Véres könyv: Csataképek a keleti háboruból

– Mit jelent ez? kiáltának reá az elszörnyedett vendégek.

– Azt jelenti, hogy tönkre verték az orosz sereget, odavannak ágyúk, zászlók, három tábornok elesett, az egész derék ezredből, a mit Gyáma bég vezérelt, magam maradtam egyedül.

– Te se maradj hát belőle, kiálta rá Gyöngyile, s késével úgy szúrta le a követet, hogy rögtön halva rogyott le; azzal folytatta a kosártánczot: négy kosár a négy szegleten, az ötödik a közepén. Miért nem nyithatja föl most szemeit a bég?

XI.

Sok harcz folyott még ezután, sok híre lett Balkár bégnek, kit csak ördög bégnek neveztek az oroszok; ezt a nevet könnyebben megtartották.

A legdühödtebb razziákat ő intézte az oroszok földén, s a mi várat határaikra épített a moszkó, annak ágyúi lőtávolán túl nem volt tanácsos kitévednie.

A hol ő megjelent, bizonyos volt, hogy egy élő embert nem hagy maga után. Hogy várhatott volna ő tőle valaki irgalmat, ki saját testvérét megölette, a miért az oroszszal szövetkezett?

A meghódolt osszet és avar nép kőfallal keríté be minden aluját, négy erős torony a négy kapunál, az ötödik az alu közepén; mégis reszketve ment aludni, ha elgondolá: «Balkár bég nem alszik». A csecsencz és cserkesz vesszőből fonta városai falát, mégis nyugton aludt, hogyha arra gondolt: «Balkár bég nem alszik».

Ő soha sem nyugodott, örökké harczban volt esküdt ellenével, a nélkül, hogy valaha fegyverhez nyúlt volna; de lázító szava bejárta az egész Kaukazust, s egyenkint feltámasztá az orosz úr ellen a még nyugvó népet, a legleleményesebb haditerveket ő készíté s a legvakmerőbb kivitel az ő műve volt, az a fehér vessző kezében fájdalmasabb volt az ellenfélnek az egyiptomi tizenkét csapásnál.

Az utóbbi két év megtanította rá Európát, mit tesz az oroszszal harczolni. Véres, nehéz munka lesz az… Ah a cserkesznek édes, könnyű játék volt az!

Ezen év tavaszán történt, hogy az orosz sereg leszállt a törökkel küzdeni a kis-ázsiai mezőkre. A cserkesz használta a jó alkalmat s Tiflisig nyomult a csecsencz főnök vitéz hadaival. Az orosznak még az emléke is eltöröltetett ott, a hol e boszúálló csapatok keresztülmentek; le a fekete földig égeték az orosz falvakat, le a csecsemőig kiirták faját, mintha nem is ember viselne ember ellen harczot, hanem egy boszús fenevad a másik ellen.

Egy kerített alu ostromlásakor Balkár bég vezette a rohanó csapatot, gyalog rohantak a sáncznak; az orosz is kétségbeesetten küzdött.

– Bátran cserkesz! ne félj, kiálta Balkár bég s első volt a sánczon, a ki felvetette magát társai válláról. Öten, hatan ugrottak utána egyszerre. Tizenkét lépésről lőtt rájok egy egész csapat orosz; Balkár társai mind nehéz sebekben rogytak le, csak ő maradt állva.

– Ördög vagy-e hát igazán? kiálta az oroszok hadnagya s rárohantak valamennyien szuronyt szegezve.

– Uram! védd magad! kiált egy haldokló cserkesz, a földről felemelkedve s odanyújtva elé jó kétélű saskáját, melyet az ő keze már nem birt. Fogd kardomat és védd magad.

Balkár csak állt ott nyugodtan s visszautasítá a kardot. Távolálló társai siettek őt megmenteni. Későn jöttek; az orosz szurony hamarább érte őt s ő megtartá esküjét, hogy fegyvert nem fogott ellenük. Csak a midőn erős mellén keresztűl döfték a hegyes vasakat, akkor ragadta meg a puskák csöveit izmos kezeivel, elordítva magát:

– Ide cserkeszek, a diadal a mienk!

És ki nem bocsátá kezeiből az összefogott puskákat addig, míg társai oda nem értek, kik előtt holttestével útat nyitott a tömött hadi rendbe; csak akkor rogyott le, győzedelmi jelként rántva le magával a testén keresztüldöfött szuronyokat s utoljára is azt hörgé a földön:

– Mienk a diadal!

A BOJÁR LEÁNY.

I.

Küriáki Sándornak volt legszebb kastélya, legszebb hat fia és legszebb egyetlen egy leánya az egész Havasalföldön. A derék főúr egyike volt azoknak, kik ezernyolczszázhuszonötben a legkeserűbb harczot folytatták az ozman ellen.

Látta egy kétségbeesett csatában a «szent sereg» ifjait huszonnégy emberig elhullani. Ez a huszonnégy még keresztülvágta magát a győztesek seregén és a hegyek közé menekült. Küriáki közöttük volt.

Ott volt Jordakival az utolsó csatákban, vívott a veres kolostor sekrestyéje előtt egyik éjszakától a másikig.

Az ő testvére volt az, ki midőn Jordaki fejét kérték az ostromlók, kiadatá magát Jordaki helyett s e név alatt Stambulban le is fejeztetett; három napig állt levágott feje a szerály kapuja előtt. Azóta Küriáki Sándor családi ereklyéi között áll az. Annyit nyomó ezüsttel váltotta azt magához a Samsundbasitól.

Midőn azután vége volt minden harcznak, midőn Jordaki utolsó menedékhelyén megégett, midőn Ypsilanti elfogatott, midőn helyreállt a régi rend és béke, akkor párnája alá dugta kardját a bojár s azt mondá nejének, még akkor ifju, viruló szépségű nőnek:

– Én most lefekszem és aluszom. Jó éjszakát a görög szabadságnak; jó éjszakát Moldva, Oláhország dicsőségének, jó éjszakát az egész világnak. Engem fel ne költsön senki addig, a míg ismét jó reggel nem lesz, mert én aluszom és nem látok és nem hallok semmit.

A mit pedig mondott, azt híven meg is tartotta; mert attól az időtől fogva csak annyi volt az élete, mint egy örökös álom. A nap nagyobb részét kerevetén fekve tölté s hagyta folyni a világ sorját, a merre épen neki tetszett; soha egy ujságot el nem olvasott, soha senkit meg nem látogatott; nem járt sem vadászni, sem jószágai után látni, hanem egész nap ült, vagy feküdt egy helyen, az egészben csak azt az egy változatosságot követve, hogy egyszer jobb felére a kerevetnek vetette a feje alját, másszor meg a bal felére.

Szerencséje volt az életre való asszony, a ki azontúl maga vezette a jószág ügyeit, szántatott, vettetett, számadásokat csinált, cselédekkel pörlekedett, jobbágyokkal vesződött, építtetett, tatarozgatott; férje miatt ugyan az egész kastélyt elhordathatta onnan s másikat építhetett volna helyébe, csak az ő kerevetéhez ne nyúlt légyen senki.

A gyermekek nevelése is az asszony gondjai közé tartozott; pedig azok lassanként szépen felszaporodtak. Hat fiu és egy leány. Egyik gyönyörűbb gyermek, mint a másik. Anyjuk minden szépre, jóra oktatta őket, taníttatá a fiakat nyelvekre, tudományokra, a leányt zenére, himzésre, házi munkára. Apjuknak mind erre nem nagy gondja volt; ő csak délutánonként szokta maga elé idézni gyermekeit; olyankor kihuzta derekalja alól odadugott kardját, kezébe adá a legnagyobbnak s oktatá az azzal való bánásra, hogy kell a hatvágást, az egyes, kettős és négyes malomköröket, a cselsuhintásokat, a banditadöféseket tenni. Azután sorba vette valamennyit. Ki mennyi ideig birja elforgatni azt a kardot? A ki legtovább elgyőzte, a ki legjobb tanuló volt, az kapott tőle rendesen egy ezüst piasztert.

