A syllogismus mind a két oldalról erős s becsületére válik annak, a ki feltalálta.
A mint szürkülni kezdett az alkony, Miriám megkerülte csapatjaival a várost, hogy azon ismert útra fordúljon, mely a malom tájára vezet.
A hegyi folyamhoz érve, egy csapat dzsidást talált ott, kik lovaikat itatták a vízben s panaszkodtak, hogy a folyam megfoghatatlan okok miatt úgy kiapadt, hogy alig találnak benne elég ivóvizet.
Miriám jól tudta, hogy mi e gyors apály oka; némely helyütt alig ért bokáig a kövek között csergedező víz, s egy-egy külön szakadt gödörben kalappal lehetett fogni az ott rekedt pisztrángokat; a heverő orosz katonák bográcsokban főzték a parton az összefogott halat és rákot, némelyik itt-ott skorpiót is fogott rák helyett; megfőzte azt is, semmi baja sem lett tőle.
Az utolsó előörsöt elhagyva, leszállt egész csapatjával Miriám a kiapadt folyam medrébe, s annak két sziklás fala közt haladt sebesen mindig a folyam mentében.
Két felül a part oly magas volt, hogy a haladó sereg szuronyhegyei sem látszottak ki belőle. Semmi sem árulhatá el közeledésüket.
A völgyön mély köd feküdt, melyen alig bírt keresztülderengeni az újhold sápatag félképe. Kedvező idő a titkos rohamra. Csupán azt kell még bevárni, míg a hold is lemegy, azután a köd és a sötétség két jó barát lesz.
Addig ott kell időzniök a vízmederben; ha egy hang elárulja ottlétöket, végök van, két percz elég arra, hogy együtt mindenestől örökre megszünjenek Oroszország terhei lenni. Ha Miriám társai tudnák, a mit ő tud, hogy fagyna meg szívökben a vér! Ha sejtenék azt, hogy e hegyi folyam azért apadt el oly egyszerre, mert a hegyen túl óriási gátakat zártak eléje s csak egy zsilipet kell felrántani, hogy egy egész tenger zúduljon reájok alá, mely ha az egész mély meder mind fegyveres vitézzel volna is tele, úgy elseperné őket, hogy az itéletnap sem szedné szétszórt csontjaikat össze.
Az igazi út, mely a malomhoz vezet, épen a part felett visz el. Egy perczben úgy tetszik nekik, mintha lovak dobogását hallanák fejük fölött. Mindenki lehúzza magát a víz alá, hogy sisakjaik hegyei sem látszanak ki. A tatár őrjárat halad végig a parton. Ha valamelyiknek eszébe jutna megtekinteni, micsoda kövek azok ott a mederben, miken a víz itt-amott apró zuhatagokat képez?… Nem vettek észre semmit, elhaladtak tova; Miriám csapatja most emeli ki fejeit a vízből lélekzetet venni… A hold már a hegyek között van, sietni kell, mert ha a hegytetőkön is sötét lesz, akkor a tatárok egész szál fenyőfákat gyújtanak meg, s kivilágítják az egész vidéket.
Most gyorsan előre! Kiki hajigálja el, a mi terhére van: a lőpor úgy is átnedvesedett, a töltényekre semmi szükség csak a szurony ad még vigasztalást.
Már hallik a malom kelepelése; csak egy kereke forog, kevés vize van; itt vigyázni kell, mert egy mély gödör van a kerekek előtt; a kik úszni tudnak, előre! A víz alatt hegyes sánczkarók merednek, vigyázzon mindenki, hogy beléjök ne akadjon; a ki megsebesíti magát bennök, el ne jajduljon, hanem haljon meg békével. Maga Miriám úszik legelől, kardja fogai között. Jó, hogy ez a malomkerék kelepel, nem hallani tőle az úszók lubiczkolását. A malomkerék még egyébre is jó. Meg lehet fogózni egyik lapátjába, a forduló kerékkel fel lehet emelkedni egész a malomsáncz párkányzatáig s onnan egy merész ugrással át lehet szökni a párkányra.
Miriám volt az első. A mint a malompárkányra ugrott, kardját kezébe kapta, s felszakítva a már ismeretes őrszoba ajtaját, berohant egyedül s a mint a szoba közepén négy tatár ült egy felfordított hombár előtt, koczkázva, odaütött közéjük öklével a hombár fenekére, rájuk kiáltva:
– Adjátok meg magatokat!
A tatárok ijedten ugrottak szét s mintha elfeledték volna fegyvereik használatát, rohantak a tulsó ajtó felé. Miriám egyet megragadott közülök, de a tatár kiszakítá magát kezei közül s mielőtt Miriám társai rárohantak volna, ő is eltűnt a tulsó ajtón, melyet üldözőik előtt rögtön lebocsátott csapda rekeszte el.
Az oroszok betörték fejszékkel a csapdát, s azon benyomulva, a malomgép termében találták magukat; azonban sehol sem akadtak egy ellenfélre. Az első pillanatban nagy lárma volt a malom minden termeiben, mintha negyvenen is volnának ott, és most senki sem található a pinczéktől a padlásig sehol.
– Jól tudom, hová lettek, szólt Miriám, s egy fáklyát kezébe ragadva, a malom gépezetén keresztül a vízroham üregébe indult.
Helyesen gondolá; a mint a fáklyával az üreg nyílásához lépett, rögtön tíz lövés jött egyszerre az üregből s jobbra-balra, a kik mellette álltak, holtan hullottak le.
– Uram! szólt ekkor egy jámbor közvitéz Miriám elé lépve; kiméld életedet, maradj hátul, ez öltözetről mindenki rád ismer, vagy add legalább nekem a fáklyát, hogy téged ne lássanak.
– Nem félek, biztosítá Miriám a vitézt. Ereklyém van; s azzal elővonta kebléből szent Sebestyén aranyozott képét, ki ime nyilaktól volt átlövöldözve Diocletian császár parancsára.
Az orosz áhitattal csókolta meg az ereklyét, s oly bizton érezte magát azontúl Miriám mellett, mintha őriző angyalok járnának előtte, ködnek és tűznek oszlopában.
Miriám sebesen nyomult előre a szűk alagúton; gyorsaságtól függött minden siker; egy golyó sem érte, pedig egyre lövöldöztek reá; csakugyan talizmánjának kell lenni.
Midőn nehány száz lépésnyire hatoltak már az üregbe, egyszerre irtóztató csattanás hallatszott kívülről, melynek dörgése, mint valami óriás harang siketítő búgása tölti el a földalatti boltozatot: az egész hegy összeomlani készül, a szikla reszket, mint a megkondított ércz; s a rettentő robaj, mintha száz meg száz enyészetes halálkiáltás kardalával végződnék.
– Mi volt ez? kérdi egymástól a rémület.
A válasz borzasztó.
Künn a malomerőd a levegőbe röpíttetett; Isten tudja hányan voltak benne? ki birná megszámlálni a győztes oroszokat ott a szétvetett kődarabok alatt, az égő gerendák között? Egy-egy fekete tömeg még most is vonaglik itt-amott. Alig ismerni rá, hogy ember volt valaha.
Az üldözést nem lehete folytatni tovább, a zavar sokkal nagyobb volt az oroszok között. Miriámnak vissza kellett vonulnia az üregből. A közvitézek most már igazán hitték, hogy az amulet menté meg a haláltól, mert ha hátul marad, ő is ott vesz a robbanásban.
A csattanást jól hallották Marzia városban is s a főtisztek a tábornoknál épen vacsoránál ülvén, találgatták, mi lehet az? Vacsora után majd utána járnak. A válasz azonban még vacsora előtt megérkezett; mert a mint Karvajoff számára, ki bornemisza volt, friss vizet hoztak a folyamból, s ő azt a fakupából üvegpohárba tölté, boszankodva szólt: hát vörös bort adtok nekem?
Nem vörös bor volt az, hanem piros vér; háromszáz szétmorzsolt hősnek vére, azon frissen merítve a folyam medréből, melyben áradást idézett elő. Azt tették fel a tábornok asztalára, nem látva szinét a faedényben.
A tisztek egymásra néztek és hallgattak. Gyaníták, mi történt. Szegény Miriám. Hamar bevégezte. Egy öreg pópa volt jelen, az elkezdett énekelni a megholtak lelkeiért; a tisztek ezüstpénzeket adtak neki viaszgyertyákra s Karvajoff ünnepélyes fogadást tett, hogy a derék Mirianoff emlékére márványoszlopot fog emeltetni Marzia közepén s azt a piaczot az ő nevéről hivatja.
Ez ájtatos foglalkozás közepett érkezett meg Miriám követje. Tiszteletét hozta urának a fővezérhez és a vállalat eredményérőli tudósítást.
A malomerőd elfoglaltatott, hanem a hegyi alagúton menekült tatárok a győztesekkel együtt felvetteték az egész épületet; maga Miriám csak az által menekült meg nehány század magával, hogy a robbanás alatt a tatárokat üldözé az alagúton. Megbizatását végrehajtá, s most kér segítséget, hogy az elfoglalt álláspontot megtarthassa.
