Az élet, az élet milyen furcsa dolgokat hoz… A mult éjjel az első osztályu kupéban, – most felfelé gyalog a hegyoldalon…
Ebben a pillanatban rettenetes mennydörgés csattant fel, borzasztóbban, mint az égzengés, felettük.
Ágyu dördült a közvetlen közelükben.
Aztán összeszedték magukat s a katonák önkéntelenül is érezték, hogy itt egyesülni kell. Mind idesiettek a hadnagyhoz.
Ez tünődött s a hegy csucsának magasságát méregette.
Ugy érezte, hogy felette repült el a löveg.
Lenézett a völgybe s mintha felszakadt volna valami széles réteg sötétség, meglátta Volócot lent a teknőben.
Ugy látszik, véletlenül megkerülték a hegyet s nem a hátában voltak az ellenséges csapatnak, hanem szemben vele.
Embereit két részre osztotta. Hármat maga mellett tartott, háromnak megparancsolta, hogy kerüljék meg az ellenséget s hátba támadják. Megegyeztek, hogy egyszerre fognak támadni. Az eltávozók, amint beérik az ellenséget, rögtön rátüzelnek s ez lesz a jel, hogy ők, akik nyilván hamarább fognak ráakadni, szintén lőjjenek.
Amint a három legény indulni készült, megérkezett az előőrsre kiküldött katona.
– Nincsenek fenn a csucson. Hamarább szereltek le, mondta s megmutatta a helyet, hol vannak. Alig huszra becsülte a számukat.
Szétváltak, a két kis csapat a földre feküdt és egymástól tiz méteres távolságban kusztak előre, hogy még egy követ se rugjanak le, oly óvatosan.
– Maga feküdjön le itt a kövek közt, – suttogta a hadnagy a lánynak.
– Nem.
– Muszály.
– Könyörgöm… hagyjon magával…
A lánynak égett a szeme, a csaták tüze volt benne, az arca kivörösödött s remegett a keze, ahogy suttogva könyörgött.
– Veszély éri…
– Nem…
– Ránk is bajt hoz…
– De nem…
– Jó, – dörmögte a hadnagy, aki már eldobta magától a lány gondját, csak magára s a célra gondolt. Folyton az embereit nézte, számolta…
Egyszer csak meglátták az oroszokat.
Az ágyuk mellett mozogtak, tanakodtak, valamit beszéltek s valami sulyos tárgyat cipeltek az ágyu felé.
Teljesen gyanutlanok voltak.
Körülnézett, csöndre intette az embereket.
Ugy feküdt ott, a vizben, nem érezve semmit, csak egy lázat, a csata, a roham izgalmát, amire készültek.
Az oroszok kényelmesek voltak, lustán mozogtak, kettőnek nagy bőrsüveg volt a fején, a többinek külömböző sapka… Egy fiatal tiszt rendelkezett köztük, talán az is ugyanigy a maga szakálára dolgozott.
Kinos és rettenetes gyötrelmes percek teltek.
A másik csapat szörnyen sokára ért a céljához.
A tiszt most valamit vezényelt. Az oroszok felemelték fegyvereiket és lőttek. Valami husz fegyver csattanása ropogott sorra.
Megdermedve maradtak ott.
Az oroszok megfordultak, szétoszlottak. Tüntető lövés volt. Szanaszét fordulva ropogtatták el a töltényeiket.
Egyre sürübb lett a ropogtatás. Már lassan szinte mulatságos volt. Megszokták, már mosolyogtak rajta, hogy csak ugy világba röpködnek a golyók; azzal az érzéssel járt, mintha nem is tudnának kárt tenni az emberben. Mintha védőlepel boritaná mindnyájunkat. Vidáman nézett körül az emberein, ha az okosság vissza nem tartja, szinte kedve lett volna felállani s cigarettára gyujtani.
Mellette megmozdult egy kő és legurult a mélybe. Odavillant a szeme, a kis Kovács feküdt ott.
– Csitt, – sziszegte rá.
Az még egy követ mozditott meg.
Iszonyu dühbe jött rajta. Oda vetette magát s megtaszitotta a villát.
A legény lefordult, csaknem legurult. Ugy kellett megfogni.
– No… mi van veled…
A sapka lefordult a fejéről s a vér pirosan zuhant ki belőle. Halott volt. A feje bubján ment be a golyó s végig a testén.
