Véres könyv: Csataképek a keleti háboruból

III. SZENDERELI.

A malom előre-hátra keringelő gépezetét nehány pillanatra megállították. Kinek jönne az a gondolat a fejébe, hogy ezeken az egymást kergető küllőkön, korongokon keresztül mászkáljon s a nagy lapátos kerék mellett átbújva, annak a tengelye mögött keresse az ajtót, mely a sziklából előrohanó víz járásához vezet?

Egy-egy fáklyát vett kezébe mind a három férfi s a Mirzától vezetve, az imént leirt utat követték.

A fáklyafénynél egy hosszú tekervényes út nyilt előttük, melyen csak egyesével lehetett végig haladni; mindenütt szilárd pallókon jártak, mik alatt a földalatti víz zuhogott.

– Ugy-e bár? szólt a Mirza, ha a pallókat felszednők, nem igen lehetne ezen az úton járni senkinek.

– Aligha, szólt Miriám, így is aggodalmasan lépegetve a deszkákon, miket az alattuk tomboló ár folytonos reszketésben tartott.

– Pedig még hátra van a java, szólt a Mirza.

Nem sokára egy nagy tágas amphitheatrum alá értek, melynek roppant boltozatát a fáklyák fénye be nem érte. Az út itt egy magas sziklai karzatra vitt fel, melynek száz lábnyi magasából letekintve, az egész fenék egy nagy vízmedenczének tünt fel, mely keskeny zsilipeken ereszté alá a vizet a malomra.

– Ha a zsilipeket mind felvonnánk s a tulsó oldalon, a hol a hegyet megkerülő folyam egyik ága a sziklák alá szakad, az egész folyamot elrekesztjük, akkor úgy megtölti a víz az egész utat, hogy még gondolattal sem lehet rajta keresztül jönni. Érted-e Miriám?

– Hogyne érteném? Hiszen én adtam rá a legelső eszmét. Hanem jól van keresztülvive, nagyon jól.

Az út mindig feljebb vitt; végre egy aknakút torkolatához értek, melynek nyilásán át, mint valami négyszegletű hold, a sötétben világított le a távoli ég.

– Ez akna már azóta készült, hogy én innen elmentem, szólt Miriám.

– Igen. A kivülről felvezető utat lerontattam egészen, s most ezen járunk fel s alá.

A feljárás maga is méltó volt a megemlítésre. A magasból lefüggő erős vassodronyra bivalybőrből készült csónak volt akasztva; a három férfi beleült; a Mirza megrántott egy vékony zsineget, mely odafenn csengetyűvel adott jelt, s erre gyorsan megindult a csónak velük, tíz percz mulva az akna felső nyilásán értek ki.

Egy nagy szárazmalom gépezete eszközlé e bányaszerű feljárást, melyet lovak hajtottak. A mint annak ajtaján kiléptek a szabadba, a Mirza megragadta Miriám kezét, büszke mosolygással tekintve annak arczába, mintha azt mondaná neki: állj meg elébb és bámuld ki magadat!

És valóban Miriám oly meglepetést, oly csudálkozást mutatott arczulatán, melyet csak az előtte fekvő látvány igazolhat.

Az a hegy, mely alulról tekintve egy nagy félgömbnek látszott, fenn síma rónává volt lemetszve, melynek hat, hét ezer holdnyi területét a legbujább növényzet takarta. Egész nagy táblákban a még le nem aratott kövér búzatermés hullámzott, körül hosszú kazalokban állt már a begyűjtött széna, s gyönyörű gyümölcsös kertek lombozata árulá el magát változatos szineivel. A tér közepén állt a zöld márványból épült kastély, olaszos tetőzetén körül lehetett járni, s mindenütt nagy keleti virágok ékesíték az oszlopokat és korlátok díszvedreit.

A kastély előtt széles tó terült, melynek apró csatornáin át egy óra alatt az egész több ezer holdnyi tért meg lehetett öntözni, hogy a szétárasztott víz a hegy oldalain csurgott alá.

A hegy oldalait fedő roppant bükk-erdőség láthatlanná tevé minden oldalról e csodálatos kis paradicsomot, melyben úgy virult, úgy bujálkodott minden növényzet; a hegy talapja köröskörül ezer lábnyi meredek sziklafalon végződik, mely a Jura-hegyek felé mindinkább magasabb lesz, s tulsó oldalán közel kétezer lábnyi szédelgős mértéket ér el, s a hol leglejtősebb, ott egy rohanó hegyi folyam által van megvédve, melynek egy része a szikla alatti nyiláson beömlik s keresztülfolyik az egész hegy alatt.

– Nyolcz év óta nem láttam ezt a helyet, szólt Miriám, egész csoda, a mit azóta véghezvittél rajta.

– A természet és a szorgalom csodája, Miriám. Tudod, milyen szürke, terméketlen lávaföld ez, a hol most állunk, a fű nem akart megteremni rajta. Egyszer olvastam a guanoról, mely ezredévek előtt madárlakta szigeteken felhalmozódott s mely oly bámulatos erőt tud adni az elgyöngült földnek. Van egy mély barlangja e hegynek, melyben hasonló guanót találni. Mi alkotta azt? Azok a piczi-piczi kis repkedő állatkák, a mik csak éjszaka jönnek elő odvaikból, a kis denevérek. Millió és millió lakik itt alattunk. Nagy hordókban felvonattam a koromfekete anyagot, szétteríttetém a hegytetőn, első évben olyan dudva termett utána elvetett gabonámból, hogy magam sem látszottam ki belőle. Nem tesz semmit, mondám. Azon zölden alászántattam a dudvát vetésestől s második évben újra bevetettem. Nézd, milyen búza terem itt most.

Az öreg Mirza gyönyörűséggel morzsolt tenyerébe egy kalászt: milyen piros szemek, milyen nehéz, tömött, érczes magok! A három férfi egymás markába töltögette azt bámulva.

– Ez a tó itt alulról kapja vizét, hajtó gépezetén át, minő a tűzi fecskendőké; mikor nincs eső, megnyitom zsilipjeit s meg van öntözve az egész tér. Négy éves fa nálam nagyobb, mint másutt a tizenkét esztendős. Woronzoff herczeg három milliót költött híres kertjére s még nem evett belőle három gyümölcsöt; nálam már a tulkokat hizlalják a fölösleggel s egész szeszgyárt foglalkoztat a hulladék. Egy szóval, édes fiam Miriám, azt látod, hogy ezen a helyen, ha husz esztendeig és tovább is körülkerítve tartana bennünket egy hadsereg, még sem éheztetne ki soha s odaállíthatná ágyúit és várait, még sem nevezhetne bennünket magáénak.

A három férfi megszorítá egymás kezét s abból látszott, hogy mind a hárman értik egymást.

– Oh igen. Az egész világot elfoglalhatja a moszkó, nyakára hághat minden nemzetnek, de ez a hely, az egyik bükkfától a másikig soha sem lesz az övé. Furcsa gondolat az tőlem, csak egy bolond tatár fejében keletkezhetett, de én nekem tetszik az, hogy ide, a teste közepébe növelhetek neki egy idegen élő tetemet, mely neki örökké fájjon, melyről mindig megérezze, mikor következik rossz idő és mit soha ki ne vághasson onnan.

– Oh ez nekünk is kedves eszme, sóhajta fel Miriám; csak egy pont ez, de olyan pont, a minél nekik mindig meg kell állaniok s a honnét mi mindig újra kezdhetjük.

– Hogyne esnék az jól, mondá az örmény, összeérő szemöldeit még összébb húzva, hogy egy helyet találhatunk, akármilyen kicsikét, a miről elmondhatjuk: ez még a mi régi országunkból való! A hol a régi templomban megtaláljuk a régi oltárt, a muzulmán a maga mecsetjét és a római hitű a maga evangeliumát, mint a hogy volt Shahin idejében.

Shahin nevére mind a három férfi elkomorult, mintha ketté vágták volna kedvét; hallgatva mentek egymás után, későre szólalt meg a Mirza:

– Igaz-e Miriám, hogy Shahin fiának neje protestáns?

– Való. Angol nőt vett el s leányát is e hiten neveli, titokban.

– Különös; monda az öreg. A Giráj család utolsó fejedelmének leánya protestáns.

Azután kis idő mulva egy szabad dombocskánál megállt.

– Jövő évre e helyen csillagos templomot építtetek. Legyen hol imádkozni Giráj leányának.

Ez alatt a kastély kapujához értek a férfiak.

Kívül egyszerű épületnek látszott a kastély, a falaira alkalmazott zöld márvány különösen alkalmatos volt arra, hogy annak jelentéktelen külsőt kölcsönözzön. De belépve, ah ott a bámulattól kellett elállni a szemnek! az egész udvar felőli rész fehér márványoszlopoktól volt emelve, miknek karcsú derekait csudaszép virágok ölelték kúszó indáikkal, ragyogó szinezetökkel pompás ellentétet képezve az ezüst erkélyrácsozatokkal, miknek rostélyzatán pajkosan keresztül-kasul bújkáltak. A természet és a művészet pompája mindenütt, a porczellán virágveder s a benne nyiló keleti növény egymással versenyez gyönyörű szinekkel, a lépcsőket fedő nehéz szőnyeg messziről virágos kertnek látszik, a padlat mozaikját a szines ablakok világa eleveníti s a szobák falai gyöngyházzal és lazúros kövekkel vannak kirakva, mik közt eleven czifrázatot képeznek a veres kláris arabeszkek, miket képes a szem a nagy keleti virágok csüngő vérpiros fürteivel összetéveszteni.

