VI.
– Szaleikum Unallah! derék amazon! áldjanak meg Allah minden angyalai s tegyen a próféta miattad kivételt a természeti rendből s holtod után vigye fel lelkedet a hetedik égbe.
Így köszöntött be Szaif egy napon a Kara-Gűzhöz, a fekete amazonhoz, ülvén ugyanazon a lovon, melyet szeretője árából vett, s viselvén azon köntöst, melyet a szép Nahálim varrt számára, most már rongyokkal s harcztépte szakadásokkal ékesen.
– Üdvözlégy, felelt neki minden nyájasság nélkül a hadakozó leány. Mit kivánsz? Ha bérért szolgálni jöttél, azt nálam kevesebbet kapsz, mint másutt, ha bajra van szükséged, abból többet találsz, mint egyébütt, ha pedig csak bámulni jöttél, rajtam ugyan nem sok csodálni valót látsz.
– Nem jöttem én zsoldba állni hozzád; van nekem aranyam, ezüstöm elég, felelt neki a török ifju, bajt sem kérek kölcsön, találok azt a magam útján is, a mennyi kell; nem is téged nézni jöttelek, derék hölgy; hanem jöttem egy szelid leányzót visszaváltani tőled, a kit egykor megvettél tőlem háromezer dinárért, mert ha az egyik kezemet kellett volna is eladnom, vagy a szivemet keblemből, mégis árúba bocsátottam volna én azt, fegyverre levén szükségem. Jó karom visszaszerze mindent, a mit elveszíték; lovam két oldalán függ alá a tömött zsák, pénzzel megverve szörnyen, és én megesküvém, hogy átkozott legyek, ha egy új dolmánt veszek magamnak, avagy egy gyöngyös nyeregtakarót, a míg Nahálimot vissza nem váltottam, s járok addig azon rongyosban, a mit ő himzett számomra, s melyen goromba muszka kard, s kopja sok helyt felfejtette a varrást. Azért határozd meg kegyelmed szerint, hogy mennyiért adjad őt nekem vissza; én nem alkuszom, készen fizetek. Ha kell arany, fizetek érte aranyat; ha kell ezüst, fizetek ezüstöt, s ha az egyik szemem világát kéred, odaadom érte még azt is.
Felelt neki Kara-Gűz mogorván:
– Köszönöm azt az óhajtásodat, miszerint megengeded, hogy a némberek is feljuthassanak haláluk után az égbe, a honnan őket ti csúf férfiak kizárva óhajtjátok, valamint hogy kizártátok őket ezen a földön is minden jóból, adjátok, veszitek, mint a lovat, vagy a czifra köntöst, melynek nincsen lelke. A bajadérét azonban, a kit keressz, vissza nem adom. Te tudod jól, hogy ő milyen szép, ez sokat ér, tudod mily bátor, ez még többet ér, tudod mily hűséges, ez mindennél többet ér, és én jobban meg tudom őt becsülni, hogysem ma megvegyem, holnap eladjam, pedig én nem vagyok férfi, ki benne gyönyörködöm; azért csak kösd be újra erszényed száját, a bajadére nem eladó sem aranyért, sem ezüstért, sem a te két szép szemeid világáért; őtet többé birni nem fogod soha.
A bajadére pedig ott ült Kara-Gűz lábai előtt és arczát annak kezére nyugtatá és szemeit nem merte Szaifra felvetni.
Az ifju lovag elfordult a haragos amazontól s nagyokat sóhajtva borult le lova nyakára.
Az amazon pedig érzé, hogy Nahálim szemeiből két forró könycsepp hull kezére. Még most is szereti az ifjut.
Kara-Gűz szivében új gondolat támadt.
– Megállj; monda a lovagnak. Még van egy út, melyen czélhoz juthatsz. A mit mondtam, az mondva van. Sem aranyért, sem ezüstért vissza nem adom hölgyedet; de ha fizetsz nekem olyan árt, a milyet én kivánok tőled, azért vissza válthatod őt. Én háromezer dinárért vettem meg a bajadért tetőled, a mennyit bizonnyal meg is ért. Nem teszek nagy tisztességet a moszkóval, ha azt mondom, hogy minden moszkó feje megér ezüstben száz dinárt. Ha tehát énnekem harmincz moszkó fejet sisakostól, szakállastól ide lábaim elé raksz, akár egyszerre, akár egymásután: ezért a díjért vissza adom neked a leányt.
Nahálim forrón szorítá kebléhez az amazon kérges kezét, Szaif pedig délczegen veté magát nyergébe s ragyogó orczával kiálta vissza, tova robogtában:
– Két nap alatt a váltságdíj lábaid előtt van!
VII.
Olcsóbb váltságdíj nem létezhet a világon, mint a moszkók fejei, gondolá magában Szaif, midőn visszalovagolt Kara-Gűztől vezére táborába.
A legelső ütközetben, a legkisebb előörs harczban is elesik harmincz, negyven orosz, a közlegények örömest elhozzák fejeiket egy aranyért; Kara-Gűz ki van fizetve.
Hosszu haj, rövid ész. Az asszonyok tudatlanok. Ezt Kara-Gűz előre láthatta volna, ha Allah csakugyan rendelt volna a némberekbe lelket. Háborúban az emberek fejei annyit érnek, mint vadászatban a fajdtyúkoké; levágják, hogy elvessék. Ki venné számba egy kanpulyka, egy gyöngytyúk, egy pézsmakacsa fejét, melyet elmetszenek, hogy húsokat el ne rontsa?
A mint azonban a tábor széléhez ér, épen akkor léptet végig két trombitás és egy csausz a tanyázó hadak előtt s nagy érthető hangon, riadó trombitajel után felolvassa a vezér parancsát, mely szerint megtiltatik mindenkinek, hogy a csatában elesett ellenségek fejeit levagdalja; mert igaz katonához nem illik, hogy megholt ellenségét megcsufolja és mert a ki ellensége fejét le akarja vágni, annak az előre rohanók sorából hátra kell maradni, a ki pedig hátramarad, az gyáva és a ki gyáva, az megérdemli, hogy főbe lövessék; ezért, a ki az ütközetből levágott ellenség fejével tér vissza, minden személyválogatás nélkül főbe fog lövetni. Ezt izeni Omer basa és a mit ő mond, azt ő meg szokta tartani.
Szaif lovag tetőtől talpig meghülni érzé magában a vért erre a parancsolatra.
Oh bizonyára ama némber boszorkány lehet, hogy előre látott a jövendőben; vénségükre a némberek gonosz szellemeknek adnak helyet sziveikben; másként hogyan tudhatta volna előre, hogy olyan váltságdíjat szabjon a bajadéreért, melyet semmi pénz és ajándék a világon meg nem szerezhet.
Ime az, mi egy óra előtt olcsóbb volt a folyampartokon heverő kavicsnál, egy óra mulva drágább lett mint a turbánokban forgó gyémánt!
VIII.
Gyurgyevónál az orosz táborban különös mondák kezdtek terjengeni a katonák között.
Éjszakának idején, mikor a hold lemegy, megjelen a földből Omár szultán szelleme, lóháton, ősi jelmezében, körüllovagolja egy puskalövésnyi távolban az orosz vonalokat nesztelenül; látják, de nem hallják lova dobogását. Néha oly közel lovagol az utolsó őrszemekhez, hogy pisztolylyal lelőhetnék; de jaj annak, a melyik rá mer lőni; azt a lövés után nem találják többé helyén, úgy eltünik. A gonosz szellem, a legelső szultán hazajáró lelke elviszi őt magával pokolbeli lova hátán.
Világosabb fejű emberek pedig azt beszélték, hogy igen is megjelen éjjelenként a táborvonalak alatt egy rejtélyes lovag a túlpartról, ki lovával átúsztatva a folyamot, lova patkói alá rongyokat kötöz, hogy dobogása ne hallassék s példátlan vakmerőséggel végig üget az előörsök előtt, néha olyan közel hozzájuk, hogy rálőhetnek; a lövés soha sem találja s másodikat már nem lőhet az őrszem; a lovag megfoghatlan felsőbbséggel nehány pillanat alatt megöli azt, hulláikat elhurczolja s a nádasban elhagyogatja fő nélkül. A hullákon rendesen csak egy seb találtatik, a mell közepén, a minek okozó eszközét nem lehet kitalálni, nem golyó az, se nem dárda, belül össze van tépve a seb, mintha az indu ágbogas lándzsa ejtette volna, melyet visszakaptak a döfésből.
A kurd amazon Kara-Gűz pedig reggelenként megkapta a váltságul igért fejeket. Egy nagy, dohánynyal tömött zsákban szokta azokat elhozni, hogy kivülről ne lehessen látni mi van benne?
