A ROSSZ HELY.
Az egyik azt mondja:
«Oda menjünk, oda!»
A másik azt mondja:
«Fussunk onnan, fussunk.»
A nagy, éles fogú czápák, a tengeri angyalok, ördögök azt mondogatják egymásnak:
«Oda menjünk, oda. Csoda világ van most a tengerben; édes vérrel tölt patakok omlanak a vizek közé, vendégség van a halaknak éjjel-nappal; valami jótevő szellem, a halak gondviselése, emberhússal táplálja választott népét, s nagy emeletes hajókat küldöz alá a tenger-fenékre, hogy azokban lakjanak. «Jó világ van.»
A szép ágbogas korallok, ezek az eleven virágai a tengernek és a tarka fényes kagylók, azokkal a finom rostszál érzékekkel, mondogatják egymásnak:
«Rossz világ van. Valami gonosz szellem oda fenn, a korallok és kagylók népének ostora, vasakat hajigál a tengerbe, összetöri a gyönge ágacskákat, bezúzza a törékeny gyöngyházat nagy idomtalan gömbökkel, mik a kagylók és korallok bűnei miatt vannak feltalálva. Miért nem lehet elmennünk innen?»
A hollók, hullakeselyük beszélik egymásnak egyik fáról a másikra:
«Gyerünk oda. Terített asztal most a föld. Sírásók nem győzik a munkát, segítsünk rajtok szaporán. Az emberek megemlékeztek rólunk, legyünk irántok háladatosak.»
A fecskék, ez emberszerető madárkák, ijedten fecsegik egymás közt:
«Ne menjetek többet oda; nincs ott hajlék, nincs ott menedék, tűz és villámlás az egész világ; nem rak ottan fészket énekes madár többé. Menjünk onnan, menjünk.»
Franczia vitézek, angol hősök, igaz hitű muzulmánok követik a zászlót, melyet még a szél is keletnek lobogtat s mondogatják vidám szóval:
«Oda menjünk, oda; ott teremnek az érdemrendek, hír, név, századokra átható dicsőség, merész harczok, vert ellenség. Oda menjünk, oda.
Jámbor, elcsüggedt orosz bajnokok nagy búsan ülnek a füsttől fekete romokon, miknek kövei alatt egész temetője van már elesett hősöknek s gondolják magukban – mondani nem merik –:
«Jerünk innen, jerünk.»
Régen történt, nagyon régen; talán már nem is emlékezik rá senki: hol és mikor? hogy Oroszországnak nagy hadjárata volt egy kicsiny kis nemzet ellen.
Oroszországnak szoktak ilyen dicsőségteljes harczai lenni; a hol százan egy ellen küzdenek, ágyúkkal pisztolyok ellen, a hol a kis kétségbeesett vergődő méhet egy erős kézcsapással földre üti a hatalmas óriás, a kis méhe egyet döf fulánkjával és azzal meghal; a tenger harczol a naszád ellen; a vihar párbajra hívja az erdők csemetéit. És milyen elégült lehet azután a tenger, ha egy olyan kis naszádot a kősziklához vágott és a vihar hogy nyughatik el tépett babérain, mikor egy olyan kis csendes ligetet tövestül kiszaggatott.
Sok minden szép történhetik egy ilyen háborúban, a mi érdemes arra, hogy a győztes daliák dicsekedjenek vele, hogy emlékeit elvigyék magukkal diadaljel gyanánt, hogy utódaik szájról-szájra adják azokat, hogy költőik hős mondákat irjanak felőlük és vezéreik onnan nevezzék magukat.
Egy ilyen parányi népnek, melyet a hatalmas óriás egy lábnyomával elgázolt, volt egy szép virágzó városa; csendes, békességes város, sem falai, sem védsánczai, sem ágyúi nem voltak annak; nem őrzötték kapuit tűzaknák, sánczkarók, háromemeletes lőgátnák; békés, jámbor polgárok építették oda házaikat s a mik nagyobb épületek voltak a többinél, azok az Isten házai voltak.
Hatalmas orosz vezér jőtt erős haddal a tájra, nagy ágyúkkal, lovas csapatokkal; jött, hogy keresse a dicsőséget.
«Hol keresed te itt a dicsőséget, jó dalia? Fegyvertelen földmívesek azok, a kiket magad előtt látsz, ekék azok és nem ágyúk; csendes utczák, nem váracsok, a mikre alátekintesz.»
A hadvezér örökíteni akarta nevét és azt hivé, hogy ezen a helyen kell annak megtörténni.
Azt a nevet pedig elfelejtette az utókor és senki sem tudja, kinek hívták?
Nevezzük őt mi Dulakoffnak.
Hisz a mai napokban annyi igazi hőse volt az orosz népnek, a kinek nevét még meg sem tanulták, már el is temették.
Dulakoff olyan büszke volt arra, hogy ezt a kis csendes várost egy éjszakán tőből felforgatá!
Ki védte volna azt meg haragjának izzó tüze elől? Ki állhatott volna ellent elseprő fegyvereinek? Tűzbe omoljon a város, halálba a férfi, kárhozatba a nő! a csecsemőt verjétek a véres küszöbhöz, a hajadont rántsátok el az oltár elől! Keresztények rontottak ma a pogányok városára.
Égő város véres piacza közepén ott álltak a felriadt nép papjai és öregei, tisztes, megalázott fővel és kiáltának elé:
– Te hatalmas, te erős! miért jösz erőtlenek, védtelenek ellen? mit pusztítasz el bennünket, kik magunkat nem védhetjük?
– Hogy példa legyen adva a makacsoknak, kemény szívűeknek, melyből tanuljanak és megrémüljenek.
– Száz éves szorgalom áldását ne tipord el, uram; könyörgének azok, kengyelét ölelve s térdelve előtte, mintha Isten volna.
– Épüljön fel, ha tud, újra! kiálta az s sarkantyúba kapta lovát s végig nyargalt az égő városon, s midőn visszatekinte rá, gyönyörben úsztak szemei, egy lobogó lángtenger hullámzott végig a házakon, melyből a tornyok és templomok legmagasabban lobogtak elő, mint kezdő betűi azon soroknak, a mikből ott fenn olvassa az úr itéletét.
A város végén, a rémülten futó néptömeg közepett, kétségbeesett nő ragadta meg a vezér lovának zabláját s a földön hurczoltatva meggázolt termetét, őrült erőszakkal sikolta fel hozzá:
– Uram! Egyetlen leányom elveszett! Add vissza leányomat.
A tábornok mosolyogni tudott.
– Ha volt leányod, úgy most is megvan, mert a mi van, az nem veszhet el.
Azzal utat tört magának a futók csoportjain keresztül, s kívül a városon felállt egy dombra s ott merengett gyönyörködve a ropogó lángok vad csatáján, ott nézte a tornyok beomlását, a füstök felhőit, az ég sziporkáit.
– Meg kell vallani, hogy ez gyönyörű látvány!
Irjátok fel e falakra, hogy az erősek haragja előtt porrá lesz az, a mi porból leve; és reszkessetek, a midőn a hatalmasokkal beszéltek, mert övék a világ…
Ezt az esetet már régen elfeledte mindenki, azt sem tudják mikor, azt sem tudják hol történt az? Régen elmúlt, régen eltemették nagyobb események.
Dulakoff még nagyobb, még hatalmasabb lett azóta; fény, hatalom, gazdagság omlott rá a sors jó kedvéből. Urának bizalma az elsők közé helyezé nevét. Czímei megszaporodtak, kincseinek számát sem tudhatá, palotája legfényesebb volt Akhtiárban, nyári laka legbájosabb a Jura hegy menedékei között.
És a mi legfőbb gyöngye a boldogságnak, e palotáknak volt miért oly fényeseknek lenni; a tábornoknak herczegi családból származott neje első delnő volt a moszkvai és szentpétervári termekben, és leánya világot igéző szépség, és fia egy hős, egy dalia, ki húsz éves korára maga szolgálta meg sarkantyúit s két érdemrendet hordott, mielőtt szakállat viselt volna.
Dulakoff tábornok kemény szivű hadvezér volt a csatában, ottan æs triplex fedezte keblét, de gyöngéd, lágy szivű volt családja körében és gyermekeire még büszkébb, mint érdemrendjeire; büszkébb, mint Szebasztopol falaira, kikötőjére, hajóhadaira.
Pedig ezzel sok van mondva egy igaz orosz vitéz jellemrajzában.
Szebasztopol gyönyörű város, akármelyik pontján áll meg az ember, nem tud megválni tekintetétől.
Nem vár ez, hanem várak csatarendje, világtárlat mindennemű erődökből, hol sánczok, gátnák, bérczfalak és váracsok vannak kiállítva, mint a frank és angol bohók világtárlatain a gyermekjátékok. A nagy templomok tornyai, a paloták kupolái ragyognak a kelő napban.
