A görög csudálatos gondolatokat kezdett kapni. A basa oly jó kedvvel, oly mohón, oly biztossággal kivánja a vételt, mint a ki dolgában nem kételkedik. Bizonyosan Omér basa és a szövetségesek megindultak már, hogy a várat felszabadítsák, az orosz sereget elűzzék: különben hogy alkudnék ő azon kertre, melyen most a legközelebbi tűztelepek vannak felállítva.
Másnap reggelig kért megfontolási időt.
– Nem, barátom, sürgeté a parancsnok, ma adj választ; adod, vagy nem adod? Holnapig nem várhatok.
Bizonyosan az éjjel meg fog még érkezni Omér, gondolá magában Spatár; a basa olyan ügyetlen ember, hogy egészen elárulja magát. Látszik az arczán, hogy nem tudja örömét tartóztatni.
Ez nagy szeget ütött fejébe. A basa csaknem rákötötte a pénzt. A kereskedő elvégre is jónak látta azt elfogadni, hanem még abban az órában sietett tudósítani az ostromlókat, hogy vigyázzanak jól magukra, Sophia felől veszély közelg; a basa nagy biztosságnak örül, s annyira bizik magához, hogy azt a kertet kétszáz ezer piaszteren vásárolta meg, a melyen most a legelső ostromlöveg áll.
Az ostromlók magok is nevezetesnek találták e körülményt s jónak találták a Sophiától vezető úton egy erős kémlő sereget felállítani, s minden intézkedést a bekövetkezendő ostromra úgy alakítani át, hogy a működés egy hátulról jövő roham ellen is biztosítva legyen. Mind ez pedig nagy változást idézett elő az egész ostromtervezetben s sok erőt elvont a rohamra szánt tömegekből, s megosztá a figyelmet.
Benn a várban ez alatt, mint a futótűz, terjedt el egyszerre a hír, hogy Mussza basa megvette drága pénzen Spatár kertjét, ott a szigetben, a hol most az ellenség tűztelepei állanak. Oly sürgetőleg vette meg, hogy még csak reggelig való gondolkozás időt sem engedett neki. Közel van a szabadság! Mindenki arra gondolt, hogy a legközelebbi hajnal a felmentést hozza magával. Az ostromlottak új bizalomra bátorodtak, új erő szállt karjaikba, sziveikbe új remény. Közel van a szabadulás!
A gazdagabb törököknek egyszerre kedvük támadt Mussza basa szomszédjaivá lenni: Spatár kertje mellett számos üres telek volt még, miket szegény gazdáik, holmi kukoricza termesztő bolgár kapások, bizony olcsó árért odaadtak volna tegnap, most ezeket ötével hatával rohanták meg az előkelő urak, s egymásra kezdték árverezni földeiket. Az emberek eleinte meg voltak lepetve, később azonban felnyiltak szemeik, s a kinek legtöbb sáncztúrás volt a földén, az tartotta a magáét legdrágábbra. Az egész kis sziget dobra volt ütve; minden láncznyomnyit mesés áron vásároltak meg; valódi káprázatos börzejáték történt a földekkel; egy egy ellenséges batteria helyét ezer piaszterrel fizették a tűzbejött vásárlók, s a hol az oroszok temetőt rögtönöztek, az épen megvehetetlen volt.
A várban levő kémek, az orosz rokonszenvesek, elbámultak e dolgokra s nem késtek barátaikat mind ezekről tudósítani; az oroszok között is elterjedt lassankint a hír, hogy azt a földet, a melyen ők mostan állnak, a hol ágyúik bömbölnek, a hol halottaik feküsznek, odabenn az ostromlott várban csoda áron árverezik! A babonás előérzet, a gonosz jóshatály erőt kezdett venni minden sziven. Minő gonosz omen ez! Megvenni az ellenség táborhelyét! Dobra ütni a csatatért csata kezdete előtt és diribről darabra eladni azt közkatonák, tisztek között, mintha szegődésük volna a sorssal, hogy övék legyen a győzelem!
Ez a csüggesztő gondolat mind jobban lehangolá a támadók erélyét s a gondfeledtető italok homályán keresztül is hallani vélte a harczos, mint kiáltja az ellenség: «Ki ád többet érte?» s hogyan reszket a föld alatta e szóra?
Talán nem is a föld reszketett, hanem csak a szív?
A végső elhatározó roham még azon éjjel megkezdetett. A mily magas elszántsággal vívott a várat védő sereg, oly mély csüggetegség feküdt az ostromlók karjain; amazokat a biztos győzelem lelkesíté, ezeket a hittelen kétkedés lankasztá el. Úgy harczolt mind a két fél, mintha túlnan csakugyan egy felmentő hadsereg állna mögöttük, mely akkor fog lecsapni közéjük, midőn leghevesebb leend a viadal.
A végső roham az ostromlók visszaverésével végződött, a diadalittas törökök egész sánczaikig üldözték elleneiket. Az orosz csak félkézzel harczolt ebben az ütközetben, a másik kezét elzsibbasztotta valami.
És azután elkezdte odahagyogatni a vár körül felhányt sánczait s lassankint visszavonult a folyamon, magával vivén ezernyi sebesülteit, rongált ágyúit és elfojtott boszúját.
Utolsó volt a kis sziget, melyről eltakarodék; az ott hagyott sánczok és sírhalmok mind olyan emlékek, miket az ostromló emelt ellenei dicsőségének.
Az elárverezett föld csakugyan tulajdonosai birtokába jutott; de gondjuk volt az eltávozóknak, hogy legalább Spatár kertjét elrombolják, gyümölcsfáit, szőlőtőit kiirtsák, kastélyát, tenyészházát tőből kihányják. Ne legyen azokban öröme az új gazdának.
Ne gyönyörködjék Mussza basa ravaszul megvásárolt paradicsomában.
Fölösleges gondosság!
Mussza basa különb paradicsom árnyéka alatt jár azóta.
Ama dicsteljes viadalban, a győzelem közepett, egy Allahtól rendelt golyó elhozá neki az izenetet, hogy térjen meg azon hazába, a hol hőstettei jutalma vár reá.
Olyan gyorsan repülte át a föld és ég közötti tért, a milyen gyorsan csak egy kilőtt golyó repülhet. Ott a heves harcz bevégeztén esett el.
És bizonyára minden föld jó föld ő neki most már, nem is válogat benne többé, nem is kiván belőle sokat.
A VESZÉLYES SAKKJÁTÉK.
Ahmanzádé Mehemed, a tuniszi segédcsapat szerdárja, messze földön ismeretes volt azon szigorú fegyelemtartásról, melylyel katonái felett uralgott.
– Ne az ellenségtől félj, hanem tőlem! ez volt mondása az újonczhoz, a kit csapatjába soroztak; és bizonyára az ő katonái mindig is jó vitézek voltak, mert a csatában nem ismerték a félelmet, de parancsnokuk előtt reszkettek.
Legelső hadjáratuk, melyre Törökországban alkalmazva lőnek, Albaniában a felkelő görögök ellen történt, a hol Mehemed csapatjai kitünő szolgálatokat tettek.
Egy izben az történt, hogy Mehemed nyolcz puskás lovast rendelt ki az artai öt kút elé, a honnan éjszaka szoktak leginkább előtörni a görögök, rájuk parancsolva, hogy minden azon menőt feltartóztassanak és még csak a szemeiket se hunyják le, sem pedig lábaikat a kengyelből ki ne vegyék.
A lovagok úgy cselekvének, mint mondva volt. Éjfél felé egy szekér akart előttük elosonni, azt feltartóztatták. A kocsis, ki az ökröket hajtá, elszaladt s a szekerét ott hagyta.
A szekéren volt egy hordó. Hogy pedig abban a hordóban mi van? azt meg lehetett tudni, a nélkül, hogy az ember a lábát kivegye a kengyelből, vagy a szemeit lehunyja, mert csak a dugaszt kellett kiütni, hogy a jó borszesz-illat felüsse az ember orrát.