A virágok terméből cizelirozott arany lapozatú ajtón át nyílik a szökőkút terme. Középen alabástrom medenczéből, zománczos tengeri csigák halmaza közül ugrik fel a padlatig a mesterséges vízsugár; a teremben száz meg száz szelid madár repked szabadon, s le-leszáll csevegni, énekelni a jázminbokrok közé.

A mint a három férfi belépett, egy madárka, egy piczi, sárga tollú énekes, nagy örvendve szállt Miriám vállára s ott mindenféle kedves bohósággal tanusítá örömét, tollát borzongatá, orczáját csipkedé, mintha fülébe akarna sugdosni.

– Látod, megismert! szólt a Mirza és úgy örült neki.

– Hát ő rám fog-e ismerni? sóhajta Miriám, kezével a kedves madárkához nyúlva, mire az ujja hegyére repült s úgy ugrált egyik ujjáról a másikra.

A teremben két férfi volt jelen, a kik Mirzához lépve, annak kezét sziveikhez, ajkaikhoz érteték.

A Mirza Miriámra mutatott, mire őt szintén azon tisztelettel fogadták s azután hátrább vonulva az örménynyel szorítának kezet.

Mindkét férfit ismerjük már; az egyik a csárdai csapláros, a másik a fiatal csikós, kit az öregebb előre küldött. Most mind a kettő délczeg nemzeti öltözetet visel, hosszú, alól hasított virágos selyem kabátot, apró zsinórzattal, azon felül kurta derekú posztó dolmányt, mely szabadon hagyja a mellet és nyakat. Az öregebb hajzata most nincsen elől két csimbókba kötve, hanem le van eresztve szépen két felől a vállaira göndör fürtökben. Olyan tisztes, olyan daliás tekintete van így.

– Szobájában van Szendereli? kérdé az öregebbtől a Mirza.

– Énekelni hallottam az elébb, mielőtt jöttetek.

– Itt van már Dzsula?

– Előttetek egy órával érkezett meg.

A csárdás mosolygott és a többiek is mind osztották jó kedvét, a minek okát egy be nem avatott idegen aligha sejtené.

– Nem beszélt a tegnapi kalandról? kérdé Kobul.

– Csak egy pár szót, de megigérte, hogy halálra fog nevettetni bennünket ebéd felett.

– Hát felőlem nem árulkodott odabenn? tudakozá Miriám.

– Aligha nem, mert az imént, hogy itt keresztül ment, azt mondá, hogy már harmadszor öltözteti kisasszonyát újra, ki ma nagyon szép akar lenni. Ez aligha te érted nincsen.

– Köszönöm, súgá Miriám. Azon perczben jött kivülről az, a kit Dzsulának neveztek.

A mezrevári törpe szörny, a férfiüldöző kisasszony, kit az öregapja, a vén Mirza, éjnek idején kutyákkal fogat le: az lépett be.

A fején hozott egy nagy ezüst korsót, mintha az által magasabb lenne s a mint meglátta a most érkezett férfiakat, letette azt onnan, s odafutva a Mirzához, kezet csókolt neki és azután egygyel többen voltak vele, a kik nem tudták magukat a kaczagástól tartóztatni.

Miriám átölelé széles derekát s nevetve kérdezé:

– Hogy vagy te szép kisasszony? te férfiüldöző kisasszony?

– No csak hagyj békét, hadnagyocskám, szabódék a kecses alak, ne ölelgess még. Engedj elébb átváltoznom, nem látod, hogy most viszem a bűvös vizet, a mivel, ha megmosdottam, olyan leszek, mint a tündér, mint a hamupepejkéből lett istenasszony. Majd szólok, ha átváltoztam.

Azzal nevetve kapta fel korsóját s olyan furcsa torzképpel ajánlotta magát, hogy az embernek kedve lett volna megcsókolni érte.

– Néha olyan csunya, hogy az ember belészeret, monda a Mirza és a többiek azt mondták, hogy igaza van.

Nehány percz mulva hallatszott a szörnyeteg szava:

– Jöhettek. Elébb csak te jőjj, Miriám.

Az ifju belépett a nyitott ajtón s nem birt odább menni szíve dobogása miatt.

A nehéz virágos függöny félrevonult s ott állt előtte – Szendereli.

Gyönyörű szép tünemény ebből a világból!

Fekete két nagy szeme olyan két sötét örvény, a mibe az ember lelke beleszédülhet, elveszhet, elhalhat; de édes piros ajkain azután ismét feléledhet, feltámadhat. Orczáját csak úgy nézheted, ha nem mosolyog, mert hogy ha mosolyog, akkor megvakultál, elvesztél, szerelembe estél; ki húz ki belőle? Ha csak az ő fehér kezei nem. Pedig ha a fehér kezét megszorítod, akkor vagy még csak megrontva, akkor szeretnéd azt soha el nem ereszteni, szeretnél örökre foglya maradni, szeretnél meghalni és odatemetkezni pihegő keblére.

– Hol jártál oly régen, Miriám? kérdé a legédesebb, a legkedvesebb hangon a szép földi tündér s úgy találta, hogy neki kellett az ifjuhoz közelebb lépni s neki kellett a szót megkezdeni és kezét megfogni.

A fiatal ember az által is üdvezülni hitte magát, ha e szép, gyönge bársonykezecskét ajkaihoz szoríthatja. – Ej, mint lehetsz magadhoz oly kegyetlen, hogy csak a kezét csókolod meg, midőn ő ajkait is nyujtja eléd.

A félrevont függöny mellől a jó bohó Dzsula furcsa ábrázatja vigyorog az ifju szeretőkre s kaczagva szól Miriámhoz:

– Ugy-e szép vagyok én ebben az alakban? Ugy-e most nem szaladtok el éjnek éjszakáján Mirza Kobul kisasszonya elől?

Szendereli mosolyogva veregeti meg a furcsa leányzó széles vigyorgó pofáját, ki rikácsoló szóval kiabálja be a többi férfiakat is, hogy jőjjenek csak, nézzék, milyen szép ő tegnap óta!

A férfiak elragadtatott gyönyörrel hagyják szemeiket nyugodni a piruló Szendereli tündéri arczán, termetén, ki Miriám kezét nem akarja elbocsátani magáéból s azt szeretné, hogy ha az is úgy tudna örülni, mint ő.

– Hát én reám senki sem néz, zúgolódék a derék Dzsula. Hát ez a hála, a miért én idegenek előtt a kisasszony vagyok, hogy most fel sem vesztek, csak őtet nézitek; pedig ha elébb én reám néznétek, akkor tudnátok csak, milyen szép az én másik alakom, a ki amott áll.

– Hagyd azt a beszédet Dzsula; szólt közbe a Mirza. Te magad sem tudod, hogy miben áll a te kedvességed. Én mondhatom, hogy ismerek egy fiatal embert, a ki tégedet bizony szeret s midőn kisasszonyod férjhez megy, te másik kisasszony szintén elmégy ahoz, a ki téged óhajt.

– Ugyan ki volna az? kaczagott a tréfás szörnyeteg. Tán csak nem te, Kuván?

Azzal megtaszítá széles tenyerével azt a fiatal embert, a kit mi csikósnak ismerünk; az restellette magát nagyon és komoly arczot csinált.

– Akkor olyan csúfnak kellene lenned, mint én vagyok, monda Dzsula. Már én hozzám való férfit nem kapok a tatárok között.

– Az nem igaz, szólt Szendereli közbe; te nem vagy rút; én örömestebb látlak, mint száz meg száz embert.

– Úgy van, úgy, állíták a jelenlevők mind, bizonyítva ki ezt, ki amazt, hogy miért kedves és szeretetreméltó Dzsula, min az kimondhatlan jó izűen kaczagott.

– De iszen volna csak itt az a tegnap esti orosz tiszt, majd megmondaná az, milyen kedves vagyok? hogy huzódott tőlem, hogy kékült, zöldült, mikor így a szemébe mosolyogtam; majd a hideg törte ki, a mint ráborultam a keblére, s felállt minden haja szála a kezem alatt, a hogy a fejét kezdtem simogatni. Ugyan festessétek le az arczképemet számára.

– Mást vélt helyetted találni, szólt Miriám. Nekem az egész úton kellett hallanom ábrándjait Mezre vár csodaszép úrnőjéről. Ha tudta volna, hogy ilyenkor milyen közel áll egy egy késdöféshez!

A csodaszép úrnő hálateljesen szorítá meg Miriám kezét s megengedé neki, hogy lábaihoz üljön és fejét térdére nyugtassa.

A három férfi is letelepedett melléjök, a puszta szőnyegre ülve, ősi tamerláni szokás szerint, csak Szendereli ült magas karszékben közöttük, mint egy királyné.