Az amazon meggyőződhetett felőle, hogy igaz pénzzel fizettetik, mind friss vágású fejek azok, nem sápadt halottak elorzott részei, a küzdelem és halálkín iszonyú kifejezéseivel arczaikon. A legveszélyesebb dugárú, a miért valaha átúsztatták a Dunát: a túlparton ha megkapnak, felakasztanak, az innensőn ha megkapnak, főbe lőnek.
Némely reggel egy-egy sebet is hozott magával Szaif; valami kósza golyó surolta testét: számba sem vette azt; egy hüvelyknyivel odább – és most ő aludnék ott a mezőn.
Nahálim reszketett miatta! Óh, harminczszor kitenni életét a legvakmerőbben a halálveszélynek; a pokol minden rémei közül hozni el a váltság díját, ez nagyobb szerelem, mint mennyit egy némber, ki kedveséért eladatta magát, megérdemelhet, ez nagyobb bünhödés, mint mennyit egy férfi, ki kedvesét eladta, megérdemelhet.
Egy éjszaka azonban a történt lövés után ott termett rögtön a lovas őrjárat, a rejtélyes lovag gyors paripán elvágtatott előlük s az előőrsöt ott hagyta – holtan. Egy nyíl volt mellén keresztül lőve. Tehát nyillal szokta orvlövéseit tenni s oly ügyesen, hogy czélját soha sem téveszté. Ez a mód nem ütött zajt soha s hogy titkát fel ne fedezzék, a nyilat mindig kiszakította a holt sebéből.
Ettől kezdve mindig megkettőztetve állíták ki az előőrsöket s meg volt nekik hagyva, hogy egyszerre csak egy lőjön a közeledőre, a másik készen tartsa fegyverét.
Néhány nap mulva szokatlanul fáradtan jött Kara-Gűz táborába Szaif: fején a turbán még mélyebbre volt húzva, hogy egy vágás bekötött helyét eltakarja.
– Két fejet hoztam egyszerre; szólt az amazonnak, kinyitva dohányos zsákját s oda állítva a vezérnő elé az üstökös fejeket. Párosával állítják ki most az előőrsöket oda át. Két lovassal találkoztam; külön nem akartak egymástól válni, meg kellett ölnöm mind a kettőt; – hanem az egyik kardjával megvágta fejemet, míg a másikkal harczoltam, hogy Allah kettőnek adjon egy lovat a más világon, a miért ketten rohantak egy emberre.
Nahálim könyezve borult Szaif vállára s megcsókolá annak miatta nyert sebét, azután odaborult Kara-Gűz lábaihoz s megcsókolá annak köntösét.
– Látod, mennyit tett miattam, könyörge a szerető leány, látod; milyen hős, mily bátor, ne engedd őt elveszni fogadása alatt, engedd el neki váltságom felét; engedj el csak tizet a harminczból;… csak ötöt;… csak kettőt…
Kara-Gűz egyre tagadólag bólintott fejével.
– Nem, egyet sem: a harmincz kerek szám, egynek sem szabad abból hiányozni. Én nem kértem tőle igaz gyöngyöt, a miért a tengerekbe kell leszállni, nem kértem tőle sárkánytollat, a miért a Kaf hegyre kellene barangolnia, hanem kértem tőle ellenség fejeit, melyet ezrével lát maga előtt egy parittya-vetésnyi távolban, csak érte kell menni és elhozni ingyen. A mi mondva van, az mondva van; kimondott szavát senki sem nyelheti vissza.
– Akkor én is fogok neki segíteni, monda a leány kipiruló arczczal. Ketten hamarább készen leszünk.
– Azt megengedem, szólt Kara-Gűz. A szeretők kezeit csókolták érte.
IX.
A két harczos táboron túl, az utolsó őrszemeknél van egy kis sziget a Dunában, partjai csupa ezüst levelű nyárfabokrokkal benőve, belsejét magas jegenyék sudárai koronázzák.
E kis sziget közelebb esik az oláh parthoz, mint a törökhöz; az oroszok gyakran bejárnak oda tűzi fát vágni, dereglyékkel; ügyes úszó egy huzamban oda és vissza úszhat öt percz alatt.
A sok regében gyönyörködő moldvánok azt beszélik, hogy ott azon a kis szigeten valaha egy tündér lakott, gyönyörű hófehér hableány, ki még most is feljár olykor a habokból, kiszáll a partra hosszú haját szárítani s énekel bűbájos dallamot; de nem jó azt meghallani emberi fülnek és szivnek, mert könnyen megrontja magát a csodás hableány miatt.
Igy beszélik azt a halászok a nádkunyhókban, hova olykor betértek a messzire elportyázó orosz kémjáratok.
– Bárcsak ilyenkor jönne elő az a hableány; mondogaták magukban a jó hadfiak. Az orosz fül és szív nem olyan túlságos érzékeny, hogy megromoljon szép leány éneke miatt.
A kivánság egyszer beteljesült. Két fiatal kozák lovagolt a sziget mentében végig az oláh parton, midőn téveteg ének hangjai üték meg füleiket. Megállíták lovaikat s figyelni kezdtek reá.
És ime az ezüst nyárfák sűrüjéből egy karcsú szép hölgy alak jő alá a partra, énekelve gondatlanul, mintha senkit sem sejtene magán kívül a világon.
A parton feküdt egy fiatal kidült jegenye, sudarával a víz fölé hajolva; a tündér, vagy leány, vagy akármi volt, végig lépdelt apró lábacskáival az ingatag fán; olyan könnyűnek látszott mint egy madár, a fa alig hajolt meg alatta; azután leült a fa sudárhegyére, a hogy csak a tündérek tudnak ülni s kis papucsait levetve, hófehér lábait alámeríté a vízbe.
A két kozák úr leszállt lovairól s megköté azokat egy fához.
A tünemény mindig gonoszabbul kezdé viselni magát; leoldá turbánja tekercsét fejéről, levette a kis piros föveget s hosszú fekete haja végig omlott hajladozó termetén, a víz szinét söpörve gazdag fürteivel.
Azután leoldá övét karcsu derekáról, kikapcsolá lenge öltönyét, azt felakasztá a fa magasabb ágára; csak egy könnyű patyolatlepel maradt észvesztő termetén.
A bűbájos nympha mosolyogva nézegeté saját kedves képmását a hab tükrében, mely visszamosolygott reá; úgy látszott, mintha egészen ővele volna elfoglalva, őhozzá énekelne, felé kaczérkodnék. És midőn a vízbe bocsátkozik is, mintha ezt a kedves képmást ölelné meg, mely vele együtt eltünik a víz alá, egész fejéig, egész ajkáig, hogy egymást megcsókolhatják s vele együtt kiemelkedik egyszerre, a mint a fördő nájász a hajló jegenye sudárral hintálja magát, gömbölyü válláig, karcsú derekáig, s egész termetével.
A lányka úgy kaczag magában e mulatságon.
A két kozák úr összeszólt a tulsó parton; jobb felől kerüljön az egyik, balról a másik, átússzanak a szigetre; ezt a tündért elfogni nem lenne utolsó préda.
A bokrok között lerakták fegyvereiket, nehéz felöltönyeiket s a vízbe bocsátkozva csendesen megkerülék e kaczagó tündért.
A két fő sebesen haladt a víz felett, mindig jobban közelítenek a leányhoz; egyszerre felsikolt az, a mint észreveszi őket, s elbocsátva a jegenye sudarát, eltűnik a víz alatt.
A két férfi még egy perczig halad a sziget felé, akkor az egyik egyszerre felkapja két kezét a víz fölé, a szájába tóduló víz elfojtja kiáltását s azután elmerül a víz alá. Néhány pillanat mulva a másik is elbukott.
Azután nem sokára ismét felmerül mind a két fő s úszik csendesen odább, csak arczczal felfelé fordítva, mint a holt emberek szoktak. Az örvénylő víz arra viszi őket, a merre folyása tartja.
A gonosz tündér már ott várja őket a parti sarkantyúnál, hová a víz minden holt terhét kiveté, s fehér újjai közt pengeti azt a vékony kis éles kést; – csak két döfés volt, nem esett benne csorba.
A váltságdíj száma ismét szaporodott kettővel.
X.
A váltságdíj harmincz nehéz számából csak három hiányzott már; a többit beszerezték – ők ketten.
Két babonás réme volt az orosz vitéznek: a tábort kerülgető kisértet s a Dunában fürdő tündér. Ez mind a kettő jó vitézek vérét szomjúhozta.
Csak három fej kellett még a sokhoz. Hisz ennyit ajándékba is adhattak volna az oroszok; ők meg sem érezték volna, két szerető szív pedig egymásé lehetett volna.
