III.
Tavasznak csúfolták azt a fergeteges évszakot, melyben Balkár bég megindult az ő szép ólombányás Szibériájából s ősz is lett, tél is lett, mire odáig ért, a hol a magas Kaukazus hegyei kéklenek a távolból.
Még az a rabköntös volt rajta, a mit Szibériából elhozott, a mennyiben a tövisek és sziklák le nem tépték róla, de orczáján semmi sem volt abból a hajdani vidám mosolygásból, délczeg tekintetből, a mit Circassiából elvitt magával; azt még jobban letépték róla a nyomor, szenvedés és emésztő vágyak. Egész képe tele nőve bozontos szakállal, melyben a gyakori elfojtott indulat miatt egész foltonként látszottak a rögtön megőszült pászták; termete a sanyarúság, nélkülözés s a hosszú út miatt elsoványodott; hangja eltompult, elrekedt, úgy, hogy bátran bemehetett volna, hazájába érve, Merisz bég fapalotájába koldulni, senki sem hitte volna el, hogy ő volt valaha Balkár bég – ha tudniilik haza talált volna.
Ámde a mint régi faluja elé ért, csak bámulva állt meg ottan. Száz meg száz mértföldnyi rengeteg pusztákon nem tudott eltévedni, de most azt látta, hogy nem jó helyen jár; ez nem Karasszó, azok ottan nem avar házak, ezek itt, a kik szemközt jönnek, nem cserkeszek, nem avarok, valami idegen lovas nép az, a kivel nem jó összetalálkozni.
Nem is sokat ödöngött azon helyen tovább, hanem bevette magát ismét az erdőkbe s onnan vizsgálta az egész átváltozott tájékot.
A szűk hegytorkolat most szélesebbre volt vágva s a vert úton, melyen a meggörnyedt földnépe törte a kavicsot, nehéz társzekerek jártak, gyalog járt-kelt az avar férfi, lovon csak az idegen s fegyvere nem volt övébe szúrva többé. Amazok hordtak hosszú dárdákat és kemény végű kurta ostort. A falu be volt kerítve magas sánczczal, s belől rajta a hajdani szőlőlugasos, virágos, körül erkélyes házak helyén most fehérre meszelt, unalmas négyszögű kőbarlangok voltak szomorú egyformasággal sorba építve; a hol elébb Merisz bég szép fapalotája állt, ott három sor ablakos magas épület volt rakva, mind a két oldalán hosszú nyárs a hegyébe tűzve, mintha az égben lakók ellen akarna hadakozni velök.
Lenn a rónákon pedig lánczolatos sorban látszottak valami különös alkotmányok, mintha nagy galambdúczok volnának emelve, s tovább ismét fából emelt pyramidok, mikre emberek jártak fel hosszú hágcsókon.
Csodálatos világ ez, gondolá magában Balkár bég, hogy megváltozott egynehány nap alatt minden. Neki még esze sem volt arra, hogy e sok változás czélját kitalálja.
Estenden egy kéreghántó paraszt gunyhójához vetődött az erdőben s megszólítá azt, hogy adjon neki valamit enni.
A paraszt hajdan Merisz bégnek egyik legtehetősebb jobbágya volt, sok juha, tehene volt magának s szironyos ruhában járt; most daróczköntös volt rajta. Balkár megismerte őt s elmondá neki, hogy ő kicsoda? Az emberen látszott, hogy megrettent, midőn a bég megnevezte magát előtte, hanem azután nyájasabb lett, behítta magához, s adott neki kenyeret enni.
– Ilyen fekete kenyeret esznek most az avarok? kérdé Balkár, midőn megtörte a kemény derczepogácsát, melyet hamuban sütöttek. Az én időmben fehér volt az avar kenyere, mint a hó.
– Jaj uram, felelt a jobbágy, megeszi a liszt lángját a moszkó.
– Tehát a moszkók laknak itten.
– Régóta, nagyon régóta. Idejét sem tudjuk már annak, mert ők más napról számítják az esztendőt mint mi, s nemzeti ünnepeinket, miken megtudtuk a rovásokról, hányadik esztendőt éljük, eltiltották. Hamarább elvénül azóta ifju és leány az avar földön, egy esztendő alatt tízet élünk.
Balkár bég nagyot sóhajtva kérdezé:
– Melyik csatában győzték le az avar népet?
– Nem volt itten soha csata. Egy napon testvéred Gyáma bég bejött egy szotnia kozákkal Karasszóba; nagy pecsétes levelet hozva magával a moszka úrtól, melyben ő van kinevezve az egész avar föld kormányzójának. Az öreg Merisz bég örült a nagy hivatalnak, háza megtelt idegen vendéggel, faluját körülsánczolták, egyszer azután a házat lerontották, s építettek helyébe nagy kőépületet: ezen való bújában az öreg meghalt. Csak azt kérte halála órájában, hogy ősei temetőjébe fektessék, a Nilár partjára. Meg is történt. De következő esztendőben sánczot kellett ásni a Nilár parton, a temetőt mind felforgatták s biz a te apád csontjait belehányták a folyóba. Gyáma bég most hatalmas úr az országban.
Balkár bég csak nyugodtan hallgatta, a mit a pór beszélt, mintha tréfás regéket mondana neki; azután meg ő beszélte el neki, a mik vele történtek, a paraszt csak a fejét csóválta.
Azután felvezette a padlásra a béget, falevélből ágyat csinált neki s odafekteté. A bég, ki már régen nem aludt oly kényelmes fekhelyen, mélyen el talált szunnyadni s csak arra ébredt fel, midőn egyszerre a ház körül fegyvercsattogást, lódobogást hall s a mint erre ijedten kidugja a fejét a padláshasadékon, látja hogy tizenkét kozák fogta körül a gunyhót.
Házi gazdája, az alatt, míg ő aludt, elfutott a legközelebbi őrállomásra, ott feljelenté, hogy nála milyen nevezetes szökevény van, kapott érte a markába tíz jó ezüst rubelt s odavezeté maga a vendége elfogására kiküldött kozákokat.
A szerencsétlenség elaljasítja az embert. Az előtt inkább maga halt volna meg az avar, mintsem vendégét kiadja elleneinek és íme ez elárulja hajdani gazdáját tíz ezüst pénzért.
Balkár bég meghallá, hogy mi járatban vannak a kozákok, látta, mint mutogat házi gazdája fel a padlásra, érzé, hogy el van árulva.
Szép csendesen, nesztelenül odacsúszott a padlás feljáratához, két térdére bocsátkozék, széles kését elővonta, fogai közé szorítá s úgy várt szépen az érkezőkre.
Azok hágcsót támasztának a padlás nyilásához s elébb azon tanácskoztak, hogy rágyujtsák-e a házat a szökevény bégre, vagy elfogják őt elevenen. Ha megölik, csak száz rubelt kapnak, ha élve elfogják, ötszázat, tehát élve kell őt elfogni. Ezt tanácslá nekik a házi gazda is inkább, mint hogy a házát felgyujtsák.
Balkár bég hallotta jól, mint alkusznak a fejére odalenn s várta szép csendesen, a mint az első kozák fellépdelt a hágcsón a padlásra: a mint a feljárat szűk nyilásán felütötte a fejét, a bég egyszerre torkon kapta balkezével, úgy hogy egy szót nem bírt száján kiszalasztani s azon pillanatban széles késével lekanyarította a fejét nyakáról, s a csonka testet pedig felhúzta a lyukon, úgy hogy az alant levők azt hivék, miszerint társuk egy ugrással felvetette magát a padlásra. Fel biz az Ábrahám kebelébe.
Nagy hevenyén jött utána a második: az is végrendelet nélkül költözött a más világra.
Egymás után következett valamennyi. Nem akart egy is alul maradni, nehogy társai majd a jutalomosztásnál azt mondják, hogy ő nem volt jelen. Balkár bég pedig ült a sötét nyilás fölött, mint a prédáját leső hiúz s egyenként torkon ragadva őket, legyilkolá nesztelenül a nagy hallgató sötétségben.
Ha valamelyik keze reszketni talál, ha ideje marad áldozatai valamelyikének egyet kiáltani, el van veszve a bég. Nem kiáltott az egyik is. Egymás után fölment és lefeküdt mind a tizenkettő, a feje erre, a teste arra.
A házi gazda tartotta alant a hágcsót.
Midőn mind a tizenketten oda fenn voltak már és még mindig semmi nesz nem hallatszott, a gazda nyugtalankodni kezde. A padlás hasadékairól valami kezde a ruhájára csepegni, mint az eső; úgy fázott tőle, pedig meleg volt. A megöltek vére volt az.
– Hozzátok-e már a béget? kérdezé suttogva, midőn valakit a hágcsón alájönni látott.
– Magam hozom magamat, áruló! dörgött a bég szava a nyomorultra, ki félholtra ijedten bukott térdre a félelmes alak előtt; csupa vér volt a bég tetőtől talpig.
– Hozz kötelet elő, szólt tompa hangon a gazdához; ez szót fogadott engedelmesen.
– Vesd át a kötelet a gerendán, kösd meg az egyik végét rajta, a másikon csinálj hurkot. – Úgy. Most állj fel arra a tőkére s dugd fejedet a hurkon keresztül.