A szolgák, fényes, paszományos ruhákban ételt és italt hordtak elé, gazdagon aranyozott ezüst edényekben, kövekkel kirakott arany serlegekben; az ember nem tudta, hogy melyiket bámulja inkább? a gyönyörű keleti gyümölcsöket, a taréjos, aranyfarkú sült madarakat-e, vagy a tálakat, miken azok fel vannak rakva? vagy a szép úrnőt, a ki azokkal kinálkozik?

Dzsula pedig egy hegedűt hozott elő s míg a többiek vendégeskedtek, elkezdte azokat a csöndes bús dallamokat hangoztatni, a miktől a keleti faj vére úgy felháborodik, úgy kivánkozik vissza a multba; a nagy poharazásban a vén Mirza is neki kezdett keseredni; a lakoma vége felé arra kérte unokáját, hogy kedvencz nemzeti dalát énekelje el neki, melyre az a legkellemesebb tremoloval elkezdé az ismeretes buzdító tatárdalt:

A szép leányka el-elmosolyodott, a hol hangja reszketni kezde, Miriám nem állhatta meg, hogy ne segítsen neki; Szendereli is biztosabban énekelt azután másod magával; az éneklés ragadós, nemsokára az egész társaság énekelte a dalt, a vén csikós előkapott egy tárogatót s olyat fújt rajta, hogy ajtó, ablak reszketett bele; a vén Mirza tűzbe kezdett jönni: eleinte csak az ökleivel ütögetett fölfelé a légbe s egyik lábával dobbantott, majd felugrott, kirántotta kardját s elkezdett tánczolni, nagyokat rikkantva s talpához ütögetve tenyerét és kardját. A másik három férfi sem maradhatott hátul, ők is tánczra keltek, a legvadabb tánczra, a mit egy álló helyében jár el a tatár harczos, mikor nagy dühben van, százszor megfordulva s százannyiszor megforgatva kardját feje fölött. Az ő tánczosnéja a kard, az fejezi ki táncza jellemét, az alkotja benne a változatokat, az a mesterséges, csodálatos szemfényvesztés a kardvillogtatással. Ez a táncz az őrültséggel határos, minden ideg izgásba van hozva általa s a lélek önfeledté lesz, mint valami dühöngő csatában. Mikor aztán a kardok kihullottak a lankadt kezekből, mikor az a tárogató a dallam végső accordjaiban azokat a mély zúgó hangokat hallatá, a mik olyan jól illenek egy elvesztett csata végsóhajtásaihoz, akkor egymás nyakába borultak a férfiak és sírtak keservesen.

Ez a vége náluk minden táncznak.

Az örmény volt legjobban kifáradva a tánczban, ő vette észre legelébb, hogy már este van, haza is kellene menni; Miriám akár reggelig ott maradt volna s kész volt újra kezdeni éneket és tánczot.

Hanem már ekkor a Mirza is sürgeté. Hosszas elmaradása gyanura adna okot. Csak siessenek vissza Alabinhoz, ki hihetőleg unalmában sorba verte már a kozákjait. Mindnyájan felszedték újra rongyos öltözeteiket.

Miriám azalatt százszor elbúcsúzott a szép Szenderelitől, meg is kérdezte tőle százszor, ha szereti-e őt és nem fogja-e elfelejteni? a leányka felelt is neki mindig.

Mikor azután sikerült a többieknek Miriámot kinógatni a kastélyból, mikor már elmentek vele vagy ezer lépésnyire, ott visszatekint az ifju s meglátja a leányt a kastély kertajtajában állva.

– Oh én vadlúd, elfeledtem elbúcsúzni tőle! Kiált fel homlokára ütve, s kiragadva magát társai közül, mint a szélvész rohan vissza árkon-bokron keresztül Szendereli felé s odaérve térdreborul előtte s megragadva kezét, kérdi:

– Szendereli, szeretsz-e engem?

A leányka mond, hogy «igen», melyre Miriám hevesen átkarolja, s olyan csókot nyom arczára, hogy a csók nyoma, mint piros rózsalevél látszik meg a halvány liliomon. Azzal azután nyargal vissza ismét oly sebesen társaihoz. Azok mondogatják magukban: «ez aztán a jó vér!»

IV. MIRIÁM.

A mint a malomhoz újra visszaértek, már akkor össze volt terelve számukra egy csoport hosszú szőrű csikó, négyesével egymáshoz pányvázva, azokat átverték egy ismerős sekélynél a vizen s éjszakára megérkeztek velök szerencsésen a városba.

Alabint az alatt majd az unalom ette meg. Semmiről sem akart tudni, mint hogy Miriám üljön le vele pikétezni. Kártyázás közben azután elmondá neki Miriám: mennyi fáradságába került ezeket a nyomorult csikókat összefogdosni, estig nem csinált egyebet; alig is érnek valamit, pedig a javát válogatta.

Még azután egy hétig mindennap átjárt Miriám lovakat válogatni, s a mit ő elhozott, azokat Alabin reggel a mezrei vásártéren dobszó mellett elárverezte. Méreg-keveset adtak értök. A mit pedig reggel kapott, azt költségek fejében este kifizetgeté az örménynek.

Ilyenformán nyolcz nap alatt csakugyan erélyesen behajtá az adót, mely a Mirzára ki volt vetve, hanem az olyan szépen felment a «jöttünk-mentünk, ettünk-ittunk»-féle rovásra, hogy levonván a levonandókat, nem maradt több Alabin tárczájában száz rubelnél, a mit haza Szebasztopolba vigyen.

Képzelhetni annak az orosz számvevő tisztnek kellemes meglepetését, a kinek Alabin ilyen formán beszámolt háromezer rubelről; letevén az asztalára száz rubelt kerek számban, a többit pedig papirosra rajzolva.

Ha ez a számvevő tiszt valami okos ember lett volna, azt mondhatá Alabinnak: adj még hozzá másik százat, hogy legalább adhassak belőle ötvenet a kincstárnak, különben mi marad nekem? De ez oly ostoba becsületes ember volt, hogy ebből a tréfás dologból nagy lármát csinált; hadi törvényszéket, csempészeti vizsgálatot követelt s ilyenkor aztán nem lehetvén a hatóságoknak illedelmesen szemet hunyni a különben stereotyp számadások fölött, kénytelenek voltak Alabint hadi törvényszék elé vonni, tudtára adván, hogy mentse magát okosan, s ne engedje gyakorlatba jönni a tiszti számadások miatti büntetéseket, a miből sok mások számára kellemetlen aggodalmak származhatnának.

Alabin az okosabb emberek közé tartozott, a mentség nagyon hirtelen készen volt nála. Ilyenformát mondhatott a hadi törvényszék előtt:

– Én megtettem kötelességemet; az adót exequáltam, a míg letelt. Hogy a bevétel a költségekre felment, annak nem én vagyok oka, hanem Miriám. Minthogy ő birja a tatárok nyelvét tökéletesen, kénytelen voltam rábízni a lefoglalást. Nem kaptunk egyebet, mint lovat. Miriám lustasága miatt azt sem tudtuk egy nap alatt összeterelni; nyolcz nap kellett hozzá. Az alatt jelenlétünk drágaságot idézett elő a nyomorult városban, minden falat kenyérért Szimferopolba kellett küldenem. Ha Miriám nem késedelmeskedik, legalább felét az összegnek megmenthetem; az ő hanyagsága okozta a pénzelfogyatkozást stb. stb.

Tetszett a főtiszt uraknak ez a védelem Alabintól; ilyenformán a bűn terhe Miriámra volt szépen áthárítva, a ki naturalizált tatár levén, egy Krimiából Circassiába kivándorolt törzs ivadéka, minden gonosztettre képes s ha egy ilyenen rajta kapatik, semmi sem következik belőle inkább, mint azon meggyőződés, hogy idegen nemzet fiai mennyire méltatlanok azon tisztességre, hogy az orosz hadseregnél tiszti hivatalt viseljenek.

Miriám jelen volt a hadi törvényszék előtt, midőn társa ezen vádat elmondá ellene, s rögtön felszólíttaték, hogy minden fontolgatás nélkül mentse, tisztogassa magát. Még pedig csak rövideden. A hadi törvényszék elnöke, Karvajoff tábornok ebédre van híva a kormányzóhoz, nem időzhet sokáig.

Miriám büszke mosolylyal állt fel birái előtt, s merész önbizalommal tekinte Alabinra.