Valahányszor azután a kardot visszadugta a derekalj alá, mindig elmondá nekik, hogy ez ennyi- meg ennyiszer volt ütközetben, kiket és hogyan vágott le vele, miféle nagy főfő urak viselik még most is a sebeket, a miket attól kaptak? s ezek meg ezek a csorbák melyik ütközetre emlékeztetnek belőle?

Ezeken kívül a jó öreg úrnak semmi egyéb dolga nem volt, semmi más életjelét nem adta, úgy hogy ismerősei nem is úgy kérdezősködtek már felőle, hogy «él-e még az öreg Küriáki?» hanem hogy «alszik-e még az öreg Küriáki?»

Egy szép napon, tavalyi esztendőben, mind a hat fia szokatlan örömtől sugárzó arczczal jött be a vén Küriáki hálószobájába.

– Jó reggelt apám! Szerencsés jó reggel van ma Moldvában és Oláhországban. A hatalmas czár hadai áthidalták a Pruth vizét, jönnek nagy haddal, ágyúkkal, megalázni a török uradalmát, leverni a félholdat a mecsetek hegyéről s kitűzni a kettős arany keresztet Zsófia templomára. Ébredj fel szaporán, keresd elő kardodat, sok csatában győztest, keresd elő a zászlót, viadaltól tépve, mert itt van a reggel!

Talpra ugrott e szókra az öreg hetairita, a láng villogott szemében, villogott kezében a kard is s égre emelt szemekkel adott hálát az Istennek, hogy elhozta ezt a napot, melyen a halottak feltámadnak.

Három nap és három éjjel szólt a guszlicza és a hegedű a bojár kastélyában, nyitva volt az udvar boldognak, boldogtalannak, folyott a bor és az ékes szó, mint a patak. A szép Neszte énekelt hősi dalokat elmult vitézekről, apja oldalán ülve a lelkesült vendégek előtt.

A régi harczrongyolta zászló ki volt tűzve a kastély ablakába, deli ifjak, híres verekedők jöttek magukat beiratni az új szent seregbe, a szép Neszte maga tűzte fel melleikre és süvegeik mellé a szép rézkeresztet, a mely jelvényök legyen a közelgő harczban, hogy ők a szent hitért harczolnak.

Az ősz Küriáki olyan boldog, olyan ifju volt most. Huszonkilencz esztendeig nem csak aludt, de álmodott is; és mindig azt álmodta: ha még egyszer ő résztvehetne azon harczban, mely a román népet felszabadítja s olyan úrrá teszi ismét apái földén, a milyen volt a nagy Bazarád alatt!

A fiuk szép sorban következtek egymás után: a legnagyobb volt huszonöt éves, egy-egy évvel alább a többi, a legkisebbik, Péró, tizennyolcz éves volt, utolsó volt a leányka: Neszte, még alig lehetett tizenhat esztendős.

– Kár, hogy ez is nem lett fiu; szokta mondogatni az öreg Küriáki, mikor akadt valakije, a kivel kedvencz eszméiről beszéljen. Látszik, hogy a természet is eltévedt a két utolsó gyermeknél, Pérót szánta leánynak és Nesztét fiunak. Bárcsak legalább megfordítva volna.

A leányka oly vidám, eleven volt mindig; karcsú, magas, deli termet, barna, keleti arczszínnel, melyen keresztültört az ifju életerő pirja, fejét oly délczegen, férfiasan tudta hordani, éjfekete szemeivel oly bátran tekinteni, sűrű szemöldeinek hajlásában annyi daczos parancsoló kifejezés ült, a mennyi bármely férfit büszkévé tehetne, s ha néha tréfás enyelgésből feltette Péro süvegét ragyogó fekete hajtekercsei fölé, senki sem mondta volna, hogy nem ő a férfi s még azt is elhihette volna, hogy amaz a leány; olyan szelid, ábrándos tekintete, oly halvány arcza, oly méla szemei voltak annak, s irigyelheté szép hugától azt a televér ajk fölött hamvadzó férfias pehelyárnyat, a mi nála hiányzott.

Az is bizonyos volt, hogy Neszte jobban tud lőni, mint Péró, és bátyja jobban ért a zenéhez, mint ő; pedig annak is megfordítva kellene lenni. A jó öreg Küriáki nem győzött eleget csodálkozni titkon és fennhangon e különös tüneményen.

A két legkisebb gyermek kicsinysége óta legjobban szerette egymást, örülni és szomorkodni soha sem szoktak egymás nélkül s ha valamelyiket gyermekéveiben meg kellett büntetni csíneiért, mind a kettő osztozott a büntetésben, mint a legkedvesebb falatban is.

Midőn még nagyon kicsiny kis gyermekek voltak, Péro mindig «kis feleségének» hítta Nesztét és mint valami bizonyos dologról beszélt róla, hogy majd ha ő nagy fog lenni, senkit a világon el nem vesz mást, mint az ő szép kis Nesztéjét. Mikor azután nagy lett, akkor természetesen megtudta, hogy az ilyesmi nem szokás és azután nem hítta Nesztét kedves kis feleségének s nem csókolózott vele annyiszor, s nem vette az ölébe többé és nem nézett óra hosszant a szemeibe, hanem ha azt akarta Neszte, hogy megláthassa, neki kellett őt felkeresni, neki kellett átölelni derekát szép gömbölyű karjaival, neki kellett őt megcsókolni édes piros ajkaival. Az ifju félrekapta száját a csók elől, azt mondva, hogy azt nem jó tenni, a min a leány még jobban kaczagott…

– Jó reggel van fiaim, gyermekeim! monda az öreg, a mint együtt ült velök a dőzsasztalnál a többi lelkesült ifjak társaságában, s valójában jó reggel is volt, mert tegnap este ültek le a lakomához s a hajnal is ott érte őket. Elkezd ránk virradni a nap, ki tudja, mire leáldozik, nem vár-e már reánk a munka? Oszszuk fel azt magunk között. Minél elébb, annál kedvesebb.

Szikráztak e szókra az ifjak szemei, s kiki elmondá, a miről legtöbbet szokott álmodozni.

– Én mellvértes lovag fogok lenni, monda Juón, a legöregebbik, – az rohan súlyosan, mint a hófuvatag, spahik, nizámok szétporlanak előtte. Két gyalogot ér egy lovas, két lovagot egy mellvértes.

– Én meg dzsidás fogok lenni, folytatá testvére Pavlo, a dzsida hatalmas fegyver, áttör az a mellvérten is, s karddal és szuronynyal mérkőzik.

– Én majd csak gyalog harczolok, sietett beszélni Sándor, – gyalog vitéz dönti el az ütközetet, gyalog vitéz harczolhat Byzancz falai alatt, az tűzheti fel legelébb a zászlót az elfoglalt sáncz tetejére. A lovas csak távol nézi. Én gyalog sereggel tartok.

– Tréfa mind ez; vevé ki a szót testvérei szájából Leo; – ágyú a legnagyobb úr az ütközetben, az előtt hajol meg gyalog és lovas; pánczél és sisak, kard, kopja, vitézség az ellen meg nem véd; én pattantyús leszek. Ti még mind alusztok akkor, midőn az én süvöltő tekéim leverik a holdat a büszke mecsetről s rést törnek a kapun a sápadt ellenség városába.

– Én nem kötöm magam senki parancsához, monda Euthym. – Én szabad csapatot fogok vezényleni, bekalandozom vele az ellenség vidékeit, akkor ütve rajta, mikor még nem is álmodja, hogy ellenség van közel, körülrajongom vele táborát, elfogdosom portyázóit s nem engedem neki, hogy álomra fordítsa éjszakáját.

