A táborkar mérnökei fejeiket csóválták a munkálatotokon; helyiség, hadtani nézetek, rég megalapított rendszabályok hibásoknak tanusíták azokat; a nagy költséggel szerzett kémek tudósításai egészen ellenkeztek a tábornok tudomásaival. Néha a hadtanácsban figyelmezteték is e felőli aggodalmaikra. A tábornok csak mosolygott és nem felelt nekik. Hiszen mit tudtok ti? csak holt könyv és hazug emberi szó után indul tudomástok. Ám ő szellemekkel beszél. Az ő munkája bizonyos.
Tiszttársai végre abban kezdtek megnyugodni, hogy a tábornok tudja mit csinál, az eddigi munkálatok csak arra valók, hogy az ellenséget megcsalja velük s azok által álarczozza valódi tervét.
A tábornok pedig csak szellemével beszélt.
Már közel volt a nap, melyet meghatározott a szellem, hogy akkor fog vele találkozni s ez lesz diadalának napja.
A tábornok végzetes önfejűséggel e napot tűzé ki az ostrom megkezdésére.
Tisztei értesíték, hogy tűzaknái még nincsenek befejezve s ily félig kész állapotban megtörténhetik, hogy fellobbanásuk által több kárt tesznek majd az ostromló, mint az ostromlott seregben.
Megnyugtatá őket, ne legyen semmiről aggodalmuk.
Hisz ő már azt is tudta előre, melyik sáncz fog legelőbb beomlani? hol támad az első rés? hány órakor fogja a legelső orosz katona a török sánczon kitűzni a zászlót, még azt is megmondta szelleme, hogy kinek hívják azt a katonát? Pawloff a neve.
A tábornok el is küldé segédeit, hogy tudják ki a hadseregnél, ki az, a kit ott Pawloffnak hívnak?
Volt ilyen nevű ember minden ezrednél vagy húsz. A vezér megparancsolá, hogy mind azokat az első sorokba kell állítani s mindegyik kétszeres adagot kapjon a raki-ból.
Az ostrom előtti éjszakán ő maga sorba járta az előőrsöket, megvizsgálta a felfedendő telepek ágyúit, egész az ellenséges várfalakig belovagolt, az ellenfél előőrseinek tüzelése mellett.
A golyók jobbra-balra fütyöltek mellette. Mit törődött velök? A szellem tudatta vele, hogy holnap győzni fog.
Késő éjszaka volt, midőn sátorába visszatért, néhány órát pihenni akart még a véres munka előtt, s ledűlt tábori ágyára.
Mielőtt azonban lehunyta volna szemeit, tekintete tábori lámpájára vetődött, mely a zárüveg alatt úgy hányta-vetette lángját, mintha a legerősebb szél lobogtatná künn a szabadban.
– Ah, itt vagy már; sóhajta a tábornok. Jó, nem aluszom; beszéljünk együtt.
S fölkelt ágyáról, vette a háromlábú asztalkát s értekezett vele.
A szellem ma különösen beszédes volt; gyorsan és apró betűkkel irt, elmondott messze és távol történő dolgokat, hozott izeneteket rég meghalt emberektől, melyek mind igen találók voltak. Elmondá, hogy rajta kívül még jelen vannak a sátorban a hős Diebics, Puskin a költő, Mazeppa, Byron, a nagy philhellen és maga a czárnő, Katalin; – a tábornok nem merte kalapját fején tartani, s kezét mellére téve, nagy tisztelettel hajolt meg e nevek előtt.
A szellem elmondá neki, hogy mindenkinek van egy jó és egy rossz szelleme; a férfi jó szelleme rendesen nő, rossz szelleme férfi, hölgyeknél ez megfordítva találtatik.
A tábornok maga is egészen át volt szellemülve, midőn az első ébredőt megütötték sátora előtt, s midőn hadseregét felállítá, az ünnepélyes kyrie eleizon zengése közben arra gondolt, hogy a ki ily nagy szellemektől van körülvéve, annak győzelme bizonyos.
Erős hite volt abban, hogy intézkedései csalhatlanok.
A szürkület első világánál megnyitották a tűztelepek tüzeléseiket a török erőd ellen. A nagy ostromágyúk munkájától reszketett a föld köröskörül. Járta az izenet az egyik sáncztól a másikig süvöltő golyó képében; a ki egy ily izenetet kapott, többet tanult attól egy percz alatt, mint az előtt egész életében.
Az ágyúzás alatt szép csendesen haladnak a futóárkok védelme alatt az ostromsereg válogatott csapatjai, köztük akárhány Pawloff. Önbizalmuk, lelkesülésük a vezérével határos, ki győzelmén nem tud kétkedni.
Hiszen előre tudja, hogy e nap lesz megdicsőülése napja.
Csak a tűzakna fellobbanását kell még bevárni: az egy részét a sáncznak majd beontja s akkor rajta vitézek, elő az árkokból neki a támadt résnek.
A tábornok jelt adott az akna fellobbantására.
Egy perczig valami rövid reszketés érzett a földön, azután mintha tompa menydörgés gördülne végig ott alant, mely irtóztató csattanással végzi s a földet ketté hasító láng egész felleget hajt az ég magasáig.
A csattanást egy rémséges halálordítás követte és azután elkezdtek a göröngyök, a mázsányi kövek hullani a vezér táborkara körül.
A hogy előre megmondák: az akna visszafelé tört ki, s a helyett, hogy a török sánczot vetette volna fel, a futóárokba gyűjtött ostromcsapatot temeté be, zászlóival, ágyúival, s valamennyi Pawloffjával együtt.
Egy rémkiáltás hangzott végig az egész ostromló táboron. Az ozmanok egyszerre megnyiták aknáikat; az ostromló sereg azt vette észre, hogy egy élő pokol fölé van állítva; az orosz minák mindenütt kikerülték a törököket s együtt repültek azokkal a légbe. A víárkokat ledöntötte a földrengés, az ágyútelepeket eltemették saját sánczkosaraik, minden visszásan ütött ki.
E rémületes riadal közepett megnyiltak az ostromlott erőd kapui s vágtató hadcsoportok rohantak mindenünnen elő a megzilált orosz seregre, mely vitézsége, számereje daczára meg volt verve, mielőtt elleneinek süvegeit láthatta volna.
A tábornok – még mindig bízott szellemében.
Kirántá kardját, előre lovagolt s egy tömött csoport élén szembe szállt a kitörő ellenfél csapatjaival.
– Ne féljetek, kiálta; a nap dicsősége a mienk lesz!
Azon pillanatban egy golyó úgy találta, hogy lefordult lováról.
Csak azt látták még, hogy félig fölemelkedett a földről, jobb kezét kinyújtá, mintha egy senkitől nem látott alakkal szorítna kezet, egy érthetlen nevet suttogott, s azután lerogyott és meghalt.
Az ostrom végkép vissza volt verve, a muszkák elhagyták sánczaikat, víárkaikat és azokat, a kik ott vesztek bennük; és ott veszett azokban a hadi dicsőség is.
S** tábornoknak ilyen diadalnapot jósolt tréfás szelleme.
Hogy kaczaghattak ez eseten a többi szellemek, hogy kaczaghatott ő maga is, ha visszatekintett saját véres hullájára, és azokra a többi bohó emberekre, a kik úgy küzdenek, úgy harczolnak oda alant.
És miért?
SZINOPE.
Bejáz Hasszán volt a legkedvesebb vitéze az egyiptomi alkirálynak.
Bejáz (fehér) Hasszánnak hívták fehér orczájáért, melyet nem látott elpirulni soha senki, sem a haragtól, sem a szégyentől, sem a szerelemtől.
Pedig volt mind a háromra alkalma elég.
Első bash-ráj (hajóskapitány) volt ő felsége szép vitorlás hajóján, a «Sárkányon»; elég csatája volt kalózokkal és viharral, egyszer három nap vívott martalóczokkal egy sziklaszigete mellett az archipelagusnak, negyed nap saját tengerészei lázadtak fel ellene. Elébb meghódítá lázadó katonáit, azután legyőzte a martalóczokat, azután felakasztá őket árboczaikra sorban, és azután megtizedelteté zendülő alattvalóit, mind ezt ama változatlan fehér arczczal, melyet a harag és viadal meg nem pirosít.
Midőn az orosz czár ő felségének követe megjelent a török szultán ő felsége udvaránál s korbácscsal kezében, téli kaputban adá elő a nagyvezérnek ura követeléseit, miknek minden szava halálnál keserűbb gyalázat volt az ozman népre, s a nagyúr vezérei még tanácskoztak rajta, hogy elfogadják-e e kérkedő kivánatokat? hogy a török birodalom minden igazhivőjében fellázadt a lélek; ez a hír is megpróbálta Bejáz Hasszán arczát. Nem, még a szégyen sem tette azt pirossá, de halaványabbá.