A boldogtalan megtett mindent, a hogy mondva volt neki, s midőn azt parancsolta a bég, hogy rúgja ki maga alól a tőkét, azt is megcselekedte és ott fulladt meg a kötélen.
Utálta volna a bég fegyverét ily undok állat vérével bemocskolni, a ki urát elárulja ellenének. Saját magának kellett büntetését végrehajtani magán.
Akkor lehordá egyenként Balkár a megölt lovagokat a házhéjáról, felkötözé lovaikra egyenként, lábaikat a kengyelhez, csupán egy lovat tartott meg magának, annak a gazdáját kettesével ülteté egy másik háta mögé; azzal eloldá a lovakat kötőfékjeikről s elbocsátá szabadon.
A paripák egyenesen hazatértek a szokott őrállomásra.
Képzelhetni, hogy elcsodálkoztak az őrállomáson, midőn a tizenkét lovassal haza tértek a paripák; semmi sem veszett el a vitézekről; oldalukon a lódingos tarsoly, karjaikra akasztva a korbács, övükön a pisztoly és kard, csak épen a fej hiányzott, azt hagyták el valamerre.
Lóra kapott rögtön egész század, utána a gyilkosoknak, a kik társaikat megölték, azt hitték, rabló cserkeszek jöttek alá a hegyekből s a hírmondó csak kelepczébe csalta a tizenkét jó vitézt, a kik soha sem ijedtek meg tizenkét hasonló férfitól a csatában. A mint azonban az erdei házhoz értek, íme az ajtó előtt látták a hírmondó pórt, mellette a kozákok fejeit szépen pyramisba rakva, mint az ágyúgolyókat szokás, a házfalára pedig fel volt irva vérbemártott ujjal:
«Én voltam itt, Balkár bég, fia Merisz bégnek, avarok fejedelmének: esztendő egy nap alatt megint visszajövők».
A környéken friss hó esett, abban meglátszottak messzire az egyes lónyomok, mik a menekült bég útját jelölték. Üldözői jól láthaták, hogy a bég egyes egyedül volt ott. Tehát még az a vigasztalásuk sem maradt, hogy képzeletükben egy egész tábor cserkesznek tulajdonítsák bajtársaik megölését. Egyedül egymagában végezte azt valami rettenetes ember.
«Balkár bég, cserta bég (ördög bég)» mondogaták a kozákok.
S rajta maradt az ördög bég nevezete az avar fejedelmen; a mit ő évről évre mindig jobban iparkodott megérdemleni.
Napestig üldözték ellenei menekülése után; a hóban hagyott nyomok elcsalták őket messze be a hegyek közé, ott végre egy közbejött hófuvatag végkép eltörülte a nyomokat előttük s abban kellett megnyugodniok, hogy a kit olyan nagyon keresnek, esztendeig egy napig nem fogják újra látni.
IV.
A szökevény pedig haladt erdőkön, hófuvatokon keresztül az Elborús hegyei felé, mik a messze távolból fehérlenek le Avariára, ezüst vállaik szűz haván soha sem hevert idegen dalia, még látni sem igen láthatja őket, mert magas ormaikat örök köd és felleg takarja, s ha kivillannak is néha fehér hegyes jégcsúcsaik, midőn kemény télen a hóförmeteg kidühösködte magát, egyszerre megint elborul rajtok a völgyből felszálló setét köd; s tán ezért hívják Elborúsnak az égtámogató hegyormot.
Hideg napok, hideg éjszakák fogadták a futó béget, de ő csak azt gondolta, hogy ha hideg van is idekinn az ég alatt, annál melegebb van a moszkók bástya-tömlöczében, s olyan jól esett olyankor neki, a mint a szabad szél vágta orczájához a csipős havat, s a magányos fenyőrengetegben körülüvöltötte minden oldalról a vihar, hogy a fák koronái recsegtek s a fészkeikből kivert hollók csapatonként repkedték körül. Mit nem adna egy ilyen szép éjszakáért az a rab, ki csendes tömlöcze fenekén fekszik!
Egy reggelen, midőn az uratlan erdőkön keresztül csatangolt, egyszerre meghorkanik alatta a ló, s elkezdi sörényét borzalni, hosszú farkával csapkodni jobbra-balra, s forró orrlyukaival a havat fújtatni.
Ne félj semmit Balkár bég, hagyd pihenni kardodat hüvelyében, nem veszett farkast, nem ellenséget sejt paripád: kozák ló az; cserkeszek közellétét érzi, cserkesz puskák szagától borzad fel sörénye!
A bég erősen megszorítva paripája oldalait, merészen tekinte szét, a midőn alig nehány lépésnyire tőle, egy fa tetejéből kiáltást hall:
– Megállj! ki vagy?
Odatekint, s mintha egy nagy madár rakott volna fészket a fenyőfa terepély galyai közé, olyan fonott kasból tekint alá két bozontos cserkesz vitéz, kurta fegyvereik csövét feléje fordítva.
A bég bátran megállt előttük és ismerős nyelven monda:
– Az én nevem Balkár bég, menekülve jövök moszkók fogságából szabadabb országba, kicsoda uratok? vezessetek hozzá.
E szavakra az egyik cserkesz leszállt a fáról, s meghagyá Balkárnak, hogy ő is szálljon le lováról s hagyja nyergében minden fegyverét, azután lépjen eléje.
A bég letette fegyvereit s odalépett a cserkeszhez.
– Mi Dániel bey harczosai vagyunk, a kik őrizzük a határt, szólt a cserkesz, és senki a mi tudtunk nélkül emberi alakban itten keresztül nem megy, és a moszkó meg nem csalhat minket. Azért megbocsáss ismeretlen idegen, ha neked nem hiszünk, mert már harmadik Balkár bég vagy, a ki hozzánk szökve jön, a két elsőbbi moszka kém volt, meg is öltük, hát ha te magad is az vagy.
– Akkor magam öljem meg magamat; monda a bég.
A cserkesz ezzel felvoná fegyvere sárkányát s annak csövét a bég mellére szegezte, úgy hogy a fegyver szája épen a szíve tájához ért.
Ekkor azt mondá neki:
– Mondjad ki e jelszót: «török, görög, mind egy ördög.»
A bég utána mondá szépen:
– Török, görög, mind egy ördög.
A cserkesz elégedetten ereszté le puskáját, s a bég vállára veregetett bizalmasan.
– Tovább mehetsz. Jól kimondád. Hogyha moszkó lettél volna, három esztendeig meg nem tudnád tanulni, hogy e szókat így kimond. Ők így mondják: «Terek, gereg, mind egy erdeg», s ez által elárulják magukat előttünk, mikor kémekül jönnek hozzánk.
A cserkesz őrök ezután barátságuk jeléül kenyeret, bort és egy kobak szeszes italt adtak a hozzájok menekültnek, kinek e barátsági jelek bizonyára nagyon jól eshettek, mert már több nap óta csupa hóvízzel és egy darabka sajttal élt.
Onnan tovább utasíták Dániel bey táborához, ki épen akkor a Kubán partjain tanyázott.
Dániel bey Samyl sógora és jobb keze; de bal kezének is beillik, mikor az ellenségre üt vele. A cserkesz gonoszabbnak tartja a bal kéz csapását.
Este felé egy őrtűzhöz ért Balkár, mely mellett három lovas cserkesz tanyázott. A havat elseperték maguk alól, úgy feküdtek a fagyos földre. A mint a menekvő elmondá, mi járatban van, beköték szemeit s vezették sokáig hegyen völgyön keresztül; a hó ropogott lábaik alatt s miután mintegy félóráig csúszós jég fölött sikamlottak át a béggel, egyszerre lekapták szemeiről a köteléket s ő nagy bámulatára egy egész tábor közepett látta magát.
Oly csend volt a táborban, hogy semmi zaj el nem árulta annak közellétét a bég előtt mind addig, a míg szemeivel nem látta azt.
Előtte egy alacsony termetű, izmos férfi állt, félig európai öltözetben, minőt az újabb török harczosok viselnek, kezében az elválhatatlan korbácsot tartá, melylyel paripáját szokta hajtani; pedig a nemes tüzes mén ostor nélkül is úgy repül, mint a szél, s ha ütik, dühödt lesz és nem látja hová rohan: örvénybe, vagy ellenség tömegébe? Ilyenkor szeret a bey rajta ülni.
– Ki vagy? kérdé a menekvőtől a bey, éles szürke szemeit annak arczára szegezve.
– Avar fejedelem; válaszolt ez.
– Az avaroknak nincsenek fejedelmeik többé; nekik knézzeik és hetmanjaik vannak, a kiket a moszkó úr nevez ki; vannak rendjeleid a moszkóktól?
– Vannak; felelt a bég s levetve kabátját, megmutatá mezítelen mellét, melyen egy nagy seb nyoma látszott. Ezt a rendjelt tőlük kaptam, midőn elfogtak Jekaterinoszlávban; s most nézzétek hátamat, e korbácsütések is az én rendjeleim, miket az ólombányák fogságában kaptam. Rendjelekkel vagyok én tetézve.
A bey félrefordítá arczát; el kelle titkolnia önkénytelen szemébe szökellő könyeit, midőn az avar nép fejedelmét így megcsúfolva látta.