Az apa mind az öt ifju beszédét igen helyesnek találta; mind hősök, mind hirhedett vitézek fognak lenni, dicsőséggel, diadallal halmozzák el neveiket, szabadságot és jóllétet szereznek Oláhországnak. Péro ott ült az asztal végén, hátát a szék karjának vetve és hallgatott; Isten tudja hol kalandozott a lelke most is.

– Hát te Péro! szólt hozzá az öreg, hát te mit fogsz tenni a harczban?

Az ifju felveté szemeit, nagyot sóhajtott és azután azt felelte:

– Én szeretném, ha lelőnének a legelső ütközetben.

Péro szomorú mondása egészen lehangolta a társaság kedvét, egy-egy bátor vitéz érintetlen poharába nézett és elgondolta, hogy az a piros nedv abban az ő vére is lehetne.

– Ejh, mit hallgattok egyremásra! kiálta fel a vén bojár, ez a gyermek nem született fiunak, jőjj Neszte, kedvesem, vedd a guszliczát és lelkesítsd fel ezeket a jó ifjakat: a te szívedben van férfilélek. Légy te a lelkesítő, midőn mások harczolnak. Te meg fiu sóhajtozz ott, a hol mások diadalt ülnek.

A leány titokban megszorítá Péro kezét, lopva rá is nézett, azután maga elé vevé az ezüsttel kivert hangszert, melynek húrjai oly búskomor zengéssel kisérik a mondott éneket. Remekül tudott rajta játszani.

– Meghallgatjátok a szép Lienka regéjét?

– Halljuk! halljuk! szóltak mind a férfiak, s kiitták hevenyében poharaikat, hogy azután ne zörögjenek velük s kiki elhelyezé magát karszékébe, fejét tenyerébe, még a haját is félreigazítá, hogy jobban hallhasson.

Szép Neszte még egyszer és soká nézett Péro szemeibe, mintha azt mondta volna neki: azért énekelem most ezt a dalt, mert ez te neked úgy tetszik, ezt szereted legjobban mindannyi közt.

Itt félbeszakasztá az éneket Neszte, s mintha a hangot megtagadta volna a szív, csak a guszlicza húrjain verte a dallam zenéjét.

– Tovább, tovább, mondjad tovább a dalt! szóltak innen is, onnan is.

Neszte ránézett Péróra, mintha kérdené tőle: «mondjam?»

Csak azután folytatta.

– Szép dal, érzékeny ének! szólt a vendégek egy része.

– Rossz dal, nem mára való! kiálta a másik. Maga Küriáki is és öt nagyobb fia is mind ez utóbbi véleményen volt; csak Péro hallgatott. Ez volt a legjobb birálat.

– Nem ilyen leverő dalok kellenek mára, – szólt Küriáki. Ma tűztük ki a zászlót az ozman uralom leküzdésére; ma Castriota Györgyről és Thermopylaeről énekelj nekünk, ne Várnáról és levágott fejekről.

A vendég urak nagy hamar kezdtek maguk vígabb nótát s egy óra mulva feledve volt szép Lienka és az egymást csókoló halálfők és a többi bohó beszéd…

II.

Ő kegyelmességeik és méltóságaik az orosz fővezérek méltóztattak kegyelmesen átvenni zálogba a nagy Bazarád birodalmát. Azt mondták, hogy a kegyetlen pogány török uraktól veszik azt zálogba, és Európa nagy hatalmas álladalmai sokat beszéltek arról, hogy bizonyos fejedelemségek, melyek itt meg itt vannak, tulajdonképen kié legyenek?

Az ősz Küriáki Sándor ott volt régen mind a hat fiával a főhadiszálláson s felajánlá a szabadító harczra vérét, vagyonát és gyermekeit; nem ismert magánál boldogabb embert, a midőn a vezérek egyike zászlója alá fogadta az általa és fiai által toborzott önkéntes sereget, öröme tetőpontját érte azonban, midőn még azzal is megtisztelték, hogy kastélya egy csoport rendezetlen kozákságnak tétetett főtanyájává, a kikről való gondoskodás egészen nemes áldozatkészségére lőn bizva.

Mindenkinek kijutott a maga osztályrésze a várt nagy munkára, a parasztok vágták az erdőkön a hidnak való fákat, melyen át fognak majd a szabadító hadak hajdani Macedonia szent földére nyulni, a némberek készíték előre a tépést a hősök drága sebeire, az úrnők hímzették a zászlókat arany jelvényekkel.

De hát a nőnek nincs nagyobb hivatása harczok idején, mint tépést és zászlót készíteni, hát azon dicső munkának minden öröme, minden fáradsága csak a férfiak számára van fenntartva?

Ez a gondolat bántotta szép Neszte szivét, ki nem nézhette el nyugodtan, mint készülnek bátyjai csatára és neki itthon kell maradni.

Egy napon orosz tábornok látogatta meg Küriáki kastélyát, érdemrendektől ragyogó agg vitéz, kinek tiszteletére ünnepet rendeztek az egész környéken.

A tábornok nagy magasztalásokkal halmozá el a derék bojárt és családját, külön-külön mindegyik fiuval kezet szorított, biztosítá őket, hogy egy esztendő mulva ki őrnagy, ki ezredes fog lenni, neveiket olvasandja az egész világ a császári ukázokban, herczegi, grófi czímet kapnak, s látni fogják saját szemeikkel a harczot Byzancz falai felett, még részt is vehetnek abban.

Hogy emelkedett, hogy hullámzott e szókra a leányka keble! a férfiak annyi szépet, nagyot fognak tenni!

– Uram, hadd szolgáljak én is ezen szentelt harcznak! szólt, nem bírva vágyait többé visszafojtani.

– Szolgálj, te drága liliomszál! válaszolt mosolyogva az ősz katona, te buzdítsd a lankadókat, te ápold a sebesülteket, ez a nők szép hivatása.

– S egyéb nem volna-e? nem tehetnék én semmit egyebet? Hát ha elmennék kémül az ellenség táborába?

Megdöbbentek mind e szóra.

– Oh leány, az nem tréfa dolog. Kém számára nincs irgalom, ha elfogják, hiába akkor szép szemeid, hiába deli termeted, piros arczod, édes ajkad! Mind a halálnak adják azt. A kém sorsa irtózatosb, mint a katonáé.

– Nem félek én attól; észszel sokat fel lehet emelni, a mit kézzel nem. Anyám lengyel leány volt, én oly jól tudok lengyelül, mint a ki annak született. Átmegyek a török táborba, ott sok előkelő tiszt van, a ki születésre lengyel. Átöltözöm férfinak s azt mondom, én is lengyel ifju vagyok, a ki szökve jöttem oroszok táborából. Igy szívesen látnak ottan. Ha egyszer mindent megláttam, megtudtam, ismét visszaszököm, nem kell engemet félteni.

A testvérek nem tanácslák ezt a munkát, de a tábornok és Küriáki el voltak ragadtatva a jó ötlet által, s a bojár rögtön férfiruhát szabatott a leányának, szép aranyos ulánöltönyt. Mint illett karcsú termetére e férfiöltöny, szép piros prémezetével, aranyos czafrangjaival.

Midőn gyönyörű hosszú haját levágták kurtára, ott volt Péro is és sírt miatta, s a földre hulló szép fekete fürtöket mind összeszedegeté és elrejté keblébe. Azokon keresztül járja meg szivét a golyó egykor!

A tábornok maga adá utasításul a leánykának, hová és merre forduljon? testvérei elkisérték a Duna innenső partjáig, ott egy meghitt révészük felvette őt csónakába, s átszállítá a török partra.

– Miért nem mehetek én veled? sóhajta Péro s búsan tért bátyjaival haza, midőn a szép karcsú alak a tulsó part füzei között eltünt.

III.