És midőn végre az Omár család utolsó ivadéka is kivonta a próféta kardját párnája alól, melyen hosszú-türése álmait aludta, midőn a három világrészben lakó ozmanok egy harczkiáltásban törtek elő, midőn minden mohamedán félreveté egymás elleni gyűlöletét, hogy a közös ellenségnek forduljon, mint egykor a nagy Ali idejében, a midőn még sem a Si, sem a Szunna nem adott belharczokra okot, az egyiptomi uralkodó is elküldé segédseregeit a moszkók elleni harczba, s a karcsú «Sárkány» megmutatá magát a Bosporus csendes tükrén, tarka vitorláival, fehér lemezzel körülvert oldalaival, két sor ragyogó ágyúval födélzete alatt; gyönyörű volt elnézni, hogy tudott megfordulni sebesen s hogy keresztülbújkálni a többi hajók között, még csak meg sem hajlott bele, csak a hosszú kétágú zászló hányta a bókokat feléjük.
Az első napokban mindjárt fontos és veszélyes küldetése akadt. Fegyveres csapatokat kellett átszállítania a kis-ázsiai partokra, s lőport a cserkeszek számára.
Ez bátor férfira számított feladat volt: az orosz hajóhad roppant járművei minden irányban keresztül kasul szeldelék a Fekete-tengert s egész rajokban czirkáltak a partok előtt, miken a Sárkánynak ki kellett kötni.
Bejáz Hasszán okosan teljesíté a rábizott parancsokat. Kétszer is kitért ügyesen övéinél sokkal erősebb orosz hajók elől, harmadszor két vele egyenlő gálya támadta meg: azoknak helyt állt s visszafelelt; az első lövések után szépen menni hagyták.
Csefketil várada előtt partra tevé a török csapatokat, s azután vitorlázott fölfelé a cserkesz partokon.
Mindenütt közel kellett magát tartania a parti váradokhoz, hogy a cserkeszek telepítvényeit az oroszokétól megkülömböztethesse, sziklák, zátonyok között szépen keresztül sikamlott, néha egész órákig elhalimbázott (lavirozott) a parti ütegek kereszttüzében, míg a helyet megnyugtatólag kikémlelte.
Végre megtalálta, a kiket keresett; egy erdős part mentében négyszögű sáncz volt felhányva, annak a közepén gömbölyű sövényházak.
Innen csak egyes ágyúval kezdtek el rá lövöldözni, nem egész tűztelepekkel, mint a többi váradokból; hanem annál közelebb jártak a golyók hajójához, egy pár az oldalába is furódott szépen.
– Ezek cserkeszek, monda Bejáz Hasszán örvendve; nem vesztegetik a lőport s hiába nem lőnek az emberre.
Azzal felhuzatta a török lobogókat a félholddal és csillaggal árboczaira s sietett a kikötő felé.
A mint az erősségből meglátták ismert lobogóit, rögtön abba hagyták az ágyúzást, hanem egy üdvözlő röppentyűt bocsátottak fel egyenesen, fogadj Isten nevében.
A hajóról elbocsátották a dereglyéket s maga Bejáz Hasszán volt az első, ki belőlök a cserkesz földre ugrott.
Ah, nem a földre; a férfiak karjaiba, kik lábaihoz omoltak, kik vállaikra emelték, kik lerohantak a víz közé s úgy hordták ki karjaikon társait, a hős nemzet hős szabadítóit.
A bash-ráj átadá a szultán becses küldeményét a cserkeszek emírjének, drága óhajtott küldeményt; ágyúkat, puskacsöveket és lőport. A cserkesz sorba csókolta az ajándékokat: nincs nemesebb ércz a vasnál!
Hasszánt ott tartá az emír magánál egy napig.
A cserkeszek emírje gazdag ember volt, százhúz négyszög mérföldből állott birtoka, és azon gulyái, ménesei; két ezer lovas ült fel parancsára, három kastélya is volt a belföldön, s az egész halászat az övé volt az Ara folyamban.
Csupán egy dolog nem volt nála a gazdagsághoz, a mit pedig a mi európai fogalmaink szükségesnek találnak a gazdagság kiegészítéséhez: csak pénze nem volt a jó emírnek.
De hát mire lett volna neki a pénz! Mire használhatta volna azt? Élelme, öltözete egész seregének kitelt saját emberségéből, paripa is termett minden ifju alá, palotájához nem kellett egyéb, mint a mit az ősi hegyek ingyen adnak, fát, követ és vakolatot; fegyvert pedig szerzett fegyverrel, s ha drágán vette, véren vette…
Ám ha jutalmazni kellett valakit fejedelmi módon, valami derék daliát, ki magát kitüntette harczban, nem volt-e neki hat szép leánya, egyik oly bájos, mint a másik? A kiknek az ő kezeiket ajándékozá, nem mondhaták-e, hogy királyi jutalmat kaptak?
Kincs, nemesség, díszjelek jöhetnek-e mértékbe egy ily adománynyal, midőn a jutalmazott minden drágakőnél ragyogóbb szépséget, gazdagabb szívet, nemesebb lelket érdemelt ki?
Öt leányát kiosztotta már az emir derék, csataviselt férfiaknak; azok már mind boldog nők, büszke anyák voltak; csak a hatodik, csak a legkisebbik leány volt még otthon.
Hol talált volna érdemesebb vitézt az utolsó ajándékra, mint Bejáz Hasszánt, az özönvíztől hánytvetett cserkesz nép Nóé galambját, ki jött – nem a béke olajlevelével, hanem a harczok véres hírével közéjük s hozott fegyvert s tanácsadó férfiakat hozzájuk, és hozott édes biztatást s boldogító reményeket.
Bejáz Hasszán elfogadá a hölgy kezét, s midőn kezében remegett az, midőn bűbájos kék szemeit az éjfekete szempillákkal felemelé hozzá a leány, – a hős fehér arcza akkor sem lett pirosabbá, miként szokott: halovány, sápadt maradt az; pedig szíve ép oly forró volt a szerelemben, mint bátor és elszánt a harczban.
Ezért nevezték őt Bejáz-Hasszánnak, a fehér ozmánnak, holott tudva van, hogy a mozleminek mind barnák s a legkisebb indulat mindjárt arczaikba kergeti a vért, s kivált ifju éveikben arczuk olyan, mint a piros rózsa.
* * *
Kétszer tette még meg Bejáz Hasszán e veszélyes útat, mind kétszer szerencsésen. A harmadik látogatásnál a cserkesz partokon már nem ketten tisztelegtek az emír apánál, hanem hárman, a szerető férj és nő s a szerelem áldása, egy szép kis csecsemő.
Ott született a tengeren, mint valódi tengerész fiához illik, legnagyobb vihar idején; a mi jó jel volt a hullámoktól hányatott hajóra. Hiszen ha Isten annyi éltet ki akart volna oltani azon órában, nem gyujtotta volna meg egy új élet szövétnekét.
A tengerészek egészen bolondjai voltak a gyermeknek, azt hitték, hogy az ő nevetése jó időt hoz, sírása tengervészt jelent s ha megkaphatták, eljátszogattak vele, szép napos időben hátukra vették s beúsztak vele a tengerre, az apa követte őket csónakon.
Különösen volt egy híres buvár a tengerészek között, a kit Barifnak híttak, ez sokszor megtette azt a tréfát, hogy mikor a gyermek nyűgösködött, nem akart aludni dajkája kezében, azt mondta: «no várj, majd mindjárt hozok én teneked valami szépet!» s azzal leugrott a tengerbe s rendesen hozott is annak fenekéről valami czifra kagylót, vagy csecse klárist a kis fiúnak, a mitől azután ez megengesztelődött.
Az öreg emír érzékenyen megáldotta kis unokáját, tán azon bűnbe is keveredett, hogy annak szüléit kevesebb áldásban részesíté; úgy bocsátá őket vissza hajójukra.
A cserkeszek figyelmeztették Hasszánt, hogy a mult napokon nagy orosz hajók halimbáztak a látkörön sok ideig, őrizze magát tőlük.
Bejáz Hasszán újra egyesült az al-kapudánbasa, Ozmán hajórajával, ott is legszebb volt valamennyi fregatt között a «Sárkány», a délczeg, tarka vitorlás jármű. Eddig ez volt Hasszánnak felesége, gyermeke, mindene a világon, és ime most is mindene rajta van: felesége és gyermeke.
A kapudánnak sietnie kellett vissza Stambulba, Batumnál hadsereget szállított a partra, s még ez évben újra kellett neki egyet fordulnia.
