ZOLA-REGÉNYEKRŐL.
I.
A „HÖLGYEK ÖRÖME.“
A második császárság aranyozott kora – mely hasonlóan a biblia festett koporsóihoz, pompázó külső szinnel takarta el a mélyében pusztitó rothadást, – bár éles szemü, hatalmas birálókra talált, sohasem részesült olyan elkeseredett, szenvedélyes megtámadtatásokban, mint a képzeletnek és tapasztalatnak sejtszöveteiből életre kelt az az alakcsoport, mely a Zola regényeiben e társadalom irodalmi kifejezője kivánt lenni. A Rougonok és Macquartok rosszhirü családja a kárhoztatások egész fergetegét vonta magára, ahányszor csak – Saccard Renée elbukása óta – hallatott magáról. Barbár erejü ivadékai, melyek – meg kell vallani, – nem dicsekedhetnek kifogástalan ismeretséggel, elkerülték ugyan a Bovaryné sorsát és a jó erkölcsök megsértése cimén nem kerültek törvényszék elé, de sokáig annyi kő célpontjául szolgáltak, amennyi elég volna számukra akár családi sorboltnak, akár hatalmas monumentumnak. És ha a legkülönbözőbb s leghevesebb megtámadások raja épp oly hüséges előfutárja volna valamely biztosan bekövetkező és századokra ható irodalmi jövőnek, mint amilyen bizonyos kisérője minden nagyszabásu és jól végzett munkának, akkor az utolsó kétségnek is el kellene oszlania a Rougonok és Macquartok történetének nagy jelentősége felől. A Curée megjelenése óta a fegyelmezett okoskodás emberei versengtek az avatatlan, esztelen vádaskodással a legsulyosabb itélet nyilvánitásában, mihelyt egy uj „corpus delicti“ arra alkalmat adott: és ha az irodalmi előkelőségek a „legteljesebb tisztelet“ hangján, mint királyi fogolylyal bántak a kitünő forradalmárral, bánásmódjuk még sokkal kegyetlenebb volt, mint a bőszült korlátoltságé. Fejére olvasták az itélet minden atyáskodó hangu szókészletét, s nem sokalták meg az elvénhedt, makacs iskolásság legméltatlanabb kitöréseit sem. A betü arisztokratái persze a legtürelmetlenebbek. Elmult idők szellemét idéző tudósok, kiknek betáblázott ablakain koronkint keresztülhatott az iró kürtöseinek nevetséges lármája, ha néha felriadtak papyrusaik mögül s kitekintettek szobájok setétjéből a fényes napvilágba, – elrémülve a nyüzsgéstől, mely ijesztően különbözött könyveik szelid nyugalmától, megtagadták az élő kor szellemét és ósdi bölcseségük merevségével „pereat“-ot mondtak arra, aki ennek az uj kornak a tiszteletére bálványt emelt. S a zaj mindannyiszor megujult, ahányszor a merész iró megszólalt. Zola tanitványai persze teljes erejükből igyekeztek tulharsogni ellenfeleiket, akik közt a morál mindenütt jelen való ügynökei adták a hangot és elszemérmesedett tárcairó-kiváltságok játszották az első hegedüt. Pruderie kisasszony, kinek arca a piros festék alatt is kékké vált a haragtól Nana és Trublot bűneinek hallatára, sikoltozott; a kinyilatkoztatás férfiai pedig, szent büvkörében annak a frigyládának, melyben az egyedül üdvözitő ideált őrzik, átkokat dörögtek. Azt, amit a Goncourt-ok a szerelem klinikájának neveztek, lebujnak minősitették s a mély megbontránkozás hangján itélték a tüzhalálra. A tiltakozásokból a hangok egész zürzavara kerekedett. Az előkelők, akik tizenhatodik századbeli muskétával vonultak ki s a „Revue des Deux Mondes“ rongyolt lobogóját lengetve indultak a szent háboruba, vagy a Dottore jelmezét a tekintélyek áthatatlan vértezetével cserélve fel, kovás puskát vettek vállukra – ódon fegyvereiket csörtették, a nap krónikásai pedig, akikből a macskazene rendezőinek nagy tömege került ki, füzfasipjukat próbálgatták s ezek vékony, irónikus hangján ismert dallamokat adtak elő. Ezek a dallamok akkor már idestova félszázadosak voltak. Gunyos verseit meg kellett hallgatniok mindazoknak, akik részt vettek az oknyomozó irodalom megteremtésében. Stendhal, akinek regényeit a legfőbb itélőszék: az asszonyos, kellemest szerető Sainte-Beuve egyszerüen „utálatos“-oknak találta; Balzac, akire jelentéktelen emberek az őrültség és a romlottság bélyegét sütötték, Flaubert, akit pornográfként hurcolták meg közhatóságok előtt, sokat tudtak róluk.
A komoly vád, mely ezeknek a gunyos versikéknek a magvát alkotta, régibb, mint az az időszak, mely alatt hangoztatása divatossá lett. A tojáson, vagyis Rabelais-n és Montaigne-on kellene kezdeni, aki ennek a vádnak az eredetével kivánna foglalkozni. A moralisták nyomában mindenütt ott találhatni ezt a vádat, habár még alaktalanul, határozott idomot nem öltve. Alakot nyerni, jegecedni, a dokumentáló irodalom erősebben forradalmi hatása alatt kezdett.
Az uj áramlat bekövetkeztekor három határozott irányban terjeszkedett ki, s ennek munkásaitól az eszmei tartalom fontosságát, a megalkotás nemességét és végre az alapvető, egyénitő irói sajátság előkelőségét tagadta meg. Birotteau-ban nem találtak több érdekest, és értéket, mint a mennyi egy üzleti könyvben lehet, a Stendhal Julien-jét („Le rouge et le noir“) kicsinyelték s Bovaryné morálját észre sem akarták venni. A vád még erősebben tartotta magát artisztikus szempontból. Balzacban a Taine „hozsannah“-jáig nem akarták az irót ünnepelni, Stendhalról maga Balzac is hirdette (a „Chartreuse de Parme“-nak a Revue Parisienne-ben kiadott birálatában), hogy nem ért az alakba öntés mesterségéhez és Flaubertről, a gondolatnak erről a szobrászáról, egészen komolyan állitották, hogy a részletezés megölte a művészetét. Elsőrangu irói tulajdont éppen nem ismertek el bennök. A „Comédie humaine“-t a maga egészében egy eszelős fotografus müvének tekintették; Beyle Henrik gondolatainak legmélyén nem találtak egyebet egy kis elmésségnél és sok extravagancziánál. Flaubertben pedig obszczén irót kerestek, ugyanakkor, amikor Georges Sand-t bálványozták, Eugène Sue lángelméjében komolyan hittek és Charles de Bernard-t klasszikusként emlegették. Ez a sors az utmutatók szellemi hagyatékával együtt átszállt az örökösökre: a Goncourt-okra. „Germinie Lacerteux“-t épp ugy kiseprüzték a jó házból, mint később a szegény „arany legyet“, Nanát. És Zola nagy sikerei idején se hallgatott el a „régi dal, régi gyülölségről.“ Az a kifogás, hogy a Zola megfigyelései értéktelenek, leirásai müvészet nélkül valók s egyéniségének fajsulya alacsony, az előbb emlitettek unokája volt. Ennek a vádnak mind a három kiterjedésében való mérlegeléséhez alkalmul szolgálhat a Hölgyek öröme is.
*
Alig lehet képzelni valamit, ami kevésbbé „regényes“ és annyira „legujabb“-szerü volna, mint ennek a regénynek a tárgya. A maga szárazságában adva a dolgot: arról az egyenetlen küzdelemről van szó, melyet a mindinkább hatalmasodó áruházak folytatnak a kis kereskedelem ódon fészkei ellenében, és amelyben az örök természeti elvnek megfelelőleg az ifjabb és erősebb elem jut győzelemre. Az Au Bonheur des Dames egy nagy áruház, mely előttünk egy eddig kevéssé ismert szocziális tényező nagy társadalmi fontosságát van hivatva bizonyitani.