Össze-vissza járta az átöltözött leány a török táborhelyeket, ügyesen behizelgé magát leleményes ötleteivel a legfőbb tisztek bizalmába, megismerkedett az ozman sereg minden titkaival, gyöngéivel; kitudta, hol legvédetlenebbek az átjáratok a folyón, mely pontokat erősítenek legjobban? hol állnak a rendes, hol a rendetlen csapatok, kik szolgálják az ágyúkat? hol tartja az ellenfél lőszer és élelmi készleteit?

A török táborban nem igen nagy gond volt a titoktartásra, kémlelődhetett, a ki akart. Görögök, bolgárok, bosnyákok hemzsegtek a tábor körül s még a katonák tarsolyait is kikutathatták: hány töltény van bennök?

Mind erre nem nagy gondja volt a fővezérnek, hiszen egyetlen intézkedésével haszontalanná tehette a kémek minden fáradozásait. A jobb partról minden legkisebb csónakot elhordatott a vár alá s így az ő tudtán kívül senki sem mehetett át a Dunán.

Egy napon épen Dsurdsuban volt Neszte, s a kávéház előtt több fiatal tiszttel szivarozott szép kedélyesen, s tetszett neki kacsingató szemeivel zavarba hozni az előttük elsétáló örmény nőket; a midőn a sajátságos dobpörgés tudatá velük, hogy valakit veszteni visznek.

Ez a háború idején nem valami rendkívüli dolog. A katona valami csínt talál elkövetni, mulasztást tesz, vagy engedetlenkedik, ott nincs más orvoslat, mint a halál. Megszokott mindennapi eset az.

Újabban érkező bajtársaik tudaták a kérdezőkkel, hogy ezuttal nem katonát, hanem kémet fognak főbe lőni. Valami oláh átjött csónakkal a tulsó partról, minthogy nem akarja megvallani, kiért jött át? most őt magát fogják főbe lőni.

– Ah ez már érdekes. Ezt szeretem, ha ilyen gaz ficzkót küldenek haza, szólt egy ifju renegát; ennek megnézzük a temetését.

Többen felkeltek e szóra, s hítták magukkal Nesztét, nem akar-e e csinos látmányban részesülni. Meglehet, hogy az oláh féltében majd kivallja az árulót. Milyen jó mulatság lesz az. Jőjjön velünk.

Neszte kénytelen volt velük menni, ha el nem akarta árulni magát.

Az ifju renegát már karjába is ölté kezét, s nem lehetett vonakodnia többé, együtt kellett velök mennie a vesztőhelyre.

Együtt értek oda a kisérő menettel.

Elől egy csoport redif, hátul másik, középett hátrakötött kézzel a nyomorult kém, ki lecsüggesztett fővel ment kikerülhetlen halála elé.

Neszte megdöbbenve ismerte meg az embert. Ez az ő révésze, ki bizonyosan érte jött át.

Az ember lecsüggesztett fővel haladt el mellette. De ha fel találja egyszer emelni fejét, s arczának egy önkénytelen jelével elárulja, hogy ismerőse, mi fog történni akkor?

Az embert odaállíták egy leégett ház fala mellé, odakötötték a czölöphöz, hogy össze ne roskadjon, mi előtt meghalna, s akkor mondák neki, hogy tartsa fel a fejét, hogy szemeit be lehessen kötni.

Az gépszerüleg engedelmeskedett.

És a mint arczát fölemelte, első tekintete Neszte alakjával találkozott, s a boldogtalan ember halálos kétségbeesésében önfeledten elkiáltá magát:

– Ott van?

– Ki az? ki az? kiálta egyszerre minden ember.

– Az ott, a ki a másik karjába fogózik; monda az oláh.

Neszte gyorsabban az átvillanó gondolatnál kapta ki a karját a renegátéból s gyorsan rá mutatott:

– Te vagy az!

Ez oly zavarba jött e váratlan ráfogásra, hogy egy szót nem birt mentségére mondani. Úgy meg volt lepetve és zavarodva, hogy a ki ránézett, bizvást őt tarthatta a vádlottnak.

A hadbirák rögtön elvették a renegát kardját, feloldozák a révészt s mind a kettőt vitték a hadtörvényszék elé szembesítés végett. A tisztség ment utánuk.

Neszte számára csak egy pillanat sem volt elveszteni való. A legelső szónál ki fog világlani a tévedés, melynek gyors és bátor előidézésével néhány perczre megszabadítá magát s akkor veszve van.

Egy utczafordulónál sikerült neki társaitól elmaradhatni, s a városon keresztül lejutni a Dunáig.

Az egész parton egy elhagyott csónak sem volt. Valamennyi bárka mind a vár alá volt hordva, szoros őrizet alatt.

Nem volt sokáig gondolkozásra idő.

Hirtelen lehányta magáról nehéz férfiöltözetét; a hosszú sarkantyús csizmákat, az akadályozó, feszes vállrózsás egyenruhát, mely az úszásban gátolná, s alig volt készen vele, midőn már látta a városból előnyargaló lovasokat, kik üldözésére voltak kiküldve s szitkozódva kiáltozák, hogy álljon meg!

– Isten velem! sóhajta a leány, s gyorsan a folyamba veté magát.

A víz alatt úszott egy ideig, a míg egy miatyánkot elmondott, és azután egy üdvözletet, végre egy hiszekegyet is kitartott s csak az ámennél merült fel ismét a vízből lélekzetet venni.

A mint szép feje kibukott a hullámok közül, tíz húsz lövés dördült egyszerre a parton, az üldözők golyói ott körüle csapódtak le a vízbe, némelyik megugrott s végig pattogott szemei előtt, nagyokat csúsztatva a rugalmas vízszinen.

– Utána! utána! kiáltoztak más oldalról s a vár alatt ladikokat oldoztak el, s üldözésére eredtek százan meg százan.

A Duna meg volt áradva nagyon, a túlpart nem látszott az úszó előtt s az erőszakos keleti szél úgy hányta-vetette a habokat, mint a tengeren; a merész leány majd elbukott közöttük, majd újra felemelkedék, s ilyenkor mindig hallhatá az utána lőtt golyók melancholicus fütyölését.

A kétségbeesés megkettőzteté erejét, izmos fehér karjai előtt utat engedett a visszatorló hullám, úgy úszott, oly gyorsan, oly ügyesen, mint egy a nereidák közül, mint egy délczeg nymphája a vizeknek, kit a faunok üldöznek.

A szél egyre erősebben vetemült a habok ellen, a víz moraja mindig jobban zúgott az úszó fülében, nem hallotta már üldözői szavát, sem a lövéseket; nem látott már semmit maga előtt, csak a végtelen kékes zöld egyetemet, mely olyan, mintha a víz és az ég volna együtt; félig öntudatlanul, csupa életösztönből vergődött még tovább, mindig jobban elfogyó erővel, mindig jobban növekedő hatalom ellen.

Maga sem tudta, mint jutott a tulsó partig? Csak azt vevé észre, hogy ott fekszik az iszapos homokban.

Erejét a fárasztó küzdelem és rémület annyira elfogyasztá, hogy nem volt képes azon fekvéséből elmozdulni, hanem csak úgy nézte, mint választják a tulsó parton álló lövészek czéltáblának s a golyók hogy csapkodják fel a port és iszapot jobbra-balra körülötte; csak úgy hallgatta süvöltéseiket, és nem bírt előlük tovább futni, hanem bezárta szemeit, hogy legalább ne lássa halálát.

E pillanatban úgy tetszék neki, mintha lódobogást hallana háta mögött; szemei zárva voltak s úgy érzé, mintha valami rémkéz fogná azokat, hogy ne birja kinyitni. Valaki nyilván odament hozzá, s megfogva két vállánál, elhurczolá a parti bokrok közé.

Ott azután elkezdte még rajta levő ruháit letépni.

Erre felsikoltott a leány, s egyszerre magához tért; tán ha halva lett volna is, meg kellett rázkódnia e szentségtörésre.

Egy emberséges kozák állt háta mögött; lova kantárját hóna alá véve. Ez megsejté a parton fekvőt, azt hitte, hogy meg van halva s sajnálta ott hagyni a jó ruhákat rajta.