A mint a trapezunti magaslatokra értek, a tenger elkezdett dagadni, a kedvező szél elfordult s nem sokára a legerőszakosabb északnyugoti szél támadt ellenük, mely délutánra valódi viharrá fajult, nehány nagyobb hajó elveszté közép árboczait, valamennyi behúzta fölösleges vitorláit, az ágyú-csappantyúkat lezárták s valamennyi tengerész örült, midőn a kapudán hajójáról azt jelvényezték, hogy vegye minden hajó a szinopei kikötő felé az irányt.
Csak Bejáz Hasszánnak nem tetszett e parancs, a ráietterik (hajóvezetők) előtt kimondá, hogy jó katonának, jó tengerésznek, jó muzulmánnak mindig az első gondolatnál kell maradni, mert az első gondolat mindig Istentől jő, férfi szívből; a második ördögtől jön, gyermekszívből.
Késő éjszakán pillanták meg a szinopei fénytorony csillámát s reggel volt, mire bevergődtek a kikötőbe.
A következett nap a vihar okozta roncsolatok kitatarozásával telt le, a szél este felé elcsendesült s éjszaka mély, sűrű köd szállt le a tengerre.
– Minden dzsinei és rossz szellemei között a pokolnak legjobban utálom a ködöt, monda Hasszán, pilotáihoz fordulva. A köd a gyávák védszelleme és a bátrak megejtője; segít a vaknak és elvakítja a látót.
Már korán hajnalban a födözeten volt; nem gyönyörködteték sem a szép czirkász nő szerelmes hizelgései, sem gyermeke ártatlan csevegése. Nyugtalanul járt, kelt a födözeten alá s fel, látcsővel kezében, melylyel pedig épen semmit sem láthatott.
A lezárt ágyúcsappantyúkat felnyittatá, kormányost, hajóslegényeket kergetett állomásaikra, a függő ágyakat kirakatta a mellvédre, s nézte időközönként hosszasan a szürke alaktalan homályt, melybe a köd burkolá az egész tájékot.
– Barif! szólt a buvárhoz, nézz oda, te a víz alatt is látsz, tán jobb szemeid vannak, mint nekem: mit látsz ott a ködben? Nem látod, mintha nagy, kiváló alakok mozognának előre-hátra?
A buvár sokáig erőtette szemeit.
– Csak a köd maga az, uram, a mint nagy gombolyagokban tódul a lomha szél előtt.
Hasszán türelmetlenül csóválta fejét, s csak nézett tovább maga elé.
Egyszerre felordíta dühödt hangon:
– Talpra mindenki! Az ágyúkhoz tüzérek!
A felriadt tengerészek odatekintének, a hová Hasszán mutatott kezével s íme a köd szürke fátyola alól három roppant sorhajó kisértetes alakja kezd előmerülni, oldalaikkal a kikötőnek fordulva, alig nehány száz lépésnyi távolban tőlük.
Nehány percz mulva még közelebb jönnek, az ágyúsorokat meg lehet számlálni rajtok s mögöttük a nyilt közökben ismét három nagy sorhajó árboczai bontakoznak elő a köd homályából.
Egyszerre megperdül a dob a török hajókon, eszeveszetten fut, kiáltoz mindenki, a legtöbb hajó úgy állította magát a parti ütegek elé, hogy azok nem lőhettek miattuk az ellenségre, a legfőbb tisztek egy része künn van a városban, a többi nem tudja, hogy mihez kezdjen? csak Bejáz Hasszán hajóján vannak rendben: az ágyúsok égő kanóczczal lövegeiknél, a kormányosok a küllő kerék mellett, a lövészek a függő ágyak mögött s maga a bash-ráj a főárbócz előtti emelvényen, kezében a jelző tülök.
A hajók között egy sebesen hajtató csónak haladt keresztül, a rajta ülő Topál aga kétségbeesett hangon kiálta fel Hasszánhoz: – mindnyájan el vagyunk fogva!
– Elfogva! mondá a fehér Hasszán s még fehérebb lett e szóra; azzal parancsot adott pattantyúsainak, hogy üdvözöljék a közeledőket.
Azt a dicsőséget legalább fentartá, hogy az első lövést török ágyú tette, midőn tizen voltak egy ellen megtámadói.
Harmincz golyót küldött a Sárkány az ellene közeledő sorhajónak, mind a harminczat megkapta az szépen s olyat hajlott az bele, hogy minden árbocza bókolt ellensége előtt.
Erre egyszerre megnyilt a halállal terhes pokol méhe, az orosz sorhajók háromszáz ágyúval adtak sortüzet a tömegbe szorított török fregattokra, egész hajóoldalok egyszerre villantak fel a köd homolyában, irtózatos halált okádva elleneikre, kik a kétségbeesés dühével feleltek nekik vissza. Száz meg száz ágyú beszélt egyszerre; a parti ütegek a török hajókon keresztül szórták az oroszokra bombáikat, míg ezek tüzes golyókkal üdvözlék elleneiket.
Ah, ez rút, egyenetlen harcz volt! Óriások küzdelme hősök ellen. Az oroszoknak hat sorhajójuk volt, a törököknek egy sem.
Egy óra alatt vége a harcznak; három török fregatt lángokban áll, ég az admirálhajó is, maga Ozman basa, a kapudán, ellőtt lábbal viteti magát más hajóra, a fedélzetről a hullámok közé ugrálnak a rémült tengerészek, a láng a nyilt ablakokon süvölt elé s egyszer-egyszer eldurrant egy töltve maradt ágyút; sülyedő járművek hanyatlanak a víz alá, miknek árboczait menekvő csoportok tartják elfoglalva, s egymás után merülnek el vele; az egész tenger, mint a lávaözön, ragyog az égéstől, s a fényes hullámban egész tömkelege úszkál az elkárhozottaknak.
Csak a Sárkány áll még pusztulatlan. Nem úgy ellenfele. Bejáz Hasszán mindig jól ki tudta választani az időt, melyben ágyúival reá lőjjön, s midőn arra került a lövés, hajóját hirtelen élével fordítá ellene; a Sárkánynak még csak a második árbocza hiányzik, de az orosz sorhajó már féloldalt merült s többé megfordulni sem bír, kormányát elvesztve, esetlen oldalát védtelenül hagyja a Sárkány tüzének, s árboczai jobbra-balra csüggnek, mint szárnyaszegzett csüllőnek tollai.
Ah, ha még egy hajósvezér lett volna ily szerencsés, az orosz tengerésznek volna mit panaszolni oda haza; de ím köröskörül minden veszendőben van már; a többi fregattok égve uszkálnak a vízen, vagy roncsoltan elmerülve a víz alatt, s a merész Sárkány felé két újabb sorhajó közelít; vagy megadja magát, vagy úgy összelövik, hogy gyermekjátékot sem farag senki dirib-darabjaiból többet.
Az ellenséges hajókról jelvényezik Hasszánnak, hogy adja meg magát. Szép volna a derék fregattot elvinni diadaljelül Szebasztopolba.
Hasszán e jeleket látva, hirtelen eltünt a fedélzetről, s megragadta ismert jó buvárát, Barifot, levitte őt magával a középfödélzet alá s ott midőn magukra voltak, azt mondá neki, hogy siessen szobájába, a hol neje és gyermeke vannak s hozza el őket magával.
Barif két percz mulva visszatért; csak a gyermeket hozta.
– Hát a nő? kérdé Hasszán.
– Az alélva fekszik.
– Úgy Allah legyen neki kegyelmes, sóhajta a fehér Hasszán. Azzal kivevé erszényét és iratait kebléből s azt mondá neki:
– Ezeket kösd turbánodba. Azután e gyermeket szorítsd övednél fogva kebledhez. Most eredj a hajó ablakához, oda, a hol a vizet szokták kiszivattyúzni. Midőn odaérsz, kezd el magadban mondani az esteli ramazát imáját, midőn odajutsz, hogy «nagy az Isten és hatalmas», akkor fogd be kezeddel a gyermek száját, orrát s ereszkedjél le vele a vízbe, le mélyen egész a tengerfenékig; folyvást mondjad magadban az imát. A míg másodszor jő elő a szózat: «nagy az Isten és hatalmas», addig folyvást maradj a víz alatt, azután ismét jőjj fel a vízszinre, ne tekints sem jobbra, sem balra, engedj lélekzetet venni a gyermeknek s ismét alámerülve, úszszál ki a partra; a mit azután tégy, megtudod magadtól.
A búvár úgy tett, a mint ura parancsolá; Bejáz Hasszán pedig sietett a lőpor teremébe.
Odaérve ő is elkezdé imádkozni a ramazát esti könyörgését, midőn először ért oda, hogy Allah nagy és hatalmas! felsóhajta, gondolván aléltan fekvő szép bűbájos nejére, midőn pedig másodszor ért Allah nevéhez, akkor kihúzta pisztolyát övéből s a lőporos hordóba lőtt vele.
