PILLANATKÉPEK, RAJZOK, ESETEK.
1.
KOPORSÓK A PÁLYAUDVARON.
Galicia, 1915. nov. 17.
Sárga, egyszerü fakoporsó, kettő, cédula lóg rajtuk. Mellettük egyszerüen, csöndesen jönnek, mennek, kék, totyakos nyugodt vasutasok, akik az egész világon egyformák: abból a szóból élnek, hogy forgalom… Máskor mást szállitott a vasut, most ebben van némi forgalom.
Piszkos, szürke ég, olvadni kezdő hó a pályaudvaron, a sinek feketén, acélos fénynyel futnak messze, messze. Hova futnak a sinek, hova visz a vonat, hová készül az élet?
Ujonnan öltözött fiatal népfölkelők, olyan kedvesen bámészak, nagy szemüek, uj fegyverben, nagy bakkancsban, tipp-topp; az ég szürke, vad tél, lóg a feketeség, sárga karszalagoknak is a közepe fekete; a sárga gondok mélyén is fekete komolyság.
Harctérre menő katonák üldögélnek a másik vonatban. Cigarettáznak, eszegetnek, tréfálnak, kicsit nevetnek. Rongyos viaszosvászonból maga fabrikálta tárcába ir egyik. Mit ir? mire gondol? Mit érez? Hol az otthona? A monarchia melyik sarkában?
Az egyenruhában többé nem lehet megismerni, ki milyen fajta. Egyre megy. Mind egyre megy. Mind oda megy.
S a koporsóban még kevésbé! Jönnek, jönnek. Mind onnan jönnek…
Mennyi harcos rangkülönbsége van a Békének, s mennyi békés összesimulása a Háborunak.
2.
HÉ, NIKITA!
Galicia, nov. 20.
Ezeken az ostoba gácsországi állomásokon vassövénynyel vannak elválasztva a beérkező s a kimenő vonatok sinjei. Alaguton kell átmenni egyiktől a másikhoz, nem ugy, mint Mátészalkán, ahol az ember ugy sétál a sineken, mint egy szolgabiró.
Átfut a katonák vonatja, hosszu trén, egy-két vaggon ló, kocsisok; tul a korláton. De a menázsi konyha itt van; erről. Egyetlen magyar huszár nincs, aki lemászna az alagutba, hopp, átvetik magukat a korláton s neki a legrövidebb utnak a tábori konyhák eránt.
Káplár Morzsa, a kis öreg ruthénjét, Nikitát inditotta el az ebédért; Nikitát, a tofla, civilruhás kis lóápolót; ez tud az itteni nyelven, ennyi haszna legyen.
Nikita szintén csak átkapaszkodik a korláton, mit tegyen, megy a többivel és törtet előre.
A konyhánál már szerencsésen utolsó lesz, mert ezek a betyár magyar fattyuk mind félrelökik. Viszont a polyák szakács atyafiságból szinig rakja a csajkáját hussal, levessel.
Az ám, de mikor visszaér a vaggonához, már az utolsó magyar is átvetette magát, mit sem törődve a polyák vasutasokkal, akik beérkező vonat elé készülnek.
Próbálná Nikita is, de nagyon tele a csajka, nem megy az átmászás, ellenben zsupsz, ide is löttyent, meg oda is a jámbor.
Közben galléron fogják, hogy kivezetik a sinek közül. Nikita csak megáll, ijedten pislog, mint egy kis szolgáló eb, s két első lábában tartja a csajkát, ide is néz, oda is néz, mig csak meg nem taszitják. Akkor zsupsz; ujra egy porció leves a sinek közé; igy aztán megindul a tunnel felé.
Morzsa káplár azonban kitekint a vaggonból s
– Nikita! – rikoltja el magát.
Mintha nyakörvénél fogva rántották volna meg, Nikita megfordul s zsupsz, egy adag leves megint a hóba.
A vasutasok kitárják a kezüket, hogy tovább hessegessék s Nikita szegény szájatátva áll és néz a káplárjára, aki semmit sem ért s maga is elbámul. Nikita megérzi, hogy megszakadt valahogy a káplári hatalom s alázatosan megfordul s elkezd lefelé kocogni az alagut lépcsőjén, slissz-slassz egy-egy locscsanás leves minden lépcsőfokon.
Káplár Morzsa látja, hogy a föld nyelte el az ő Nikitáját s egyszerre elrikoltja magát:
– Hé, Nikita!
Hát lent, a pokol keritésénél nem hallaná meg ezt Nikita? Ott, lent, azonnal megfordul s vissza, fölmászik! Usgyé a sinekre! Elibe az érkező vonatnak.
Tizen rohantak rá, hogy visszacibálják, hogy visszatuszkolják, le vissza a fekete tunnelbe.
Nincs mentség többé s különösen nincs leves, litty-lotty, annak vége.
Morzsa káplár pedig fogja, s öklét kivágja s szól ekkép:
– Azt a bubánatos csillagzatát ennek a Galiciának! Hát itt ez a háboru? Hát én azér járok, mint a bolond, nekik, egyik csatatérről a másikra? Elhult a lovam, ugy fekszik a mezőn mint a zabkéve… itt meg ilyen drágán mérik a zablevest?… Azt a keserves boldogtalanságát; az ember tizenhét hónapig nem öleli meg a feleségét, oszt az ebédjére is várni kell, ahelyett, hogy forsponton küldetnék elébe!…
S dühösen bevágta a vaggon ajtaját.
3.
AKI UR, AZ UR!
Galicia, nov. 20.
A főhadnagy ur irdatlan soká nézegette a Pesten frissen vásárolt térképet; elővette a finom kis távolságmérő műszerét is, ezt is most vette s lemérte a térképről, ahogy a szakácsnő a derelyemetszővel vágja a tésztát, – az összes megtett s megteendő utakat.
Mivel azonban, sajnos, az étkező-kocsit a magyar határon hagyták, s most dél van és a kupéban már mindenki elvégezte az ebédet, a tenyerén, ő is fanyar és fess arcot vág s kiszól az ajtón.
– Cserepes.
– Tessék, főhadnagy ur.
– Van kenyere?
– Igenis, főhadnagy ur.
– Tiszta?
Cserepes erre már nem tud válaszolni. Még az ő egyszerü elméjében olyatén gondolat nem fordult meg, hogy a kenyér tiszta vagy nem tiszta is tud lenni.
A főhadnagy ur kegyesen int, hogy csak hozza s ő maga nagy, szarvasbőrkeztyüs kezeivel belenyul a zsufolásig tömött utazó-böröndbe és kivesz egy dobozka szardiniát.
