A KÁRPÁTI VIHAR.
1.
A Nyugati pályaudvar hatalmas sötét vas ivei alatt, amelynek ma este még magasabbaknak és sötétebbeknek látszottak, mint máskor, Dóry Bandi vadonatuj hadnagyi uniformisában beszállott az egyetlen vonat egyik első osztályu félfülkéjébe.
– Na itt eltanyázunk Munkácsig, – mondta a kalauznak, aki szeretettel és derüsen lyukasztotta ki az igazolványt s azt mondta rá:
– Nekem is oda van három fiam. Kettő még kiképzés alatt van, a harmadiktól éppen ma kaptam levelet a déli harctérről. Nincs semmi baja. Pedig oda van az első nap óta.
Bandi szinte mentegetőzve mondta:
– Magam sem tudom mért nem hivtak be eddig… Ma délben kaptam a parancsot, hogy azonnal vonuljak be Munkácsra… Mikor érünk oda?
– Hja, azt nem tudom megmondani, kérem hadnagy ur. Hétfőn reggel.
– Ugy-e… No tekintve, hogy ma már szombat este van, nem is olyan soká.
A kalauz mosolygott, ugy elnézte a szép fiatal hadnagyot, ugy megsimogatta a szemével.
– A fiam kadét, – mondta büszkén, – de most már várja az előléptetést zászlósnak… Hatszáz koronát fog kapni felszerelésre…
Szalutált a fényes kis acél lyukasztóval s bezárta gondosan a hadnagyra az ajtót, hogy senki be ne jöjjön zavarni a hadnagy urat… Aki megy a harctérre.
Bandi kinézett az ablakon.
Ugy nézett ki, mint akit egy pillanatra elfog a bucsuzás minden érzése.
Senki sem kisérte ki az állomásra, de mintha itt lett volna az ő kedveért az egész Budapest, az összes kávéházak és mulatók, az összes körutak és maga a budai vár, a szinházak és mulatók; a Gambrinus a katonabandájával és a New-York kávéház a rézcsillogásával,… meg a fiatal magyar irodalommal, ahova ő maga is ugy szeretett volna bekerülni, de mióta a Zászlónkba egy pályázatot irt „anno dazumal“, azóta csak plátói szerelmet tartott fenn a litteraturával… Itt volt az egész budapesti kultura, amelyet egy év alatt felhabzsolt, amellyel csordultig itta magát s amelyet most itt kell hagynia…
Egy kedves, éles gyerekhang furcsán, elnyujtva sikitotta kint a esti lapok neveit:
– Annóóó pannóóó pazest. Magyarorszááág. Peee sztaloooj…
Hát ezt kell itt hagyni… Hát ez a kultura s most jön a…
Ugyan mi is jön?
Ugyan mi is a háboru!…
Kis csengés s a lába alatt meglódult a szilárd talaj… Lám, hát semmiben sem különböznek egymástól az emberi dolgok, éppenugy indul utjára, mint mikor kiküldetésbe ment, vagy szórakozásból… Valami misztikus érzés töltötte be az egész lényét… Háboruba megy… Harcolni… A hazáért… A haza… Csupa gyerekkori emlék és érzés… Ott messze az Alföldön, fent az Alföld határán, ahonnan már sarju gyerek korában elkerült… A ficfás Tisza-partja! ez neki a haza, pedig sose látta gyereknapjai óta… Hát ezért fog harcolni…
Ledobta magát a pamlagra és elővette a zsebkendőjét, hogy letörölje a könnyeit.
Éjfél után két órakor felébredt, nem birt tovább feküdni. Minden csontja fájt, a féloldalát már puhára gyötörte.
Kisbaba korában megszokta, hogy csak ugy tud aludni, hogy oldalt fekszik s a térdét felhuzza a melléig…
Felült.
Bosszusan nézett szét a sötétben.
– Ma vasárnap reggel. Mit csinálok én még hétfőn reggel nyolc óráig… Akkor érünk Munkácsra…
Kicsit elmosolyodott. Otthon azt mondta, hogy már vasárnap este ott lesz; azért, hogy ne sajnálkozanak rajta… Most ez szinte bosszantja. Mért ne sajnálkozzanak! Annyi részt csak vehetnek a ember bajában… Megszélesitette a pamlagot, amennyire lehetett s megpróbált összekuporodni.
– Jaj mamám! – nyögte s cudarul érezte magát. Milyen jó volna meghalni. Inkább, mint igy szenvedni.
Már náthás is volt a tulfütött kupéban. Ezen se tud segiteni, mert a szabályozókészülék a másik félfülkében van. Egész lázas volt az éjfélutáni törődöttség beteg érzésétől.
Hirtelen elszégyelte magát. Hogy is lesz az majd a lövészárokban?…
Mara…
Rágondolt egyszerre s csodálkozott rajta, hogy csak most jut először eszébe. A szép pesti urilány… Tegnapelőtt este még együtt vacsoráltak a Gambrinusban… Vajjon fognak-e többet?… A rézfuvók harsogása alatt megfogta a kezét s azt mondta csendesen neki:
– Mara… Teszek egy propoziciót…
– Nos?
– Jöjjön el velem valahová.
– Ugyan.
– Eljön?
– Most?
– Most.
– Rögtön?
– Igen.
– S hová?…
– Nem találja ki, Mara?… Hová?…
– Orfeumba?
– Nem.
– Télikert?
– Ó nem…
– A Belvárosiba?
– Egyáltalán nem.
– Akkor nem fogom kitalálni.
– Ah…
– Jaj, de mulatságos maga… Olyan link fiu…
A banda a Wacht am Rheint fujta. Egy veres nyaku öreg német bele énekelt:
– Nahát mondja már… – kacérkodott a lány.
S ő odahajlott közelebb s ugy suttogta, gügyögő kis gyerekszóval.
– Jöjjön el velem Bárczyhoz.
– Hova?!
– Na… Jöjjön el kérem…
– Jaj, de mulatságos!… Nahát…
A nagy barna lány ugy nevetett; fehér, gondosan ápolt fogai, amelyek kissé oly kedvesen görbén vannak összecsufolva a piros ajkai között, mintha annyira dusan nőttek volna, hogy nem férnek egymástól s ugy tele van velük, porcellánfehér csillogásukkal a drága csókos szája, mintha cukorral volna tele, amelytől szinte beszélnie sem lehet, ugy csillogott a lány arca, édes pufók arca, amely egész könnyen rizsporozva volt, s a pompás kis kalap alatt a remek frizura szálai kilobogtak, mindig oly csodálatos frizurája volt és olyan isteni nyaka… az a fehér, gömbölyü, sugár nyaka… s mindig nevető és mindig biggyedt ajka…
És ő könyörögve sürgette.
– Tudja, most permanenciában vannak az anyakönyvvezetők, mert háboru van, most naponta száz pár esküszik. Legyünk a százegyedik… Ki tudja, nem hivnak-e be holnap…
A lány apró fekete szeme, mint a fekete gyémánt csillogott… Elnézett messze, a boltives plafon alatt, ahol a muzsika erőteljes taktusai dübörögtek, a fehér asztalok pompás sora között elkalandoztak… Mind tele volt, minden asztal s minden sarok sötét ruhás férfiakkal s fehér és szines nőkkel, mint virágokkal… Ah, mennyi nő van azon a Pesten és mind szépek… De nem felelt…
A apa odafordult hozzájuk s szikár hangjával valami okos megjegyzést mondott az olasz viszonyra… belefogott Románia magatartásának taglalásába… A mama ült, mint egy jól nevelt mama, hallgatva s igyekezett a száját sem nyitni ki, hogy el ne árulja, hogy mennyire nem érzi jól magát a fényes és zajos és trombitáktól hangos és idegen himnuszba fürdő heyiségben…
Mikor az utcán hazafelé mentek, Mara odaadta a karját s ő kissé paranoiás boldogsággal szoritotta magához ezt a meleg és finom kart…
– Nézze, én azt nem helyeslem… – szólt a lány nyugodtan, okosan. – Ha maga visszajön, akkor meg fogjuk látni, hogy… De Istenem, mi nem vagyunk még annyira készen. Mért kössem én le magát. Maga most elmegy a harctérre, tudja isten milyen kalandokat fog átélni… A férfiak egyáltalán olyan megbizhatatlanok… Nem igaz?