A búvár a víz alatt azon perczben oly rendületes zúgó hangot hallott, mintha az egész tenger egy csengő ércztömeg volna, melybe a villám csapott le, s a másik perczben erőszakosan meglódítá a hullám, forgatva magával, mint egy tehetetlen alakot, s akarata ellen majd felhajítva a magasba, majd levágva a vízfenékre.
Barif e meglepő helyzetben sem veszté el a kezére bízott gyermeket, s a ramazát imának fonalát; az ima végezete felé kezdett a víz felszinére törekedni. Csak az ijeszté meg később, midőn egyszerre a vízből felszállása közben mindennemű ismert tárgyat látott maga mellett a vízbe alásuhanni, előbb a legsúlyosabbak haladtak el mellette, a roppant rézágyúk, némelyik meghajolva középen, később csonka emberi testek, mik lomhán, csendesen szálltak alá a vízfenékre. A légberöpített Sárkány szétszórt rommaradványai voltak azok.
Midőn a víz szinére följutott, már vége volt a harcznak, csak egy-egy roncs égett még a tengerszinen rémvilágot vetve maga körül.
A levegőre érve, a gyermek sírni kezdett; a búvár megcsókolgatva elcsitította s kiúszott vele a partra.
A tengeren az orosz volt az úr.
De a történet feljegyzé lapjaira az eseményt s azt irta utána, hogy a harcz dicsősége nem a győzteseké, hanem a legyőzötteké volt.
Az oroszok kezébe egy hajó sem jutott a török armadából; légberöpíték, vagy elsülyeszték azokat vezéreik, magukat és seregeiket odatemetve.
És ez volt azon esemény, mely minden hüvelyében nyugvó kardot kivont Oroszország ellen.
A BASI-BOZUK.
Boldog Biledulgherid pálmaszilva fái alatt heverészett Khaleb Rizlán, a híres heverő.
Azért nevezték híres heverőnek, mert hét számra el tudott feküdni a jó puha homokban, feje alá téve vizes tömlőjét s addig fel nem kelt onnan, a míg abban tartott.
Bevette magát egy csoport pálmaszilva árnyéka alá: a szilvapálma áldott egy fa, rajta terem az egész lakosság esztendei eledele, kenyere, gyümölcse, vaja és méze. Hanem azért Khaleb Rizlán restelt felállni helyéből, vagy egy kicsinyt odább csúszni, hogy ez áldott gyümölcsök közül, mik tőle távolabb heverésztek, egyet felemeljen, hanemha oda esett épen a helyébe a fáról, s megüté őt, jelentvén: «íme Khaleb Rizlán, fogj és egyél»; máskülönben ott éhezett a derék férfiu a bőségnek közepette s még azt is megvárta, hogy elmuljék egy egész nap, miután utolsó csepp vizét kiitta, s egész éjszaka nem tudván aludni a szomjuság miatt, nem hogy vízért ment volna a forrásra, hanem reggelig imádkozott, hogy tegyen a próféta érte csudát s töltesse meg az ő angyalaival ezt az üres tömlőt azzal a tejédességű nedvvel, a mi a Tubafa szent gyökereiből folyik. Csak akkor kelt fel azután, mikor látta, hogy valójában a próféta angyalai most más dolgokkal vannak elfoglalva.
Csupán azt a különbséget tartotta meg, hogy nappal hason feküdt, állát két tenyerébe téve, s bámulá az Istenalkotta porszemeket, mily csudálatosak azok és milyen egyformák; oh boldog választott népei Allahnak, kik azon földön laknak, melyen minden porszem nyolczszegletűre van faragva és szemenkint ragyog, mint a kristály. Éjszaka pedig megfordult és hanyatt feküdt s gyönyörködék a csillagokban, melyek nem oly restek, mint ő, mert egy éjszaka beutazzák az egész világot, egyik végétől a másikig.
Hanem Allah nagy és hatalmas. Van neki szüksége olyan lényekre, melyek sebesen repülnek, és viszont másokra, melyek veszteg nyugszanak, és mindketten az ő nevét dicsérik. Khaleb Rizlán számította magát ez utóbbiak közé.
Egy napon jöttek hozzá ismerői és mondák neki: «Khaleb Rizlán, feleséged haldoklik, téged óhajtana még egyszer látni.»
Rizlán meg sem mozdítá állát tenyeréről.
– Mondjátok meg neki, hogy ha igaz, hűséges nő volt, meg fog látni a paradicsomban, a hol mind a ketten olyan fiatalok leszünk ismét, mint voltunk menyegzőnk napján; mi szükség neki engem addig látni?
Másnap ismét eljöttek hozzá ismerői és mondák:
– Khaleb Rizlán, feleséged meghalt, el is temettük, ki itatja már most meg a tevédet?
– Bocsássátok el köteléről, felelt Rizlán, majd feltalálja ő a forrást magának s ha igaz állat, vissza talál ismét jászolához; ha pedig nem igaz állat, akkor minek vesződjem én a háládatlannal?
Harmadnap megint új hírrel jöttek a szomszédok a heverőhöz.
– Meghalt az egyiptomi alkirály, nagy fényes temetése lesz, pénzt fognak a szegény emberek közé szórni, nem jösz-e oda el velünk?
Khaleb Rizlán elébb kinyujtózta magát, azután megigérte, hogy majd imádkozik az alkirály lelkéért, hogy könnyű legyen az, midőn az alsiráth hídján átcsuszamlik, de helyéből meg nem mozdul érte.
Negyed nap azt mondák Khaleb Rizlánnak a szomszédok:
– Kelj gyorsan Khaleb, jön a Szamum, az irtózatos vihar. Minden állat menekül a pusztáról, jaj annak, a kit kívül talál. Siess hajlék alá.
Khaleb egy kissé gondolkozott, azután megnyugtatá őket.
– Majd a fejemre terítem szőnyegemet s arczom elrejtem a homokba, nem esik bennem semmi kár.
Két napig azután nem beszéltek hozzá a szomszédok, de beszélt az irtózatos vihar, mely égető homokkal besírolta egészen. Khalebnek nagy ürügye volt rá, hogy meg ne mozduljon két napig.
Még tán hetednap is ott aludt volna abban a csendes sírban, ha oda nem jönnek hozzá a szomszédok s a hol a domborulásról látták, hogy ott fekszik, el nem kezdenek beszélni hozzá.
– Élsz-e még Khaleb Rizlán, te hétszer heverő, te föld rozsdája te; mert ha még élsz és meg nem haltál, kelj föl és rázkódjál meg! jönnek a hitetlenek Stambul ellen, le akarják verni a félholdat a mecsetek tetejéről!…
… De hátha valóban halva lett volna Rizlán valóságos sírban, nem ugrott volna-e fel ezekre a szókra? nem rántotta volna-e ki handzsárját, s nem robbant volna-e neki minden élő lénynek, a kit elől-utól talál, veszedelmesen szabdalva maga körül fegyverével?
A szomszédoknak munkába került megértetni vele, hogy a hitetlen ellenség sem a levegőben nincsen, sem azokban a fákban, miknek Khaleb Rizlán nekik rohant, hanem vagyon háromszáz tevejárta mérföldre attól a szilvástól, melyben ők most beszélgetnek.
– Tehát menni kell ellene rögtön, menni kell éjjel és nappal, a míg csak oda nem érünk, a kinek lova van: lóháton; a kinek nincs: gyalog sorban. Én is megyek gyalog, viszem magam a zászlót.
Régi, kopott, szakadozott, kopjás zászlók voltak lerakva a mecsetben, miket a muzulmánok még a mameluk lázadás óta rejtegettek ottan, azokat előhozták a buzgó harczosok, jutott belőlük egy Khaleb Rizlánnak is, azt ő azután le sem tette a kezéből három napig, hanem nyargalt vele egyik falutól a másikig, fellármázott minden lelket, kifogta a lovakat az ekéből, felültette rájuk a fegyverfogható embereket, segített köszörülni kést, kardot minden embernek, s a piacz közepén, a bazárok előtt beszélt, lármázott, mint egy őrült, kinek az esze megtetszett a prófétának, hogy elvegye tőle; belerekedt, de bele nem fáradt a lázításba, míg egy nagy zagyva csoportot össze nem terelt maga körül, kik vetekedtek a dühben és elkeseredésben s azokat vitte magával Stambul felé, vitte arra a nagy útra, melyet lóháton és könnyű szerrel is egy hónapig tart megjárni, hát még gyalog és nehéz fegyverzettel.