A könyv szerint: napjaink egy uj kereskedelmi korszak kezdetét jelzik. A gyáripar roppant arányu fejlődése teljesen megérlelte az ujabb kereskedelmi elvet, mely a nagy arányok alapjára helyezkedett. Ennek az elvnek a megtestesülései az áruházak. Merkúrnak ezek a divatos bazilikái nagy tőkével, nagy eszközökkel, nagy személyzettel dolgoznak s mindazokkal a segédszerekkel, melyeket a kor vivmányai nyujtanak, mindazoknak az iparágaknak a felhasználásával, melyek a modern fényüzési vágy kielégitésére alkalmasak; roppant koczkázat súlya alatt versengenek, hogy tőkéjüket folytonosan megujithassák s e czélra a vakmerőségig használják fegyverüket: az alacsony árakat, hogy áruikon minél gyorsabban túladhassanak s ezeket ujakkal helyettesitve, tőkéjüknek kamatját nyerjék meg. E rendszer megalkotója a regényben: Mouret Octave. Nem a legjobb cég a „Pot-bouille“ olvasói előtt, akik emlékeznek, hogy az élete sokáig nem volt egyéb, csak folytonos szoknyavadászat. Azóta megférfiasodott s korszakot alkotó kereskedőt fedezett fel magában. Megőrizte szoknya-imádatát, de most már ő vált asszonyvilága középpontjává. Mint a rongynak koronátlan királya trónol közöttük, alattvalói között. Ez az ő hadserege, erre épitette hatalmát. Az asszonyra számitott, aki ha még oly megingathatatlan is a férfival szemben, nem képes ellentállni a rongy csábitásának, arra az asszonyra, akinek élet-eleme a fényüzés, akinek betegsége a költekező-mánia, mint Martynénak, s akinek őrültsége a csipkelopás, mint Boves grófnénak. Az asszonynak emelt templomot a „Bonheur“-ben, s az asszonyt használta fel eszközül, amikor megérezve az uj szellőt, mely jobban kedvez a gyakorlati észjárásuaknak, mint a tudomány szegény ördögeinek, a milliókban való kalandorszerü bizonyossággal valósitotta meg forradalmár terveit. És a hiuság áruháza hatványozott méretekben növekedik, vesztére a sorvadó, különleges kis üzleteknek. A kis kereskedelem patriarkális, de fagyos lyukaiban irigyen és gyülölettel látják, mint növekedik a „Bonheur“ fénye és káprázatos hatása, sóváran látják, hogyan tökéletesedik müködése, melyben az egyén elenyészik s a személyzet, mint a gépben a kerékmü egyes részei, csak a köz javára végzi feladatát. A lélektelenség, mely a „Bonheur“ falanszterszerü szervezetét jellemzi, a nyomorult életküzdelem, melyet kormányzatának minden intézkedése elősegit, mind csak hatalmának növelésére valók. A szerény boltok lakói, noha a szörny elhóditja vevőiket, alkalmazottaikat s meg akarja vásárolni a tetőt is a fejök felől, nem adják meg magukat s elfogadják az aránytalan harcot, esküdve, hogy megmaradnak házaik puszta kövein is. Elébe állnak – végső romlásukra; a „Bonheur“ egyenkint tiporja el őket. Az egyik családnál az apától a vagyont, a leánytól jegyesét, az anyától gyermekét rabolja el; a másikat, aki oktalan versenyre kel vele, az öngyilkossági kisérletig üldözi; a harmadikat kiüzi házából, annak ellenére, hogy a makacs öreg ott marad egykori jóléte romjain, mig a tetőt le nem bontják a feje fölött. És a kolosszus, megőrizve nyugodt közömbösségét, mint a teljes gőzzel eleresztett gép, rohan tovább, nem törődve a holtakkal, akiket utjában elsöpör. Ime a vigasztalan doktrina: a forradalom vértanukat kiván és csak holtakon haladhatni előre.
A „Bonheur des Dames“ tehát arra a veszedelemre mutat rá, amely végzete a haladás eszméivel, a kor kivánalmaival s az élet logikájával szembeszállni késztő oktalan szenvedélynek.
Bele illik-e ez a rideg, nem éppen költőien hangzó igazság egy regény keretébe? – kérdheti valaki. Becsüljük meg ezt a kérdést; az a nagy pör, melyet az oknyomozó irodalom ellen minden időben inditottak, nem egyéb, mint ennek a kérdésnek szabatosabb körülirása.
A „Bonheur“-rel szemben ilyenformán lehetne ennek alakot adni:
A regényiróknak az a szektája, amelyről éppen szó van, s amely a fejlődés egy magasabb fokát vindikálja magának, – kérkedéssel utasitván el magától a tetszés mindenkori eszközeit: az elbeszélés kellemességét s az előadás kényes választékosságát, – hozzászoktatott ugyan bizonyos puritánszerüséghez, melyet soha se tekinthetünk egyébnek, mint a müvészet megrablásának: mégsem elégedhetünk meg a regényben – emberek, emberek és ismét csak emberek helyett – kétes értékü igazságok bizonyitásával. Ime, a „Bonheur“-ben már csak osztályok vannak, már csak két elem él; a köztük folyó harc s nem egyesek foglalják el figyelmünket, hogy aztán kárpótlásul egy tanulsággal legyünk gazdagabbakká. Vajjon fölkelthető-e érdeklődésünk egy egész osztály iránt? A kiskereskedelem száz számra menő és egyes alakjaiban elmosódó, pusztuló népe iránt érezhetünk-e több részvétet, vagy csak több sajnálkozást, mint a lyukaikból kiöntött ürgék iránt? Megérdemli-e a sorsukból kifolyó tanulság, hogy érte ötszáz lapon – melyek közül nem egy fárasztó – keresztültörjünk? És végre megtűri-e a regény formája e „felnőttek oktatásá“-t, noha a regénynek, mint költői műfajnak, a célja a gyönyörködtetésnél egyébből nem állhat?
A felelet annál egyszerübb, mert egy megengedésen lehet kezdeni.
Valószinüleg jóval nagyobb a regény hatása, ha a legyőzött ügynek egyetlen, erős és kiemelkedő képviselője van. Mint azelőtt mondani szokták, a „hősi“ szerep a „Bonheur“-ben három egyén közt oszlik meg. De Bauduben, Bourrasban és Robineauban csak a mozgató szenvedély, a „Bonheur“ elleni gyűlölet a közös; jellemvonásaik nemcsak hogy nem mosódnak el és nem válnak szintelenekké a hasonlóság révén, hanem a legélesebb ellentétekben kerülnek egymással szembe és éppen különböző, bővebben jellemzetes helyzetekben képviselik a regény szenvedő elemét.
Még határozottabban jellemzők ezek az iró modorára nézve. Zola még mindig szeret a kontraszt kopott eszközével hatni, másrészt pedig nagy szeretettel meriti ki a tárgyat s jellemzi ezt minden oldaláról. Goncourt csak Baudut alkotta volna meg; Zola bővebb beszédü. De nem kevésbbé szigoru megfigyeléseiben és nem kevésbbé hatalmas ezek érzékeltetésében. A vádnak tehát csak annyi alapja van, hogy egy magasabb cél mellett a jellemzésnek csak mellérendelt szerepet juttat.
Akik tagadják egy ilyen magasabb cél lehetőségét, rendesen ezzel az ősrégi tantétellel hozakodnak elő: „la fiction est faite pour plaire et non pour instruire.“ A mondás nem éppen tetszetős; de ha még oly bűvölő ereje volna is, nem juttat hozzá a kérdés megoldásához. Mert lehetetlen figyelmen kivül hagyni azt, hogy ma a regény és a fikció többé nem azonos fogalmak. A modern és a régi meséltető regény közt épp oly nagy a különbség, mint a villamos fény és Aladin csodalámpája közt. Valójában a regény egész története nem egyéb, mint annak felsorolása, hogy a fikció miképp veszitette el apránkint annak az uradalomnak a legnagyobb részét, melyben azelőtt korlátlan hatalmasság volt. Századokkal ezelőtt, a gusto picaresco uralkodása idején, a regényben már nem csupán az elbeszélés mellékes, de a jellemzés is másodrendüvé válik egy magasabb czél mellett, mely az akkori idők szelleméhez képest nem ugyanaz – bár hasonló természetü – volt, mint amelyről most szó van.
A bölcselők századában a „magasabb czél“ érdekében megkövetelt igazságok kizárják maguk közül a fikcziót s a képzelmi elemtől teljesen ment regény „filozófiai“-nak nevezi magát. De ezek csak tapogatózások. Félreismerhetetlen az evolució az oknyomozó irodalom életrekeltekor; az inventiv elem szerepe teljesen jelentéktelenné válik s a regényiró átveszi a régi moralisták szerepét. Részt követel a pap és az orvos hivatásából s a filozófokkal több közösséget vállal, mint a költőkkel. Féltékenyen őrzi a művész szabadságát és megköveteli, hogy elismerjék benne a szigoru tudományosságot. Uj igazságok keresését ismeri el legfőbb czéljának és ezek hirdetését vallja legmagasztosabb feladatának. Komolylyá válik nála, amit Stendhal gúnyosan mondott az egész századról: „hozzá szól mindenhez és nincs az az alapigazság, amelyről szavát elmondani ne tartaná kötelességének“. És ezek a tudálékos, tanitgató regényirók korántsem a kontárok közül valók; az uj elveket a mesterek egész sora testesiti meg, melyek hatása – még az orthodox táborra is – nagy arányu. Voltaképp hát egy általános, bár törvényesen el nem ismert jelenség az, amelyért Zolának annak idején felelnie kellett. Igaz – és ez a magyarázata annak a meglehetősen hosszantartó felháborodásnak, amelyet az „Assomoir“ és „Nana“ támasztottak – hogy maga az elv soha se tolakodott elő oly határozottan, mereven, követelőleg, mint ezt Zolánál láthatni. Stendhal bizonynyal elrémült volna attól a brutális, barbár, fékezetlen, kicsapongó erőtől, melylyel Zola tétele bizonyitására tör. Az a száraz határozottság, melylyel minden fölösleges szót számüzve, minden porszemnyi adatot felhalmoz, hogy szinte parancsolólag tukmálja rá gondolatát az olvasóra, nagy erőssége néha, de gyöngéje is. Hanem ez már egy más, artisztikus kérdést érint.