Valóban jó borszesz lehetett; fügéből és aszalt szőlőből volt főzve. Ezek a gyaurok tudják, hogy mi a jó?
Az pedig nem volt a lovagoknak megtiltva, hogy ha borszeszt fognak el, abból ihassanak, azután nem is ittak ők abból sokat, csak épen egy hoszú nádszálat dugtak bele, azon keresztül szopogatták az édes, mulattató nedvet. Már pedig hogy árthatna az meg, a mit az ember egy vékony nádszálon keresztül szivogat? az nem is nevezhető ivásnak.
Nem hiába mondja azonban a próféta, hogy a borszesz olyan gonosz ital, melybe a sátán bele öltötte nyelvét; mert ez ital minden rosszra rábeszéli az embert.
Eleinte csak arra beszélte rá a lovagokat, hogy minek ülnének ők a lovon, a kemény nyeregben, mikor odalenn olyan szép puha a pázsit? hisz ha leheverednek is egy kissé, nem tudja azt meg senki: a lovakat megköthetik a szekérhez és a lovak nem beszélik ki a titkot.
Mikor pedig a földön feküdtek, akkor arról világosítá fel őket a pokolszülte ital, hogy minek virrasztanának ők mind a nyolczan, mikor négyen is őrt állhatnak addig, míg a másik négy átengedi magát a minden földi jónál kedvesebb álomnak?
A fennhagyott négy megint sokallta bevárni az időt, míg rájok kerül a sor, s azt az időt úgy osztá fel, hogy kettő lefeküdjék, kettő meg vigyázzon addig.
Maruf és Sefer volt az ébrenmaradó.
– Tudod-e mit, Maruf? szólt Sefer társához untában. Két ember csak azt a szolgálatot teszi, a mit egy. Kettőnk közül akármelyikünk elég őrt állani. Nincs-e igazam?
Maruf helyeselte az állítást.
– Hátha leülnénk sakkot játszani. A melyikünk elveszti a játékot, az maradjon ébren, a nyertes alhasson.
Maruf elismeré, hogy az jó gondolat.
A két beduin elsimítá maga előtt a földet, dárda hegyével négyszöget húzott rajta, azt felosztá hatvannégy koczkára, azután játszó alakzatokat rögtönzött erdei gyümölcsből: vadkörtét királynak, vadalmát királynénak, bástyákat makkokból, kecskerágó bogyó volt a paripa, sombogyók a futók s apró gubacskák a parasztok.
Azzal leültek játszani és sakkoztak gyönyörüségesen az őrtűz világa mellett.
Sefer eleinte előnyben volt, hanem azután úgy erőt vett rajta a kábító ital, hogy az alakokat sem ismerte meg, elvesztette a királynéját, s közel volt hozzá, hogy egypár húzással mattot kapjon.
– Te Sefer, szólt Maruf, midőn látta, hogy kétségtelenül megnyeri a játékot, te nagyon el vagy gyalázva.
– Igazad van, olyan álmos vagyok, mint a tenger szélcsendben.
– Pedig el fogod veszteni a játékot.
– Azt látom.
– No hát eredj, feküdjél le Allah hirével, majd én virrasztok helyetted.
Sefer megszorítá pajtása kezét e szives önfeláldozásért, valamit gondolt is neki mondani, hanem azt már csak álmában mondta, mert a mint ledűlt, úgy elaludt.
Maruf pedig nyitva tartá mind a két szemét és úgy vigyázott alvó társai felett, puskájára támaszkodva.
Az a pokol tüzén született ital azonban lassankint azt kezdte sugdosni fülébe:
«Miért nem ülsz le? de bolond vagy, hogy lábaidat fárasztod, mintha ülve nem láthatnál épen úgy.»
Mikor azután leült, akkor meg arra biztatta: «mit fárasztod mind a két szemedet, hisz ha az egyiket behunyod, a másikkal annyit látsz, mint mind a kettővel.»
És azután lassankint a másik szemét is lefogta. Maruf azzal biztatta magát, hogy ha szemeit lezárta is, de fülei azért jól hallanak; meghallja, ha baj közelít.
És azután azzal az erős szándékkal, hogy elaludni épen nem fog, szépen elszunnyadt ő is, mint a többi.
Ekkor előjöttek lesből a görög portyázók, eloldották a szekéroldalhoz kötött lovakat s bizonyára mind megölhették volna a törököket, ha Maruf lova veszedelmet érző félelmében el nem nyeríti magát hangosan.
Első volt Maruf, a ki felugrott, utána a többiek is; rögtön fegyverre kaptak, rögtön kijózanult valamennyi, álom és mámor kiment a szemekből. Rohantak az orzókra.
Mit használt? Azok lovon ültek, az ő tulajdon paripáikon s csak kaczagták az utánuk futókat.
Csupán Maruf lova nem engedett a rajta ülő görögnek, elkezdett hánykódni alatta, s addig rúgott, ágaskodott, míg levetette hátáról, egyet rúgott rajta s ott hagyta elterülve a földön, s azután visszafutott gazdájához. A többi üthette az eltávozottnak nyomát bottal.
Tehát nyolcz embernek nem maradt több csak egy lova.
Mit mond majd ehez Mehemed?
A beduinok sajnálták ifju életüket, miknek a vezér bizonyára nem fog kegyelmezni, de még inkább szép paripáikat, miket a görög orozva elrabolt. Mit ér az ember már most paripa nélkül?
Nagy búsan és elcsüggedten mentek vissza a dandárhoz s Ahmanzáde elé érve, elmondák neki egész őszintén az esetet, hogy szegték meg parancsolatját, hogy aludtak el a tűzitaltól, hogy játszott a két utolsó őr sakkot egymással, s hogy vesztették el lovaikat.
Ahmanzáde nem szokott haragos arczot mutatni, midőn itéletet mondott. Az ő örökké nyugodt képéről senki sem olvashatá életét, vagy halálát.
– Minthogy nyolcz emberre csak egy ló maradt, azt átlátjátok, hogy hét ember közületek felesleges. Mert azt még nem olvastam, sem az alkoránban, sem az azoráthban, hogy nyolcz ember ülhetne egy lovon. Minthogy tehát olyan hires sakkjátszók vagytok, ime üljetek össze egymással és ám lássátok, hogy melyitek legyen azon egy, a ki a megmaradt paripán fog ülni? A többire várnak a halál angyalai.
Azzal előhozatott négy sakktáblát Ahmanzáde, a miket a keleti urak minden útjokban magukkal hordanak, s a sátorok elé helyeztetve mind a négyet, oda ülteté a négy beduint játszani.
Tizenkét jó lövész állt a háttérben, hosszú tág öblű puskákkal, a kik veszteni fognak, azokat rögtön főbe lövendők.
Egy-egy hamar megadta magát ügyesebb ellenfelének, másikat elméssé tette a kétségbeesés, s akkor fogta el ügyesebb ellenét, midőn az nyertesnek képzelte magát. A vesztest rögtön félrevitték s egy roppanás tudatá a többiekkel, hogy ennek már vége van.
Az első játékkör bevégződött; négy elhullt, négy győztes megmaradt.
Most a győzteseket ülteték újra szembe.
Új remény, új remegés. Az életért küzdő ész feszült figyelme kettős viadalban. Csak egy hibás lépés, csak egy elnézett botlás és azután felordíthat a hibázó. Ez halála volt. Kettő ismét elesett. Hátravitték, főbe lőtték.
Csak kettő maradt egymásnak.
Maruf és Sefer.
Épen úgy, mint az imént künn az őrtűz mellett. A két legjobb, legszenvedélyesebb sakkjátékos.
Egynek a kettő közül ez lesz az utolsó partieja.
Mind a ketten mély figyelemmel fognak a játékhoz, homlokaikat tenyereikbe fektetve, feszült gonddal, messzeható számítással teszik lépéseiket, tétovázás, elhamarkodás nélkül.
Sokáig nem bir egyik is előnyt nyerni a másik felett, minden nyereség megfelelő áldozatba kerül; a körülállók néha-néha helyeslőleg bólintnak fejeikkel, midőn valami meglepő jó húzás történt.