Bontja, bontja, bontogatja lassan, finoman, teljes megvetéssel, mint egy ur, aki soha még maga nem bontott fel konzervet. Jóisten, két heti szabadságon volt; egészen idegennek érzi magát e barbár munkában. Micsoda ebédeket evett ő otthon.!…
Cserepes ott áll a nyitott ajtóban egy rengeteg, egy csodálatos nagy „édesanyám sütötte“ kenyér utolsó harmadával. Fehér az a kenyér és lyukacsos és ruganyos, kivánatos és akkora, hogy a kis lengyel gyorsvonat fülkéjének az ajtaja eltátja rá a száját, amekkora. S Cserepes, a szép, barna magyar fiu hűségesen, szótlanul áll, vár, vár s a főhadnagy ur végkép nem tudja felbontani azt a ronda konzervet.
– Késsel is fel lehet nyesni, főhadnagy ur!
A főhadnagy szép fiatal homlokán megmozdul két ránc. Nem szereti, ha köhög a bolha.
S annál jobban boszantja, mert ő is arra gondolt már. De most ugy fog feltünni, hogy egy kutyamosó okosabb nála…
Mikor felfaragta a cudar konzerv fedelét, igy szólt:
– Na!
Cserepes odatartja a kenyeret.
– Mi ez?
Lefaragja. Aztán leszeli a felső réteget. Aztán ezt odaadja Cserepes kezébe. Aztán szel magának egy karéjt, kicsit, vékonyat, finomat. A nagy kenyér szinte megcsóválja a fejét.
Cserepes állva marad, áll, áll, vár. A nagy pilist átveszi a másik kezébe, mert ez elfáradt.
A főhadnagy ur nagyjából lefogyasztja a szardiniát Rengeteg morzsát hullat szét. Csakugy pereg a fehér kenyérmorzsa. Kinn madarak dideregnek a kegyetlen gácsországi télben.
– Még eszik, főhadnagy ur?
– Előbb még mást eszek!
S viharállott nagy fekete táskájából egy kis doboz huskonzervet vesz. Ujabb negyedóra, mig a késének konzervnyitó ágával felvágja.
Frissen borotvált, finom, fiatal arca mintha festett volna s fent piros, a lágyhajlásu pofacsontokon, ahogy az operett-kórusban festik az arcot.
Már nem boldogul, kibontja a keztyüből a kezét. Nagy, puha, fehér kezei, kövér szép kezei vannak, jól manikürözve, hegyesre nyesve. Cserepes, mint egy agár nézi a szája mozgását s abban a pillanatban már mozdul a kenyérrel, még a gazdája csak negyedpillanat mulva nyul érte.
Ujabb pici karéj és sok morzsa.
A téltul kikapart dobozt odaveti, hogy meg ne érintse a szolgája kezét.
– Van dió?
– Igen. Vegyek ki?
– Na. Ha könnyen hozzájutsz.
– Igen.
Cserepes szédületes buzgósággal és páratlan ügyesen bont; csörög a dió s jó két marékkal nyujt bé az ajtón.
– Nem kell olyan sok!
S kettesével válogat, kettő, négy, hat, nyolcat.
– Nem kell több főhadnagy urnak?
– Ideteszem mind.
S ő hagyja, mint egy igen elkényeztetett urnő.
– Csak hagyd, Cserepes, – szól véknyan és hagyja, hogy lerakja.
– Na… ne oda, kérlek!
Kiböki a kabát öblét, hogy abba rakja; ne a pamlagra a diót…
Még megiszik két pohárka meleg teát a barna, finom bőrbevont palackjából és lassan eszegeti a diót.
A mellén három vitézségi éremnek a tartó szalagja van… A medáliákat viselni is… az nem elég finom dolog…
Megszerezni igen.
4.
KÉT KIS MAGYAROK.
Przemysl, nov. 21.
Szabó János komoly volt, hallgatott. Nagyon meg volt elégedve mindennel, amit kapott, de Angyal András egyre csak nevetgélt és csóválta a fejét.
– Kicsi, – mondta s kinyujtotta a lábát az uj bakkancsban.
– Szorit? – kérdezte Szabó János.
– Szorit – mondta Angyal András.
– Akkor kicsi – állapitotta meg Szabó János.
Ő azonban meg volt elégedve minden holmijával, Egész büszke volt. Katona lett ma! Kilenc hónapi arbájtermunkás élet után, már szinte katona lett belőlük, ma, hogy négy órakor hazajöttek a munkából, ruhát faszoltak. Uniformist. A svarmléniában dolgozó katona már csak annyival katonább náluk, hogy sapkájuk is van, ami az arbájtereknek nem jár.
– Ebbe nem fázónk meg – mondta – tesvér.
Angyal András csak felnevetett s a bakkancsban mozgatta a lába ujjait.
– Kicsi – mondta s megmutatta egészséges fogait.
– Kicsi? – kérdezte Szabó János.
– Szorit – nevetett Angyal András.
– Mer kicsi – bólintott Szabó a legkomolyabban.
Angyal András is ugy gondolta, azért nevetett.
A teméntelen nagy kaszárnyában mozgás lett; a sok idegennyelvü katonaság egyértelmüleg fogta a csajkáját; öt óra volt, mentek a vacsoráért, a fekete kávéért. Szabó János is feleszmélt.
– Kávé – mondta ki és szétvetett lábain megállva, körülnézett azon a furcsa, büdös, betyár embernyüzsgésen, amely csak kaszárnyában van. Férfiak, nehéz lépésüek, mocskosképü, beretválatlan katonák, bagósok, pipások, köpködők, kiméletlenek s mégis testvérek a munkában, a nélkülözésben, a kaszárnyában: férfiak kondája nehézkesen, csámpásan, fekete ujakkal vitte feketéért a surolt csajkát.
– Akárhogy nézem is, kicsi – mondta Angyal András és lassan tapogott a bakkancsában.
És ugy nevetett hozzá, olyan vidáman és derülten, nem birt ellenállani a furcsa helyzet furcsaságának.
A többi magyar is mozgott már, mert nyolcan kerültek ők ide, Semiszlibe, Zubogyról, Gömörből, (három óra gyalog Putnokhoz)… vastag szemöldökü, barátságos kis magyarok; mind nevetett, mind uj ruhában volt, mind csóválta a fejét, hogy olyan ujjnak látják magukat.
– Bizom, hamarébb is adhatták vóna. Elég vót mán kilenc hónapja a magónk gunyájába lenni.
– Bizom, rongyos is mán, mint a sátoros cigányé.