– Szóval, nem akarja.
– No nézze, ne legyen gyerek… Isten tudja, hogy mi lesz még velünk…
Ah, a számitó… Nem akar özvegy lenni… Nem akar gyászfátyolt viselni…
Felugrott a pamlagról, izgatottan az ablak elé állott.
Oly üres volt a szive, a lelke, az egész élete. Oly unott, értéktelen, eldobni való.
Az égről csillagok milliárdjai világitottak le. Hold nem volt sehol, de csillagok hihetetlen tömege ragyogott, tündöklött az ég kárpitján… Kinyitotta az ablakot s könnyes szemének páráján át hosszu fénycsikokkal villózott a temérdek csillag a mérhetetlen, boldog és gazdag és aggódva figyelő Alföld felett.
A hűs alföldi szél az arcába csapott, akácfák magas törzsein a felmetszett kis lombok, mint groteszk magyar pálmák állottak mereven őrt a éjszakában. A learatott, pusztára elhordott tarlók mint a mozdulatlanná dermedt vizek felszine simán folyt a messzeség éjszakai határtalanságán át… A magyar föld némán figyelt valahová távolra, s a vonat jajgató robogással, mint egy vészjel süvöltött végig, mint egy száguldó égő kard suhant át rajta…
Mély lélegzéssel fojtotta le a könnyeit. Mélyre le a szivébe s nagyott szivott be a magyar föld csodálatos, isteni levegőjéből. Kitágult szemekkel bámult bele az éjszakába, amelyben nem volt semmi nesz, semmi legkisebb hangja az életnek. Csak a vonat idegenszerü, süvöltő zuhogása…
Mikor még tengerek feküdtek a lapályon… Mikor az éjszakai viharok a vizek taraját verték fel, ahogy most a fűszálakat lebegtetik a vasuti töltés peremén…
Ah, a föld arculata is változik s mik vagyunk rajta mi emberek… Hogy uszott itt valaha, valamely csodálatos ősállat, félig hal, félig madár, kurta szárnyaival s hosszu farkával verte a hideg vizet s éles és sziszegő füttyel sikoltott bele a csillagos éjszakába… mint most a vonat… S évek tizezrei után hol lesz ennek a jól szerkesztett vonatnak a legvégső atomja is… hol lesznek a gondosan fenntartott vasuti töltések, a lefektetett kettős sinpár, hol a plüs és az acél, amely a kocsik anyaga… Majd ha az örök hó és jég áradata fog itt dermedni és mi csak élünk, megyünk holnap elébe a halálnak és a nagy Alföld maga is figyel ime, a jövőre figyel, mint a hü paripa, ki megszokta gazdáját hordani és szeretni s annak sorsán tünődik éjjeli abrakolás alatt…
Mintha megszakadt volna ezen az uton, a vonat dürrögő rohanásának e pár órája alatt, az élet. Mintha minden, ami mögötte maradt, elmult volna, elenyészett volna, mintha most valami ujjászületés eszméletlen perceiben élne s haladna át egyik dimenzióból a másikba.
Nézte a pusztát, amely már annyiszor cserélt életet s nyilván éppen ugy jól érezte magát, mikor tengerfenék volt, mint most, mikor jön a magyar ember, nehéz csizmákban, fáradt inakkal s ekét akaszt a bőre puha kis szinébe s magot vet belé…
Kinézett a rettentő nagy pusztára, amely csodálatos és megdöbbentő csöndben feküdt az éjszakában s nem talált a saját életében egy ilyen éjszakát, mikor az ő lelke ilyen ünnepies, ilyen mindent elviselő csöndben nyugodott volna…
– Ficánkoló kis csik voltam, – mondta magában, – de most majd meghalok… Legalább jól éltem… Ennyi az élet… Felfalni amit lehet, kacagni, amennyit lehet… élvezni, amit lehet… Aztán jön egy srapnell…
Éltem, elmultam, slussz.
Ennyi a végrendeletem. Hogy mondta az apám? Aki hátul marad, tegye be az ajtót.
Ah, milyen jó, hogy az a lány nem szédült el s nem jött velem az anyakönyvvezetőhöz… Nem maradt utánam senki… Se feleség, se gyerek… Az életem, az egy boldog és szép élet: egy önmagában vigan pergő karika… Ha szétpattan, vége.
Azért megdöbbentő, hogy az ember elmulik s a föld itt marad és a föld más embereket fog még táplálni és más lényeket, ha majd az egész emberi faj kipusztul…
Vajjon a föld elpusztul valaha?…
2.
Az órája negyed ötkor megállt. Bántotta. Milyen gonddal igazitotta be tegnap… Persze, az éjjel nem vetkőzött le s a ujjainak nem jutott eszébe, hogy felhuzza.
Mintha maga az idő is megállott volna. Szolnokon porosz katonákat látott. Ott álldogáltak a sárga fal tövén, zömök, szakállas, vastagbajszu emberek, olyan otthonos nyugalommal diskurálnak a hegyes gombu s nagyobbrészt vászonnal behuzott sisakokban. Csakugy lötyög rajtuk a ruha, mint a kövér falusi embereken, egy kurta hasas őrmester, a rövid nyakán szétizzadt gallér, mint a rongy, a csillagok csak ugy fityegnek rajta, zsiros arcában van valami felvidéki kedélyesség, olyan mint a rahói jegyző, aki azelőtt tanitó volt, skrablyázni jár be Besztercebányára s ott ugy megleli magának a kis kurtakocsmát, amely nem különb, mint az ő falusi élete… s tótul povedálnak és pattogva szidogatják a pánszlávokat… No lám, ezek is szláv nyelven beszélnek… A fekete bornyujok le van rakva előttük a földre s kölyökcsizmáikban egész kedélyességgel állanak, toflán, becsületesen. Mennek verekedni… Oroszt verni…
Olyan furcsa, olyan bizarr látvány Szolnokon a derék porosz katona.
Áll az idő, csak a vonat megy tovább lassu döcögéssel. Az egész élet áll, vár. A háboru szineivel tele.
Debrecenben egy egész zászlóaljat készitenek be menetre. Virágosak, hetykék, pattogók.
– Hát fél-e öregem? – kiált hetvenkedő nyakasan egy kis tartalékos hadnagy s az őrmesternek a vállára csap.
– Félni?… Nem vagyok én gyerek, – szól amaz egyszerü komolyan.
– No hát ne is, azt a betyár adtát! én körülöttem olyan legény ne legyék, aki fél…
Ugy látszik, a fiu egy kicsit be van gyulladva, – gondolta magában s a másik oldalon egy szomoru kis transzporton akad meg a szeme.
Harctériek. A szij sárga rozsdát evett a csukaköpönyegen, az állukat kiverte a torz fiatal szakáll. Gyüröttek, fáradtak, murcosak, a hajuk belelóg a nyakukba. Mint a fáradtság roncsai. Lógó fejjel, kerimülten, egész apatiával.
– Mindjárt jön a őrmester ur, – szól egy nagy szakállu rőtt zsidó, akit a jó szive futkároztat a dolgukban.
Sokára, vontatottan szól rá egy.
– Miféle őrmester?
– A… rendőr…
Állnak, várnak, mint fáradt ökrök a kutnál. Addig nem szabad kimenniök a perronról, mig nem igazolják magukat. A lábukon sárban megkövesedett bakkancs.
Jön a őrmester. Friss, dagadó arcu, holdas foltos, egészségtől ragyogó feje csak ugy kidagad, mint a bazsarózsa a vakitó arany zsinóros nyakból.
– Ki a transport vezetője?
– Én.
– Mikor jöttek el a csatából?
– Szeptember 8.
– Mehetnek.
A lenyütt rongyosok megindulnak, egymás után, még szalutálnak is, szegények. Az őrmester meghajlik, előzékenyen szalutál… Ez szép tőle… Ez a haza fizetése…
A másik oldalon fiatalon, keményen, lelkesen sorakoznak a cukkok.