A dühöngő csoport faluról-falura növekedett; vén, elaggott férfiak, kik fehér szakállukat öveikbe köték, ballagtak karcsú gyermekek mellett, kiknek karja még alig birta emelni a kardot; egy-egy merész apa puskája végére akasztotta a gyékényszatyrot, melyben kis gyermeke aludt, hadd tanulja meg az is jó korán, minő hangja van az ágyúnak; izmos meztelen karú földészek, öszvérhajcsárok lógatták meztelen lábaikat kétfelé öszvéreikről, szurtos dervisek lóstattak a felvert porban, hosszú kantusaik végét karjaikra vetve, kik közt fényes, czafrangos lovagok ügettek nemes arab paripákon jó egyetértésben. A mindenféle alakú ruházat-keveréket segíté tarkítani a soknemű fegyverzet: itt szuronyos puskák, kovás sárkányokkal: jó eszközök ütni; régi idők, keresztes háborúk emlékei, hosszúnyelű dárdák csüngő czafrangokkal, sarló alakú kardok, jó széles handzsárok az övön keresztülszúrva, gerezdes buzogányok és kétélű balták; némelyik annyi fegyvert visz magával, mintha ellenségeinek is akarna juttatni belőlük; más meg egyszerűbbnek találta egy nagy szeget keresztülütni egy furkós boton, vagy egy jó öreg kést dugni az övébe, úgy menni a harczba.
E vihargyűjtötte csoport között üget erősen Khaleb Rizlán, termete alig öt láb magas, ruházatja azt is kevés elfedezni. Csak a turbánja elég nagy: az hét singnyi patyolat; az a halotti lepedő, melyet minden igaz muzulmán a feje körül tekerve visel.
Hanem azért a legkisebb férfiu vállai emelik a zászlót; ez a sovány, vézna alak szinte összetörni látszik a nagy súlyos lobogó terhe alatt, melyet nyilván nagyobb férfi markába szabtak. De nem kell őt félteni. A vékony, sovány termet óriások erejével bír most s a világ minden kincseért oda nem adná másnak csak egy órára is azt a nehéz zászlót; ölébe veszi, mikor ebédel; – pedig nem sokból áll az, egy zsák pálmaszilva egész úti készülete, – s maga mellé fekteti, mikor aludni megy.
Húsz napig utazott a harczos tömkeleg; az első tíz napon folyvást nőtt a száma, a második tíz napon pedig hasonló arányban apadt; betegen, nyomorultul elmaradozott itt, amott, egyesével, párosával a lelkesült népnek fele, ott az útfélen elvánszorgott, elhalt, a többiek mentek odább.
Huszad napra megérkezének Stambulba. Khaleb Rizlán arcza ragyogott az örömtől, midőn a padisáhok szent városát érinték lábai. Levetette volna saruit e szent helyen, ha azok még az úton le nem szakadtak volna lábairól; de megcsókolá azt százszor, arczczal levetve magát a földre, melyet a gonosz gyaurok még akkor nem macadamizáltak.
De hát mi ő neki Stambul és mi ő Stambulnak, hogy úgy örül annak láthatásán? Talán ezek a paloták ő reá várnak? talán nagy hivatalra idéztetett ide, vagy szerencséjét keresni jött bele?
Nincs ő neki semmije Stambulban, nincs ő neki joga egyébhez, mint a próféta zöld zászlajához, annak a csókjához, annak a láthatásához; ezt kivánja ő, és egyebet semmit.
És a többiek is, a kik vele jöttek, nem kivánnak egyebet.
Mikor a próféta zászlaját kitűzik a szerály kapuja fölé, bármely részében legyen a világnak az igazi muzulmán, odasereglik hozzá s megy utána, a hová az vezeti, és meghal és boldog.
A szent hit harczosai megismerék a világhírű szerályt aranyos kúpfödeleiről s oda tartottak hozzá. Ott leültek a khor-khori szökőkút előtt, megmosva arczaikat abban s várták a Mir Aálem megjelenését pihent lélekkel.
Sokáig várhattak, míg valaki hozzájuk szólt, s nagy fejcsóválgatva nézték, mint járnak a tisztátalan giaurok a szerály kapuin ki s be, a honnan ők ki vannak zárva.
Ekkor egy csomó softa elegyedett közéjük; fiatal alkorán tudósok, kik egyenkint összeölelgették a derék harczosokat s tudatták velük, hogy itt hiába várnak; senki sem fog velük beszélni, hanem ők majd elvezetik valamennyit a harczok miniszteréhez, azzal beszéljenek rendén.
A csoport felkerekedett s ment a harczok miniszteréhez.
Ez a hiteszegett férfiu épen akkor a boritalban gyönyörködött, nem is szokott napjában négyszer mosdani, sem a mecsetekbe nem jár; minél fogva nem lehet csodálkozni, ha Khaleb Rizlánnak és a többi egybekavarodott hadfiaknak azt felelte, hogy a próféta zászlaját ezúttal látni nem fogják, mert most nem arról van a szó, hogy minden keresztyént, a kit elől-utól találnak, meg kell ölni; hanem ha olyan nagy kedvük van verekedni, épen most indul egy csapat fegyveres férfi a Duna mellékére Omér basához, az majd megmondja, hogy kit üssenek?
A jámbor harczosokat azután körül sem hagyták többet nézni Stambulban, hanem két zászlóalj rendes, sarkonforgó redif közé zárva, elszállíták Viddinig, még csak el sem széledhettek tetszésök szerint az úton.
Odaérkezve Viddinbe, bemutaták őket a musírnak, a ki épen akkor rossz kedvében volt.
Enni valót kért hadserege számára s a helyett kenyérfogyasztókat kapott.
Hidegen, haragosan kérdezé a mindenütt előretolakodó Khaleb Rizlántól:
– Honnan jöttök?
– Kiki a maga tűzhelye mellől, felelt Rizlán büszke szóval. Onnan jövünk mindnyájan, a hol jó dolgunk volt és boldogságban éltünk, onnan jöttünk ide.
– No hát kár volt ott nem maradnotok, mert itt semmi szükség reátok.
– Köszöntünk musír, mi nem jöttünk ide rizskásádat fogyasztani, ne is félj meztelen tagjainkra nézni, nem kérünk tőled ruházatot; mi csak ellenségért jöttünk, s ha engeded, ha nem engeded, verekedni fogunk a moszkókkal.
A musír vállat vont s azt mondá hangosan a mellette állóknak:
– Valóságos «basi-bozuk» (őrült fejű).
Rajtuk maradt a «basi-bozuk».
Még az nap átkergették őket Kalafátba, meg volt nekik hagyva, hogy rabolni nem szabad, koldulni nem illik, zsoldot pedig nem kapnak.
Khaleb Rizlán szomorúan gondolt a vendégszeretetlen kalafáti fűzfák között a boldog Biledulgherid szilvatermő pálmáira, miknek gyümölcseért olykor lehajolni is restelt, felmenne most érte még a fa tetejébe is, de a gyaurok fáit megátkozta az Isten, azokon csak levél terem.
Egy derék idegen bég azonban megszánta őket, s a mint ott látta az egész kopott sereget egymás mellett szomorkodni, felszólítá őket, hogy csatlakozzanak hozzá; portyázni mennek ellenség földére, majd ott kapnak tán valamit.
Csak egy intés kellett a zavart fejüknek; hiszen ezért jöttek ők oly messze földről, még a kengyelét is megcsókolták a jó derék bégnek, hogy magával vitte őket.
Kinek puska, kinek dárda a vállán, ki lovon, ki gyalog ballagtak a basi-bozukok, átmentek vizen és erdőn: egyszerre két oldalról előtörnek az ellenség lovasai s körülfogják a bég csapatját.
A jó török huszárok, vezérükkel élükön nekivágtak az ellenség gyöngébb oldalának s keresztül törték magukat rajta; a rendetlen basi-bozuk had ott maradt csatába keveredve. Nem hajtottak semmi szóra; a bég hiába kiáltozott nekik, hogy ezt tegyék, vagy azt; hogy négyszöget, vagy hármas sort formáljanak, lépcsőzetben hátráljanak; nem hallgatták, nem értették semmi szavát; dühödten verekedtek ellenfeleikkel; a bég utoljára is kénytelen volt őket ott hagyni s haza menekülni a kalafánti sánczok közé: tudatván a vezérrel a kémjárat eredményét s hogy a jámbor basi-bozukok aligha ott nem vesztek egy lábig.
Hát a mint késő este takarodót vernek, kik jönnek elő a kalarasi halmok felől? a bohó basi-bozukok. Nem hogy ők vesztek volna ott, de még ők fogtak el húsz kozákot, a többi örült annak, a mit nem kapott s odább állt.
Az elfogott lovakon ülve, úgy hajták büszkén maguk előtt foglyaikat a táborig s odaküldték őket ajándékba a musírnak, a ki olyan lenézve bánt velök, a ki nem akart felőlük semmit tudni.
A musír rögtön főzetett számukra piláfot s megvendégelé őket, s meghagyá, hogy a basi-bozukoknak ezentúl éhezni nem szabad.