– Hát háboró van, tesvér.
– Háboró… – sóhajtottak egyet.
– Gyerünk a kávéér.
És elballagtak; csak Angyal András maradott el, mert ő a régi bakkancsába kelletett, bujjon.
Hosszu sor állott a konyha előtt az udvaron, beállottak a katonák, arbájterek, közéjük tüntek a magyarok; csak Szabó Jánost vót megismerni arról, hogy a gombostüket ugy tudta a kalapja szallagjába szurni, mint a csillag, ugy csillogott.
Topp, topp, toppantgattak előre, egy a más után a hosszu áncelmarsban; ők csak ezt az egy svaromléniát tudják: ángriff a szakácsüst ellen. Sok ezer ember halt meg Semisliben, nekik ez jutott. Mikor megkapták az egy-egy kanál feketét, némelyik még bele is nézett az üstbe, mennyi van még ott! juthatna abból még akár több is! De a szakács nem oszt, csak egyféleképen.
– Nem is kell nekem esse – mondta Szabó János és feltette a csajkát a nyugvóhelye fölött a kis polcra.
– Nem kell? – kérdezte Angyal András.
– Nem.
– Én bizom megeszem, meg biz a. Olyan ebéd után belémfér. Nevetett és kenyeret keresett elő s kezdte beleapritani. Lassan csámcsogott, eszegetett s egyre nézte a bakkancsot, amely az ágyra volt téve, mellé, az ablak felől. Nézte, nézte s csóválta a fejét. Hogy kicsi.
Besötétült a nagy kaszárnya, a nagy ablakok csak épen maguk voltak világosak, de már nem igen adtak befelé fényt öt óra volt s már kész satét.
– Testvér, micsinálónk feküvésig? – kérdezte Szabó János.
– Vóna dolog tesvér – nevetett Angyal András.
– Igaz – mondta komolyan Szabó.
De Angyal András már is megbánta, hogy kedves falubélijének ellenére szólt; ugyis ritka dolog, hogy az öreg célozzon valami kimozdulást.
– Bemenyönk? – mondta hát.
– Ha dolog nem vóna – szólt csendesen Szabó.
– A megvár.
– Hát akkor gyerőnk; nem bánom…
Angyal András betette az üres csajkát a helyére, majd kimossa este s aztán elballagtak.
Az udvar népes volt; a nagy hókupacok közt katonák ácsorogtak, mindenféle szerzet a világon s diskuráltak.
Ők ki a kapun, bámészan, csendesen, elől, az ölük előtt összefogott kézzel ballagdogálva; nézelődtek a kegyetlen erős téli világban. November 21. osztán mán ilyen öreg tél. Félméteres hó boritja a semiszli utcákat, a járókról, kocsiutról rendesen félre takaritva a hó és sirokba rakva; látszik, van itt elég orosz fogoly, azoknak a munkája ez.
– Hatvan krajcár? – mondja Szabó János.
– Hatvan bizom – feleli Angyal András.
Ugy értik egymást. Egy kiló kenyér ára az a hatvan krajcár. Holnap fognak lenungot kapni. Tiz napra négy korona 14 fillért.
Soká szótalan mennek.
– Dehát, nem is vót itt vetés, – mondta Szabó János.
– Nem, nem. Dudva! Egy szál árpa, a többi dudva.
Meg volt magyarázva a dolog; ballagtak csendesen, mintha Rudabánya felé mennének. Csak hát flaszterköveken.
Ahogy a San hidjához értek, éppen orosz fogolytranszport jön föl a folyó partjáról. Sokan, irgalmatlan sokan, kettősen sorba – sorba. Sárgán, mint akik a vasbányákból jönnek, arra a jólsvai tájon, a tótok, vörössárgán, barnapiszok szinben. A két magyar áll, áll a csukaszürke vadonatujban és elnézi őket. Hogy mennek, mint a svájcer tinók, néha egy-egy kékbeli öreg baka mellettük, szegény, alig bir lépést tartani velük… Hogy elmennek, a két magyar még utánuk is néz.
– Harmickét pár – mondja Angyal András.
– Egy bakára?
– Igen.
Megolvasták, hány orosz után van egy őr.
– Nagyon laputövü fajta ez – szól Szabó János – Egyszóval bambák…
– Az ásást is mink csináljuk utánuk, ük csak kinagyolják.
Tovább indulnak aztán. Végig ballagnak a hidon. Rettentő vasgerendák beleszakadva a San folyóba, Uristen, hogy fogja ezt ember szétszedni.
– Fel dinamentolták.
– Fel, mikor gyüttek…
Tudnillik az oroszok.
Szabó János megcsóválta a fejét.
– Milyen ereje van!
– Bizony! – bólint Angyal.
Tudnillik a dinamentnak s nem az orosznak.
Az ideiglenes fahid boritva hóval, azzal a száraz, széttaposott, sárgára tiport hóhomokkal, amely ép olyan száraz, mint a homok, nem olvad és rugni lehet, mint a parti fövenyt. Erős klima ez. S mennyi nép jár benne. S hogy sietnek, urak, kisasszonyok, bundák, piros arcuak, husosak, sok, sok. Van itt mit bámulni.
– A hó! – szól Szabó.
– Beeste – neveti el magát Angyal András és még hozzáteszi: – Nem fázik.
Tudnillik a Jan III. kral szobra. A dicső Szobieszky János kurucos legényesen áll nagy hóturbánjával és hóprémjében.
Tovább ballagnak. Csendesen. Alig haladva előre. Egyre sürübb a nép a téren, tul, ebbe is, abba is beleütődnek a szoros járdán.
– Akar Miskóc – szól Szabó.
– Az a. Miskóc.
– Hónap lesz mónka – folytattja Szabó. – Mindenféle ruhónk rongyos, meg kell varrni. Ingecskét is kén mán mosni magónkra, rávisz a nyomor, – s elmosolyog.
– Az isten akárhová tegye, – nevette el Angyal András, – én nem bánnám, ha az asszony mosná, de nem jutok hozzá.
– Én se – mosolyodott el Szabó is, – pedig bizony olyan hideg a viz, az ujjom majd elfagyott ma reggel is.
– Lesz mónka! A cipőt is beadni, amit nagyot attak vagy kicsit.
– Van itt az embernek dóga magával elég – fejezte be Szabó János és ujra megállott valami nagy lámpák alatt, mert orosz csoport jött ismét szembe.
De ez kurtább sereg az előbbinél, fiatal legények; a fényes utcán szomoruan jönnek, a hosszu, bokáig érő barátköpenyegben; soknak kötél a derekán, magas fehér süveg a fejükön, némelynek bekötve szennyes kendővel a feje, másnak a keze bebugyolálva.