Ilyen össze nem férő két fogalom a harcz és a szerelem. Ez csöndes, nesztelen virányokban gyönyörködik, az véres, feldúlt mezőkben; ennek derült, felhőtlen ég kell, annak zivatar és csattogó menydörgés; ennek jelszava: «maradjunk együtt örökre», amazé «kettőnk közül egy itt marad».
Az oroszok főereje elhúzódott Besszarábiába. Azon közben parancs érkezett a szerdártól, hogy a török seregnek egy része menjen át Krimiába, más rész őrizze a bolgár partokat.
Kara-Gűz csapatja átküldetett a félszigetre; Szaif pedig Tulcsa alatt maradt az önkénytes csapatokkal.
Nem törődnek azzal a hadvezérek, hogy ilyenkor szerető sziveket választottak el egymástól.
Alma, Inkerman, mind szomorú hangzású nevek lehettek a Duna mellett tanyázó török vitézekre, mert azokkal dicsőség volt összekötve, de százszor szomorú lehetett Balaklaváé; a török seregek megfutottak ottan.
– Ha mi ott lehettünk volna! sóhajtának az itt maradottak olyankor.
Hát még a kit egy erősebb gyötrelem is kinzott, az elbúsult Szaif milyen keservesen nézhette a lassú nap járását, kelését, mely a sietők kedvéért nem akar egy nap kétszer feljönni az égre.
Mily türelmetlenül járt lovával végig a Dunaparton, a honnan messzeségig nem lehetett ellenséget látni. Hogy imádkozott prófétájához, hogy küldjön számára ellenséget, bár csak egyet, csak kettőt, akármilyent, csak hogy orosz legyen.
A próféta kegyes volt és küldött neki egyszerre hármat.
A mint éjszaka szokása szerint a partokon kalandozott, ime a sötétség oltalma alatt három lovas orosz vitéz evez át egy dereglyén, kik az innenső partokon egy kicsinyt körül akartak nézni valami elvinni való után.
Mint az éh-dühödt farkas, mely hetes koplalás után beszorul az erdőről a falu végekre s éhséges phantasiájában csak egy kecskedögéről álmodik és ime egyszerre előtte teremnek a gulyák hősei, a nagy erős bikák, egyszerre három; drága jó falat mind a három, de veszedelmes falat.
Az éhség csábító, a szám elijesztő; három egy ellenében.
Szaif ólálkodva követte a lovagokat, az éj sötétjében mindig hátuk mögött maradt, a kard kezére akasztva, mind két pisztolya markában.
Utjokat elvágta már a dereglyétől, a vad meg nem menekülhet vadászától többé; de hát a vadász megmenekül-e a vadtól?
Allah segíts, Allah segíts! mondogatá a lovag magában, halkan közelítve az előtte haladókhoz, s elszánva magát a halálra; – azok sokáig nem vették észre, egymás között beszélgetvén.
Egyszerre, mint az éhes fenevad rájuk rohant a szilaj lovag, kengyeleit paripája oldalaiba vágva; azok rögtön hátra fordultak, három karabin lőtt egymás után, a golyók ott fütyölték Szaif körül a halál csodálatos accordjait: furcsa énekes az a halál, tud fütyölni vékonyan, vastagon. Egy sem találta a lovagot.
Ekkor ő lőtt egyszerre mind a két kezével. Egyszerre két ellenére.
– Allah akhbár! ezek jó lövések voltak.
Két vitézzel jobbra balra tánczolt a paripa, egyik lefordult nem messze lováról, sarkantyújával kengyelvasába akadva, a másik előre bukott lova nyakára, kardját kiejtve kezéből, és úgy tett, mint a halottak tesznek.
Allah akhbár! csak egy van egy ellen, kard kard ellen, férfi férfi ellen.
A fekete éjszakában összecsap a két kard egymással. A küzdés nem látszik, csak az átkos ádáz kardcsattogás hangzik szerte; az aczéltól hányt szikrák oda világítanak néha a vívók arczaiba.
Jó vitézre akadt a török lovag. Hős, a ki ő hozzá méltó, a ki nem jajdul el, a midőn sebet kap, hanem visszaadja.
Egyik férfi sem adott hangot a viadalban. Némán fogadták a sebeket, miket a sötétben kaptak.
Egyik sem tudta, jól vágott-e? csak adta, a mit a másiknak szánt.
Olyan közel voltak már egymáshoz, hogy a kardnak nem lehetett hasznát venni, egyszerre izmos karjaikkal ragadták meg egymást.
A heves tusakodásban egyik a másikat lerántá a nyeregből, a két paripa horkolva állt félre, míg gazdáik ott fetrengtek egymással küzdve a porban.
Az orosz előrántotta csizmája szárából két élü kését, Szaif is hozzájutott görbe handzsárjához, s míg a két férfi balkezével ellenfele jobbját iparkodott a döféshez jutástól visszatartani, jobbjával azon törekedett, hogy ellenfelét a neki szegzett késsel halálosan szúrhassa meg.
Mindaketten egyenlő erejüek voltak, egyenlőn vitéz, egyenlőn ügyes mind a kettő. Hol az egyik, hol a másik került feljül, lábaikkal összecsimpajkózva, fejeikkel, derekaikkal egymás mellét feszítve, de fegyveres kezét nem birta egyik is a másikéból kiszabadítani.
A mint így erőfeszítve küzdöttek a földön, kölcsönösen kifárasztva egymást, az orosz vitéz megszólalt:
– Bajtárs! Te is jó vitéz vagy, én is az vagyok; mind a ketten jó katonák. Hagyjuk abba a versengést; bocsássuk el egymást lovagi szóra s menjünk jobbra balra, ki honnan ide jött.
Az orosz e perczben felyül volt és Szaif mellén feküdt, de Szaif összecsikorgatá fogait és azzal felelt neki, hogy mint a fenevad, vállába harapott ellenfelének.
Az elnyögte a fájdalmat s újra szólt ellenfeléhez:
– Egyikünk sem győzheti le a másikat, minek küzködünk itt tovább? Sebeinken át elvérzünk, mind a ketten elveszünk itt. Bocsássuk egymást. Te zsákmányt találsz eleget két bajtársamnál, legyen az a tied. Ha kell, még az én részemet is vidd magaddal; hagyjuk abba ezt a tusát. Legyen fegyver és paripa tiéd.
Ekkor Szaif visszaszólalt, hörgő, halálraszánt hangon:
– Nem kell nekem sem zsákmányod, sem fegyvered, sem lovaid; kell nekem egyedül a te fejed. Ez a te beszélő fejed. Vagy te vidd el az enyimet, vagy én viszem a tiedet! Mert nekem csak a fejed kell.
És ujra folyt a kétségbeesett dulakodás. Szaif hasztalan küzdött ellenfelét lehányni magáról; súlyosan feküdt az rajta, mint a boszorkány; a föld körül nedves és sáros volt már körülök a kifolyt vértől, egész tócsa, melyben keresztül-kasul hengerőztek; végre Szaif lassankint kimerülni látszott, balkeze nem birta már elég erősen visszatartani ellenfele jobbját, a veszedelmes kés hegye már az eleven testét érte, végre egészen aléltan terült el alatta, s karjai inaszakadtan hanyatlottak alá.
De azon pillanatban, hogy az orosz fegyvere oldalába furódott, hirtelen kiszakítá jobbját alóla s egy kanyarítással úgy leszelte fejét törzsökéről, hogy az messze elgördült onnan, csak a vonagló hulla maradt rajta, az oldalába ütött kést tartva kezében, mint a megölt darázs, mely a sebbe szakítá mérges fulánkját.
Szaif lehányta őt magáról; a kést kivonta sebéből, megmérte, meddig volt elevenjébe ütve. Gyermekség! Alig öt hüvelyk. Turbánjával hirtelen beköté a sebet; azután összeszedé a fejeket, a három utolsó főt, melylyel tartozott; felült nagy kínnal lovára, s még sötét éjjel bevánszorgott sátoráig.
Ott leemelteté magát szolgáival a lóról, s behítta magához megbizott lovászát és azt mondta neki:
– Fogj édes fiam Ali egy nagy olajos tömlőt, töltsd meg azt legfinomabb olajjal, tégy rózsa és nárdus levelet közé eleget, hogy jó illatja legyen. Ekkor emeld le lovamról azt a himzett erszényt, melyben vagyon három ispaháni dinnye, édes, zamatos és érett, s bocsásd bele a tömlőbe, pecsételd le azt ólommal erősen. Vedd turbánomból, a mi erszény ott van, fogadj magadnak egy hajót s vitorlázz át a tömlővel a tatár Krimbe, hol most gyaurok és igazhivők dicsően és dicstelenül verekesznek; keresd fel ott a derék amazon Kara-Gűzt, és add át neki e tömlőt. Mondjad, hogy én küldtem azt neki. Magam szakítám le az ajándékokat száraikról; derék, érett gyümölcs mind a három, kivált a harmadik, az legdrágább volt nekem. Mondjad, hogy üdvözlöm az asszonyt.
