogy csorba esett az emberi lélek méltóságán. Megy a gyalogos, mert mennie kell; megy, mert a sok ezernyi ezer embert, akinek egyéni hivatása, egyenkénti rendeltetése, hogy mind külön éljen, menjen, tegyen: egy közös géppé szerkesztették! s ő most megy e gépben, előre, megy, mint gép, előre, emberi erejét átadja a gépnek s a gép közereje tartja szinte, ha már az övé fogyóban. Ám a huszár megy, ez a negyven huszár, s az ember megérzi, hogy mennek, mert a haza ugy kivánja, de oda mennek, de ugy mennek, amint az célszerü!… A bakának, ha szemébe nézel, azt látod: megyek, mert kell! ha muszály, megyek; megyek ahová kell!… Ez a negyven huszár, ez megy, mert arravaló, mert arra született, mert ez az ő lelke, mert ő huszár!…
Ő nem engedelmeskedik: ő megy! Megy; nem parancsra: vezető után! Vezetője van, mert az kell, hogy legyen; följebbvalója van, mert ez a rend; hadnagya, mert a hadnak feje, kell, legyen. S megy a negyven öreg huszár, mint egy ember, a negyven vén legény az egy fiatal kis hadnagya nyomán, előre, ellentállhatatlanul.
A nézők nézik s kitágult szemmel szijják be a negyven huszár képét. Negyven évesek, egy se fiatalabb, csak a vezetőjük, a hadnagyocska, aki oly fiatal, tiz kisasszony sem ijedt volna meg tőle s hogy mén utána az a negyven ördög, negyven hős, negyven vasember. És nem parancsolójuk, ha száz csillag van gallérjára irva: csak a vezetőjük; ahogy az anyát, aki elveszti a kulcsait, kis lánya vezeti s mutatja neki az utat, – isten ments, hogy megbántsa valaki ezt a kis hadnagyot! de nem parancsolójuk! ha száz irásba adják, ha őfölsége tulajdon kezével teszi rá a pecsétet, ez mégsem parancsolójuk! És ők nem engedelmeskednek, de szikrásan ömlik belőlük a hüség, hogy száz halálba mennek halni véle. S a nézők nézték kiáradt szivvel, a negyven huszárt, hogy léptetett előre a hadnagyocska után, nem néz egy jobbra, nem néz egy balra, csak megy előre a negyven huszár! Csak megy előre, parancsszó nélkül, egy hangszó nélkül a hadnagyával. Ha az kiáltaná, hogy balra fordulj… nevetség volna! Ezeknek nem kell szó, a negyven huszárnak, ezek vele mennek, együtt léptetnek, mintha egy volna a negyven ember s a negyven mén. Nincsen ott hadnagy, nincs ott közlegény. Valaki vezet, mintha valaki átvisz a veszett ösvényen; nem szól, nem szólok, ő megy, én megyek: igy megy a negyven huszár. Igy megy a főherceg a vezetővel: ez nem parancsol! Parancsol a paraszt József főhercegnek, ha átvezeti az ingoványon, hogy ide lépj? Ez nem parancsol, ez akkor is tiszteli… a negyven huszárnak nem adhat parancsot a hadnagya! Ezek ugy mennek, ugy mennek tova, mint Egyiptomban, a tizenkét csapásnál, aki kiadta az isten parancsát, hogy minden elsőszülöttnek el kell vesznie: az isten angyala.