– Éjnye má, hát nem tudod a helyed, jó fiu!…
– Hun szoktatok állni…
Öröm rájuk nézni, csak ugy fénylik a arcuk a friss borotválkozás után…
A idő meg van halva. Valami hihetetlen nyugalom van a levegőben. A föld maga áll és vár, a jövő ismeretlen dolgait kivárja. Igaz, vasárnap is van. De az egész világon valami léleken ülő közöny tesped. A munkás nem akar dolgozni, a asszony nem akar szólani, a virág nem akar még szirmot hullatni sem. Ő maga is ugy ül a tova kesergő vonat szük félfülkéjében, összegubbaszkodva, lelógó fejjel, a melegben, amely emberdohosságu, mintha sok-sok év óta mindenki itt hagyott volna valamit a teste párájából a plüsben s a fakult tükörben minden arc fölrémlene, amely valaha is belenézett… Ugy ment át az áldott Alföldön, a szétszórt apró tanyák között, akarata s célja nélkül, mint az élet rabja, akit visznek…
– Hajduhadház…
Csupa fiatal lány és legényke. A lányok a vasárnapi ruhájukban, a világosan bekötött fejjel, fehér bluzban, setét szoknyában olyan kedvesek, ahogy elől összefogják kezüket s az ölüknél lógatják. A legénykék a kabát zsebébe dugott öklökkel, öreges komolyan nézik a vonatot. Előtte ment a debreceniek katonavonata… Ahhoz jöttek ki ezek, az egész város. Az ő fiaik mentek erre. S nem sirnak, nem jajveszékelnek. Meleg, nedves szemekkel néznek egymásra és maguk elé.
Nem sirnak… érezte meg a lelkek áramlását.
Megdöbbenve áramlott föl a vér a testében, most érezte meg először a háboru kitörése óta, hogy a nép együtt érez a harcosokkal. A falukon békén élő népnek lelke lobog ott a távoli harcmezőkön…
Kis, félrecsapott könnyü süvegével, lógó fekete török bajszával, inas lábszáraira feszülő barna nadrágban, hegyes orru csizmában áll a hajdu gazda, a szeme ég könnyek szikrázásától és vigasztalja kurta, odavetett szókkal, puha siró, tétova asszony atyafiát…
– Sose busujjon kend néném, akkor örül a, ha viszik. Ölni, lüni… Akkor van annak jókedve… Még szivesen megy a hajja… Én is mennék, tán én nem mennék, csak vinnének. Hát itthon mi öröm van a világba…
Elfordul s a sarkán egyet-egyet billen, horgas orra, sovány arcéle tüzel…
Ah, az itt, az, a szabadság harca harc az emberi lélek szabadságaért, az folyik itt…
Az idő áll, de alkonyodik. A vonat az egyre sötétedő estén csupa néptől tömött sötét állomásokon áll meg. Mindenütt csönd, néma bucsuzások, az égtől le a föld szivéig egyre erősebb lesz valami ideg remegés, amely mindent átfog és megráz, ami él… Közeledik a harcok határa, közelednek a kárpáti mezők, a messze felnyuló sikságon egyre közelebbről érzik a messze veszedelmek izzását s ez átfőzi, átperzseli a lelkeket…
Háboru…
Még eddig nem is gondolt valahogy mélyebben a háboru lelkére. Katona volt s tudta hogy bármely percben behivhatják, de minden napnak örült, amelyet még békességben otthon tölthet el… A háboru, a harctér csak éhséget, fáradságot, strapát jelentett neki, amely alól azonban szinte nem illik kivonnia magát. De mig arra kerülne a sor, hát legalább fenékig üriti az élet vidám kelyhét…
Most egyszerre elfogta valami belső remegés… Az idegeivel kezdte megérezni, felfogni, mint egy Marconi-készülékkel a háboru tovagyürüző s vaktában leadott vészjeleit…
Álmatlan, fárasztó éjszaka várt rá a vonat ölében. El-elszunnyadt, meg ujra felriadt.
Nem látta a jövőt s ismeretlen égi hatalmaknak szárnysuhogását érezte a lelke mélyén.
Munkácson azt az utasitást kapta, hogy még ugyanezzel a vonattal föl megy Volócra, a vasutbiztositó osztaghoz s ott jelentkezik szolgálattételre.
Már ez is megnyugtatta s pár órát aludt egyhuzamban. Szolyván tul ébredt, hirtelen ugrott talpra, mintha ellenség közeledne s kinézett az ablakon.
Kitágitotta a szemeit s egy percre elfeledett mindent, mint a bomba, ugy hatott rá a természet szépsége.
Csodálatos erdők panorámája nyilt meg előtte. Az Alföld mult éjszakai megdöbbentő gondolatokra keltő csöndjével szemben, a magyar hegyek tündöklő reggele.
Leeresztette az ablakot, hogy az édes hajnali fényt beigya, hogy a felséges hegyek isteni szépségét tisztán belélekezze… Rozsda és lángvörös fák és vertarany sárgák s biborlángok tarkasága a zöld fenyők között. A hegyoldalon a fü is mély mályvavörös s ebbe belerakva a tarka fák; gyönyörü, gyönyörü, lent egy kis piros, olyan drága szépség, mint egy ékszer… A szép országut lent kanyarog a hegy tövében, fehér ut, merész kanyarulattal; a vonat mellett áll egy fehér gubás magyar, fekete csizmában s egy fehér gubás orosz, fehér bocskorban. Fehér gubás asszonyok huzzák össze magukat s odább megdöbbentő… katona!… egy öreg népfelkelő a hátán cipeli a reggelben a szuronyos puskáját…
A Latorca lapos vize szétterülve a fövényes mederben, mint egy kiáradt ezüstár kanyarog, keletről a hegyek rőtt, tompa, vaskő vörhenyesek, nyugatról tüzelő szinek szikráznak a kelő nap fényességén… Lent csaknem összedőlt fürészmalom az erdők bocskorában, s a fürész berregése már is sikit a kora reggelen…
Ujjongott és boldog volt, a szépség völgyén; a Verhovina csucsai arra nyugatra rakva, tömve a csodák minden szineivel.
Egy kis téglafedelü kastély, tornyos, a lobogó szinekben égő reggeli lombok közt, fehér falakkal, álomnak is tulszép…
Kisded nyirfa, szüzi szeméremben csillog a rét szegén, átlátni szemérmes arany fátyolán.
Lovak legelnek furcsán, földhöz nyomott vastag fejükkel, vékony lábakon s hosszan, csepüsen lógó, lengő farkakat bólázva.
Egyszerre a völgy kitárul, s kétfelől ezernyi apró csodafa, szétszórva, mint egy csodanyáj, s most mind kiváncsian emeli aranyszemérmes szép fejét, fényesen és csodálatosan az elfutó sötét, hosszasan elkigyózó vonat felé.
Nem! Ezt a hazát megvédjük ezernyi ellenség árözönje ellen.
Jaj!…
Hirtelen rémület…
Kidülledt szemmel, mereven, előre hajolva néz le a völgybe…
A távoli országut felé…
Mi az…
Szekerek sora… Népek tömege hömpölyög elő… Futó népek mozognak előre ott lent. Lassan, mint a vágtató hangyák a füszálak tövén…
Hosszu szekerek megrakva asszonnyal, gyerekkel…
Mintha egy távoli sikoltás zugó hangja hömpölyögne föl…
Apró lovak zötyögnek, batyus öregek vonszolják magukat, fekete zsákok és fehér lepedők. Karon ülő gyerekek, s hühó, kiabálás, kurjantás, szláv és idegen hangok süvöltése… Zsidók fekete zarándoklása… Ruthének vászonba csavart processziója…
A vonat gyorsan robog feléjük, beéri a menet elejét s ott lent mellettük vonul el a sor, szemben, szemben, mint egy fölriasztott véghetetlen vásár tömege…
Sovány tinót rángat kötélen egy legény… Az állat kiállott, nem bir, lefekszik… Bottal, karóval üti… hogy üti… hogy vágja… szurja… Ah… s a szegény tinó lefekszik, elnyujtja két pár lábát s vége… Hasba rugja aztán a fejéről le a süveget és tépi a haját…
Asszonyok fekete szoknyás, fekete kendős tömege, hogy mennek, hogy gyalogolnak. Gyerekek vonszolják magukat… Nem birnak, ah, mint a tinó… Anyák, akik nem birják felemelni elhullott gyermekeiket. Leülnek melléjük az országut szélén és sirnak, mert egyébre nincs erejük…
Honnan jönnek ezek… Mi történt, Uristen.