E hir nagyon megzavart mindenkit; hogy Miriám egy óra alatt vakmerő rohammal elfoglalja az erődöt s egy légberöpített sáncz ostromlói közül nehányad magával megmeneküljön, ez hasonlított a csodákhoz.
A tiszt urak sajnálni kezdék a pópának adott ezüst pénzeiket.
Karvajoff hidegvérrel piszkálta fogait, végre azt mondta Miriám hirnökének, hogy csak menjen vissza, reggel felé majd küldenek számára erősítést.
Azzal a tisztek szétoszlottak tanyáikra, Alabin még a késő éjszakai órában átlovagolt a csardaki állomásig, mely reá volt bizva.
A végzetes tatár csárdától a Mezre várig vezető úton Miriám azon javítást teteté, hogy a meredek hegyszakadék fölött állóhidat veretett, ez által a keskeny hegyoldal helyett a szélesebb túlpartra volt az út áttéve, melyet a tatárok úgy látszik készakarva hanyagoltak el.
Ez ösvényen haladva, Alabin két óra alatt tette meg azt az egész útat, melyen legelső alkalommal fél éjszakán át elhordozta a ravasz tatár. Hiszen csak azt kaphatná meg még egyszer.
A tatár csárda most egészen Alabin számára van elfoglalva, a csárdás régen megszökött belőle s ott hagyta azt üresen a vendég urak számára.
Egy tábori ágy, egy medvebőr az egész kényelem, a mi Alabinra várakozik; ha legkényelmesebb ágya volna, sem igen tudna saját gondolataitól aludni.
Nehány nap alatt annyi visszás dolog történt vele, hogy nem bir kiigazodni saját eszméi közül. Nagyravágyását új diadallal kecsegteti a mezrei ostrom, kiváncsisága fel van ingerelve, látni azt a csodálatos rejtekhelyet s annak legcsodálatosabb úrnőjét s talán jutalmul nyerni az egész tündéri tanyát, tündéri úrnőjével együtt. Boszút állni gyűlölt vetélytársán, a ki mindig szerencsésebb volt, mint ő; feláldozhatni őt saját szerencséjének, az ő küzdelmei árán juthatni épen azon díjhoz, a mit amaz elveszít. Hanem itt azután valami lehűtő gondolat tévedt forró képzeletei közé: az, hogy ez a Miriám milyen ördöngös szerencsével bir, mennyire nem esik bele semmi verembe, a mit alá ásnak, hogy meg tud állni két éles fegyver között és egyiktől sem fél; gyűlöli a tatár is, az orosz is és egyik sem birja elveszteni. Erről azután eszébe jutottak e rendkívüli ember figyelmeztetései azon veszély felől, mely reá a csárda állomásán várhat, s ha még hozzá az aranyálarczczali mesés kalandjára talált gondolni, tökéletesen indokolva lehetett azon aggodalma, mely nem engedte jó tábori ágyán aludni, hanem kényszeríté háromszor is felkelni s kivont karddal körül járni szellős hajlékát, mely minden oldalán őrökkel volt körülvéve.
Midőn harmadszor kiment a csárdából, őrei figyelmeztették valami világosságra, mely nehány percz előtt keletkezett, azóta hirtelen kezd terjedni s mindinkább közeledik.
– A nádat gyujtották meg valahol vigyázatlan pásztorok s annak a tüzét hajtja felénk a szél; vigasztalá magát Alabin.
A szél azonban épen ellenkező irányban fútt s a tűzvilág mégis egyre közeledett.
Egy csapat kozáknak rögtön parancsot adott Alabin, hogy vágtassanak előre s szerezzenek róla tudomást, mi az?
Az alatt mindenki nyeregbe veté magát; az ágyúkat elhelyezték, s az egész lovassági dandár csatakészen várta az ismeretlen veszélyt, akármi alakban jőjjön is az.
Nehány pillanat mulva rémülten száguldottak vissza az előre küldött kozákok.
«Az ördögök jönnek!» kiálták már messziről s megrémült hetmanjok akadozó nyelvvel birta elhebegni Alabin előtt, hogy egy roppant sereg tüzet okádó szarvas szörnyeteg jő nagy bömböléssel a tábor ellen; soha sem látott ilyen ellenséget senki.
Milyen őrült lárma ez!
Ezer meg ezer vad, idegen hang iszonyító keveréke: bőszült fenevadak bömbölése, kutyák ugatása, ostorcsattogás, emberi üvöltés, és az a tomboló robaj, mely alatt megreszket a föld, és az a tétova láng, mely vészsebesen közeledik és senki sem tudja, mi robaj, mi láng, mi veszély az, a mi közeledik? Az ördögök szabadultak el a poklokról.
Gyorsan az ágyúhoz, gyorsan a lovakra jó muszka vitézek! késő volna sánczokat hányni most, késő volna csatatervet készíteni: ez tatár harcz leend.
Rémes, rendkívüli csata, a minőről nincs említés téve a hadtudomány könyveiben, hogy a bölcs vezérek óvakodhassanak tőle, a hol nem segít sem az ágyú, sem a vitézi kar, sem a jó szurony, sem a jó kard a kézben; csak egy segítene, a futás; de az kinek jutna eszébe?
Csak négyszázan vannak a tatár lovasok, kik ez ördöngös harczra vállalkoztak, de maguk előtt kétezer szilaj bikát hajtanak, a legvadabb embergyűlölő állatokat, mik Tauria rónáin legelnek s megkergetik az ismeretlen lovast.
Kétezeret összefogtak Mirza Kobul gulyáiból, párjával összelánczolták őket szarvaiknál fogva, szarvaik közé pedig fenyőgallyakból vastag kévéket kötöztek, azokat azután meggyujtották.
Azzal hajrá!
A horogvégű ostor csattogása, az uszított ebek üvöltése, a ropogó láng neki vadítá a szilaj állatokat; vak, veszett dühvel rohannak előre, égő szarvaikkal a pázsitot szaggatva fel futásukban, rá az egész tömeg az orosz dandárra.
Alabin négy ágyúja mögött állt, a mik kartácsra voltak töltve, s a fölvert por miatt, mit a szél előre vert, nem ismerheté meg elleneit.
Mikor nehány száz lépésnyire voltak, akkor egyszerre mind a négy ágyúval közéjök lövetett. A lövések után egy-egy hosszú folt támadt a közelgő lángtengerben, mint mikor az égő parázs közé csapnak, azután ismét összefolyt az s jött robogva és üvöltve.
Még egy lövés és ismét egy; ekkor a szél félrekapja a porfelleget s az oroszok megismerik elleneiket. Nem emberek azok, hanem ördögök.
Az égő, izzó homlokú fenevadak, hosszan csüggő véres nyelveikkel, fekete alakjaikkal, vértől és tajtéktól csorgó szügyeikkel, orrlyukaikon a tűzben sziporkázó forró gőzt fuvallva, valóban méltán képviselheték a pokol szörnyeit, melyek csordástól jöttek elő e sápadt emberi alakok szívbeli bátorságát megpróbálni.
Valóban sápadtak voltak.
A veszett tömeg alig volt már tőlük száz lépésnyire. Még csak egy ima elmondására sem volt többé idő.
Elől, valamennyi fenevad előtt nyargalt egy vén, koromfekete bika; ez volt talán a többiek vezére. Két fiatalabb tinót kötöttek kétfelül hozzá, mind a kettőt ellőtték az ágyúgolyók, egyik még sántikálva rohant mellette három lábon, a másik élettelen hevert a földön s a vad bőszült állat úgy hurczolta magával mind a kettőt izzó lánczainál fogva, mintha nem is érezné, hogy vele vannak.
– A lándzsákat előre! kiálta Alabin, s egyszerre az egész kozák hadsor előreszegzett lándzsái meredtek a fenevadak elé.
Mintha csak buzakalászok lettek volna!
A futó láva rohama nem erőszakosabb, mint volt e fenevadaké; nem láttak semmit maguk előtt, nem éreztek semmi sebet, egy pillanat alatt a kozákok lovai alatt voltak, s jól esett nekik, hogy égő homlokaikat valami enyhítő nedv érhette: a legázolt lovak és lovagok vére.
Az emberek még küzdöttek volna, de az állatok megtagadták a szolgálatot. A megrémült paripák lehányták lovagjaikat a nyeregből, vagy erőszakosan futottak szét velük az ismeretlen éjszakába; a hadsorok át voltak törve, a ki közbeszorult, ott gázolták el a nyargaló tömegek, lovat és lovast egymás vérébe taposva!