– Uraim, szólt összefonva karjait büszkén. Azon kezdem válaszomat kérdéseitekre, hogy én Alabin őrnagyot a legegyügyűbb embernek tartom az ég alatt. A méltóságos elnök maga jól tudhatja, hogy Mezrevár tulajdonosa, Mirza Kobul, egyike a leggazdagabb embereknek, s íme társam nem tud rajta néhány ezer rubelt behajtani, hanem a helyett hasznavehetlen lovakat foglaltat el tőle. Mirza Kobul egyike a legravaszabb embereknek. Az egész környék lakhelye körül négy verst-nyi távolra az ő szövetségében áll, úgy hogy ő mindent elébb megtud, hogy sem meglephetné valami. Egy nagy sziklás hegy alatt tart valami rozzant kastélyt, s midőn idegenek jönnek hozzá, abban fogadja el őket. Az a kastély pedig egy nyomorult romladék, a hol még csak ablakok sincsenek. A megelőző állomásokon felfogadott kémjei vannak, csikósok, csárdások minőségében, kik őt előre értesítik érkezésünk felől. A rozzant kastélyban semmi sincsen, csupán piszok, s abban egy éjszakát sem lehet tölteni, mert éjjel a vén Mirza kutyákat uszít unokájára, a ki egy valódi szörnyeteg s azon felül őrült. Nemde, így adta ezt elő ti néktek társam, Alabin őrnagy. Mindebből egy betű sem igaz. Én azt az egész környéket jól ismerem, mert gyermek koromban sokat időztem ott, s Mirza Kobul engem tart legkedvesebb emberének, annyira, hogy unokája kezét nekem igérte. Az, a ki éjjelenként a vendégeket ijesztgeti, nem az ő unokája, hanem a csárdai csapláros leánya, Dzsula; és az sem nyavalyatörős, hanem csak alakoskodást játszik a jövevények ijedelmére, kik azt hiszik, hogy az éjjeli lárma valódi küzdelem hangja a kastélyban; pedig az csak színjáték gyöngébb szivűek megpróbálására.

A hadi törvényszék tagjai egymás szemei közé, majd Miriámra néztek s kezdte őket rendkívül érdekelni a fölfedezés.

Alabin megzavarodva pattant fel e beszédre.

– Miért nem mondta ön ezeket nekem akkor?

– Kérem őrnagy úr, legyen türelemmel; én nem vágtam az ön szavába. Én nem ismerek nagyobb feladatot, mint magamat a magas czár kegyeibe emelni, s fáradságaimért magam akarom a jutalmat aratni. Különben is titkomnak semmi hasznát sem veendé, mert Mirza Kobulnak legalább ötszáz fegyveres embere van, s ha neki úgy tetszék, minket minden kozákjainkkal együtt szétmorzsolhatott volna. Nekem korábbi ismeretségemnél fogva sikerült magamat beavatnom a Mirza kegyébe, s így minden fortélyait jól ismerem. Ő egy messze elágazó összeesküvés fonalait tartja kezében, tömérdek fegyver, lőpor és mindenek fölött nagy mennyiségű vertpénz van birtokában s e mellett oly megtámadhatlan helyzetet foglal el a hegyek között, hogy ha csak ravaszsággal nem, erővel őt legyőzni csaknem lehetetlen. Ha a tábornok úr kegyeskedik e felőli felfedezéseimet tekintetbe venni, kérek néhány órai magános kihallgattatást.

Karvajoff rendkívül érdekelve volt; rögtön elhalasztá más napra a hadi törvényszék folytatását, megizente a kormányzónak, hogy ne várja az ebéddel, s elzárkózott Miriámmal.

– Tehát te azt állítod, hogy a Mirza unokája nem azon rút alak, a kit én előttem Alabin leirt?

Ez volt legelső kérdése Miriámhoz.

– Nem uram. Az csak egy ravasz némber, a ki ijesztgető szerepére be van tanítva. Ah Szendereli szép, nagyon szép.

– Szenderelinek hívják? kérdé a tábornok gyöngéd hangenyhülettel. És szereted te azt a leányt?

– Szeretem uram.

– Tehát miért árulod el akkor a Mirzát?

– Épen azért, mert unokáját szeretem. Az öreg csak akkor akarja őt hozzám nőül adni, ha Krimiát megszabadíthatta az oroszoktól és akkor nekem száz meg száz esztendeig kellene élnem. Vagy pedig úgy nyerhetném el őt, ha oda mennék hozzá lakni, s ott élnék holtig hegyei között; hanem ily lemondásra nem vagyok képes, midőn fényesebb pálya áll előttem és ezt a pályát az ő bukásával kezdhetem meg. E vakmerő férfit egyedül én vagyok képes megtörni, mert rejtekhelyét kivülem senki sem ismeri.

– Hogyan lehet az?

– A legmeredekebb hegy tetején van azon sík rónaság, melyet lakhelyéül elfoglalt. E róna szorgalom által oly gazdaggá van téve, hogy évi termésével a reászorított nehány száz embert világ végéig eltáplálhatja, úgy hogy éhséggel onnan őt le nem lehet szorítani. A hegy két szűk hegyfaltól van ismét körülvéve. Az észak felőli oldalon épen nincs mód azt megmászhatni, a déli oldalon pedig egy hegyi folyam keríti el, melynek legszűkebb torkolatán egy tömör ház van építve, a mi meglehetősen malomnak látszik, de pincze-ablakai ágyúkkal vannak ellátva, s a közeledő hadsereget hosszában leseperhetik az útról. Ez a malom a legelső, a mit el kell foglalni. Ezen túl van a hegynek egy lejtős oldala, mely felől azt meg lehet támadni, ez lovakkal is járható, gyalog hadnak pedig épen nem lehetetlen feljutni rajta egész a hegy párkányzatáig. Itt kezdődik azonban a valódi ostrom feladata. Itt a rejtett tűzaknák, a fortélyos csavarulatok, a kiülő sziklák, a farkasvermek oly veszélyessé teszik az állást, hogy a ki azokkal a legkisebb részletekig nem ismerős, seregének felét ott vesztheti, és még a legjobb siker mellett is fennmarad neki egy ötszáz főből álló elkeserült csapattal, melynek mindegyike valami okból kiszenvedett az oroszok miatt, kétségbeesett tusát vívni, s egyenként elfoglalni a Mirza sánczait, lőporos tornyait, kincstárait, a legnehezebb ostromágyúk ellenében, miket a Mirza saját maga öntet, míg az ostromlók ágyúikat oda nem vihetik.

A tábornok annyira ment ez elbeszélés alatt, hogy maga mellé ülteté Miriámot.

– Ez nagyszerű veszély, itt Szimferopol közelében. S mint reményled a Mirzát elfoghatni? Csellel vagy erővel?

– Csellel és erővel. Egy nem elég ellene; mert sok esze és sok ereje van.

– Tanácsoljál!

– Oroszul beszélek, uram; egyenesen és oroszul. Én nem azért teszem e felfödözéseket, hogy azokkal valakinek kedveskedjem. Én teszem, hogy kitüntetésben részesüljek, hogy a felséges czártól érdemrendeket, előmozdításokat kapjak, s egy szóval saját magamnak érdemeket szerezzek. Én megismertettem önnel a veszélyt; többet még nem tevék; de le is győzöm azt, ha ön kieszközli számomra, hogy a Mirza elleni hadjárat egyenesen én reám bizassék. Arra kell ötezer ember; azt csak egy dandárnok vezetheti.

– Az sok neked, Miriám.

– Még az is csak oly módon elég, ha az alkalmas időt kiválasztjuk.

– Mikor van az?

– Ezt sem tudhatja rajtam kívül senki. A Mirza fegyveresei úgy vannak elosztva, hogy egyik héten egy ötöde portyázó őrjáratot tart álruhákban a környéken. Más ötöde az alatt otthon őrt áll a sánczokon és kapuknál, harmadik ötöde fegyvergyakorlatokat tart, negyedik és ötödik végre mezei munkát és kézműveket folytat s így megy váltogatva valamennyin végig, úgy hogy a ki az ágyúkhoz ért, az ért az ágyuöntéshez is, a szántóvető és a lövész egy ember s minden harczos tud gyalog és lovasszolgálatot tenni.

– Ez nevezetes belrendezés.

– Történik azonban néha, hogy nevezetes eseteknél az egész fegyveres nép négy ötöde elhagyja a várat s csak az ötödik marad benn a Mirzával. Ezt az alkalmat kell ellesnünk s akkor lesz elég egy ötezer főnyi dandár a hegyi rejtek elfoglalására, nem levén elég kéz a védeszközök munkába hozatalára.

– S mikor jő ilyen alkalom?

– Azt majd én elő fogom idézni, mihelyt a dandár parancsnoka leszek.

A tábornok megszorítá a merész ifju kezét. Nem állhatta meg, hogy végül meg ne kérdezze tőle:

– És ha Mirza Kobul legyőzetett, el fogod-e venni akkor unokáját?

Miriám meghajtá magát és okosan felelt.

– Föltéve, hogy a felséges czár a Mirza birtokaival engemet jutalmazand meg.

És még mélyebben hajtotta meg magát. A tábornok fejére tehette kezét, mintegy áldásképen.

Azzal elbocsátá őt magától, a haditörvényszékkel tudatva, hogy a csempészeti kérdésből sokkal fontosabb ügy fejlődött ki, minél fogva az elébbi kiegyenlítettnek tekintendő.

A kormányzónál már az ebéd végén voltak, midőn Karvajoff odaérkezett. Senki sem bírta megfogni, mi történhetett, hogy az első szavak után, miket a tábornok a kormányzó fülébe súgott, az fölkelt az asztaltól, bocsánatot kért, vele együtt szobájába zárkózott, s egész este elő nem jött.

Miriám pedig haza ment, s egy czitrom levével e szókat irta egy ötrubeles bankjegy szegélyére:

«Mirza Kobulnak. – A mit rám biztál, elvégeztem. Miriám.»