Lassankint megüresül a sakktábla tere, a főalakok jobbra-balra leszórattak; a játék világosulni kezd; még egypár húzás – Sefer elvesztette a második tornyát, Maruf nagy előnyben van, egy toronynyal erősebb ellenfelénél. Ez sokat tesz. Mindenki azt hiszi, hogy lehetetlen meg nem nyernie a játékot.
Egyszerre elkezd Maruf homloka izzadni, arczán verejtékcseppek gördülnek alá, egész tekintetét halálfélelem fogja el.
Most vette észre, hogy ellenfelének minden hátránya mellett egy oly húzása van, melyet ha az észrevesz, megnyerte a játékot.
Ha Sefer feláldozza királynéját Maruf tornyáért, akkor futójával rögtön mattot adhat királyának.
Vajjon észre fogja-e venni ezt a húzást? Ez az élet vagy a halál.
Sefer nagyon sokáig néz a sakktáblára; szeme járásából kivehetni, hogy észrevette a szerencsés húzást. De még nem nyúl a sakkbábhoz, még gondolkozik valamin.
– Te Maruf, szól egyszer ellenfeléhez, hány gyermeked van oda haza?
– Négy, felel ez remegő ajakkal.
– Az ötödikkel most várandós a feleséged?
– Igaz.
– Jó asszony a feleséged, ugy-e?
– És hűséges, viszonz Maruf sóhajtva.
Sefer megtörli arczát és valamit mormog fogai között, mintha magában imádkoznék.
Azután egy medencze vizet kér, azt előhozzák neki; abban megmossa arczát és szemeit, jobb és balkezét; jobbra és balra meghajtja magát. A két őrangyal áll olyankor az imádkozó mellett láthatatlan képben.
– Te a mult éjjel elengedted veszteségemet, hogy aludni engedj, szólt újra Marufhoz.
Maruf csak fejével int.
– Te jó pajtásom voltál Maruf mindig.
Az lecsüggeszti búsan a fejét.
Sefer kinyújtja kezét a sakk-bábok után és – nem a királynéval mozdul, hanem a futóval.
– Sakk-matt! hangzik egyszerre körüle. Minden ember, a ki ott állt, sietett azt kiáltani. Maruf győzött. Sefer vesztett.
Sefer nyugodtan kelt föl helyéről, megszorítá még egyszer mozdulatlan társa kezét s inte a háta mögött álló fegyvereseknek, hogy készen van.
Két percz után egy dördülés bizonyítá, hogy a játék be van végezve.
Sefer is főbe lövetett.
Maruf csak ott maradt ülve a lejátszott sakkjáték előtt.
És meredt szemekkel bámult maga elé s tétova kezeivel újra felrakta a sakk-bábokat a koczkatáblára, de úgy, mint a ki soha sem látta azokat felállítva, tiszteket és parasztokat egymással összevissza; fehéret a fekete mellé.
– Fölkelhetsz! kiálta rá Ahmanzáde; ülj lovadra. Te megéltél.
De az ember csak ott maradt s bámult maga elé egyre.
És esztelen húzásokat tett előre hátra a bábokkal, és nevetve nézegette azokat. Milyen furcsák! egyiknek turbánja van, másiknak lófeje.
– Emeljétek fel! parancsolá Mehemed.
Két csatár lábra állította az embert, de az csak bámult maga elé, vérfagyasztó mosolygással: ég, föld és emberek ismeretlen dolgok voltak előtte; öntudatlanul tekinte szét és a mit beszélt, az nem volt emberi nyelven mondva.
Az utolsó sakkhúzás alatt megtébolyodott.
ÁLMA.
Ez a szó «álma» a legkülönbözőbb nemzetek nyelvében feltalálható s mindenikben valami kedveset, valami szépet jelent.
A latin legkegyesebb istennőit ruházta fel e melléknévvel, az arab nyelvben «álma» azt az égi kört jelenti, melyet a nap felkeltétől lenyugtáig leir, a német hegylakó a havas csúcsait híja e néven, a török jó nyereséget ért alatta, a magyarnak is kedves eszme a lélek boldog földi más világa: «álma»;… az angolnak is jelent ez valamit…
Az angolban azt jelenti Álma, hogy egy dicsőség teljes napon ellenség földén nyolczezer angol verekedett háromannyi ellenséggel – és győzött.
Beszélik, hogy ebben a csatában csodavitézséget tüntetett ki minden bajnok, beszélik, hogy igen sokan estek el dicső, hősi halállal. Ki győzne annyi hősnek szobrokat emelni?
Beszélik a többiek között, hogy a csata kezdetén két férfi állt egymás mellett, egy öreg alezredes és fia.
Az alezredes Indiákon végezte véres iskoláit, afghanok és birmanok elleni harczokban, a fiu, – szép husz éves gyermek volt, – most jött legelső vizsgálatát letenni.
Olyan nagyon szerették egymást, mintha még most is egy volna a gyümölcs a fájával. A jó, gondos anya azon bizalommal bocsátá el egyetlen gyermekét, hogy hiszen ott leend mellette édes atyja, az a régi hős, a ki már ismerős a golyókkal és szuronyokkal, a ki megvédi, ha kell, gyermekét.
Ritkán lehetett őket egymástól különválva látni, a hol az apa jelen volt, bizonyosan lehetett gyanítani, hogy a fiu is közel van; ha az egyik virrasztott, a másik ébren volt, éjjel, ha aludtak, egy köpönyeg volt takarójuk; egészen példabeszéddé vált egymáshozi szeretetük.
Az almai csatatéren is egymás mellett állottak, midőn elkezdődött a harcz, s midőn a fegyverropogás, a harczrobaj között egymásra tekinte a két bajnok, mindig azt látszott mondani: «nem vagy magad, én is itt vagyok.»
– Rohamra férfiak! hangzott a vezérszó s az angol hadtömeg, mint egyetlen gép veszedelmes karja egyszerre megindult a halálos ölelkezésre.
Az apa és fiu megszorítá egymás kezét; marokra a kardot, előre az arczot, úgy indultak a rohamra. A közvitézek gyönyörűséggel néztek reájok, hogy megy elől olyan bátran mind a kettő.
A támadókat egy egész pokol fogadja repülő szárnyatlan ördögökkel. Lám az ördög nem olyan, milyennek a régiek festették, hosszú farkkal, kecske lábbal, hegyes szarvval; egy gömbölyű, sima fekete alak az egész, kisebb és nagyobb, sem keze sem szárnya, sem hegyes szarvai; mégis úgy repül, úgy fut, úgy elvisz, úgy megöl.
A mint egy-egy búgó gömb elcsap a rohanók feje fölött, olyan önkénytelen elsápad az ember: ez a halál szele volt; a ki még nem hallott ilyet, a lélek is megborzad benne. De a vén katonák ismerősök már ezekkel a dongó bogarakkal, mik a halál éjszakájára előjőnek; némelyik füttyent, mikor a fül mellett elcsap, a másik még messziről tüszköl, mint valami tüzes paripa, van, a melyik rekedten zizeg, mielőtt czélba találna; de egyiket sem látni mikor jön. Mese beszéd az, hogy a golyót ki lehet kerülni: a golyó a sors!
Az öreg katona gyöngéd büszkeséggel néz fiára: vajjon remeg-e, vajjon elsápad-e? Hisz az a mértéke a jó katonának, ha elpirul, vagy elsápad az ágyuszóra.
Ez bizonyára elpirul. Arcza hős indulattól ég s az előre nyujtott kardnak még csak a hegye sem reszket. Apja fia!
Milyen derék katona lesz majdan belőle! Mennyi dicsőség vár reá, milyen fényes pálya áll előtte! Évek mulva hogy fogják nevét dicsőíteni! Azt mondandják: jobb volt apjánál!…
… Egy lövés a fiut úgy találta sziven egyszerre, hogy rögtön leroskad és meghal.