Két ledöfött paripa közé bukott le Alabin; úgy bukott le, hogy meg nem birt mozdulni onnan. Az egész bősz csorda keresztül vágtatott rajta, a két paripa hullája őrizte, hogy agyon nem taposták; látta őket egyenkint átugrálni feje fölött; némelyik nagyot döfött szarvaival a holt paripába, melyben leszegzett fejével megbotlott; egy ott esett el épen mellette, a fáradságtól megszakadva s ott bőgött sokáig, míg a többiek agyon nem taposták, fel-felemelve tűztől elundokított fejét. A vérebek, a feluszított szelindekek, szeges örveikkel keresztül-kasul nyargaltak a csorda között, a futó állatok lábaiba harapdálva s fojtogatva a földre hullt vitézeket, kik még életjelt adtak.
Alabin emlékezett rá, hogy pisztolya kezében volt, midőn legázoltatott, s nem tudott magának számot adni róla, hogy miért nem veszi most annak hasznát? Későbbre tartogatta.
Egyik rémalak a másik után futott rajta keresztül; a dühödt fenevadak után jöttek vágtatva a tatár lovasok, csattogó ostoraikkal, lánczos kopjáikkal, miket az üldözött bikák után hajigáltak. Alabin egyet-kettőt felismerni látszott e vad marczona alakok közül. A vén csárdai csapláros, ki őt legelébb Mezrevárig vezette, ki oly ügyetlenül ült a lovon, most a legszilajabb ménen nyargalva vágtatott társai élén, feje fölött pörgetve hosszú dárdáját, mint egy könnyű pálczát.
Alig nehány lépésnyi távolban tőle nyargalt fekete tatár lovon a mezrevári vad kisasszony, az emberijesztgető Dzsula; féloldalt ült hosszú serényű paripáján, egyik kezében hat póráz kötőfékjét tartotta, melyre dühödten ugató szelindekek voltak kötve, másikban hosszú karikás ostorral kongatott a futó csordák után; különben is vad és embertelen arcza most furiákéhoz volt hasonló, rövid göndör haja szerteszélylyel szabadulva, mint vonagló kigyófészek, tekergőzött sokszegletű feje körül, irtóztató arczulatát egy oly mosoly világítá, melytől az élő vér fagyott meg.
E gyűlöletes alak láttára, mint a galvanizált halott, rándult össze az orosz főnök. Az utálatos szörny vérrel fecskendezett arcza ott rebbent el szemei előtt, mint egy kisértetes álom. Valamit akart neki kiáltani, talán valami átkot, de ez a kiáltás nem birta elhagyni ajkát. A pisztoly talán szerencsésebb lesz, könnyebben meg tud szólalni.
– Halál reád!
A halavány vitéz aléltan, mozdulatlanul feküdt holt társai között, s csak képzelte ő, hogy halált kiáltott a rémalakra, hogy pisztolyát rásütötte. Szája zárva volt és karja ketté törve, a látás még az ébrenlét, de a küzdelem már az álom volt.
A vad lárma, a duló tömegek keresztül rohantak felette, az üvöltés mindig messzebb távozott el tőle, a tomboló moraj lassúbb kezde lenni, a föld megszünt reszketni, a táj elsötétült újra s egy óra mulva ismét néma és csendes lett a környék.
Alabin arról gondolkozott, vagy talán csak álmodta ott fekve, hogy annak a Miriámnak mégis csak igaza volt, midőn ezt a helyet akarta magának választani. Milyen szép volna tőle, ha mostan ő feküdnék itt helyette, ezen a dicstelen csatatéren, hol annyi jó lovag átkozza a földet, mely vérétől nedves, ki nem hősöktől leverve, hanem barmoktól letiporva lehelli ki lelkét.
* * *
Marziában az egész eseményről semmit sem tudtak meg; az ágyúzás hangjai nem törhettek idáig, s az őrt álló vadászok, kik a város véghelyein voltak felállítva, egész nyugodt lélekkel nézték el, mint halad a hegyi folyam partján végig egy hosszú csapat lovasság: hosszú dárdáikról könnyen kozákoknak nézhették őket, s csak félóra mulva hallottak valami rögtöni csatazajt a malomerőd táján, s siettek Karvajoffot tudósítani, hogy Miriám veszélyben van, tán segítségére kellene menni.
Karvajoff azt mondta, hogy «majd reggel!»
Reggel azután, midőn Karvajoff felkelt a malomerőd helyét megszemlélni, ott találta a maga kiküldött zászlóalját mind a rendelt helyen. A kiket a robbanás el nem temetett, ott álltak sorban a sziklafal mellett; csupán az az egy hiba esett bennük, hogy fej nélkül álltak ottan. Legeslegelől a vezér maga, nagy piros köpenyegében, rendjelekkel diszített köntöse még ékesebb volt egy lándzsadöféstől, melytől elborította a vér. Olyan tréfás látvány volt az egész: egy hadsor, melynek feje nincs.
Haza szállinkozó lovasok Alabin seregéből azután egész csodákat beszéltek el a tábornoknak az éjszakai rohamról, az ördögök ezredeiről, mely ellenkező tudósításokból olyan zűrzavaros gombolyag keletkezett, hogy kevésbé jártas vezér, mint Karvajoff, el nem igazodott volna rajta. Ő azonban alkalmat vett magának ez eseményben következő összefüggést találni s azt a kormányzónak Szebasztopolba megküldeni, remek mintájául minden későbbi haditudósításoknak:
«Van szerencsém excellentiádat tudósítani, miszerint az éjjel a kóbor tatársereg egy csapatja az élelemben szükséget szenvedő várbelieknek nehány ezer darab marhát akart becsempészni. Kellő intézkedéseim és seregünk bátor figyelme meghiusítá az alattomos kisérletet, s az egész gulyát sikerült elfognunk. Az ellenség nagy veszteséggel vonult a várba vissza. Ha Miriám dandárnok az ellenség megkerülése végett kiküldött szibériai 7-ik zászlóaljjal el nem késik, az egész ellenséges csapatot elfogjuk. Igy is nagy veszteségük volt. Az említett dandárnokon kívül, ki késedelmének áldozata lett, közülünk senki sem esett el a harczban (igazat mondott, mert mind ott álltak a falhoz támogatva). Ki kell azonban Alabin őrnagyot emelnem, ki az ellenség visszavetése alkalmával hősi küzdelem közepett veszélyes sebet kapott, s még sebesülten is folyvást megtartá a vezényletet. Sajnálom, hogy az ellenség veszteségéről pontos tudomást nem szerezhettem, miután szokásuk a tatároknak magukat lovaikhoz kötözni, hogy az ütközetben, ha meghalnak, se essenek le a földre. Ez érzékeny csapás után minden perczben várom, hogy a lázadó Mirza életre-halálra megadja magát stb.
Ezt a tudósítást aztán rábizta egy kozákra; a kozákot még az nap délben lelőtték a belbeki nádasok között s a haditudósítás még azon este szerencsésen megérkezett – Mezre várba, és átadatott Mirza Kobulnak magának.
IX. A MENYEGZŐ.
Kinek volna gondja Mezrevár paradicsomában arra: minő haditerveket főz Karvajoff táborkara? Hogy készíti hadi tudósításait, hogy állítja fel ezredeit?
A fényes keleti virágok most is oly pompában nyilnak, az érett kalász most is úgy hullámzik, a szelid galambok most is úgy turbékolnak, mint az előtt, Oroszország egész tüzérserege nem szomoríthatja meg őket.
A várkastély tornáczában vidám csengetyűs zene szól, lenn az udvaron fiatal tánczos leányok játszanak hosszú rózsafüzérekkel tüneményes játékot, a termekben díszes férfiak serege van összegyűlve, fényes ó-nemzeti öltözeteikben.
A körterem falai nem látszanak a virágfüzérektől, a palló nem a selyemszőnyegektől és az asztalok a drága edényektől.
Mirza Kobul egyetlen unokája lakodalmát üli ma, azért van mindenkinek jó kedve, csak a menyasszonynak nincs.
Senki sem tudja még, hogy ki lesz a vőlegény?
Választani ugyan könnyű annyi derék férfi közül, de kinek volna bátorsága azt a fehér virágot leszakítani, ki azért lett olyan halvány, mert gyűlöli azt, a kit szeret?
Csak Kuván és a vén csárdás látszanak tudni a titkot; ha kérdezi más, hallgatnak és mosolyognak.
Nyilnak a belső ajtók, kilép az egyiken Mirza Kobul, földig érő skarlát kaftányában, mely alól gyémántos öve csillog elő, keresztül tüzött hosszú handzsárjával; a másikon Szendereli jő elő, földresütött szép szemekkel, alabástrom fehér arczczal; kis énekes madárkája szomorúan meghúzta magát úrnője vállán, mintha ő is osztaná annak bánatát; nem szabad őt onnan elhajtani, Szendereli nem szeret már e világon semmit, csak e kis énekes madárkát.
Háta mögött jön a törpe Dzsula, két akkora toll-legyezővel, mint jó maga, s olyan jókedvűen mosolyog mindenkire, mintha szüksége volna arczának e torzképre, hogy még furcsább legyen.