Ezt a bankjegyet a láthatlan betűkkel egy borítékba takarta, melyet Hajbakut örmény szatócsnak czímzett, levelet irván mellé, melyben köszönettel téríti meg ezt a kis tartozását s azt egy tatárnyargoncznak adta át, ki ott a postai közlekedés fenntartója.

Nehány hét mulva Miriám megkapta a Vladimir-rend keresztjét és a dandárparancsnoki kinevezést.

V. AZ ÁRULÓ.

Azon naptól kezdve Miriám szerencséje meg volt alapítva, felhivatott Szent-Pétervárra, ott több hónapot töltött, s mint gróf Miriánoff érkezett vissza Krimiába. Karvajoff legnagyobb bizalmával tisztelé őt meg; csaknem mindennapos volt házánál s ezt arra használta Miriám, hogy a tábornok legtitkosabb gondolatjait is, miket négyszem között szokott kibeszélni, közölte szentpétervári pártfogóival. Ez orosz rendszer: «Én elárullak téged, hogy te ne árulj el engem;» a főtisztek tudósítást adnak alárendeltjeik felől és az altisztek előljáróikról: egyik a másiknak kéme. Kém van minden házban, ott ül a családok bizalmas tűzhelyénél, cseléd gazdáját, nő férjét vigyázza, s nem hallatlan eset, hogy az édes anya elárulja tulajdon gyermekét.

Egy napon Karvajoff nagy bizalmasan azt találta mondani Miriámnak, hogy a valódi trónörökös tulajdonképen nem K. herczeg, hanem S. herczeg; mert a törvények szerint a czár elsőszülötte a trónörökös; már pedig K. herczeg akkor született, midőn Miklós még nem volt czár, e szerint a czár elsőszülötte az utána következő testvér, mint a ki már Miklós trónra lépte után született s így ő a valódi trónörökös.

Két hét mulva Karvajoffot a Kaukazusba küldték, a mi első foka a kegyvesztésnek, Miriám pedig ő helyébe neveztetett ki. Ez is rendszer: szeretlek, hogy itt vagy, de még jobban szeretem, ha nem vagy itt, mert akkor én ülhetek a helyedre. Miriám csak a rendszert követte s igen szépen haladt mellette előre.

Az már köztudomású dolog volt felőle, hogy saját nemzetét, nevelőatyját és jóltevőjét elárulta, s ennélfogva mindenki igen nyájas és alázatos iparkodott iránta lenni, még a nálánál feljebb valók is, mert azt senki sem tudhatta, hogy mi kárt tehet, ha megharagszik.

Egy nagy katonai szemle alkalmával, a mint Miriánoff több főtiszttel együtt egy csoportban lovagolt, egyszerre a szabályszerű sortüzelés után összerogyott Miriámmal a ló s ő a földre esett. A mint odasiettek segélyére, akkor vevék észre, hogy az elbukott paripa vérzik, meg van sebesítve. Mintha a füle mellett golyó hatott volna be. Ha egy ujjnyival odább talál, épen Miriám mellén megy keresztül.

A tábori sebészek rögtön kivonták a ló fejéből a belelőtt gyilokszert s akkor látták, hogy az nem golyó, hanem egy puskavessző körömvasa, melybe összehajtogatott papir volt dugva; a papiron ez a két szó: «az áruló Miriámnak».

A főtisztek rögtön vizsgálatot sürgettek, a kormányzó az ezredek megtizedelésével fenyegetőzött, ha a vakmerő lövészt fel nem fedezik; de Miriám maga közbejárult s ő kérte, hogy hagyják az egész esetet említetlenül. Ő miatta senki se szenvedjen.

Ez engedékenysége, e vakmerő daczolás a titokban készülő veszélylyel még jobban lefegyverzék elleneit. A babonás oroszok közt az a hit támadt, hogy amuletje van, mely félre fújja a golyót, mint a repülő szunyogot.

Annál nagyobb volt a tatárok elkeseredése irányában. A czár kegye szép mezei jószággal ajándékozá meg Miriámot Karaszu Bazár mellett, azt egy évben háromszor felgyujtották a tatárok, még idejök maradt a leégett ház oldalára felirhatni a legyilkolt cselédek vérével:

«Emlékül Miriámnak, az árulónak».

Másszor lepecsételt ládikót kapott Miriám, tele aszalt gyümölcscsel. Jól járt, hogy maga nem bontotta azt fel; a szekrénykében ármányos pokolgép volt rejtve, mely a falhoz mázolta a szegény kozákot, kire annak felnyitása bizatott.

Miriám a vizsgálatnál a széttört pisztolycsöveken Mezrevár gyártmányait ismeré fel, s olyan illatos fügék sem teremnek másutt, Mezrevár paradicsomán kívül, minővel a pokolgépet rejtő szekrényke tömve volt, hogy a lőpor szaga keresztül érezhető ne legyen. Mindezt nem késett a kormányzóval tudatni.

A titkos értekezleten elhatározták, hogy Mirza Kobul meg van érve arra, hogy fájáról lerázassék.

Miriám bemutatá tervét.

E napokban kell Perekopon keresztül egy nagy pénzszállítmánynak jönni Moszkauból. Már több ízben megtörtént, hogy az orosz kormány által küldött összegek a Perekop és Szimferopol közti úton elvesztek. A kisérő csoportokat az ördögtorkolata nevű mély völgyben háromszorta számosabb rablósereg támadta meg, s elvette tőlük a pénzt; a mivel azután az ismeretlen hegyszakadékok közé menekülhetett.

E rablókat rendesen egy magas férfi vezette, a ki arany álarczot viselt. Ez álarcz senki sem más, mint Mirza Kobul.

Ő rendesen szokta tudni, mikor küld a kormány pénzeket Szebasztopolba, és azt is, mekkora kiséret mellett? rendesen sikerül neki azt a legnagyobb vakmerőséggel megrohanni, s mielőtt magához térne első zavarából a megtámadott csapat, a szekereket kirabolni s odább állni tartalmaikkal.

Kétségtelen, hogy ezt az alkalmat sem fogja kisérletlen elszalasztani.

Azonban ezúttal kelepczébe kell kerülnie.

Jőjjön Perekoptól az ördögtorkolati csárdákig egy zászlóalj gyalogság s két szotnia kozák a küldött pénzt hozó szekerekkel. Ott álljanak meg éjszakára. Ugyanekkor egy más parancsnok hasonló erővel jőjjön rájuk szemközt Szimferopolból; ennek legyen nyilt parancsa a küldeményt átvehetni; ez alatt Miriám maga két zászlóalj vadászszal megkerülve az ördögtorkolatot, elfoglalja azt az egyetlen szorost, melyen keresztül Mezrevárba juthatni, s ilyenformán ezúttal ki nem kerülheti az arany álarcz a tőrbejutást, a miből ezúttal ki nem szabadul.

Mezrevárral azután könnyű lesz boldogulni. Lehet, hogy az első hírre önkényt feladják azt.

Míg Szebasztopolban e tervet készítették, az öreg Mirza Kobul is nagy terveken törte fejét. Ünnepélyhez készült. Várának minden asszonya varrott, hímezett, patyolatot és selyemkelméket; szövőgyára a legpompásabb mintákra készíte pálmás szöveteket, miken keleti fantazia remekelt. Előre sütteté a sok mézes kalácsot, mandulával hintve s három szakácsnak volt dolga, hogy a töméntelen czukorsüteménynyel elkészüljön.

A sok gyár s kemencze füstölését messzire lehete látni onnan, de ha valami idegen kérdezte: mi füstöl ott? azt felelték a tatárok: meszet égetnek ott sokat, meg szenet, jó uram.

– Mire készülsz atyám olyan nagyon? kérdé megsokalva az ünnepélyes munkát Szendereli a Mirzától, ráfonódva öregapja vén vállára símuló szép termetével. Ki megyen itten férjhez, hogy úgy készültök a lakodalomhoz?

Az öreg Mirza mosolyogva tekinte szép unokájára, kinek arcza oly halavány lett azóta, mióta azt beszélik, hogy Miriám áruló; meg is csipkedte az arczát két ujjával, hogy pirosabb legyen, s még tréfásan felelt neki.

– Hát te magad.

A leány búsan megcsóválta fejét és azt susogta: soha; és könyezett bele.

Az öreg pedig kaczagott és egyre süttette a mézes kalácsot halomra, s varratta a nászingeket, mintha hat leányt akarna férjhez adni.

Pedig még azt sem tudta senki, hol van a vőlegény.

VI. AZ ARANY ÁLARCZ.

Mióta Krimia a czár tartományai közé tartozik, kezdenek a nagyobb városokban vendéglősök megtelepedni; az előtt az volt a szokás, hogy az utazó a legjobb külsejű házhoz tért be s ott ellátták mindennel s még megköszönték neki, hogy hozzájuk szállt.

Szimferopolban egy német vendéglős nyitotta meg tűrhető hotelét; ide szoktak leginkább a keresztül utazó főtisztek betérni.

Egy este négy fiatal tiszt ült együtt az arany szarvas étkező termében. Vacsora után voltak már és punch előtt, időtöltésből kártyázgattak együtt.