S valamennyi megfordul és odanéz, ahol a két magyar áll. Egy-kettő, tiz… husz… de mind odanéz.
A két kis magyar azonban visszanézte őket. Angyal András hetykén, félre toszitott kalappal. Szabó János mereven, szeme hunyoritása nélkül.
Angyal aztán nem állotta, elkapta a fejét, félrenézett s azonnal nyitva maradt a szája: meglátta azt, amit az oroszok: a kirakatot, az ennivalókkal teletömött kirakatot.
– Né csak, – bökte oldalba könyökkel Szabó Jánost.
S ez is odanézett és azonnal elfelejtette a muszkákat, a gyülekező mérgét és ott ragadt a szeme az óriási kétharmadába vágott sajtkeréken, a rengeteg szalámirudakon, a sonkákon, vajakon s a temérdek konzervadobozon.
Nem szóltak egy szót se, csak nézték, nézték, szemlélték, beszedték a szemükbe a csodát.
Soká, soká ott álltak az üveg előtt, a fényes kirakat előtt, odaragadva, odatapadva, nyugodtan, birálva gondolattalanul. A sajt sárgás nagy lyukacsai, a kenyér fehér bele, a sonkák rózsaszinü szelete, meg az cafatos, lecsüngő kövére, a szalonna füstölt barna háta.
– Ük mán hun vannak! – nevette el magát hirtelen Angyal András.
Szabó is elpillantott az oroszok után. Azok már régen eltüntek a téren tul, az éjszakában, a sárgán csillogó lámpák szitájában. Ez a különbség. Ez a szabadság!… Hogy ők meg itt állanak s nézik a sonkát.
– No, gyerőnk! – mondta Szabó János, – Avval ugyse lakónk jól, hogy nézzük.
– Nem bizony, – nevetett rá Angyal András és még egy pillantást vetett a kirakatra.
S tovább ballagtanak.
Egy órás holmijait, aranyát, ezüstjét soká bámulva, szólt Szabó.
– Azt irták, olyan malacot vett édesanyám, ötvenöt forintér, hogy a hátára venné, osztán elvinné Rudabányára, ha sár nem vóna.
Angyal András soká elnevetgélt ezen.
– Pedig 80 éves a mama, – mondta rá, – ugy-e.
– 82, – felelt komolyan Szabó.
Egy drága prémes kirakat előtt igy szólt:
– Ugy beszélik mán, a muszkák öt napra kapnak két kenyeret.
– Mink meg nyócra, – mondta Angyal.
– Lehet, hogy csak beszélik.
– Lehet.
Egy könyvkereskedés kirakatánál is soká szemlélődtek. Az uralkodóház csoportképén kivált.
– Az a trónörökös, e.
– Melyik?
– Amelyik mosolyog.
– Az?
– Az. Annak lehet mosolyogni: a nagyot nyert.
Figyelmesen nézték, soká, akkor Szabó János igy szólt:
– No nem baj, csak az a jóisten ránk tekéntene mán.
– Hiszen csak eccer hazajussunk!
– Bizom hallod, én 12 éves koromtul dógozok, töröm a követ, de nem ettem soha kávét: Hanem kenyeret, szalonnát… Itt meg kávé… Szalonna, csak ha küdenek. Otthonrul… No, de hát háboró van… Majd lesz.
– Majd lesz! Most háboró van. Lesz még!
– Lesz, ha a jóisten haza segit!…
A vállukra tettem a kezemet s megszólitottam végre az én kedves két arbájter magyaromat. Magyarok, okosak, nemesek, jók, erősek. Türelmesek, belátók: meleg, gazdag, áldott televényei a magyar világnak, ott, tul a Kárpátokon.
5.
A FIAKERESŐ.
Lemberg, nov. 22.
Az étterem minden sarkában magyar szó, magyar nevetés, magyar tisztek. Mintha Hódmezővásárhelyen volnánk. Amott a fiatal zászlósok azzal mulatnak, hogy a főpincérrel azt a szót mondatják ki, hogy Nagybecskerek.
A szomszéd asztalnál egy kedves, kopasz kis öreg ur, mikor a Pesti Hirlapot meglátja nálam, figyelmesen odaszól:
– Pardon, nagyon bocsánatot kérek, nem Magyarországból tetszik jönni?
– De igen.
– Exhumáltatási ügyben?
– Nem.
Kis idő mulva ujra szól, szeliden, igazolva magát:
– Csak azért bátorkodtam, mert tetszik tudni, civilis emberek most leginkább csak exhumáltatásért… Én is.
– Igen? – s meghatottan nézek a kis öregre.
– Csak nagyon nehéz. Nyolc napja vagyok itt, még holnapig várok, ha nem jön meg Kuba, akkor elmegyek. Kérem, már három hete nem láttam a családomat, sem értesitést nem kaptam tőlük. Itt ugyan azt mondja a százados ur, az Isten áldja meg (mindenkit, aki rajtam segitett – olyan jók az emberek!). hogy már holnap kell válasznak jönni a táviratra. De Sátoraljaujhelyben is ugy voltam, hogy három napot késtem, mert civil táviratot felvesznek ugyan, de nem továbbitanak, csak mikor az ezredes ur táviratozott, hivatalosan, akkor kaptam választ, ugy látszik, itt is ugy lesz. Már nem tudom.
– Talán valakije elesett?
– A fiam, az ártatlan, itt Zoltánce mellett. Kérem alássan, elesett augusztus 28-án és eltemették szeptember 1-én és ott van egy nagy faraktár, hát dughattak volna a sirhoz egy darab fát!… Hogy a kardját odatették meg a sapkáját… Istenem, azt kihuzzák!… Hogy az orosz vallásos nép. Nem kell ahhoz orosz, a gyerekek is.
– Óh Istenem, már annyit!
– És miről tudná megállapitani az azonosságát. Egy éve már…
– Hát a tiszti ruha! Ő volt az első tiszt, aki itt elesett, hadnagyi csillaga és a fogazat, itt a negyedik foga arany volt, a többi foga mind megvolt. Közember volt, akit eddig felástak mind.
Oly szeliden, olyan természetesen beszél, kopasz, kerek homlokán átsimitva egy réteg hossszu haj s ahogy beleélte magát bánatába és nagy ügyébe, van valami csodálatos egyszerüség a tónusában. Azzal, hogy semmi magyarázattal nem fáraszt, mindjárt közvetlen részesévé tesz dolgainak és kicsinyes, finom és pipeskedő mozdulataiban mégis egy nagy és elszánt akarat, amely minden akadályon keresztül halad.