A Mirza megfogva unokája kezét, kivezeti őt vendégei elé s nyájasan üdvözölve őket, mond:
– Kedves rokonaim; örvendjetek e napon, mely azért virradt fel, hogy egy új ünneppel szaporítsa Mezre vár évkönyveit. Családom utolsó sarjadékát akarom eljegyzeni nemzetünk legderekabb fiával. Ki legyen az, ki e czímet bátor elfogadni? azt itéljétek meg ti magatok.
E szóknál tenyerébe csattantott háromszor a Mirza, a virágkoszorúk egy harmadik ajtóról vonultak félre s az összegyűltek előtt állott – az arany álarcz…
A meglepetés hangja hallatszott minden ajkról.
Ki ne ismerné őt? ki ne látta volna őt véletlenül, hivatlanul megjelenni, valahányszor nagy veszély fenyegette ügyeiket? ki ne látta volna őt bátran harczolni éjszakai támadások alatt? Ki ne tudná, hogy a legcsodásabb vállalatokat ő vezette mindig, soha rajta nem vesztett, soha társait veszélybe nem vitte és rendesen oly véletlenül tünt el, mint megjelent.
De a csodálkozásnak méltó helye volt itt: eddig mindenki a Mirzát vélte ez álarcz alatt sejthetni, s csak most emlékezék vissza azon délczeg, telt termetre, mely a Mirza csontos testalkatával alig volt összeegyeztethető.
– Elismeritek-e, kérdé Mirza Kobul, hogy ő nemzetünk legderekabb hőse?
Mindnyájan keblükre tették kezeiket és meghajták magukat válaszul az arany álarczos előtt.
Ekkor unokájához fordult Mirza Kobul s gyöngéd szeretettel kérdé tőle:
– És te elismered-e, hogy ő nemzetünk legdélczegebb, legszeretetreméltóbb fia?
Szendereli hallgatott, nem felelt; de a míg ő hallgatott, egyszerre a kis énekes madár elkezdé szárnyait rázogatni, fejét forgatni jobbra-balra, s mintha ő akarna úrnője helyett felelni, énekelni kezde, vígan csattogva repesve.
Mirza Kobul inte az arany álarczosnak, hogy nyujtsa kezét Szenderelinek.
Az álarczos kinyujtá jobbját és azon a kezén csak négy ujj volt, a legkisebb hiányzott.
Szendereli mélán bámult maga elé s alig látszott valamit tudni arról, a mi körüle történik.
De a kis énekes madár elszállt a leány válláról s mindenki bámulatára odarepült a lovag kinyujtott kezére, egyik ujjról a másikra szökve s szökdelései közt víg fecsegéssel tekintgetve reá vissza, mintha kérdené, hát az ötödik ujj hová lett?
Ekkor lassan leemelé képéről az álarczot a rejtélyes alak s azon pillanatban az egész terem egy név kiáltásától rendült meg:
«Miriám!»
Valóban ő volt az. Az annyira gyűlölt, annyira szeretett ifju, kiről azt mondták, hogy áruló, kit szájával szidalmazott minden tatár, míg szivével menteni törekedett.
Néhány elkeserült férfi az első indulatra handzsárt rántott s a gyűlölt alaknak rohant, a midőn Szendereli felocsúdva kábulatából, gyorsan odaveté magát az ifju keblére s gyönge testével készült őt megvédelmezni; míg a Mirza nyájas komolysággal csillapítá le a dühöngőket.
– Ő az én legkedvesebb hősöm.
– Nem árult-e el mindnyájunkat ellenségeinknek?
– A mit tett, parancsomra tevé; felelt a Mirza. A mit kimondott, akaratommal mondta ki. Hogy pedig én miért ismertettem meg magamat ellenségeinkkel? azt azért tevém, mert elég erősnek érzem magamat velük megküzdhetni s üdvözlöm az órát, melyben völgyeinkbe alászálltak, hogy soha el ne távozzanak innen!
Azzal megszorítá az ifju kezét, ki zokogó kedvesét tartá keblén, a túlboldog, az örömében felviduló Szenderelit s kivezetve őt palotája erkélyére, bemutatá az egybegyűlt harczosoknak, mint ezentúli vezérüket az oroszok elleni harczban.
Alabin odalenn hallhatá a víg kürtriadalt, mely a sziklatetőkről aláhangzott; hát még ha azon áldomásokat hallotta volna, miket a víg menyegzői lakomában a legboldogabb pár örömére ittak s a legszerencsétlenebb orosz vezér veszedelmére! Hátha még azokat az édes suttogásokat hallhatta volna, miket a tauriai föld legszebb leánya váltott örömittas vőlegényével! hátha még azokat a titkos beszédeket hallhatta volna, miket a tatár főnökök egymás között tettek elleneik megrontására Miriámmal!
A míg a hold fenn az égen, addig az ifju vőlegény menyasszonyáé leend és a menyországé, a mint az lemenend, a csatáké és véres öldöklésé.
Odalenn pedig Marzia városban épen akkor vitték a hősileg elhullott bajnok Miriám holttestét a sírba nagy katonai díszelgéssel; a ki pedig nem volt egyéb, mint egy szegény elesett orosz katona, kit amaz éjjel Miriám köntösébe öltöztettek.
Hisz az a kitünő köntös épen azért volt rajta, hogy Dzsula harczosai rá ismerjenek róla és rá ne lőjjenek.
X. SZÁMADÁS.
Miriám a boldogság rózsaágyán szendergett. Arcza kedvese selyemfürteivel betakarva, szemei annak ajkától lezárva; lelkeik egymással enyelegtek álmaikban.
Ekkor koczogtatnak ajtaján, a boldog vőlegény felébred, észrevétlenül kivonja karját szép menyasszonya feje alól s kilép az ajtón. A másik terem sötét, nem lát senkit, de hallja a suttogásokból, hogy sokan vannak jelen, s hálószobájának ajtaja azonnal bezáródik, a mint kilépett rajta.
– Miriám! szólítá meg egy hang a sötétben. Engedtük, hogy örülj a szerelemnek és légy boldog estétől éjfélig; most úgy figyelj szavainkra, hogy Krimia vezéri széke előtt állsz, az elnyomott, a meggyalázott Krimia utolsó szabad földének utolsó bajnokai előtt. Ez a ház nem csupán Mirza Kobul háza, ez a tatár nemzeté s a ki azt elárulja, nem magát árulja el, hanem bennünket is és birája annak a nemzet. Elismered-e nemzetnek elszegényült, elzüllött fajodat?
– Meghajtom magamat előttetek, válaszolt Miriám.
– Mi feltétlen hűséget esküdtünk a Mirzának, folytatá a hang, de ő is hűséget, okosságot esküdött nekünk veled együtt. Hű és okos voltál-e mindig?
– Hű és okos voltam.
– Mered bizonyságait adni ennek?
– Életem rajta.
– Tehát felelj: miért fedezted fel az oroszok előtt erős rejtekünket?
– Hogy kényszerítsem őket a harczot velünk megkezdeni.
– Te adtad a tervet nekik, mint csalják ki seregünk egy részét e rejtekből?
– De én voltam az arany álarczos, ki Kuvánt értesítém a veszély felől, ki a parancsot számára megszereztem s a visszatérésre útat nyitottam.
– Te foglalád el a malomerődöt, éjjel ravaszul rohanva meg azt?
– De én vettetém azt a légbe elfoglalóikkal együtt, elfordítva a csak általam ismert villanytelep billentyűjét az alagúti üldözés alatt.
– Feleltél. Midőn mindenki árulónak kiáltott, Mirza Kobul megparancsolá nekünk, hogy személyed sérthetetlen és sem orozva, sem csatában téged bántani nem szabad. Szót fogadtunk. E parancs nélkül nem éltél volna tavasztól őszig; midőn rád lőttek is, készakarva lovadat lőtték meg; a Mirza parancsolta, hogy ellenfeleinket megerősítse hozzád való bizalmukban. Ámde felelj most arra, a mi legnagyobb, legsúlyosabb kérdés: te ismered a Mirzával messzelátó terveinket. Nem czéltalan lázongásért, nem rablás, hetyke vitézkedés végett keresők mi magunknak e rejtekhelyet; hanem azért, hogy itt e folton fenntartsuk nemzetünk életének csiráit addig, a míg eljön az idő, melyben ismét nagy terebélyes pálma lehet abból. Felelj, miért kezdtétek most e harczot? Miért állítottatok ki bennünket a sorompókba? Mert ha esztelen dicsvágy vezette elméteket, akkor árulást követtetek el nem rajtunk, hanem a jövendőn.
– Azt mondád, felelt Miriám, e helyen kellett fentartanunk nemzetünk életét, a míg eljön az idő, melyben régi hatalmunk visszavívására újra előkereshetjük a megrozsdásodott fegyvereket. Im halljátok tehát: a várt idő eljött! Egész Európa hatalmas népei kardot vontak az orosz hódító ellen, s ez órában hatvanezer angol és frank vitéz vitorlázik a Fekete-tengeren keresztül Krim partjai felé, ellenfeleinket megtörni e földön; s nem telik egy holdforgás bele, hogy meghallandják ágyúik dörgését az átkos Akhtiár falai. Azért itt az idő, melyben mi is kirántsuk kardjainkat s halált kiáltsunk a moszkók fejére!