És néztek nők sugárzó szemmel és férfiak boldog, megnyugvó szivvel… Vannak emberek, akikre ránézni már rémület. Van ember, meglátni róla, hogy ez képes ölni; elvadult alak, hogy a kisgyerek felsir, ha megpillantja. Az nem volt ezekben! Ezek nem vadak! De süvölt róluk valami félelmes komolyság, hogy tudnak ha kell félkézzel ölni s tudnak ugyanakkor félkézzel életet menteni. Vannak katonák, láttam kozákot, elvadult féléket, hogy látni, ez kihasitja az anyát s lekaszabolja a gyereket: ezek nem, ez a negyven huszár! ez nem akar ártani, ez huszár, ez hős. Van erős ember, ha rápillantasz, hogy isten mentsen a markába kerülni: De ezeket nézd, s az a megnyugtató érzésed, hogy ezeknek az oltalma alatt mennék éjjel-nappal, tüzön-vizen… Van katona, akiből nem látszik más, csakhogy egyenruhás gyilkos: ebből süt a jóság, ez nem gyülöl, nem árt, harcol, mert ugy kivánja a haza, de nem bánt!…
Volt köztük szőke, volt köztük barna, fekete: de mind hasonlitott. Össze lehetett téveszteni, ez volt-e aki jobbról ment, vagy az! Hogy lehet különböző arcokban ily hasonlóság? Ez nem a fegyelem! A gyalogosban a vasfegyelem közös kényszerü és szomoru közösséget ad: jobb-bal, jobb-bal, kezet fegyverre… Azoknál, a negyven huszárnál az akarat egy, az érzés egy, a lélek ugyanaz. Nekik nem kell parancsszó, nem kell fegyelem: náluk lélekből fakadó fegyelem az!
Eddig azt hitték, ha kék a nadrág: baka! ha piros a katonán: huszár! Ezekre, ha szürt adnak, akkor is huszárok! Lóval-egy huszárok! A ló mind lefogyva, de rendben! Az a szij! Nincs szalmával cifrára fonva a sörény, de lekefélve a ló, de megfésülve, mint az eladólány. Ne merj ehhez a lóhoz közeliteni, nem ostorral, de cukorral, nem fenyegetve, de udvarolva se, mert a huszár levág. Az embernek az az érzése, hogy képes volna leütni azt, ez a szép huszár, aki megcsókolja a lovát! S milyen szép maga ez a vén huszár! Nincs ez gálába, egy sincs parádén, de olyanok, mintha az isten külön teremtette vón őket. Szép a ruhájuk, de nincs az az ügyes szabó, aki nem szép ruhát tudna szabni rájuk. Ezeknek jól áll. Akármi jól áll. Ha zsákba huzzák, abba is huszárok!
A bakán meglátszott szegényen, hogy nehéz napokon ment át. Borotválatlan, térdig sár, rongyos a ruha, a rüsztung nincs rendbe kötve, lóg a fegyvere! Ezeknek nagyon jól állt az a sár, az a laza hanyagság, az a sötét fekete. Nem a ruha tette s nem a sár. Ahogy a szobron a patina nem piszok, ezen a negyven huszáron a piszok patinává lett. Nem látszott piszoknak. Imponált. A lélek volt más.
A sorsuk volt más; a sors szerencséjük.
Ment a negyven huszár s ment utánuk a gyalogosok serege; ment a bakkancs, mentek a véresre dagadt, elfagyott, piszkos lábak, a manlichert szorongató vörös, püffedt, piszkos kezek; a torzult, borostás, szőrös, tetves, halálsápadt, lesoványodott piszkos arcok; a cafatokká rongyolódott, piszokká lett, régen csukaszürke mantlik s a mantlik alatt halálsejtelmek közt vergődő, halálfélelemben gyötrődő, iszonyatoktól borzadó, haza vágyódó, családjáért aggódó s a gyötrelmektől, fáradságoktól elfásult, de mindég becsületes, kötelességtudó, engedelmes s bátor magyar bakaszivek!… Jött a komisz baka… Jöttek a bakák… hajh, hányszor mentek tizszeres, husszoros tulerővel, ezer halállal szembe, hogy mentek annyiszor rohamra… át nagy sártengereken… át még nagyobb hegyeken, – uttalan utakon, sziklás szakadékokon, koromsötét, esős, fagyos éjszakákon, – méteres havakon, gránáttól felszakgatott véres köves fensikokon, temetetlen hullák ezreinek többhetes, oszló holt tetemén, gazdátlan kezeken, lábakon, fejeken bukdácsolva, véresen széttépett emberi testek huscafataiban elsikolva… bömbölő gránátok, csattogó srapnellek, sivitó golyók fergetegében… szemébe huzott ellenzővel a sáros, piszkos, havas, véres lövészárok irtóztató, irtóztató öbléből…
Ah, a nézők elnéztek fölöttük s a negyven huszárra forditották szemeiket, mint a gazda, kinek az istenitélet minden buzáját leverte, könnyes szemmel néz a bokor alatt viritó ibolyára…