Még a legbátrabb, legkeményebb harczos is megdöbben, midőn e szép, bátor ifjut elesni látja maga előtt, midőn az hátra hajtja megtört fejét: arczán halálos sápadtság vonulva el hideg árnyékával és szemei elhomályosulva.
Óh az ember úgy szeretne megállni a harcz közepén, hogy őt megsirassa!
Mennyi szép remény, mennyi szeretet, mennyi büszkeség, és ime itt fekszik mind az letörve.
Az ősz apa, kinek karja felfogá a leroskadót, leereszté a véres hullát a földre, s azután megvillantá kardját.
– Előre fiuk, csak egy katonával kevesebb.
És rohant az ellenfél érczsorai közé és győzött és elesett; – és az egész nem került több időbe, mennyibe került nekem, hogy leirjam.
Azok a szuronydöfések bátor mellén tanusították, mily erőszakos kézzel zörgetett azon az érczkapun, melyen egyetlen fia előre eltávozott.
Csak egy katonával kevesebb!
A nagy urak gyűlésében, ott, a hol kártyát játszanak országokra, nemzetekre, és sakkjátékot igazi királyokkal, a hatalmas angol nemzet gyűlésében azzal vigasztalta nem rég egy méltóságos főfő úr a háboru eredménytelensége felett zúgolódó nemzetet, hogy hiszen csak harmincz ezer angol esett még el ezen harczban!
Csak harminczezer katonával kevesebb…
… Ez a két mondás… hasonlít egymáshoz valamit…
A KERTÉSZ A CSATATÉREN.
Szegény Jolieux milyen szelíd fiu volt.
A kik gyermekségében ismerték, azt mondják felőle, hogy a mióta megszületett, meg nem bántott senkit.
Maga az öreg dajka, a ki karjain hordozá, azt állítja, hogy mint csecsemő is olyan jó és szelíd volt. Akkor sem lehetett sírását hallani.
Ifju korában minden zsebpénzét arra költé, hogy kiment a madárpiaczra, összevásárolta a sok ártatlan tengeliczét és czinegét, kiket brutális emberek megfosztának szabadságuktól s azután szabadon eresztgeté.
De semmi sem volt oly kedvencz eszméje, mint a virágok: a szép, a háládatos virágok, a kiket olyan kevéssel ki lehet elégíteni, a kiknek nem kell egyéb, csak víz, napfény és levegő s adnak azért pompás élő bársonyt és selymet s fölséges illatot. Az emberek tanulhatnának a virágoktól háládatosok lenni.
A jó Jolieux padlásszobájának ablaka szépen keletre nyilt: alkalmas hely a virágoknak; két ablaka volt, mind a kettő tele volt az év minden szakában e kedves mosolygó, viruló növényekkel, mikből soha egy ágat is senki le nem szakasztott száráról.
Pedig ám lett volna kinek számára letépni azokat. Átellenben szokott varrogatni egy szép kis varróleány, a ki olyan nyájasan néze át, ha munkájából feltekinte olykor, a virágait öntöző ifjura. De Jolieux soha sem szakított le virágot. Ha ajándékba küldé szép szomszédnéjának, az egészet odadta cserepestül s ha látta, hogy a virág hervad, nem restellte a fáradságot, átmenni érte, hogy megöntözze, férgektől megszabadítsa, földét felporhanyolja.
A virágok pedig igen jó tanítók a szerelemre, megtanítanak reményleni, örülni, bánkódni s áll-e egyébből a szerelem?
A szép Marianne semmi sem szeretett volna oly igen lenni, mint virág abban a kertben, a hol Alfréd ápolása alatt zöldül, virul minden; Alfréd pedig semmi sem szeretett volna annyira lenni, mint kertész abban a kertben, a hol olyan szép virágok nyilnak, minő Marianne.
Ezt ők egymástól nem is titkolták el s reménylették, hogy ezek az óhajtások valaha teljesülni fognak; hanem hiszen a remény épen csak arra való, hogy az ember csalatkozzék benne.
Egy napon Alfrédnak sorsot kellett húzni és azután elmenni katonának; elmenni Isten tudja micsoda idegen vadszigetre, a hova a fiatal embereket azért küldik, hogy ássanak iszonyú hosszú sírokat s azokba eltemessék egymást.
És a világ ezt háborúnak nevezi, mikor egy sereg megás egy hosszú árkot, a másik sereg ás egy még hosszabb árkot s kinek mennyi katonája belefér, azt bele temeti.
Az emberek még kiváncsiak rá, hogy mi lesz belőle? Hát mi lenne belőle egyéb, mint egy nagy temető?
Alfrédnak el kellett hagyni pelargoniumait, caméliáit, cactusait, cinerariáit, a szép, kedves, piros fejű, ezüst nyelvű, csodálatos növénykéket és el kellett menni Krimiába, verekedni az oroszszal s megismerkedni azokkal a virágmagokkal, a miket Paixhans, Minié, Lancaster s más hires kertészek találtak fel s a mikből olyan rút halálvirágok teremnek.
Hanem hát ezt nevezik dicsőségnek és a dicsőség mindennél elébb való. A dicsőség többet ér, mint a falat kenyér, többet ér, mint a meleg tűzhely, többet ér, mint az apa és anya, többet ér, mint a szerető, mint a feleség, mint a csevegő gyermekek, mint a családi élet; mert ha többet nem érne, nem hagynák el annyi ezeren mind e jó dolgokat, hogy a dicsőséget keressék.
Milyen jó dolog volt a mívelt Európára nézve, mikor volt neki egy olyan háborúviselő népe, mint a magyar, a kinek nem voltak sem kertészei, sem selyemszövői, sem tudósai, sem művészei, mely csupán csak katona volt; akkor ezt a katonanépet neki lehetett ereszteni a terjengő barbaroknak, törököknek, tatároknak, oroszoknak, ennek lehetett engedni egészen az elvérezés szép dicsőségét!
Hajh, most ezen a dicsőségen másnak kell osztozni. Elő kell szólítani a szép szövőszékek mellől, a rajztábláktól, a virágos kertekből, az eszterga mellől a szép, tudós, okos, tanult népet s csinálni belőlük katonákat.
Alfrédból is ilyen katonát csináltak.
Mikor elvált Párisból, kedvesétől és virágaitól, egymásra hagyta őket; Mariannera a virágokat, hogy legyen hű gondviselőjök, a virágokra Mariannet, hogy viruljanak oly szépen annak is, mint ő neki virultak.
A mint Toulonban hajóra kellett ülniök a katonáknak, minden vitéz vitt magával valamit, a mit leginkább szükségesnek gondolt a dicsőség mellé: egyik palaczk rhumot, másik szivarokat, térképet, látcsövet, az angolok bibliát, a frankok amuletet, a zuavok kutyát, macskát,… Jolieux is vitt magával valamit: – egy köteg virágmagot.
Szegény bohó fiu, vajjon hol akarja azt elültetni? Talán a csatatéren, a hol a nyargaló paripák füvet és embert eltaposnak? talán meg akarja próbálni, hogy esik a virágöntözés meleg vérrel? Talán számít reá, hogy lesz ott temető s a temetőt igen szépen lehet kertté alakítani?
Bizony bohó gondolat egy katonától virágmagot vinni a hadjáratba.
Került, fordult azonban az idő; a világ két leghatalmasabb nemzetének egyesített hadserege fogyott, pusztult, a nélkül, hogy ellenséget látott volna. Úgy hullott el őszi legyek halálával. A sok jó vitéz zúgolódott: szörnyű eszme az, így elhalni, dicstelenül, hasztalanul!
Ekkor hát azt mondták nekik: van itt egy nagy darab sovány föld a tenger közepén, menjetek oda, tegyétek azt kövérebbé. Itt csinálhattok háborút, nem kell félni, hogy a tűz meggyujthasson valamit, mert hiszen tenger van körül; – nem kell félni, hogy előre mehessetek, mert hiszen tenger van elül, – nem kell félni, hogy megfuthassatok, mert hiszen tenger van hátul.