Egy névtelen örömriadal, egy őrülettel határos kiáltás zendült meg e szavaira Miriámnak.
– Allah akbár! Allah kérim! hangzott a kéjtől reszkető ajkakról, mely közé egy magányos «Alleloa!» is vegyült: ez az örmény szava lehetett.
A férfiak odarohantak Miriámhoz, összecsókolták orczáját, kezeit, köntöse szegélyét, s a szónokló férfi kezét fejére téve rebegé:
– Légy áldott és légy boldog.
Azután elcsendesült minden, a hálószoba ajtaja újra megnyilt Miriám háta mögött, s ő visszalépett rajta. Szép nesztelenül odahajolt álmodó menyasszonya fölé s egy halk csókot nyomott halványpiros arczára. A szerelmes hölgy félálomban erősen szorítá férjét pihegő keblére s izgatott hangon suttogá:
– Milyen jó, hogy itt vagy. Azt álmodtam, hogy felkeltél innen, kiléptél egy sötét szobába, a hol semmit sem lehetett látni. Előtted álltak férfiak, kik kérdezősködtek tőled. Hátad mögött állt két bakó, fejed fölött emelt pallosokkal kezeikben; ha egy hamis feleletet adtál volna, leütötték volna fejedet.
Miriám megcsókolta a kedves álmodó ajkát:
– Miért álmodol te ily borzalmakat, én szelid szerelmem? Nem voltam én tőled távol, nem akart engemet bántani senki. Álmodjál te virágnyilásról és galambnevetésről.
– Pedig oly elevenen hallottam valami kiáltozást.
– Az imámok éneke volt az, kedvesem. Hallod, most is hangzik. Hajnalra fordul az idő. A hajnal a szerelem órája, álmodjál szerelemről s ébredj szerelemre én lelkem gyönyörűsége.
A boldog ifju csókokba fullasztá szép arája sötét aggodalmát.
Künn a karcsú mecset tornyában pedig hirdeté az imám vontatott énekkel: hogy egy az Isten és az Allah, nagy és hatalmas Isten!
* * *
A hogy Miriám a kész tervet Karvajoff kezébe adá, úgy vevé annak hasznát a főparancsnok. Egy álláspontot sem kellett változtatni rajta.
A völgy mélységét elfoglalva, tökéletesen körül lehetett zárni a sziklatömeg homlokzatát, melynek hátrésze hozzájárulhatlan volt ugyan, de épen ezért az ostromlottaknak sem nyujthatott menedéket. A mélységeken át a sziklatetőre szorult tatárok meg nem menekülhettek.
Karvajoffnak egy valóban nagyszerű terve támadt.
A helyett, hogy seregeit egy kétséges sikerű ostromra vezesse, elkezdett egy hosszú alagútat a szikla alá furatni, azt elláttatá oldalkamarákkal.
E kamarákat szándékozott lőporral megtölteni s több ezer mázsányi lőpor fellobbantásával az egész tömör sziklát egyszerre szétrepeszteni.
Az eszme ördögien szép volt, egy lélek sem fog a tatárok közül megmenekülhetni, és ha mind valamennyien a csodák mesés hősei volnának, és ha ezer ágyú őrzené sánczaikat, még sem szabadulhatna meg közülök senki; egy veszni induló vulkánra van építve váruk.
A tatárok tudhaták e munkálatokat, de nem volt módjukban megakadályozni.
Az első héten lebocsátott Mirza Kobul egy fogoly oroszt Karvajoffhoz, ki által felszólítá alkudozásokra.
Föltételei elég fenhéjázók és büszkék voltak.
Azt kivánta, hogy ő és társai mind mehessenek szabadon az ostromlott helyből Stambulba, kincseiket és fegyvereiket magukkal vihetvén.
Karvajoff természetesen gúnyos megvetéssel utasítá vissza e kérelmet.
Második héten újra felszólítá a Mirza békülésre. Most már csak puszta életkegyelmet kért maga és társai számára.
Karvajoff azt izente vissza, hogy adja meg magát életre halálra.
Ismét elmult egy hét, az oroszok mindig beljebb hatoltak a sziklába az alagúttal, a Mirza egyre izengetett ki; csak magát, csak családját akarta már megszabadítani; legvégül már csak azt kérte a tábornoktól, hogy legalább unokáját engedje megszabadulni, az ártatlan Szenderelit.
A tábornok egy perczig sem tétovázott. Senki sem szabadul meg onnan, még az ártatlan leány sem; veszszen az is a többivel. Pedig ez a leány az ő tulajdon gyermeke volt.
Ekkor aztán azt izente neki vissza a Mirza, hogy vigyázzon tehát magára a tábornok és hadseregeire; mert a következő éjjel meg fogják őt rohanni a tatárok saját táborában s a milyen fegyverrel ő vívott ellenük, olyan fegyverrel sújtanak ők vissza s a mint ő nem irgalmazott még a szelid gyermeknek sem, úgy nem fognak ők irgalmazni senkinek s betöltik az orosz sereg jajkiáltásával a mezrei völgyet s jól tartják a környék minden fenevadait a moszkó vitézek véres hulláival.
Karvajoff ostoba kérkedésnek vette e választ s nem sokat ügyelt rá.
Megdöbbenté azonban egy körülmény: a khámok utódának ez izenete után, valahány tatár család volt Marziában, mind összeszedte sátorfáit s kihurczolkodott az erdőkbe; nem mertek többé a városban maradni.
A tábornok még sem hitte, hogy valamitől félnie lehessen. Csapatjai mindenütt csatakészen álltak az árkokban melyek szokatlanul ki voltak száradva ez időben, a hegyi útak szoros átjárásai mindenütt ágyúkkal voltak elzárva, szilárd torlaszok választák el a várost a mezrei sziklától, melyek mögött éber lánczolatban volt felállítva a dzsidás lovasság; ember keresztül nem törhet ennyi ellentálló erőn!
Ember nem! De hátha emberinél hatalmasabb erők szállnak le a harczba?
Mindenki kétségbeesett harczra volt készen.
A tatárok ismerve a végveszélyt, mely őket fenyegette, jobbnak tarthaták kirohanni s karddal kezükben esni el, mint az összeomló sziklák közé temetkezni védhetlenül. Ez a kétségbeesett tusa bizonyosan sok vérbe fog kerülni, de végtére is csak az ő vérük lesz az, mely hamarább elfogy.
Ebből a sziklazsákból még egyenlő erővel is lehetetlen volna magukat keresztülvágniok, az egész úton a völgytorkolatig több mint húsz ágyútelepet kellene elfoglalniok s odaérve vagy a veszélyes sziklaoldalon egyenként végig haladniok, vagy rohammal vágtatniok a hídnak. Hisz ez mind merő lehetetlenség. Ha Karvajoffnak egyéb hadserege nem volna, mint tüzérjei, még akkor sem menekülhetnének meg a tatárok.
Vagy talán a mély árkokban akarnak előjönni? El vannak azok is foglalva az orosz gyalogságtól, gátak vannak emelve levágott fákból, miknek kifelé fordított gallyai közül a czéllövészek bizton ellövöldözhetik elleneiket.
Maga Karvajoff a lovassággal az erdők között áll, honnan minden oldalra fordulhat nem remélt veszély idején.
Ez éjjel épen holdtölte volt, az éji rohamra kedvezőtlen idő a tatároknak: az egész vidék olyan fényben úszott, mint déli nappal; egy futó őzet meg lehete látni az erdőben.
Ekkor a mezrevári sziklatetőn egymás után három röppentyűt bocsátottak fel a légbe, s hármas kürtszó hallatszott hosszasan vontatva az éjben.
A jó emberek még be is jelentik, hogy mikor kezdik a rohamot.
A mint a harmadik röppentyű elpattant, Karvajoff tábornok és lovasai valami távoli morajt kezdtek hallani, valami olyszerű zúgó dübörgést, mintha óriási ménlovak s érczszekerek rohannának vashidakon keresztül s azon pillanatban ijesztő ordítás hangzott fel a hegyárkokból, hol az orosz gyalogság volt elrejtve. Elébb csak a malomerőd előtt, majd a mezrei rom alatt és az alagútnál, azután mindenütt egyszerre; és e vészkiáltás oly átalános volt, mintha valamennyi katonáját egyszerre gyilkolnák ottan, és oly rövid, hogy egy perczben tartott egy helyen, már a másikban húsz ölnyire kezdődött újra.
A tábornok nem birta elképzelni, mi történik ottan, mi történik köröskörül mindenütt, a zavart jajgatást csak egy folytonos ijesztő menydörgés multa felül, mely siketítő zajjal tört alá a hegyek közül.