A lovász végrehajtá a parancsot, Szaif pedig ott feküdt az ágyon, s bágyadtan hajtá le halavány fejét karjára, miként ha mondaná: még itt is van számodra egy megérett gyümölcs, oh kegyetlen asszony!
XI.
Véres, eredménytelen volt a harcz.
Tízezeren hullottak el, a nélkül, hogy tudná valaki, miért harczoltak?
Nem azért siratják őket, hogy elestek, hanem azért, hogy hasztalanul estek el.
A föld virága voltak s a föld trágyája lett belőlük.
Az oktalan jégeső leverte őket.
Alkonyat felé érkezett meg Ali a szövetséges gyaurok táborába; reggeltől kezdve hallotta pedig a hajóról a dühödt ágyúzást, a mit a szárazon folytattak.
Rögtön sietett Kara-Gűzt felkeresni.
Az amazon épen akkor lovagolt vissza sátorába, midőn Ali megérkezett.
Csak az ő sátora állt, a többit körüle szétszaggatták a bombák, a szél játszott a karókon akadt rongyokkal.
– Nézd asszonyom, csapatod sátorai hogy szét vannak tépve, szólt Ali, a midőn üdvözlé a némbert.
– Nem lesz rájuk több szükségem, felelt a kurd leány.
– Talán jobb lakást nyertek vitézeid? kérdé Ali.
– Valóban, jobb lakást nyertek, felelt Kara-Gűz.
Ali átadta neki a Szaif által küldött dinnyéket az olajos tömlőben; Kara-Gűz bevitte azt sátorába s ott szótlanul nézegette a levágott főket, azután ismét kijött s azt kérdé Alitól:
– Urad nem mondta, hogy vidd vissza a kiváltott leányt?
– Maga jött volna, de azt hiszem, hogy fáradt volt; ezóta talán ki is pihente magát.
– Jer hát velem, monda Kara-Gűz, lovára ülve, melynek kantárját fogni még csak egy lovász sem volt jelen s kilovagolt Alival a csatatérre, melyről már akkor elfutott a harczi robaj, csak mint távoli zivatar engedve még láttatni egyes villanásait. A dulakodásban kifáradt tömegek mindenünnen tértek haza; a katonák egy-egy sebesültet vittek fegyvereikre fektetve.
A mint végig léptettek a mezőn, Kara-Gűz gyakran mutatott hol jobbról, hol balról, egy-egy elesett müzülmán holttestére.
– Nézd, ez is az enyim volt, még ma ez is élt.
Ali lassankint megszámlált kétszázat s mentül többet számlált, szíve annál nehezebb lett tőle.
Végre egy zöld halom aljában leszállt lováról az amazon s néhány lépésnyire vezetve még Alit, egy sűrű tamarisk bokrot szétválaszta maga előtt, s ott a szép zöld fű között ott feküdt Nahálim egyedül.
Szép fehér keblén az öltöny durva lándzsáktól összeszaggatva, szép hosszú selyem haja fennakadva a tövisekben, gyönge halvány arcza még most is rózsaszín, csak az ajk halovány, s a vékony szempillákon át, mint a hold a ködön kéklik keresztül a két halott szemcsillag; de az a fehér kéz, az a szép fehér kéz még most is erősen szorítja a kardot, azt a piros kardot!
Kara-Gűz lehajolt hozzá, betakarta keblét, megcsókolta arczát és monda Alinak:
S csak alig hallhatóan susogta utána:
– Ő volt az utolsó.
Azzal felemelték őt ketten Kara-Gűz lovára s visszavitték a táborba; az utolsó hősét Kara-Gűz csapatjának.
A többiek bizonyára mind jobb lakást nyertek.
Azon az éjszakán balzsammal és drága kenetekkel füröszté Kara-Gűz a szép odaliszk hulláját; másnap búcsút vett a vezérektől, elvégezte küldetését, a kiket elhozott, meghaltak mind, tartozásuk szerint a csatatéren; többre e világon nem kötelezték magukat. Az utolsó hulláját elviszi annak, a kié éltében vala.
Valóban az övé volt, mert lefizette az árát az utolsó pénzig.
Nem kellett aggódnia, hogy elvihesse, mert tél fagya volt: a holt odaliszk szép arcza, szép keze olyan volt mint a kő.
Midőn a Duna mellékén megérkezett Kara-Gűz Szaif lovászával, elkezdének tudakozódni a bátor ifju után. Egy vén mozlem katonát szólított meg Ali a mecset előtt, ki Szaifot szolgálta sokáig.
– Hol vár reánk uram Szaif?
A vén katona előbb megtörülte gyenge szemeit kaftánja ujjával, azután igaz törökhöz illő szóval felelt:
– Valóban, a hol ő vár reátok, oda mindnyájan elfogtok menni; nem is türelmetlen ott a várakozás, mert ráér mindenki az időtül.
És azután elvezette őket ki a cyprusfák erdeje alá, a hol azok a kis hosszúkás halmok vannak, a mik alatt olyan türelmes a várakozás s ott megmutatta nekik, hogy melyik cyprus és melyik turbános fejfa az, a melynek oltalmában a hős Szaif várakozik az utána következőkre.
A fejfára pedig ez volt irva:
«Dámeh Allah!
Itt fekszik Szaif, Oglanli fia, ellenségek réme, a ki meghalt, mert hős vala.»
Kara-Gűz felbontá a sírt, s a mint a kideszkázott boltban felültetve feküdt a hős, arczal keletnek fordítva, azt a másik hullát odafekteté melléje: elfértek mind a ketten a sírban, s a mint egymás mellé tették őket, úgy tetszett mind a három élőnek, mintha a két halott arcz elkezdene mosolyogni.
«Mash Allah!»
Ismét behantolák a sírt, visszaállíták a fejfát helyére; annak a tulsó oldalára pedig odavéseté Kara-Gűz:
«Itt fekszik Nahálim, ozmanok virága, gyaurok tövise, a ki meghalt mert szeretett…
Dámeh Allah.»…
A GYERKŐCZ.
– Képes-e ön kiszívni egy valódi portorico szivart, fiatal barátom? Merhetem önt egygyel megkinálni? Nem olyan szelid biz ez, mint a dajka teje s egy kicsit feleszi a szájat; de gyermekkoromban én is így próbáltam.
– Köszönöm a szivart; dohányfüstöt bámulni még nem tanultam; de a kilőtt pisztoly füstjébe nézni igen, s ha ezt ajánlják, azt elfogadom.
– Lelkemre! ez a fiu fogakkal jött a világra!…
Ez a rövid szóváltás a Szebasztopol előtti angol táborban történt, több szórakozás végett összegyűlt tiszt társaságában, kik egy szép novemberi nap délutánját arra használták, hogy a víárkokban felszedett hetes sarat kissé leverjék magukról, s megtudják, hogy milyen sebesen halad a világ hátrafelé, azalatt, míg ők nagy fáradsággal haladnak előre.
A megszólító egy élte javában levő katona volt, Egerton ezredes, hajdan sipoy vezér Kelet-Indiában, egy magas, roppant termetű férfi, a kinek csak azért kellett gyalog járni, mert ló nem termett alája; minden öltöny csaknem szétfeszül rajta, s vállai oly szélesek, mint Atlaszé, ki a világot hordja rajtuk. Kemény vonásai sötétek a naptól s vörösek a hidegtől, de még sötétebb és vörösebb azokon a dacz és büszkeség, mely minden mozdulatát bélyegzi, s könnyen kötekedő elbizottságnak is volna nevezhető.
Az pedig, a ki visszafelelt, egy fiatal, csaknem gyermekded katona, tiszti vállrózsával és kardbojttal, s a legszelídebb tej és rózsa arczczal, nyájas kék szemekkel; kinek még a nyakkendője is úgy áll, mintha édes anyja kötötte volna azt meg gyöngéd, gondoskodó kézzel; s mintha látná az ember ez arczon azt a gyöngéd csókot, a mely azt tetszik mondani: «gyermekem, életedre vigyázz; gyermekem, anyádra gondolj, gyermekem meg ne halj!»
Épen jókor jött a gyerkőcz! épen javában dühöngtek a régi próbált katonák, a viharban edzett vitézek, hogy kormányuk satnya ifjonczokat küldöz közéjük tiszt-társakul, kiknek egyéb érdemük sincs rangjaikra, mint a tiszti patens, melyet pénzen vettek, a midőn épen odavetődött ez ifju arcz, ki mint látszék, csak most érkezhetett, mert egyenruhája még egészen tiszta volt, és inggalléra fehér.
– Ez a kölyök tetszik nekem; szólt Egerton ezredes, midőn az ifjoncz kipirult arczczal odább ment. Meglássátok, nagyon hamar öreg ember lesz belőle.