– Hát te élsz? kérdé nagyon megboszankodva Nesztétől, midőn tapasztalá, hogy az még beszél.

– Szabadíts meg, súgá Neszte, én a gazdag Küriáki fia vagyok, szökve jövök mint kém törökök táborából, vigy engem parancsnokodhoz, nagy jutalmat fogsz kapni.

– Te gazdag bojár fia vagy, szólt a kozák furcsa mosolygással. Jer hát, ülj fel hátam mögé, majd elviszlek parancsnokomhoz.

Azzal felvette Nesztét nyergébe, a háta mögé s belovagolt vele a parti erdők sűrűjébe; mikor a csalit sűrűjében voltak, visszafordult hozzá és vigyorogva monda:

– Te ugyan nem fia, hanem leánya vagy annak a bojárnak, s én azt mondom, hogy nekem nem kell te érted más jutalom, mint te magad.

A leány elborzadt e szókra; sírt, könyörgött, kérte a vad harczfit, hogy ölje őt meg inkább; az csak kaczagott minden szavára. A leány végre úgy tett, mintha engedne, átölelte kezével a harczost s azzal kirántotta pisztolyát öve mellől s úgy lőtte keresztül egy percz alatt, hogy az hanyatt esett nyergéből előle.

Elborzadt, midőn azt tevé, megölte a hatalmas czár egyik fegyverviselő bajnokát. Talán valami jó vitézt, a ki sok csatában győzött. Hogy fog róla számot adni?

A hullát eltakarta falevelek közé, a lovat elbocsátá szabadon, csak egy pisztolyt tartott meg magánál, s úgy indult utat keresni az erdőn keresztül.

Valahol azután pásztoremberekre talált, azok elrejtették gunyhójukba, engedték magát kipihenni s még azon éjjel útba igazították azon helység felé, melyben Küriáki lakott.

* * *

Egész éjjel, egész nappal ment a leány, hogy szülői lakát feltalálja. Szép alkonyi idő volt, midőn a faluhoz ért, melyben atyja lakott. Az aranyos nap épen kastélyuk háta mögött ment le, s a fényes sugárok keresztülvilágítottak az üvegtelen, rámátlan ablakon.

A leány megdöbbenve állt meg ottan. Leégett rom volt az, a mit látott, a kastély tetője, apró tornyocskái mind le voltak rontva. Ki cselekedte ezt?

Egy vén jobbágy jött ki a faluból, az megismerte a leányt, sírva ment hozzá és megcsókolta kezét.

– Áldott kisasszonyom, jó hogy oda voltál, de rossz, hogy visszajöttél. Gonosz hír van itthon. A míg odajártál, a vén Küriáki összekapott a kozák urakkal; azt mondják, azon, hogy poharazás közben ő ivott az orosz dicsőségért, s azok nem akartak inni az oláh nemzet szabadságaért, sőt azt mondák, hogy az oláh katonákat át fogják hajtani a Pruthon. Egyik szó a másikat adta, végre a kozák urak megharagudtak, vasra akarták verni atyádat, hogy majd elküldik Szibériába. Testvéreid nem türhették, kiverték a kozákokat a kastélyból s bezárták a kapukat.

Az öreg kénytelen volt megpihenni, hogy szemeit törölgesse.

– Tovább, tovább, sürgeté a leány, mi történt azután?

– Jobb volna, ha nem hallanád soha. A kozákok röppentyűket hoztak a kastély ellen, azokkal felgyujtották a kastélyt. Mikor minden lángban volt belül, akkor atyád és testvéreid kénytelenek voltak kirohanni és harczot kezdeni az udvaron. Egymás után estek el hős testvéreid.

– Péro is?

– Péro maradt utoljára. Az öreg Küriáki átkarolva őt két kezével, úgy könyörgött, hogy csak ezt az egyet hagyják meg neki, s a puska elé állt, mely Péronak volt szegezve. Jól volt megtöltve a fegyver. Az a golyó mind a kettőt lefektette.

– Pérot is! sóhajta a leány s nem hallgatott azután az öreg jobbágy szavaira, csak nézett sokáig az elpusztult rom felé, mintha valami élő virággá vált volna, a mely gyökeret vert ottan.

A szép naplementet rút zivatar követte. Ez a zivatar zúgó szelével, csattogó mennyköveivel új eszméket adott a leánynak. A legnagyobb szélzúgásban, fergetegben megindult azon útra, melyre nagyon jó kisérő a menykőhullás és zivatar.

* * *

Az orosz tábornok nem tudott semmit a balsorsról, mely a Küriáki családot érte. Neki mindennap csak azt lehetett hallani tisztjeitől, hogy az oláh nép rokonszenve nagy. A főurak nem óhajtanak egyebet, mint hogy szolgálhassanak s a köznép boldognak érzi magát, ha a kedvükért éhezhet.

Azt ellenben megtudá török foglyoktól, hogy a kémül küldött Küriáki leány egy szép napon megszökött a török táborból, a Dunát merészen keresztülúszva s így semmit sem talált természetesebbnek, mint Neszte megjelenését a főhadiszálláson nehány nap mulva.

A leány mindenről legjobban volt értesülve. Ismerte a törökök hadi erejét, hadviselési terveiket, sánczaik kiterjedését. A tábornok egész körülményesen megtudott tőle mindent.

Az adatok a legkisebb részletekig pontosak voltak, csupán egy hiányuk volt: az, hogy nem voltak igazak.

Három nap mulva Oltenicza nevét irták be az oroszok önvérükkel a történet könyvébe.

Egy vérhullásban gazdag, dicsőségben szegény nap volt az reájuk nézve.

A balpart egyik legmagasabb dombján állt egy női alak és nagy gyönyörűséggel nézte onnan az ütközetet.

És midőn az orosz hadtömegek csendesen haladtak előre a törökök rejtett tűztelepei felé, oly örömmel tekinte utánuk, mint szerelmes hajadon vőlegénye szemébe: – menjetek, menjetek! susogá.

És midőn megnyíltak az ellenfél tűztelepei, halált, átkot okádva az orosz hadsorokra, a hölgy szemei villogtak a vad kéj miatt, kezeivel tenyereibe tapsolt!

Most egy egész csapat kozákot sodornak el a rejtett kereszttűz kartács-golyói: úgy elseprik őket a föld színéről, mint a jégeső a törékeny kalászt. Az oroszok nagyon rosszul voltak értesülve ellenségeik dolgai felől s e csalódás sok jó vitéz életébe került.

A leány úgy nevet, úgy kaczag! s kezével csókokat hány az öldöklő ágyúk elé…

* * *

Egy év mulva, hogy a fejedelemségek törvényes urai visszatértek tartományaikba, a Küriáki családdal rokon főurak tudakozódni kezdtek a szerencsétlen család balsorsa felől.

Megtudták, hogy Küriáki egyetlen leánya élve maradt, s jelenleg az isteni irgalomról nevezett szent szűzek kolostorának oltalma alatt van.

Ott felkeresték. Az apácza-fejedelemnő megmutatta a leányt. Ott térdepelt az oltár előtt. Az ismerősök mondák, hogy várni fognak, míg imáját elvégzi, s azután szólanak vele.

Az alig lehetséges, monda a fejedelemnő; a szegény leány elméjét valami szent háborodás fogta el, hihetőleg azon borzalmas végzet benyomása miatt, mely családját érte. Huszonegy óráig naponként ott imádkozik a kápolnában, és csak akkor omlik össze, midőn néha elnyomja az álom. Azon nyolczezer ember lelkeért imádkozik ott, kiket Olteniczánál saját kezével megölt, apja és testvéreiérti boszúból. Ez rögeszméje. Csak olyankor van nyugalma, ha imádkozik, máskor kétségbe van esve; ezer meg ezer vonagló holttestet lát maga körül, oly elevenen, hogy a haldoklók torzarczait egyenkint le bírja irni kínzott képzelettel, s míg ajkai rebegik: Istenem, Istenem, irgalmazz! szemei úgy ragyognak a düh örömétől!