Nehány pillanat mulva látta, mint futnak el tüzérei a kiszegzett ágyúktól, a nélkül, hogy egy lövést tennének, mint nyargalnak legbátrabb tisztjei álláspontjaikról megeresztett kantárral, hogy intenek a segítségükre jövőknek, hogy térjenek vissza és ne közelítsenek.
Mi történik itt?
Minő pokoli munkát végzett Mirza Kobul?
Hetek óta mindig magasabbra emelt erős gátakkal zárta el a hegyi folyamot s most egyszerre elszakíttatá e gátakat, s mintha a tenger szakadt volna a völgyre alá, öt percz alatt az egész lapály víz alá volt merítve.
Mit használt a seregek száma, mit az ágyúk és tűzaknák az ostromlóknak? Imádkozásra is rövid volt az idő, nem hogy menekülésre.
Mint a Faraó seregeit elnyelő hullám, jött sebesen a harsogó vizár, egyszerre betöltve hat ölnyi mély medrét, melynek száraz fenekén fegyverrel kezükben álltak a megrémült csapatok. Egy perczig álltak, egy perczig futottak, a harmadik perczben ragadta őket magukkal a hullám, összehabarva véres csontjaikat széttépett faderekakkal s odahengerített szikladarabokkal.
Ah a vízár szilaj vad paripa, egy perczben hátára kapja lovagját, másikban összegázolja, fehér tajtéksörényébe hiába kapkod a haldokló keze.
A vízroham mindig óriásibb mértékben kezde nőni; a hegykanyarulatnál, hol medre megszűkült, visszatorlott s akkor öt percz alatt öles magasságnyi árral borítá a magasabb helyeket, túlhágott partjain, elönté a várost s odahordá Karvajoff lábai elé holt, összetört vitézeit, kik az iszapos vízforgókban, mint kuszált szemét kavarogtak alá s fel.
Víz alá merült a lőpor, a szekereket, mint gyermekek papiros játékait vagdalta a sziklákhoz a vízár. Itt-ott egy menekvő lovas látszott, kivel jó paripája úszott ki a vízből; egyszer azután valami sziklagödörnél forgót támasztott a víz s elnyelt lovagot és paripát.
Karvajoff nem tudott szólni, nem tudott sírni, nem tudott egy pisztolyt kihúzni és azzal főbelőni magát. Nem volt eszmélete, nem volt gondolata e perczek alatt.
Törzstisztei végre figyelmeztették, hogy siessen magát megmenteni; mintha nem is hallotta volna a szót. Vagy tán hallotta azt, de oly rettenetesnek tartá azt, hogy nem birta értelmét lelkébe fogadni. Ő meneküljön! a mezrevári csikósok elől, kiknek könyörgését megveté, kiket kigúnyolt, kiket a halálnak áldozott. És most ő meneküljön előlök! Inkább a csatában veszszen el!
De itt nincsen csata. Itt csak egy ellenség harczol és az nagy úr, az nem ád győzelmet senkinek maga felett. Nem is alkuszik, nem ir békepontokat. A hab már a paripák szügyét éri; az emberi akarat még daczolna, de az állat érzi Isten közellétét s félve, horkolva ágaskodik és fordul vissza lovagjával. Karvajoff akarata ellenére kénytelen elhagyni a mezrevári völgyet s a magaslatokra vonulni.
Az ostromra, a megszállásra gondolni sem lehetett többé; a Mirza nem közönséges ember, a Mirza egy dæmon, ki nemcsak fegyverrel kezében harczol, hanem elemekkel is; tűz, víz és föld az ő szövetségesei e helyen.
Amaz önmegalázó alkudozás, a szinlett kétségbeesés véghatározata, mind csak arra való volt nála, hogy ellenfeleit jobban tőreibe csalja.
Hogy szól a zene és a diadalének a mezrevári fokról, midőn Karvajoff tábora töredékei futva hagyják el a völgyet!
Az oroszok távozó csapatjai csak hajnalra érték el a hegy bejáratait, mert a hidat elszaggatá az ár, s a hosszabb útra kellett kerülniök. Egész éjjel tartott a rohanó vízár zúgása a völgy mélyében, reggel felé kezdett el csak csillapodni, elhallgatni.
A mint Karvajoff a síkra kiért, épen akkor jött fel a nap. Borzasztó kép volt az, melyre sugárait veté. Az egész síkság a folyam mentében roppant kövekkel beterítve, miket az erőszakos ár mérföldeken át hengergetve oly gömbölyűre csiszolt, mintha esztergából kerültek volna ki; a felhalmozott kő és iszap között jó vitézek és paripák megcsonkított hullái, egymásra torlasztva és szétszórva a síkon.
A tábornoknak ott kellett a hullákon átléptetni paripáival s a mint végig ment rajtok, kicsordult a köny szeméből.
* * *
Karvajoff Szimferopolba érve serege maradványaival, értesült Menczikoff herczeg vesztesége felől az Alma alatt.
Az a szerencse volt rá nézve ebben, hogy félrevonta róla a figyelmet. A szövetséges hadsereg támadása háttérbe szorítá a meséket Mirza Kobul felől.
Szebasztopolban megolvasták Karvajoff jelentését vesztett csatája felől s vállat vontak rá. A kormányzó azt az észrevételt tette reá, hogy az érdemes tábornok egygyel szaporította az ezeregy éjszaka meséit. Itt is, mint azokban, túlvilági tündérek jönnek a választott herczegek védelmére, kik lehelletükkel seprik el a hadsereget.
Ennél jobb mesét is gondolhatott volna ki a tábornok.
Mint Alabin féltitokban kibeszélte, Karvajoff rossz élelmezés miatt vesztette el serege két harmadát, a többi mind költemény.
Ez volt a leghihetőbb magyarázat s vizsgálatra már nem maradt idő, mert a szövetséges hadsereg Szebasztopol előtt áll.
Karvajoff végképen kiesett a kegyelemből.
Az inkermani ütközet előtt csak azért folyamodott, hogy mint önkénytes, mint közvitéz harczolhasson az orosz sereg között. Ezt nem lehetett tőle megtagadni. De hadosztályt nem biztak rá többet, még csak egy káplár alját sem.
Abban az ütközetben úgy harczolt a tábornok, mint illik derék közvitézhez. Tizenkét sebet kapott, mind dicsőséges szuronydöfést, úgy esett el.
Halála használt annyit az orosz nemzetnek, hogy a vesztett ütközet bűnét reá lehetett róni. Azt mondták, hogy ő volt az oka az oroszok veszteségének.
A moszkóknál ez a fizetés. Az élve maradók a halottakra róják hibáikat; a szilisztriai kudarcz gyalázatát is egy hősileg elesett tábornok sírjára tették emlékkő gyanánt.
Karvajoff helyét Alabin nyerte. Még sokra viheti dolgát.
* * *
Midőn a szövetségesek Eupatoriát erősíteni kezdték, egy dandár tatár lovasság csatlakozott hozzájuk, egy ifju s egy öreg főnöktől vezetve, kik csodákat beszéltek az oroszok ellen viselt harczaikról.
A komoly angol urak hitetlen arczczal hallgatták e tüneményes dolgokat; néha egyet mordultak félrefordított arczczal: humbug! A laestrigonok földén született férfiak beszédét válogatva kell hinni.
* * *
A jámbor tatárok azonban harczolni fognak, a míg erejökbe telik: nem nagy jóstehetség kell hozzá kitalálni, hányan maradnak meg közülök a harcz végén? El fognak hullani erre, arra. Senki sem törődik ő velök.
A jövendő majd megmutatja, van-e még számukra élet a világon?
Talán ki fognak pusztulni egészen a kis paradicsomból, melyet ők természetalkotta várnak (Krim) neveztek el, s akkor mint egy elszigetelt sírhalom álland, a világ minden idegen fajaitól őrzött félszigetben, a mezrevári magány, mint olyan sírhalom, melyből olykor előjönnek a halottak: idegen, ismeretlen alakok, kiknek nyelvét, baját, szomorúságát nem érti senki.
Talán még azután is örülni fognak azon a kis helyen; talán még azután is fognak uralkodásról álmodni; talán még azután is büszkén fogják mondani egymás közt, hogy az a darab föld még az ő nemzetük földe, melyet hódító meg nem tapodott, melynek még Tatárország a neve – egyik bükkfától a másikig?… s a csikósok, a gulyások, fogják egymást Mirzának, Khámnak, Kalga-szultánnak nevezni, a miről senkinek másnak nem szükség tudni semmit…
A TÁBORNOK ÉS AZ ASZTRÁLSZELLEM.