Középen, a kikötő ércztükrén, ott fekszik a világhódító hajóraj, a sinopei győzelemre felvont zászlóival; menydörgő üdvlövéseit a bástyák verik vissza.
Ah valóban, e helyen van a világ sarka, nem a gönczölöknél; ez a pont, melyet az üstökös sem ver ki tengelyéből, a meghódíthatlan, megközelíthetlen Olymp, hol az orosz mindenhatóság lakik s menyköveit gyüjtögeti, mik egykor a világot szétrombolandják.
Oh, ha e helyet végig tekinté Oroszország igaz fia, nem hullott-e méltán térdre, nem csókolá-e meg azt a földet, és nem sóhajta-e magában:
– Bizony, te vagy az erősek ereje, a hatalom kapuja, melyen sem idő, sem emberkéz csorbát nem ejthet soha, s ha a világ össze fogna is omlani és e hegyek a tengerek közepébe beesnének, te akkor is megállanál és nem múlnál el, örök időknek városa!
A próféták, az ég ihlettjei, kik a szószékekből, kik az égboltozat alatt és az aranyozott templomok kupoláin belől a szent szavakat hirdetik, mondák azt erős szóval a népnek, a közvitézeknek és tábornokoknak, hogy a mily erősek az ég kapui és senki azokon Isten ellen be nem törhet, oly megvíhatatlan a «dicső város» halandó kéz előtt.
Ah, azt az örömet, azt a büszkeséget idegen költő tolla nem festheti le soha, mit a buzgó orosz érez, ha e törhetetlen bástyájára gondol nemzetének, mely fél század óta harczra hívja fel az egész világot és az egész világon senki sem meri azt meghallani; úgy tesznek, mintha nem tudnának róla, pedig azt az utolsó közkatona is tudja, ki a hatalmas birodalomban született, hogy ez most törhetlen védfala, egykor majd közepe leend a mindenütt uralkodó nagy Oroszországnak.
És Dulakoff igaz fia volt az orosz nemzetnek, ez öröm, e büszkeség az ő szívét is emelte; mégis, ha két karjába két felől délczeg fia, szép leánya ölté karjait: elhomályosult Szebasztopol fölötti öröme és büszkesége; e két ölelő kar nagyobb öröm, nagyobb büszkeség volt reá nézve.
Miért történt? hogyan történt? senki sem tudná azt megmondani; légben volt-e? vízben volt-e? a föld párologta-e fel? eljött az idő, a melyben az emberek imádkoztak a háborúért.
Egy hatalmas ember, ki bírta már a világ egyik felét, azt kérdezé: hát a másik fele kié legyen?
Megrettentek e kérdésre azok a népek, a kik a világ másik felét lakták, s rémületökben előkeresték ők is fegyvereiket, és újra kezdték az ősmesét, a melyben a százkezű óriások hegyet hordtak hegy hátára, úgy ostromlák az Olympot.
Csakhogy most a gygászok fogják megverni Jupitert!
A félvilág ura, a midőn e harczra kivonta kardját, felemelé szavát az egek urához és azt mondá Istennek: «harczolj én mellettem!»
Mintha az úr ott az égben csak szövetséges társa volna a világi nagy uraknak, és a ki többet tud neki igérni, ahoz állna segítségül.
Az úr pedig azt felelé a föld hatalmasának: «por vagy»; és megszünt az élni, és elment oda, a hol a czár és a koldus egyenlők.
És senki sem vette szívére az esetet és senki sem jegyzé fel, hogy az Isten felelt, a midőn megszólíttatott. Itéletet kértek tőle, és ő itélt. Az ő nevével húzták ki a kardot, és ő kivette azt a megkezdő kezéből.
Hajh! a dicsőség napjai megrövidültek ezzel! Mint egy földsarki éj, olyan hosszú, olyan tartós lett a bánat a nagy orosz nemzet szívén; ah, méregbe mártott fegyverrel vannak ütve a vesztett csaták sebei. A hősök fogytak s a diadalnapok nem szaporodtak sírjaikkal.
Boldogok, a kik a legelső csatákban estek el, a kik nem is számlálták vérök kihullását, a kik nem látták foszlányonkint széttépve elmúlni régi dicsőségüket; összeomlani a megvíhatlan falakat, vízben, tűzben elmúlni a dicső hajóhadat egyenkint, darabonkint.
Három hírhedett tengernagy kereste és megtalálta halálát: Nachimoff, Korniloff, Isztomin. Mind a hárman egymás mellett feküsznek egyszerű sírkövek alatt; miért éltek volna tovább, ha a hajóhad elveszett? Mi szükségük volt az életre azontúl! Meghaltak, megnyugodtak.
Sírtak a nők, sírtak a férfiak is a nagy orosz nép honában; és méltó okuk volt sírni, ha ez a gyász eszökbe jutott.
Ki ismeri az érczszívű Dulakoffot, azt a férfit, a ki nem sírt soha?
Soha?
Elejétől végig ott volt a harcz véres színhelyén, minden családjával.
Látta elsülyedni a tengerek Leviathanjait; látta árboczhegyeikről a vízbe függeni az elmerült zászlókat. Nem bánkodott rajtuk; – áll még Szebasztopol!
Sírba kisérte régi barátjait, hallá elénekelni a halotti zsolozsmát a három admiral fölött, nem siratta meg őket. Halandók voltak. Dicsően estek el.
Látta ezerével elhullani nemzete fiait; nem irtózott a véres utczáktól, jött helyettük új ezer, megint annyian voltak, mint azelőtt.
Palotái lángok martaléki lettek; mit törődött azokkal! a zöld halom hetven ágyújával drágább kincs minden palotánál.
És azután elveszett a zöld halom is.
Ez fájt neki, ez már nagyon fájt, de leküzdé keservét; hiszen csak egy halom volt az! minden tornya, minden bástyája áll még Szebasztopolnak s menydörögve felel ellenség szavára.
A Korniloff-bástya első ostrománál ott harczolt oldala mellett deli hős gyermeke; ott esett el szemei láttára, holtan, bevégezve hősi pályakörét örökre!
Ah ez tőrdöfés volt a bajnok szivének! És még sem sírt rajta. «Csak egy katona volt, maradtak elegen.» Az ostromló ellen vissza volt verve diadalmasan, s olyankor ne sirassa veszteségét senki, midőn minden örül. Hiszen Szebasztopol áll még!
A tábornok némán hordá szivében ezt a mérges sebet; nem mutatta az arcza senkinek, de sokszor lehetett észrevenni, hogyan maradt állva azon a helyen, hol fia elesett és órákig elmélázott ottan.
Ágyúgolyók, tüzes tekék jöttek, repültek körülötte, dongva, süvöltve. Egy sem bántotta őt. Mintha valami volna homlokára irva, melyről ráismernek, és mondják: ő az, ő az!
Tudták már a vezérek magukban, hogy a dicső város el fog tőlük veszni, és a ki azt tudta, azzal a reménynyel ment a mindennapos harczba, hogy talán hamarább meg fog halni, mint ez a nap bekövetkeznék.
El is hullott sok jó vitéz Dulakoff oldala mellől, de őt kerülte a halál, neki látni kellett azt a napot, megérni, túlélni és megsiratni, a midőn az orosz nép dicsőségéből a legfényesebb lapot kiszakítják, összetépik!
A midőn egy csapásokból kifáradhatlan kéz meg nem pihenő dühével ront az erős álló falakra, miktől mint a cserép, törnek azok össze; a halál egy csapással sírt is ás azoknak, kiket halomra ölt.
A föld reng a vívott fészek alatt, leomló bástyák betöltik az árkot; egyik védő ágyú a másik után hallgat el, viszhangot sem ad már a feldúlt tűztelep; nincs egy folt a várban, mely véres ne volna; az ég szakadt le a földre s égő csillagokkal borítja el a küzdő csoportokat.
Most egyszerre elnémul minden! Itt a válságos óra!
Egy kard távolára, egy kéz közelére kerül az ellenfél, megkérdeni tőlük: «kié hát a világ?»
Férfi férfi ellen, mell a mellen fekve, végzik el a harczot; ellenállhatlan az, kikerülhetlen az, meg kell nékik törni; és ha mindannyian vasból volnának is és ha mindannyian hősök volnának is, meg kell hajolniok, meg kell törniök a hatalmasabb alatt.
Egy rémes ordítás tölti be a dicső város utczáit. És e kétségbeesett ordítás egy szóval kimondható:
«Vége!»
Számlálva vannak az órák, számlálva a perczek, mikben az orosz vitézek a dicső várost magokénak fogják nevezhetni és azután másé lesz a föld közepe, más őrzendi a világ kapuját.
Dulakoff úgy harczolt, mint egy őrült. Hasztalan, nem győzött, nem esett el. Futó seregei úgy hurczolták el erővel a csatatérről, melyről az ellenfélt nem lehetett elűzni többé. A védő tömegek a tengeröbölt hagyták közöttük és a büszke város között.