A vonatot egy rivalgás, egy tompa orditás fogja el… Megáll…
Emberek leugrálnak, gubás parasztok, nem akarnak tovább menni… Öreg zsidók otthagyják megváltott jegyeiket s nem mennek előre… Mindenki követeli, hogy forduljanak vissza… Az összes vészjeleket rángatják, letépik…
Mintha a honfoglalás népáradata indult volna meg ujra, de oly szomoruan, oly ijesztően… Hol vannak a fehér lovas diadalmas hősök, hol vannak a ficánkoló paripás táltosok… Hol a rend, a nyugalom, az okos belátás… Hol a cél, az Árpád apánk örökének harcos kivánása…
Menekülés, menekülés, rohanás előre, fáradtan és kimerülve, agyonhajszolt lovakkal, minden szekér rogyásig megtömve, s némán… Rettenetes némán… Csak mintha a távoli föld nyögne és dübörögne…
Háboru…
Jön az orosz…
3.
A fehérre meszelt pályatesten megállt a vonat.
Tisztek állnak a kis állomás mögött, amelynek az emeletén nagy zászló lóg. A csatatérre menő zászlóaljak valamelyike idedugta fel szallagokkal és hervadt virágokkal rakott zászlaját…
– Szervusz.
– Szervusz.
– Kérlek szépen, a vasutbiztositó osztag parancsnokát…
– Gyere kérlek; itt az állomás mellett jobbra, a raktár, a parancsnokság… Különben már nem a vasutbiztositó osztag rendelkezik… Ott a mi parancsnokunk is, de az éjjel átvette a kommandót a felülről jövő ezred parancsnoksága…
A szavak simák, nyugodtak, udvariasak. Megütközik rajta.
A tisztek hallgatva állnak, s fürkészve nézik a vonatot, amelyből alig két-három utas száll ki. Zsidók, s amolyan utbiztos féle idevalók.
A magtár, a rendes kőből épitett alapzaton, barnára festett deszka-épitmény. Elől, a pénztáros szük ketrecében, egy szakállas vörhenyes őrnagy ül és a percegő tábori telefon mellől néz fel. Idegesen, mint a sok dolgu emberek.
– Was?
– Andreas von Dóry… ich melde gehorsamst…
– Ja so…
Egy óra mulva indulni kell tábori őrségre a vasutbiztositó század negyedik szakaszával.
Az osztag vezetője egy piros képü, kedves öreg főhadnagy, galambősz hajjal és szakállal, olyan feszesen állott az őrnagy előtt, mint a legutolsó közbaka.
Együtt jöttek ki az irodából, ahol az őrnagyot a tiszteknek egész tömege ostromolta.
Az öreg főhadnagy piros arccal s vidáman nézett rá. Apró szürke szemeiből meg nem renditett nyugalom és öröm sugárzott, amely egyszerre átragadt mindenkire, akivel beszélt.
– Nahát éppen jókor jöttél fiam, – szólt teljes kedélyességgel, – az ügyvédnek influenzája van, azt nem küldhettem, a mérnöknek ki van ficamodva a bokája, legalább egy napig még pihennie kell, a Pisti most jött vissza, a többi szolgálatban van. Már igazán azt mondtam, hogy a jó Istenre bizom, vagy csudát tesz, vagy magam megyek… Ugyis itt van már az őrnagy ur, hát nekem nincs dolgom…
A hangja vidám volt, piros és nevető s csak ugy feszült rajta a kurta bakaköpönyeg. Egészen olyan volt, mint Bem apó; nyugalmazott öreg professzor, aki 59 éves korában önként jelentkezett! „Nem muszály szolgálni Direktor ur!“ „Nem muszály?… De hisz épen akarok!“ igazán Bem apó, csak egy kicsit kövérebb.
– Hát főhadnagy ur, nincs baj?
– Baj?… Édes fiam, én itt vagyok két hónap óta, a csizma még nem volt lenn a lábomról. De egyéb bajt még nem láttam… Már pedig, mig az én közérzésem jó, addig nyugodtan alhat Magyarország.
Hangosan nevetett, pompás, egészséges, amolyan kálvinista nevetéssel s elment. A fiatal hadnagy szinte elröstelte magát.
– Szervusz, – köszöntötték sorra s kiváncsian nézték meg, ő volt a legfiatalabb az egész osztagnál. Csupa öreg tartalékos volt itt, akik már a csuzukat ápolgatták a vasut mellett. Olyan kedélyesek voltak és oly kényelmesek, mintha az egész csak egy kis őszi vakációzás lenne és ellenségnek hire-hamva se volna.
– Mért menekültek a népek… – kérdezte Bandi, – s csodálkozva gondolt a reggeli rémületére, amely ugy keresztül viharzott rajta, mint egy pillanatnyi villámcsapás…
– Ah, butaság az egész. Az egyik szolgabiró félreértette a telefont… A dandártól azt telefonálták, hogy meg kell tisztitani az utat, erre ez az állat kiüritteti a falukat és a menekülő néppel eltorlaszolja az utat…
– Már kimentek a csapatok, hogy őket letéritsék az utról és visszahozzák. Most megy ki egy vonat is Szolyva felé, hogy visszarendeljék a népet…
Adomákat mondtak az éjjeli ijedelemről. A munkácsi ügyvéd karonfogta Bandit, hogy levezeti a faluba a főhadnagy után.
– Ostobaságok mindig voltak, – mondta nyugodtan, – mért ne legyen a háboruban.
Oly nyugalommal rakta a lábait, kissé ereszkedő porakján furcsán lógott a kardja, deres bajusza erős ajkára lógott s ugy unta az egész háborut.
– Hat hét óta nem volt lenn a csizma a lábamról.
Nagyot ásitott.
– Majd meglátod az ágyat… Szalmán hálunk… Hát ha az ember kimegy vadászni?… Háboruba nem lehet vetett ágy…
A főhadnagy az embereket mustrálja. Libát lopott valamelyik s most nagy vallatást tartott.
– Jól néznek ki az öreg népkefélők a nagy szakállukkal, – mondta a munkácsi ügyvéd.
Bandi szalutált s jelentkezett.
– Nagyon jól van, fiam. Hát itt van a szakaszod… Szidom őket, mint a bokrot, de nem meggyőződésből, hanem hogy elejét vegyem a későbbi bajoknak… Mert az bizonyos, hogy az első a menázsi… Azzal fenyegetnek, hogy elveszik tőlünk a Manlichert. Hát először is nem adom és másodszor csak ennivaló legyen! Mert puskatussal is lehet verekedni: de éhes gyomorral nem lehet verekedni!
Bandi végignézett az öreg „népkefélőkön“, akik nyugodtan, öregesen állottak a sorban s megütődve most gondolt először arra, hogy embert ölni, emberre vadászni indulnak… Szigoru szemmel nézte meg sorra az embereket. Nem volt megelégedve velük. Egyik sem elég izmos, nem elég elszánt, nem elég vad ahhoz, hogy embert öljön…
Valahogy távolról, fonákul, groteszkül feltünt előtte az a gondolat, hogy a béke polgári élete mennyire rossz és haszontalan élet… A negyvenéves emberekből ime egészen kiöli már a vadállatot… Hogy fognak ezek harcolni!