Oh az genialis gondolat volt: a tenger közepére szorítani össze a világháborút, összetölteni egy szűknyakú palaczkba törököt, muszkát, angolt, francziát, összerázni őket jól s azzal rájuk bízni, hogy üssék, vágják egymást, mint mikor legyek hullottak a szappanos vízbe, hogy ontsák a vért egy kimért szérű helyén, a míg a háború után sóvárgó népek azt nem kiáltják: elég volt már! kigyógyultunk a dicsőségből!
Mikor a francziák leütötték táborhelyeiket Akhtiár előtt, csak a vakok nem látták és az európai ujságirók, hogy innen ők nem fognak egyhamar odább mehetni.
Elmulnak hetek, hónapok, – ezután esztendők; és ők mégis ott fognak lenni.
Az angol practicus nép, az elvárta szépen, hogy, mint illik és a rend hozza magával, a kormány adjon ki rendelést építendő kunyhók iránt, a hadügyérség tűzzön ki pályázatot az építőmestereknek, a hadügyi titkárok kössenek szerződéseket ácsokkal, szegcsinálókkal, küldjenek lakatosokat, építészeket, mázolókat, a mi mind nem tréfa dolog. Egy hajdani hadi biztos azzal mentette magát késedelmeiért, hogy egy huszár épen kétszáz hetvenöt darabból áll, s tizenötféle mesterember dolgozik rajta, a míg elkészíti; hát még egy angol huszár, kinek sátora, kunyhója és istállója is van!
Hanem a francziák idealis fiuk, ők nem várták hazulról a rendeletet, hanem megástak egy-egy nagy gödröt, a mi földet kihánytak belőle, abból csináltak falat, keresztül húzták rajta a lótakarót, a vitorlavásznat s elnevezték azt pavillonnak.
Azután jót nevettek a nyomorúságukon és mulatságot csináltak belőle.
Ez idealis pavillonok mind megannyi mulatókák lettek. Egyikben játszottak színdarabokat, másiknak vendéglője volt, harmadikban charivarit szerkesztettek. Csupa tréfa volt őket látni.
De semmi sem lehetett oly tréfás látmány, mint a tizennegyedik pavillon kertje.
A tisztek beszélték egymás között nevetve, hogy valami Jolieux nevű fiatal közvitéz a sátor háta mögött kertet alakított; elosztotta azt szépen négy részre, egyiket tele ülteté kész mezei virágokkal, másikba vetett oly virágmagvakat, melyek még az idén fognak virágot hozni, a harmadikba konyhanövényeket, sárgarépát, petrezselymet, a miknek lehet hasznát venni, a negyedikbe pedig csak évelő virágokat, a mik csak esztendőre virítnak.
Ventrebleu! Ez a ficzkó parodiázni akarja a hadjáratot! A fővezérek azt mondák, hogy egy hónap alatt beveszik Szebasztopolt, s ez itt kertet alakít, a miből két esztendő mulva is akarja szedni a virágot! Ez nem volna rossz mulatság!
Hajh, bizony szépen kizöldültek a virágok Jolieux kertjében, a hó is leesett s eltakarta azokat, a tavasz is eljött s elolvasztá a havat, a franczia sátorok még akkor is ott voltak, s a kis évelő virágok, a mik a hosszú telet ravaszul átaludták, – sokkal jobban telelve ki, mint az egyesült hadseregek, – csudálkozva üték fel piros és sárgazöld fejeiket a föld alól, mintha kérdeznék: édes gazdám, mégis itt vagy?
April hó első napjaiban érdekes küldeményt kapott Marianne távol keletről; egy levélbe takart ibolyafüzér volt az, mit neki egy messze földön harczoló katona küldött.
«Kedves Marianneom, így szólt a levél, a hogy láthatod, mi szerencsésen kiteleltünk és újra élünk, nekem csak az egyik kezem és az egyik lábam fagyott el, hanem a virágok mind megmaradtak; már zöldülnek szépen. Ezen hely igen jó a virágtermesztésre. Itt sok oly hevítő szert lehet találni, a mi másutt nincs kereskedésbe hozva, s a mi a virágokra igen jótékonyan hat. Mikor egy-egy csata után eltakarják a halottakat, napok mulva minden helyet meg lehet ismerni, a hol egy hulla feküdt, mert ott buja sötétzöld fű terem; ezen füvek televényét hordom én virágaimra. Nem kell messze mennem érte, itt a közelben is van elég. Nem képzeled, mily hatással van az minden virágra. Levelei kövér sötétzöld szint öltenek, száraik buján hajtanak, kiváncsi vagyok virágaikra! oh azok igen szépek fognak lenni. Csak annyi ellensége ne volna virágaimnak! A vakandok és a bombák gyakran tönkre teszik fáradságomat; a minap egy húsz fontos gránát épen akkor esett kertem közepébe, mikor ott gyomláltam. Hirtelen odaugrottam s a mint ott pörgött előttem, mint egy búgócsiga, megkaptam és túlhajítám az árkon. Milyen szerencse, hogy ott voltam magam: ha szétpattan, tönkre teszi szép altheáimat. Különben most már semmi bajom sincs, hogy a nap kisütött, hogy a mezők kizöldültek. Küldök neked ezer csókot, juttass belőle egyet-egyet a kedves reine de ma coeurnek, a pompás ange pitounek, a szelid etoile des foretsnak és a többi kedves virágaimnak, a mik boldogabbak, mint én, mert te látod őket. – Alfréd.»
Jó, hogy valami ujságiró meg nem kapta ezt a levelet, mert majd lett volna mit olvasni maga felől annak a jámbor katonának, a ki virágcserepeknek nézi az ellenség szétszakadó bombáit s kaktusokat ültet bele.
Multak azonban a napok, a katonák panaszkodtak: télen hideg volt harczolni, nyáron meleg, őszszel és tavaszszal sáros. Az unalom és boszúság megemészti az embert.
Csak Alfréd volt megelégedve helyzetével.
Neki minden évszak új változatot hozott. A virágok szerették Tauria földjét, a konyhanövények gazdagon nőttek benne, a tavasz-virágokat a nyár-virágok követték, s a ki a virágokkal szeret bánni, az soha sem unja magát. A növény mindennap új tudományt beszél és mindennap szépet.
A tisztek nem is háborgaták őt, hanem hagyták kertjében foglalkozni, társai elvégzék helyette a terhesebb munkákat, s védték őt, ha a hadsorban állott.
Éjjel megengedték neki, hogy kis kertje sárfalán belül háljon, melylyel azt elkeríté kapzsi tolvajok ellen, a déli oldalt folyondárral futtatva be szépen, melyek hajnalonként olyan ártatlanul néztek a táborra száz meg száz piros és kék virágszemeikkel.
Egy éjszaka kirontottak az oroszok a zöld halom mellől s meglepték a francziákat futó árkaikban, kik egy pillanatra hátrálni kényszerültek a túlerő miatt.
Alfréd ott aludt akkor is óriási ricinusai alatt, a mint a harczi tombolás zaja felriasztá.
A többiek mind futottak a csatarend mögé. Az ágyúsok ott hagyák mozsaraikat az ellenségnek, ki azokat rögtön beszegezé.
De ha a tüzérek ott hagyhatták ágyúikat, nem hagyhatá el a kertész virágait, hanem a mint látta a veszélyt, felkapta ásóját, s a legelső oroszt, ki virágágyaiba gázolt, úgy üté főbe, hogy az hátra bukott. A többi vad nép azután rárohant és ledöfte őt szuronynyal.
A francziák néhány percz mulva visszatértek s kiverték az ellenséget árkaikból, telepeikből és a virágos kertből. Hanem a kertész halva volt már akkor.
Ott eltemeték őt a szép folyondárok közé, s föléje rakták a szétszakadt bombákba ültetett kaktusokat.
Most már igazán boldog, mert örökké ott lehet kedves virágai között.
A SÉRTHETLEN.
EGY VÉN OROSZ KATONA MESÉJÉBŐL.