A tengeröböl túlsó partján, midőn a tolongó tömegek között félőrülten nyargalt a tábornok, egy kétségbeesett nő ragadta meg lovának zabláját s megállítá azt erőszakos kézzel, vadul sikoltva fel hozzá:
– Ember! Egyetlen leányom elveszett. Add vissza leányomat.
A tábornok letekinte reá: tulajdon neje volt.
Reá nézett és azután vissza az elhagyott városra, mely fölött egy lángtenger lobogott, a miből az egyes váracsok égnek lövellő vulkánjai törtek olykor elő. A sötét tenger közepén égtek a győzhetlen armada utolsó hajói.
A tábornok számlálgatá a lobbanásokat: «ez a Pál-erőd volt, az a Mohiloff-bástya, ez a tengerész tűztelep… oh fiam… oh leányom.»
És lebukott a lóról, mint a kit szél ütött meg, és a földön fekve sírt keservesen, sírt éltében először; siratta holt fiát, a ki olyan hős volt, elvesztett hajadon leányát, a ki olyan szép volt, és a szép hajóhadat, melynél különbet tenger nem hordozott és a dicső várost, melynél hatalmasabb nem épül fel soha, a nagy Szebasztopolt, melyet ismét Akhtiárnak fognak nevezni ezentúl, és könyei patakként omlottak…
… Valljon gondolt-e ez órában a büszke tábornok valamire? Valamire, a mi olyan régen történt, és a mi úgy hasonlít ehez.
AZ AMAZON.
Három franczia és egy angol tiszt ültek együtt a szebasztopoli tranchéeknál.
A felállított sánczkosarak mögött vigan lobogott az őrtűz, mely mellett a táborkar elismert legjobb punchfőzője, Clopinclopant százados keveri és osztja nagy fakalánnal a bajtársak poharaiba a párolgó italt, melyet azok jó kedvvel szürcsölnek.
– Pompás, fölséges! magasztalja az italt Tourlouroux, a vincennesi vadászezred hadnagya. A francziának az a szerencsés természete van, hogy a mit élvez, azt úgy fel tudja dicsérni maga előtt, miszerint a heringgel összevágott vereshagymában is tízféle illatot és ízt fedez fel s ha feltüzeli fantasiáját, az átkarolhatatlan markotányosné madame Hallabréde is sylphid lesz előtte.
És Toulouroux, mint igaz franczia, nem találja elégnek, hogy csak ő legyen lelkesülve, azt kivánja, hogy ebben más is osztozzék.
– Milyennek találod ezt a punchot, derék allié?
A megszólított allié, miszter M’Kildock, kapitány a Goldstreamektől, nagyot hörpent a bádog serlegből, csendes vérrel viszonozva:
– Rossz, de iszom, mert nincs jobb.
– Mi baja? mi nem jó benne? kiált egyszerre mind a három sértett bajtárs, kik ép úgy érintve érezheték magukat a meggyalázott nemzeti punch által, mint az angol tisztek az «avis timides» hirhedett kifejezésében.
– Először is nem elég erős.
– Azaz finom!
– Másodszor kozmás.
– Az haut gout.
– Harmadszor kevés volt; töltsetek még egy pohárral.
Ezzel kibékülnek kaczagva s szent az egyesség ismét, a hogy lefestve látható tisztelt barátunk Vahot Imre naptárában.
Az oroszok a bástyákról egyre-másra lövöldöznek még késő éjszaka is a szövetségesek táborába, mintha azzal hamarább vége lenne a háborúnak.
A legvígabb poharazás közepett egy eltévedt bomba bukik be, mint ittas vendég fejtetővel a mulatozók közé, épen bele az őrtűzbe; ha két szeme lett volna, mind a kettőt kiégette volna. Volt azonban két füle, annál fogva megragadák őt barátságosan M’Kildock és Tourlouroux s kihajíták a sáncz mögül; haragjában ott megpukkadt.
– Goddam! egészen elrontotta a tüzünket, szitkozódék a jó angol; Clopinclopant meg azt sajnálta, hogy mind tele lett a punch szénnel.
– Vajjon nem a te amazonod volt az, kis Dumas, a ki ezt a csinos cadeaut küldte nekünk?
A kérdés egy kis barna, fiatal zuáv-hadnagyhoz volt intézve, kinek minthogy épen olyan kondor hajzata volt, mint a nagy regényirónak, azért elnevezték őt kis Dumasnak. A derék hadnagy viselte az elnevezést, mely a franczia táborban mindenkinek kijut, s titkon magában meg volt győződve, hogy ha ő mindazt leirná, a mit csak keblében visel, s közönség elé bocsátná, nagy Dumasnak is neveznék.
– Miféle amazonról van itt szó? kérdé M’Kildock, szivarát a szétdúlt parázsban meggyujtva.
– Hát nem tudsz még róla semmit? szólt Tourlouroux; ah ezt meg kell hát hallanod; jer közelebb kicsi Dumas.
Az nem igen szokta magát kéretni, ha regényei elmondására hívták fel; a költők szivesen látják a figyelmes közönséget, csak a kritikusokat nem.
Kis Dumas, mint qualificált zuáv, törökösen maga alá szedé lábait. Csupán annyit kért az előszóban, hogy a mit elbeszél, azt mind föltétlenül hinni kell; közbe-közbe grimaceokat metszeni szabad, de egyéb glossák kikéretnek, a ki eltalál alatta szunnyadni, legalább annyit tegyen meg, hogy ne horkoljon.
A föltételek rectificáltattak s következett az elbeszélés.
– Az almai csata reggelén, még szürkület előtt parancsot kaptunk a tábornoktól, ezredünkkel megindulni a hegyek közé. Ezredesünk meghagyá, hogy senki lőfegyverét meg ne töltse, mert feladatunk a legnagyobb csendben hatolni előre; mi is kiszedtük revolvereinkből a töltéseket s úgy indultunk az útra.
Ez előkészület tudatá velünk, hogy ma meleg napunk fog lenni.
Én elővontam anyámtól kapott amuletomat, ajkaimhoz szorítám azt, azután rábíztam magamat jó kardomra és jó csillagzatomra.
(– Azon amulet egy bádogkulacs lesz, tele arakkal, súgá Clopinclopant M’Kildock fülébe, mert csata előtt azt szokta ajkaihoz szorongatni nagyon.)
Elindulásunkkor már világos volt az ég, a gyönyörű Venus csillag épen akkor jött fel a láthatáron, a hajnal nimbusán keresztül ragyogva; a mezők madarai már kezdtek énekelni, minden ébredezett; annál meghatóbb volt, midőn félóra mulva a hegyszakadékok közé mélyedt útunkban másodszor léptünk bele az éjszakába. Ott még sötét volt egészen, minden aludt, rajtunk kívül nem látszott semmi élő.
Csendesen, legkisebb nesz nélkül haladtunk előre. A puska vállra vetve, a kardok felcsatolva, a dob a tambourok hátán. Még beszélni sem volt szabad.
Hová megyünk? hol érünk czélhoz? azt senki sem gyanította a vezénylő ezredesen kívül, ki maga is gyalog jött velünk.
A mint tovább egy óránál haladtunk mindig befelé mély vízmosások között, vágtató hegyi patakok medrében, hol a százados rohadékban vállig szakadt alá az ember, egyszerre meghalljuk az első dördülést a távolból.
Mi volt ez? Ágyúszó! Ágyúlövés volt.
A következő pillanatban nem egy, hanem tíz, hanem száz hasonló orgonaszó hangzott füleinkbe, némelyik oly közel, mintha épen fejünk fölött lőnének, össze-vissza, öreggel, apróval, mintha valami olymp-ostromló gygász, a kinek fogalma sincs a hangjegyekről, játszana egy óriási claviaturával ellátott zongorán, melynek minden billentyűjére egy-egy paixhans durranik el, a harminczhatfontosok, mint a pedalbass brúgói bődülnek bele olykor.
«Elkezdődött a bál!» mondák a ficzkók egymás között, s látszott a szemeikből, hogy szeretnének ők is ott tánczolni benne.
Úgy látszott, hogy csak egy meredek hegy, melynek oldalát nagy bükkfák nőtték be egész a tetőig, választ el bennünket a csatatérről. «Átugorjuk-e ezt a hegyet?» kérdezék egymástól a katonák.
Itt megállított bennünket az ezredes s hangzott a parancsszó, hogy töltse meg mindenki fegyverét.
Azzal fel a hegytetőre!
A parancsnok jónak látta megtiltani a beszédet, pedig bizony felesleges volt, mert a ki hegynek szalad, nem igen van kedve énekelni. Az út gonosz, meredek lejtőn vitt felfelé, a zuávok csak puskáikra támaszkodva bírtak előre hatolni, a száraz haraszt csúszott az ember lába alatt, s mentül magasabbra jutottunk, annál meredekebb volt előttünk a hegy, úgy, hogy egy pillanatra meg kellett állani az egész csapatnak, hogy kifújja magát.