– Hogy érted azt? kérdé tőle egy másik tiszt.
– Értem öreg ember alatt azt, a ki közel van a halálhoz. A ficzkó azok közül valónak látszik, a kik azért jönnek háborúba, hogy a legelső ostoba golyót, mely emberét keresi, elkapják.
– Ne féltsd tőle; vigasztalá egy hórihorgas irlandi tűzértiszt. Majd megszelídül, ha egy granátot hall a feje fölött elfütyölni, egy ilyen tüzes bibiczet, a mi a levegőben sipolva keresi a fészkét, a hova leszálljon, s ha egypár bombát hallott szétpattanni, visszakérezkedik nagyhamar édes anyjához.
– Annyi sem kell neki, vágott közbe egy utászszázados, kinek mindenféle szinű volt már a kabátja a soknemű sártól. Álljon ki csak egy éjszakát a futóárkokban, mint előőrsi tiszt; majd mikor térdig belefagy a sárba, s az ázott ruha crystallizálódik rajta, mintha czukorral volna kandirozva, tudom sírva emlegeti az öregtáti kandallóját.
– Már most képzeljen magának az ember egy ilyen gyereket az ütközetben, szólt egy sebhelyes lovas tiszt mind ezekhez; a hol ember-ember ellen kell küzdeni, a hol szuronydöféseket és kardcsapásokat osztogatnak, mi lesz ott egy ilyen tacskóból, a ki most szökött meg a tanár skutikája elől?
– De ki fogja meg szegényt, ha egy olyan zivatar kerekedik, mint a minapi volt? tréfálózék a tábor legvígabb vitéze, Brownie; szegény kis fiut elkapja a szél s a tengerbe viszi, ha meg nem kötteti magát valami ágyúhoz…
A tisztek még azután sokáig tréfálóztak egymás között a fiatal vitéz felett s mindnyájan abban egyeztek meg, hogy majd elvárják, meddig állja ki a sarat? Az első héten kétségtelenül benyujtja elbocsáttatását, vagy futárnak küldeti magát haza lord Raglan időjárási tudósításaival, vagy leghizelgőbb esetben, mint marodeur jut Balaklavába, a derék miss Nightinghale ápoló kezei közé.
* * *
Rút, gyalázatos éjszaka következett e napra, az eső szakadt egész hajnalig, hajnalban azután neki kerekedett egy hideg északnyugoti szél, mely keresztül-kasul járta a sziveket és köpönyegeket, s reggelre csonttá fagyott minden sár; a derék katonák pedig a víárkokban, kiket tíz óra hosszat lucsokká áztatott az ónos eső, olyan szép ragyogó mázt kaptak felöltönyeikre jégből, mintha csakugyan czukorral volnának candirozva. A köpönyeget nem facsarni, hanem törni lehetett s a kinek csizma volt a lábán, annak olyan volt a lába, mint az elefánté a ráfagyott sártól.
– God bless us! dörmögé magában az irlandi tüzértiszt, sarujait ütögetve egymáshoz. Most szeretném csak, ha a pater itt volna s beszélne valamit a pokolról; az is adna valami meleget. Csak legalább fűteni lehetne!
Ezt a fűtés szót ágyúira érthette; a jó keresztény, maga fázik és mégis ellenségeinek akar fűteni.
– Vajjon mi lehetett a tacskóból? mormogá unalmában. No az, tudom, hogy belefagyott a sárba, úgy kell kiolvasztani belőle. Ezóta nyilván a beteg rovásra iratta magát. Szegény fiucska, nem tudom húzott-e valamit az orrára? Sajnálnám, ha az orra megvörösödnék, vagy épen lefagyna.
Reggelfelé elkezdték az ambulanceok sorba szedni az éjszaka megbetegült katonákat a víárkokban. Ez igazán gonosz éj volt: egyik szekér a másikat érte. Cholera, hagymáz és tüdőlob tizedelte meg a katonákat; a kinek csak keze lába fagyott el, az még ott maradhatott bátran.
– Vajjon szegény kis suhancznak ki főzött ma theát, ha a gyomra megfájdult? tünődék magában tréfásan a tüzér, a mint a számos beteghordó szekeret végig nézte. Ha tudná ezt az édes mama otthon!
Nem soká kellett azonban tünődnie aggodalmai tárgya felett, mert az nagy bámulatára saját maga jött eléje, még pedig tulajdon lábain; arczai igaz, hogy pirosak voltak a hidegtől, de orra épen nem volt lefagyva, sőt még csak shawl sem volt tekerve nyaka körül, hanem a tegnapi könnyű nyakkendő volt rajta, csokorra kötve, mely kétfelé engedte válni ing elejét, úgy, hogy fedetlen melle egészen kilátszott rajta. Különben semmi változás sem látszott az úrfin, a patent sáron kívül, melyet Balaklava et comp. ingyen liferál a szebasztopoli összes tábornak.
– Egerton ezredes kéreti önt magához, szólt az ifju tiszt a tüzérparancsnokhoz, tiszta csengő hangon.
Valóban, még csak el sem volt rekedve.
– Ön a víárkokban tölté az éjet? kérdé csodálkozva a tüzértiszt.
– Ott.
– Önöknél nem esett az eső?
– Esett.
– Fújt.
– Nem találja ön, hogy hideg van?
– Nem.
– Talán mégis jól tenné, ha ingelejét összegombolná.
– Szükségtelen.
A két dalia ezalatt haladt egymás mellett, a fiatal hadnagy látható könnyűséggel, mely ruganyos léptein, szabad lejtésén észrevehető volt; a tüzér pedig azzal a nehézkes czammogással, a mivel szokott az ember télen nagy botosokban, hosszú köpönyegben, kiállott lábakkal járni.
A tüzér csak azért is beszédet kivánt kezdeni, hogy társa ne járjon olyan sebesen.
– Uram! Ön igazán nem fázik?
A fiatal tiszt mosolygott. Olyan jól illett piros gyermekded orczáihoz ez a mosolygás.
– Legkevésbbé sem. Ez még nagyon szelíd időjárás.
– Köszönöm; mit nevez ön akkor kemény időnek?
– A milyen például Új-Seeland és a Behring-öböl tájékán szokott lenni.
– Volt ön ott?
– Igen, a mult évben, a Franklint kereső expeditióval, mint önkénytes.
Ez már magasabb véleményt adott az ifjoncz felől. A ki azon útat önkénytesen megtette, az túl van a jég próbán. Annyit meg kellett neki engedni, hogy a hideget kiállja. No de még ettől a tulajdonságtól nagyon messze van a jó katonáig. Ahoz még személyes bátorság, testi erő, ügyesség, hideg vér és több efféle szükséges. A tüzér elhallgatott s vigasztalta magát azzal, hogy ennyi kelléket még sem szerez valaki tizenhat éves korában.
Nemsokára odaértek Egerton ezredeshez, ki a víárkok mögött göröngyökből alkotott barlangban ült több közelből való tiszttel s azt a napi parancsot közölte velök, hogy miután épen most érkeztek jó füstölt cervelat kolbászai, azokat őneki hevenyében siessenek elkölteni, obligat rostopsin és arak-kortyocskák mellett.
A parancs egész készséggel lőn végrehajtva, a fiatal tisztecske kivételéig, ki azt állítá, hogy ő napjában csak egyszer szokott enni, akkor is csak vizet iszik.
Képzelhetni azt az óriás kaczajt, a mi e szavait kísérte.
– Teringettét, ifju ember! úgy önt elfogja fújni a szél! tréfálózék az egyik tiszt.
– A nem evett és nem ivott katona rossz katona, monda a másik.
Egerton maga is hiába tett neki különféle toasztokra ajánlatokat, a hogy szoktak fiatal embereket az ivásra rávenni; hogy igyék a házi gazdáért, igyék Szebasztopol bevételeért, igyék a legkecsesebb királynőért.
– Igyék hát ön a szeretőjeért! kiálta végre az ezredes, unszolva a tele pohárral.
Az ifju még jobban elpirult.
– Nincs szeretőm.
– Szép azt eltagadni, de a nyitott ingelő elárulja, hogy ott valamit visel. Nos? nem valami zsinór látszik ott ki, a min valami medaillon csügg, a miben ismét valami szép arczkép van rejtve: vagy csak nem visel ön amuletet a nyakában, mint az oroszok és a francziák?
Az ifju tiszt habozni látszott feleletében.
– Semmi kitérés! riadt rá az ezredes. Egyenes válasz. Arczkép vagy nem arczkép?
– Igen. Arczkép, válaszolt az ifju. Anyám arczképe.
Mindenki megilletődött. Milyen gyermek! még sem inni, sem szivarozni nem tud, s nők közül csak az anyát szereti még, s már ide jött férfi-sorban verekedni. Még nem is tudja mi az élet? s már eljött megtudni, mi a halál?