Valamit kellene majd azután csinálni… A háboru tanulságait csakugyan le kell vonni… A béke igen elpuhitja az emberiséget… Valóban sportot, vivást, lövést, bajvivást kell tanitani az embereknek. S törvényben kell megszabni, hogy a gyilkosság, ha bravurosan van megcsinálva, akkor nem büntetendő, hanem vitézségi éremmel jutalmazandó…
Csak ugy, homályosan és elfutóan ötlött ez az eszébe, aztán elmosolyodott, érezve, hogy itt valami csodálatos ellenmondás van az élet különböző stilusa közt, odaállott a szakasz elé s harsány hangon elkiáltotta magát:
– Szakasz igazodj!…
Már katona volt, aki nem elmélkedik, hanem megcsinálja, amit meg kell csinálnia.
4.
Milyen furcsa, mennyire érthetetlen, hogy még szombaton reggel nem is álmodta, mikor fogják behivni katonáékhoz s ma, hétfőn a naplementét már itt látja a haza határbércein…
Komolyan és mély nyugalommal állott a hegyoldalon.
Elnézett a mély, bámulatosan szép völgy felett, amelyen valamely patak folyt végig. A térképet tanulta, a szemközti hegyek csucsait.
Csönd volt, nyugalom az egész vidéken. Olyan mély és megható csönd, amit csak a természetben érez az ember.
Szél dudolt a sapkája pereme alatt, csöndes, hüvös őszi szél, a fákról peregtek a levelek.
Az emberei ott tanyáztak a kunyhó alatt egy maguk csinálta félszerben, az őrszemek szét voltak osztva a hegyoldalakon.
Néha feltünt itt vagy ott egy-egy szuronyos kék baka, ahogy lassan, mozdulatlanul megállott a domb tetején. Egyik, egy öreg, zömök alföldi magyar ugy állott negyedórákig a szép kup csucsán, olyan jól odapászolva, mintha ő alá teremtették volna a hegyet.
A szép zöld oldalak lassan elhomályosulni kezdtek, egészen lilás szinek boritották, lebegték körül a hegygerinceket.
– János.
– Tessék parancsolni, hadnagy ur.
– Mit fogunk enni?
– Van itt minden instállom, szalonna, konzerv, én már megsüttettem a husporciót…
Nézte a soványképü nyirségi embert, aki tisztiszolgájának ajánlkozott s most szivesen, törlészkedve járdogált körülötte, de olyan lassan, hogy még nézni is sok volt.
– Mióta vagy itt, János?
– Én instállom? Ógusztus négy óta.
– Otthon nem voltál azóta?
– Dehogy vótam.
– Van családod?
– Van nekem négy. Van nekem elég, tiz esztedei házasságra elég vót az asszonynak hét gyerek. Három a főd alatt, négy nála.
– Van főded?
– Dehogy van, instállom, nincsen nekem semmi.
– Hát házad?
– Nincsen nekem asse.
– Hát akkor te még nem szavaztál képviselőválasztáson!
– Ó. Nincs ott ilyen semmitlen emberre szükség.
– Hát akkor János, mibül élsz?
– A két kezembül. Dógozok.
Elnézte a suta szőke bajszu embert. Az arca piros volt, a szeme kék. Napszámos ember. S hogy áll itt a haza határán, hogy áll itt a nagy bércek alatt. Védi a hont, melynek Árpád vére győzelemmel csorga szent földére… S ugyan mit nyerhet, ha a nagy csaták győzelmesen fordulnak?… Azt, hogy haza mehet tovább kapálni a földet, tovább ásni, szántani, forgatni a földnek szentelt hantját s tovább éldegélni a sovány kenyéren, amelyhez csak azért ragaszkodik, mert gyerekkorától ugy szokta s amelyhez csak azért kanalaz egy kis habart levest, hogy könnyebben csusszék…
Nézte a kis erős embert, aki harminchat esztendejével már olyan kidolgozott, hogy ötvennek bizvást elmehetne. Szerette volna tudni, hogy mire gondol, mig kék szeme játékosan ott repked a kék hegyek körül s a tisztje mellett ő maga is falatoz…
Egyszer csak megszólalt:
– Hanem azért instállom, hadnagy ur, azér furcsa egy falu ez az ilyen. Se utcája, se határa, se keritése, se tyukja… Sokszor igazán ugy nézünk egymásra a többivel, hogy igy is meg lehet élni az embernek?… Á, nem adnám én azt az egy tagot, a mi falunk határát ezér az egész mindenségér, országostul, mindenestül.
– Hisz ez is a mi országunk, János.
– Tudom, hogy a miénk, de hát még se a miénk, ugy látom, mer a nyelvét se értem, aki itt lakik… Azér jobb, hogy ha mán háboru van, inkább itt legyen mint arra mifelénk. Hát itt az erdőér nem kár, meg a mezőér, a fü kinő, de mán milyen kár vóna legázolni azt a jó vetéseket, arra mifelénk. Mennyi kárt csinálnának az uraknak, ha az őszit ledibolnák. Lehetne ujra vetni… Az egy halál ugyis megleli az embert, akárhun, legalább annyit tud az ember, hogy otthun nem csinál kárt a harc… Milyen ócsó itt még a marha is, százhusz koronáér vettek a mult héten is egy marhát a menázsiba, mán otthunról meg azt irják, hogy a nyiridházi hetivásáron mindenkor hatvan-hetven krajcárt fizetnek egy kilóra. Élősuly mégpedig. Há milyen jó ez a magyarságnak, mer bizony a gazdaembernek csak abbul van legjobban pénze, a marhábul.
– Neked van marhád, János?
– Bizony nincsen; irta az asszony, hogy szeretne ragasztani egy pár malacot, de nagyon drága, osztán élést meg ippensiggel nem tudna venni neki. Mer hogy engem ógusztusba elhoztak, hát nem vót még akkor semmi rész az aratásbul, csak éppen a buza… De csak azt tudnám legalább, hogy megkapja i má a felesigem a háboru pénzt, amit az ember vériér fizetnek, még eddig nem igen vót baj, de elég a sok ácsorgás itt a hegyódalakon, nem is kell annál egyéb, én ugyan sose törném magam azér, hogy csatába vigyenek, mint a Kis Kovács… nem becsülöm én semmire az ilyesmit. Nem kell a halált keresni, megleli az ugyis az embert.
– Ki az a Kis Kovács?
– Itt van mivélünk a szakaszba.
– S aztán az szeretne már csatába lenni?
– Igen.
– Beszél az csak!
– Minek beszélne, jobb is vón az ugy. Mingyán összeereszteni üket, osztán legyen vége. Itt rostokolni, annyi idő óta, otthon meg a főd nincs megdógozva, mer az asszonynép dógozik, dógozik, de azér nem olyan a…
A kerek ég alatt szines fellegek buborodnak, lassan huzódnak arra lefelé, délre, a magyar föld felé… Jó volt ott feküdni a földön, a puha füvesen, s tépegetni kézzel a füszálakat. Gyerekkori érzései sustorogtak föt benne mikor még olyan jó kis fiu volt s annyit játszott a homokban és a földön, közel a föld szent testéhez…
Északról esőfelhő nőtt felfelé. Északról, az orosz hadak vidéke felől. Azok a hegyek már a gácsországi határt állják, azok a felhők már felülről jönnek, a lengyel vizek felől.
Csunya éjszaka igérkezett.
– Hadnagy ur, tessék a házhoz pártolni.
A fiatal ember borzongott a hideg, kövér esőn. Még tegnap éjjel a vasuti kocsiban fulladozott, s most a hideg eső… De állotta.
Borzasztó és unalmas egy tenger hosszu éjszakát zuhogó meg-meg csendesedő, soha véget nem érő őszi esőben végigvárni. A szakasz mint a birkanyáj fülledt össze a féltető alatt. Mindenféle nép volt; tót, lengyel, zsidó, oláh s egy pár öreg magyar. Apró bajtársi csoportokba bujtak, beszélgettek, aludtak. Nem volt ez rendes katonaság. Szedett-vedett kirostáltjai a hadseregnek, közösöknek, honvédeknek. Nem várt rájuk harc, csak egy kis őrködés a haza határain.
Semmi dolga sem volt, semmi célja. Szanaszét járt az esze, sorra járta az őrszemeit a csuszós hegyoldalon, hogy visszatért, éjfél sem volt.
– Ez a Kis Kovács-e, – szólt János.