Oda alant már javában folyt ekkor a concert. A kardalok is felhallatszottak már szépen s a gyönyörű trióból annyit vehettünk ki, hogy mi legközelebb vagyunk az oroszokhoz.
Annál jobb, legalább velünk kezdődik majd meg az allegro.
Előre fiuk! most már kiabálni is szabad, úgy is észrevettek már bennünket, a felállított őrök elkezdtek ránk lövöldözni.
Néhány percz mulva a hegytetőn álltunk. Ez pompás látmány volt, megérdemlette azt a kis fáradságot. Alattunk a lángoló csatatér, dúló, rohanó tömegeivel…
– Reménylem, hogy nem akarod leirni most az almai csatát, szólt közbe M’Kildock, a mit már a Times, az Advertiser, a Moniteur, a Vasárnapi Ujság s valamennyi más európai világhírű lap hegyéről tövére elmondott, még a mi meg nem történt is.
– Tisztelt barátom! védé magát a kis Dumas, én a kritikát nem utasítom vissza, de a praeventiv censurának ellensége vagyok; ha készen vagyok az elbeszélésemmel rója meg a mi nem tetszett benne, de előre ne töröljön ki belőle semmit, ez illiberális dolog.
M’Kildock elismerte, hogy a francziának rettenetes igaza van. Csak folytassa!
– Az angol ezredek vörös tömegei, mint egy hosszú vérbemártott kigyó látszottak a szélső oldalon, mely vonaglik, csavarog, fejével, farkával ellenfelére csapkod, egy nagy, szürke, négyszegletű sündisznóra, melynek ezernyi tüskéi berzenkedve ragyognak a napvilágnál.
A tűzokádó ágyúk olykor szétvagdalják a hosszú piros kigyót, percz mulva megint összeforr az, végre a szürke tömeg sárga sisakjaival egyszerre előre veti magát, a piros vonal közepének rohanva egész súlyával.
Minket a borzalom lepett el, felülről tekintve azt kelle hinnünk, hogy keresztül fognak hömpölyödni az angol seregen, hogy el fogják azt sodorni, mintha csak festve lett volna oda.
De nem történt az. A piros vonal most egyszerre meggörbült, a közepe megállt helyében, mint a fal, s a két vége összehajlott az ostromló ellenség körül, mint egy ércz-gyűrű, mint egy öv, mely azt agyonszorítani képes. A tüskés szörnyeteg kénytelen volt visszahúzni négyszegletű testét, ha azt nem akarta, hogy most mindjárt gömbölyűre nyomják, a négyszög fut és nem is parallelepipedon többé, hanem trapezium, melynek valaha az egyik oldalát rövidebbre szabták a másiknál. Hurrah angolok! hurrah! dicsőül küzdtetek. A diadal mienk.
A négy hadfi elragadtatva üti össze poharait s az angol is elismeri, hogy az előadás nem olyan rossz, mint a milyen lehetett volna.
– Ekkor bukkantak elő a franczia ezredek; eddig csak a folyó szakadékain túl emelkedő füstoszlopokat láttuk, a mik gyanítni engedék, hogy ott is folyik a harcz; egy könnyű széllebbenés félrecsapta a füstködöt s égig ható «vive l’empereur!» kiáltással özönlött keresztül a meredek parton a mieink serege, középen meg lehete ismerni a herczeget, Napoleont, s a mostani fővezért; a mellettük állókat csak úgy sodorták le lovaikról a golyók; az átkozott kartács olyan gyalogutakat vágott seregünkben, hogy végig lehetett rajtok látni, de azok rohantak előre feltarthatlanul, szegzett szuronynyal, s lelkesülten kiálták: «vive l’empereur!» még a sziklák is visszahangoztatták a harczi jelszót.
Hát mi rosszabbak lettünk volna-e a szikláknál! Ne kiáltottuk volna mi is, hogy éljen a császár? midőn ég, föld, levegő, fű, fa, minden azt hangoztatta. Ki tarthatott volna vissza bennünket többé. Neki az ágyúknak, neki a középnek; a ficzkók meg voltak őrülve, úgy futottak előre; előtte való nap az oroszok levágták azon az oldalon a fákat s torlaszokat húztak belőlük a hegy alatt. Mi volt az nekünk? Annyit sem állt ellent, mint a chinai festett várak; a zuávok keresztül másztak a levágott fákon, mielőtt az oroszoknak eszükbe jutott volna azt a vonalt védelmezni. Azután nem nézett senki sem előre, sem hátra, hanem rohant, a hol legsűrűbbnek látta az embert.
Ha valakinek eszébe jutott volna gondolkozni akkor, elképzelheté magában, hogy itt bennünket tisztára levághatnak, leágyúzhatnak az utolsó emberig, mielőtt szuronyaink hegyével valami elevenhez érhetnénk. Egyenesen az ágyúk torkának, az erős négyszögöknek rohantunk.
A puska ropogott minden oldalról, a golyók fütyöltek, tán talált is egy-kettő, az ember ilyenkor azt sem érzi, hol lőtték meg? Egyszerre az üres sánczok előtt álltunk! Üresen, tisztán voltak azok hagyva, egy ember sem védelmezte, egy ágyú sem volt a sánczkosarak között, a nélkül, hogy egy lövésre időt adtak volna maguknak, elhordták azokat; az egész egy tömegben visszahúzódni látszott, csak a tábori kemenczék körül látszott még valami küzdés, miket a franczia ágyúk keresztül lyukgattak.
Az ellenségből csak az maradt ott, a mi a földön feküdt.
Nem messze a sánczolatokon belül állt egy pompás czímeres hintó, melyből a lovakat kifogták; «ez a fővezér hintaja!» kiáltám társaimnak.
(– Könnyű volt önnek azt kiáltani, szólt M’Kildock, miután a Timesben olvasta az «egy angol tiszt anecdotáit az almai csatáról».)
Az elbeszélő víg kedélylyel felelt a paradox tréfára.
– Azért se legyen önnek igaza, mert a mint odarohantam a hintóhoz, mely nem volt az orosz fővezéré, egy félig elalélt alakot láttam benne feküdni, ki a vánkosok közé volt roskadva.
(– Az pedig egy orosz tiszt volt, a ki öntől egy pohár pálinkát kért, s míg ön kulacsát szájához tartotta, hirtelen rejtett pisztolyt vont elő s önt azzal orozva agyonlőtte. Ez is ott van a fenntisztelt anecdoták között.)
– Megint czél mellé lőttél, bajtárs, mert az nem volt orosz tiszt, hanem egy szép delnő, de mégis annyi igaz, hogy a midőn rejtett szemeit fölemelve reám tüzelt velök, agyon voltam lőve, tökéletesebben, mint a fenntisztelt kulacskölcsönző bajtárs.
– Aha, már ez jobb.
– Sokkal rosszabb. A delnő összetevé kezeit, a legparányibb, a legfehérebb kezeket, a miket valaha könyörögni láttam s édes, reszketeg hangon rebegé: «Pardon, monsieur! Ah ayez pitié de moi!»
Ah, ha ezt hallottátok volna!
– Madame, szóltam én, udvarias üdvözlettel, minővel egy franczia katona még a csatatéren is tartozik delnők irányában; madame, mi nem viselünk harczot hölgyek ellen; ön ellenségeink táborában van ugyan, de azért ellenségeink közé nem tartozik.
A delnő hálatelten nyújtotta felém szép kezét s én egy forró szorítást érzék, mely egy pillanatra elfeledteté velem az egész háborút, a futó ellenséget és a diadalt.
– Madame, mondék neki, maradjon ön bizton hintajában, itt senki sem fogja önt bántani. Ön az én foglyom.
De egy pillantás e minden képzeletet felülmuló kék szemekből, tudatá velem, hogy inkább én vagyok a foglya.
Mi nem üldözhetők az ellent messzire, be kellett érnünk vele, hogy táborhelyét elfoglalók s én visszasiettem szép foglyomhoz.
Ott ült a kocsiban most is; szép szőke hajfürtei gazdag tömegekben omlottak szét gyönyörű keblén, mely szokatlan érzelmektől látszott lihegni.
– Az igen szép öntől, madame, mondék, hogy hintaját el nem hagyta s engemet bevárt.
– Ha akartam volna, sem teheték különben, mert meg vagyok sebesülve.
– Mon Dieu! kiálték fel én ijedten, hol van ön megsértve, madame?
– Úgy hiszem, egy ágyúgolyó ütötte meg térdemet.
– Ah. Ez borzasztó! Futok orvosért.
– Ne tegye ön uram, ne, ne, a világért sem! kiálta utánam az amazon. Látszott arczának fönséges elpirulásán, hogy készebb meghalni, mint szentségtelen szemek tekintetének kitenni sebeit.
Ah, ez spartai jellem!
– Madame! Legalább legyen szabad sátoromat felajánlom.