– Holnap megérkezik Kuba! Mutassa meg!… – mondja sugva, ahogy az öreg parasztasszonyok szoktak szájuk elé tett kézzel suttogni, – ő csinálta a helyszinrajzot, mutassa meg… Jaj de nagyon jó ember a százados ur, az Isten áldja meg (azt a lengyel családot is, akinél lakom, azok is olyan igen-igen jó lelkek, megfizetem ugyan nekik, de az mindegy, az Isten áldása legyen rajtuk, hogy hozzám…) kérem szépen, hogy én német tudás nélkül vagyok, mindenki annyi jóval van… Németül mutatkoztam be a százados urnak is az etápkommandón és ő mindjárt magyarul szólt és pedig olyan gyönyörü magyarsággal, még szebben, mint én, amennyiben őt bizonyára nem nyomja oly sok gond. Tanár ur, mondta, legyen csak nyugodtan, a fiát meg fogja találni. Azért rendelte ide Kuba főhadnagyot is, hogy mivel a helyszinrajza alapján nem lehet, mutassa meg ő maga…
Természetesen és okosan nézett rám, a magyar embereknek azzal a nyugodt lelki elrendezettségével, hogy mindenkiről a világ legteljesebb barátságával teszik fel, hogy abban a pillanatban, ahogy szóba állottak, édes, szerető testvérekké váltak: bemutatkozás sem kell, még név sem kell, elég a testvérség az édes egyetlen anyanyelvben. Hát van-e valami lehetetlenebb dolog, mint hogy mi ketten, magyarok, itt az idegenben, Vuvban, a világ legvégén, ne boruljunk össze melegen és gyöngéd, féltő szeretettel, mi magyarok, a magyarok Istenének kedves fiai.
– Sok baja volt, kedves tanár ur.
– Kérem alássan, hetven koronát kért az orvos, amiért kijött az exhumáláshoz, maga az igazgató ur mondta, hogy jelentsem fel és ne adjak neki csak harmincat. Nem is adtam többet, de föl minek jelentsem; még megbüntetnék. És negyven koronát kellett előre fizetnem a vállalkozónak, negyvenötöt a vasutnak s megvették a koporsót és őt meg nem találjuk; igen sokra menne fölszámolni amennyibe került eddig. Nagyon nehéz munka ez, kérem szépen.
– Hol lakik, tanár ur?
– Hódmezővásárhelyen. Vizitkártyám nincs, de azonban örömest fölirom.
– Tessék csak, óh tessék hagyni…
– Olyan nevem van, nem lehet elfeledni, Bencze tanár, még egy évet kihuzok és nyugalomba megyek Szászvárosra, szegény feleségemet, mióta meghalt a kislányunk és ott van eltemetve, nem lehet onnan elmozditani.
Kissé bólogatva nézett maga elé, szürke, kedves szemei elmeredtek, kissé vörösek lettek a szempillái.
– Itt van nálam a levelük, csodálatos a sors intézkedése, hogy az ember annyi levelet eldob és épen ezeket megőrzi. Itt a fiam utolsó levele és a kis lányomé. Itt a kis lányom kezecskéje, valamikép lerajzolta hatéves korában és ollóval kivágta s az Isten különös intézkedése folytán megvan. A másik fiam, az öregebb, óh nagyon sulyosan megsebesült, ő nem aktiv tiszt, mint Rezső volt, csak tartalékos (ez mindig nagy magyar volt és kérem, – s egészen sugva mondta – most ilyen osztrák lett!… Mikor én keserüségemben aféléket ejtettem ki, hogy történtek hibák a hadvezetésben, hogy rám szólt! De apám, ilyeneket nem szabad mondani!!).
S a szemembe függesztette lágy és öreg pillantását, megdöbbenve és csodálkozva; a hódmezővásárhelyi régi negyvennyolcas ideologia haldoklása lebegett a szeme sugaraiban, tétova nézésében, e pillanatban, megvénhedett agya már uj csapásra indulni nem fog, csak emberi tanuság, amit levon s nem politikai.
– Igy meg tudta változtatni az embereket a háboru… Ez az én ártatlanom utolsó arcképe…
Szép, sugárzó, pompás fiu. Duzzadt, kissé ferdén, csókosan összecsukott szája, csillogó szemei, egy parányit öntelt mozdulata a fejnek, mint azok a drága gyerekek, akiknek gyors sikert, büszke kilátásokat hozott a hadi élet.
– Roppant apás, anyás volt, roppant apás, anyás. El merem mondani, hogy jobb gyereket nem adott az ég senkinek, tiszta, józan, takarékos, szüleszerető… Előbb három napig gyalogolt és éhezett és ugy kellett meghalnia…
A szempillája ujra megvörösödött.
– Holnap megérkezik Kuba… jóképü ember, jó magyar gyerek (bizalmasan mondva mért nem jelöltette meg?… Kihuzzák!… A fegyvert, meg a kardot kihuzzák! – még jobban sugva.) Ezek az igazoló irásaim, ezt kaptam Sátoraljaujhelyben az ezredes urtól, tessék csak elolvasni, ezt pedig itt a százados urtól… Jó itt mindenki, ugy segitik az embert… az isten áldja meg őket.
Kissé hallgatott.
– Én megnéztem… Nagyon borzasztó, de én ott állottam és megnéztem. Mutattak egy koponyát, annak arany foga volt, de elől, itt, ez a szemfog; Rezsőnek a negyedik foga volt arany… Olyan hidegvérrel néztem, mint egy fa, kináltak, igyak pálinkát. Nem bánom én, ha be is szivom magamba a halált, ha már igy van. Jaj istenem, milyen dolgok, térdig érő sárba mentünk, orosz fogoly vezetett, igy, fogta a karomat. Azok ássák is a sirt…
Ujra elhallgatott.
– Itt jó sör van, bár nem szoktam; de igy ebédhez és vacsorához egy kis pohárral megiszom, viz helyett.
Aztán.
– Mennyit éjszakáztunk mellette, kérem; erős volt, de keresztül ment vörhenyen, kanyarón, difteritiszen, mindenen. A feleségem egyik szobában, én a másikban éjszakáztunk, az borzasztó volt. És óriási nagy gond van a neveltetéssel és látom a végén mi van. Feláldozza a szülő a nyugalmát és megsemmisül. (Azt mondtam, mikor itt a hóból kivett az orosz, mert belesülyedtem, hogy mért nem vette el az isten kicsi korába!…)
Rám néz s szinte megborzong rákheli átkától. Drága tanár ur; milyen mély az a valláserkölcsi alap, az a régi kálvinista hit átitatottsága, amely egész lelkét betölti s amely még most, még a szóban való lázadozásig sem jutott el.