E naptól fogva soha sem hagyta ki őket vállalataiból a bég. Khaleb Rizlán és zavart fejűi minden vakmerő vállalatnál vele voltak; a legmerészebb kalandokat ő róluk beszélte a hír s ismerte a táborban minden jóravaló ember Khalebet; azt a rongyos lovagot, a kinek minden tagjából hiányzik egy darab, egy-egy kezén csak három-négy ujja, pofája összeszabdalva, összeharapdálva, már szakálla is csak az egyik felén van. Ruhája is erre-arra lóg le róla, de hiába is adnak rá jobbat, mert a legközelebbi alkalommal megint úgy összetépeti magát, mintha sasokkal enyelgett volna, s világért fel nem varratna egy szakadást is a csaták emlékéből; úgy szép ő is, mint a sok ütközetben járt zászló – rongyosan.
A csetátyei ütközetben úszott igazán kedvtelései közt a bakarasznyi basi-bozuk. Elébb ágyúval lövöldöztek egymásra az emberek, azután puskával közelebbről: ez még mind nem tetszett neki; később szuronyra jött a sor, ez már valamivel többet ér; de csak akkor áll az igazi harcz, mikor már a szuronyt is elvetette az ember, s egyik kezével megragadja ellenfele torkát, a másikkal szívébe üti a kést, mikor nem néz sem előre, sem hátra, hanem döf, vág maga körül s mindenütt elevent talál, mikor nem törődik azzal, mijét ütik, hol fogták meg, hanem csak azon törekszik, hogy kettőt üssön, kettőt szúrjon máson, addig míg más ő rajta egyet. Hórihorgas muszka óriások teperték a földre Khalebet, de mégis ő kelt fel s a muszka maradt halva, lovakkal elgázolták a földön, föl sem vette, nem fájt neki semmi, s a mit megfogott, azt el nem eresztette élve.
Ebben a kis ütközetben maguk a basi-bozukok száz orosznál többet leöldöstek s ennek a bizonyságára csata után Khaleb Rizlán leszeldelé a megölt ellenség füleit s egy hosszú zsinegre kötve, úgy akasztá azt nyakába, mint valami drága lánczot; úgy lépett a musír elé, ajándékba adván neki azt a drága ékességet, száz megölt muszka füléből.
A musír pedig ugyanannyi botot veretett a basi-bozuk talpára, tudtára adván eképen, hogy az nem illik katonához, ellensége holttestét szabdalni; vágja addig, a míg él; a halottaknak hagyjon békét.
A basi-bozuk átlátta, hogy a musírnak igaza van, s azután még jobban ragaszkodott hozzá.
Hanem a táborban sok galibát okozott a derék férfiu; ő otthon is basi-bozuk volt: minden új rendeletre duzzogott, nem lehetett vele parancsolni, a mit fejébe vett, azt keresztülvitte, s nem egyszer hozta parancsnokait azon helyzetbe, hogy nekik kellett engedniök.
Egy ízben diadalmas előhaladás közepett egyszerre megállítá seregeit a musír; senki sem foghatta meg, miért nem üldözi a futó ellenséget. Sok ember sok véleményt ád: végre azt találták ki a török katonák, hogy a musír parancsot kapott a padisah minisztereitől, hogy ne üldözze az ellenséget; azokat viszont a frankok, a gyaurok, az idegenek vesztegették meg, kik nem akarják, hogy a muzulmán nép saját erejétől megverje a moszkót, mert mind egyetértenek vele.
Pár nap mulva ismét jött a rendelet, hogy a seregek vonuljanak vissza.
Itt már nyilt zúgolódás kezdett támadni a táborban, árulást emlegettek a katonák, s a mint a város piaczán keresztül lovagolt a musír: egyszer csak útját állja Khaleb Rizlán s megragadva paripája zabláját, kényszeríti, hogy hallgassa meg, a mit beszél.
– Nem arra, musír, hanem előre jőjj! A te kezedben van a próféta országa; átok reád, hogy ha elejted azt. Előtted a dicsőség, hátad mögött a gyalázat, és te hátra felé mégy-e? Hogy ha előretörsz, nincs olyan muzulmán, a ki vérét ki ne ontsa érted; ha visszafelé mégy, nincs olyan, a ki le ne köpjön. Ragadd ki kardodat, ne tétovázz soká, reszket az ellenség már neved előtt is, s hogy ha árulók ülnek hátad mögött a padisah trónjának zsámolyán, szemeddel ints egyet és egy sem fog ottan ülni, hanem ülsz te minden ozman nemzetek fölött, a hogy megérdemelted.
A musír megveregeté a jó vitéz homlokát s azt mondá neki, hogy csak menjen a maga dolgára, a minek meg kell történni, az már mind rég meg van írva a Thóra hét könyvében, nincs embernek miért bele szólni.
A basi-bozuk azonban nem érte be e válaszszal, hanem kiment a táborba, s elkezdé lázítani a harczosokat, úgy, hogy egyszer a vezér azt hallja, miszerint a katonák komolyan csoportosodnak, s azt kezdik hangoztatni, hogy le a miniszterekkel! éljen a musír.
Ez gonosz lázadássá fajulhatott volna el. A musír rögtön kiküldé altiszteit s beparancsolá a basi-bozukokat maga elé.
Már ekkor nem voltak többen nyolczvannál. A többi elvégzé, a miért jött: elhullott a harczban; ezek is tépett vitézek voltak már.
Előttük állt legelől Khaleb Rizlán, most is görnyedve a nehéz zászló nyele alatt, melyről a lobogót úgy lelövöldözték már, hogy csak egy foszlány fityegett még rajta.
– Álljatok rendbe, mondának nekik a musír altisztjei. Nem volt az kivihető, még csak azt sem tették meg, hogy a lovasok külön váltak volna a gyalogoktól. Ez természetes. Jóbarátok, ismerősök szeretnek egymás mellett lenni, beszélgetni; arról pedig nem tehetnek, hogy az egyiknek van lova, a másiknak meg nincs.
Ekkor megjelent a musír egyedül az udvar felőli erkélyen s komoly, elhatározott hangon felszólítá őket:
– Akartok-e rendes csapattá alakulni s magatokat a tábori fegyelemnek alávetni?
– Mi azért jöttünk, hogy harczoljunk, nem hogy leczkét tanuljunk, musír, viszonza Khaleb Rizlán merészen s a többiek azt mondák, hogy «úgy van»!
Ekkor mást kérdezett tőlük a musír.
– Akartok-e visszatérni hazátokba és elhagyni ezt a földet békességgel?
– Ne mondd azt, musír! Mi azért jöttünk el, hogy harczoljunk, mig Mohamed hite veszélyben van; és a míg háború van, vissza nem térünk tűzhelyeinkhez.
A musír arcza egészen elsötétült, csaknem könyörgő hangon kérdé tőlük harmadszor, – utolszor:
– Akartok-e másutt harczolni? Albaniában a lázadó görögök ellen; avagy Anadoliban vitéz hadseregünk között? akartok-e helyőrségül maradni Szilisztriában vagy Rustsukban, vagy akármely dunaparti váradban?
– Mi egyedül veled és melletted akarunk harczolni és nem távozunk innen sehova.
A musír kivonta kendőjét öve mellől s egyet intett vele; azon pillanatban két belső kapuja megnyílt a kaszárnyának, s nyolcz ágyú egyszerre odalőtt kartácscsal az udvar közepére.
Azután ismét becsukódtak a kapuk.
Az udvar közepén csak egy nagy véres halom látszott, mely még vonaglott, mely még hörgött nehány perczig.
De valamennyi közül kilátszott még egy kéz, mely feltartá a harczrongyolta zászlót s kihallatszott egy kiáltás: «éljen a musír!»
A musír pedig szemeit törlé azzal a fehér kendővel.
– Szegény jó fiúk! – Csak olyan őrültek ne lettek volna.
A BAJADÉRE.
I.
Hová lesznek időjártával a hajdani szép költői képei a harczi világnak? Minden az egyformaság után törekszik, egész Európa fekete frakkban jár már és emeletes kalapot visel.
Hajdan lehetett miből alakokat festeni: ha megindult fényes török zultán spahijai, janicsárjai seregével; minden öltözet ragyogott a fényességtől, kiki viselte a pompás övet, melyet szép kedvese himzett számára otthon, turbánjába annyi gyöngyöt tekert, a mennyit akart, kócsagját, vagy paradicsommadarát lebegtette a kardcsapás szele; a délczeg paripák csojtárja a földet verte, s a hány kopja, annyiféle szalag lengett rajta. Szembejött reájok magyarok tábora, arany, ezüst czafrangos vitézek, kettős dolmányokban, skofiummal varrott, pillangókkal himzett bársony mentéik, farkasbőr, párduczbőr kaczagányaik csak úgy lobogtak a szélben, ha futtattak, mintha szárnyaik volnának, ezüst csillagokkal, aczélpikkelyekkel ékes pánczéljaik ragyogtak a napban, ezerféle nemes czimereiket a fényes pajzsokon ki győzte volna végig nézni?