– Hosszú utat tettél? kérdé a bégtől.
– Hosszat; de rövidebb utat tett az a tizenkét kozák, ki elfogatásomra volt kiküldve, s kiket én küldtem vissza urokhoz.
A kozákok közt az a babonás hit él, hogy a kit közülök fegyverrel megölnek, az a helyett, hogy meghalna, egyszerre otthon terem ismét, s a nélkül, hogy hosszú napi járatokat lett volna kénytelen tenni, megint ura előtt áll, érdemrendet kap tőle s ismét a hadsorba (gléda) mehet.
– Hallod-e jövevény, szólt Dániel bey Balkár béghez, én hitetlenebb vagyok, mint egyike apostolainknak, kit a szent könyvben Tamásnak hínak.
Tudni kell, hogy Dániel bey keresztyén.
– Én sebeidbe tettem ujjamat, s tapasztalám, hogy valóban kardvágások azok, láttam vereségeidet, valóban korbácstól származtak azok, de én mégis gyanakodó vagyok. Kicsiny gyermek voltam, mikor azt a regét hallám, hogy egy várost ostromoltak a görögök, s midőn nem tudták azt elfoglalni semmiképen, egy közülök elhagyta vágni kezeit, füleit, s úgy ment panaszra társai ellen, kik vele gonoszul bántak, ellenfeleikhez s midőn azok hittek szavainak, elárulta őket! A moszkók nemde görögök és te közülök jösz. Azt mondod, kegyetlenül bántak veled, elhoztad sebhelyeidet. De hátha te vagy ama trójai görög, ki czárod kedvéért megsebzetéd, megveretéd testedet, hogy itt mi hozzánk befúrd magadat s azután minket elárulj?
– A próféta vágja ketté fejemet s lelkem egy moszkóba szálljon, ha ilyen vád rajtam maradhat! Így átkozá el magát a bég, kinek arczára senki sem emlékezék többé. Nem ismer engem senki többé. Mennyi idő múlt el, a mióta el vagyok temetve, magam sem tudom már, mert örök éjszakában és örök télben járt velem az idő; minden megváltozott azóta, emberek, városok, én sem ismerek senkire, én rám sem ismer senki; nincs egyéb bizonyságom, mint az az öldöklő gyűlölet, a mely szívemben ég. Vagy hiszesz nekem, vagy nem hiszesz. Egy kés van kezemben, egy éles, hegyes vas. Ha hiszesz és befogadsz, oly öldöklő kezet fogadtál szolgálatodba, melyet ha törzsökétől levágnak, még akkor is gyilkolni fogja ellenségeidet; ha nem hiszesz, ugyan ez a kés, ugyan ez a vas itt előtted döfi keresztül szívemet. Allah úgy legyen nekem kegyelmes.
Dániel bey meg volt hatva a bég heves indulatától, s megengedé neki, hogy maradjon ott táborában s külön sátort rendelt számára, s küldött neki más öltözeteket; a miket midőn felvett a bég, egészen más alakja volt. A moszka rabból cserkesz fejedelem vált ismét; úgy illett komoly, szomorú arczához a hegyes tollas sisak, mely alól egybefont lánczfürtök omlanak vállaira alá, büszke termetére a pikkelyes pánczél, melyen fényes párduczbőre van keresztül vetve; még az arcza is megváltozott bele, vagy csak úgy tetszett, hogy átváltozott, a rongyok között nem venni úgy észre az arcz méltóságát.
Három napig pihent egy helyben a tábor, akkor magához hivatá Balkárt Dániel bey s ezt bizá rá:
– Ha te Balkár bég vagy, a ki igen jó vitéz volt, azt most bebizonyíthatod. Mi az orosz erősítvények ellen készülünk, melyek mint egy erős láncz fognak bennünket körül. Ez az egész hadsereg, mely velem van, Kizliárt fogja megostromolni, a moszkók legerősebb fészkét, mely előtt hadseregük nagyja áll. Te végy magadhoz ötszáz lovast s légy az előhad vezére. A leggyorsabb vonulással csapj alá a síkra s a hol ellenséget találsz, támadd meg, tartóztasd fel. Mennyien vannak? ne számláld, ráérsz megszámlálni, ha leölted őket. Én nyomodban leszek a fősereggel, s ha minden oldalról körülfognak, akkor rajtok ütök, s szétszórom őket.
Balkár bég nem kérdezte tovább, minek kell történni; a harcz kilátása feléleszté szívét, a kivont kardot gyönyör volt neki látni s midőn az ötszáz lovast parancsa alá adták, azt hitte, hogy ha még egy világ tele van moszkóval, még azon is keresztül megy velök.
Úgy is rohant a kumükok földére, mintha Dzsingiszkán minden seregei jönnének utána, pedig voltaképen senki sem jött utána, mert Dániel bey alig várt egy órát Balkár bég eltávozása után, midőn hirtelen felszedeté sátorait s sebesen elhagyta táborhelyét, Balkárt engedte előre rohanni, ő maga pedig az icskéri erdőn keresztül a derék sereggel oldalt távozott el.
Balkár bég kis csapatjával meg sem pihent, mig a komükok tíz faluját fel nem égeté. Nem irgalmazott senkinek; moszkók szövetségesei azok!
Az orosz seregek egészen felriadtak e csodálatos rohamra: mit akar ez a dühödt ember, maroknyi ötszáz emberével itt az ellenséges föld közepén? Eleinte azt hivék ők is, mint Balkár maga, hogy vagy Dániel, vagy Samyl jő nyomában egész haddal, s ez csak előcsapat; de midőn már csak nehány napi járatra volt Kizliártól s mélyen benn az ellenség közepett, akkor vették észre, hogy csak egyedül van, s ők minden haszon nélkül tettek nagyszerű seregösszevonásokat, hadmozdulatokat. Legalább azzal akartak boszút állani, hogy a vakmerő csapatvezért mindenestől elfogják, s azért engedték Kizliárig menni.
Balkár bég már látta a város tornyait a messzeségből s azt hivé, hogy majd nem sokára a földön fogja azokat ledöntve látni; e végett nagy örömében visszaküldött egy kémet, hogy tudassa Dániel beyjel: itt van már Kizliár, siessen ő is.
De milyen nagy volt megütődése, midőn a kém visszatért és tudósítá, hogy az a sereg, a mi ott a hátuk mögött jön, nem Dániel, hanem oroszok serege s akármerre tekint, mindenütt olyan porfellegeket láthat, a miket az oroszok vertek fel és hogy mindenestől kelepczébe van szorítva.
Balkár hirtelen egy szűk hegyi útba vetette magát erre s annak mindkét oldalát eltorlaszolva, fogadást tőn, hogy onnan élve őt a világ minden hadseregei ki nem veszik.
Nem is fáradtak azok vele, hanem a mint odaszorult a bég, ágyúkat szegeztek az útnak s szép csendesen elvárták, mint fogja az éhség őket onnan kiugratni.
Napokig vártak ott a cserkeszek, még mindig remélve, hogy eljön Dániel bey őket kiszabadítani, s midőn látták, hogy hiába várnak, elszánták magukat, éjszaka elháríták a torlaszt s kirohantak az ellenségre.
Haszontalan, eredménytelen harcz lett belőle; kartács és congrévröppentyű elébb széttörte a kis csapat erejét mintsem kardját a moszkók fegyvereihez mérhette volna; maga Balkár bég, a mint paripáját keresztüllőtték, úgy bukott le róla, hogy fejét egy kősziklához csapva elszédült, a ló maga alá szorítá, s a nélkül, hogy csak egyetlen moszkó haja szálát meggörbíthette volna, elfogták, s megkötözve, meglánczolva vitték be nagy diadallal Kizliárba.
V.
Balkár bég mire magához tért, azon vevé észre, hogy kezéről, lábáról nagyon jól van gondoskodva: el valának azok látva olyan nehéz vasbékókkal, hogy mikor legjobban erejénél volt, sem igen sokat hajigálózott volna azokkal. Most pedig igen el volt gyöngülve; az orosz tábori sebészek azt a jót tették vele, miszerint háromszor is eret vágtak rajta, hogy életre hozzák.
Csak azt várták, hogy a szemeit felvesse, rögtön feltették egy targonczára s felvitték a vértörvényszék elé.
Tele volt a terem büszke, sarkantyús, vállrózsás urakkal, a kik kiváncsian néztek a fogoly bégre, mint valami elejtett medvére; egynémely mosolygott reá, mintha tetszenék neki, hogy olyan szépen meg van vasalva, más meg öklével fenyegetődzött felé s szidta tele torokkal.
Balkár bég sokkal jobban össze volt törve testben, lélekben, mint hogy törődött volna velök; csak az esett neki nehezen, hogy ilyen hamar el kell neki halni a nélkül, hogy vagy egyet előre elküldhetett volna ezek közül a derék urak közül.
Ekkor egy közülök papirost vett maga elé s kérdezni kezdé:
– Te vagy-e azon szökevény rabszolga, a ki büntetése helyét mult évben engedelem nélkül elhagyá? Valót mondj, ne hazudj.