Akkor tehát, amikor a fikczió már elvesztette a regényben uralkodószerepét s amikor a regényiró és a moralista között többé nem lehetett megvonni a határvonalat: Zolának volt rá oka, hogy a történelmi fejlődés alapján állónak tartsa magát, amikor a szocziológus szerepében állott ki a fórumra s a regényolvasó nagyközönségtől követelt meghallgatást. Hogy aztán ez a szereplése meg fogja-e nyerni a messzi jövő, az elkövetkező századok elismerését, az már más kérdés. Annyi bizonyos, hogy „ujitás“-ának kezdetben a legkevésbbé se sikerült megszereznie a filozófusok itélőszékének az igazolását. A kritika tekintélyei ugy itéltek róla, hogy rossz próféta, mert eszméi elvesznek a lényegtelen megfigyelések és szavak áradatában, és ezért adatai magasabb érték, tárgyai pedig általános érdek hijjával valók. Edmond Scherer, a régi „szép szellemek“ hagyományainak lovagias erényü őre, aki soha se mulasztotta el kijelenteni pair-i tiltakozását, valahányszor a „misera plebs contribuens“ az irodalom portikuszába akart tolakodni – könnyed gúnynyal fejezte ki ezt az itéletet, amikor „minden filantróp érzülete mellett“ sem tudta megérteni: kit érdekelhet egy részeg kőmüves nyomorának a története?! A „Ventre de Paris“ birálatában ismételte álmélkodó kérdését, mellékesen nagyot bókolva annak a régi tannak, mely csak a nagy szenvedélyeknek nyitja meg a müvészetek kapuját. Mintha ebben a regényben semmi egyébről nem volna szó, mint vágott husról, ugy találta, hogy „csak a henteseket érdekelheti“. Aki még emlékezett rá, hogy „César Birotteau“-t valaha a kereskedősegédek olvasmányának nevezték, ebben a vádban törvényes örököst kellett üdvözölnie.
Nagyon egyszerü a klisét a „Bonheur“-re alkalmazni. Elmondhatni, hogy a selymek és csipkék, bármily bűvölőek is különben, végtelenül unalmasak a leirásban. Meg lehet támadni az áruház tömkelegének, szervezetének, tömérdek osztályának részletes leirását; tiltakozni lehet az „előkelő születésü“ költészet nevében a szövetek árainak hallatára. Sőt a szó tágabb értelmében „szatócskodás“-nak is nevezhetni a regényiró előadását. Mindebben volna egy szemernyi igazság: az óriási anyag több helyütt tulcsapott korlátain. A környezet, amelyben a regény játszik, valóban nem tartozik a legérdekesebb dolgok közé. Mint Stendhalnak a „Chartreuse de Parme“ irása idején a „Code civil“, Zolának, mig ezt a regényét irta, az áruházak árjegyzékei lehettek a napi olvasmánya. Igy a részletezések nem mindenütt vonzók. De bármilyenek is ezek – mert joggal utalhat valaki arra is, hogy mily művészettel önt Zola ebbe a száraz tárgyba életet – nem akadhat fenn ezen a részletezésen senki, aki az eszmét keresi. Föltéve, hogy a könyv húsz-harmincz lapja eldobni való, még mindig marad egy könyv, amelylyel számolni kell, nemcsak azért, mert elsőrangu irói tulajdonságok alkották meg, hanem, mert a lehető legközelebbről érinti élete kérdését annak az osztálynak, mely a modern élet egyik legfontosabb funkczióját teljesiti s az értelmesek világának egyik legerősebb, leginkább életrevaló elemét alkotja. Igaz, hogy az eszmei tartalom, melyet ez a könyv kifejez, nem megtámadhatatlan s nem minden részletében meggyőző. A czélnak kettős és éppen nem párhuzamos természete miatt a könyv hatása zavaros. Zola, amikor erős logikával küzd a nagy áruházak igaza mellett s egyszersmind megindit az ellene feltámadt szenvedély áldozatainak sorsa iránt, nem kerülhetett ki egy belső ellentmondást. Olyanformán, mint Sainte-Beuve, akinek mély elméje a maga korában találta meg a csodálni való tanulmányt, szive pedig a régiekkel volt, – elméje a győztes eszme szolgálatában áll, de érzése a bukottakkal van.
Ezért az a benyomás, melyet a regény az elfogulatlan olvasóra tesz, nem tiszta. Aztán meg a tétel bizonyitása sem minden kétséget kizáró. Mouret vállalkozása kalandos; a „Bonheur“ győzelmének szükségszerüségéről inkább csak a másik elem magatartása győz meg. Tulajdonképpen Mouret csak a kereskedelem Monte-Christoja. De mindez keveset von le az eszme súlyából. Mindenkinek át kell látnia, hogy nem utszéli igazságról van szó, hanem egy olyan nagyfontosságu szocziális kérdésről, amely még megoldásra vár. Abban a korszakban, mikor a művészeteknek és az irodalomnak az alapvető jellegét a racionalizmus adja meg, egy könyvet, mely a kor világrendjeként szereplő kapitalizmust működésében, az embert pedig – környezetében, foglalkozásában lepi meg, még akkor se lehetne kicsinyelni, ha a kort mozgató eszmék iránt kevesebb lelkesülésről és a meggyőződésnek kisebb erejéről tenne tanuságot, mint az Au Bonheur des Dames.
Mialatt a könyv alapvető eszméjével foglalkoztunk, nem volt alkalmunk emliteni a regénynek azt a személyét, akinek lelki elemzése a puszta gondolatnak a költői mezt adja meg. És pedig azért nem, mert Zola nagy koncepcionális tévedéssel – ezt a két összetartozó dolgot csak részben hozta összeköttetésbe. A főalak a regényben versengő két elem – az igazi „hős“-ök – egyikét sem képviselheti; inkább a kapcsot alkotja közöttük aszerint, amint az iró személyes benyomásának megfelelően érzelmeivel a szenvedő, gondolkozásával a győztes elemnek válik osztályosává.