Vékony, magas, fiatal legény arcába világitott a kis elektromos lámpával.
Megborzadt. Mintha egy halottnak az arcát világitotta volna meg. Egy sápadt, félig csukott szemü hulla állott előtte s szalutált.
– Fázol?
– Nem.
– Át vagy ázva?
– Igen.
– Gyere velem.
A kunyhóhoz vezette.
Behuzódtak, földből volt félig csinálva, a katonák gabalyitották a tisztek számára. Mindenki csinált benne valamit, aki csak benne tartózkodott. Volt kemencéje, kamarája, patkája, volt szék benne, és ágy, mindez a a földből vágva ki, vagy kőből, vagy a hegyoldalon összeszedett puha, friss füből.
– Üljetek le.
Kinn zuhogott az eső, verte, sürün verte a kunyhó oldalát, bent lomhán ültek; János lassu, de eredményes szuszogással tüzet rakott.
Mikor annak meggyult a szalmája, a hadnagy eloltotta villanylámpáját; kimélni kell.
A láng lobogott, füstölt, a füstjét a szél vissza-vissza vetette.
– Hát te vagy az a Kis Kovács, fiam?
– Kovács Imre vagyok, jelentem alássam, porcsalmai lakos, Szatmár megye.
– Hát mért kivánkozol te a háboruba?
– A boldogságomért.
– Hosszu vón azt elmondani, tekintetes hadnagy urnak alássan jelentem. Az ugy kezdődött, hogy junius 28-án hirtelen nagy betegségbe estem, a forró hideg kilelt. Én nem éreztem semmit, azt mondtam, nincs bajom, de egész éccaka önkivületi állapotban voltam, az orvos azt mondta, agytifusz. Tizenöt napig se éjt, se nappal nem aludtam, de közbe három nap, mondják, ugy feküdtem én, mint a halott… Ennyi dolog után az isten megadta az eszemet és imádkozni akartam, de nem tudtam. Édes anyám tanitott, mint egy kis gyereket… de mikor a jó isten megadta, hogy menjek, menni se tudtam, ugy kellett tanulni a lépést járón… Azon a napon ölték meg a mi dicsőséges trónörökösünket és felséges feleségét, hogy én beteg lettem. Azon a napon ütött ki a háboru, mikor én az isten ege alá ujra kiléptem…
Ebben a pillanatban női hang sikoltását hallották kivülről.
Felugrottak mind a hárman.
Kiléptek a zuhogó esőbe.
– Segitség!…
– Beleesett az árokba… – suttogta János.
– Hamar érte… – rendelkezett a hadnagy.
Meggyujtotta a lámpáját. Ahogy a fény felcsillant, kis vártatva fegyver kattant nem messze s nagy csattanással dördült.
A golyó nem talált, de a hadnagy a fényt eloltotta.
Mintha csak visszhangja volna, ujabb puskalövés csattant rá.
– Ki volt az?
– Kis Kovács, – suttogta János, aki még csak most emelte fel a fegyverét.
Távolról nyöszörgés hallatszott. Kétszer is tisztán hallottak egy emberi hangot, valami jajgatást.
Aztán elmult minden nesz.
– Segitsééég! – hallatszott ujra a női hang még mélyebbről.
– Lent van az árokban, – mondta ujra komolyan János.
– Felhozni!…
– Tessék itt maradni, majd én értek megyek, – s eltünt.
Kis Kovács előre lesett, mint a hiuz.
– Megszökött, – mondta, – pedig trafáltam. Mély sötétség volt s az eső zugott, semmi más nesz nem hallatszott.
– Maradj, – parancsolta a hadnagy, alig vette észre, hogy a legény utána eredt a sötétben a sebesültjének, mint a vadászkutya. Őt magát is elfogta a vérszag, kimeredt szemmel nézett a sötétbe, a fogát összeszoritva, ugrásra készen.
A fiu megállott. Lennről a János hangja hallatszott.
– Hahó…
– Segitség.
– Eredj, segits neki…
Ő maga ott maradt fenn a csucson s erőltette a szemét, de mit sem látott. Mit sem hallott, csak a sürü eső zuhogását.
Végre már lidércfényeket látott a vak sötétségben s revolverét a markában szorongatta, hogy beléjük lőjjön.
Félt. Bentről valami ideges remegés szorongott benne az összes érzékszervei megsokszorozták az erejüket, még sem volt képes semmit felfedezni, még a legényei mozgását sem hallotta már lent a hegy tövén.
Kinos percek voltak ezek… Ellenséges előőrs lett volna?… De mi volt a női hang… Vagy valami szerelmi dráma… Itt a Verhovinán?…
Egy fekete, didergő kis urilányt hoztak elő a katonák. Mikor a kunyhóba bevitték, a lassan kialvó lángok előtt remegve, borzongva, elfult mellel csak összecsuklott. Nem birt lábon állani. Lefektették a széna-ágyra, s a hadnagy megpróbálta összeszedni minden tudományát, hogy kell életre kelteni egy ájultat.
János a tüzet csinálta meg, hosszas gondolkodás után.
– No kérem, már elég, – nevetett egyszerre a lány, s fájósan kihuzta a karját a hadnagy kemény kezéből.
– Már egészen meggyógyultam – s nevetett.
– Akkor tessék beszélni, – mondta a hadnagy ridegen.
Erre a hangra a nő elhallgatott. Ujra összerázkodott és fagyosan összekuporodott.
– Az istenért hadnagy ur, – mondta suttogva. – Itt vannak az oroszok, – és szinte sikoltott.
– Én a tanitónő vagyok, itt lent a faluban. Már napok óta figyelem. Az istenért, még lehet valamit csinálni…
Reszketett, a foga vacogott, az egész testét hideg rázta.
– Beszéljen, beszéljen.
János szó nélkül odanyujtotta a kulacsot. A nő fogta és ivott belőle. Teljesen szét volt ázva.
– Van egy pár russzofil a faluban. Azok bevezették őket… Már én régen figyelem… Az éjszaka érkeztek meg… Harminc-negyven ember jött egy ágyuval, ugy vontatták ők maguk keresztül a hegyeken. Volóc felé mennek vele.
– Egy ágyu?
– Egy.
– El tud engem arra felé vezetni?
– El.
– És ha én most főbe lövöm, mint kémet? Aki ravasz mesével félre akar vezetni?
A nő megdermedt. A fejéről lassan félrehuzta a kendőt, a nagy fekete kendőt és a fellobogó láng fényénél, egy tiszta kis, sötét szemü arc fehérlett ki.
– Engem? Főbe tetszik lőni?
– Ha csak nem bizonyit…
A fiatal ijedt arc remegve nézett a hadnagyra, aki háttal volt a világosságnak s maga is annyira reszketett, hogy a torkán alig birt hang jönni ki.
– Hát mivel… hogy bizonyitsam… Már az elébb majd lelőttek… Valamelyik utánam lesett…
Az arcába annyi őszinteség volt, olyan rémült, olyan halálos igazságérzet s csakugyan az imént az a lövés…
– Nem tetszett látni, hogy utánam jöttek… Ha én visszamennék valaha a faluba, isten ments… Hiszen meghalok…
– Mért nem menekült el idejében?
– A főszolgabiró telefonált minden nap, hogy mutassak jó példát… Nincs semmi baj…
El kezdett sirni.
A hadnagy komolyan állott fölötte. Már hitt, már bizott, már tüzbe ment volna érte… Olyan csinos volt, s olyan elázott, mint egy kis madár…
– No jó, kedves kisasszony, – szólt gyöngéden, – nekem kötelességem meggyőződni az igazságról… Hát mondjon el mindent…
– Én mindent tudok… Az oroszok csak holnap fognak megérkezni… Az egész ágyucsel csak arra való, hogy megijeszszék a magyarokat… Fel akarják vinni a hegyre, ott Volóc felett, mikorra megérkezik a csapataik nagyobb része, mert arra számitanak, hogy az a katonaság, amelyik itt van az állomásnál, a háboru eleje óta, még nem hallott ágyuszót s meg fog futni ugy, hogy kapnak egy pár napi nyugvást!…
– Honnan tudja ezt mind ilyen pontosan?