– Ne fáraszd magad a kérdezéssel moszkó! felelt Balkár, majd én elmondom, mit csináltam: Szibériában megöltem egy őrt, a ki felvigyázott rám, s meggyujtottam a kaszárnyában a kénkövet, melyet nekem kellett oda hordani. Ott fulladt egy tiszt és tíz közlegény. Itthon elvágtam a fejét tizenkét kozáknak, a ki elfogatásomra volt kiküldve s átfutottam Dániel beyhez; ötszáz emberemmel elpusztítottam a veletek szövetséges avar és kumük nép aluiból huszonötöt, a moszkók gyermekeit a tűzbe hánytam lábaiknál fogva, s a kezembe került katonákat százával akasztattam fel az útféli fákra…
– Hallgass! kiálta rá az elébb szólott főtiszt. Mit nagyobbítod bűneidet?
– Azért, hogy könnyebben átessetek a halálitéleten, s ne gondolkozzatok sokáig rajta.
Erre egy ősz, roskatag tábornok emelé fel szarvasbőrkeztyűs kezét intőleg:
– Hallgass fogoly. Nem tudod-e, hogy az orosz birodalomban nincsen halálbüntetés? Oroszországban nem itélnek el halálra senkit.
Azután összedugták a főtisztek fejeiket s sokáig tanakodtak egymás közt, mi alatt egy veresképű kövér tiszt gyakran odalépett a béghez s figyelmesen nézegette orczáját. A bég olyan igen szerette volna főbe üthetni ezt az embert, mit bámul annyit reá.
Végre megegyeztek az itéletben, s a legelébb szólt férfi tudatá azt vele.
– Hallod-e fogoly! azon számtalan bűntett, melyet elkövettél, bármely más országban halálodat vonná maga után; de hogy ne mondhassák azt az idegen népek, hogy az oroszok barbarok, azért a halálitélet nálunk el van törölve; ennél fogva köszönd a nagy Iván czárnak, ki a halálbűntetést eltörölte, hogy ezúttal nem kapsz büntetésül egyebet háromezer kancsukaütésnél.
Háromezer kancsukaütés!
Egy is elég belőle, hogy érzékeny ember szíve halálra borzadjon tőle; három ezer alatt nem egy ember, de egy bivaly, egy elefánt kiadja páráját! Ez annyit tesz, mint nem egy csapástól, hanem háromezertől halni meg; megöletni és újra életre kínoztatni és újra megöletni; nem egy percz alatt, hanem órákig gyilkoltatni meg.
Balkár bég jól tudta, mi vár reá? No már most, gondolá magában, ha ezt meghallja Dániel bey, majd csak elhiszi, hogy nem voltam orosz kém.
Ekkor ismét előállt az a vörös ember, a kinek úgy szeretett volna a képére mászni s hosszasan beszélt azzal az ősz rokkant tábornokkal; mire mind a ketten odaléptek hozzá s a tábornok szólt:
– Lásd te gonosz ember, ez a te testvéred, Gyáma bég, most a magas czár hadseregében nagyrangú vitéz, ki te reád érdemetlenre még most is emlékezik s tégedet nem szűnt meg szeretni, daczára annak, hogy te gaz lázadó vagy. Mondsza, ha ő került volna a tieitek kezébe, mit tettél volna te?
– Levágtam volna a fejét; viszonza Balkár, hosszas gondolkozás nélkül.
– Te azt tetted volna gonosztevő barbar, ezt tudtam mielőtt feleltél; ő pedig íme kegyelmet kért számodra és azt megnyeré. Az ő iránta való tekintetből, minthogy az ő érdemetlen testvére vagy, azon rendkívüli kegyelemben részesülsz, hogy az első tizenkét ütést a fejedre kapod.
Ez azt jelenti, hogy ilyenkor egy, vagy két ütés rendesen a halántékot, vagy a fejlágyát éri, s az ember rögtön meghal bele s legalább a többi kétezerkilenczszáznyolczvannyolczat holtteste nem érzi.
Balkár bég szépen megköszönte a kegyelmet s csak azt sajnálta, hogy Dániel bey nem fogja látni, hogy halt meg ő?
VI.
Történt azonban ez alatt, hogy míg Balkár bég a maga ötszáz emberével, mint vak darázs belerontott az orosz figyelő seregbe, az alatt, ezeknek figyelme reá levén vonva, Dániel bey hirtelen egyesült Samyl seregével s tizenötezer lovassal kirontottak a hegyek közül, áttörték a vonalokat, végig pusztították a Kabardát s mire a moszkók magukhoz tértek az első ijedtségből, ők már akkor ismét régen hegyeik között voltak két ezer fogolylyal, kik közt két tábornok volt, s számtalan gulyákkal, miket az orosz telepekről elhajtottak, s a legkivánatosabb lőszerzsákmánynyal.
Dániel bey nem is késett rögtön megizenni a Kizliárban levő tábornoknak, hogy ha csak egy fogoly cserkesznek haja szálát meggörbítik is, ő pyramist rakat a határon az orosz foglyok koponyáiból, Balkár béggel pedig úgy lássák, hogy miként bánnak? miszerint ő két orosz főtisztet tart kezei között s minden bántást, a mit a bégen elkövetnek, duplán fizet vissza.
Ez egy kis akadály volt a kimondott kancsukák kifizetésében. A cserkeszek épen olyan jól agyon tudnak valakit verni korbácscsal, csak hogy épen nem számlálják az ütést s hasonló mulatságnak nem lehete kitenni a fogoly oroszokat.
Sőt inkább igen ajánlatos volt, hogy kicseréljék őket a fogoly cserkeszekért. Ennél semmi sem lehet természetesebb.
Rögtön át is küldötték követeiket Samyl táborába s megalkuvának vele, hogy foglyaikat kölcsönösen visszaadják. Ebben megegyeztek, alá is irták az egyességet.
De hát ez a dühös ördög bég csak úgy elmenjen szabadon? Hát ez akármikor visszajöhessen ismét tűzzel-vassal a moszkókra, mikor most megkötözve, meglánczolva kezeik között van: és ismét felszabadítsák őt maguk ellen? Ez nagy gond volt.
Gyáma bég segített rajta.
Mikor már bizonyos volt, hogy a foglyokat ki kell cserélni, leszállt Balkár béghez a börtönbe s úgy tett, mintha könyezne fölötte.
– Testvér, testvér, szólt Balkárhoz, de kár volt neked ily útra jutnod, rabló vagy, és mint rabló fogsz elveszni.
– Vessz el te, mint nagyságos úr.
– Sajnállak, nagyon sajnállak. Tudod, hogy szerettelek mindig.
– Engem ne is szeress, és én nem is tudok semmit. Én csak annyit tudok, hogy atyám csontjait a vízbe hánytátok.
– Az hazugság; pompás mauzoleumot építettünk neki. Meg fogom neked mutatni. Látni fogod.
– De öcsém, nem látok én akkor, a hogy engem a sírba fognak szállítani.
– Ne félj, nem ölnek meg. Az én közbenjárulásomnak sikerült meglágyítani a vezérek szívét. Nem csak életben maradsz, de szabadon bocsáttatol, ha megesküszöl, hogy soha az oroszok ellen fegyvert többé nem fogsz.
– Az élő Istent bántanám meg ilyen hazugsággal! hogy lehetne az, hogy én éljek és ne harczoljak az orosz ellen? az annyi volna, mint megigérni, hogy élek és nem lélekzem. Tegyétek, hogy meghaljak, mert él a lelkem, hogy a míg meg nem haltam, ellenségetek vagyok.
– Szelek ellen harczolsz, jó bátya; mikor a tenger dagad, ki volna olyan bolond, hogy neki állana lapáttal visszahányni azt medrébe? Ne tarts te engem népünk árulójának; én csak meghajoltam az omló ár előtt s iparkodtam szegény népünk és hatalmas urai közt közbenjáró lenni. Haszontalan minden ellenállás. Dániel bey, ki téged maga előtt küldött, mind egy lábig elveszté seregét a csatában, midőn segélyedre akart jönni. Samyl be van kerítve dargói várában s vagy éhen vesz ott, vagy elpusztul, nincs a ki ellentálljon többé; mit akarhatnak az egyes töredékek, ha a vezéreknek vége? Azt akarod-e, hogy egyik határból a másikba űzzenek, mint kóborló zsiványt, kit maga a földnépe kiszolgáltat üldözőinek? vesd el a kardot, bátya, nem érdemes e faj, hogy érte feláldozd magad. Téged az avaroknál nem ért meg senki, a csecsencz pedig végsőt vonaglik most.
E szó nagy tünődésbe ejté Balkár béget. Tehát valóban vége van már a harczoknak! Hát nem terem többé ember a földön, ki a moszkónak ellentálljon?
– Látod, ha te szavamat fogadod, biztatá őt Gyáma bég, fogolytársaid is mind szabadok lesznek ismét, haza mehet kiki családjához, felkeresheti nejét, gyermekeit, a kik várnak reá.
Balkár bég nagyot sóhajtott e mondásra: ő reá nem vár seki.
Gyáma megérté testvére titkos sóhaját s halkan súgá neki:
– Hát te nem emlékszel-e többé Gyöngyilére, a szerető Gyöngyilére, ki oly régóta vár reád?