(– A mi még nem is volt; veté közbe Clopinclopant.)
Igaz, hogy nem volt, de rögtön készítteték. «Ah, monsieur, szólt még jobban elpirulva a delnő, hogy gondolja ön, hogy én önnel egy sátorban legyek?
Siettem magamat kimenteni.
– Par Dieu, madame, ezt nem úgy értettem, én önnek kizárólagosan átengedem sátoromat s magam künn hálok a gyepen.
(M’Kildock hangosan felkaczagott e szóra s midőn az elbeszélő megtámadá, hogy miért kaczag? azt állítá, hogy ő csak köhögést akart az által helyettesíteni, szokása mindig, mikor köhögni akar, inkább kaczagni helyette, minthogy ez sokkal kellemetesebb neme a tüdőfárasztásnak.)
– A sátor estig elkészült, az én foglyom addig hintajában maradt. Gyönyörű arczán látszott, mennyire kell szenvednie; ah ez arcznak egy mosolya fél Moszkaországgal kibékített volna.
– Értsd alatta a nőnemen levő felét Moszkaországnak, jegyzé meg M’Kildock.
– Igen. – A hölgynek meg kelle engedni, hogy a sátor elkészülvén, lesegítsem őt hintajából, a mi máskép nem történhetett, mint hogy két karomra kellett őt vennem, s úgy szállítanom fekhelyéig. Azon pillanatban kelle parancsot kapnom ezredesemtől, hogy menjek rapportra a tábornokhoz.
Én elbúcsúztam szép idegenemtől s kérdezém, hogy nem tehetnék-e érte valamit a tábornagynál?
Ő megszólalt. Szenvedő, szívig ható hangon mondá:
– Igen, monsieur. Ön engem lekötelezhet. Az én nevem Torlatievna. Oroszhon legmagasabb családjainak ivadéka vagyok. Mint nemzetem hű leánya, eljöttem én is harczolni az idegen ellen s büszkén vallom ezt be és nem remegek senki előtt.
A hang, melyen ezt mondta, egy spartai hősnőé volt; én lehajoltam, hogy megcsókoljam kezeit. Kettő van, a mit ellenségemben is tisztelek: a honszerelmet és a szép asszonyt. A kettőt együtt láttam magam előtt.
Egy óra alatt megjártam az útat, visszatértem küldetésemből.
A szép Torlatievna egy észvesztő mosolylyal fogadott, mely keresztül-kasul járt rajtam. Kért, hogy üljek le mellé.
– Madame, szóltam hozzá, ön szabad. A tábornoknál szóltam ön mellett, s ő azt felelte, hogy fogassak lovat önnek hintajába s szállíttassam önt a legelső orosz őrszemig; mi tiszteljük a hölgyeket s ellenük nem harczolunk.
A hölgy azt felelé, hogy ily nemes bánásmód őt megszégyeníti, hogy azt nem fogadhatja el, ő nem engedi magát semminek tekinteni; ő nálam marad foglyul, míg váltságdiját megküldik, álljon az bár milliókból, vagy a míg egy franczia tábornokot elfognak s őt azért kicserélik. Ő hivatkozik rá, hogy mint fegyveres harczos, hadi foglyul tekintendő.
– Madame, mondék, én örülnék e szerencsének, de a tábornok parancsolatja szent, önnek innen mennie kell.
A hölgy hosszú, méla tekintetet vetett rám, ha sokáig így néz, még magam is eltalálok szökni vele.
– Tehát Isten önnel, szólt susogva s egészen nő volt, midőn kezét nyújtá felém. Isten önnel, szólt és megszorítá kezemet.
Ah, ekkor tértem magamhoz. Ekkor tekinték szívébe.
– Torlatievna! mondék lelkesülve, ön távozik, de nem örökre, tőlem. Ön elviszi most magával szívemet, de én érte fogok menni. Mi bevesszük Szebasztopolt s akkor én önt fölkeresem; adja ide az adreszét, mely utczában lakik és sub micsoda numero?
Ő megtagadólag intett kezével, tompa, enyészetes hangon mondá:
– Ha keressz, Szebasztopol romjai alatt fogsz csak megtalálni.
– Nem, nem Torlatievna. Azzal a gondolattal hagyjon fel. Menjen le a pinczébe, mikor mi bombázni fogunk, mert biz Isten, az nem tréfa. Mások dicsőségért küzdenek Akhtiár előtt, én csak önért fogok harczolni.
– Úgy a torlaszoknál találkozunk; monda ő büszkén és készen álló hintajába veté magát. Úgy látszék, hogy a térde sem fájt már olyan nagyon, mert segítség nélkül lépett fel a hágcsón.
Az egész úton egy szót sem szólt többé hozzám; csak midőn az utolsó őrszemhez értünk, akkor fordult ismét felém, lelkesülten rebegve:
– A torlaszoknál találkozunk.
Én pedig bámulva maradtam el ott s utána néztem, míg hintaja el nem tünt szemeim elől. Oh dicső Torlatievna!
Azóta sokszor találkozunk egymással. Midőn az ostromgátakat építjük, gyakran látom őt megjelenni a mellvédeknél; piros ruhában, fekete kabátkában, fehér tollas föveggel. Ott jár-kel a lövegek között s ha néha észrevesz, felém irányoz egy ágyút s saját fehér kezével süti el rám. A golyó messze süvölt el fölöttem. Én visszafelelek neki: egy pár szegény felrúgott orosz veszi át az izenetet.
Így enyelgünk mi egymással, így sóhajtozunk egymás után. Valódi plátói szerelem! Egyik ágyútelepből a másikba.
– Vajjon nem volt-e valami szerelmes levél azon bombába rejtve, mely az imént közénk esett? monda M’Kildock tréfásan.
– Kitelik tőle ez a gyöngédség; szólt a kis franczia, s rögtön felugrott a tűz mellől s kimászott a sánczon, hogy felkeresse a bomba darabjait.
Midőn egyedül maradtak, azt kérdezé Clopinclopant az angoltól:
– Miért mosolyogtál te, valahányszor ez a fiú Torlatievna nevét kimondta? Ismered tán?
– Nagyon is.
– Hol láttad?
– Még Szentpétervárott, midőn a követségnél voltam. Akkor nem igen volt a nemzetiség iránt személyválogató. Valami csínja jött ki, mintha titkos összejövetelek történtek volna nála; bizonyíthatom, hogy nem politikai összejövetelek; e miatt el kellett neki Krimiába jönni. Krimiában meglehetősen unalmas az élet, különösen egy ostromolt városban. Szegényke jónak látta társaságot változtatni, azért kocsizott ki az almai csatába s ott a legelső franczia hadnagy által elfogatta magát. Szerencsétlenségére egy sentimentalis védőre akadt, a ki kegyes volt őt félreérteni s egy udvariatlan tábornokra, a ki visszaadta szabadságát, a nélkül, hogy látni kivánta volna. Igy ő nem juthatott új hatásköréhez. Visszatérve Alma alól, ide jött ki a Csernaja melletti villájába, a midőn Balaklavától a tábornok kiküldött bennünket, hogy azt a helyet foglaljuk el. Én már akkor régen hallottam hírét az almai amazonnak, kiről azt irták és beszélték, hogy ott sebet kapott, s most itt e villában lakik, de még nem tudtam, hogy kit legyen benne szerencsém tisztelni? a midőn összetalálkoztam vele. – Ah, hát maga az Torta? – mert én csak Tortának szoktam nevezni rövidség okáért. Maga az a híres amazon. Ne csináljon hát olyan haragos képet! Ő tekintélyt akart mutatni társaim előtt, de mindenütt utjában talált engem, ki annyi bohó kalandot juttattam eszébe, a mit együtt megértünk, hogy hahotával kaczagott mindenki. Reggelre az amazon megszökött villájából. Mondják, hogy felkereste a franczia tábornokot, felszólítva őt, hogy kedvéért változtassa meg a hadi rendet, állítsa az angolokat balszárnyra, s adjon helyette francziákat a tulsó félre, a kik udvariasabbak. A mint gyanítom, ez indítványa nem támogattatott különös sikerrel a hadi tanácsban. Többé vissza sem jött azután villájába, hanem haza ment Szebasztopolba, hol hihetőleg ismét élénkebb lesz a saison, ha a nagyherczegek megérkeznek.
M’Kildock alig fogta be száját, midőn a kis franczia visszaérkezett a sánczok elől. Csakugyan kapott egy bombacserepet valahol, de abból nem tudott meg egyebet, mint hogy a keze kormos lett tőle.
Egy lövés dördült el a várfokon s percz mulva egy öreg golyó búgott el a beszélgetők feje fölött.
– Ah Torlatievna! sóhajta a kis franczia, és csókot vetett kezével az ártatlanul elrepülő golyó után.
* * *
Néhány nap múlt el ismét a hosszú ostromidőből; a franczia víárkok mind közelebb vonultak az orosz sánczokhoz, alig voltak már néhány száz lépésnyire egymástól.