Azután békét hagytak neki s nem kínálták többet semmivel. Az érzékenyebbek már nem haragudtak rá, hanem sajnálták; és sajnálatból szidták a kormányt, hogy minek enged ilyen gyermekeket a mészárszékre jönni.
* * *
Három nap és éjjel nem lehetett a víárkokban levő sorezredeket felváltani. Az angol sereg minden része úgy el volt foglalva minden ponton, hogy senki sem pihenhetett három nap; kivéve azokat, a kik kidültek a sorból, holtan vagy betegen.
Harmadnap annyi könnyebbségük volt, hogy fele az őrcsapatoknak talpon maradt; az alatt míg a másik fele lefeküdt.
Lefeküdni! Mindazon jók között, miket a természet édes anyai keze az emberrel éreztet, ez a legkedvesebb eszme. Elhagyni ezt a bizonytalan állást, melynek csak az a czélja, hogy a fejet büszkén magasra tartsa, átengedni a testet a maga vonzalmának a föld felé, s nem viselni gondját egymás segítségére bizott tagjainknak. Gondolj reá, te ki olvasod e sorokat ruganyos ágyadon fekve, enyhe takaród alatt, könnyű éji öltönyben, takart lámpa világánál, hogy egészen más dolog az: lefekünni a fagyos iszapba, átázott nehéz öltözetben, a hideg télszaki szél dühödt ordítása mellett, a fáradt fejet lehajtani egy darab kőre, mely a sánczépítésből fennmaradt, és azután hallgatni a bombák fütyülését, a granát rekedt búgását, s felébredni egy szétpattanó bomba csatájára, a riadót verő dob pörgésére, az éjjeli cseltámadások nyugtalanító zajára, nehány pillanatig hallgatni, hol ölt meg a bomba valakit a szomszédok közül? huzódik-e közelebb a riadó? s azután ujra kezdeni ismét: «Miatyánk ki vagy a menyekben» egyik kéz a sziven, a másik a kardon s ujra elaludni a távozó dob robaja mellett és álmodni csendes kandallós szobáról, a hol gyermekek, leánykák ülik körűl az agg vitézt, ki beszél nekik rémdolgokról, a mik sok – sok év előtt történtek vele Szebasztopol ostrománál…
Az éjszaka második felében a fiatal tiszt osztálya ment feküdni…
Egerton ezredes másodszor járta végig az őrvonalakat. Az első izben, éjfél előtt, világosan megismeré az ifju hadnagy csengő szavát a sötétben, mely kérdéseire felelt.
– Ébren van a gyerkőcz! vajjon soká fogja-e még kiállani? gondolá magában.
Másod izben hajnal felé volt már az idő, midőn az ezredes azon lovagolt. Nem kellett neki kérdezősködnie a gyerkőcz után. Ott feküdt az a hol éjfél előtt állt; egyik karját feje alá tette, az volt a vánkos, a másikat a szivére tette, az volt a paplan.
– Teringette suhancza! dörmögé az ezredes; épen mint az arab mesékbeli dzsin, az egyik fülére lefekszik, a másikkal takarózik. No nézd! még csak köpönyeget sem takart magára!
Pedig oly hideg szél fújt, úgy keresztül-kasul járta az embert.
Az ezredes leszállt a lóról s nagy prémes köpönyegét leveté nyakából, ráteríté azt az alvó ifjura.
– Ostoba suhancz! – dörmögé magában – azt szeretném, ha elfagyna keze-lába.
És szépen betakargatta kezét lábát a bundás köpönyegbe.
* * *
Azt tartják, hogy a változatosság kellemetes. Talán mégis a Szebasztopol alatti téli éjszakák változatossága nem volt az.
Egyik éjjel úgy szakadt a zápor, mint Nóé idejében, akkor azt kivánta minden ember, hogy bár inkább megfagyna. Másik éjjel azután megfagyott úgy, hogy a földre letett puskát nem lehetett felvenni, s az embernek a bőrét levette a tenyeréről a kardmarkolat vasa, akkor azután mindenki azon imádkozott, hogy bár ne lenne ilyen nagy fagy. Az is meghallgattatott. Jövő éjjel megenyhült az idő s támadt akkora köd, hogy az ember fuldoklott benne, s még a sötétséget sem láthatta tisztán. A zúgolódó emberi elme, melynek semmivel sem lehet kedvét találni, ekkor ismét arra fakadt, hogy bár inkább harcz és háború volna az utálatos köd helyett és vesznének el az emberek golyó és szurony által, mint e dohos levegő-iszaptól.
Még ez a kérésük is meghallgattaték.
Abban a legsűrűbb ködben nagy csendesen lopózva megközelíték az orosz csapatok az angolok víárkait, s mikor azok legjobban imádkoztak egy kis felvidító véresőért, felrohantak sánczaikra: «ime itt van!»
Mielőtt egy lövést tehettek volna az őrök, le voltak rántva a sánczokról nyakukra hurkolt pányvákkal; a fanaticus orosz had szuronynyal rohant be a víárokba, ledöfve az álmaikból ocsúdókat, kik a halálra ébredtek.
Percz mulva őrült irtózatos harcz támad; az angolok az első rémület után a kétségbeesés dühével fordulnak megtámadóik ellen; nem ér senki rá a lövésre; szurony és kard csattog mindenütt és a megfordított puskaagy dolgozik; a szitok, a bőszült káromlás közül rémségesen hangzik elő egy-egy legyilkolt hosszú halálordítása, ki még a földön fekve küzd a testén keresztül döfött szurony ellen; nem tudni: angol-e vagy orosz?
A zaj, a harczi lárma azonban mindig terjedtebb lesz; az oroszoknak sikerült tért foglalni; a bőszült hurrah kiáltás bizonyítja, hogy egy árokból már kivetették az angolokat.
De a másik árok szögelletében valami fentartja őket. Ott egyetlen veszedelmes férfi harczol, hátát a szögletnek vetve s véres fővel fektetve le a közeledőket. Ki ez a gonosz ember?
Négyen öten rohantak már reá szegzett szuronynyal és szent Mihály nevével, nem fogott rajta sem a szurony, sem az arkangyal neve.
A vezénylő orosz tiszt jól tudja, hogy az a harczoló férfi Egerton ezredes. Kémeitől azt eleve megértette.
– Adja ön meg magát, ezredes! kiált rá a víárok tulsó oldaláról; én Kozakoff ezredes vagyok.
– Örülök, hogy van szerencsém, viszonzá Egerton ezredes. Tessék hozzám közelebb jönni.
S hogy könnyítse neki a közelítést, levágott megint egy oroszt, a ki előtte alkalmatlankodott.
– Kénytelen vagyok önt elfogni, uram, kiálta a támadó.
– Nehéz leszek, tréfálódzék Egerton a halálos viadal közepett; két mázsa és ötven font vagyok s a kardom is nyom valamit.
S úgy szórta az élczeket és a halálcsapásokat jobbra-balra, mintha víg teke-asztal mellett volna, a hol háborút (à la guerre) játszanak.
Az oroszok azonban a sánczárok tulsó felét kezdték megmászni, melynek Egerton támaszkodott s ha oda sikerül felkapniok, szuronynyal őt könnyen ledöfhetik.
Az ezredes látta jól, hogy már két katona felkapaszkodott s egyik gyorsan közelít felé. Ezen bizonyára nem lehet segíteni, hanem azért megadásról szó sincs.
Abban a pillanatban nagyot ordít a felkapaszkodott orosz s fejtetőre bukik le az árokba; a másik még ráér visszafordulni; csak azért, hogy ő meg hanyatt essék alá.
A szomszédból segítség érkezett. A tiszt legelől: mindkét ellenfélt az ő kardja sujtotta le; a víárok innenső fele egy percz alatt le van tisztítva, a kik oda felkaptak, azok sírt találtak ottan.
A segélyül érkezett tiszt gyönyörűen harczol; úgy veti magát a szuronyok közé, mint egy chinai jongleur, ki az éles kések közé szökik; egy percz alatt tiz csapást fog fel és ad vissza kardjával, itt hátrakapja magát, amott félre csúszik; aláfurakodik a hosszú puskacsőnek, s mikor jobbja kifáradt, balkezébe kapja a kardot, s úgy harczol tovább.
– Akárki fia légy, derék legény vagy! kiált rá Egerton, s most már egész testével neki feküdt az ellenség tömegének.
Az mindinkább tért kezd veszíteni; az angolok visszanyomulnak a víárokba, s a tulsó sánczemelvényen hangzik Kozakoff vezényszava: «czélozz!»
– Kapd le a fejedet! kiált Egerton a merész ficzkóra, ki az átelleni sánczról verte le az utolsó ellent.