Ez a szó elvette Balkár bég eszét. A régi indulat, melyet oly sokáig elrejtve, elfojtva viselt, új lángra gyulladt szívében; látta a szép fiatal leányt maga előtt, a milyennek őt elhagyá és azt kérdezé – hol van ő?
– Hozzád közel. Olyan közel, hogy csak egy szó választja el tőled; ha igent mondasz, kezeddel eléred, ha nemet mondasz, akkor gondolattal sem többé; mert akkor te a világ tulsó révén vagy, ő az innensőn.
Balkár bég egy éjszakát kért gondolkozásra. Adtak neki egy éjszakát, még pedig hosszút, mert börtöne a föld alatt volt, a hová nem jár le a hajnal. Ráért aludni. Egész éjjel a bűbájos Gyöngyilével álmodott, látta őt menyasszony koszorúval fején, oldalánál ülve, látta sírva, kétségbeesve, midőn őt a vesztő-helyre viszik, látta maga előtt feküdni halaványan, meghalva szívszakadásban, bánat miatt, s miután ez őrült álmokból fölébredt, nem volt kedve meghalni többé, ostobául, oktalanul, leüttetni korbácscsal, mint egy eb, mint egy haszontalan nyúl, melyet már megfogott az agár, s csak egyet kell még ráütni, hogy megmeredjen. Nem, így nem akart meghalni többé.
Társaival is elhitették, hogy csak a bég esküje adhatja vissza szabadságukat s azután ráereszték őket könyörögni; azok kezeit csókolták, hogy mentse meg őket, úgy hogy utoljára Balkár valami nagyon menthető dolgot vélt elkövetni, midőn az eléje tett alkoránra megesküvék, Allaht minden prófétáival tanúbizonyságul híva, hogy a moszkók ellen soha többé fegyvert nem fog, őket fegyverrel meg nem támadja.
VII.
A müzülmán esküje nem gyermekjáték: a mit Istenére fogadott, azt megtartja az utolsó betűig, bárha a moszkónak fogadta is azt.
Balkár bég keserves könyekkel csókolá össze a legelső cserkesz kardot, a mit egyik testőr kezében meglátott; mintha édes kedves szeretőjétől búcsúznék el, a kit nem fog soha büszkén oldalán hordhatni, éjszaka ágyában kebléhez ölelhetni, nagy veszedelmében hozzá beszélhetni többé.
Az asszony gondolatja kitörlé ezt a bánatot szivéből.
– Hol van Gyiungyila? – szólt öcscséhez fordulva, midőn szabadnak érzé magát.
– Kivánod, hogy elvezesselek hozzá?
– Azt mondtad, hogy még most is szeret.
– Igazat mondtam. Ő az én nőm s az ángy ne szeretné-e kisebbik urát?
– A te nőd? ordíta Balkár dühödten, mint egy tengeri szörnyeteg, a kit a szárazra húztak, s ugyancsak volt dolga Mahomednek és az ő harminczezer próféta társainak, hogy a béget alig kimondott esküjére emlékeztessék, mert bizony közel állt hozzá, hogy kikapjon egy szuronyos puskát a tiszteletére rendelt őrök valamelyikének kezéből s azzal édes kedves öcscsének veséin keresztül nyargaljon.
De lefogta kezeit az eskü: megemlékezett rá, hogy ő a moszkó ellen soha többé fegyvert nem emelhet. És az ő testvére is moszkó. Óh a legvalóságosabb, a legcsalárdabb moszkó! mintha nem is itt, hanem távol hideg északon szülte volna hideg vérű rabnő. Nem is bántotta őt, csak saját homlokát ütötte öklével: «bolond, bolond müzülmán, a ki asszonyban bíztál s moszkónak hittél! most már elmehetsz és lehetsz magad asszonynyá és eltagadhatod, hogy férfi vagy: férfi, a kitől elvették kardját és szeretőjét!»
Egész a hegyekig elkisérték az orosz fegyveresek a felszabadított cserkesz rabokat, ott már vártak reájuk Dániel bey küldöttei, kik viszont elhozták az orosz foglyokat s ott kölcsönösen kicserélték őket, négy moszkót adtak egy cserkeszért: mint mikor rézpénzt váltanak be ezüstre.
Csak ekkor látta még át Balkár bég, mennyire megvan csalva, hisz őt nem kegyelemből bocsáták szabadon, hanem kénytelenségből adták ki cserébe. És ő olyan oktalan volt, hogy hitt testvérének és elmondta az esküt, mely nélkül épen úgy megszabadulhatott volna!
A cserkeszek nagy diadallal, örömkiáltással vitték Dániel bey táborába megszabadult társaikat. A bey maga messze eléjük lovagolt egész kiséretével s megölelé Balkár béget, megdicséré vitéz harczaiért s édes rokonának nevezte őt.
Milyen rosszul esett ez ölelés, e dicséret a lefegyverzett avarnak.
– Miért vagy olyan szomorú? kérdé tőle Dániel bey. Nincs még kardod? nesze vedd át az enyimet, dicsőbb kéz nem viselheti azt a tiednél.
Balkár bég arcza elvörösödött e szóra a gyalázattól, a szégyentől.
– Ne adj énnekem kardot többé magas bey, én uram. Holt ember vagyok én, holt, eltemetett ember, a ki megesküdtem a moszkónak, hogy soha többé fegyvert nem fogok ellene. A prófétára esküdtem neki, nem tudva, hogy tőled jön a szabadítás.
Dániel bey nagyon elkomorodott e szóra.
– Ha prófétádra esküdtél, szólt a bégnek, akkor azt csak tartsd is meg, nehogy azt mondhassa a moszkó, hogy a cserkeszek között hitszegők vannak. És most már elmehetsz Dargó várába az asszonyokhoz, ott ápolhatod a sebesülteket, csinálhatsz tépést számukra, hogy legalább tégy valami hasznot.
Azután hozzá sem szólt többé a bey, elfordult tőle, de Balkár sem igen mutogatta magát, csak eltünt: senki sem törődött vele, hová lett?
VIII.
Lőn pedig néhány nap lefolyta után, hogy nagy hadi zajtól viszhangzottak az Elborús bérczei: az orosz fővezér maga jött Samyl ellen nagy erővel; száz ágyú, száz tűzokádó érczsárkány bömbölt az őserdők bérczfalai között s negyvenezer szurony lepte el a határokat.
Valami áruló keresztülvezette az oroszok ezredeit a hegygerinczek rejtek útain s Samyl kénytelen volt feladni a hegyszorost s bebocsátani rajta az orosz tábor főerejét.
Most, most légy ébren, most légy talpon cserkesz! soha ilyen közel nem volt még a veszély, soha ilyen erővel nem jött még ellened! Jőjjön, a ki jöhet, ne hagyjon otthon senkit, még az asszonyok is, még az öregek is mind fegyvert emelnek, tán még a holtak is felkelnek a sírból s eljönnek a csatatérre… csak te maradsz otthon egy magad Balkár bég!
Dargó vára előtt áll meg az ellenség; Samyl előtte huzódik mindenütt. A várat megostromolják; benne csak maroknyi férfi had áll, de a cserkeszek feleségei vannak ott; már rést lőtt az ellen dörgő ágyúival, a szuronyok tömegei a letört falaknak indulnak, de im a cserkesz nők állnak a réseken, kard van kezeikben, férfiak fegyvere, kebleikben férfi szív dobog s ott harczolnak bátran, ott esnek el hősien férjeik oldalán, s olyan mérges sebet ad az asszonykéz is, mint a férfiaké. Kőszikla hull, égő szurok ömlik az ostromlók fejeire alá; gyermekek, leányok olajat forralnak, köveket hengerítenek, azokkal küzdenek golyózápor között s dühödt tusa után vissza kell fordulni a vívó ellennek; nem emberek azok, a kikkel itt harczolt, hanem ördögök és tündérek! a szűz falakon diadalmasan lobognak a cserkesz asszonyok tarka fátyolai…
Hallod-e ezt Balkár bég? az asszonyok harczolnak a moszkó ellen! Az asszonyok a csatában vannak, csak te neked kell otthon maradnod!
Az orosz tábor nagyja az icskéri erdőben foglalt helyet.
Midőn az orosz fővezér sátorát leütteté, egy halomra akadt, melyen négyszegletű kő volt emelve s a kőre ez irva:
«E helyen esett el a cserkeszek kardjától négyezer moszkó!»
Tizenöt éve volt már azon esetnek, az orosz fővezér föltevé magában, hogy az akkor esett csorbát épen e helyen fogia kiköszörülni, s majd egy másik emlékkövet emeltet, melyre ez lesz irva:
«E helyen volt a cserkeszek utolsó csatája.»
A cserkesz is azt gondolta épen, hogy e helyen kell neki még egyszer megküzdeni az oroszszal, a hol még tán most is látszik a fák mohán a rá fecskendett orosz vér, a hol minden fa, minden kő régi harczok emlékjele, az új oroszok láthatják a fák kérgeibe vésett betüket, miket a győztesek végzett harcz után vágtak azokba; – nem a holtak nevei azok, hanem a megölőké, – s gondolhatnak reá, hogy ott minden fa tövében egy-egy eltemetett honfiok porladozik: rossz hely ez az oroszoknak.