Soká elméláz.
– Már én is fogok tanulni vénségemre németül, azt elhatároztam – szól egyszerüen, természetesen. – Van nálunk egy zsidótanitó, az tud tanitani németül. Meg a gyermekeimet szoritani fogom! bizony, mert félszeg ám az ember német nyelv tudása nélkül külföldön.
Vajjon! Hát megmozdul egyszer a magyar Hódmezővásárhelyen? Az extra Hungáriám, veszit valaha örökkévalóságából?
Az öreg ur odasug:
– Jó vendéglő, igen jó tápláló ételeket adnak, (de igen sok könnyelmü hölgyek… istenem, mit nem tesz a létért való küzdelem!)…
S felhuzta a szemöldökét magas, kerek, kopasz homlokára s egy prédikátor csodálkozásával ingatta a fejét.
– Még választottja nem volt – füződik tovább; tudja isten, hogy gondolta. Bár lett volna! Bár vette volna el, bár kiugrott volna.
– Akkor is beviszik!
– Semmi! Lett volna utódja!
Lett volna utódja: ime, minden magyar politika végső gondolata: fenntartani a fajt!… Ennyi elég… Már ez elég… Csak éljen a faj s nem kell egyéb…
Az öreg ur földuzzta ajkait s maga elé bámult, magában merült.
6.
POSTÁSOK A HÁBORUBAN.
Lemberg.
Kint a nagy város gyönyörü hó alatt volt, pompás prémekbe öltözött nők járkáltak az utcán. Fényes villanyvilágitás, a kedves, nagy terekbe szakgatott uton, talpig hóba öltözött elegáns fák állottak.
Fess katonatisztek, rövid huszárbekecsek s magyar szó mindenfelé, minden kávéház és minden étterem magyar tisztekkel tele s a pincérek minden magyar parancsot megértenek.
Ebben a sarokban is, abban is csupa magyar társaság. Egy-egy civil öreg ur, s öt-hat fiatal tiszt. Apák, akik eljöttek a fiaikat hazavinni, ólomkoporsóban, s fiak, akik a harctérről beszabadultak a pókhálós palackok eldorádójába…
– Magyar az a jóképü német, akivel ülsz?
Egy pillanat alatt testvérré s jóbaráttá válik minden két magyar s kiválnak és összecsapnak, mint idegenben a darvak.
– De még mennyire, – szói a másik öreg legény – gyere hozzánk. Székely is, unitárius is, postás is.
Összeülnek s a világ legtermészetesebb hangján fognak kezet, mintha egy órája váltak volna el, bemutatkozás sem kell, elég a magyar szó, mindenki egy társaság, egy barát, egy vér.
A postás halk, kissé szórakozott, kissé odaátról való erdélyi hangján tovább mesél; a postásnak mindig csodálatos történetei vannak.
– Felhivom Stryt, – folytatja emlékeit tovább s ködösen néz a szivarja füstjébe – mondom, már akkor hat hete nem kaptam a családomtól semmi értesitést. Mi Drohobicon tul voltunk, akkor létesitettük az összeköttetést Stryjjel, hát felhivom Stryjt; azt mondja, ja ő nem veszi fel magyarul a táviratot. Mondom, németül pedig nem adhatom fel, a feleségem nem tud németül, csak félreértés lesz. Ha pedig betűzöm, abból még több zavar lesz. Nem ér semmit… S akkor már hat hete nem kaptam a feleségemről semmi hirt, azt mondja, bekapcsolja Budapestet, adjam le ott.
A postás főhadnagy megállott, az egész arca ellágyult s körülnézett a társaságon, értik-e, tudják-e, mit jelent ez!
– Bekapcsolja Budapestet!… Én, kérlek, nem is tudtam, mit mondjak! Itt voltam Drohobicon tul s már hetek óta nem volt annyi összeköttetésünk, hogy magyar távirdával érintkezni tudtunk volna. És már hat hét óta nem volt hir a családomról! s akkor volt az a menekülés Besztercéről!… Halló Budapest! Halló, halló. Reszkettem, minden tagom reszketett. Halló Budapest, felvesz egy magyar táviratot?… Ja, ő magántáviratot nem vehet fel… No, teringette, ki beszél ott?… Katonai parancsnokság… Most mit csináljak? Kérlek, Budapesttel beszélek, Budapesttel s nem tudok feladni egy táviratot a feleségemnek, azt hittem, sirni fogok… Azt mondja Budapest: nem tudná ezt elintézni telefonon?… Kérlek, elszédültem! Mi ehhez a szomjuságtól haldoklónak a megkinált italviz. Mondom, itt voltam Drohobicon tul… bekapcsolja Besztercét, belead egy jó áramerősitőt! Halló Beszterce! Katonai ügyben sürgős!…
Az urak, mind meglett emberek, mind család után sirók, mind ebben a betegségben szenvedők, hogy sok-sok hete nem kapnak hirt az otthonról, irigy várakozással lesik ki egyenkint a szót.
A postás főhadnagy kis kevélységgel, tagolva adja le tovább, egyenkint percegtetve a betüket, mint a Morse-jeleket.
– Halló, Beszterce?… Éppen egy ismerős postáskisasszony volt a telefonnál, de én reszkettem az idegességtől! Hol van ide Beszterce, uristen! És háboru és hat hete nem kaptam hirt róluk… Lediktálok egy jegyzetet s azt mondja a kisasszony, mondja, nem hivhatna fel nyolc órakor? A feleségét áthivatnám… Beleszól Budapest, ne nyolc órakor, mert nekik akkor van a legtöbb dolguk, hanem kilenckor… Jójó… Mondhatom, folyton a forró hideg rázott kilencig. Egyre vertem a fejemet, hogy én itt Drohobicon, egy hirtelen bekapcsolt vezetéken, Stryj, Budapest, Beszterce… és hat hete nem tudtam semmit róluk s öt apró gyerek és orosz betöréstől való félelem s ismerve a feleségem gyámoltalanságát,… Bizony, még most is reszketek, hogy én! este kilenckor! a feleségemmel beszélek!… Folyvást azon törtem a fejem, hogy mit ne felejtsek el megmondani… persze mindent elfeledtem, csak: szervusz fiam, édes fiam, hogy vagytok, jól?…
A társaság irigyen sóhajtott.
– Jó ezeknek a postásoknak.
A postás fölényesen s kicsit szerényen mosolygott, mint aki nem akar hencegni a szerencséjével.