A franczia minden dologból tud magának mulatságot csinálni: a legunalmasabb árokásás közepett jó tréfa volt elnézni, mint jelen meg az orosz sánczokon rendesen ebéd után egy piros szoknyás amazon, hogy nem restell órahosszat elnézdegélni hosszú távcsövével a franczia táborra.
Azután meg azt lesték el, hogy e vitéz amazon, a mint megpillantja a sánczok között a mi kis franczia tisztünket, rögtön előhozat egy ártatlan háromfontos ágyút szolgáival, s azt megtöltetve, elkezd rá saját kezeivel lövöldözni példás makacssággal. A golyók soha sem találnak, látszik, hogy csak magánmulatság nála az egész.
A kis Dumas egészen megtisztelve érzi magát e különös kitüntetés által. Mihelyt valahol mutatja magát, rögtön elkezdenek körüle dongani a három fontos darazsak.
Tábornoka egy ízben aggodalmasan tevé azon észrevételt, hogy tán jó volna óvatosabbnak lennie; a kis Dumas nevetve viszonzá:
– Hiszen látja ön, hogy csak kaczérkodik velem az az asszony.
Mikor aztán nagyon közel fütyentett mellette a golyó, akkor legalább megtett annyit, hogy kis tábori sipkájával udvariasan üdvözölve köszönté a figyelmes megkülönböztetést.
Egy este a legsűrűbb zápor közepett az osztályparancsnok rendeletére tizenkét enfants perdus, tizenkét veszett fiu a zuávok közül, hasonfekve megindult az orosz sánczok kémszemlészetére. A kis Dumas vezette őket.
Az emlékezetes zöld dombot kellett kikémlelniök, a honnan szoktak rendesen az oroszok előtörni, midőn az ostromárkokat meglepni akarják.
A feladat merész volt: az ellenfél előőrsei között észrevétlenül keresztül csúszni, belopózni sánczaik közé, összejárni erőműveiket, hallgatózni, leskelődni és ismét visszatérni.
Az éj különben kedvező volt a vállalatra. Oly sötét volt, hogy tiz lépésnyire nem lehetett látni, s az eső zúgásától nem lehetett hallani azt a parányi neszt, a mit a csúszó csapat járása s halk suttogásai támasztának.
Elől ment két zuáv, kettőjük között maga a tiszt, a szuronyos lőfegyver vállaikra akasztva. Utánuk hármasával a többi ugyanazon nyomon.
Már az orosz táborvonalba értek, jobbról, balról a kiállított előőrsök kiáltása hangzik: «ki vagy? ki vagy?»
A lovas őrjárat megy végig a táborvonalon; hangzik a földön közelgő dübörgése. A zuávok a földre lapulnak előtte, keresztül gázolhatnának rajtok s még sem vennék őket észre. Alig hat lépésnyi távolban poroszkálnak el mellettük a lovasok. A hosszú táborvonalon mindig távolabb hangzik felváltott kiáltása az orosz előőrsöknek: «őrjárat haladj!»
A zuávok újra felemelik fejeiket, most már nincs mitől tartani, ezek egy óráig vissza nem térnek s addig ők bevégzék kémjáratukat. Tehát csak gyorsan előre!
A sánczárkokba bocsátkoznak, végig másznak az árkok oldalain, ügyesen, mint a hiúz, a kettős őrök háta mögé kerülnek; azt is hallják, hogy mit beszélnek egymással? a szuronynyal le lehetne őket döfni, a nélkül, hogy egyet szólhatnának.
Sietve összejárták az egész dombkörületet, mint a kigyók, oly csendesen, észrevétlenül; beleskelődtek az ellenség tűzaknáiba, megszámlálták álarczozott lövegeit s ismét egy csoportba gyűlve, az elébbi nyomon indultak visszafelé.
Az eső záporban omlott, de jó volt a zápor nekik, mert a halál elől rejté el őket. Már szinte túl voltak az előőrsi lánczolaton, midőn egyszerre a legelől csúszó tiszt egy halk szisszenéssel inté társait, hogy álljanak meg; mindnyájan visszafojtják lélekzeteiket s a földre lapulnak. Már jól kivehetni az alakot a sötétben; hosszú köpenybe van az burkolva s egyenesen feléjök tartani látszik. Egy kiáltás s mindnyájának vége.
E pillanatban, mintha minden ellenük esküdött volna, a szebasztopoli erődök egyikén egy világító golyót lőnek fel a magasba s az néhány perczre felderíti az éjszakai sötétet, véres világot vetve a tájékra.
A merész zuávok el vannak árulva! Az idegen alak meglátta őket. Ki az? Egy nő; egy amazon, rövid köntösben, bő köpenybe burkolva: Torlatievna.
Meglátja a golyó izzó fényénél a lábai előtt heverő alakokat s az első pillanatban azt hiszi, hogy azok halottak, kik temetetlen maradtak ott korábbi csatából; odalép hozzájuk, s a mint a legelsőhöz lehajol közőlök, az felszökik hozzá, s mielőtt ideje lett volna sikoltani, bezárja ajkait – forró, elnémító, lepecsételő csókkal.
A kis Dumas a merész kalandor. Egy csókot a hölgy ajkára, egyet-egyet szép szemeire, hogy ne is szólhasson, ne is láthasson; az alatt társai sietve vonulnak tova; a fénygolyó elpattan a levegőben s ismét sötét lesz minden. Talán még sem pattant olyan nagyot, mint az a csók, melyet a merész franczia a szép amazon ajkáról rabolt, s azzal futott messze távozott társai után.
A szép amazonnak csak azután jutott eszébe, hogy utána kellett volna lőni!
Mire zajt ütött az előőrsök között, akkorra már a zuávcsapat lőtávolon kívül volt s az utánuk küldött golyók csak azt bizonyíták, hogy Szebasztopolban nem adnak pénzt a puskaporért, egyebet semmit.
A másnapi orosz hadi jelentésben azonban olvasható volt, hogy a mult éjjel csak a derék önkénytes amazon Torlatievna grófnő merész és éber magaviseletének lehetett köszönni, hogy egy lopva közelítő ellenséges csapat kémszemlészete meghiusult.
A FEGYVERTELEN.
I.
Van egy boldog ország, melynek földjén ellenség meg nem pihent soha, ha csak halott formában nem. Az idegenek ezt az országot nevezik Circassiának, a miről a bennlakók nem tudnak semmit, mert ők maguknak nem így nevezik.
A földképeken szépen határokat is vontak számukra, ki is festették azokat mindenféle színekkel, kerületekre osztották: eddig tart az egyik, addig a másik. Azonban mindez nem ártott nekik semmit és ők nem tudnak arról, hogy hová festették számukra a mappákon a határt.
Ha én valami gazdag nemzet bölcse volnék, azt mondanám, hogy ez az ország nagyon szánalomra méltó, mert nincsenek sem vasutai, sem kristálypalotái; mert fővárosaiban nem laknak olyan gazdag emberek, a kik milliomokat vesznek be, s palotákat építenek; mert nincsenek márványból és érczből emelt történeti emlékeik, s főfő embereik nem ülnek az európai hatalmasságok udvaraiban; – minthogy azonban szerencsémre a jámbor magyar nép együgyű mesélgetője vagyok, hozzám fér, hogy ezt a kis cserkeszföldet igen boldog országnak találjam hölgyeinek szép szemeiért s férfiainak bátor szivéért; egyebet mi tőlünk is bajosan irigyelhetne valaki.
Édes szerelemben, diadalmas harczban folyik le az élet, a jövendő gondja nem nyomja senki vállát; az apa nem hágy fiára egyebet kardjánál, a testvérek nem vesznek össze az osztályon, minden leány hős férjet kap, kinek házához nem visz sem zongorát, sem ékszereket, hanem szelid nyájas arczot, hű szívet, munkás kezeket s nem háborgatják őket a fáin világnak keresve keresett bajai.
Egyik törzsökét e népnek hívják avaroknak. Talán ők képezik azt a hős törzsökfát, melyről a hatalmas avar nép elszármazott, a kikről alig is tudnak többet, mint hogy elmentek és nem jöttek vissza többé. Talán még most is várják őket, s van az esztendőnek olyan napja, a mikor minden háznál asztalt terítenek, üresen hagyott tálakat rakva egymás mellé, az ezernyi-ezer esztendő előtt eltávozott testvérek számára…
Az avar népfaj egyikét képezi a kaukazusi hét nemzetségnek, mely szent hetes szám valamennyi ősmagyar hagyományban előfordul, s az avar faj ismét hét családra oszlik szélylyel, melyek között emberek emlékezete óta legtekintélyesebb volt az Andi család. Az öregeknél itt volt a legtöbb bölcseség, azért a legtávolabb vidékekről is gyakran eljártak hozzájuk tanácsot kérni s viszályaikban közbirákul őket hívták fel; az ő leányaik voltak a legszebbek az egész avar faj között s szerencséjének tarthatta a szomszéd kazikumuk nemzetbeli előkelő legény, ha egy közrendi Andi leány kezét megnyerheté. Az ő paripáik voltak a legjobb futók s a harczban megállók, náluk maradt meg a legtöbb történeti emléke a fajnak, híres kopják, kardok, a mik hétszáz esztendő előtt mint diadaljelek jutottak az ősapák kezeibe, s azóta hétszer hét ivadékot kiszolgáltak, még most is meg vannak a fiuk birtokában, s bizonyságot tehet róla az ellenség, ha olyan jól fognak-e most is, mint azelőtt?