Samyl chán egy reggelen összegyűjté harczosait, kik minden oldalról visszavonultak az oroszok elől s Dániel bey kiséretében szemlét tartott fölöttük. Az egész sereg csupa lovasság volt; alig tett nehány századot a szökevény lengyelekből alkotott gyalog légio, kik a szurony hatalmával iparkodtak megismertetni a jó cserkeszt. Többnyire csak karddal és lóval tudott az bánni, s ha rés mellett, várfalon kellett megállania, a kétélű harczi bárd többet ért kezében a szuronynál. A hosszú puska vállán csak védelemre való, harcz kezdetére; a két pisztoly és a hosszú kés az öv mellé dugva pedig a harczok végére, mikor a ló lerogyott már, a lovas a földön fetreng, midőn tiz-húsz sebből foly már a vér, midőn a kéz nem bírja már a kardot, akkor haldokló kézzel kilőni a pisztolyokat s végső vonaglással egyet döfni még a késsel a felülkerült ellen szívébe: erre való pisztoly és kés.
– Hát ez micsoda különös ember itt? kérdi Samyl, a midőn meglát egy lovon ülő férfit, a kinél sem puska, sem kard, sem övébe szúrt pisztoly és kés nincsen: csupán egy hajlós fűzfavessző van kezében, lehántva fehérre.
– Micsoda csodálatos ember ez? kérdé Samyl, reá mutatva.
A fegyvertelen férfi odalovagolt a chán elé és szólt:
– Szultánom! Én vagyok ama Balkár bég, avarok fejedelme, kit a moszkók ravaszul megesketének, hogy soha fegyvert ellenük nem fogok. Ime én megtartom eskümet, mert fegyvertelenül jövök a harczba! De él az Isten és látni fogja, hogy fegyvertelenül is harczolok az orosz ellen. Sem kard, sem lőfegyver engem nem védelmez, de állíts engemet azért a legelső sorba, azoknak sorába, kiknek meg kell nyitni a csatát, kik arra vannak hivatva, hogy holt testeikkel útat nyissanak az ellenség közé és én berontok az ellen közepébe, mintha minden kezem úgy tele volna fegyverrel, mint tele van szívem átokkal és keserűséggel.
Samyl hosszasan tekintett éles sasszemeivel a bég hevült arczába, azután megszorítá annak kezét s rábizta, hogy vezérelje a könnyű dzsidások ezredét. Ő, a fegyvertelen vezér, egy egész ezredet vezessen a csatában! Jaj lesz annak az ellenségnek…
IX.
Az icskéri erdő két óriási hegyhát között fekszik, melyek mint egy teknőt képezve, fogják a tág völgyet körül. A vadonnat rengeteget két út vágja keresztül, az egyik orosz Cirkassziából jön a legmeredekebb hegyeken át, miken ágyút nem lehet keresztülvinni s megy Dargó vára felé szűk vízmosta szorosokon. A másik út keresztben vágja ezt át s a csecsencz föld főútját képezi, mely egyedül járható szekerekkel, s a Szuncsa folyón át hatol a Kaspitenger felé. A hidat a Szuncsa folyón letörték a cserkeszek az oroszok előtt s a túlpartot elzárták levágott fákkal, s seregük javát oda állíták fel.
Az orosz fővezér jól tudhatá, hogy azon a helyen kell eldöntő csatát vívnia. A dargói sikertelen ostrom után átlátta, hogy itt vagy magának kell elveszni, vagy ellenfeleinek s a négy út bármelyikén induljon el, ott készen várja a harcz.
Egy este Kizliárban nagy ünnepély volt: a fővezér által kivívott diadalok örömére ki volt világítva a város; a kormányzó nejénél fényes lakoma volt rendezve, a szép Gyiungyila úgy tánczolt a moszkók karján, kézről-kézre, a víg urak úgy üríték a pezsgő poharakat a diadalmas fegyverek dicsőségére, a nép ujjongott oda künn, bámulva a szivárványszinű röppentyűket. Óh ez pompás mulatság volt.
De az icskéri erdőben is pompás mulatság volt ezen az éjszakán. Ittak ott is, csakhogy vért bor helyett, tánczoltak ott is, csakhogy ágyúdörgés mellett, s volt kivilágítás, hogy ég, föld ragyogott bele.
Mintha a föld vetette volna fel halottait, egyszerre minden oldalról megharsannak a csatakürtök, s az erdők rengetegéből ezernyi lovas csoportok rohannak a völgyben fekvő oroszokra halálos vészordítással.
– Samyl! Samyl! viszhangzik ez erdők között. Száz helyen egyszerre jelen meg Samyl alakja; ugyan azon vértes vitéz, rőt szakállával, villogó szemével, villogó kardjával, az orosz azt sem tudja, hol védje magát.
A megtámadt moszkó egy hosszú vonalt volt kénytelen védni az erdő hosszában, melyet majd itt, majd amott tört keresztül a támadó cserkesz, s mire nagyobb tömeg jött ellene, ismét visszavonta magát az ismeretlen erdők közé, pillanatok mulva más oldalon törve elő.
Az orosz tábornokok csak nevették a csatát: hadd nyargalózzék a cserkesz össze-vissza, hadd tördelje le szarvait, ők nyugodtan várnak reá zárt hadsoraik közepett, elsánczolt ágyúik mögött; a cserkesz nem egyéb, mint dühös vadállat, pusztai oroszlán; legyen neki az a dicsőség, hogy neveztessék oroszlánnak; de az orosz a vakmerő vadász, ki tőrbe ejti, verembe csalja, nyugodtan veszi czélba, messziről találja szíven – a büszke oroszlánt; csak hadd jőjjön, hadd ordítson.
A Szuncsa folyó mellett áll az orosz sereg végső csapatja, mely a szélső jobb szárnyat képezi: egy ezred válogatott gyalog, hegyes sisakos, hosszú, sarkig érő kabátos vitézek, mögöttük a sűrű csalit közé elrejtve a felállított ágyútelep, hosszú sor sánczkosarak képeznek előtte gátat.
A harcz szemtől-szemben foly, az erdőben elhelyezett vadászok egyes lövéseket tesznek a megjelenő lovasokra, az őrszemek a part hosszában figyelnek a túlnan sötétlő erdőkre; mintha ott is mozogna valami?
A legszélső orosz őrszem egy levágott fatörzsökön ül, mely a partról a vízbe hajol; egyszerre két nyíl jön a túlsó partról, egyik sziven találja az őrt, másik torkán megy keresztül; az fegyverestül a vízbe bukik le, a nélkül, hogy egy jajkiáltást ejtene. A nyíl azért jó fegyver, hogy nem árulja el küldőjét, egy süvöltés és czélhoz ért, a távol állók nem tudnak róla semmit.
A mint az őrszem lebukott, egyszerre egy sötét tömeg jött elő a levágott erdőből a túlparton; egy erős lovas csapat volt az, hosszú, vékony dárda kezeikben, oldalaikon széles végű görbe szablya. Arczaikat nem láthatni a sötétben.
Lovastul a vízbe bocsátkoznak s olyan csendesen úsznak át a sebes folyón, hogy a vízesés zúgása mellett semmi zaját sem hallani közeledésüknek.
Most egyszerre kikapaszkodnak a partra, csak most hangzik fel egyszerre rémes ordításuk, lovaikat megcsapkodják, dárdáikat előre feszítik:
«Halál a moszkóra!»
A meglepett orosz ezred egyszerre négyszöget formál, a támadók rohama előtt megállva, mint egy érczpalánk; térden az első sor, a ló szügyének szegzett szuronynyal, a második a lovagra irányozza fegyverét, egyenesen áll a harmadik. Középen ül lovon a parancsnok, mellette az ezred dobverői, kik a csatazajban parancsait jellel tudatják.
Midőn negyven lépésre közeledett a lovas tömeg, megpördülnek háromszor a dobok s három sorlövés dördül el egyszerre. A lövések egy-egy pillanatra felvilágítják az éjszakát, s a két vezérnek alkalma van e rémes világításnál egymást megismerni. A támadó lovasok élén egy félig ősz férfi lovagol, fegyvertelen kézzel, jobbjában csak egy fehér vessző suhog; amott az orosz négyszög közepén egy rőt arczú hadfi áll, és a kettő testvérre ismer egymásban.
Csak annyival nagyobb elkeseredésük. Lenne akárki más, hamarább várhatna tőlük irgalmat. A cserkesz lovasság előrefeszített dárdákkal rohan a négyszögnek, kiki lehúzta magát paripája nyakára, ha meglőtték is a lovat, nem rogy az ott össze; legalább addig elhurczolja magát, hogy az ellenség szuronyai között útat törjön az utána jövőknek.
Az első rohamra keresztül van törve a moszkók két első csatarendje; a meglódult paripák holt lovagjaikkal odarohantak hadsoraik közé, odavetették magukat a küzdők tömegébe; az utánuk jövők is átugrottak a hullákon s csak a harmadik sor küzd már villogó kard, dárda ellen, a buzogány és a harczbárd súlyos halálos csapást oszt a hegyes rézsisakokra, s az éles, jó cserkesz aczél úgy vagdalja szét az orosz puskacsövet, mint a nádat.