– Ezek mind ugy össze vannak szövetkezve, ezek a postások.
– Segitenek egymáson.
– Együtt élnek.
– Ismerik egymást.
Nevetve, egészen harctéri állapotok hangulatával koccintottak.
A magyar postának, a hires, pontos, csodás magyar postának egy másik oldala tünt föl hirtelen. Valami kedvesség, valami báj van abban, ahogy közvetlenül, póztalanul, emberi természetességgel élik a maguk közös életét a postások. Kasztélet, de valami ősi, patriarkhális vonása van. A ketrecen belől a magyar postások olyan fesztelenül élnek, ahogy a magyar ember mindig meg tudja teremteni magának a kedélybeli lehetőségeket a legterhesebb munka elviselésére is. Valóban alighanem egyike a postásélet a legterhesebbnek mindenféle hivatal között, csak tán még a vasut versenyezhet velük, de a hivatal keretein belől való szivélyességben egymás iránt, a megértő póztalanságban egymás között, semmiféle hivatali testület nem veheti föl a versenyt a postásokkal. Milyen kár, hogy a legfrissebb generáció, s nemcsak a háboru alatt, de a legutolsó évek uj emberanyaga itt is kezd türhetetlenül packázó, a közönséget semmibe vevő modorra szokni. Holott az volna a régi magyar postás-szellem, hogy a rácson kihajol a postás és megcimezi a levelet a parasztnak…
– Kérlek szépen, – szól a postás főhadnagy, szinte ezt az érzést érezve át, – nemcsak egymással vagyunk mi igy.
– Nana.
– Ha tehet az ember valamit, megteszi.
– Például?
– Például volt velünk egy lengyel kapitány, valami Jaroslav. S kérlek, már félesztendeje nem tudott semmit a családjáról. Az az ember nem aludt, nem evett, nem beszélt; ha valaki levelet kapott, dühös volt! Nem birta ki, hogy más levelet olvasson. Sirt… Megszántam ezt az embert. Mondom neki, hogy te, én kikutatom a családodat. Egész megsápadt. Azt mondja: kapsz érte tőlem ötven üveg pezsgőt. Azt már nem, szó sincs róla… megsajnáltalak… én is voltam igy, barátom…
Az étterem fényes, meleg zsibongását a tulsó oldalon egy magyar kurjantás szakitotta meg. Mindenki odanézett. Huszárok ültek egy asztalnál s valamin igen vidáman nevettek. Pár percig őket nézték csillogó, megértő szemmel, beleegyező szivvel, aztán a postás főhadnagy tovább duruzsolt.
– Hát még aznap beszélnem kellett Ungvárral s mindjárt mondtam: „nézze, kollega, nekem volna egy pár jegyzetem, ha felvenné. Nem baj, ha egy hét alatt adja is le, csak végezze el“. „Jó, azt mondja, ha lesz időm, lassan elvégzem“. Igy aztán elárasztottam jegyzetekkel az egész felvidéket… Hát egyszer csak megjön az első hir. Kolomea körül rátaláltak. Orosz területen volt az asszony. Volt egy kémünk, azzal izentek neki. S az asszony rutén parasztasszonynyal levelet küldött egy állomásunkra s ott ajánlva feladatta nekem.
Megjön a levél.
Azt mondom a kapitánynak:
– A feleségedet nem Máriának hivják?
Hát az elkezd sápadni.
– Te tudsz valamit!
– Annyit tudok, ha igaz, ha a tieidre vonatkozik, hogy négy gyereke van.
Hát az én lengyelem kitátja a száját és fakó lesz és elkezd reszketni.
– Ne idegeskedj, – mondom neki, mert épen ettől féltem, azért is nem mertem neki csak ugy odaadni a levelet, mert féltem, hogy végzetes lesz rá, hát előbb szoktattam szegényt, – ne idegeskedj, hátha még egy levelet adnék neked tőle!
– Van valami talán – mondja rekedten.
– Nincs semmim mondom, csak mondom neked, hogy hátha még egy levelet is adnék neked, akkor mit csinálnál, ha már ennyi hirtől is ideges lettél.
De aztán végre odaadom a levelet.
El kezdi nézni, olvassa, látom, már nem is olvassa, csak nézi.
Az egy rémes jelenet lett. El kezdett sápadni, megáll. No, ezt megüti a guta. Sápad, hamuszinü lesz, széket teszek alá, ugy esik a karom közt le, mint a hulla, aztán elkezd izzadni s megered az orra… Na, ez készen van…
Mondhatom, borzasztó volt.
Aztán kiad egy hangot, egy nem emberi hangot, egy állati orditást.
No mán jó, mondom, most már tul van a veszélyen.
Szegény. Azt látni, azt nem szeretném még egyszer. Azt nem kivánom senkinek.
Mikor aztán kijózanodik, hát nekem jön s elkezd csókolni és össze, vissza, agyon csókol…
Mindenki fellélekszik s hosszu csönd lett. Fölfakad a kis társaságban a legerősebb érzés, amit ez a háboru kiváltott: a család után való könnyes, rivó epekedés… Hiszen volt már háboru máskor is, eleget, de még soha férfiaknak ekkora tömege nem volt fegyverben, szivében asszonyának, gyermekeinek képével, hű és az egész életet betöltő szeretetével. Kik együtt ültek e percben, mind családos emberek, kik az élet első egész hosszabb felét a bizalmas kis meleg otthon varázsában élték át, családosak, gazdag lelküek…
E pillanatban a bejárat felől két fiatal tiszt jött egy igen kecses, igen diszkrét, igen finom fiatal hölggyel.
– Melyiknek a felesége ez? – kérdezte valaki a postást, aki már egész őslakónak számit Lembergben, hónapok óta itt van s kell, hogy mindenkit ismerjen.
Ez sóhajtott. Tudja isten, hol volt a gondolata, otthon Besztercén.
– Mindegyiké, – mondta legyintve. – Ezeknek való a háboru, kis aktiv tisztek… Nem nekünk, öreg postásoknak…
7.
KÉT TŰZ KÖZÖTT.
Galicia, (Brody) nov. 24.
Az arbájterek csóválták a fejüket, de parancs, hát parancs, hasmánt kicsusztak a fedezékek közül és odább, jó távol, a bokrok táján hozzáfogtak lövészárkot ásni. Mig a gyalogság fentartotta a régi poziciót s várta a parancsot a támadásra, ők buzgón kaparták, vájták a földet, nem mélyre és cikk-cakkosra, hogy a végén ugy látszott, mintha valami csunya féreg turta volna össze a szivós, köves, vékonyan füves és mohás domboldalt, amely csöndesen, fensikszerüen lejtősödött.