Mintegy tizennyolcz esztendővel ezelőtt, ezernyolczszáz ötvenhárom elején, olyan kevés érdekes dolgot találtak az emberek a földön, az egész élő világ oly érdektelen, oly unalmas kezdett lenni, hogy a midőn egy emberséges yankee felfedezte az asztrálszellemeket, a legkapósabb fogyasztási czikkel örvendezteté meg a blazirt közönséget, mely halálra unta már egymást, az örökös egyformaságú liaisonokat, a hang-nélküli operaénekeseket és a közelgő háború előkacsáit s örömmel vette, hogy annyi fád mulatság után székekkel, asztalokkal és egyéb szellemdús bútorokkal társalkodhatik.
Az ember akárhová ment, mindenütt asztalt, almáriomot, mángorlót tánczoltattak, a bútorokba idézett szellemnek kopogni kellett a kérdésre, lineával mutogatni az összeállítandó betűket, asztallábával irni komoly és humoristicus feleleteket, versben és prózában, elmondani, ki hány esztendős, mikoriban született, hol járt iskolába? kinek mennyi pénz van a zsebében? ez meg amaz a dolog mikor fog megtörténni? A szellemek feleltek mindenre; úgy látszik, igen jó mulatságnak találták ezekkel a vaksi halandókkal bohóskodni, s gyakorta hallottam közlekedő ujjaim hegyén keresztül, hogy kaczagtak rajtunk, midőn mi ájtatos képekkel betűztük ki leirt mondataikat.
Két hónapig az egész földkerekségen valamennyi asztal mind tánczolt, kopogott és irt, gyakran össze is vesztek egymással; egyik szellem igazat mondott, a másik nem; egyik jobban volt értesülve, a másik kevésbbé s ezek azután feleseltek egymással.
Az egész tüneménynek kilencz tizedrésze nyegleség, kilencz századrésze eleven képzelődés, kilencz ezredrésze állati magnetismus, de egy ezredrésze még is megmarad megfoghatlan valónak, a minek kitalálása az őrültek házába juttatja az embert, ha egyszerűen meg nem akar nyugodni azon mondásban, hogy sok van még az ég alatt, a miről a bölcsek nem is álmodtak, s hogy erről a tárgyról egy kicsinynyel többet értünk a semminél és egy kicsinynyel kevesebbet a valaminél.
Az 1854-ik év elején egy magas rangú orosz főtiszt utazott Oláhország felé, az orosz megszálló sereg ottani hadműködésében tettleges részt veendő.
A tábornoknak rég látott ismerői voltak Erdélyben; azokat ez alkalommal útjába ejté s egyiknek házában egy egész éjszakát töltött.
Beszéd közben a többi között szó volt egy szomszéd földesúr fiatal tizenhat éves leánykájáról, ki csoda dolgokat irat az asztallal, jövendőt mond, titkokat fedez fel s mindenféle nyelven beszél.
A tábornok kiváncsi volt e csodagyermeket látni, mire házi gazdája személyesen átmenvén szomszédjához, megkérte őt, hogy legyen szíves hozzája átjönni kisasszonyával, meg a kis irólábú asztallal, mire azok mind a hárman rögtön készen is voltak.
Az idegen tábornok polgári öltönyben volt: külsejéből itélve, tisztességes kereskedőnek lehete őt tartani. Az első üdvözlések után mindjárt papirt hoztak, a kis háromlábú asztalt ráállították, ekkor a kis látnoknő arra kérte a három jelenlevő férfit, hogy tegyék rá mindkét kezüket az asztalkára; ez megtörtént, akkor ő két ujja hegyét az asztal közepére helyezte; már most tessék kérdezősködni.
Az idegen úr mosolygott e gyermekes mulatságon, melyben neki is, nagy komoly embernek, részt kellett venni.
– Szóljon a szellemhez, biztatá őt a fiatal leányka.
– No hát szellem, szólt az idegen úr mosolyogva, mondd meg nekem, hogy hívnak engem?
A házi gazda ekkor levette kezét az asztalról, mert ő ismeré a tábornokot, míg a leányka nem is sejté annak kilétét.
E kérdésre valami finom perczegés kezdett el hallatszani az asztalka lábhegyeiben, egy párszor felemelte egyik-egyik lábát, s azután elkezdett határozott betűket formálni, még pedig mind a tábornok felé forgatva, ki a leánykával szemközt állt. Az irás alatt oly valami síró, nyögő, keserves hangot adott az asztal, mintha az neki valami nagy kínjára válnék.
Midőn készen volt a névvel, hirtelen körülkanyarította s azzal lefutott a papirról.
Oda e név volt irva:
«Wehler.»
Mindenki hangosan felkaczagott.
– No erről ugyan rosszul értesültél, derék szellem, mert ez báró S** tábornok, szólt nevetve a házi úr.
Csak a tábornok nem kaczagott. Ő el volt halványulva.
– Kérem, szólt halkan, gyöngéden a zavarba jött leánykához. Kérdezzünk tőle még egyet. S azután susogva kérdé: ki vagy te, a ki nekem ezt a feleletet adtad?
Az asztalka újra sírt, nyögött, járt, apró-apró betűcskéket irt, a végén odakanyarítá a szokásos névczifrát s a tábornok ezt a nevet látta maga elé irva:
«Marie.»
A tábornok nem szólt azután semmit, udvariasan meghajtá magát a leányka előtt, összehajtá a papirt, melyre a két név volt irva s azt keblébe tevé.
Azután még egy ideig mulattak, tréfálóztak, beszéltek közönyös tárgyak felől; midőn a társaság eloszlott, a tábornok arra kérte a szíves kisasszonyt, hogy engedje át reggelig azt a kis asztalkát.
– Tartsa meg ön azt emlékül.
A tábornok megköszönte az ajándékot s mindenkit azon meggyőződésben hagyott, hogy milyen udvarias tud lenni ez az orosz hadastyán: nehogy kellemetlen pirulásnak tegye ki a szép kis látnoknőt, inkább oly arczot csinál, mintha meg volna győződve, s lovagias illedelemből, a helyett, hogy szemei közé nevetne, proselytájának vallja magát.
Azután mindenki eltávozott szobáiba; a tábornok is aludni ment és a midőn egyedül volt, midőn ajtaját bezárta, eszébe jutott egy különös történet.
Régen, régen, több mint harmincz esztendő előtt élt egy szegény kézmüveslegény Németországban, a kinek neve volt Wehler; ez szeretett ott egy szép leányt, a kit Marienak neveztek és a leány nem lehetett az övé, mert az ifju nagyon szegény volt, s a szülők nem adták hozzá, ha csak gazdaggá nem tud lenni.
Senki sem szerencsés hazájában, gondolá a szegény ifju, s elbúcsúzott kedvesétől, nagy esküvést téve egymásnak, hogy soha másé nem leendnek, s azzal elment a világba szerencsét keresni.
Végzete Oroszországba vitte. Ott egy évig munkája után látott; egy év mulva elmaradtak az elhagyott kedves levelei; irt pedig sokszor hozzája, de soha sem kapott választ; ezen való bánatában az ifju odahagyta békés foglalkozását, idegen nevet vőn fel s felcsapott katonának, épen háború volt akkor, remélte, hogy majd csak valahol egy golyó megszánja s elsöpri a földről.
A kétségbeesett ember, a boldogtalan szerelmes a legjobb katona; a csaták nem ölték meg az ifjut, hanem hírt szereztek számára s harmincz év mulva, mint a nagy orosz birodalom tábornokai közül egy, volt ismeretes a hadak történetében, s feledve volt előtte régen-régen az ifjukor minden édes ábrándja, suttogásos rózsalugasok s halavány nefelejtsek, mik helyett bombák és szuronyok és levágott fejek termettek új életútján.
A dicsőség kifizetett mindent.
És ime milyen bohóság az: egy vitéz harczedzett férfiut egy ily gyermekes tünemény megállít útjában, a mi utóljára is nem egyéb, mint egy ideggyönge leányzó kisértő réme.
Hisz azt tudja minden okos ember, hogy a szellemeknek más dolguk van, mint emberi balgatag kérdésekre kétértelmű feleleteket adni, és mégis annyi komoly férfi nem szégyenli magát hinni és bámulni rajta, és kérdéseket intézni a háromlábú asztalhoz és feljegyezni tárczájába a válaszokat, mint valami oraculumot.
Olyan nevetségesnek találta azt a tábornok is.
Hogy lehetne az? hát képes volna valami megmozdítani ezt az élettelen tárgyat, ha erős, izmos kezét reá tevé, s képes volna az valami határozott szótagot leirni az ő tudta, az ő befolyása nélkül, például, ha azt kérdezné tőle, hogy él-e még az a Marie, a kitől ő egykor olyan régen elvált?
Az asztalka elébb reszketett, talán csak a rajta levő kéztől, később egy oldalán felemelkedett, tán a túloldali erősebb nyomás miatt, végre elkezdett jobbra-balra csúszkálni, bizonyosan a rátett kéz vérlüktetése miatt és semmi egyébért.
Ezek nem lehetnek betűk, gondolá a tábornok magában s midőn megunta a tréfát s felkapta az asztalkát a papirról, rajta volt irva német betűkkel ez a szó:
«Todt.» (Meghalt).