Az ismerők áhitattal vonultak vissza s hagyták a leányt Isten zsámolya előtt.

Jó helye van neki ottan.

AZ AKHTIÁRI FOGOLY.

A nagy Katalin czárnő idejében még Akhtiár csak egy rongyos tatár falu volt a Fekete-tenger partján, a hol szegény kereskedő s még szegényebb földmíves nép lakott.

A hatalmasan hangzó név «Szebasztopol», mely «uralkodó várost» jelent, csak a mult historia emléklapjain élt még, mint egy más világrészben épült, elpusztult város emléke.

Azok a hatalmas várfalak, a szép kikötők, a bámulatos vízvezetők, a három, négysoros ágyús kőbástyák még gondolatban sem léteztek, mind azok helyén igen békésen legelésztek a kecskék, s ágyúra sem volt szüksége, a ki a kikötőt keresztül-kasul akarta járni.

A krimi félsziget lakosai tatárok voltak mind; a kevés zsidó és örmény őket ismerte el felsőbb nemzetnek, s a görög kalmár szépen megsüvegelte az utczán a Kalga szultánt, ki az uralkodó khám helyettese levén, szanaszét járt az országban, igazságot szolgáltatni.

Most e jelentéktelen Akhtiár helyét nagy népes város foglalja el, melynek utczáit hónapok óta golyókkal bélelik a franczia és angol ütegek, s falai alatt vívja négy nemzet a szakadatlan harczot, melyhez hasonlóról Homer óta nem irtak a költők.

Az egész tartománynak összes népessége alig egy harmadában tatár most. Orosz és görög telepítvények lepték el a félszigetet. Két harmada a tatárfajnak kivándorolt a cserkeszek közé, a többi hegyei közé húzta magát. A nagy fejedelmi városok alászállottak egészen, Bakcsiszerályban ha egy ház összeomlik, soha sem épül fel újra, s a nagy fejedelmi palotát körülnövi a fű.

Mennyi szomorú dolognak kellett addig történni, a míg egy egész ország ilyen változáson keresztül ment! Mennyi könybe, mennyi vérbe kerültek azok a falak ott Akhtiár gunyhói helyén!

Lássunk egy történetet a sok közül.

* * *

Midőn még a nagy Katalin czárnő uralkodott minden oroszok felett, történt, hogy egy hűvös őszi reggelen korai dobszó voná magára Szent-Pétervár utczái figyelmét.

A sajátszerű, rövidre szaggatott dobverés ismerős hangjaiból mindenki jól érté, hogy valami súlyos büntetés fog végrehajtatni ez órában.

A téres, tágas utczákon, egy csoport alabárdos férfi zárt négyszögű csoportja közepett, egy fehér ruhába öltözött női alak haladt végig, ingatag, roskadozó léptekkel, hosszú selyemszőke haja elefántcsontnál fehérebb vállait takarta, mikről félig le volt csúszva a könnyű lengeteg öltözet; nagy eleven kék szemeit csak néha veté föl, hogy széttekintsen a rábámuló tömegen; hogy tekintett ilyenkor félre minden ember, nehogy ismerősnek tessék azon nő előtt.

Ezen nő Palukhin herczegasszony, tegnapelőtt még egyike a legünnepeltebb delnőknek, kinek palotáját a legelső főurak látogatták, kinek egy nyájas pillantásaért, egy mosolyáért epedtek a birodalom legdaliásabb lovagjai; ki bejelentetlenül léphetett bármikor a czárnő palotájába s egy szó tőle többet ért pártfogásul, mint tíz esztendei érdemteljes szolgálat.

És most mezitláb, egy hosszú fehér ingben lépdel végig az utczákon a veszélyhirdető dobszó mellett, s a kik találkoznak vele, – főurak és délczeg imádók, – félrefordítják arczaikat, mikor rájuk tekint.

Mit véthetett oly rövid idő alatt?

A boldogtalan nő! Egy estélyen azon könnyelmű szót szalasztá ki ajkain, hogy ő legszebb asszony egész Oroszországban, hogy ő szebb, mint maga a czárnő!

Valóban ez igen nagy vétek volt. Megsérté nemcsak a czárnőt, de megsérté a nőt! megsérté nemcsak a koronát, de megsérté a főt, mely azt viseli.

Katalin volt birodalmának első hölgye, első és legszebb! Minő bünhődésre lehet érdemes a vakmerő, ki magát elébe helyezni merészli?

Kétszáz kancsukaütést fog kapni a piacz közepén. Kétszáz véres csapást arra a finom, bársonysíma bőrre, a melylyel oly vakmerőn dicsekedett. Meg fog korbácsoltatni azoknak szemei láttára, kik előtt elbízottan dicsekvék, hogy lássa mindenki, miszerint csak por és töredékeny anyag minden szépség, mely az uralkodónő egy tekintetére összeomlik.

Azután nyelve ki fog vágatni. Ez a vakmerően dicsekedő nyelv. Soha nem fog az többet szólni semmit, ki e sértő szózatot kimondá.

És számüzetni fog örökre, hideg Szibéria jéghegyei közé. Ott töltse örömtelen életét, nem látva mást, mint nyomort és osztozva abban.

Ez volt a vakmerő vétkes itélete.

A piaczon roppant néptömeg várta a szokatlan látványt. A büszke herczegnőt mindenki ismeré, kiváncsiak lehettek rá, hogy fog neki esni ez a szokatlan helyzet.

A tér közepén magas állvány volt emelve, azon állt a bakó legényeivel, a körül levő házak ablakai mind bámuló emberekkel voltak megrakva.

A herczegnő maga felment az állványra, nem kellett neki segítség. Még egyszer szétnézett onnan, még mindig azt hitte, hogy kegyelmet fog kapni, még mindig remélte, hogy annyi száz meg száz ismerős, rokon és imádó közül akad valaki, a ki Katalin lábaihoz vesse magát s lekönyörögje róla az irtózatos büntetést.

Hasztalan. Nem látott senkit ott körül, csak a részvétlen tömeget, mely bámulni jött ide, mint korbácsolják meg a birodalom legszebb delnői egyikét.

A hóhér odalépett hozzá, megragadta vékony fehér ingét, egyet rántott rajta, a gyönge patyolat ketté hasadt durva kezei között, s a szép delnő fehér tagjairól kétfelé foszlott az öltöny; kitárva gyönyörű termetét a tömeg bámulatának.

A delnő csak ekkor sikoltott fel. A sértett szemérem felijedő érzetével kapott tépett patyolatja után, hogy azzal keblét újra betakarja. Azon pillanatban megragadta mind két kezét az egyik hóhérlegény, egyet csavarintott rajta, két kezét a nyaka körül szorítá, a szép hölgyet hátára emelve. A hóhér lemetszé az omlatag szép szőke fürtöket, mik a földet seperték fejéről leomolva, azután kezébe vevé a csomóra hurkolt korbácsot, ezt az irtózatos büntetési eszközt, egyet lépett hátra, két kézre fogta a kancsukát, megcsóválta azt a feje fölött, hogy szintúgy fütyölt a levegőben s teljes erővel bocsátá azt le a gyöngéd habkönnyű termetre…

… Már most ne nézzünk ide.

Az iszonyatos büntetés végrehajtatott a herczegnőn. Kiállotta azt és nem halt bele.

Nagy befolyású rokonainak mégis sikerült annyit kieszközölni, hogy a büntetés második része ne teljen be rajta.

Nyelvét nem vágták ki.

Hanem meg kellett esküdnie, hogy olybá veendi ezentúl, mintha már meg volna nyelvétől fosztva, és soha egy szóval el nem árulja, hogy beszélni tud, hanem holta napjáig némának tetteti magát; nyelvének hasznát nem veendi, mert legyen bár az a szó imádság, a mit kimondott, azon órában végre fog hajtatni rajta a borzasztó bünhődés. Tehát beszélni elfelejtsen.