De sehol sem halnak annyian, mint a hol a fegyvertelen jár. A hol az a vékony pálcza suhog, ott esik el legtöbb orosz. Csak int vele, és a kire rámutatott, halva van az.
– Rám ismertél-e, Gyáma bég? kiált testvérére a fegyvertelen, kitől alig néhány lépés választja már el csupán. Ugy-e hogy fegyvertelenül is jó férfi még Balkár bég?
Gyáma hallja a kihivó szót s előhúzza pisztolyait nyeregkápájából, mind a kettőt ráirányozza Balkárra.
Reszket a te kezed Gyáma! Reszket mind a kettő; egyik lövés sem fogja találni testvéredet, a golyók elrepülnek erre arra.
A harmadik vonal is át van törve; a jó moszkó vitéz lehanyatlik a cserkesz paripák lábai alá, s szinről-szinre látja haldokló szemével Györgyöt, az árkangyalt, lovon és dárdával… Jó szent György, árkangyal, miért nézed sárkánynak a te hű szolgádat?
Az egész ezred szét van rebbentve, fut, a ki futhat, a sánczkosarak mögé; maga Gyáma megy jó példával elől; arczczal se fordulna hátra, pedig az éles fűzfavessző háta mögött fütyöl. Azt is elfelejtette, hogy kard van az oldalán.
Fele az orosz ezrednek parancsnokával az üteg védelme alá menekült, a másik fele összekeveredett a cserkesz harczosokkal, ott küzd férfi férfi ellen, azt sem látni a sötétben, melyik az orosz, melyik a cserkesz?
– Fordítsátok nekik az ágyúkat! kiált Gyáma a tüzérekre, lőjjetek oda, a hol legsűrűbben vannak. Akár ellenséget ér, akár jó barátot a lövés. Le kell seperni a tért! Tisztára, pusztára!
Egyszerre megdördülnek az ágyúk a rejtett csalitból, a granát oda esik a szemtől-szemben küzdők közé, tüzet okádva lábaik alatt; a kartács halomra dönti az összeölelkezve harczolókat, egy vérző, vonagló tömkeleg borítja el a tért, hol orosz és cserkesz átokkiáltással fetreng egymás fölött, mint a lekaszált rend.
Rémülten bomlanak szanaszét a küzdők, egyik elhányja fegyverét, másik megfordítja lovát, az orosz halottként veti magát a földre, s a cserkesz elrohan. Csak a fegyvertelen áll rendületlenül.
– Készítsetek csóvákat, üszköket! kiált társainak. Tüzet az erdőnek!
– Gyujtsátok fel az erdőt! hangzik utána hadnagyai szava; pillanatok mulva égő csóvákkal térnek vissza a harczosok, miket a száraz fák gallyaira hánynak, nyilvesszőik szurokkal itatott égő mohával bejárják a csalitot. Tíz, húsz, száz helyen gyullad meg az erdő. Az égő nyilak a száraz harasztba kapnak, a láng a cserje közt recsegve, ropogva terjed, felkigyózik a magas fenyőfák lombjain, egy lángoló pokollá változik az erdő, hol az izzó sudarak tűzesője között az emberek a kárhozatért vívnak.
– Csatára, csatára! hangzik a cserkeszek rémes ordítása; a szél kavarogva hajtja a lángtengert az oroszok felé, s mint sűrű jégeső, hull rájok az izzó falevél.
A tűz egyre terjedt, a százados fenyőfák ágyúdörgéssel pattognak a lángban, kék, zöld lobogványt lövellve ég felé; pokolbeli hőség üli el a tájat; az ég, a föld elébb rózsaszínben dereng, majd biborveressé világul át a táj, az erdők sötét mélysége izzó pirba olvad, mely utóbb oly vakító fénybe megy át, hogy kín látni a szemnek.
Ki állna itt ellent? Kinek volna ereje küzdeni a háborodott elemmel? hagyjátok ott ágyúitokat, hagyjátok ott a lőporos szekereket! ki merne azokra gondolni most, az égő földön állva? Hányjátok el a lőport magatoktól.
Az orosz elhagyta lángoktól körülvett sánczát s míg ők a terjedő égés elől visszavonultak, egy csapat cserkesz lovag, magát, paripáját vízbemártott pakróczokkal betakarva, keresztülvágtat az égő csalit tisztásain s rajta esik az ágyúkon, miket ellenfele elhagyott. Ott lovaikat eléjük fogva, kezdik azokat kihurczolni a tűz közül; még oly vakmerők, hogy visszafordítják azokat távozó ellenfeleikre s most ők tüzelnek rájok tulajdon ágyúikból.
A fegyvertelen vezér kiáltása kihallik a tűz ropogása közül.
– Futsz moszkó előlem! vesszővel vertelek meg. Vesszővel hajtalak magam előtt. Nincs fegyver kezemben!
Meghallák ezt a gúnykiáltást az oroszok s szégyen s düh támadt sziveikben.
– Vissza! kiálta Gyáma a futókra. Ha ők mernek a tűzben harczolni, merünk mi is. Ne mondja azt a cserkesz, hogy elvette az orosztól ágyúit.
S azzal megfordultak az oroszok, szuronyt szegezve visszarohantak sánczaikra, s a hulló zsarátnok közepett új harczot kezdtek elfoglalt lövegeikért, Gyáma is ott küzdött elkeseredetten. Kétszer foglalták vissza ágyúikat, kétszer vette el azokat újra a cserkesz. A harmadik rohamnál ember ember ellen harczolt, a cserkeszek is gyalog, elfogyott már minden lövés, szuronyok elgörbültek, kardok kicsorbultak a harczban, mint a vadállat küzd egymással a két dühödt ellen, öklével, fogával.
A gondolat is iszonyító! a szél odacsapja közéjük a felkavart zsarátnokot, a feldöntött lőporos szekerekre hull az égő parázs, a lég lángforró, s ők ez irtózatos helyen küzdenek kétségbeesve, elfeledve a rettenetes halált, mely majd egy percz alatt elhallgattatja valamennyit.
Egy vitatott ágyú előtt találkozott a két testvér. Gyáma kardja markolatban volt eltörve, egyiknek sem volt fegyvere.
Két fenevad nem rohan olyan dühvel egymásra, mint a két vezér; összeölelkeznek izmos karjaikkal, egyik arcz a másikon fekszik, egyik szív érezheti a másik dobogását. Ott dulakodnak a vértől sikamlós földön, a midőn egyszerre egy irtóztató csattanás rázza meg az eget és földet, egy lőporos szekér a tűzben fellobbant; mint a tűzokádó kitörése, lövellve fel a felhők magasságáig, s szétszaggatott emberi alakokat hajítva föl a lángoló égbe.
A dæmoni erő mint a pelyhet kapta föl a két tusakodó testvért s úgy összeölelkezve hajítá fel őket a levegőbe, több ölnyi magasba. Még ott is összeszorítva tarták egymást, megfordultak kétszer háromszor a légben, folyvást összeölelkezve, s midőn visszaestek is, úgy hullottak a földre: egy tömeg, egy összeforrott rém.
Az iszonyú lőporrobbanás után, a ki ott nem veszett, elhagyta az ágyútelepek sánczait. Az orosz ezred maradványa bomlottan futott a mély útakba, s nem törődött, hogy mi történik azontúl a Szuntsa mellett.
Ott pedig az alatt átkelt Samyl.
Az igazi Samyl, a valóságos népválasztotta próféta, ki seregei javával ott várt a tulsó parton, e viadal alatt hirtelen átvonatá könnyű hidját a folyamon, mely üres bőrtömlőkből volt összeróva, s átvezeté rajta dandárjait.
Az ellenség, mely száz helyen látta Samylt egyszerre megjelenni, úgy foglalt ellenében homlokállást, hogy midőn az igazi Samyl megjelent, ő neki oldalt volt fordulva az orosz s ez az oldala is összetörve Balkár bég vakmerő rohama által; mögötte az égő erdő.
Ah ez rettenetes éj volt! Az orosz ezredek egyenkint törtek össze Samyl váratlan rohama előtt; a granátos osztály utolsó emberig le hagyta magát aprítani, s Voinoff tábornok épen akkor érkezett segítségére nehéz dragonyosaival, midőn társa Fokk tábornok levágott fejét egy dárdára tűzve magasra emelték a cserkeszek. Voinoff bőszülten rohant reájok, hogy elesett társaért boszút álljon; nehány pillanat mulva az ő feje is kopjára volt tűzve. Ekkor jött az orosz sereg hőse, a vitéz Passzek, a katonák bálványa, kinek férfias homlokát több babér ékesíté, mint ráncz. Elszántan veté magát az orosz vitéz a cserkesz vezér útjába, küzdött mint derék férfihoz illik s óranegyed mulva három fejet hordoztak a cserkeszek lándzsára tűzve, a harmadik fej Passzek tábornoké volt.