Egy fiatal leány érkezik Párisba, kis öcscseit vezetve, szegényen, egyedül az erejébe és munkakedvébe vetett bizalommal s azzal a hittel, hogy jómódu rokonaiban támaszra fog találni. Ebben a hitében azonnal csalódnia kell. Bauduék elég jó emberek, de a boltjukkal szemben pompázó Bonheur már a bukás utjára juttatta őket; rájok nem támaszkodhatik. Sorsa kápráztató fényü áruházba vezeti, ahol nem minden habozás nélkül kopogtat be. Ott szemben a Vieil Elbeuf, melyet elhagyott, ócska cégével és kihalt ablakaival oly rútnak, oly nyomorultnak tünik fel előtte annak a fényüzésnek és annak a zajos életnek a láttára, amelynek a közelébe hirtelen belekerült, hogy valami lelkifurdalásféle szoritja össze szivét. De a csábitás nagyobb, semhogy leküzdhetné: elfogadja a szerény alkalmazást, melylyel megkinálják. Ettől fogva csak a munkának él, hogy testvéreit is fentarthassa: a Bonheur-ben ugy sincs másféle élet. Elhagyatva, elveszve érzi magát ebben a nagy gépben, melynek iszonyu mozgása megreszketteti. A falanszter-élet minden nyomorát megismeri; minden társánál csak bántalmat talál, egyetlen embert, egy férfi-alkalmazottat kivéve, aki bár nem különb, mint a többi, sima udvariasságával végtelen hálát és lassan ébredő szerelmi érzést kelt Denise szivében. Gyöngédtelenséget kell tapasztalnia még a vásárlók részéről is; egy előkelő nő, akiről tudja, hogy Mouret kedvese, bántó megjegyzést tesz fejletlen, szűzies vállaira, és sorsának ura, akire, mint felsőbbséges lényre tekint, nem látja meg a szemében égő könnycseppeket, mint ahogy a szultán nem látja meg a szerencsétlen odaliszkot, aki nem oly szerencsés, hogy tessék neki. Sokszor kell átéreznie helyzete súlyosságát, de az elérzékenyedés pillanataiban is fentartja szüntelen éber elméje s valami vitézkedés, mely arra készti, hogy megállja helyét gyöngén és egyedül, vidáman dacolva a nehéz kötelességgel, amelyet magára vállalt. Minden akadálylyal szemben megőrzi a meggyőzhetetlen kedvességét, mely természetének alapvonása. Egy férfi megtörnék annak a munkának a sulya alatt, amelyet zaj és panasz nélkül teljesit; átszenvedi a selyemruhás nyomoruság minden keservét, anélkül, hogy eszébe jutna, milyen könnyen menekülhetne ezektől. Egyik társnője, az egyetlen résztvevő lélek, aki barátságosan szól hozzá, szánalomból igyekszik rábeszélni, hogy szeretőt válasszon: ez az egyetlen mód, melylyel a párisi munkásnő megszabadulhat az éhhaláltól. Erre az ajánlatra válasza csak ez: „nem; nem tehetem.“ Nem lázad fel; meg van győződve róla, hogy mindenkinek, aki egyedül áll és szabad, joga van ugy rendeznie be az életét, amint akarja; nem engedelmeskedik erkölcsi eszméknek, egyszerüen csak egyenes esze és egészséges természete tartja fenn abban a becsületességben, amelyben él. A forró lehellet, mely közelébe ér s lassankint fölkelti benne az asszonyt, érintetlenül hagyja gyermeki békéjét. Az első szerelmi szó, amelyet hall, zokogásra fakasztja, de csak azért, mert arra gondol, hogy ha az a férfi szólt volna hozzá valaha ilyen gyöngéden, aki iránt az első, most már elmosódott rokonérzést táplálta, talán nem lett volna ereje ellentállania. Ennek a másiknak szilárd, elutasitó választ ad s halad a maga becsületes utján tovább, nem törődve azzal a rágalommal, melylyel illetik. Ettől pedig senki se kiméli meg; magában Mouretban is fölébred a gyanu, hogy talán a szerelem szépitette olyan sugárzóvá, mint amilyennek egyszerre találja. Anélkül, hogy tudná miért, fájlalja ezt a gondolatot, de számot sem adva magának benyomásairól, nem akadályozza meg, hogy Deniset a nyári elbocsátások idején el ne üzzék. A leány fájdalom nélkül távozik; az utolsó kötelék, mely oda fűzte, a régi ideál egy otromba sértése következtében elszakadt; de egy még nem is sejtett, most alakuló szerelmi érzéssel a magasabb lénynek látszó Mouret iránt vonul be abba a padlásszobába, melyet a vén Bourras, a Bonheur halálos ellensége ajánl fel neki. Alkalmazást hiába keres, de meg tudja szokni a nélkülözést s ezután sem akarja elfogadni a kedves mentő karját. Egyszer Mouretval találkozik, aki megadja neki azt az elégtételt, hogy elismeri a tévedését. Ez a találkozás nem marad következés nélkül és Denise nemsokára diadalmasan tér vissza az áruházba, ahol mint a legfőbb hatalmasság pártfogoltját, most már tisztelettel fogadják. Helyzete teljesen megváltozik; mindenki Mouret kedvesét látja benne. Csak tőle függ, hogy azzá legyen; egy megalázó jelenet, melyben a féltékeny Desforgesné részesiti, Mouret-t teljesen részére hóditja. De a leány, bár égeti a vágy lángja, melylyel Mouret hozzáközeledik, és bár barátjai és ellenségei, az emberek és a sors egyformán bukását akarják, erélyesen visszautasitja azt az ajánlatot, melyre parancsolója rászánja magát. És ellentáll szilárdan, csupán a boldogság egy ösztönébe, a nyugalmas élet utáni vágyba kapaszkodva; nem az erény eszméjének enged; fél a szeretőtől. S az óriás vagyon ura, aki azt hiszi, hogy kezében tartja a francia gyáripar sorsát, nem képes ennek az elárusitó leánynak a csókját megvásárolni. Nem használ a gyanusitása, a fenyegetőzése; Denise lemond arról, hogy gazdájából derék embert faragjon s hasznára legyen befolyásával munkástársainak: távozni készül a jobblétből a bizonytalanba. Erre Mouret megadja magát: feleségül veszi.
Bizonynyal nagyon egyszerü, mondhatni szegényes történet, mely csak lazán függ össze magával a kiskereskedelem epopoeájával. Denise éppen csak a közvetitő korlátolt szerepét játszsza, aszerint, amint épp ugy osztályosává válik Mouret elvének, mint részesévé amazok szerencsétlenségének. Beleszól a Bonheur munkáskérdésébe, közbenjár Mouretnál a szenvedőkért, ott terem, ahol szükölködő barátainak hasznára lehet és megjelenik a Bonheur első áldozatának, Baudu Géneviévenek a temetésén, (amely a megdőlt kiskereskedelem sirbatételével egyazon meginditó jelenségnek tűnik fel az olvasó előtt): ennyi mindaz, ami a versengő elemek sorsából a Denise-ével közös. Mégis, minthogy a főtárgyat csak nyugvó állapotában, legfeljebb egyes képekben – mint a temetés megrázó jelenetében – látja az olvasó, éppen ebből az aránytalanul nagyranőtt epizódból itélhető meg legtisztábban az, amit ebben a regényben megalkotásnak tekinthetni. Nem csupán az alakba öntés művészetét értjük ez alatt, de egyszersmind azt a mikéntet, melylyel az iró szint ad felhalmozott és elrendezett anyagának, – azt „a több szellemet“, melyet a költő magából lehel a megfigyelt s hiven megtestesített jellemekbe, egyszóval, az egyéni morált, amely a műnek, mint egésznek, különleges jellegét adja meg. Ennek az egyéni morálnak a nemességét, emelkedettségét sokan nem akarták Zolában meglátni. Veszett nevét voltaképp ez alapon költötték; s azért nem lehetetlen, hogy az Au Bonheur des Dames-ban mellesleg ezzel akart tüntetni, amikor világosabban fejtette ki erkölcsi elveit, mint valaha, s közös alapra lépve az általános morállal, elfogadott valamit ennek romantikus felfogásából is, de bizonyos rideg őszinteség és szigoruság hangsulyozásával különböztette meg a magáét amannak a többel biztató világnézetétől. Ez a morál, mely csak kötelességet ismer, de érdemet nem, – a józanság, az ész törvénye, s nem a szivé, nem az erkölcsé.
Ime, a Denise becsülete nem erény, hanem erős akarat. Mikor azoknak a csábitásoknak, melyekre szivében a természet hangja igennel válaszol, ellentáll, nem erkölcsi elvnek, nem törvénynek engedelmeskedik; nem ismerheti, nem tisztelheti ezt a törvényt, amelynek csak az áthágását látja; a mindennapos jelenség hozzászoktatta, hogy ne is találjon az „elbukás“-ban semmi megróni valót. Józansága, okossága, egészséges természete óvja meg a bukástól. Elméje a társadalmi viszonyokkal, amelyben él, összeférhetetlennek látja ezt a lehetőséget; csak benseje sugallatát követi s anélkül, hogy a számitásnak csak a gondolata is megvillanna benne, a jólét után való ösztönszerü vágyból utasitja el magától azt, amiben szűzies képzelme csupán baj és nyomoruság forrását látja. Természete nem türi meg a szennyet, s az erős akarat, mely nála megsérthetetlen szelidségben nyilvánul, távoltartja mindentől, ami szennyes.
Bizonyos, hogy a Denise morálja eltér a legáltalánosabb moráltól, sőt a Zola erkölcsi felfogása egyáltalán különbözik attól is, amelyből csirázott: a pozitivisták erkölcstanától. De valljuk meg, hogy az a legáltalánosabb rendszer is nagyon határozatlanul jelentkezik az emberek sziveiben; s aki megengedi, hogy többféle morál lehet tiszteletreméltó, s nem csupán a hitből eredő, annak el kell ismernie, hogy a Zola erkölcsi felfogása nem a legalacsonyabbak közül való. Ez a felfogás, eltérőleg amattól, mely az erényt a szivjóságban és az önmegtartóztatásban kereste, a becsületet erő és akarat kifejezésének látja… és végre is, ez se immoralitás. De gondolkozzunk erről a nagy kérdésről akármiképpen, nem igen lehet tagadni, hogy a tizenkilencedik század utolsó negyedének francia regényirodalma, a Goncourt-ok Varandeuil kisasszonyán kivül, nem mutathat fel jellemet, melyben a becsületesség erélye határozottabb, erősebb és tisztább kifejezést nyert volna, mint Denise-ében. E részben tehát bajos a Bonheur megalkotásától minden nemességet elvitatni.