A kies Nilár völgyében fekszik az Andi család főlakhelye, Karasszó helység: várnak is beillik. Sebes rohanású hegyi folyam zúg el mellette két felől s csak a tömött szikla, melyre a házak épültek, őrzi azokat, hogy a rohanó víz rég el nem söpörte onnan. Két felől nagy, meredek bérczek emelkednek körülötte, miken csak egy szűk hegyszakadékon át van bejárás az avar földre, olyan keskeny úton, hogy két lovas alig mehet el egymás mellett; ezt a bejárást őrzi a Karasszó erős helye, mert ha nekik tetszik két felől elzárni zsilipekkel a mellettük elfolyó patakot, az egy nap alatt úgy megárad, hogy elrekeszti az egész szűk utat s oda senki be nem mehet.
E sok tekintetben nevezetes falu előljárója volt a jelen század negyedik évtizedében Merisz bég, ki lehetett akkor mintegy ötven éves. Két fiai közül egyiket hítták Balkár bégnek, másikat Gyáma bégnek. Ez húsz, amaz huszonkét éves volt körülbelől.
Balkár bég háza volt a legszebb, legnagyobb az egész Nilár völgyben, köröskörül kigyósan faragott oszlopok tartották tetejét, melyen köröskörül lehetett járni, s melyre vén vadszőlők venyigéi kapaszkodtak fel, piros zománczos leveleikkel, szétterjengve az ablakok körül. A ház párkányzata czifrán ki volt rakva agyaras vadkanfejekkel, szarvaságbogokkal, miket vadászaton ejtettek el.
Csinos kamarákra volt elosztva a kisded fakastély. Mindjárt a belépésnél a tűzhelyes konyha, réz- és faedényeivel, túl rajta a tágas étkező-terem, alacsony, lábatlan bőrszékekkel, felaggatott ivókürtökkel, kupákkal, s a hosszú gerendákról alácsüngő négylábú kecskebőrtömlőkkel, mik piros füstölt hús s szalonnaoldalok közül barnállottak elő, feszülésig töltve levén tejből készült erős szeszitallal. Innen nyíltak kétfelé a családtagok elkülönözött szobái, egy a férfiaknak, a másik a nők számára. Az utóbbi szoba drága szőnyeggel volt bevonva, mik anyáról anyára maradtak a családnál, sőt még a kereveten egy lant forma koboz is látszott, kilencz ezüst húrral, annak bizonyságául, hogy valamelyik ősanyja az Andi családnak fiatal korában énekhez is értett. A férfiszobában egészen másnemű fényüzést lehetett szemlélni; czifra párduczbőrök, medvetakarók voltak leterítve a falak mentében; szerte a falakon egész csoportozatok összerakva nyilakból, fejszékből, s hajító kopjákból, rézszegekkel kivert bőrpaizs alatt keresztbefektetett lobogós zászlók, félholdas lófarkak, szeges buzogányok és sarlóforma kardok. És minden fegyvernek megvolt a maga története. Sokat értek azok viselőik kezében! Ha úgy pénzzel meg lehetne venni az életet, mennyi aranynyal, ezüsttel felérne ez a sok vasdarab, a mi annyi életet elvett ingyen.
A főajtó felett függ csupán egyedül egy hüvelytelen egyenes kard, melyre szent képek s latin mondások vannak kiverve aranynyal. Ezt a kardot meglátni messze földről eljönnek a frank utazók, mert azt hétszáz évvel ez előtt vevé el frank keresztes hőstől az Andi család egyik őse, ki Szelahaddin szultán alatt harczolt, s azóta minden ivadék becsületére szolgált annak a kardnak, s nem jutott az idegen kézre soha. Oh sok pénzt igértek már azért az Andi családfőknek! ha áruba bocsátnák, tán az egész Nilár völgyön minden tehenet és juhot megvásárolhatnának rajta.
De nem adják ők azt olyan könnyen, csak az ellenség kap néha belőle, az is csak az éléből s vérével szokott érte megfizetni.
Mert ellenségük van az avaroknak, majd egyik, majd másik szomszéd. Hisz a mióta a Bábel tornyával összezavarodtunk, azóta haragszik egyik ember a másikra, s szereti pusztítani azt, a ki nem az ő nyelvét beszéli.
Egyszer a tatárok, másszor az osszetek, majd meg a Kabarda lakók vetekedtek az avar fajokkal, mind megbánták szépen, s iparkodtak jó barátok lenni.
De jött nem sokára egy mindannyinál félelmesebb ellen, hideg észak országából, hideg haraggal, hideg kitartással, a kik nem úgy rohantak rögtön, mint más ellenség szokott, hanem lépést lépésre tettek s minden lépés után megerősíték magukat, és senki sem bírta őket többé onnan elmozdítani, a hová egyszer lábaikat letették… A moszkók, a moszkók!
II.
Régi babonás hagyomány a moszka hősöknél, hogy arany nyillal, ezüst golyóval jobban czélba lehet lőni, mint vassal.
A ki erre megtanította őket, nem lehetett bolond ember, mert valóban sokkal több várat bevett a moszka arany, ezüst, mint a vas és ólom, s több derék hőst levert lábáról csengő pénzzel, mint süvöltő karddal.
A kaukazusi népek sok év óta hallották már, hogy valami makacs ellen befurakodik hegyeik közé, ott helyet foglal, sánczokat hány, várat épít, utakat tör. Később azután úgy viseli ottan magát, mintha ő volna a gazda. A nép ifjait elviszi messze, ki tudná megmondani hová? a főnököket szolgáivá alacsonyítja, harácsot vesz, idegen templomába kényszerít járni, idegen nyelvet kényszerít eltanulni, s imádkoztat fegyverei dicsőségeért.
Ha lett volna egyetértés a nép között, hajh milyen siralmas vége lett volna ott a moszkónak; de ősi viszálkodásból hagyták megnőni a közös ellenséget; az egyik faj örült, hogy a másik faj pusztul s nem gondolt rá, hogy majd rá is kerül a sor. Azután mindig is akadt közöttük az ellenségnek barátja, a ki elmondta a többinek, hogy a moszkók milyen jó emberek: ezüsttel fizetnek mindenért, megcsinálják az útakat, bekerítik a városokat, vigyáznak rendre, békességre, isszák az áldott pálinkát s tele zsebjük szent képekkel.
Elébb csak a kereskedők hatoltak az ország mélyébe, árultak czifra csecsebecsét, nyalánkságot s vettek haszontalan lim-lomot, a mi senki másnak nem kellett, azután telepítvényesek húzódtak be, vettek drága pénzen kopár földet, hogy a kereskedőknek legyen hová megszállani. Azután fegyveres őrizők jelentek meg, hogy a telepítvényeseket el ne pusztítsák a rablók. Azokat egész csapatok követték, s hogy a csapatokat el ne lopja valaki, várakat építettek, s azután azt mondták, hogy otthon vannak.
Igy kötöttek ki Avariával is. Egyszer látogatóba jött két jámbor moszkó a Nilár völgybe, fölkeresték Merisz bég házát, megölelték az öreg béget, megcsókolgatták fiait, dicsérék sajtját, kumisz italát, mely készül posasztott tejből, megbámulták fegyvereit, ott laktak nála egy hétig, szelídek voltak, mint a bárány s midőn elváltak tőle, meghívták, hogy ha érkezése leszen, látogassa őket vissza, alig nehány mértföldnyi távolban fekvő várukban, hadd adják neki vissza azt a szíves vendégszeretetet.
Az avar főnök nagyon megtisztelve érezte magát e meghivással s alig várt az alkalomra, hogy fakastélyából leszállva, megnézhesse azokat az új telepítvényeket, hol minden még egyszer akkorára nő, mint másutt, s hol az embereknek éjjel-nappal nincsen egyéb dolguk, mint boldogságukkal dicsekedni.
Különösen kisebb fia nógatá az utazásra. Gyáma bég el volt ragadtatva az orosz uraktól szörnyen: mennyivel szebb emberek ők, mint a mi barna avarjaink, hajok sárga, mint a kender, szemeik kékek és zöldek, egynek közülök szemöldököt sem adott a természet: milyen jól illett az neki! Gyáma bég leperzselte a magáét, hogy hasonló legyen ehez a szép idegen úrhoz.