A legbátrabb hős eleste után megbomlott az egész hadi rend. Az orosz nem volt képes a csatatért megtartani többé, a legerősebb dandárok ingadozni kezdtek, a vezérek nem ismerték ki magukat az éjszakai harczban, honnan jön az ellen? mely pontot kell védelmezni? hol van a főerő? csak a jobb szárny felől láthaták a mindig közeledő égést, mely elborítá az eget s már a Sah-dagh erdős bérczeire kezde kiterjedni, fölséges lángpalástot borítva vállaikra. Körül égett a hegy, míg tetején gyémántként ragyogtak az örök jégcsúcsok. Bizonyítá a veszélyt az erdei állatok futása, melyek nem törődve az emberek harczával, rohantak az égő erdő alól: szarvasok és medvék, bölények és otromba alakú dumbájok (vadökör) egymással összekeverült csapatokban futottak a felállított ágyúk előtt végig, félelmesen bőgve…
A hegyek felé nem lehetett menekülni többé: szemben Samyl győzelemittas hada, oldalt és hátul az égő rengeteg, mely elzárta előttük a burzukáli kapukat, a miken a cserkesz földre bejöttek. Csupán csak egy út volt a menekülésre, a leghosszabb, mely a hegyek alatt elkerült, azon kellett keresztülhuzódni a vert orosz tábornak, az Aksáj völgy felé, ott hagyva halottait, ágyúit és lobogóit a győztes ellen kezében.
Egész hajnalig űzte őket Samyl s hírmondó nem megy haza közülök, ha két áruló cserkesz tudtul nem adja Freytag tábornoknak az oroszok végveszélyét s az pihent seregével megjelenve, szabadulást nem hoz a futóknak.
Reggelre egy orosz sem volt a cserkesz földön, csak a halottak és foglyok.
Az erdőégésnek a szél elállta után egy hegyi patak vetett gátot s akkor összeszedték a cserkeszek a mindenfelé elhullt orosz halottakat s egy másik halmot raktak az első mellé, mely még nagyobb volt annál, s az emlékkőre felül ezt jegyezték fel:
«E helyen hullott el nyolczezer orosz.»
X.
A csata utáni napon nagy örömzaj volt Dargó alatt; a szűzek lejöttek tánczolni a csatatérre, a lantosok énekelték a hősök diadalát, melyhez kardcsattogtatva járták a harczfiak a délczeg toborzót, nagyokat rikkantva közé, a mi igen jól illett oda.
E hangokra felnyitá szemeit Balkár bég. Egy sátorban feküdt, puha medvebőr ágyra helyezve. Hogy jött oda? maga sem tudá; bizonyosan társai mentek érte a lőporfellobbanás után s azok hozták ki az égő erdőből.
Tagjait úgy érzé, mintha össze volnának zúzva; mellén mintha a halál ülne, nehezebb, nyomasztóbb súlylyal, mint az egész Elborús hegye.
– Minő zaj ez odakünn? kérdé halkan a mellette ülő félkarú öregtől, ki ápolására volt rendelve.
– A győzelem ünnepe, válaszolt az.
– Győzelem! kiálta fel Balkár s felugrott helyéből. Semmi csontja sem fájt, semmi baja sem volt többé a halál elrepült tőle messze. Mi győztünk!
Nem sokára eljöttek hozzá a sereg hadnagyai, vállaikra támaszkodtan kivitték a sereg elé s ott az ujjongó nép előtt tűzé fel keblére maga Samyl a háromszögű érdemrendet, a fehér sast, mely egy sor granátgyöngyön nyugszik, s azután visszaadá fehér fűzfavesszőjét, melyet a csatában viselt, arany markolatba foglalva. Úgy harczoljon azzal, miként eddig harczolt.
Balkár bég egészen meggyógyult lelke örömében.
Másnap a foglyok felett tartottak mustrát Dargó alatt. Az oroszt, kozákot felosztották a főnökök között, azokat, ha valakinek tetszik, majd visszaválthatja, ha ott maradnak, tisztítsák a cserkesz vitézek kardjait s kapálják a földet, szolgák maradnak. A maguk közül valóra, az oroszt szolgáló avar, leszgi, kumük és györgyi fajokra, kik az oroszszal együtt harczoltak, sokkal gonoszabb sors várt: a közember lánczravert rab lett és malmokat hajtott, a tiszteket főbelőtték.
A ki tehette, eltagadta eredetét, hogy a haláltól meneküljön, de hogyne lehetett volna kiismerni a barna tojásdad arczú kaukazit a csontosképű, szőke orosz közül?
Gyáma bég is a foglyok között volt; de rőt arcza, kék szemei mellett bátran vallhatta volna magát született orosznak a hadi törvényszék előtt, ha testvére Balkár ott nem ült volna.
Gyáma bég még inkább össze volt törve az esés miatt, mint testvére, mert ő alul esett s nem birt lábain állani, midőn a hadbirák elé hozták.
– Ismeri-e őt valaki? kérdé Dániel bey, a roskatag férfira mutatva, ki tudja megmondani, orosz-e ő, vagy közülünk való?
– Én! szólt felállva Balkár bég.
Gyáma odahivatta őt magához.
– El akarsz-e veszteni? kérdé tőle midőn odahajolt hozzá.
– Elvesztelek.
– Nem vagyok-e én a testvéred?
– Annál rosszabb reád nézve. Volnál moszkó, megszabadulnál.
– Lásd testvér, igaztalan vagy hozzám, monda Gyáma, én nem vétettem soha az avar népnek; alattam boldog volt az és elégült, jóllét áradt el házon és mezőn, a városok felépültek, a szegények meggazdagodtak; iskolákba jártak a gyermekek, tanultak tudományokat, az útak megjavultak, a kereskedők pénzt hoztak az országba sokat. Én boldoggá tettem az avar népet.
– És ha tetted mind azt, a mit mondál, felele neki Balkár bég, mégis meg kell halnod érte, mert eladtad népedet a moszkónak. Lettél volna inkább az avar nép fölött zsarnok fejedelem, vaskezű, vasfogú, verted volna gyermekeit a kősziklához, ittad volna vérét pohárral; csak ne adtad volna el a moszkónak. Tetted volna koldussá, nyomorulttá, égetted volna fel alujait, vesztegetted volna el felét éhhalállal; csak ne adtad volna el a moszkónak. És ha megjelennél előttem véres kézzel, véres arczczal és azt mondanád, én vagyok az utolsó avar, a többit elvesztettem őrült, esztelen csatában; – megölelnélek, megbocsátanék, de eladtad őket a moszkónak, azért meg kell halnod néked, mert te Merisz bég fia vagy.
A vezérek, a kik ezt hallák, felzúgtak Balkár beszédére, némely helyeselte, más megindult rajta. Maga Balkár volt az első, ki fekete golyót hajított a szavazatok serlegébe. A többiek utána jöttek. Hét fehér és nyolcz fekete hullott abba. Balkár bég szavazata dönté el Gyáma halálát.
Csak egyet kért még Gyáma testvérétől.
– Ha meghaltam, vágasd le fejemet s küld el azt Gyiungyilának.
– Megfogja kapni.
Azzal kivitték Gyáma béget a vesztő sziklára s ott szíven lőtték három nyillal. A lőport a cserkesz nem vesztegetheti, maga kénytelen a salétromot főzni erdei növényekből,1) nagy fáradsággal, azért a lőporral takarékosan kell bánni. Nem minden nap esik egy icskéri csata, a hol az orosz mázsa számra hagyja hátra lőporát.
Balkár bég ünnepélyesen temetteté el meghalt testvérét, mert ő avar fejedelmi vér volt, kit megillet a kürtszó és gyászravatal, midőn sírba teszik.
Levágott fejét pedig egy díszes kosárkába zárta illatos levelek közé; nem szólt senkinek arról a két könycseppről, mely szeméből kihullt, midőn a levágott főre nézett; csak előhivatott egy orosz foglyot s rábízta kegyesen, hogy ha szabadságát meg akarja nyerni, vigye azt a kosarat Kizliárba Gyáma bég feleségének, mondja neki, hogy azt férje küldi.
Három nap és három éjjel szólt a zene, Kizliárban vigadtak a moszkó urak, tánczoltak az asszonyságok, mert az orosz tábornoktól az a tudósítás érkezett, hogy Dargó vára rommá van téve s Samyl seregei futnak.
Midőn legjobban vigadnak Gyiungyila teremében, megjelenik az orosz harczos, a kit Balkár küldött a cserkesz földről.
Az iszpravnikok mondják neki, hogy várjon egy kicsinyt, mert a ház úrnője tánczol. A kosártánczot járja.
Szép, jellemző avar táncz az; rövid, testhez simuló köntösben kell azt járni, hosszan lebocsátott hajjal; négy kosár a földre téve, tele virággal; a hölgy mesterséges lejtésekkel szökdell a kosarak között s minden szökésnél kivesz egy virágot azokból s tánczolva bokrétába fonja.
Senki sem tudja azt olyan szépen lejteni, miként szép Gyöngyile; ha néha oly kegyes vendégei kedveért eljárni e tánczot, csak úgy bolondulnak utána, csak úgy szédelegnek lángszeme villogásától, bájos teste hajlásától, selyem köntöse suhogásától.
– Hátha még egy ötödik kosár volna itt a közepén, szól a delnő felhevülve.
– Imhol asszonyom az ötödik! szól az orosz követ, odahelyezve a négy közé, a mit ő hozott magával: Gyáma feje arczczal fölfelé fektetve benne.