Több joggal kritizálható ez a regény tisztán artisztikus tekintetből, noha Zola a Bonheur-ben hatalmasabb művésznek mutatkozik, mint majdnem mindegyik, előbb irt regényében. Kétségtelen, hogy Zolának éppen a művészete fogja leghamarabb megszerezni azt az általános elismerést, amelyért ez a nagyerejü iró oly hosszan fáradozott hiába. De természetesen neki is azon kellett kezdenie, hogy minden művészetet elvitattak tőle. A francia irodalom, mely az irás művészeinek oly bámulatos légióit egyesiti magában, mindig szükkeblüen bánt az irás reformerjeivel a maguk idejében, hogy aztán uzsorás kamattal adja vissza nekik, amit tőlük régebben megtagadott. Minden evoluciónak előbb meg kellett teremnie a „saját külön“ kritikáját, hogy e tekintetben is méltánylásra találhasson. Milyen kicsinylés fogadta a harmincas évek nagy művészeti forradalmát! A „Gazette de France“ Cromwell előszavának a formájáról is örökre emlékezetes megvetéssel nyilatkozott. A dokumentáló regényirók se lehettek kivételek a szabály alól s Balzacnak és követőinek még egyre várniok kell az őket megillető, nemcsak, hogy igazságos, hanem egyszersmind kellően alapos és kellően részletező kritikáira. Csak ez a kritika fogja megfelelően méltatni a Zola nagy erejét és gazdagságát, s ez a kritika meg fogja védelmezni azt az áradozást is, amely Zola ellenlábasainak fegyverül szolgált arra, hogy Zola leirásainak az értékét elvitathassák. Szerintök – noha Zolának ismert művészeti elvei a regényben a külső érzékités sulypontját a leirásra helyezik – a leirás Zolánál élettelen és „Zola egész betütengerénél többet mondana egyetlen világitó szó.“
Ami ezt a „világitó szó“-t illeti, ez is azok közé a jelszók közé tartozik, amelyek nevében a legnagyobb visszaéléseket követik el. Bizonyos, hogy a kifejezés ereje nem a szavak számától függ, de ad absurdum nem lehet vinni a dolgot és száz szó mégis csak többet mond, mint egy. Ezek a bizonyos, sokat kifejező szók gyakran igazi „lucus“-ok „a non lucendo“, és gyakran minden pompás mezük mellett is temérdek homály és félremagyarázás forrásai; azért az uj ösvényeket kereső regény, mely mindenekelőtt egyszerü és világos akar lenni, csak félve nyúl hozzájuk. Zola is előbb apróra részletez s csak ha mindent megmagyarázott, akkor kisérletezik a bűvös szavakkal, és van benne annyi erő, hogy ilyenkor nagyon éles, tiszta fényben mutatja a lelkiismeretesen rajzolt képet; vannak olyan mindent egybefoglaló végszói, amelyeket nehéz elfeledni. De mindez mellékes; a Zola művészetét maga az állapitja meg, hogy leirásainak meg van az az egyéni szine, mely egyedül biztosithat nekik életet. Az a fagyos, lucskos nagyváros, mely oly idegenül hat az érkező Denise-re, semmiesetre sem a fotográfiák Párisa; a „Bonheur“, mely mint világitó torony vonja magához a sötétben tévelygő leányt vagy a nap ragyogásában, mint diadalmaskodó látomány tűnik fel a haldokló Bauduné előtt, valóban nemcsak áruhalom. A szövetek, a selymek és a csipkék rejtelmes életet élnek ebben a munkában; s ennek az életnek a kábitó hatását látjuk azokon, akik érte teszik tönkre magukat. Kép, mely erősebben éreztetné a rongy hatalmát, mint Desforgesnénál a csipkemutogatás leirása, nem egyhamar fog teremni. A vizió, melyben Bauduék lángolni látják a sötétben a „Bonheur“-t, mint egy óriási hámort, ahol fantasztikus fényben járó fekete árnyékok romlásukat kovácsolják – rendkivül gazdag kolorista műve. Az élet nem hiányzik ezekből a leirásokból és ha van bennök felesleg, ez – egy kis romantika.
Ezt a szót kerülgettük már kezdettől fogva. A szándékolt nagy ellentmondásban, mely az eszmei czélban meglepett, a keresztény morálhoz való közeledésében, a jellemzésnek a kontraszttal ható némely modorosságában és ezekben a bő, buja szinekben annak a szellemiránynak a hatására ismerünk, amelyet Zola oly elkeseredetten támadott meg, s amelynek megsértéséért az emlitett vádakat vonta fejére. A tárgy nem okozhatta egyedül ezeknek a jelenségeknek az összetalálkozását; ugyanezekre a nyomokra korábbi munkáiban is ráakadhatni. Kétségtelenül, Zola sokkal kevésbbé purista, mint bármelyik mestere. A fiatalság fogékony éveit a romantizmus befolyása alatt élte át, s azt az állitását, hogy húsz éves korában lirai verseket irt, Hugó Victor modorában, leghiresebb regényei se czáfolják meg. Mint Théophile Gautier, aki költő és kritikus létére is csak festő maradt, a hogyan kezdte, Zolából is, valószinüleg akarata ellenére, egy kissé mindig kitör a lirikus. Korántsem állithatni, hogy ez nála uralkodó tulajdonság volna; de ha az iró szivének legbensejében nemcsak egyetlen szó van beirva, – amint a nagy franczia kritikus állitotta – ugy a rejtett szók között bizonynyal ez is helyet foglal, ami nem érdektelen jelenség annál, akit közönségesen a legtulzóbb petroleurnek szokás tartani.
(1884.)
II.
GERMINAL.
Elkezdve a franczia irodalom korifeusaitól le egészen az utolsó kis idegen ujságiróig, aki Ahn és Ollendorf segitségével tanulmányozta az „Assomoir“ szerzőjét, mindenki elmondta róla a magáét. Letárgyalták a rendszerét, sőt el is siratták; taglalták metódusának jelentőségét, s kimutatták, miben különbözik azoktól, akik ennek a módszernek az alkalmazásában elődei voltak; rámutattak arra a sajátságos jelentőségre, hogy egyénisége mikép törte át rendszerének korlátait, s mennyiben tudott alkalmazkodni módszeréhez; analizálták legkiválóbb adományát, az összes irodalmak történetében páratlanul álló megfigyelő erejét; jellemezték stiljének minden különlegességét, kimutatták, mily erővel teljes és brutális az exakt leirásban, mily festői és fantaszta akarata ellenére, mily darabos és kevéssé válogatós modorában, és a többit, nagyon sok „s a többit“. Elmondtak róla mindent, ami elmondani való volt, s azon kivül mindenfélét, amit fölösleges volt elmondani. Nagyon nehéz lett uj dolgokkal állani elő, Zolát illetőleg, akkép, hogy az igazság se szenvedjen, és a mellett az értekező se magát ne ismételje, se másokat.
Ez a nehéz dolog sikerült egy irónőnek: Pardo Bazan Emiliának, aki egy bizonyos lokális naturalizmus kedvelt képviselője Spanyolországban. A Pardo Bazan asszony „naturalizmus“-a katólikusnak mondja magát, s már ebből is látható, hogy nagyban különbözik a Zoláétól. A mi nem akadályozta az elmés irónőt abban, hogy Zolát a legjobban meg ne értse s a legelevenebb irói arczképet ne vesse papirra az anyanaturalizmus pontifex maximusáról.
Nem volna asszony, ha hallgatna a hires irónak a külsejéről. Sulyt helyez rá, mennyire különbözik Zola azoktól az irói előkelőségektől, akiknek arczáról is leolvasható volt lelkük fenköltsége vagy fellengőssége – a hogy tetszik; milyen más jelenség, mint amilyen az Apolló-fejü Byron, a hosszú hajú, finom vonású Musset, az érdekes, elegáns, arisztokratikus arczú Lamartine vagy Châteaubriand volt.
„Sem atléta-testében, sem kutató tekintetében nincs meg az a választékosság, az a rejtelmes varázs, az az előkelő és kissé szinpadias vonás, mely meg volt például Châteaubriandnak a maga java idejében, és amelynek láttára az ember gondolatokba mélyed, úgy érzi, mintha ezt a jelenséget soha se tudná elfeledni.
A Zola arcza (különösen koponyájának alkata) nem fejez ki egyebet, csak a nagy értelmi erőt és egyensúlyt. Összeségében pedig egész külseje megfelel annak a prózaiságnak, mely élete filozófiáját jellemzi.
Ha Zolának a prózaiságáról beszélek, nem arra célzok, hogy a regényeiben alantas, rut vagy közönséges tárgyakat ölel fel. Goethe azt mondja, hogy ilyen tárgyak nincsenek; a költő mindent megszépit, amihez csak hozzányul.
Inkább jellemére, életére, cselekvéseire gondolok, a melyekben semmi nyoma az álmodozó természetnek, arra az eredetiségére, hogy ellensége a költeményeknek és rehabilitálója a praktikusnak.
Mint a régi atléták, Zola is szigorú erkölcsű. Hasonlóan Flauberthez, azzal dicsekszik, hogy inkább élt a barátságnak, mint a szerelemnek; kissé asszonygyűlölőnek vallja magát s elitéli Sainte Beuve-öt, mert a nagy kritikus nagy szoknyahős is volt. S azonkivül, hogy az önmegtartóztatás embere, a jó férj erényei is megvannak benne. Sokszor beszél a feleségéről, nem az amorozók módjára, hanem meleg szeretettel, benső barátsággal. A családi élete csöndes, példaszerű, kerüli a társaságot, s annak a tervének él, hogy nejével visszavonuljon valami békés kis faluba.