Kettő régi ismerősünk köztük: Miriám és Alabin, a másik kettő csak segédeik.

Alabin volt kiküldve a nyilt parancscsal, hogy az alatta álló fedezettel átvegye a Perekopból jövő szállítmányt. Az átgondolt terv szerint minden előkészületnek a legnagyobb titokban kelle megtörténni. A csapatok a külvárosban hagyattak, s azoknak éjjel kellett átvonulniok; parancsnokaiknak pedig az arany szarvasból korán reggel három órakor utánok menni, hogy még csak sejtelme se legyen senkinek az előkészületekről.

A négy tiszt vigan mulatva tölté az időt éjfélig, akkor Miriám figyelmezteté őket, hogy jó lesz lefeküdni menniök, mert ki tudja, mikor fognak ismét alváshoz juthatni?

Kiki sietett a punchot kiinni poharából, s egymásnak jó éjszakát kivánva, betértek hálószobáikba.

A lovászoknak meg volt rendelve, hogy a paripákat egész éjjel nyergelve tartsák, s a vendéglősnek meghagyatott, hogy a kapuját be ne zárassa.

Az különben is fölösleges lett volna, miután a kapujárás alatt fegyveres őr volt felállítva, s itt a város közepén mitől lehetne tartani?

A vendéglő úgy volt felosztva, hogy ugyanazon folyosóról nyilt két osztály, mindegyik két szobából álló. Az egyiket elfoglalá Miriám, a másikat Alabin. A külső szobában segédtiszteik telepedtek le.

Egész napi lovaglás után, a mint ágyára veté magát Alabin, azonnal elaludt, s álmában tatárfejekben játszott Miriámmal és nyert iszonyatosan, s minden tatárfőn egy-egy arany álarcz volt. Még javában szeretett volna álmodni, midőn fölébreszték. Valaki végighúzta jéghideg kezét orczáján.

– Ah, már reggel van, Nikoláj? ásíta fel álmában Alabin, azt vélve, hogy segédje költögeti, s nagyot akart nyujtózni, a midőn tapasztalá, hogy mind a két keze erősen le van szorítva, s a mint ijedten fel akart kiáltani, egyszerre teledugták a száját valami selyemkendővel.

Három alak volt a szobájában. Kettő sietve összekötözé kezeit erős ellentállása daczára, a harmadik az alatt egy tolvajlámpát vont elő palástja alól, s egy futó fényvonalt engedett végigvillanni a szobán.

Alabin a futó fénynél megpillantá a hivatlan látogató képén az arany álarczot. Magas, erőteljes alak volt az, bő, hosszú ujjú burnuszban, melynek hátravetett csuklyája pompásan fonott gyöngyös turbánt engede láttatni. E turbánhoz volt csatolva az arany álarcz, mely annyiban különbözött szokott bálias lárváinktól, hogy rajta száj, orr és szemek számára nem voltak megfelelő idomok, hanem az egész czifra arabeszkekkel volt kimetélve, azok hasadékain át nézett és lélekzett az ismeretlen.

A másik kettő arcza fekete fátyollal volt borítva.

Mikor Alabin a mozdulatlanságig meg volt kötözve, szája betömve, akkor az arany álarczos odaállt eléje, s nyugodt, mély hangon, melyet az álarcz is tompított, mondá neki francziául:

– Monsieur Alabin, máskor, ha ön az arany álarczost akarja elfogni, egyik szemét se hunyja le.

Azzal felkereste Alabin felöltönyében annak tárczáját, felnyitá, kivette belőle a Perekopból jövő dandárnok számára irt nyilt parancsot. Egyébhez nem nyúlt; a mi más egyéb kihullott belőle, azt visszarakta szépen.

– Már most tessék nyugodtan aludni tovább: súgá a tisztnek az arany álarczos, s a vastag takarót fejére vetette. Alabin sem látni, sem hallani nem volt képes, merre távoztak el?

Három órakor Miriám segédjével együtt lement lovászaihoz, paripáit, fegyvereit rendbe hozatta, s kérdezé Alabin lovászaitól, hogy gazdájuk felkelt-e már?

Azok azt felelték, hogy még nem izent le.

Tehát fel kell a segédet költeni, nehogy elkéssünk, monda Miriám; azzal lovára ült s négy emberből álló kiséretével eltávozott, csapatjait a városon kívül útban találva az ördögszakadéki hegyek felé. Azokat rögtön a mély vízomlásokon keresztül a jól ismert hegyzugokon átvezette. Dél lehetett, midőn az ördögszakadék szorosába kiérkezett, ott vadászait az alacsony bokrok közé a legnagyobb vigyázattal elhelyezte s ott vártak nagy csendességgel a megkerített tatárokra, kikből egy lélek sem fog onnan megszabadulhatni.

E közben az a baleset történt Miriámmal, hogy a mint egyik pisztolyát megtöltötte, az véletlenül elsült s a balkeze kisujját egészen elszakította.

Miriám hideg vérrel engedé a sebésznek az elroncsolt ízt levágatni s miután azt jól, rosszul bekötözte, még csak karját sem engedte felkötni; csak úgy a kabátja alá dugta a kezét; hisz az az egy ujj annyi, mint semmi az embernek.

Ott várt azonban estig, a nélkül, hogy ellenfelei érkeztek volna. Este felé saját maga, segédeit és egy pár lovast magához véve, megindult kémszemlészetre az ördögszakadéki mély úton végig. Ellovagoltak messzire, a nélkül, hogy valahol ellenséget sejthettek volna meg.

– Attól tartok leginkább, monda Miriám segédtiszteinek, hogy az öreg róka neszt kapott előkészületeinkről s ezúttal hegyei között maradt.

Már egész odáig lovagoltak a mély sziklatorkolatban, a hol egy kanyarulatnál az országútra le lehet látni, s itt nagy bámulatukra szemközt jönni látták Bianoff ezredest Perekop felől, szép rendben a maga huszárjaival és granátosaival; – de szekerek nélkül.

Miriám odanyargalt eléjük s az első üdvözlés után azt kérdezé Bianofftól:

– Hát a szekereid hol vannak a küldött pénzzel?

Az ezredes egész biztonsággal felelt.

– Azokat a csardaki állomásnál átvette tőlem e reggel egy főtiszt, kinek nyilt parancsa volt azt tőlem ott átvenni s az általa tudva levő helyre szállítani.

– S te átadtad neki azokat! kiálta Miriám.

– Nyilt parancsot mutatott, négyszáz huszárt hozott fedezetül; azt mondta, hogy a pénzt Szebasztopol helyett Kertsbe kell szállítania a kaukazi hadsereg számára; még kért tőlem száz gyalogost a fedezethez, a mit én nem is tagadhattam meg tőle.

Miriám minden szónál növekedő bámulatot tanusított arczán; az ezredes által előmutatott nyilt parancs elismerhetlenül ugyanaz volt, a mit Alabin vett át. Semmi kétség sem lehetett felőle.

– S hogy nevezte magát ez a tiszt? kérdé Bianofftól.

– Neve ismeretlen előttem: Marziavnak nevezte magát.

– Csókolom a kezeidet! kiálta fel Miriám. Akkor te magának Mirza Kobulnak adtad át a küldeményt, mert az ő titkos neve Marziav, a mivel czinkosaihoz szokott levelezni. Magad adtad át neki a pénzt, s még ráadásba száz granátost.

Még a ló is megijedt Bianoff alatt e szavakra, a főtiszt elsápadt, mint a fal.

– Való ez? kérdé Miriámtól.

– Csalhatatlanul. Mert tőled Alabinnak kellett volna átvenni a pénzt, kinek rég itt kellene lenni egy zászlóalj gyalogsággal, vele huszárság nem is volt; s neki Szimferopolba kellett menni, a hogy az én napiparancsom szól.

Bianoff egy szót sem mondott erre, csak a nyeregkápájába nyúlt s hallani lehetett, mint húzza fel egyik pisztolyát. Arcza olyan fehér volt, mint csak lehet valakié, ki arra gondol, hogy magát rögtön főbe fogja lőni.

Miriám megfogta az ezredes kezét.

– Ne csinálj semmi bolondot, pajtás. Jobb lesz, ha vágtatsz vissza s iparkodol utolérni a vakmerőket; különben is te nem vagy hibás, hanem Alabinnal majd számolunk. Ez a nyilt parancs eltévedése megfoghatlan. Egyébiránt légy eszeden, semmi baj sincs, annyit csakugyan nyertünk, hogy Mirza Kobul fegyveresei nagy részével várán kivül szorult; a félszigetről ki nem menekülhet, a mezrei úttól pedig el van vágva. Most siess utána gyorsan.

Bianoff elkeserült lélekkel sietett vissza; természetesen az éjszakai üldözés oly kevés sikerével gazdagítva küldetését, a milyen keveset csak várni lehet olyan helyen, a hol százfelé visz az út s minden megkérdezett jövevény természetes szövetségese annak, a kit üldöznek; sem egy kereket, sem egy sisakot soha meg nem találtak ők az elvitt szekerekből és granátosokból.