Dehogy fogadott az szót. Ott maradt állva s midőn Kozakoff tüzet parancsolt, Egerton meglepetve ismerte meg a percznyi villanásnál a gyerkőczöt.
Meg sem bukott az a lövés elől; egy golyó sem találta, pedig lőttek reá százan.
– Előre fiaim! kiált a gyerkőcz a lövés után s második lövésre már nincs ideje az ellennek, hanyatt-homlok verik azt vissza s Kozakoffnak csak az az egy szerencséje van, hogy két mázsa ötven font teher mellett nem lehet az ellent sikerrel üldözni, különben az angol fogná el most őt; de utána kiáltá, hogy vissza fogja adni a szives látogatást.
Az ezredes és a gyerkőcz csak a táborvonal mögött találkoztak újra. Egerton megszorítá az ifju kezét, megszorítá azt melegen és hosszasan, egyebet nem is szólt hozzá; hanem Egertonnál nem is volt a kézszorítás puszta gymnasticai gyakorlat.
* * *
A gyerkőcz e nehéz hónapok lefolyta alatt valódi kedvencze lett a seregnek. Mindenféle hizelgő névvel felruházták: a kölyök! a suhancz! a tacskó! így nevezték egymás között még a közkatonák is, és azt minden ember tudta, hogy ez a kölyök a hadsereg legelső hőseinek egyike.
A legmerészebb hadivállalatokhoz őt választották ki a vezérek s ha valamire azt mondta valaki, hogy az lehetetlen, ezt válaszolták: «rá kell a tacskóra bizni.» Annak nem volt semmi lehetetlen.
Azt kikerüli minden golyó, azt nem fogja a fegyver, az a tenyerén elsütheti az égő granátot, még sem sérül meg bele; a ki annak a háta mögé áll, biztos helyen van, mintha sáncz mellett állana.
Bizonyára nagyon buzgón imádkozik érte odahaza valami szerető édes anya, annak az imája fordít el fejéről minden veszedelmet.
Ápril utolsó napjaiban, midőn tiz napi bombázás után a szövetséges seregek annyira czélt értek, hogy eljutottak oda, a hol kezdték, egy este oda hivatá magához Egerton ifju barátját.
– Gyermekem, az éjjel látogatóba megyünk. Régen tartozunk vele s még azt találják felőlünk mondani odaát, hogy nem vagyunk udvariasak, ha vissza nem adjuk. Reménylem, hogy velem fogsz jönni.
– Szívesen.
– Minden kész az indulásra; csak azt várjuk, hogy teljesen besötétüljön minden, akkor indulunk. Hozod-e a revolvereidet?
– Nem hozom. Kár lenne sokat lövöldözni.
– Igazad van. Tehát csak karddal és szuronynyal előre. Most sem iszol még? Talán egy hajtás cognac még jobban felmelegítene. Sajnálom, hogy ezt meg nem ismerted.
– Rá érek még, felelt az ifju könnyü szívvel.
Egerton gyöngéd szánalommal tekinte rá. Szegény gyermek. Az igaz, hogy még ötven évig is elélhet, hisz csak most kezd a szakálla pelyhedzni, elég ideje van még!
Az éj eltakarta a nappal rombolásait. Zöld mezők és véres mezők, eleven emberek és halottak szépen elfeketültek az éjben; a koronként megdördülő ágyú világa csak egy perczig tart, az nem háborítja az éjszakát.
Az orosz védművek és az angol támadási vonal között fekszik egy kettős földsánczolat, melyet az oroszok toltak előre az angol tűztelepek ellen.
A holdvilágtalan éjben az ostromlók egy erős csapatja közelít e sánczolathoz a legnagyobb csendességben.
A herculesi Egerton és a hős gyerkőcz a vezetők. A katonák mindegyike jól tudja, hogy az véres munka lesz, mert a legelszántabb két vitéz áll élükön. Égnek a harczvágytól.
Senki sem veszi észre közeledésüket.
Az első sánczolatban mindenki mélyen aluszik a fáradalmas nap után, csak az egyes piquet őrök járnak-kelnek a sánczfokon.
– Engedjétek őket jobbra balra haladni; susognak a vezetők csendesen.
– Most két kézre a fegyvert, előre a szuronyt! csatára!
Mint a lesben állt oroszlán, szökik fel a sánczolatra az angolok előcsapatja, a szuronyokat a földhányásba döfték, azokra hágva, másztak fel a gátra; egymás vállaira állva, adták a legelső szuronydöfést, mely a felriadt orosz őrseregnek volt szánva.
– Rajta fiam! kiálta Egerton, mint könnyű gyermeket hajítva fel a sáncztetőre ifju barátját s következő pillanatban utána emelve roppant termetét: a széles kard fogai között.
– Itt vagyunk, Kozakoff ezredes, kiált az angol menydörgő hangján. Le van róva a látogatás.
A sáncztetőn egy magas orosz hadfi harczol elkeseredetten a gyerkőcz vitézzel, kinek heves csapásai hátrálni kényszerítik.
Egerton sajnál a vitába elegyedni, s más felé fordítja fegyverét.
– Végezd fiam a magadét.
Az angolok egy pillanat alatt elfoglalták az első gátnát, az orosz sereg hanyatt-homlok rohan vissza. A két vezér, ki jobbra-balra vágott utat magának, a gátna tulsó oldalán ismét összejön. Az oroszt két felől kiszorították az első sánczból a második sánczolatba, s most egy pillanatra megölelik egymást, hogy folytassák a munkát.
A második sánczolatból egyszerre egész sorlövés fogadja az ostromlókat.
– Csigavér! kiált Egerton, szétcsapva a szeme közé omló füstöt; előre gyorsan! A midőn a gyerkőcz egyszerre odadül keblére, két kezével öltönyébe kapaszkodva.
– Mi bajod fiacskám? kiált az ezredes s rátekint a gyermekre.
Az még akkor mosolyog, még arcza piros, még sehol sem látszik a seb; de egy pillanat mulva kiszökik kebléből a piros forrás, az élet forrása, s borzasztó elnézni, ezen egy pillanat hogy átváltoztatja egyszerre az arczot, hogy lesz az fehérré, hogy törli le a délczeg mosolyt róla valami hideg kéz.
Mint kedves csecsemőt ragadta őt karjára az ezredes s rohant vele a sáncz mögé; midőn letette ott, már hervadt volt a szép délczeg ifju, mint egy letört virág.
– Kedves fiam! fáj-e nagyon? kérdezé Egerton, könyekkel szemében.
– Anyám, édes anyám; suttogá a gyermek és félrehajtá fejét. Úgy halt meg.
Midőn az ifju leroskadt a lövés után, azon pillanatban látta Egerton, hogy az iménti magas orosz tiszt ott a sánczon vállára veregetett egy volhynski vadásznak és monda:
– Nagyon jól volt.
Most felvette kardját és ment ezt az embert felkeresni.
Az emberirtó sortűz közepett hatolt fel a sáncz tetejére. Mint a kaszált fű, omlott előtte minden élő. Kardcsapásait nem volt képes feltartani fegyver.
Azt az embert kereste ott, és rátalált a harcz tömkelegében.
Kétszer lőtt az reá revolver-pisztolyával oly közelről, hogy egy falevelet el kellett találnia. Egerton nem érze semmit.
Vannak fenevadak, miket nem ér semmit úgy meglőni, hogy a golyó keresztül-kasul járjon rajtuk; ha csak bizonyos helyen nem találják őket, a vett halálos seb után is megölik még a vadászt.
Egerton kardja földre teríté az oroszt egy csapással… Ezt meg nem gyógyítja senki.
– Ez is jól volt! hörgé az ezredes, és azután még egyszer megforgatá kardját feje körül s lerogyott a porba.
Csak annyit hallott még, hogy az angolok diadalt ordítottak.
E kedves zene mellett kilehellte lelkét.
DRÁGA FÖLD.
A Szilisztria melletti nagyobb szigetek egyikén gyönyörű mulatólaka volt Spatár Leo, gazdag görög kereskedőnek.
Azt mondák, hogy a derék úr igen tiszteletreméltó módon jutott roppant vagyonához, a mihez minekünk semmi közünk. Annyi bizonyos, hogy a legtöbb orosz rubel az ő kapuin keresztül jutott a Duna két partján lakozók közé, a mi azután sok mendemondára adott okot.
Hanem Spatár úr bölcs ember volt, s ha talán szolgált az orosz czár ő felségének, de szolgált a török szultán ő felségének is s ki ne ismerné el, hogy két úrnak szolgálni kettős érdem, kivált, ha mind a kettő meg van elégedve a szolgálattal.
De mi bajunk nekünk Spatár úr érdemeivel, mikor itt csak a kertjéről van szó?