– Elmondták; a mi jó rutheneink csak meg vannak rémitve, terrorizálva, de hozzám jártak suttogni.
A hadnagy kicsit habozott, de aztán elhitte. A lánynak olyan szeme volt, a csillagok tiszta fénye tükrözött benne.
– János! – szólt a legényéhez, – hivd ide Schulz szakaszvezetőt.
János felcsapta a tenyerét a rengeteg kék sipkájához, szalutált s elment.
– Hogy lehet azokat megközeliteni, kisasszony?
– Bizony nem könnyü az ut, mert setét van és esik.
– No jó, de hogy találunk rájuk.
– Majd én elvezetem.
– Maga?
– Igen.
A hadnagy összevonta a szemöldökét.
– Kibirja?
– Kérem én turista vagyok… Nézze itt a havasi gyopár…
Nevetett. Gyönyörü fogai voltak. Ugy nevetett, mintha ugratja a lány a gavallérját.
– Ez nem tréfa, kisasszony… Itt életről-halálról van szó.
– Nem kérem… Itt a hazáról van szó…
A hadnagy, mintha parancsszóra tenné, kinyujtotta a kezét.
A lány megfogta, a tenyerébe adta erős keskeny kis kezét.
Egy pillanatnyi meghatott csönd volt.
– Nohát akkor rendbe van a dolog egyik része, – mondta a hadnagy könnyedén. – Arra nincs idő, hogy a tábortól kérjünk rendelkezést! Majd megpróbáljuk a magunk szakállára… No sebaj… Az már rendbe van, hogy elmegyünk… Még csak egy valami nincs rendbe.
– És pedig?
– Terringettét, hát még nem szegeztük be az ágyukat!…
A lány nevetett, olyan boldogan, olyan csiklandósan, mint a gyerek, aki jól felelt s most nem bir a büszke izgatottságával.
– Itt a térkép, most mutassa meg a helyet.
Belebujtak és tanulták, olvasták a sürü katonai térképet.
Észre sem vették, hogy a fejük összeért, az arcuk egymás mellett tüzelt s a hajszálaik egymás bőrét keresték.
Schulz szakaszvezető lépett be.
– Öt emberre van szükség.
A szakaszvezető pihent csinált s hallgatott.
– Öt emberre… Akikkel meg lehet negyven oroszt átmadni… Kik legyenek azok?… Maga jobban ismeri a szakaszt, én csak ma láttam,
A lány felé fordult s kissé restellkedve mondta, mint aki nagy szégyent vall be.
– Ma reggel érkeztem Budapestről.
A lány szeme nagyot lobbant.
– Hát öt magyar gyerek csak akad köztünk… Itt van a Kis Kovács, – mondta Shulz, – ez egy.
A sápadt baka ott a kunyhó csöndes hátterében megnyugodva lélekzett…
– Az a baj, hogy Botka messze van. A tulsó szélen van poszton.
Aztán három nevet mondott, habozva, gondolkozva: Szijgyártó, Morvai, Pap.
– No még egyet.
– Mongyon oda mán kend engem, – morogta valaki csendesen az ajtó felől. Észre se vették, hogy János bejött s lekuporodott a tüznél.
– Hát’sz én is itt vagyok, – mondta Schulz, saját magát kinálva.
– Maga nem jöhet, – mondta nyersen a hadnagy, – ki veszi át akkor a felelősséget… Mert én megyek…
– Igenis… Akkor legjobb lesz a Csürös… Csak hát a Morvai meg Csürös őrszemek, azokat akkor fel kell váltani.
– Hamar, hamar.
A hadnagy elővette a noteszét s gyorsan irni kezdett. Mély csendben, várakozva hallgatták a ceruza gyors, ideges sikárlását a papiron.
– Ezt a levelet, ezt a jelentést leviszi valaki rögtön Volócra s átadja a főhadnagy urnak. Aztán rögtön visszajön s engem fölkeres a föld alatt is.
– Igenis.
– Szedje össze a csoportot.
– Igenis.
Szalutált s elment.
Csöndben maradtak. Kint zuhogott az eső, elveszett minden emberi zaj egy pillanat alatt. Mély hallgatásban maradtak, hallani lehetett a lélekzeteket. Várakoztak, idegesen.
– No hiszen rendben is vagyunk, – mondta a hadnagy, – hát kis Kovács fiam, mért van boldogságodra, ha csatába mehetsz?
A legény, mint akit felzörrentettek erős gondolataiból, egyet rezzent, egyet zökkent, aztán engedelmesen, a földet turó ember nagy nyugalmával folytatta:
– Az isten megvert, két kézzel, jelentem alássan, tekintetes hadnagy ur. Nem birtam én akkor még csak lábra állani se, olyan gyenge voltam, mint egy másfél esztendős gyerek… De a vált javamra, mert most már átolvastam, azt mindet, amit iskolába tanultam és hiszem, hogy minden az isten akaratja. Az igaz, hogy egy gyenge ember vagyok azóta, mert olyan lettem, mint egy kórószál, de szinben is látszólag, ugy helyre jöttem, hogy nekem senki sem hiszi, hogy nem lehet használni az erőmet. Mert ha én már husz kilót is megemelek, akkor a lábom és mindenem forróságba jön és mindenem feszül, különösen a nyakam annyira, hogy szét akar pukkanni és a gyomrom és a gyomromon felül roppant forró olyankor és jobb mellem alatt egy forró csomót érzek. Az étkezéssel pedig ugy vagyok, hogy soha nem éhezem meg, de próbáltam nem enni, de akkor éppen nem bir meg a lábam, még meg sem tartani. Örökké fel vagyok fuvódva, a gyomromat nyomja valami, de hálistennek nem fáj… Dacára ennek, ha hozzá fogok az evéshez, bármikor jól esik mindenféle ennivaló, minden két-három órába tudnék enni és ugy is meg tudnék hizni, hogy még egyszer ilyen sulyos lennék, de csak nem birom a nehezebb menést és nehezebb dolgot.
Csöndesen ültek, békésen a kis kunyhóban, s mint az eső csöndes zuhogása hallatszott a szatmári legény sok apró, kiszikkadt szomoru panaszszava.
– Soká jönnek, – mondta a hadnagy s nagyot lélekzett.
János bólogatott a tüz előtt s rakta rá a tüzre a nedves ágakat.
A fiatal tanitónő már nem didergett, összehuzta magát s olyan ártatlanul és szeliden ült és hallgatva nézett maga elé, egy szál vesszővel vonalakat huzgált a kunyhó sötétségben maradt földjén.
A kis Kovács folytatta.
– Édes apám hatvankilenc éves ember és több sulyt bir el, mint én; például, ha vinni kéne az istállóból egy kis ganajt ki saroglyán, vinném én, próbálom én, de birom is én, csakhogy utána a hátam roppant fáj, a gégém, nyakam szét akar pukkanni és a karom feszül, ugy, hogy ez által sokszor azt mondtam, hogy: én nem viszem. Apám akkor azt mondja, minek teszem akkor a számba az ennivalót és szüleim mindig pirongattak, hogy minek mondom: nincsen nekem semmi bajom, eszem, iszom én.
A hadnagy felriadt, nem hallott egy szót sem az egészből.
A fiatal lány is megrezzent, isten tudja, hol járt az esze. János is abba hagyta a tüz piszkálását.
– Azér mentem én önként katonának, – mondta kis Kovács békésen, – és hogy besoroztak, nagyon örvendtem, mert hogyha valakinek van kedve katonának lenni, nekem van!
Megjött Schulz az emberekkel.
Bepréselték magukat a kunyhóba.
– Fiuk, – mondta a hadnagy s felállott. – Öt embert kértem a szakaszvezető urtól, ötöt, akibe meg lehet bizni. Azt mondta: Öt magyar van köztünk!… Én még nem ismerlek benneteket. Vagytok ti olyan emberek mind az öten, amilyen nekem kell?
– Igenis, – mondta mind az öt.