Ilyen a naturalizmus rettenetes vezére, akinek munkái lángolóvá teszik a lapozgatva olvasó hölgyek arczocskáit, a modern elvetemültségnek, bűnöknek és tisztátlanságoknak sok embert megriasztó krónikása. Azt mondja magáról: „Nagyon ártalmatlan ember vagyok s kissé sajnálatraméltó, mert még csak bünöm sincs.“
Szent Ágostont sashoz hasonlitották, Zola bikához hasonlitja Balzac-ot. Talán szabad nekem is egy zoologiai példát választanom a Zola jellemzésére. Az az állat, melyhez Zola leginkább hasonlit: – az ökör. Épp oly erővel teljes, hatalmas és lassu. Épp oly kitartással, nehézkesen, hosszadalmasan végzi munkáját, – lépésről-lépésre, fáradhatatlanul háritva el az utjában lévő köveket, akadályokat. Mint az a derék állat, nem kedves, nem elegáns, nem vidám. A formái nem szépek, a járása nem könnyed. S mint az ökör: szolid, maradandó munkát végez.
Hanem van egy tulajdonsága az ökörnek, amely már nincs meg Zolában: a szelidség. A naturalista regényiró a küzdelemben már bikává változik, és pedig dühös bikává, aki vakon támadja meg ellenfelét, s a kinek durva bőre elviseli a kritika szurásait. Valami érzékeny, kényes természetü ember belehalt volna abba a sok megtámadtatásba és inzultusba, amelyeket Zola kiállott, s melyeket, ha nem is vette közömbösen, csak ösztönzésnek és sarkantyuzásnak tekintett, hogy annál tüzesebben folytassa a küzdelmet.“
Ha a spanyol irónő egy kissé tovább folytatja kényes hasonlatát, találhat Zolában még egy vonást, mely közös az ökörrel. A jóságot értjük, mely épp ugy erénye a Germinal szerzőjének, mint annak az emberséges állatnak. S hogy ez a jellemvonás, melyet azelőtt Zola sokáig el tudott takarni a módszeréből következő tárgyilagossággal, a Germinal-ból minden kétséget kizáróan előtünik: ebben egyik legnagyobb érdekességét találjuk meg ennek a hatalmas könyvnek. Talán soha se volt könyv, melyben az emberszeretet és a részvét nagyobb erővel nyilatkozott volna meg, mint a munkáséletnek ebben a meginditó hőskölteményében.
Azok iránt a boldogtalanok iránt, akik „ugy beleeszik magukat a bányába, mint a szu valamely vén fába“, olyan részvétet kelt ez a könyv, hogy a Germinal olvasása után az embernek napokig rosszul esik csak ránézni is a szénre, mely annyi verejték árán kerül a kályha elé. És napokig látja az ember a „Voreux“-t egészen feketén, ahol a szén finom pora fekete porral lepi be a sikságot, a fákat, az utakat, az egész földet“, napokig, akár csak a spanyol irónő a választékosságot, a rejtelmes varázst, és az előkelő, kissé szinpadias vonást, amelyet, mikor a nagy költők arcára gondol, alig tud elfelejteni.
S hogy mit használ az a részvét, melyet ez a könyv fölkelt? Járul-e majd valamivel ahhoz, hogy a nagy társadalmi számadás dolgában a kiegyenlités napja hamarabb elkövetkezzék? „Jób nem tuda erre felelni.“ Megismerni a bajt, bizonyára első lépés a javuláshoz.
III.
AZ EMBERI ÁLLAT.
A Réve után sokan azt várták, hogy Zola ezentul, tekintettel az akadémiára, igyekezni fog brutalitását fékezni és szögletességeit takargatni. Ezek az optimisták (vagy inkább pesszimisták?) alaposan csalatkoztak: az ördögből vénségére se lett remete. Mert bár tisztátalanság és durvaság dolgában a Bête humaine nem olyan kiadós, mint a Terre vagy a Pot-bouille, de bizony Zola ebben a pontban se vált valami nagyon tartózkodóvá; ami pedig tárgyalási módjának ismert nehézkességeit s már megszokott félszegségeit illeti: modorossága soha se volt annyira kiáltó, olyan rikitóan feltünő, mint ebben a regényében. A hatalmas medve nem tanult meg cepperlizni az akadémia kedvéért, sőt mintha tüntetni akart volna ismeretes otrombaságával. Mintha meg akarta volna mutatni: „Már én csak ilyen lomposan járok. Tehetem, mert erős vagyok.“ S mintha jelenteni kivánta volna az akadémiának: „Ha kellek igy, amint vagyok, jó; ha nem, azt se bánom, de megváltozni semmi kedvem.“
A Bête humaine-ben Saulus szól hozzánk, s nem a megjósolt Paulus, aki Madame Craven-nak csinál konkurrenciát, s aki tizenhat éves kisasszonyokat törekszik elbájolni. A megrögzött Saulus, aki szinte kérkedik büneivel s helyenkint majdnem parodizálja az Assomoir iróját.
Ezt a következetességet nem igen lehet gáncsolni; s a legkevésbbé lehetett gáncsolni akkor, amikor az emberi ösztönök „epikusa“ a gyilkolás ösztönének „megirásához“ jutott. Ha előbb nem nyujtotta kezét szenteltviz-tartóba, bizony jól tette, hogy akkor se cselekedte, amikor ahhoz készült, hogy vérben gázoljon.
Kétségtelen, hogy Zolának az a legkevésbbé sikerült munkája, amelyben az álmodozási ösztönt érzékeltette. Ebben is ugyanaz a nagy egyéniség, mint a többiekben, de – hiába – az Álom világa nem az ő birodalma. Nem mintha ő benne magában nem lakozott volna álmodozó érzék; ellenkezőleg. Akik jól kiismerték, tudják, hogy a mi időnknek ő volt az egyik legnagyobb vizionáriusa. De, sajátságos (és biografusának majd foglalkoznia kell ezzel a Zwiespalt der Naturral) nem volt érzéke, fogékonysága a mások álmai, hallucinációi és viziói iránt. Hiányzott belőle az a magasabb rendü „faculté de comprendre“, melylyel bele tudott volna illeszkedni azoknak a világába, akiknek legyőzhetetlen hajlandóságuk van a merengésre, akiket a homály és a rejtelmesség bolygó csillaga vonz, akik az Ismeretlen és Láthatatlan chevalier errant-jai. Mig másokat a sejtelmes, a káprázatos, a földöntuli, az árnyék, a fantóm ejt álmodozásba, ebben a pozitivista hajlandóságu vizionáriusban a konkrét dolgok, a gyárak kéményei, az áruházak obligát kirakatai, a mindennapi, a prózai dolgok ébresztették fel a hallucináló erőt. Amint vannak emberek, akiket a természet csöndje, az erdő suttogása, a sirok körül röpködő méhek zümmögése illetetlenül hágy, ellenben az utcai zaj, kocsizörgés és a gázlámpák fénye álmodozóvá tesz, s akik, ha egyedül bolyonganak a réten, a havi költségvetésükre gondolnak, a sokaság között azonban mint alvajárók sétálnak, mig egy oldalbadöfés föl nem ébreszti őket.
A Rêve ugy illett Zolához, mint – hogy is mondta Szász Móric?! – mint a macskára a gyürü. (A magyar közmondás egy kicsit rusztikusabb. És bár a magyar géniusz ebben a pillanatban a „tehen“-et sugja nekem, mégis csak a macskánál maradok.)
Hanem ennek a másik témának, amelyben a gyilkolás ösztönéről van szó, ennek már embere tudott lenni.
Mindnyájan tudjuk, hogy ebben a regényben a fődolgok a legrövidebben igy rekapitulálhatók:
1. Roubaud megtudja, hogy a felesége leánykorában szeretője volt az öreg Grandmorin-nak. Kényszeriti az asszonyt, hogy a vén rouét tőrbe csalja, és aztán segitségére legyen, mikor az öreget meggyilkolja.
A bün tudata elidegeniti őket egymástól. Jacques Lantier-t, aki a véres tettet látta, s bár a gyilkost nem ismerte meg, gyanakszik rájuk, a maguk körébe vonják. Sévérine és Jacques közt szerelmi viszony fejlődik. A férj tudja, de nem akarja meglátni a dolgot. Fokról-fokra elaljasodott. A kártyázásra adta magát, s hozzányult a pénzhez, amelyet csak azért szedett el áldozatától, hogy a vizsgálatot félrevezesse.
2. Misard lassan ölő méreggel gyilkolja meg a feleségét ezer frankért. Azt hiszi, hogy az asszony a haláltól félve, előadja elrejtett pénzét. De Misardné inkább meghal, semhogy kincsét odaadja.
3. Flóra, aki kétségbeesetten szerelmes Lantierba, meg akarja gyilkolni Sévérinet kedvesével együtt. Evégből szörnyü katasztrófát idéz elő, melybe egy sereg ember belehal, de amelyből Lantier is, Sévérine is élve kerülnek ki. Flóra erre meggyilkolja magát.
4. Jaques és Sévérine meg akarják gyilkolni Roubaud-t, aki terhükre van. De amikor épp a gyilkosságra készülnek, Jaques-ból kitör régi mániája: az asszony-gyilkolás ösztöne. Sévérinet öli meg. Aztán elmenekül. A gyilkossággal Roubaud-t vádolják. Majd el is itélik.