Megborzadt tőle. Egy pillanatig állati rémülettel nézett rá, akkor elvette tőle a fegyvert s visszakuszott a saját helyére, mintha nem mindegy volna a tágas hegyoldalon.
Kissé odább, egy szikla mögött, ott kuporgott a lány s kimeredt szemmel nézte s kitalálta az egész jelenet értelmét. Lebókolt a földre, elájult.
A hadnagy azt hitte, ezt is golyó érte, erre elorditotta magát s lőtt.
Egy pillanat mulva másik lövés, tul a kis Kovácson. Aztán gyorsan mind a ketten még négy-négy lövést adtak le.
Talán mind talált, mert egyre-másra potyogtak az oroszok. Irtóztató zavar és fejvesztés. S ebben a percben ismét megdördül az ágyu, egy irtóztató robaj, amely fölveti a levegőt.
Most hátulról, a tulsó oldalról indultak meg a lövések, a másik három is helyre ért s ők kezdték a tüzelést. Az oroszok, akik visszarohantak, most megint idevetették magukat.
Ahogy egyiket, aki mellette futott le, keresztül lőtte, az messze felugrott s ugy repült le a hegyről, mint a lőtt madár.
Pár pillanatig tartott az egész s nem volt elég.
– Hujrá, – orditotta valahol valaki s egy perc mulva ott voltak fenn az ágyuknál mind az öt magyar baka. Olyan furcsán, kétfele kacsázva szaladt valamelyik.
Ő egy percig habozott, nem tudta mit tegyen a szuronnyal, kaszáljon, ahogy a minap mesélték egy pesti kávéházban, vagy levegye s mint a kést… Akkorára beledöfte valakibe, aki előtte volt s valami rongyot ráncigált ki a zsebéből.
Ki akarta huzni, nem birta. A szurony keresztül ment az emberen, mintha vajba döfött volna.
Ekkor magára eszmélt, ez kegyelmet akart s ő átszurta… Eszébe villantak a mesék az oroszokról, akik százával fogatják el magukat egy-két magyar honvéddel…
Megállott, a szuronyos puskáját lehuzta a nagy test s ő várta, hogy mind kendőt lobogtatva fog ott térdelni előtte, aki megmaradt, az oroszok csapata.
Ebben a percben közvetlen közelből nagy fény lobbanását látta.
Felbukott. A fején irtóztató ütést érzett.
Keresztül lőtték a koponyámat, gondolta végső gondolatnak…
Elterült a földön, már tudta, hogy meg fog halni.
Iszonyu dühroham fogta el, de csak annyit birt tenni, hogy kidobta a karját.
Eszébe jutott a kis Kovács.
És nagyon boldognak érezte magát.
Látta, hogy virrad, az ég vörös volt, vérvörös. Egyebet aztán nem érzett, nem tudott.
5.
Mikor szemét fölnyitotta, tiszta volt az ég és derülten kék. Sehol felleget nem látott, kis szél volt, nem fázott, égett a teste…
Meg volt sebesülve.
Megrándult s erre borzalmas fájdalom nyilallott végig rajta, ugy megijedt, hogy egész elmerevedett s még lélekzetét is visszatartotta.
Lassan elzsibbadt, nem maradt csak egy kis mécsesnyi öntudata, már nem is érezte a testét, nem tudta merre nyulnak el a lábai.
Mi történt.
A kávéházi barátaira gondolt, akikkel még két nappal ezelőtt a sebesülésekről viccelt… Milyen furcsa, hogy minden oly természetes dolog a világon. Most itt fekszik, talán halálra itélve… s ezen a két napon minden olyan magától ment…
Hát hogy? Az ember elindul s megy, megy és egyszer csak belelép a halálba?… A szolnoki állomáson, hogy állottak ott a derék poroszok, mintha mindig ott állottak volna… Hogy égett egy hadházi lánynak a szép bociszeme, valakijét siratta, aki elment a debreceniek vonatával. Ő mosolygott rajta, s ime, annak még most is ott áll a vonata valahol s ő már itt van az ég alatt… valahol…
Mégis történt itt valami, ami rendkivüli és csodálatos…
Szinte belevörösödött. Eszébe jutott mikor elkáromkodta magát: az apátok kutya…
Ha mozdulatlan arccal lehetett nevetni, akkor nevetett, olyan furcsának tünt fel előtte, hogy egy káromkodásban tört ki belőle a hős.