Azután feltették őt a befedett szánra, mellé ültettek egy fegyveres drabantot, elbocsáták őt az útra.

Minő ismeretlen útra? Hol van annak a vége? Mi vár ottan reá? Arról senki sem tud semmit: mert a kik onnan valaha visszajöttek, hallgatnak róla, mint a megholtak.

Hihetőleg Szibériába vitték. Senki sem kérdezősködött felőle többet.

Ugyanaz évben történt, talán pár hónappal később, hogy egy magas állású ifju egyikében az udvari báloknak kissé többet találván magához venni a pezsgőből, mint a mennyit megbírt, a tánczteremben, épen a keringő alatt úgy eltalált szédülni, hogy a terem közepén elesett s tánczosnéját is magával rántva, azt ez által igen botrányos helyzetbe hozta.

Ez ifju ember neve volt Korzky gróf.

Alig állt ki a tánczsorból, midőn a czerimoniamester kiszólítá az előszobába. Ott egy úr várakozott rá, a ki felkérte, hogy jőjjön vele egy szóra az őrterembe.

Az őrteremben megkérték, hogy legyen szíves átadni a kardját, s nézzen ki egy perczre az udvarra, majd ott mutatnak neki valamit.

Az udvaron mutattak neki egy befedett szánt. Felszólíták, hogy üljön csak be egy kissé.

Negyven nap mulva azután kiszállhatott belőle – az Urál hegyek között.

Mint kisebb vétségű bűnös, nem küldetett a bányákba, hanem mindazon jókban részesült, a miket Sziberiában szelidebb bánásmódnak neveznek.

Megengedtetett neki, hogy ha jobbnak nem találja a főtisztek valamelyikénél szolgálatba lépni, mint magánszolga, vagy inas, a telepítvényesek közé állhat, vagy folytathat valami mesterséget, lehet vadász is, ha akar.

Korzky pedig csak egy mesterséget tudott, hölgyeknek udvarolni. A többiből nem hitte, hogy megéljen.

E miatt szüntelen a kormányzó nyakán volt könyörgéseivel, hogy eszközölje ki, miszerint visszamehessen Szent-Pétervárra; úgy is tudja, hogy csak tréfáltak vele, midőn egy időre ideküldték, már azóta bizonyosan útban is van a parancs, mely őt visszahívja.

A kormányzó megunta végre az örökös rimánkodást s azt az indítványt tette az ifju gróf előtt: hogy ha meg akarja érdemelni a hazaszabadulást, erre következő módot ajánlhat neki.

Van itten egy elitélt asszony, a kinek holta órájáig nem szabad egy szót kiejteni száján. Vállalja fel magára a gróf e nő feletti őrködést. Az borzasztó büntetésnek néz eléje, ha elárulja magát, de a gróf haza szabadul, ha a nőt rá tudja venni, hogy az megszólaljon.

A némber elég csinos és szép, a munka nem háladatlan, az úrfinak úgy is ez a mestersége, tehát próbálja meg, ha szóhoz bírja-e hozni ezt az asszonyt?

Korzky elfogadta az ajánlatot, mely miatt mi a kormányzót épen ne tartsuk valami kegyetlen embernek, sőt inkább igen mulatságos ötlet volt az tőle, hogy ezt a fiatal embert így lerázta a nyakáról, olyan feladatot bízván reá, a minek valószinüleg nem lesz soha vége, mert a nő bizonyosan el nem árulja magát az ő szép szemeiért.

Gróf Korzky nem volt rút ember, sőt mikor a haját felbodrozták s fényes feszes egyenruháját ráadták, még szembe is tünhetett.

Itt ugyan nem igen akadt egyéb hajfodrozója a kegyes zivatarnál, mely kivált ha nagyon ajándékozó kedvében volt, még jégcsapokat is akasztott az ember hajára és szakállára; egyenruhája sem volt valami bámulatra méltó, készülvén az durva barna posztóból, melynek szabad volt sarkáig érni; mind a mellett könnyű volt az ifju úrnak magát tetszetőssé tenni a száműzött herczegasszony előtt. A közös balsors igen gyorsan közel birja az embereket hozni egymáshoz; az ifju gróf igen szépen tudott beszélni, az ifju herczegasszony pedig igen szépen tudott hallgatni.

Csak hallgatni. Ha az ifju azt vallá neki, hogy mennyire boldogtalan, a herczegnő csak könyei által felelt, hogy ő is az: s ha az ifju lovag azt mondá, hogy mind a mellett ő még is milyen boldog, mert a világ legrútabb vidékében a világ legszebb asszonyát láthatja, akkor a delnő mosolyával felelt, hogy ő is olyan boldog, s ha végre az ifju azt mondá neki, hogy ezen boldogsága nagyobb lenne ennél a világnál, ha a szép asszony az ő epedő kérdéseire csak egy picziny-picziny kis «igen» szócskával válaszolna, akkor az lesüté szemeit, és megszorítá az ifju kezeit, a miből az érthetett eleget, ha esze volt; de azt a picziny-picziny «igen» szócskát még sem mondotta ki.

Már pedig gróf Korzky feltette magában, hogy ennek az asszonynak meg kell szólalni, akármibe kerüljön is; még ha nőül kell is őt vennie. A férj előtt lehetetlen, hogy valaki némát tudjon játszani.

A mit kigondolt, azt meg is tette. Megkérte a szép asszony kezét. Tudni kell pedig, hogy Szibéria vármegyében nem igen szokott valakinek apja anyja jelen lenni, a kitől annak a kezét meg lehessen kérni, hanem e végett szokás egyenesen a kormányzóhoz folyamodni, ez itt mindenkinek atyja és gondviselője.

A kormányzó helybenhagyá az ifju gróf szándokát s atyai határozata szerint tudatá Palukhin herczegnővel, hogy Korzkyhoz fog feleségül menni.

Az nem jön kérdésbe, hogy hát ő mit szól hozzá? a kormányzó így akarta, így kell történni, a statusnak érdekében áll, hogy Szibéria népessége szaporodjék, úgy is csak minden tíz férfira jut egy asszony, itt tehát asszonyszemélyeknek a kegyetlent játszani nem szabad. Menniök kell, mihelyt kérőjük akad.

Az esküvő keresztyéni szertartással ment végbe, a nő az oltár előtt is néma maradt, egy e végre meghitelt tanu mondta el helyette az esküvési igéket, az irta helyette alá a nevét, ő csak keze keresztvonásával erősítette azt meg, mert az is tudtára volt adva, hogy bizonyos esetekben a kéz is pótolhatja a nyelvet, s részesülhet annak bűnében és büntetésében, annálfogva jó lesz, ha azt is eltagadja, hogy irni tud.

Gróf Korzky haza vitte herczegi nejét. Az ugyan nem volt grófi kastély, hanem inkább nádfedeles vályogház, hanem hiszen a boldog házasok örömének ez is csak olyan tág, mint amaz, később pedig bánatának amaz is olyan szűk, mint ez.

Új volt ekkor ez a sárház, mikor ifju nejét odavitte Korzky, fiatalok voltak mind a ketten és megvénültek a házzal együtt ottan, esztendők hosszú sora után másfél lábbal lejebb szállt a ház fala, s bedült a teteje, mégis ottan laktak, mert a nő soha ki nem ejtett egy szót is ajkán, a mi őt a vesztőhelyre, férjét pedig visszavitte volna abba a fényes és vidám tánczmulatságba Szent-Pétervárott, a melyet olyan váratlanul el kellett hagynia, s melyből még tán most is adós egy pár szép delnőnek egy nehány tánczczal. Azok tán még most is várnak rá.