… Engedjetek csak rá visszaemlékeznem…
Hadd képzeljem magam elé újra, úgy a mint gyermek volt s velem együtt játszott a porban; úgy, a midőn először kezébe adták a fegyvert és azt mondták neki: előre! és úgy, a mint megvénült velem együtt és elhagyott messze maga mögött: ő tábornok volt és én közkatona.
Nem volt olyan vitéz katonája az orosz seregnek soha több, nem is lesz több; soká elemlegethetik őt, a míg egy másik támad, a ki az ő nevét kitörli az emlékezetből.
Engedjétek meg, hogy én csak úgy nevezzem őt: «az én Pálom», a hogy mindig szoktam; mikor gyermek volt, mikor közkatona, és mikor tábornok. Ti gondoljátok utána a nevét.
Ifju legények voltunk mind a ketten, mikor Murawieff támadása elmúlt… Csitt! csendesen; – nem mondtam semmit. Ti gyermekek, ne kérdjétek: ki volt az a Murawieff? Nem szükség azt tudni. Elég, hogy már elmult, meghalt, pihen, elfelejtették.
Abban az időben valami gonosz járvány terjengett a nagy orosz birodalomban, sokkal gonoszabb, mint a kholera, sokkal ragályosabb, mint a hagymáz; de szerencsére könnyebben gyógyítható. Sokkal könnyebben.
Minket is meglepett ez a járvány; minket is kigyógyítottak belőle könnyen, nagyon könnyen.
Valami csodálatos lélekállapot ez a betegség: az ember forrongni érzi vérét, keblét szokatlanul hevülni, szemeivel mindent más színben lát, mint az előtt; elégületlen azzal, a mi van, s vágyódik képtelenségek után, s rendkívüli gondolatokra vetemedik.
Képzelhetitek: a mi betegségünk az volt, hogy mi nem voltunk megelégedve a világ folyásával a szent orosz birodalomban, hanem azt akartuk, hogy minden ember szabad legyen, az úr a szolgával egyenlő! Őrizzen meg az ég benneteket ezen veszélyes nyavalyától.
A midőn e kór kiütött az országban, olyan veszedelmes idők voltak, hogy egy hónap alatt minden tartományban elterjedt az, mert minden ragálynál sebesebben repül, s ha az ország bölcs vezetői nem gondoskodnak róla, talán magával ragadja az egész birodalmat. De bölcsen és hatalmasan ellenállottak annak: a kiket már nagyon megvesztett e járvány, azokat rögtön levágták fegyverrel, vassal, a kik még gyógyíthatók voltak, azokat olyan falak közé tették, a honnan lehelletük másokra nem ragadhat; a kik pedig csak meg voltak még lepve általa, de még nyilvánosan nem ütött ki rajtuk a baj, azokat egy csoportba szedték, s különálló ezredet alkotva belőlök, elküldék Oránba és még feljebb Asztrakánba, és fel az Obi tenger jeges partjai mellé, és a hűs Kamcsatkába. És midőn e hideg országokban meghordozák őket, akkor megtapinták ütereiket, ha most is oly rendetlenül vernek-e még?
Többnyire lehiggadt a vére mindnyájának.
No de ki hihet az ilyen betegségnek. Gonosz láz ez, mely évek és évtizedek mulva is visszatér; melynek nem elég elvárni az idejét, mint a víziszonynak: kilencz napot, kilencz hetet, kilencz esztendőt; a legváratlanabb időszakban is kitör az újra és nehéz tőle megszabadulni.
Tudom jól magunkról. Én és az én Pálom egy századba voltunk rendelve, együtt álltunk gyakran őrt az ólombányák előtt; és a midőn a csikorgó hidegben, a förmeteges hózivatarban azon panaszkodtak mások, hogy milyen hideg van! mi azt suttogtuk egymásnak: «mi lehet az, a mi úgy éget belül?»
Természetesen ez nagyon régen volt már, s többé nem érzem e baj visszatértét.
Ilyen veszedelmes ragálytól meglepett ezredet bajos volt tartani az országnak. Akárhova mentünk, faluban, városban nem volt szabad megtelepednünk, hanem kívül kellett táboroznunk a mezőkön; ott korlátot vertek táborunk körül s azon korláton belül nem volt szabad jönni idegennek. Soha rokonainknak nem volt szabad egy levelet iratnunk, sem tőlük elfogadnunk. A legutolsó altisztet is más ezredből kaptuk s azoknak minden reggel, este pontos tudósítást kellett adniok magunkviselete, beszédeink, tekintetünk felől kapitányaiknak, a kapitányok ezredeseiknek és az ezredes a kormányzónak, a ki azokat felküldte egyenesen Szentpétervárra. Ottan olvasták azt. Ha én káromkodtam, ha Pálom sóhajtott, Szentpétervárott olvasták: Péter káromkodik, Pál sóhajtozik.
De ideje már, hogy beszéljek az én Pálomról.
Az én Pálom igen tisztességes szülőktől eredett, atyja patriarcha volt és anyja görög püspök leánya, a ki sok mindenféle titkot tudott, a mi mások előtt rejtve van és illő is, hogy úgy legyen.
Tudott orvosság nélkül gyógyítani, jó, vagy rossz időt előre mondani, ártékony állatokat elveszteni és más bölcs dolgokat.
Midőn ez a Pál fia született, – nem is volt neki több, – vevé azon bort, mely az áldozó kehelyben meg szokott maradni és azzal a gyermeknek egész testét megmosá.
És ettől a hatalmas kenettől azon csoda származott, hogy Pál testén soha semmi ellenséges fegyver nem fogott.
Viadalban, verekedésben mindig legelső volt; – soha sebet nem nyert. De hiszen ismertétek őt magatok legjobban. Minek beszélem ezt?
Miután sok ideig ott voltunk együtt a száműzött ezredben, egy napon jön a híre, hogy meg kell indulni az oráni ezrednek, így nevezték a mienket, le dél felé, hideg észak mellől, a hol kétszeresen meleg fog lenni majd; meleg a napsugártól, mely ott erősen süt, meleg az ágyúktól, melyek ottan szólnak. Háború van a pogány törökkel.
Mi örültünk a harcznak; az mégis többet ér a hidegnél. Talán egynémelyikünk sorsa is jobbra változik ott majd; – jobbra is változott.
Hetekig, hónapokig jöttünk szakadatlanul dél felé. Egyszer azután megállítottak bennünket egy dombon, a honnan egy nagy folyóvizet láthatánk meg. Azt mondák, hogy az a Duna.
Úgy örültünk a Dunának, pedig nem is tudtuk, miért?
A Duna partján pedig feküdt egy vár; csillagszegletes bástyákkal, nagy, vörös tornyokkal, a mikről olyan szép csendesen néztek le reánk a sorba rakott ágyúk.
Drága, kedves ágyúk!
Itt megállítottak bennünket a várral szemtül szemben s egy délczeg, daliás férfi lovagolt ki elénk, a ki nagy, előkelő úr lehetett, mert három csillag is volt a mellén.
Ez a hatalmas úr ott megállt előttünk és végig nézett rajtunk. Nagy becsület volt ez reánk nézve, hogy szemeit reánk veté, de még nagyobb becsület vala az az ékes beszéd, a melyet intéze hozzánk.
«Fiaim!»
Igen is, azt mondta nekünk: «fiaim», nekünk, elvetett, eltaszított árváknak.
«Fiaim!»
«A felséges czár felétek fordítja kegyelmét. Ti, kik tévelygők voltatok, íme magatok előtt látjátok a megtérés útját. Kiknek nevét tiltva volt kimondani, kiknek emlékét el kelle felejteni, újra vissza kapjátok híretek, nevetek, a becsület és dicsőség piaczán.»
Minden szavára úgy emlékezem, mintha most hallanám.
És akkor az előttünk fekvő várbástyára mutatott.