Elfeledte a testi baját és valami rendkivül jó érzés töltötte el. Sem az életnek, sem a halálnak nem érezte most a fontosságát, csak annak az érzésnek a szédületes örömét, hogy kirepült egyszer a hétköznapi cselekvések szinvonaláról, ahogy egyszerre csak a föld gyomrából kirobban a lavina… Hogy megszünt akkor minden önmérséklés, minden szolidság, minden félelem: irtóztató düh fogta el, hogy az emberek nem rohannak ész nélkül előre! Meghalni, vagy ölni a hazáért…
Ah, ha akkor látta volna egy fényképész, hogy akkor örökitette volna meg… Vagy egy ódaköltő… aki ilyeneket mond:
Attila véres harcai közt. Midőn
A félvilággal szembe szállott
Nemzeteket tapodó haragja!
Szerzője, Árpád, a Duna partjain,
Óh más magyarral verte vissza
Nagy Hunyadink Mahomet hatalmát…
Olyan boldog volt, hogy kimondhatatlan. Érezte, hogy az éjjel méltó volt ezekhez a magyarokhoz! Turáni fajtájának minden tüze fölgerjedt benne s meg volt elégedve magával, a pajtásaival, a fajtájával, amelyet mégsem tett tönkre annyi sok évszázadnak a tespesztő, átformáló, vérkeverő munkája…
Ott feküdt hanyatt s mintha a föld szive dobogna alatta… Le kellett hunynia a szemét, hogy uralkodjon az érzésein… Sok bününk van, – mondta magában, – nem szeretünk kinlódni, nagyon urak vagyunk, de valami rettentően nagy erő van bennünk és még lesz belőlünk valami…
S egyszerre valami különös, sajátságos vágy lepte meg: gyerekre vágyott… Megrémült, hogy ő itt meghal és nem marad meg tovább a vére, a fajtája… Fiut akart maga után itt hagyni, aki boldogabban éljen, mint mi éltünk. Aki hasznát lássa a mi halálunknak…
Ah, de meghalni igy, átlőtt fejjel, hullák közé vetve; könnyek szivárogtak az arcára…
Valami kis zörejt hallott. Megdermedt, talán farkas jár a hullák közt…
Csak pár pillanatig tartott a rettegése, egy üde kis arc hajlott fölébe.
– Ah, – nyögött betegen, de olyan boldogan, amilyen megnyugodottan boldog még sohasem volt életében.
– Hadnagy ur… maga sir?…
– Győztünk?
A lány felkacagott, idegesen, mint egy megrázott ezüst csengő s a szeme tele lett könnyel.
– Igen, – mondta, – természetesen…
Lehunyta a szemét, mosolygott.
– Csak maradjon nyugodtan, – s puha kézzel megsimitotta a fejét a lány.
– A fejem…
– Tessék?
– A fejem… át van lőve?
– Dehogy… A fejének semmi baja…
Ez neki érthetetlen volt. Azzal esett el s azzal ébredt… Megemelte a fejét s borzasztó fájásokat érzett a hasa táján, mintha ott egészen el volna vágva… Megértette.
– Haslövés? – kérdezte.
A lány elforditotta a szemét, hallgatott.
Soká ültek némán.
– Már délután van?
A lány elmosolyodott.
– Igen, már a második délután.
– Második?… s maga…
A szeme ujra tele van könnyel.
– S maga itt van velem?…
– Istenem, hát csak nem hagytam itt… Az nem lett volna keresztény cselekedet…
S nevetett, de talán az ő szeme is könnyes?
– Az emberek hol vannak?
– Az emberek?
– Elestek?
– Csak kettő.
– Szegény kis Kovács…
– Már boldog… Ja igaz, tudja, mikor lenn a faluban meghallották az ágyulövéseket, nem tudták mire vélni a dolgot, hát szépen visszavonultak, az egész osztag, Almamezőig… De a legnagyobb rendben… Nagy szerencse, hogy csak két ágyulövés, volt, mert ha ezek soká ijesztgetik a jó népfelkelő bácsikat, azok elmennek talán Brassóig…
A lány nevetett, a fehér fogai ugy csillogtak.
– De igy megállottak Almamezőnél… Ott pompásan felfejlődetek, szépen visszajöttek azon az uton, ahol elmentek s mind fölszedték a bornyukat és puskákat…
– Hát azt eldobálták?