De Balkár bég egészen ellenkezője volt testvérjének. Nem tűrheté a két idegent, s mikor el kellett menni apjával látogatásukra, úgy könyörgött, hogy csak hadd maradjon ő otthon.
Volt egy szép szerelmes mátkája Balkár bégnek, a szép Gyiungyila (olvasd Gyöngyile). Ha az nem lett volna olyan szép, ha annak nem lettek volna olyan bűbájos szemei, oly mézédes ajkai, oly hizelgő keble, ölelő karjai, talán el sem ment volna Balkár bég apjával és testvérével. De Gyöngyile könyörögve füződött nyakába: «mit hozasz nekem az idegentől, hozasz-e prémes kaftánkát, pillangós papucsot, arany boglárokat, zománczos kösöntyűt?»
Balkár bég mondhatta neki: «minek tenéked boglár és kösöntyű, nem drágább-e neked az én két szemem? minek neked a drága prém, nem melegebb-e annál az én keblem?» Gyöngyile elszomorodott s a bég, hogy kedvét találja, elment együtt Merisz béggel a jámbor oroszok telepítvényére.
Ott nagy szívességgel fogadták őket, megismerkedteték drága italokkal, fűszeres ételekkel, megmutogatták nekik számtalan hadi erejüket, nehéz ágyúikat, s mondogatták a jó Merisz bégnek, hogy milyen derék két lovas vezér lenne fiaiból, mennyi fényes érdemrend elférne széles melleiken, nagy urak, herczegek lennének belőlük; a félvilág beszélne az Andi család hős sarjadékiról, s majdan ők lennének az egész cserkesz föld urai, – a hatalmas czár kegyéből.
Merisz bégnek tetszett ez a szép biztatás; hogy irigykednének reá majd a muridák, csecsenczek, ha az ő faja felülkerekednék rajtok! Nem is sokat gondolkozott, még ő kérte a derék szíves moszka urakat, hogy tartsák maguknál fiait s tegyenek belőlük herczegeket, vezéreket.
A két ifjunak engedelmeskedni kellett, mert a cserkeszeknél az atya parancsol. Gyáma bég örömest is szót fogadott, mert ő unta otthon az atyai házat, az egyforma életet s kivágyódott a világba. Hanem Balkár bégnek nehezen esett elválni atyjától, az ősi tűzhelytől, az ismert hegyektől s a mindennél jobban szeretett Gyöngyilétől.
Gyáma bég gyorsan haladott a moszka urak kedvében; jó, engedelmes ember vált belőle, ki a tanítást beveszi, s nemsokára csapatot vezérelt és vállrózsás öltönyt kapott s úgy szórta a moszka beszédet nyelvével, mint mikor villával forgatják a kaszált füvet nagy szél idején.
Kevésbbé tudott megszokni Balkár; pedig neki még jobban kedveztek: adtak rá gombos egyenruhát, itatták édes borokkal, vittek hozzá szép leányokat, kék szemű, szőke hajú leánykákat, a kik örömest mosolyognak a szép ifjakra s nem haragusznak a csókért.
Mind nem kellett az Balkárnak. Elhajigált magától bort, aranyos ruhát és szép leányt. «Nem kell nekem tűzitalotok, czifra ruhátok, mosolygó leányaitok; nem kell nekem uratok kegyelme: bocsássatok engem hegyeink közé vissza, adjátok vissza bőr ruhámat, görbe kardomat; mátkám van én nekem odahaza, a ki én reám vár!»
A földhöz verte, a mit adtak neki, összeveszett jószívű házi gazdáival, s azt mondta, hogy ő erővel is el fog tőlük szökni.
Az ilyen goromba magaviselettel azután azt nyerte, hogy egy szép éjszakán kocsira tették és úgy elvitték, hogy a madár sem tudott róla.
Mikor pedig az öreg Merisz bég tudakozódott fia felől, azt mondák neki, hogy a minden moszkák ura elvitette őt jó nevelésbe, a hol emberséget s jó erkölcsöt fog tanulni.
Oda bizony. Van a moszkák országában egy nagy nevelő-intézet, melynek neve Szibéria, és abban híres iskolák, a miket hínak ólombányáknak.
Oda vitték Balkár béget.
Tizennyolcz esztendeig járta Balkár bég a szibériai ólombányák üregeit, ásta a czinóbert és kénesőt, pirította a kénköves és patkánymérges érczeket egész tizennyolcz esztendeig. Már magában ez is eléggé mutatja, mily átalkodott és makacstermészetű embernek kellett neki lennie. Más emberséges ember négy-öt esztendőnél tovább nem állja ki ezt a munkát, az erős fáradság alatt meg kell törni testi erejének, vagy az egészségtelen levegő a bányákban üti le lábáról, vagy az érczpirításnál fullad bele a patkányméreg füstjébe, vagy a hosszú téli éjszakákon fagy meg valahol a hó alatt, vagy ha sokáig kibirja, elébb-utóbb az érczgőzöktől s a fehér plajbász porától ólomgörcsöket kap, a belei összetekerednek, az arcza olyan színű lesz, mint a valóságos ólom, összezsugorodik mint a féreg s végtére szépen okosan meghal.
Balkár bég azonban nemcsak az által boszantá előljáróit, hogy tizennyolcz esztendeig meg nem halt, sőt egy szép napon agyonsujtá az őrizetére rendelt kozákot, elvevé dárdáját és lovát s eliramodék az Ural ismeretlen hegyei közé.
Az Ural hegyeitől a Kaukazusig körülbelül annyi az út, mintha valaki feljönne Debreczenből Pestre és ismét lemenne s azután még tízszer egymásután feljönne és lemenne, azzal a különbséggel, hogy ott nem esik közbe sem vasút, sem pedig gyorskocsi-intézet, s óriási hegylánczokon keresztül híre sincsen emberjárta útnak; mert a katonai szállítmányok Moszkova felé szoktak kerülni, s a hegyek közt lakó népek, halászok, vadászok azt sem tudják, van-e valahol kezdete és vége a folyónak, mely határaikat ketté szeli? s az egyik hegyen túl következik a másik hegy.
Mind nem törődött ezzel Balkár bég; csakhogy egyszer lovon érezhette magát s kardot foghatott kezében; csakhogy egyszer az emberlaktalan erdős pusztaságba kimenekülhetett; mit félt ő a többi veszélytől?
Éjszakánként sokszor elnézte kínos fogságából az ég csillagait: kitanulta, melyek azok, a mik édes szűlőföldje fölött ragyoghatnak; úgy kinézte, úgy kiszámította azt a tájat, hogy sötét éjjel, bekötött szemmel is oda bírt volna találni. Milyen kár, hogy a csillagokat is el nem lehet tiltani a foglyok feje felül.
Minden reggel, minden este elhagyott otthonára gondolt, ez volt minden órájának elválhatlan gondolatja, s e mellett úgy elvesztett minden fogalmat a mult és jelen különbségéről, hogy azt sem vette észre, miszerint tizennyolcz évvel idősebb lett az alatt; azt hitte, még mindig fiatal és hogy édes atyja Merisz bég még mindig ott ül a szőlőlugas alatt, s a kedves Gyöngyile még mindig vár reá, s ott fonja az átelleni házban a vőlegényi ingnek valót, a hosszú lenfonálon a földig eregetve az orsót s most is olyan szép, olyan karcsú, mint volt tegnap, a midőn legutólszor megcsókolta.
«Tegnap!» ez előtt tizennyolcz esztendővel!
Vad erdőkön, kietlen rónákon kellett keresztül utaznia, majd a farkasok csordái kergették meg, reggeltől estig el nem maradva sarkából, majd a portyázó tatárok kerítgették futásában, csak alig menekülhetett tőlük; mert ezen tájon semmi állat sem tanyáz, a mi enni ád, csak olyan, a mi megesz.
Egyszer tizenkét farkas fogta körül, bele ragaszkodtak a gonosz éhes férgek lova szügyébe, tomporaiba, Balkár bég kardot rántott s egymásután valamennyit agyonvágta, elfeküdtek valamennyien kidült nyelvvel a gyepre, de a szegény ló is lefeküdt, a számtalan seb elkínozta s Balkár bég gyalog maradt.
Annyit mégis nyert belőle, hogy egy jó darabot leszelt elesett lovából, azt megsüté s ezzel az édes, sótalan hússal táplálta magát napokig, behintve agyaggal, hogy olyan émelygős ne legyen.
Még jól esett neki egyrészt, hogy lovától úgy elmaradt, mert a szörnyű hegyek között, mik útját állták, úgy sem mehetett volna át lovon; ösvénytelen szakadékok, meredek sziklapárkányok látták őt fáradságosan tova haladni, hol nem járt a kőszáli kecskén kívül semmi élő állat soha.
Készakarva került minden emberlakta helyet s ha véletlenül valami házra bukkant, kitért neki messze, mint valami veszedelmes állat barlangjának.