Mostan más világ van. Megvarrják a százezer kurta dolmányt Stambulban mind egy formára, semmi paszománt sincs rajta, sem boglárok, drága kövek, fel kell azt ölteni a jámbor redifnek: illik-e rá vagy nem? senki sem kérdi azt tőle. Két ellentábor, két nagy kietlen erdő; az egyik pálmaerdő, a másik fenyőerdő, egyik fa nem különböző a másiktól. Tudomány lépett a költészet helyébe; mérnökök intézik a csaták sorsát, nem a hősök.
Mulatságos lehetett az idegen szemnek elnézni a mult években, hogy a midőn a fojtogatott Izlám egy kissé feljajdult, e rövid jajszóra minő minden alaku csoportok jöttek elé a próféta védelmére. Csodálatos ódon fegyverzetü, soha nem sejtett alakok, más világi öltözetekkel, kik mintha a keresztes háborúk óta el lettek volna téve, megbabonázva valami ezeregyéjszakai tündér által s valami kimondott bűvös szóra egyszerre felszabadulva az igézet alól, ismét előjönnének valahonnan a Vák-Vák sziget rejtélyes berkeiből, ugyanazon bárdokat és buzogányokat hozva magukkal, mik olyan jók voltak a frank lovagok nehéz vértezetét, sisakját összetörni.
Sok idő elmult azóta derék Paladinok!
A frankok nem viselnek többé pánczélt, a lőpor óriást és törpét egyenlővé tett.
Nem is azért vannak a frankok Sztambulban, hogy a szent sirt elvegyék tőletek, sőt inkább Sztambult jöttek megvédeni uj hatalmas ellenség ellen, kit még oroszlán szivű Richard idejében népnek sem tartottak.
A derült kedvü auvergnat nem állhatta meg, hogy szemökbe ne nevessen e furcsa hadaknak, melyek ha összetalálkoztak vele Sztambul temetőin, oly sötét arczokkal tekintének reá, mintha féltenék jövendő sirjaikat tőle.
Hát még mikor a hires amazon Kara-Gűz vezénylé lovas csapatját, a félig rongyos, félig aranyos kurdokat végig a Tsiragán palota előtt; ez a tisztes ránczos agg szűz, a milyenek otthon Frankhonban legfeljebb harisnyát kötnek, vagy fiatal unokahúgákat kisérgetnek dalidókba, hangversenyekbe; ez pedig űl a lovon és vezeti a szakállas férfiakat a csatába, az a hosszú dárda az oldala mellett csakugyan úgy néz ki, mintha egy szokatlanul nagy horgácsoló tűt hozott volna el magával. Olyan sokat lehetett nevetni rajta…
II.
– Ki vagy te? mi vagy te lengő, ingó liliomszál? Hol termesz te itt ezen a véres mezőn? Fehér virág – piros magból?
– Én vagyok a bajadére, felelt a lány a lovagnak s szemérmesen lesüté szemeit és bátran megcsörrenté oldalára kötött kardját. – Én vagyok a pusztai virág, a ki termett esőből és napsugárból s nem ismer atyát és anyát. Én vagyok az, ki ablakod alatt énekel, midőn első álmodból felébredsz; éneklek arról, a mi neked kedves: szerelemről és csatákról. Én vagyok az, a ki előtted tánczol a csengős nakarával, midőn mulatni vágyol, s parancsodra virágot köt homloka körül. Én vagyok az, a ki kávédat megfőzi, lovadat felkantározza, kardodat kifényesiti, golyót önt pisztolyaidba s fehér ruhádat kimossa. Én vagyok az, ki este ott alszik sátorod nyilatánál, lábaid előtt fekve, ki kezedet csókolja, és forró könyet ejt rá, ha felé nyújtod kegyesen. Én vagyok az, ki melletted űl gyors paripán, a midőn a csatába mégy, ki kardot forgat oldalad mellett, kettőzteti csapásaid, mintha négy kezed volna, s ki utjába áll a csapásnak, a mely teneked volt szánva, s ha meghal is, feléd sóhajt… Én vagyok a bajadére… Fogadj engemet magadhoz. Hű rabod leszek a sírig: mulattatlak, ha szomorkodol; én éhezem, hogy te elégült légy; én fáradok, hogy te pihenj; én virasztok, hogy te alhass. Ha van nőd, azt szolgálni fogom, ha van kedvesed, annak izenetet hordok tőled; ha nincs sem nőd, sem kedvesed, rabszolgálód leszek. Ha csókot adsz, mosolyt találsz arczomon utána; ha ütést adsz, akkor sem találsz mást, mint mosolyt. Fogadd el a bajadérét…
Az ifju bajnok megfogá a lányka kezét, bevezeté őt sátorába, leültette kerevetére maga mellé és igen örült, hogy ilyen szép fehér virág is terem ezen a véres mezőn.
III.
A kürtök riadása szól, a harcz ördögei beleszabadultak az élő népbe; ember és állat meg van részegülve, a paripa jobban óhajtja a harczot még, mint a rajta ülő lovag, s a kik legdühödtebbek a harczban, azok a lobogó szövétnekes golyók, a mik úgy süvöltenek az emberek közé; pedig az ő életük csak egy rövid karéj útja, a hol leesnek, ott szétszakadnak.
Hogyne zajongna hát az élő ember, kiben forró vér pezsg, midőn a kürtök kiáltását, a kardok csattogását hallja?
Amott a síkon, a kék folyam mellett folyik az ütközet; szép a dombtetőről nézni, egy-egy négyszögü tömeg hogy válik apródonként háromszöggé, felét az ellenfél golyói kaszálták le. Amott torló porfelleg közelít, csak a zászlóhegyek látszanak ki belőle, s a kardok élei. Egy lovas csapat rohan a megfelezett négyszög ellen.
Megy a vad roham előre, a paripák sörénye leng, szikrázik a patkó, szikráznak a szemek, a kard úgy süvölt a légben.
A támadó lovas csapattal szemben fényes sisakok hegyei ragyognak; a hármas szuronysor villogva mered a rohanók elé.
A jobb szárnyon ketten futnak versenyt a viharral, de nem sziveik gerjedelmével: a hős Szaif s a bűbájos szép Nahalim, a kardviselő bajadére. Egymásra néznek szüntelen és azt gondolják magukban: ugy-e együtt maradjunk mindig?
– Ha te harczolsz, én is harczolok; ha te győzesz, én is győzök; ha te meghalsz, én is meghalok.
A dob megpördül, a félig elvágott négyszög vitézei hármas tüzet adnak, hármas öldöklő roppanást.
Három halálos kiáltás viszhangzik rá a rohanók között. Sok derék hős elmarad társaitól utána, sok jó paripa fut el gazdátlanul a csatatérről.
Mind a ketten egymás mellé rogytak: Szaif és Nahalim, a hősök és paripáik.
Az első lövésnél azt kiáltá Szaif:
– Allah veled, te szép dicsőség!
A másiknál:
– Allah veled, te szép bajadére!
A harmadiknál:
– Allah veled, te szép élet!
Élet és dicsőség egy percz alatt elhagyták őt, csak a bajadére maradt ott mellette. Fölvette őt karjai közé, vérző sebét lefogta kezével, hült ajkait kebléhez szorítá és gyönge testével védte, hogy az utána rohanó paripák el ne gázolják az elesett hőst.
A harcz robaja tova megy s ujra visszahuzódik; ádáz, felbőszült tömegek vívnak őrületes csatát; most az egyik, majd a másik foglalja vissza a tért. Nyomorú sebesültek csonka kézzel, tátongó sebekkel hiába rimánkodnak egy ital vízért, vagy egy megmentő szuronydöfésért, nyomorú haldoklók hiába sóhajtoznak Isten után, hiába néznek az égre, hiába csókolják a földet: nincs rájok gondja sem égnek sem földnek.
Csak egy sebesült kínlódó nyögését fogja fel nyugasztaló kebel. Csak a bajadére emlékezik meg elesett hőséről. Felveszi őt karjaiba; csodálatos erőt kért szivétől, hogy ne érezze a halott terhét nehezebbnek, mint az alvó gyermekét a dajka, és ereje nem hagyta el, míg a golyózápor közül, a csatatombolás közül ki nem szabadítá őt.
Haza vitte sátorába, ott puha ágyat vetett neki, vérét lemosta hűs vízzel, sebeit bekötözgeté, s költögeté édes szóval, édes hű vigasztalással.