5. Pecqueux, akinek a kedvesét Jacques elszerette, megöli Jacques-ot s vele önmagát. A regénynek vége, a szereplők kihaltak.
Mindez a sok gyilkosság egy év alatt történik, és pedig a nyugati vasutnak páris-havre-i vonalán. A szereplők mind vasutasok. A regényből meg lehet ismerkedni az összes állomásokkal, az ott lakók életmódjával, a forgalom részleteivel, a vonatok indulása és érkezése rendjével stb. A fölösleges részletek egész raja provokálja azt az olcsó gunyolódást, hogy a vasutakra vonatkozó minden hasznos tudnivaló benne van a regényben, csak a helyek ára hiányzik belőle. Vagy, hogy ebben a genreban csak egy tökéletesebb munka van a Zoláénál: a vasuti Utmutató.
De bármily kevéssé vannak is helyükön az egyes leiró részletezések, mindez mellékes ahhoz a nagy kérdéshez képest: mi köze van a vasutnak a gyilkolási ösztönhöz? Erre a kérdésre Zola nem is igyekszik felelni. S ez regényének az egyik legnagyobb gyöngéje. Korábbi regényeiben a cselekvény mindig természetes keretében folyt le; ez volt az első eset rá, hogy: sokat hánytorgatott milieuje mondvacsinált, levegőből kapott.
Magában a mesében olyan sok az, ami konvencionálisnak mondható, hogy fölösleges egyenkint mutogatni ki: mennyi a regényben a valótlanság, akár a müvészet szokás-jogának, akár az „exakt igazság“ kivánalmainak nézőpontjából tekintsük is a dolgot. Annyi bizonyos, hogy az „exakt igazság“-tól kevés nagy iró rugaszkodott el messzebbre, mint ez a naturalistát játszó nagy romantikus, aki a kompozició világossága kedvéért néha olyan konvenciókhoz is folyamodik, amelyek kezdetlegesebbek, mint az „idő- és hely-egység“ elavult konvenciója.
Még zavaróbb az, hogy a Jacques Lantier betegsége meglehetősen kivételes betegség. Hogy micsoda mániáról van szó, Zola tizszer is megmagyarázza, anélkül, hogy meg tudná értetni.
Jacques-ot koronkint, amikor más az ő helyén csak a szerelmi kéjnek adná át magát, hirtelen elfogja valamely vak őrjöngésnek a rohama, a szomju vágy, hogy megboszuljon bizonyos nagyon régi sérelmeket, melyekre mintha csak homályosan emlékezett volna… Ennek a bajnak az eredete nagyon messzire nyult; oka az a sok rossz volt, melyet a fajtájabeli férfiaknak okoztak az asszonyok, az első árulás óta, mely még a barlangban történt. A troglodytha ember idejétől fogva, nemzedékeken és nemzedékeken keresztül férfiról férfira szállott hagyomány ez. Annak a szükségét érzi, hogy holtan teritse maga elé a nőt, mint egy zsákmányt, melyet örökre elragadott a többi férfitól… Ilyenformán szól a magyarázat.
Ez a szörnyü betegség bizonyára nem a Zola találmánya. Olyan őrültek, mint Jacques Lantier, csakugyan szaladgálhatnak a világban, mert, fájdalom, őrültség dolgában a „varietas mundi“ elképzelhetetlenül óriási. A beteg idegzetü és beteg lelkü De Sade márki óta, aki a tizennyolcadik század végén ugyanerről a dologról a Zoláénál sokkal részletesebb és világosabb magyarázatot adott, minden idegorvos tud erről az egészséges lelkü ember előtt oly nehezen megérthető, rettenetes hajlandóságról, s ha soha se is látott ilyen beteget, tudja, hogy vannak rémséges őrültek, akiknek csak a vérontás és a gyötrelem-okozás szerzi meg az érzéki gyönyört. A rettenetes és soha meg nem talált „hasfölmetsző Jack“, aki a londoni rendőrségnek oly sokáig volt réme, kétségtelenül az őrülteknek ehhez a fajtájához tartozott. De azért, hogy hasonló dolog „datur in natura“, az eset még nem válik „igaz“-zá. „Igaz“ csak olyan dolog lehet, amit megértünk. Jacques Lantier pedig rébusz előttük, akár a kétfejü borju vagy az ötlábu kecske. Csak azokat az alakokat értjük meg, melyekben a jellemző, a nagy vonások, ha nem is azonosak, de legalább rokonok a mi jellemvonásainkkal, az átlag-embert jellemző fő-tulajdonokkal. És tőlünk, a jelenkori embertől, semmi sem idegenebb, mint a mániának ez a fajtája. Ha a „barlang“-idők óta egyéb változás nem történt is az „emberi állat“-tal, bizonyára szelidebb lett valamivel, s megtanult borzadni az emberi vértől. A vasutak korszakának embere megőrizhette az ős-állatnak sok rettentő vonását, de okvetetlenül a „gyilkolási ösztön“ fejlődött vissza benne a legnyilvánvalóbban. A jelenkor embere, akinek az iró szól, még akkor is irtózik a vérontástól, mikor a legprimitivebb érzéseiben sértve „kriziseken megy át“, tehát arra az ösztönre érez magában legkevesebb hajlandóságot, amelyet ez a könyv tárgyal. De végre, meg lehet érteni ennek a kihalófélben levő ösztönnek a kitöréseit is, főkép a barbárabb lényekben, akik Zola szerint kiváltképen a vasutaknál szoktak alkalmazást keresni. Hanem azok a dilettáns, felszines ismeretek, amelyekkel Zola a Jacques Lantier psychopathologiai esetét magyarázgatja, odáig már nem tudják felcsigázni a képzeletünket, hogy meg tudjuk érteni azt a „leküzdhetetlen vágy“-at, mely „ősrégi sérelmeket“ kiván megboszulni, mert ennek a velleitásnak már a nyoma is kiveszett belőlünk; és hogy ha olyan ritka individuum akad elénkbe, amelyben ez a velleitás az elementáris ösztönök hatalmával nyilatkozik, megcsodáljuk, mint a faágak között makogó pápuát, de nem találjuk meg benne a magunkhoz hasonló embert, csak a muzeumi objektumot. Ez az „exakt igazság“? Ugyan! Ehhez a Jacques Lantierhez képest Quasimodo realitás és Han d’Islande próza. Mert ami a Bête humaine-ben lényeges, az csupa fantazmagória, tegyük hozzá: olyan fantazmagória, mely egyes részleteiben csodálatosan megragadó s egészben is a nagystilü alkotás jeleivel ékes.
Roubaud és Sévérine, a vizsgálóbiró és az államtitkár jellemzésében, egyes leirásokban, a hóval küzködő vonat odysszeájában, stb., ugyanaz a nagy erő nyilvánul meg, amely az Assomoir-t kreálta. Ez az erő tudvalevőleg az élettelen dolgok megelevenitésében a legbámulatosabb. A lokomotiv ennek a regénynek a legfelejthetetlenebb alakja. Ez a „Lison“ (Lison egy állomás neve, de Lantier női név gyanánt emlegeti) a szerző fantáziájában majd ugy tünik fel, mint egy derék paripa, majd ugy, mint egy jó háziasszony, akit azonban bizonyos tekintetben jól kell tartani, majd mint egy leány, aki egy téli éjszakába belépusztul stb stb. Mindebben van valami gyermekesség, de tagadhatatlanul van egy nagy vonás is. „Lison“ az Ariosto szárnyas lovát juttatja eszünkbe.
IV.
Termékenység.
Mikor, a hetvenes évek derekán, a még igen kevéssé ismert Zola Emil kiadta Rougonék szerencséje cimü regényét, s közzé tette programmját, melyben elmondta, hogy ez a regény csak első darabja egy husz kötetre tervezett regény-ciklusnak, a hozzá közel állók bizonyára mosolyogtak. Egy harmincötesztendős ember, aki idegesebb legtöbb kollégájánál, s ugy fél a haláltól, mint egy sápkóros gyerek – és ez a ciklopsz-önbizalomra valló terv! Meg akarja irni egy képzelt család történetét a második császárság idején, s ebben a keretben meg akarja irni a második császárság egész históriáját. Tárgyalni akarja a kor összes nagy kérdéseit, analizálni akarja minden szociális bajunkat, meg akarja kritizálni a társadalom összes osztályait. Amellett mindennap ir egy cikket, s ezekben kijelenti, hogy egészen másképp akar irni, mint ahogy eddigelé irtak. Mennyi szándék, holott az élet oly rövid! Alighanem csak a felesége vette komolyan ezt az impertinens programmot. Mint a Goncourt-ék naplójából látjuk, a legjobb barátai se igen hitték, hogy a sokat emlegetett ciklus valaha készen lesz.