«Látjátok e falakat? A czár ellenségének első kapui ezek, melyeken keresztül annak birodalmába jutni. A czár tinektek adja a dicsőség legelső koszorúit. E sánczok ellen ti fogtok menni legelébb s holnap neveitek, mint diadalmas hősöké leendnek felirva, kiknek zászlójára az ország legelső asszonya fogja feltűzni a szentelt szalagot. Éljen a czár!»
Mi utána kiáltottuk: «mindörökké!» és azt az örömet leirni nem lehet.
Akkor nagy dobszó és ünnepélyes zene mellett kiállítottak bennünket valamennyi ezred elé, a legelsőknél is elébb, ott volt felállítva egy oltár, az előtt tartotta a misét a moszkvai érsek és az megáldott bennünket s kiosztá közöttünk saját kezével az Úr vacsoráját.
Azután feltűzték zászlónkra az őrangyal, Szent György angyal képét és választottak saját magunk közül tizenkét zászlótartó legényt mellé, hogy ha az egyik elesik, a másik vegye azt fel.
Akkor pedig kiszólítottak közülünk minden idegen ezredbeli tisztet, a káplároktól kezdve az őrnagyokig és mindazoknak a helyeiket saját magunk embereiből töltötték be; egyszerre lettek társaink kapitányok és őrnagyok. Az én Pálom is őrnagy lett, mert okos, tanult fiu volt és tudott lenni. Én csak közkatona maradtam, mert nem tudok olvasni, sem parancsolni, csak engedelmeskedni.
És akkor azt mondák: előre!
Mi egy tömegben neki indultunk a mutatott várfalnak csendesen, ünnepélyes hallgatással. Egy sem volt közülünk, a ki hátramaradt volna. Bátran haladtunk előre mindnyájan.
A várfalakról sötéten tátongtak le reánk az ágyúk, mintha bámulnának rajta s nem tudnák, hogy mit szóljanak hozzánk?
Egész odáig haladtunk már, a hol a sánczok két kiálló szögletet képeznek és csodálkoztunk rajta, hogy még egy lövés sem történt ellenünk.
Ekkor egy vörös bástyatoronyból egy fénylő röppentyűt bocsátottak fel a magasba és a mint az szétpattant, azon pillanatban jobbról, balról és szemközt megdördültek a vár ágyúi s mint mikor a forgószél a szénarend közé vág, úgy csapott egyszerre három oldalról közénk a kartács és öreg golyó.
A legelső lövésnél egy huszonnégy fontos teke tíz társamat, a ki velem egy sorban állt, elsodorta, s engemet odatemetett valamennyi véres hullái alá, a honnan nem tudtam kimozdulni, mert nekem meg egy granátforgács vállamat tépte szét, most is itt a helye.
De azért láttam az egész jelenetet. Egyik lövés a másikat érte; a mindenünnen nekünk szegzett ágyú tekéi eleinte sűrű porfelleget vertek az egész térségen, melyből csak a zászlóink lobogóját láttam elétünni. Tizenkétszer lebukott a zászló és tizenháromszor felemelkedett újra. Mikor tizenharmadszor felállt, százszor lőttek reá, lobogóját úgy összetépték a golyók, mint foszlányt, de mégsem esett az le.
Azután lassankint eltisztult a porfelleg, a föld nem adott több port a vér miatt, az ágyúk is elhallgattak és a mint akkor körülnéztem, ott feküdt a téren az egész oráni ezred, abban a szép rendben, a melyben kiindult; mint mikor a szépen nőtt erdőt levágják; egyik fa jobbra, a másik balra, de egyik sem messze a másiktól. Itt-amott még vonaglott egy haldokló teteme, a legtöbb olyan szépen meg volt halva, hogy meg sem mozdult; egy-egy elszakított kar, egy-egy legördült fő hevert ottan mellettem, a mi nem tudom honnan jöhetett oda? Előttem is ott feküdt egy társam, a kit vállban szakított ketté a golyó. Ki tudja, melyik volt?
Hanem a zászló ott állt a csatarend közepében most is és a jobbra-balra eldűlt zászlótartók között ott ült a földön egy vitéz, a ki azt kezében tartá.
A por és vér, mit a golyók felhánytak rá, csaknem ismeretlenné tevék arczát, de én mégis megismertem őt. Az én Pálom volt az, ki a zászlót tartá kezében oly egyedül a halottak között.
Én nem birván hozzá vánszorogni, csak messziről kiáltottam felé:
– Te vagy az, Pál? Kedves Pálom?
Pál visszatekinte s a mint meglátott, meglobogtatá félkezével a zászlót s hősi lélekkel kiálta:
– Éljen a czár!
Azon pillanatban két golyó búgott el feje fölött. Utánok sem nézett.
– Pál, kedves Pálom, meg vagy-e sebesülve? kérdezém tőle.
– Azt hiszem, hogy meg, viszonza ő; egy nagy golyó elsodorta alólam mind a két lábamat s most félczombig vagyok a homokban, a hogy leestem.
Csodálkoztam rajta nagyon, hisz őt édes anyja szent kenettel füröszté, hogy fegyver ne ártson neki, ő pedig csak egyre lobogtatá a zászlót.
Én azután hátra felé néztem, ha nem jön-e segítségünkre a tábor többi része és láttam, hogy az ezredek mind szépen visszatértek táborhelyeikre s felénk egy sem közeledik. Bizonyosan nagyon jól volt az úgy. A közkatona ne birálja a vezérek tettét.
A mi feleink mind takarodót fúttak; de a törökök nem mertek lejönni sánczaikból, hanem a mint ott látták a földön ülni az én Pálomat, zászlóval kezében, elkezdtek reá czélba lövöldözni puskákkal.
Az én Pálom pedig csak ott ült és hallgatta az apró golyók füttyeit és mindenikről megmondta nekem, honnan jött, merre ment.
Egy épen a zászló nyelét érte, másik kalpagján furódott keresztül, a harmadik felső öltönyét szakítá fel s ott maradt zsebjében. Pál kivette azt és megmutatá nekem.
– Látod, hogy nem fog rajtad a golyó! mondék neki. Azt is csodálom, hogy lábadat hogy érte?
Este felé azután, hogy a sötétség és a köd eltakarta a csatatért, a czéllövészek is elhallgattak a bástyán és mi egyedül maradtunk.
Ilyen hosszú éjszaka még Szibériában sincsen, mint ez a mienk volt. Olyan lassan jártak az égen a csillagok, eleinte fenn volt a keskeny új hold az égen, azután az is lement. Mi azt hittük, hogy majd a sötétben eljönnek értünk a táborból és elvisznek innen. Ámde nem jött senki. Más dolguk volt bizonyosan.
Soká, igen soká feküdtem ott, félig ébren, félig álmodva s ezer iszonyú képet látva magam előtt, a mig végre elkezdett szürkülni az ég alja és közelgett a hajnal.
Az én Pálom még akkor is ott ült a hullák között s a mint látta, hogy én nem birok már felemelkedni helyemről, odafordult hozzám és monda:
– A vár fokára fehér zászló van kitűzve.
A törökök fegyverszünetet adtak a mieinknek, hogy halottaikat eltemethessék.
Nem sokára jöttek a halottvivők, kettős saraglyáikkal, a főtisztek és egy nem harczoló tiszt, a kitől jobban félnek a katonák, mint az ellenség ágyúsaitól; ez megnézegette sorban az ott fekvőket és rájuk mondá: «ez halott, ez is halott.»
Azokat szépen eltemették.
Csak mi ketten adtunk jelt, hogy élünk. Én eltagadtam a sebész előtt sérvemet, mert különben tőből vágta volna le a karomat, azt mondtam, csak a rám hullottak teste nyomott le, s a mint azokat elszedték rólam, siettem én is Pál segítségére.
Nagy óvatossággal megfogtuk kezeit és úgy kihúztuk a földből, és íme egyik lábának sem volt semmi baja, olyan ép volt mind a kettő, mint akármelyikünké. Pedig ő maga mondta, hogy elhordta a golyó.