– Hát akkor tudjátok meg. A falubeli rusznyákok közt áruló került. Itt a tanitó kisasszony mindent tud… Valami negyven kozák egy ágyut visz fel arra a hegyre, amelyik Volóc felett van. Ezeket szét kell lőni, az ágyut le kell szerelni, mielőtt egyet lőhetnének… Hát ez nincs benne a napiparancsba. Ezt meg kell csinálnunk.
Csönd.
– No. Vállalkoztok?
Nem szól senki.
– No.
– Tudni kék azt, hogy merre vannak! – mondja az egyik.
– Setét van, csak legalább világos vóna, – igy dünnyögi a másik.
A hadnagynak eláll szeme-szája.
– Hát ez a hazafiság? – kiált fel. – Azt hittem, hogy két kézzel kaptok rajta. Hogy sirni fogtok örömötekben, amért ilyen dicső feladat jut részetekül! Hát mér vagyunk katonák! Magyarok! Ha nem azért, hogy védjük a haza szent határait… No… Hát jöttök?
– Hát legalább hagy verradjon meg… Nem lát most a bagoly se…
A hadnagynak kifordult a lelke a sarkából.
– Vigyázz! – orditotta, – az apátok kutya istenit, amék még egy szót szól, itt rögtön főbe lövöm.
Az öt ember ugy állott, mint a feszület.
A fiatal ember kissé megérezte a betörött lelkek csöndjét. Ércesen, csattogva káromkodott s egy csöppet sem vette észre, hogy a háta mögött kigyult arccal bámul rá a lány. Ömlött a szájából a szitok, maga se tudta, honnan dől…
– Hátra arc!… Előre indulj!…
Az öt legény egymás után kiállott a kunhyó elibe.
– Majd megtanitalak én… Kutyák… – morogta a hadnagy s felcsavarta magára a köpönyegét… – Nem vagytok a zsidónál béresek, hogy itt nekem okoskodjatok!
– Sorakkozz!
A fekete éjszakában, a hulló esőben tartott szemlét.
– Pihenj.
Visszalépett a kunyhóba, hogy megmondja a szakaszvezetőnek a teendőket. Ahogy belépett, osztatlan tisztelet sugárzott az arcokról. A marcona szakaszvezető, s a lágyképü kutyamosó egyformán figyeltek minden moccanására. Éppen ugy, mint a lány, a kipirult arcu, lelkes szemü kis szűzlány…
Félfüllel meghallotta, ahogy kivülről valamelyiknek a dörmögő hangja behallatszott.
– A krisztus pofozza fel, hát mér nem beszél mingyán magyarul!…
Pár perc mulva elindul a hét magyar s a lány lefelé a sikos hegyoldalon.
A jelszót elfeledte kiadni. Mikor leértek, mintha holdfény kezdett volna az esőfelhőkön át világitani. Odafordult a lányhoz.
– Ejnye, még be sem mutatkoztam: Dóry Bandi vagyok.
– Végh Ilus, – és a lányka fehér fogai csillogtak a sötéten át is. A kis keskeny kezét is odaadta s megrázták bajtársi módon egymás kezét, most másodszor.
– A jelszó, fiuk ez lesz: Iluska…
Ahogy tovább mentek, meg-meg suttogott a lombos, erdős hegyoldal, mintha szellő zörgeti végig tavasszal a lombokat, folyton sustorgott az ágak közt, hogy:
– Iluska… Iluska… Iluska…
A fiatal lány olyan boldog volt s olyan vidám.
Néha megállottak s a villanylámpa világánál lopva keresték a térképen a helyeket, hogy mégis nem tévedtek-e el…
– Itt vagyunk… Csak fel kell menni… – mondta végre több órai nehéz menés után a lány egy lombtalan, erdőtlen hegy tövében…
A hadnagy összegyüjtötte az embereket.
– Pihenj…
Az eső elállott, de a föld ugy tele szitta magát vizzel, hogy bokáig csattangoltak benne.
Leültek az egymás mellett heverő sziklákra, a hajnal kevés világosságán a lihegő sötét bakák, csak a kis Kovács állott és topogott, jött-ment.
– Kis Kovács, fiam, – mondta a hadnagy, hogy a nagy munka előtt megpihentesse az embereit. – Mondd el hát, hogy mért van neked boldogságodra, hogy csatába juss!
– Jelentem alássan hadnagy urnak, lássa ez után a kis menés után is hogy elfáradtam. Mikor marsba kimegyek is, teljesen kiállok és össze fővök, ugy szeretnék leülni, de nem szabad, igy az izzadtság után, meg az ácsorgással mindjárt fázom és a haptákban állással fáj a hátam és a lábam zsibog.
– Hát mért nem ülsz le, látod mindenki leült, eszik.
– Nem szabad hadnagy ur alássan jelentem! Éjjel pedig egészen egy hét óta nincs nyugalmam, mert a lábom térden felül egész kötésig mindeg nagyon hideg, mintha jéggel volna megrakva és kénytelen vagyok felkelni és mikor más édesdeden alszik, én csak ide-oda járkálgatok az udvaron, mert sajnálom, hogy a házban mások se tudjanak tőlem nyugodni. Egy órát, vagy kettőt ha szunnyadok, osztán felébredek, de nagyon hideg mindenem és jönnöm mennem kell. Ugy vélekedek, hogy otthon izzadozni szoktam a jó meleg szállásomon és itt a hidegben nem tudok megizzadni, az a bajom.
– Bolond vagy te, mennyit nem karatyolsz, s azt mégse hallom, mér van boldogságodra, hogy csatába menj!
– Istenre bizom magamat vitéz fő hadnagy uram. Legyen szives megtudni, hogy mindent a jó Isten kormányoz az ő mennyei bölcsességével. És kérem alássan az Isten akarata ellen nem szabad rugódozni s ezzel a hibával engem megvert, vagy megáldott, mégse hallom, de mert ezelőtt nagyon nagyravágyó voltam és sokat hangoztattam, hogy több kell ész, mint erő, régen nagyon erős voltam és még sem elégedtem meg, sokszor még a jó Istent is káromoltam, most pedig gyenge vagyok és mégis boldognak érezem magam… Azér, hadnagy ur… ha mán e nehéz sorsban ilyen boldoggá tudott tenni engem a jó Isten, kiváncsi vagyok, kérem alássan, hogy a legnagyobb nyomoruságban a fegyveres csatában milyen boldogsággal tud még engem áldani…
Elhallgatott. S mindnyájan hallgattak.
A hadnagy szólt.
– Elrakni az elemózsiát.
Később azt mondta:
– Felállani… Csürös…
Egyik legény előállott.
– Előre fölmégy, de csendesen, mint a vakondok… Mihelyt látsz valamit, visszafordulsz, s hirt hozol.
Lappangva, szétoszolva, kuszva kapaszkodtak fel a hegyoldalra. Olyan óvatosan és nesztelenül, ahogy csak lehetett.
A jelszó suttogott, Iluska, Iluska.
– Akar egy revolvert? – kérdezte egyszer a hadnagy a lányt.
– Nem, köszönöm, – mondta a lány s nevetett. Már igy közelről egész jól lehetett látni a szája nevető csillogását s a szemei sötét tüzét…
– Csak nem fél tőle?
– De igen.
– Akkor minek jön velünk? Maradjon lent…
– Azt már nem.
Kuncogva nevetett.
– Ne nevessen, mert elfárad.
– Ó nem, turista vagyok…
S tovább nevetett. A fiatal ember nézte hajló, karcsu kis alakját s egy pillanatra elfelejtette, hogy hova mennek, mit akarnak, a lányra gondolt: a másik nemnek a csodálatosságára, a nőre… Ugy szerette ezt a kis lányt, aki naivul csak elszaladt, feljött hozzá a katonához, a kunyhóba, üldözve, bukdácsolva, árokban hemperegve, átázva, fázva s most a nehéz éjszakában itt gyalogol, fut, dolgozik s jobban birja, mint a kemény katonák… Számtalanszor nyujtotta oda neki az uton a karját, a kezét, hogy felsegitse, felemelje… s mindig azzal a vidám és könnyed és természetes nevető arcocskával találkozott a szeme…