Nem telt bele husz év s Zola befejezte a Rougon-Macquart-család történetének husz vastag kötetét és befejezett egy másik ciklust is, melynek három város: Lourdes, Róma és Páris nevét adta cimül. Néhány évvel az után, hogy a Rougonék szerencséje megjelent, a csak kis körben ismert zsurnalisztából a világ legolvasottabb irója lett, aki nagyobbik ciklusának egyes darabjaival mind a mai napig hallatlan könyvpiaci sikereket ért el, s közben a világirodalom nagyságai közé küzdötte fel magát. Mindent megcsinált, amit akart. Megirta III. Napoleon korának a történetét, a fődolgokat jobban foglalva össze, mint bármely históriai könyv; elmondta ideáit a szociális kérdésről, a háboruról, leirta a katonák, a papok, a földmivelők, a politikusok, a vállalkozók, a bányamunkások, az iparosok, a pénzemberek, a szinház, a nagy áruházak, a müvészek, a vasutasok, a kereskedők és az ábrándozók világát, az öröklés, az alkoholizmus s a létért való küzdelem összes nyomoruságait. Megkritizálta az arisztokraciát, a középosztályt és a harmadik rendet. Iskolát csinált, mely roppant vitatkozásokat támasztott, fanatikus követőkre talált, le is viharzott, de csak miután páratlanul termékenyitő hatással volt az egész világirodalomra. Kreált végre egy uj esztétikát, melynek alapelve az eszményités tagadása, s melynek nincs hatalmasabb cáfolata, mint az ő, könnyelmüen általánositó s mindent fantasztikus szinekben és arányokban látó irói zsenije.
S csinálta mindezt folytonos halálfélelemben, a hipokondria olyan rémségei között, amelyeket a normális halandó, szerencséjére, nem ismer.
Mekkora erő, milyen munkabirás, micsoda akarat!
És miután mindezzel elkészült, eszébe se jutott, hogy pihenőre térjen. Mert még nem mondott el mindent, amit mondani akart.
Ha valakinél, nála meg lehetett volna érteni, ha második ciklusának megjelenése után nyugalomra vágyódik. Annyit dolgozott, mint tiz más ember; egy negyedszázadon át volt törvénye: a „nulla dies sine linea“. (Csakhogy nála négy-ötszáz sor volt a linea.) Elér mindent, amit anyagiak dolgában iró elérhet; nagy vagyont szerzett, bátran pihenhetett volna. A dicsőségből is kivette a részét; Charpentier és Fasquelle szalmaszinü kötetei mind az öt világrészbe elvitték a nevét. S ha sokat harcolt ideáiért, tételeinek és formáinak védelmében, bizonynyal elmondhatta, inkább, mint bárki más, hogy non sine gloria militavit. És végre, nem lett volna csoda, ha ugyanakkor, amikor második ciklusát is befejezte, végképpen kedvét veszti; ha ismeretes pöre után megfogadja, hogy soha többé tollat nem vesz a kezébe.
A müveltek emlékezetéből még sokáig nem törlődhetik ki ez a pör, amelynek ő volt az igazi „hős“-e. Szót emelt egy ember érdekében, akinek az igazáról, az ártatlanságáról meg volt győződve. Ezért a messzire elhallatszó szóért olyan meghurcoltatásban részesült, aminőre a legutóbbi száz évben nem volt példa. A politikai fanatizmus a szenvedélyek olyan viharát keltette fel ellene, aminővel az akció és a propaganda emberei is csak ritkán találkoznak s iró talán soha se állott szemben. Ő, aki részesévé tudott lenni a francia zseni dicsőségének, pörének tárgyalása idején csak pereat-kiáltásokat hallhatott maga körül; az utcán szitkok, kövek hullottak feléje, egy pár napig az élete se volt biztonságban. Mert védelmére kelt egy hazaárulással vádolt s meglehet, igazságtalanul elitélt embernek, s mert ugyanekkor állitólag megsértett egy-két magasrangu, azóta kissé kompromittált katonát: el kellett türnie az üldözés minden fajtáját s a szabadságvesztést csak ugy kerülhette el, mint a középkor igazmondói: meneküléssel. Hazájában igy nevezték el: „le dernier des misérables.“ Szerencse, hogy a nagy embereket, akiknek a vezeték- és keresztnevük ad rangot, nem igen lehet „lefokozni“, mint a szimplex kapitányokat; megtörtént volna Zolával ez is.
Hogy került bele Franciaország ebbe a csodálatos, példátlan, minden más országbeli halandó előtt teljesen érthetetlen deliriumba, csak ő tudta volna leirni, aki irásaiban a tömeget ugy tudta szerepeltetni, mint se előtte, se utána, soha semmiféle iró. És csak ő tudta volna leirni, mi mehet végbe egy olyan nagy ember lelkében, aki teljesen önzéstelenül, a humanitás nevében száll sikra egy elkárhozott ember érdekében, s ezért a nemes cselekedetért kénytelen elviselni mindazt, ami a gonosztevőkkel szemben is igazságtalanság. Kár, hogy Zolát soha se érdekelte a régi világ; milyen könyvet irhatott volna Szokrateszről!
De őt tovább is csak a ma foglalkoztatta; a jelen, mely Franciaország határain belül halálos ellenségévé vált. A jelen, és haragosa: Franciaország. Nem fogták el lirai velleitások, nem tárgyalta a maga esetét; és eszébe se jutott, hogy, elkeseredve, végképp elhallgasson. Londoni exiliumában nyugodtan folytatta nagy munkáját, s megkezdte a harmadik ciklust, pedig első ciklusa is bőven elég volna egy emberéletre. Napról-napra megirta penzumát, csakugy, mint otthon tette; s tán még jobban sietett, mint máskor, mert sok időt vesztett a pöre idején. És mig odahaza találgatták: hol bujkál, hogy lehetne hazacitálni s hová kellene elcsukni, azzal a hirrel lepte meg a világot, hogy: ime, elkészült az uj ciklus első nagy regénye. A cime: Termékenység.
Ismét a társadalmi élet egy mizériájával foglalkozott, egy olyan bajjal, amelyet regényiró még nem tárgyalt előtte. Pedig a depopulatiónak nevezett baj megfigyelését kár teljesen a statisztikusokra bizni; s ki elmélkedjék rajta, ha nem a regényiró, akinek a szava ma még sokkal több embert ejt gondolkodóba, mint a ridegen okoskodó szociológusé? Persze, az eféle témák tárgyalásához a Zola bátorsága, szókimondása és érzékeltető hatalma kellett. Hisz erről a bajról beszélni se szokás, Zoláig csak a tudósok könyveiben olvashattunk róla. És mig az egész világ belenyugodott, hogy csak hadd végezzen ezzel a kellemetlen témával a tudomány, amely megállapit, de nem figyelmeztet, nem prédikál s nem leckéztet meg senkit: a nem emlegetett, nem firtatott, s az egyes emberre nézve közömbösnek látszó veszedelem egyre jobban aláássa a nemzetek életerejét.
A baj talán sehol se olyan ijesztő, mint Franciaországban, amelynek a népessége évtizedről évtizedre rémséges arányokban csökken. Ha ez a nagymultu, szerencsétlen ország továbbra is ugy fog élni, ahogy ma, egy-két század mulva nem lesz többé francia a világon. De ha a baj Franciaországban fejlődött legtovább, immár jelentkezik az egész müvelt világon. Azért mindenütt érdekelnie kellett a komolyan gondolkozókat, hogy a Termékenység irója miből deriválja a bajt, minő szociális hatásokat tulajdonit neki, s micsoda orvosszerekre gondol.
Annak, hogy ez a baj oly aggasztóan terjed s hogy természet és emberi érzés ellenére a mai férfi és nő fél a gyermektől, kit a magyar „istenáldásá“-nak mond, nyilvánvalóan két főoka van. Az egyik a gazdasági ok. A megélhetés egyre nehezebb; a gyermekek fölnevelése s exisztenciájuk biztositása egyre nagyobb terheket ró a családfőre, tehát hovatovább félelmet kelt benne. A másik ok: az univerzális idegesség, az asszony félelme az áldott állapottól, a meggyöngült női fizikum rettegése a fájdalomtól, a haláltól, az anyasággal járó bajoktól, az ifjuság és szépség elvesztésétől, stb. stb.
Zola a Termékenység-ben, több család életét rajzolva, a társadalom-filozóf módszerével, de mindig érdekes mese keretében, tárgyalja a szimptomát és különböző okait. Abban látja a baj legelső sulyos következését, hogy mert a vagyonos osztály az, melyben a gyermektől való idegenkedés a legátalánosabb, a világon egyre több lesz az egy kézre jutott nagy vagyon s másfelől egyre nagyobb a nyomor.
Az egész világ érdeklődéssel olvasta ezeket a komoly lapokat: az utolsó nagy munkát, amelyet Zola megirhatott. Mert ha nemeslelküsége miatt hazájában elvesztette presztizsét, hirnevét, a köztiszteletet s otthonának békéjét, soha se veszithette el a Franciaországon kivül élő müvelteknek a tiszteletét. Ez is valami.