Miriám pedig azonnal nyargalt Szimferopolba, csupán egy lovásza kiséretében. Segédét és a többieket visszaküldé csapatjához, azon parancscsal, hogy visszatérteig azon helyt maradjanak.

A város alá érve, künn találta az őrtüz mellett Alabin csapatjait. Kérdésére azt felelték, hogy reggel óta várják az indulási parancsot, de még nem kapták meg.

Az arany szarvas elé érve, még akkor is ott látta a hátra hagyott őrt, s az udvaron felkantározva álló lovak mellett ácsorgó lovászoktól azt tudá meg, hogy Alabin segédjével együtt még most is alszik, s ajtaja be van zárva.

– Be kell törni! kiáltá Miriám, s maga segíte befeszíteni az ajtót, mely kettős zárral volt belül ellátva.

Az előszobában feküdt Alabin segéde, a belsőben pedig maga, mindkettő megkötözve s félig megfulladva a szájaikba tömött selyem kendőktől.

Többet, mint félnapot kellett tölteniök e kínos helyzetben.

Alabinnak idő kellett hozzá, míg kötelékeitől megszabadítva magához bírt térni, s csak nehány óra múlva volt képes, hogy a vizsgálatra összegyűlt haditörvényszék előtt megjelenjen.

Az adott vallomások még rejtélyesebbé tették az esetet. Alabin ajtaja be volt zárva kétszeresen; a kapun belől állt egy őr, künn az utczán járt egy másik. Senki sem látott a vendéglőbe egész éjszaka valakit bemenni, vagy onnan kijönni.

Miriám maga egész éjszaka fenn volt és semmi zajt nem hallott. Egy izben ki is ment, megvizsgálni, ha ébren vannak-e az őrök s mindkettővel öt perczig beszélgetett, a rendszabályos kérdésekre választ adatva. Ha valaki Alabint meg akarta rohanni, egyenesen Miriám szobáján kellett volna neki a háztetőn keresztül menni, az alatt míg ő oda lenn járt; de öt percz alatt bemenni, két embert megkötözni, iratokat kikeresni s ismét eltávozni, tiszta lehetetlenség. Azon felül Miriám ablakai nem is voltak nyitva.

– Itt valakinek árulónak kell lenni! kiálta fel végre türelmetlenségre fakadva a haditörvényszék elnöke.

Alabin és Miriám egyszerre, mintegy önkénytelenül egymásra tekintettek, mintha mondanák: «az kettőnk közül egyik».

– Én tudok egy ismertető jelt, szólt Alabin sötét arczkifejezéssel; midőn az arany álarczos a selyemkendőt fogaim közé dugta, jobb keze kisujját erősen megharaptam; úgy hiszem, ezt a jelt sokáig fogja viselni.

Miriám keserűn mosolygott.

– Nagy kár, hogy nem bal kezét harapta meg; így nem jönnék azon kellemetlen helyzetbe, hogy ujjamat vizsgálat alá ne bocsáthassam, miután épen azt ma reggel ízig ellőttem.

– Ha való; veté közbe szárazon Alabin.

Miriám e sértő észrevételre hirtelen letépte sebzett ujjáról a köteléket s újra vértől csurgó kezét megmutatá a törvényszék előtt, melynek tagjai elszörnyedve kérték, hogy köttesse be azt újra, hiszen semmi kétségük felőle, hogy igazat mondott.

Miriám dühtől reszketve fordult Alabinhoz, míg balját bekötözék.

– A másik kezem szolgálatjára áll önnek.

– Elfogadom, suttogá Alabin, ajkait összeszíva.

A két fiatal tiszt másnap párbajt akart vívni; azonban közbejött a kormányzó parancsa, mely megtiltá nekik a vívást, mindkét tisztet felmenté a vizsgálat alól, megerősíté elébbi rangjaikban s feladatául tűzé, hogy rögtön Mezrevár alá sietve, majd ott bizonyítsák be, melyikük hűsége és bátorsága nagyobb? A haditörvényszék egyúttal oda utasíttatott, hogy az egész balesetet tulajdonítsa a két alárendelt őrnek, azoknak adasson egy adag botot, s több lármát ne csináljon belőle.

VII. A MENYASSZONY ÁLMAI.

– Mit álmodtál szép leánykám? mit álmodtál te gyönge szívecske?

Igy kérdezte reggelenként szép unokáját Mirza Kobul; és a menyegző napja már közel volt.

Mirza Kobult hiába keresik Kercstől Eupatoriáig, föld alatt eltünik ő üldözői elől, mint a tündér; délibábot kergetnek azok! midőn utána futnak, hátuk mögött van rég. Midőn az orosz portyázók szanaszét futnak az egész országban, kérdezősködve utána, akkor ő már otthon ül és kényelmesen szürcsölgeti rózsavizes malozsa nedvét s kérdezgeti unokájától: «mit álmodtál, szép gyermekem?»

– Álmodtam is, és úgy tetszik, mintha most is igazán látnám. Tele volt szobám piros virággal, minden bimbó, minden virág olyan szép piros volt és eleven; csak egy volt közöttük fehér és lankadt, és az a virág én voltam. Ott feküdtem a ravatalon és az is tele volt virággal. A ravatal lábánál pedig fel volt állítva a virágember, a minőt csak menyegzők alkalmával szokás a lakodalmas házban felállítani: öltözete tiszta rózsa, a két keze liliomokból, lábai folyondárokkal befuttatva, turbánja szép császárszakáll, a haja árva-lány kalász, szemei csillagvirágok, orczái halaványpiros mályvarózsákból, és ajka egy sor százszor szép. Körülöttem énekeltek és daloltak, azt sem tudom már, kicsodák? és énnekem úgy fájt a szívem bele; a midőn egyszerre lehullott minden rózsa és liliom az előttem álló virágemberről s helyette ott állt – Miriám. És én nem tudtam magamat tartóztatni, hogy ne sírjak, a midőn őt magam előtt állni láttam.

Az öreg jobbra-balra simítja leánykája hajfürteit s elkezdi az álmot magyarázgatni.

– Virágot látni álomban sokat, az nagy örömet jelent; leány, a ki magát halottnak látja, nem sokára menyasszony lesz; a ki eltávozott kedvesét siratja álmában, annak kedvese nem soká vissza fog térni.

– Nem térhet ide Miriám vissza soha! sóhajta búsan a leány, s úgy elfelejtkezett magáról, hogy még azt a habkönnyü piskótát is, melynél egyebet napjában nem evett, a kis arany halaknak szórta, mik szobája szökőkutas medenczéjében uszkáltak vígan alá s fel, s enyelegtek egy piczi kis fakó halacskával, mely még ikraképen vetődött vizükbe s nem gondoltak vele, hogy ez a kis fakó halacska idő jártával majd egy nagy orosz csuka lesz, mely őket mind elnyeldesi.

A szép leány nem láthatta atyja mosolygását, a midőn az eltávozott; de magában elgondolá, hogy az mégis lehetetlen, a mit az emberek beszélnek. Miriámnak nem lehet, nem szabad árulónak lenni.

A kinek nemzete annyit szenvedett, olyan szerencsétlen, az nem árulhatja el ezt a szenvedő hazáját egy gyűlölt idegen kegyéért; a kire annyi dicsőség várt mint honfira, az nem árulhatja el halhatatlan hírnevét egy szolga dicsvágyért, mely megpirít, midőn kielégített; és a kit úgy szeretett a nő, oly híven, oly igazán, nem lehet az árulója a menybéli szerelemnek.

Ha az egész világ elitéli is őt, ám a szerető hölgy talál mentséget számára, az ő szívéből csak az élettel együtt lehet kitépni emlékét.

És ha minden élő jel ellene tesz tanúbizonyságot, akkor álmodik felőle, és ébren is felőle álmodik, és jól tudja, hogy az csak álom, mégis ragaszkodik hozzá.

VIII. TATÁR HARCZ.

Miriám két egész ezredet egyesíte Marzia városban; lovasait, gyalogságát úgy be tudta hozni a szoroson, hogy a meglepett lakosság egy szót sem tudott meg elébb jöveteléről.

Minden elől-utól találkozót összefogdostak előőrsei s Hajbakut örmény a legőszintébb csodálkozással látta a fényes tábornok urakat leszállani kapuja előtt s azt sem tudta, melyiknek csókoljon kezet a sok közül elébb, midőn méltóztattak házába benyitni.

Miriámnak első szava az volt hozzá, hogy kiparancsolta saját házából.

– Fiam! mondá a tisztes ősz embernek, ki neki apja lehetne; fiam, keress magadnak más szállást, mert ezentúl én fogok itt időzni. Ismerlek, ki vagy: jó pénzért számomra kikémlelted a Mirzát; de még jobb pénzért kéme lennél a Mirzának én ellenem. Használtalak, már most nem kellesz, s félni nem akarok tőled. Rajta légy, hogy jó messze válassz lakást ettől a várostól. Ha eltávozunk, a házadat ismét itt találod. Ha valami károd lesz, majd becsültesd meg s folyamodjál érte Szentpétervárra.

A jámbor örmény jónak látta ezzel a vigasztalással beérni. Hisz a moszkók csak a lakását vették el; még gonoszabb lehetne pedig a dolog, ha azok adnának neki lakást, ott, a hol neki nem tetszik.