Az egy valódi paradicsom volt a maga helyén; az európai gyümölcsészet minden fajai a legszebb példányokban voltak feltalálhatók benne, a mellett pompás üvegházából egész pálma- és narancserdőket birt kiállítani, s kerítése belül fügefákkal és baraczkokkal volt befuttatva.
A várkormányzó, Mussza basa, legkedvesebb napjait itt e kertben tölté, melyet a vendégszerető úr számára mindig nyitva tartott; órákig elandalgott a virágzó olajfák árnyéka alatt s elnézte napról napra: mekkorát nő egy fügefa-levél?
A török úr egészen bolondja volt a szép fának, szép virágnak. Ha hadvezér nem leendett, szeretett volna kertész lenni, elpiszmogni a gyümölcsfákkal, s tanulmányozni a bimbók fakadását.
Számtalanszor kérte Spatár úrtól ezt a kertet drága pénzen; de az soha sem volt eladó. A derék úr esküvel állítá, hogy ha valakinek eladná, az bizonyára a derék basa lenne, de nincs kedve tőle megválni. Tekintse a mi benne van úgy mint a magáét, lakjék ott, szedje gyümölcsét, de megvenni ne kivánja, mert annak nincsen ára.
Utoljára már kétszázezer piasztert igért neki érte a basa. A kereskedő megakadt kissé; egy napi határidőt kért; egy napig gondolkozott rajta és akkor azt mondta, hogy biz ő kétszázezer piaszterért sem vál meg kertjétől.
Ekkor azután Mussza basa abba hagyta az alkudozást s feléje sem ment a kertnek többet.
Az 1854-ik évben úgy történt, hogy nehány hónapig a háború sulya egészen Szilisztriára nehezedék, az orosz hadsereg zöme teljes erőszakkal rohanta meg a historiai nevű erősséget, melynek kapuja kapu volt Törökország szivéhez.
Ilyen két hónap alatt hogy átváltozik egyszerre a táj alakja! Nincs a teremtőnek olyan jégesője, árvize és földindulása, mint ez a bölcs emberi faj, ha megindul mezőket elgázolni, városokat felforgatni! Nyomtató szérű támad ott ma, hol tegnap zöld vetés hullámzott, erdők feküsznek le, mintha zivatar járt volna rajtuk keresztül, dombok mulnak el itt, s amott emelkedik helyettök új hegy, halom.
Az orosz seregek közelítésekor kihirdeté Mussza basa Szilisztria lakói közt, hogy kinek mi féltője van, vigye onnan, és ki sokáig akar élni, olyan messze menjen a vártól, a honnan tornyot sem láthat belőle, mert világ felfordulása lesz azon a helyen nem sokára.
A gyöngébb szivű emberek el is takarodtak onnan. Sokan oda hagyták házaikat, fekvő vagyonukat s menekültek az ország belsejébe.
De Spatár Leo állhatatosan megmaradt a maga helyén. Mit ér az ember vagyona nélkül? mondá ő igen helyesen; jobb benne lenni a házban, midőn az leszakad, mint messziről siratni beomlását s végtére is mitől tartana igaz jó lelkiismeretű ember? Ha Istennek úgy tetszik, utolérheti kezével az embert a legvidámabb társaság közepett; ha pedig kiválasztá, hogy megtartsa, bátran járhat, kelhet a hulló bombák között.
Ilyen szép bölcseséggel indokolá a derék kereskedő helyben maradását s ki ne adna neki e részben igazat, kivált ha még azt is megtudná, hogy húszezer arany mindenkor szép pénz marad; épen annyit kapott pedig az érdemes kereskedő az orosz tábornokoktól azon csekély szivességért, hogy őket kellő időkben mindig tudósítsa a várbeli állapotokról.
Tagadhatna-e meg ilyen csekély kivánságot az ember jámbor felebarátjaitól?
A jeles üzér tehát benn maradt az ostromlott várban s valóban elég bátorsága volt akárhányszor körül lovagolni a bástyákon a török főtisztek kiséretében, kikkel mind igen jó barátságban volt s ilyenkor elég alkalma lehetett az emeltebb bástyatornyokból letekinthetni pompás kertjére odaát a szigetben, s szomoruan elnézhetni, milyen szép gazdálkodást követ ott el a jámbor ostromló sereg.
A baraczk trillageok terrassaira nagy ostromágyúkat vontattak fel, s a gyönyörű oleander, narancs és rhododendron bokrokat porczellán cserepeikben oda hordták az ágyútelepek masquozására. A spárga-ágyakat hosszában két magas sáncz vágta keresztül, s a levágott gyümölcsfákat az árkok elé használták fel torlaszoknak éjszakai megrohanások ellen. Lovak jártak be s ki az üvegházból, s a pavillon minden ablakából ötével hatával nézett elő a harczra termett orosz. Mind ezt távcsöveken át nagyon jól ki lehetett venni.
A jámbor kereskedő nem állhatta meg, hogy szomoruan fejet ne csóváljon e látványra.
Valahányszor egy új romlást fedezett föl, mindannyiszor nagy hangosan felsóhajta:
– Mekkora nagy bolond voltam én, hogy esztendő előtt el nem adtam ezt a kertet a basának kétszázezer piaszterért; no odadnám most kétezerért is.
Mert megnyugodott ugyan abban, hogy szenvedett kárai meg lesznek térítve, de lehet-e megfizetni pénzzel egy szép gyümölcsfát s a világ leghatalmasabb urai képesek-e hat nap alatt újjá teremteni egy elpusztult kertet?
Csak legalább annyi előrelátása lett volna, hogy mikor jó áron kérte a török, oda engedte volna neki.
Nem is késett legtitkosabb tudósításai végébe is rendesen odaszúrni, miket az ostromló vezéreknek megbizott kémei által küldött, hogy adjanak parancsot katonáinak, hogy az ő kertjétől maradjanak távol, mert ott mérges bogyókat termő növények vannak, még meghal tőlük valaki. Bizony szárastul, gyökerestül megették azokat a mérges gyümölcsű növényeket.
Azonban ha az orosz uraknak voltak kémeik a várban, Mussza basának is voltak azok az ostromló seregben, s körülbelől ő is tudott annyit az oroszokról, a mennyit azok ő róla.
Hosszú idő óta vítta már a várat megfeszült erővel az orosz; elszántan, vitézül állt ellent a muzulmán, s bár fogyott ereje, nem még bátorsága s tetszett neki az a büszke egy gondolat, hogy a hol most ő áll, az jelenleg a világ közepe, mely körül a föld minden népeinek figyelme öszpontosul. Micsoda üstökös fogja hát e szilárd tengelyt kiütni helyéből?
Egy napon megtudá kémeitől Mussza basa, hogy a jövő éjszakára általános ostrom fog a vár minden oldalára intéztetni; az orosz seregek felvették az utolsó szentségeket, s fel vannak buzdítva, hogy meghalnak Szilisztria alatt, vagy kitűzik zászlóikat Szilisztria falaira.
Omer basa a megmentő sereggel távol időzött, segítségére várni már késő volt.
A várparancsnok összehivatá délután főtisztjeit; nem szólt nekik e titokról semmit.
Kávés csészéket és csibukokat hozatott számukra s vendégeit még egyszer megvendégelé magánál. Valószinűleg ez az utolsó csésze kávé és utolsó pipa dohány leendett, a mit ő bajtársainak osztogat.
A tisztek vigan beszélgettek egymás között, miként máskor, a basa maga számot látszott vetni életével, mert hallgatag és komor volt.
A legnagyobb vidámság közepett belép hozzá a görög, ki szinte előre tudta már, a mik az éjjel történni fognak, s csak azért jött, hogy kiszemelje, milyen kedélyállapotban van az előkészületre a vezér?
A mint azonban őt belépni látta a basa, egyszerre jó kedvüen felkelt helyéről, leültette maga mellé, csészét, csibukot adatott kezébe s elkezdett vele vigan enyelegni, mint a kinek valami titkos öröme van.
– Nem adnád-e el most a kertedet ott a szigeten? – kérdé tőle s szinte ragyogtak a szemei jó kedvében.
– Elhiszem, hogy el, csak most kérné valaki.
– Kezet reá, én megveszem most.
A görög zavarba jött.
– Hogy gondolod uram megvenni?
– A hogy legutóbb kértem: kétszáz ezer piaszterért; kifizetem rögtön az árát.
– De hiszen uram ott most az ostromlók ágyutelepei vannak, s az egész kert jobban tele van oroszszal, mint tulipán- és jáczinthagymával.
– Ne legyen neked arra gondod. Csak te arra felelj, adod-e a kertedet a mondott árért, vagy nem?
– De te tréfálsz, uram.
A basa iróasztalához lépett s kivette az erszényekbe kötött arany pénzt.
– Ha beleegyezel az alkuba, vidd az árát.