A sebész úgy magyarázta meg a dolgot, hogy a golyó bizonyosan épen lábainál csapott le s a mint alóluk mélyen kiszakította a földet, Pál azt hivé, hogy a lábát sodorta el s lábszáron felül esve a gödörbe, nem veheté észre csalódását.
Ez az eset nagy csudára adott okot, a katonák vállaikon vitték vissza az én Pálomat a táborba, a megmentett zászlóval együtt, és a főtisztek mind bámulva nézegették összevissza lyukgatott ruháit, miken belül testén még csak egy karczolás sem látszott.
Ama nagy hatalmas vezér pedig tudósítást külde az eset után Szentpétervárra: «hogy az oráni ezred kötelességét teljesíté.»
Valaminthogy nagyon méltán iratott ezuttal: «miszerint az oráni ezredből csak egy sebesült meg és csak egy veszett el;» mert sebesült én voltam magam, s az ezredet csak az én Pálom hagyta el egyedül. Több nem hiányzott közülök; egy rakáson voltak.
Az én Pálom mint őrnagy ment a csatába, mint ezredes tért vissza belőle.
És azután mindig előbbre ment a diadal útján, a czár kegyelmében.
De bármilyen nagy úr, bármilyen hős volt is, rólam soha sem feledkezett meg, hanem kieszközölte mindig, hogy oda tegyenek át, a hova neki kellett menni. Valahányszor a hadsor előtt elment, mindig megszólított, gyakran felkeresett, ha előörsön álltam, ivott a kulacsomból s marék pénzt adott, hogy legyen miből megtöltenem azt.
Tudta már mindenki jól, hogy ő sérthetetlen; semmi fegyverrel neki ellenség nem árthat; a legvéresebb viadalban úgy járt, mint a keztyűs kéz a zúgó méhraj között.
Tisztelte is minden jó katona, s a ki nem tisztelte, azt mondom, hogy az rossz katona volt, mert csak a gyávák, a restek és az árulók nem szerethették őt.
Azok iránt kegyetlen tudott lenni. A kötelesség-mulasztást meg nem bocsátotta senkinek. Soha senkinek; még nekem sem. Mikor egyszer elvesztettem a fegyveremről a szuronyt, olyan ötven botot vágatott rám, a milyen csak illett. De nagyon jól cselekedte. Mert megérdemlettem azt.
Mikor Szebasztopolba küldék, a hova minden jó katonának dicsőség elmenni, az ellenség mindjárt észrevette, hogy ő is jelen van, mert a mely bástyát ő védelmezett, nem az ellenség közeledett ott a bástyához, hanem a bástya az ellenséghez.
Ő maga vezette mindig a rohamokat, ő intézte a munkálatokat s az ellenség czéllövészeivel annyit sem törődött, mint én a legyekkel.
Gyakran éjfélben is felkölt és sorra vizsgálta az ágyúkat, ha mind rendben vannak-e?
Egy ily alkalommal egy fiatal tengerészt rajta kapott, hogy a rábizott mozsár mellett elaludt.
Pál dühösen rántá ki pisztolyát övéből s rákiálta, hogy keljen fel.
A legény rémülten ugrott fel előtte s elsápadt, reszketett, mint a nyárfalevél.
– Te aludtál az őrhelyen! rivallt rá a tábornok.
– Négy éjjel nem aludtam már, uram, hebegé az ifjoncz; szemeim erővel leragadtak.
Az én Pálom dühbe jött e nyomorú mentségre s haragjában úgy üté arczul a pisztoly agyával a ficzkót, hogy egyik szeme kiugrott.
– Nesze gazember! hogy máskor le ne ragadjon a szemed!
Azután hátra sem nézett, különben meglátta volna, hogy a megvakított ifjoncz egy vén tengerészhez tántorgott, ki őt karjai közé fogta s véres arczát kendőjével törölgeté meg.
Ez a vén tengerész volt annak az ifjunak az apja.
Egy éjszaka az ellenség irtóztató tüzelést kezdett a Korniloff bástya ellen. Én ott álltam őrhelyemen, egy sánczkosár által fedve, melynek felét elhordták az ellenséges golyók.
A jégeső nem jön oly sebesen, mint a reánk szórt tekék. Minden pillanatban három, négy bomba szakadt szét mellettem s egyik-másik mellettem álló társam csak úgy bukott el oldalomnál. Én csak annyit hallottam, hogy egyet kiáltott s azután vége volt.
Ebben a pokoli tüzelésben láttam végig menni a bástyafokon a tábornokot. A mint a világító röppentyűk fényénél megismerék tollas fövegét, egyszerre száz meg száz apró golyó süvöltött utána. Ő csak mosolyogva haladt a legnagyobb lövöldözés közepett.
A mint mellettem elhaladt, épen akkor kanyarodott el fejünk fölött egy sziszegő röppentyű.
– Tábornok vigyázz! kiálték én reá.
– Ah, te vagy ott, Péter? szólt felém fordulva s kezével inte, hogy menjek vele. A röppentyű épen ott pattant el lábainál. Egy vonás sem mozdult meg arczán.
Ő elül ment, én utána; az ellenség legdühösebb tüzelése a bástyaszöglet ellen volt fordulva. Ott már egy egész ütegből csak két ágyú szólott. A többi szét volt rombolva.
– Miért nem lőnek itt? kérdezé odaérkezve.
Egy vén tengerész felelt neki a sötétben.
– Ágyúink szétrepedtek.
– Újakat kell hozni! parancsolá Pál s rögtön elkülde engemet a bástyaboltozat alá, a honnan öt percz alatt köteleken és hengerekkel új ágyúkat vonszoltunk fel a bástyatetőre a fedett folyosókon át.
– Helyökre kell állítani! parancsolá Pál; s azonnal húsz ember hozzá fogott az ágyúhoz, hogy azt a lőrésbe igazítsa.
Mi alatt tízig számlálunk, a húsz közül egy sem élt már s az ágyú fele útján volt még.
Újabb húsz ugrott hozzá; még előbbre tolták. Az ellenség kartács- és puskagolyóval fogadta őket. A sánczkosarakat helyreigazíták, a mellvéd zsákjait feltorlaszolták és a második húsz közül nem jött vissza több négynél. De az ágyú helyre volt állítva.
– Ki itt a tűzmester? kérdé ekkor a tábornok.
– Én vagyok az; felelt a vén tengerész.
– Nézz oda jól, a honnan az ellenséget tüzelni látod, monda neki a tábornok. Jegyezd meg jól azt a pontot és czélozz oda.
A tengerész azt mondta rá, hogy «jól van», s lebukott az ágyú mellé a mellvédről kihajolva, hogy jobban láthasson.
E perczben az ellenség csak tömör golyókkal lőtt és semmi világosság sem volt körülöttünk, olyan sötét volt, hogy egymás mozdulatait nem láthattuk.
– Tudod-e már, hova kell lőnöd? kérdé a tábornok.
– Tudom, felelt a tengerész.
– Jól czéloztál-e?
– Jól czéloztam.
– No hát tüzelj.
Egy lobbanás történt parancsára; de az nem ágyú-, hanem pisztolylövés volt.
Az én Pálom a lövés után, mintha a föld dűlt volna ki alóla, oda bukott hozzám s megkapaszkodva karomba, fuldokló hangon kiálta:
– Péter! halálosan vagyok megtalálva.
– Az lehetetlen! ordíték én magamon kívül.
– Úgy van! monda ő. Ez nem ellenség golyója volt; azért talált.
A vén tengerész pokoli kárörömmel kiálta oda:
– Igen, az enyim volt: a fiam szeméért.
A katonák dühödten rohantak a gyilkosra, de mire kezeiket kinyújták utána, már ő nem volt a bástyán többé; egy percz alatt levetette magát a mellvédről s szörnyet halt a sánczkarókba hullva. Bizonyára a legrövidebb útat választotta a pokolba.
Az én Pálom ott adta ki lelkét karjaim között.
Ellenség fegyvere nem árthatott neki, ha orosz fegyver nem éri, még mostan is élne.
Őrizzen az Isten minden jó nemzetet saját fiai fegyverétől.