Miriám azonnal elrendezé csapatjait, a legnagyobb óvatossággal, hogy az átelleni sziklatetőkről hadi tervét ki ne kémelhessék. Tiszteinek meg volt parancsolva, hogy szüntelen közkatonai köpenyt viseljenek egyenruháik felett s osztályát senki el ne hagyja.

Midőn az előőrsök vizsgálatából az örménytől elfoglalt házhoz visszatért, nagy meglepetés várt reá: a vitéz Karvajoff tábornok érkezett oda Jekaterinoszlávból, az a derék ember, kinek ő mostani rangját köszönheti, s ki viszont ő neki köszönheti, hogy most ott időzhet a világ háta mögött, Jekaterinoszlávban, a Kaukazuson túl.

Mind a ketten azt mondták, hogy nagyon örülnek, a midőn egymás kezét megszoríthatták.

A tábornok egy zárt levelet adott át Miriámnak, melybe az volt irva a kormányzó által, hogy Karvajoff tábornok és Alabin ezredes előtt adja elő azon hadi tervét a legrészletesebben, melylyel Mirza Kobult megtámadni szándékozik.

Miriámnak engedelmeskedés volt a dolga. Elővette térképeit, mikben a mezrei rejtek legtitkosabb erősségei, védhető és hozzájárulható helyiségei pontosan fel voltak jegyezve. Akárki készítette azokat, bizony jártasnak kellett lennie azon a vidéken, s nem csak szemeivel, de eszével is meglehetősen bírni.

– Itt három feladat van, monda Miriám, miután a helyzetet lerajzolá. Az első minden esetre a malomnak nevezett erőd elfoglalása. Ez pusztán leleményesség dolga, egyedül találékony észt feltételez végrehajtójától, a miért én azt Alabin ezredesre kivánom bízni, mint kinek hasonló esetekben hirteleni önfeltalálása nevezetes. Második műtétel az elősánczok elfoglalása a hegymagaslaton; ezt rábízhatom bármelyik vitézebb dandárvezetőnkre, mert ehez semmi egyéb nem kivántatik, mint személyes vitézség, a lerajzolt védművek között egy gyermek is eligazodhatik, s a munka forrója csak a sánczoknál kezdődik, azon pedig behunyt szemmel s kivont karddal öt percz alatt át lehet esni. Ismétlem, hogy ez az őrmesterek dolga. A harmadik feladat a legnehezebb. Míg a gyalogság a mezrei magaslatokat ostromolja, a lovassággal a hegyszakadék bejáratát kell elfoglalni, hogy a Mirza czinkosai segélyül ne jöhessenek neki. A ki e feladatot pontosan teljesíti, az meglehet, legkevesebb dicsőséget fog haza vinni e hadjáratból, mert azon esetben tán munkája sem akad, de ha elhanyagolja azon állást, az egész eredményt koczkáztathatja. A Mirzának most nincs több száz emberénél odafenn, de ha sikerül a kóborló tatárok közül még néhány százat magához vonhatnia, soha sem bírunk vele. Azért a Csardak előtti álláspont a legfontosabb s ezt megőrzeni egyenesen magamra vállalom. Én ismerem a tatárok ezernyi fortélyait, ravasz, rendkívüli hadakozásmódját, s hiszem, hogy ha megtudják, miszerint velem állnak szemközt, meghúzzák magukat mocsáraik között, s nem lesz bátorságuk a síkra szállani.

Karvajoff feszes komolysággal hallgatta végig Miriám beszédét, azután egy másik zárt levelet vont elő kebléből.

– Ez is önnek szól, monda, átnyújtva azt Miriámnak.

Miriám feltörte és azt olvasá belőle, hogy a kormányzó rendeletéből az ő hadműködései egyenesen alárendeltetnek Karvajoff tábornoknak, minélfogva annak mindenekben engedelmeskedjék.

Ily megaláztatás után más országban a tisztek le szokták tenni kardbojtjaikat; de Oroszországban ilyesmi nem divat és nem szabad. A mit a czár és az ő kormányzói rendelnek, az nem szégyen, még ha megaláztatás is.

Miriám nyugodtan hajtá meg magát Karvajoff előtt s tudatá vele, hogy parancsát várja.

– Hadi terved jó, monda a tábornok összegöngyölgetve a térképeket. Semmi kifogásom ellene. Csupán a végrehajtás személyeit hiszem jónak megcserélni. A malomnak czímzett erőd elvételével téged bízlak meg, a Csardak felőli álláspont felügyeletét pedig Alabinra hagyom. Én magam itt a középpontból intézem a megszállást.

Miriám arcza legkisebb változást nem mutatott.

– Én e feladatban is nagy megtiszteltetést találok; de újolag figyelmeztetem Alabin ezredes urat, hogy a tatárok ravaszságától jobban lehet félni, mint görbe kardjaiktól, s a ki eléggé óvatos lenni nem tud, nagyobb veszélyben lehet miattuk Szimferopol közepén, őreitől körülvéve, mint egymagában a Jura szakadékai között.

Alabin fülig vörösödött el e szóra, mely őt az arany álarczossali esetére figyelmezteté; de vigasztalhatta magát azzal, hogy hiszen Miriám annál halaványabb.

Szegény Miriám, neki ugyan elég oka van arra, hogy halavány legyen. Mint okos ember, úgy számította ki magában a dolgot, hogy nagy áldozatokkal oly győzelmet vív ki, mely őt a czár kegyében megerősíti; és íme most látja, hogy ő maga van legelső áldozatul szánva; hogy elhatároztatott, miszerint ő veszszen legelébb is kárba; hogy ő legyen, a kit elhasználnak, és nem az, a ki a hasznot aratja.

A legközelebbi éjszakán kellett a malom elleni támadást végrehajtania.

E vakmerő fegyvertényre egy saját zászlóalj rendeltetett parancsnoksága alá.

Saját kiváló öltözékeikről megismeré a katonákat Miriám.

A szibériai zászlóaljak egyike volt az, a mik úgy erednek, hogy a hol nagy bűnösöket találnak a hadsereg között, kik a tízezer vesszőt ki bírták állani s nem haltak meg bele; kik tilos eszméket mertek társaik előtt kibeszélni; kik tán itt-amott katonai forradalmak részesei voltak, vagy engedetlenek előljáróik iránt, sőt talán lengyelek, vagy titkos jacobinusok, veszélyes társulatok czinkosai: az ilyenekből saját ezredeket alkottak, s ezen kiválasztott ezredek számára szokott fentartatni azon ritka megbecsültetés, hogy ostromlott várak réseit ők rohanják meg legelől, ők temessék be hulláikkal a sánczárkokat, s azt a kettős szolgálatot tegyék birodalmuknak, hogy megmentsék azt az ellenségtől és saját maguktól.

Midőn egy ily ezred bizatott Miriám kezére, jól tudhatá, hogy mi vár reá?

Az ilyen tisztelet felér a halálitélettel, a mi Oroszországban el van törülve.

Miriám ha különben nem tudta volna is ezt, eléggé sejtheté abból, hogy tiszttársai oly szívesen búcsúztak el tőle ez este, mint a kit nem fognak többé látni; maga Karvajoff is részesíté annyi kegyelemben, hogy titokban megsúgta neki, miszerint jól teendi, ha ő is közkatona köpenyt fog ölteni s kalapja mellől elhagyja a tollbokrétát.

Miriám azért is legpompásabb öltönyét vevé magára, felkötötte aranyos övét, felrakta rendjeleit; gömbölyű prémes cserkesz süvege mellé akkora kócsagot tűzött, hogy ágyúval is rá lehetett czélozni, s még az egész tetejébe felkeríté lángpiros tatár-köpenyegét, hogy a ki csak hírét hallotta is, rá ismerjen róla.

A mint ily öltözetben katonái elé lépett, bámulva szólítá meg minden ember: ez még is vakmerőség, ez Istenkisértés; hisz így mindenki ő reá fog czélozni.

– Hadd czélozzanak, felelt ő büszkén. Azt hitték, hogy félek, midőn e rohammal megbíztak; pedig még nincs az a golyó megöntve, a mely elől Miriám eltagadja magát.

És úgy ment fényes lobogó köntösben, arany boglárokkal, gyémántos rendjelekkel abba a csatába, melyből senkit sem várnak társai vissza. Oly büszkén hordta mellén azokat a rendjeleket, mintha czélnak tartaná ott, hogy oda lőjjenek.

Egy-két fegyvertársa tán meg is sajnálta, a kinek tán épen útjában nem volt, de hogy ezek közé sem Karvajoff, sem Alabin nem tartozott, az több mint valószínű.

E született orosz főnemesek előtt a tatár Mirianoff mind végig gyanús jellem maradt; az emberi szív jobb érzelmei közé tartozik az, hogy az árulónak, a szökevénynek soha sem hisznek egészen s ez a gyanús göcs legjobban meg lesz oldva így: ha hű volt Miriám, akkor elesik Oroszországért, de dicsően esik el; ha pedig hűtlen volt, akkor dicsően vész el, de mégis csak elvész.