– Nem, csak lerakták az utfélre, hogy visszataláljanak…
A hadnagy elkomorodott s a lány nem tréfált tovább. Nagy dologról van szó. Tüzről. Életről, halálról, az ország sorsáról…
– De már visszajöttek s most már keresztül mentek itt alattunk, már elébe mentek a muszkának… Megjöttek a marosvásárhelyiek, itt vannak a székelyek, dalolva mentek az ellensség elébe… Már ott fönn vannak Vereckén.
Kinyujtotta a karját, északra mutatott.
Mint a nemzet nemtője ebben a pillanatban.
Aztán önérzettel, büszkén mondta:
– Azért jó volt, hogy leszereltük ezt a vacakot! – s büszke és vidám lenézéssel mutatott az ágyura.
A sebesült ott feküdt a füben az égre meresztett szemekkel, s mindent érzett s érzésén át látott is, amit a lány lobogó szivvel mutatott…
Soká maradtak csöndben, némán. Valahol egy kis madár csicsergett.
– Az a fő, hogy magának nincsen láza…
– Az éjszaka… itt töltöttem az éjt?
– Itt.
– Maga is?
– Igen.
– Ah… Nem félt?
– Én?… Mikor revolver van nálam?… Nézze, a maga revolvere…
A sebesültnek mosolyra huzódott az arca:
– Maga fél a revolvertől…
– Dehogy… a fegyver jó barát… Képzelje, egy kutyára rá is lőttem az éjszaka.
– Farkas! – rémült meg a beteg. Később boldogan tudta, hogy nem magáért, a lányért ijedt meg.
– Dehogy, – kacagott idegesen a lány, egy csuf kutya volt, ugy elszaladt…
A fiu összevonta a homlokát, erőltette magát, gondolkozott…
– Iluska! – mondta végre föllélekzéssel.
– Ahhaha! – kacagott a lány s az arca ugy elpirult. – Hát emlékszik a nevemre. No, hisz már akkor semmi baj!
– Semmi, – suttogta a fiu s a szeme lágy vizben uszott.
– Ha ilyen semmiségek is eszébe jutnak, hadnagy ur!
– Kis beteg Bandika… – suttogta a lány, a homlokára tette a kezét, – meg ne mozduljon…
A fiu olyan beteg volt s olyan gyönge.
Az egész lelke könnyárban volt s csak gondolatban gondolta:
– Hát van jóság a világon… Jó lány…
Lehunyta a szemét, szorosan lecsukta… Már istenüléssel volt tele. Már minden boldogságnak itt érezte az illatát. Egy uj ember volt, aki előtt még nyitva az élet, de egy szép, jó, gazdag, nemes élet. Egy igazi élet, mely tele van boldogsággal, szépséggel, nagy tettekkel… Igazi hitvessel… gyerekekkel…
Az ajka remegett s a saját sorsán át az egész nemzetének jövendője tükröződött igy előtte… Ah, ez a nagyszerü erőpróba, ez a váratlanul gyorsan leviharzó mesés csodák korszaka, ez fogja meghozni az egész magyar fajnak a méltó jövőt… Európa kulturvilágának, lelki életének földabroszán…
– Ah… Azért borzasztó volt… ez az éjjeli vihar… – mondta sokára.
– Az.
– Borzalmas… ez a kárpáti vihar…
Megütötte a szivüket a szó. Ujra hallgattak.
Ebben a pillanatban az északi hegyekről ágyuzás tompa döreje kezdődött.
A lány felugrott.
– Hallja! Hallja!… Ezek a mi ágyuink, – sikoltotta. – Ott vannak a székelyek!…
– Győzünk, – orditotta fel a sebesült s könyökre emelkedett!… – Mi győzünk, meglásd!… azt a… kutya…
Könnyár öntötte el a szemét.
– Az Uristen… az Uristen megkönyörül a magyarságon.
Elomlott a teste. Hebegett.
– Mit?… mit mond… hadnagy ur… kedves… szivem…
A fiatal ember lehunyta a szemét, irtózatos fájdalmak rohantak át idegein, de szegény agya még a magyarság méltó jövőjének gondolatán vivódott. Nagy erővel összeharapot vasfogai közül rebegte:
– Krisztus urunk is vérével… vérének hullásával váltotta meg az emberiséget…