A tábornok halkan kérdezé: «mikor?»
A felelet ugyanazon év volt, melyben a levelek elmaradtak Németországból.
Többé semmi sem ingatta meg a tábornokot hitében.
Ez az éjszaka egészen átváltoztatta őt. Gondolkozó, mélázó lett, egész órákat eltöltött magában egy-egy szobába bezárkózva s ott kérdezgeté szellemét multról és jövőről, a mire az mindig adott csodás, váratlan feleleteket.
– Szeretsz-e még?
– Most kevéssé, később jobban.
– Foglak-e valaha láthatni?
– Még ez évben.
– Hol?
– Szilisztria alatt.
A tábornokról azt hivék, hogy az elzárkózás óráiban csataterveit készíti; valami titkos, rejtélyes terveket, a miket még csak sejteni sem szabad másnak.
És valóban azzal is foglalkozott ő. Megkérdezé titkos szellemétől ellenségei létszámát, hadi állásait, vezéreinek hollétét, titkos terveiket, miket azok még le sem irtak, csak szíveikben tartogatnak; a szellem felelt minden kérdésre, s a tábornok tiszttársai bámulatára a legcsudálatosabb pontossággal tudá előadni a hadi tanácsban, hol vannak Szilisztriának legkönnyebben ostromolható pontjai, mely helyeken nem kell tartani az ellenfél tűzaknáitól, hány ágyú van itt és ott felállítva, Omer pasa hányad magával áll itt vagy amott? S végül, hogy a győzelem több, mint bizonyos, mert a rés ezen meg ezen a helyen fog lövetni, s a várba út nyilik rajta, még a napját is megmondá, a melyen az történni fog.
Oh milyen jó mulatságuk lehet a szelid szellemeknek velünk. Hogy valaki újra feltalálta a módot, mint lehet emberen kivüli lényekkel megismerkedni, a mi különben régi dolog.
Hogy mulatják ők magukat rajtunk, apró árnyékokon, kiknek legnagyobb eszméi olyan semmik, mint a szivárvány támadó színe, kik élünk, küzdünk, harczolunk és meghalunk oly csodadolgokért, a mikre gondolni nevetség, kik azt hiszszük, hogy nagy dolgokat követünk el, hogy tetteink átkisérnek bennünket a síron, és nevetség elnézni onnan felülről, hogy dúl-fúl, iparkodik ez a kis morzsányi furcsa ázalék, épít nagy törekedéssel halmot halomra és nevezi azt bekerített várnak, mi nem egyéb, mint egy-egy hangyafészek, és megteszi egymást nagynak, hatalmasnak és maga sem egyéb, mint egy picziny féreg, a mi beszélni tud, és elnevezi magát a világ urának, midőn egész csillagzata alig látszik el a legközelebbi napig kölcsön kapott fényével és azt kérdi nagy fennyen: «ki van még a világon rajtam kívül?» miként a sajtpondró, mely azt hiszi, hogy ez a világ csupán sajtból áll és abban ő a teremtés remeke.
Óh ti bölcsek, óh ti hatalmasok, óh ti nagy emberek, milyen semmik vagytok ti mind, és hogy kellene magatokat szégyenlenetek egy csepp víz előtt, mely tán épen úgy tele van apró lényekkel, a kik századokra osztják a pillanatot s világtörténetet alkotnak egy reszkető falevél körületén, a míg onnan az első szélfuvallat a vízcseppet le nem rázza.
A balga nép még azt hiszi, hogy a szellemekkeli érintkezés csak arra való, hogy a távirdát pótolja, hogy a ki ujságot restell hordatni, megkérdezhesse őrszellemétől, mi történt most itt és amott, mikor veszik be Szebasztopolt, mikor harczolnak a Duna mellett; hogy silány érdekeit előmozdítsa, hogy mondja meg, micsoda számok jönnek ki a lutrin? fog-e ez és ez a terve sikerülni? hogy fejtsen meg neki találós meséket; mondja meg, hány éves ez meg amaz, kinek hány garas nyomja a zsebét? ebből meg amabból a chimærából lesz-e valaha valami? nevezze meg, ki lopta el a kabátját? s leskelődjék felesége, vagy szeretője után, hol jár most és kivel enyeleg?
Óh milyen jó mulatság a szellemnek az ilyen kérdezősködőt orránál fogva belevezetni a sárba, a ki tréfát, mulatságot akar magának szerezni azok által, a kiknek jelenléte miatt húsos idegzetében minden rostszálacskának a borzalomtól kellene reszketni, a kikre gondolva el kellene feledni egy napig tartó eszméit, mik roskatag poralkotmányát izgásban tartják, s a helyett, hogy gazdagság, szerelem, dicsőség felől tudakozódik tőlük, gondolna azon világra, a hol nevetnek e földi gondolatok felett.
Hogy nevethettek akkor a hirhedett tábornok felett, ki őrszellemétől ellenségei mozdulatait tudakozá!
Kémnek használta az égi tüneményt s szavai után indult.
Még itt alant is mosolygott rajta a nemhivők serege.
Midőn megtudták, hogy ** tábornok az asztrálszellemektől tudakozódik leendő hadmozdulatai intézése felől, azt jósolák neki, hogy meg fogja magát veretni.
Ő pedig annál erősebben hitt a rejtélyes nyilatkozatokban.
«A hatalmas úr, a minden oroszok czárja, azt parancsolá vitézeinek, hogy be kell venniök Szilisztria várát minden áron. Azért jobb, ha átadjátok kulcsait szép szerével.»
Ezt izené az orosz tábornok a török várkormányzónak.
Felelt vissza Mussza pasa:
«A hatalmas úr, a minden ozmanok szultánja, pedig azt parancsolá az ő vitézeinek, hogy meg kell tartaniok Szilisztria várát minden áron. Azért ha kulcs kell, jőjjetek érte.»
Hejh, drága kulcsok lesznek azok!
Olyan rövid az út az orosz sánczoktól a török várkapuig, mégis milyen hosszú! Hány jó orosz vitéz látja meg útközben a magas menyországot! Csak egy jó lövésnyi távolság az egész, szemeivel láthatja mindenki; mégis a míg odáig érne, letéved róla: ki égbe, ki pokolba.
Pedig a hatalmas úr megparancsolá, hogy ott kell lobogni az orosz zászlónak a félhold és csillag helyén – minden áron.
Elébb próbálják megvenni aranynyal, ha ez nem sikerül, fizessék ki vassal. Ha vasért sem olcsó, adjanak érte vért. Vért, a mennyi elég, hogy szigetként fogja körül az ostromlott várat, s hullákat, a mennyi elég, betemetni valamennyi sánczát.
Mi az emberélet háború idején? leirt szám, semmi más; a legolcsóbb minden létszerei között a hadviselésnek. Kard, ágyú, paripa mind sok pénzbe kerül; ember terem ingyen.
Az aranynyali próbák mind nem sikerültek, a golyókért is tudott a vitatott vár golyókkal felelni, sáncz ellenébe sánczot hányt a török, ágyú ellen ágyút állított, vitézség ellenébe vitézséget.
Ne tréfáljatok velök oly sokáig!
Kitűzik a napot, melyen átalános ostromot intéznek. A tábornok visszavonul a haditanács után magános lakába s ő is tanácsot tart titkos szellemével.
Az ismét megjelen hivására.
A tábornok oly áhitattal várta válaszait, minővel csak szellemet lehet várni.
– Fogunk-e győzni Szilisztria ellen? kérdi tőle, ajkait az asztalka közepére téve, hogy senki más ne hallja a súgást, egyedül a szellem.
– Nem sokára. Ez a válasz.
– Hol kell a támadást intéznünk?
– Az új erősség felől.
– Mitől tarthatunk legjobban?
– Az ellenfél tűzaknáitól.
– Hol vannak azok rejtve?
– Egyik a híddal egy vonalban; másik a sáncz szegletétől indul ki a nagy platánfáig, harmadik a zegzugos, betemetett kútnál végződik, negyedik több apró gödrökből áll a sáncz mentében, miket villanytelep sodronya köt össze.
A tábornok szemei ragyogtak e revelatiókra. Ily könnyű szerrel, minden fáradságos kutatás, fejtörő mérnöki számítás nélkül megtudá az ellenfél legveszélyesebb védszereinek hollétét.
Nem állhatá meg, hogy háladatosan meg ne csókolja a kerek asztalkát, mely őt ily titkokkal ismerteté meg.
Hogy kaczaghattak rajta odafenn!
Törődnek is ott a te aknáiddal és ágyútelepeiddel.
Ha egy vízbe esett hangyát kiszabadítasz a partra, vagy eltévedt gyermeket haza vezetsz édes anyjához, azt feljegyzik az égben rólad; nagy tetteid, dicsőséged – vak légy döngése a bezárt ablaküvegen.
A tábornok rögtön hozzáfogott az ellenaknák ásatásához azon irányban, melyet a szellem feljegyze számára.