Házas életben pedig mennyi alkalom van a beszédre: az örömteljes órák bizalmas suttogásain elkezdve a fájdalom, szomorúság panaszos nyögéseig. Mindezek nem oldották fel az elitélt nő nyelvét. Korzky szép szavai, ömledező epedései mind sikeretlenek maradtak. Később szemrehányásokat tett, hogy még ő előtte is, férje előtt, midőn csak egyedül vannak, miért titkolózik? Utoljára boszúságában meg is verte az asszonyt. És azután mindennap megverte. Az asszony tűrte a verést s annyit sem mondott rá, hogy «jaj».

Végre anya lett a nő, fiat szült. Azt természetesen magának kellett ápolni, míg meg nem nőtt. Melyik anya birná megállani azt, hogy kedves gyermekét évekig elhordozza karján, a nélkül, hogy egy szót szólna hozzá? Mikor a gyermek nyughatatlan, olyan önkényt jön az, hogy a ki kezében ringatja, egy altató dalt dúdoljon fölötte. Az elitélt nő ezt sem tette soha. Mikor a gyermek beszélni tanul, olyan jól esik az anyának, ha egy szót, csak ennyit, hogy «anyám» megtaníthat neki, ha még alig érthető rebegéseit kiigazíthatja. Az elitélt nő ezt sem tette soha. Még ölbeli gyermeke sem hallotta szavát.

Mikor már annyira felnőtt a gyermek, hogy már maga tudott enni és járni, akkor elvették tőle s beadták egy katonai növeldébe. A gyermek sírt, mikor anyját el kellett neki hagyni és az egy búcsuzó szót nem szólhatott hozzá.

Azontúl csak minden csütörtökön láthatta meg egyszer, akkor is mindig férje jelenlétében. A gyermeknek szabad volt kérdéseket intézni anyjához és ő neki nem volt szabad azokra felelni. Néha víg, többször szomorú volt a gyermek, édes anyja soha sem kérdezhette meg tőle, mi baja, mi öröme van?

Egyszer valamit vétett a gyermek, s a fegyelem szabályai szerint arra itéltetett, hogy megvesszőzzék. Az anyja megtudta ezt férje által s kétségbeesve futott a kormányzóhoz, hogy kegyelmet kérjen számára. De hogyan kérjen? midőn neki szólni nem szabad. Oda veté magát lábaihoz, átölelte térdeit s könyeivel áztatá durva kezeit. Az pedig nem tudta, hogy mit akar ez asszony? A nő inte férjének, ki vele ment oda, hogy beszéljen helyette, de Korzky vállat vonított, mintha nem tudná, hogy felesége mit akar? A nő csak elbámult. Ekkor világosult fel előtte, hogy férje csak kémül van mellé rendelve, hogy mind e keserves megpróbáltatás csak arra van szánva, hogy őt beszédre birják; milyen nehezen esett neki, hogy nem mondhatta szemébe: «nyomorult semmirekellő!»

A kormányzó végre is emberi szivvel birt, kegyeskedett megérteni az anya néma könyeit, elérté, hogy az fia büntetéseért könyörög s egyszerű fogságra változtatta azt és azután siettette az asszonyt maga elől, nehogy az megfeledkezzék magáról, s kimondja vigyázatlanul e szót: «köszönöm».

E naptól fogva mindig jobban roskadozott a nő, a kit annyi szenvedés meg nem tört, semmivé tette azon gondolat, hogy épen az, kinek kötelessége volna őt védeni és szeretni, tulajdon férje az esküdt ellenség oldala mellett.

Nagy hamar elvirult, egész kész vén asszony lett, beteges volt és nem tudott meghalni; az élet mászott vele, mint a beteg féreg s gróf Korzky az őrüléshez volt közel, ha elgondolta, hogy ennek az asszonynak emberfölötti lélekereje őt most e hideg országhoz, e sárgunyhóhoz tartja évekig lekötve, s egy meghalni nem tudó, egy őt gyűlölő nyomorult lény mellett kénytelen elvesztegetni fiatalságát.

Végre érzé a nő közelgő halálát.

Talán több napok óta alkudott már vele, hogy még csak egy napig, csak a másikig engedje élni, csak az első csütörtökig, a midőn fiát ujra fogja látni.

Megérte ezt a napot.

Gyermeke, a kit Sándornak hívtak, akkor már tizenegy esztendős volt és igen szép, sok reményt igérő ifjoncz lett belőle.

Mint rendesen, akkor is férje jelenlétében jött hozzá a fiu, azon kívül ott volt vele még egy káplár és az orvos.

A mint a gyermek odalépett anyjához, hogy őt megölelje, szegény néma anyját, a haldokló felemelkedék fektéből s megfogta fia kezét és szólt:

– Fiam. A halál órájában hallod legelső szavamat. Én Palukhin herczegnő vagyok, kit meggyaláztak, száműztek, halálig üldöztek; apád pedig egy nyomorult rabszolga. Erre emlékezzél egész életedben. Te légy áldott, a többieket látogassa meg Isten.

Ezzel megcsókolta fiát és befelé fordult.

A kik e szavakat hallották, elborzadtak rajta. Csak Korzkyban nyomta el a csudálkozást az öröm.

Meg sem várta, hogy hát neki mond-e valamit a nő? futott egyenesen a kormányzóhoz, olyan arczczal, mintha ő fedezte volna fel az átjárást a Behring-csatornán, s tudósítá, hogy a nő megszólalt, beszélt, felfedezett fia előtt veszélyes titkokat.

Már most végrehajthatják rajta a büntetést.

A kormányzó rögtön küldött a nő után. Már akkor a halál régen megnémítá annak nyelvét s a büntetést nem kelle végrehajtani.

Gróf Korzky természetesen a kormányzó igérete szerint rögtön megszabadult kellemetlen számüzetéséből s nem is késett ott tovább sokáig, hanem sietett vissza Szent-Pétervárra, s hihetőleg ismét feltalálta azokat a delnőket, kiknek még egy menuette vagy egy mazurka tánczczal tartozott, csak hogy valamivel idősebbeknek találhatta őket s igen valószinű, hogy azután fényesen végezte pályafutását.

Azzal, hogy hát abból a gyermekből mi lett, kit egykori neje, Palukhin herczegnő szült szibériai sárgunyhóban? bizonyosan igen keveset fárasztotta lelki tehetségét.

* * *

Mi lett tehát azon fiuból, kit Palukhin herczegnő szült Korzky grófnak?

Valóban a jámbor fiunak jó lett volna soha sem hallani anyja szavát és különösen soha sem tudni meg azt a titkot, a mit az előtte halála órájában felfedezett.

Azt sem várták meg vele, hogy anyját eltemettetni lássa, rögtön elzárták mély, magányos börtönbe és ott tartották évekig, hosszú évekig, oly elzárt magányban, a hol emberrel nem beszélhetett soha.

Történt e közben, hogy a krimi félsziget megtetszett Oroszország urainak. Nem is csoda. Ama hideg, fenyőfás, szánutas országból méltán tekinthettek epedő sóhajtással e kis viruló paradicsomra, hol a szőlővessző a pálmafára tekergőzik s tovább tart a nyár, mint Oroszországban a tél.

És ezt a kis paradicsomot csak egy keskeny földszoros választotta el az orosz birodalomtól! Milyen nehéz volt itt a kisértetnek ellenállani!

Évek óta készen állt egy nagy orosz sereg Krimia kapujánál s várta az alkalmat. Az nem is késett soká. A tatárok nem voltak megelégedve fejedelmükkel: kergessétek el őt! súgák az oroszok és ezek megtették; a jó szomszédok azután választottak számukra másikat, olyat, a minőt ők kivántak: csendes, jóvérű embert, a ki hagy magának parancsolni.

A török szultán, Krimia védura, haragudott e lázadásért s haragjában egyik basáját fegyveres erővel küldé a tatárokhoz; az elfoglalt tőlük egy darab földet, egy kicsiny-kis földet a tenger közepén, Tamás szigetét.