Az édes szó, az ápolás életre hozta a sebesült hőst. A holt merevség elhagyta tagjait s olyan jól esett neki, midőn felnyitá szemeit s egy szelid, mosolygó tündért látott maga mellett, ki langy kezével orczáját simogatta.
Sokáig feküdt a lovag nehéz sebeiben. Az egész tábor odább vonult régen, őt elhagyták ismeretlen városban; el is felejtették bizonyosan.
A bajadére gyógyítgatá őt erdőkben keresett füvekkel, miknek hatására bűvész asszony tanítá meg; a bajadére táplálta őt gyönge ételekkel; volt a nyakán a szép leánynak három sor arany pénz felfűzve fonálra: az egyenkint eltünt onnan; messzünnen és drágán kellett hozatni a beteg számára ételt és erősítő italokat. Az utolsó pénz is elfogyott: akkor eljárt a bajadére az udvarokba, a kávéházak pajtáiba, ott tánczolt, énekelt, koldult – egy sebesült hős számára, kiről elfelejtkezett mindenki, kinek nincs senkije, csak ő.
Mert ilyen a bajadére: anyád, ha beteg vagy; kedvesed, ha örömöd órája van; szolgálód, ha éhezel; éber őröd, ha alszol; siratód, ha meghalsz.
IV.
– Szép bajadére! szólt a lovag egy reggelen, midőn lábára állhatott s ép erőben érzé magát, hol van kardom? hol paripám? hol vannak harczoló seregeink?
– Kardod? felelt a bajadére, hajh! az kihullott kezedből a csatatéren; – paripád? hajh! azt golyók ölték meg alattad; – harczoló seregeink? hajh! azok elmentek messzire.
A lovag elbúsulta magát e szóra; három nap nem szólt a bajadéréhez, három nap nem ízlett szájának sem étel, sem ital.
A harmadikon azt mondá a leánynak:
– Gyere velem a bazárra.
A leány szót fogadott szépen. A lovag ment elől; ő kisérte, megfogva karját, mert még gyönge volt az és ingadozott.
Künn a bazáron ültek sorban a vén kereskedők, pipáikat térdeik közt tartva, s a mint Szaif végig ment közöttük a bajadérével, mondogaták egymás között: – szép leány, ugyan szép leány.
Szaif visszafordult e szavakra.
– Szép ugy-e? ugy-e szép leány? – – Ki ád többet érte? – –
A kalmárok, a kupeczek, a csiszárok és szatócsok odasereglettek e szóra s megnézegették a leányt közelebbről, megtapogatták haját: nem hamis-e? megdörzsölték arcza színét: nincs-e festve? megkérdezék tőle, mit tud?
A bajadére felelt szépen: tud tánczolni, énekelni, férfiakat mulattatni, asszonyoknak rabszolgálója lenni.
A kalmárok, a kupeczek, a csiszárok és szatócsok igértek érte ötszáz, – hatszáz – ezer dinárt; ekkor odajött egy nagy, izmos szerecsen férfi, jobbra-balra taszigálta őket s azt mondta:
– Háromezer dinár érte!
A kalmárok, a kupeczek, a csiszárok és szatócsok szaladtak szélylyel és ültek helyeikre vissza; a nagy fekete férfi pedig átvevé a bajadére kezét a lovag kezéből, tett helyébe egy erszény pénzt és elvitte őt magával.
És a bajadére olyan jó volt, hogy midőn utoljára ránézett Szaifra, még csak nem is könyezett…
Szaif pedig ment – fegyvert és lovat venni a kezében maradt pénzen, s ha utána nézett a leánynak, sírt ő helyette eleget.
– Mit siratod? vigasztalák a kalmárok, a kupeczek, a csiszárok és szatócsok. Elég jó drágán eladtad, háromezer dinárért.
– Lett volna csak kardom és paripám, sóhajta fel Szaif, nem adtam volna őt nem háromezer dinárért, de háromezer csillagért sem; sem háromezer húri szemeiért odafenn a hetedik menyországban!
V.
Ki vitte el, ki vette meg a szép pusztai virágot? Tán valami gazdag kalmár, ki még nagyobb árért hiszi eladhatni basák háremének? tán valami csunya, piszkos dervis, ki magával hordja városról-városra s pénzt keres vele? vagy tán valami bélpoklos nagy úr, kinek lehelletétől elszárad a virág? Ki fogja őt szeretni? ki fogja tudni, minő kincset bir ő benne? Merre viszik őt el? Keletnek-e vagy északnak?
Csak erről gondolkodott Szaif, pedig volt már kardja is, lova is; de nem birta elűzni szivéből a szép bajadére képét.
A nagy, puszta sík mezőn, a tágas szabad ég alatt, ott tanyázik a kurd amazon, Kara-Gűz, vitéz, próbált harczosaival.
Ott ül maga a vitézlő asszony a puszta pázsiton s csibukjából fellegeket fú az égre.
Sátor sincs ütve feje fölött, szőnyeg sincs terítve alá: sütheti a nap bátran orczáját, nincs a mit elrontson rajta, hatvan év rajzolt már azokra mindenféle titkos betűt, s megfeketíté azt a puszták nyara, azért hívják Kara-Gűznek: barna szűznek.
Az ő ülése egy emelkedettebb domb a síkon, körüle tanyáznak bátor vitézei, leszúrt kopjáik nyeléhez kötözött paripáik mellett.
A derék harczi szűz, mikor néha leteszi ölébe csibukját, s tekintete végig fut a láthatáron, töredezett mondásokat intéz jó vitézeihez, miket azok mélyen felirnak szivökbe; máshova úgy sem tudnak irni.
– Látjátok ez erdőket itt köröskörül, a mik olyan sötétek a láthatáron, a mik árnyékot vetnek a földre és az én szívembe? Ezek a fák itt a mi ellenségeink, nem az emberek. Ezek a fák mutatják azt, hogy idáig van az ozmán.
– Nem kellett volna az izlám fiainak soha eljönni onnan, a hol pusztaság van, s a hol a puszták szegélyezetén hajladoznak a pálmák a szélben. A hivők országa csak addig tart, a meddig a pálma és az olajfa megterem. Ezek a száraz, levélhullató gyümölcstelen fák a hitetlenség átkai; a hol ezek kezdődnek, ott az ő átkozott birodalmuk határa van.
– Ha elesem a csatában, ne temessetek engem e gyűlölt fák alá, minden rám hulló levelök nehezebb volna a mekkai sír kövénél; ah a kurdisztáni fák nem hullatják el fényes leveleiket soha; nekik Allah örök ifjuságot adott, mint örök életet az izlám népének; minden esztendőben meghalást a hitlenek földének.
A puszták fiai híven jegyzék emlékükbe e bölcs mondásokat.
Messziről, a távol hagyott város felől, egy teve jő feléjük, egyenlő ügetéssel; mellette paripán nagy, termetes férfi lovagol, a teve nyergében ül Nahálim, a bajadére.
Odaérve a táborozó csoport elé, a férfi leugrik lováról, leemeli a bajadérét s odavezeti a vezérnő elé.
Az odaliszk lehajol és kezet csókol a tiszteletreméltó úrnőnek s elfogult hangon rebegi örömét, hogy ezentúl az ő rabszolgálója lehet.
– Enyim leendesz, de nem rabszolgálóm, viszonzá neki az amazon, enyim vagy, mert megvettelek és senki sem követelhet vissza, hiába is jönne aranynyal tele erszénynyel, nem adnálak többet vissza. Mert aranyat ér az a hölgy, a ki egészen férfi ellenségével szemben, s egészen nő kedvese oldalánál és átkozott az, a ki az ilyen nőt eladja.
– Oh ne átkozd, rebegé a bajadére, nem volt kardja és paripája.
– Mellettem fogsz harczolni mindig, szólt odavonva maga mellé Nahálimot az amazon, kardot, paripát fogsz kapni, járhatsz szabadon a harczban, de fogadd meg én nekem Allahra, hogy soha hűtelenül engemet el nem hagysz, sem félelem, sem szerelem miatt, sem semmi csábító szóra, ha én azt mondom «itt maradj!» Erre esküdjél meg nekem.
A bajadére leborult arczczal a földre, s kezét az amazon köntöse szegélyére téve, megesküvék, hogy nem hagyja el őt semmiért, senkiért!
Kara-Gűz köntöse tele volt irva a szent Alkorán verseivel.
– És most jól nézd meg arczomat, szólt Kara-Gűz a leányhoz. Negyven évvel ezelőtt az én orczáimat is liliomhoz és rózsához hasonlíták, vagyok mostan szúrós tövisfának fanyar fekete gyümölcse, mely megszúrja azt, a ki kezét nyujtja érte, megöli azt, a ki szájával ér hozzá. Negyven év mulva majd te is ilyen leendesz.
A bajadére felsóhajtott.
– Bár jönne az idő hamarább.