Szuszogva dolgoztak, kigombolták a kabátjukat s csurgott róluk az izzadtság.
– Aj, komisz mónka ez! – szólalt meg Keresztes, mert a magyarban nem áll a szó, ha dolgozik. Nem beszél sokat, de ha egy szót sem vetegethet, azt hiszi, megful.
– Jobb vót a várba.
– Várakba vótunk mink mindig.
– Várakat csinálgattunk egész nyáron.
Igy bökögették, ha már füstölni sem szabad, legalább egy-egy szót.
A munkavezető altiszt távolabb feküdt s mindig dühösen nézett oda, ha valahol szót hallott.
– Nicht sprechen! – suttogta s ijedten nézegetett az ellenség felé.
Aztán csak az ásók szisszenései, a föld dörmögése hallatszott, mintha az öreg föld hörögne, sóhajtozna, tünődve, hogy a fiai ilyen gonosz játékot művelnek. Gyilkoló árkokat, öléshez vakondturást hasitanak a hátába, ahelyett, hogy felásnák, megforgatnák, magot vetnének belé, életet…
– De sokat fecseg, – sugta Barát Jóska – s egy pillantást vetett a káplár után, aki a sor tulsó végére csuszott.
– Németül!
– Érted-e?
– A fene.
– Van, aki érti.
– Persze, hogy van.
– No csak dolgozzatok.
Elhallgattak, magukra ügyelve és csak olyan szorgalmasan, mintha ott volna az őr. De hát nem ördög az ember, egyszer csak megint megszólal Komáromi.
– Lehet azér, van olyan fiatal eszü nép, aki megtanulja.
– Érteni?
– Igen. A német szót.
– Fiatal ész könnyen fog.
– Azt már tudjuk, hogy ha azt kiáltják, forverc, hogy igyekezni kell! Olyat épen.
– No csak dógozzatok.
Ujra elmunkálnak egy jó negyedórát, akkor megtörüli a homlokát egyik.
– Bion, megéhezik itt az ember.
– Hát megéhezhet, mikor ideje van.
– Osztán nem hozzák az ebédet.
– Egy kis turós galuskát?
Ezen el kezdenek nevetni. Istenem, de jó is az az aratás. Mán csak azér is jó a nyári munka, hogy déli harangszóra hozzák az ebédet. A gyerek, vagy a menyecske.
– Konzerva nem is kék, mi?
Nevetnek.
– Odafel azok most esznek.
– Konzervát?
– Aha.
– Bion, a is elég sajnos, a bornyót emelgetni!
– Dógozni, dógozni.
Az árok szépen halad előre s jól el dolgoznakr ajta.
Akkor ujra szó jön.
– Van itt egy katona, a most jött hosszu szabadságrul.
– Mit mond?
– Aszondi, hogy nálunk a faluba nyócvan asszonynak van má gyereke.
– Hogy?
– Orosz gyerek.
A fiatalok nevetnek, az öregek elhallgatnak.
– Hát… ott van a portáján, – szól egy nagybajuszu magyar. – Összeesmerkednek. Portáján való, odavaló… De én, ha városba vótunk, oztán elmentem, egy porció pájinkát kértem, asse tuttam, hogy mondjam a kisasszonkának.
– Adnak ceruzát, leirják, hogy mi az ára, ha nem tudnánk épen.
– Aztat nem irja le, hogy tetszek neki.
Hosszu, kuncogó nevetés.
Egész elfelejtik a veszélyt.
– Hát tesvér, ha hazamennél, osztán ugy lelnéd az asszony, micsinálnál?
– Én egy szót se szólanék, – szólt Komáromi, s a szemében valami villámlás.
– Ugyi – vágott bele a másik s ugy fekve rátámaszkodott az ásójára.
– Egy szót se szólanék. Nem én. Csak egy pörcöt se élnék vele tovább. Ha nyócvannégy éves édesapám van, meg nyocvankét éves édesanyám, meg öt gyereke. Osztán ű meg olyat tud tenni.
Elhallgattak, a csendes, komoly hangban valami menydörgés.
– Tudja isten, – szólt aztán a másik, – Meggondolnám a dolgot. Okosan, – s nevetett, csóválta a fejét. – Nem szaladnék neki mindjárt.
– Mert te is megtennéd egy nővel, – szólt egy harmadik házasember.
– Nem. Nem én! Nem tenném meg!
– Nem-é?
– Nem. Az embernek is meg kell gondolni. Mert ugyi annak az asszonynak vannak gyerekei és van ura. És az mit szólna! Meg én mit szólnék, ugye?
– Ki tudja, az asszony igy vélekszik-é? – rihegett egy idegenből való.
– Az asszony? Kifórrázná az én feleségem a szemét! ha olyat akarna!
Bumm!
Egyszerre ágyulövés dördült el.
A magyarok felügyelnek s elhallgat valahány. Egy pár pillanat mulva éles, zugó, zengő fütyölés a levegőben, mintha ércmadár közelednék.
– Errül gyün, – sugja valaki.
– Muszka!
– Gránát lesz-e!
– Még erre gyün!
Igy vesztegetnek egy-egy szót.
Mire gyorsan tizet-huszat olvas az ember, egyszerre csak nagy fekete füst lobban fel, arra jobbra a bokrok közt. Kavics, kő, föld, faág repül, magasan repül a levegőbe s ijedt némán merednek oda a kis arbájterek.
– Szemen vágott, – kiált Komáromi s az arcához kap, amelyről vér kezd ömleni.
Ujabb süvöltő, ércpengésü fütty, hosszan, forogva, sisteregve s mély rémület a magyarok szivében.
Ez is ott robbant fel, velük egy vonalban.
Egyszerre megértették. Nekik szól.
– A keserüségit, – orditja el magát egy arbájter s hátra néz a katonák rajvonalára, mintha azt mondaná: A tiétek ez, a ti porciótok, a ti számotokra való! Mit akarnak itt velünk a gránátok, mi közük hozzánk! Hiszen mi nem vagyunk katonák, nálunk nincs fegyver, mi csak arbájterek vagyunk a magunk ruhájába, a magunk ásójával, mit lőnek ezek ránk, lőjjenek rátok, ti főztétek, egyétek is meg…
Ez mind benne van valamennyiük ijedten keserves pillantásában, de még idejük sincs végig gondolni, vagy csak egyet szólani is, már jön az ujabb fütyölés, jönnek a füttyszók.
Eldobják az ásót és futna ki merre lát.