NAGY HALOTTAK RAVATALÁNÁL.
I.
TAINE.
1893 március 5-én a párisi Rue des Beaux-Arts csöndes, komor házainak egyikében egy nagy iró halt meg: egy az igazán nagyok közül, akinek rendkivüli jelentőségét azonban nehéz volna belefoglalni bármiféle hangzatos mondásba. Az a hatalmas egyéniség, mely ebben a Taine nevü, szürkeszakállu, jelentéktelen alaku öreg professzorban lakott, éppen különös bonyolultságánál és sokféle gazdagságánál fogva tünik el az elől, aki rövid, epigrammatikus sirfeliratban akarná jellemezni az ő nagyságát. Sőt a szavak, amelyek elmondhatnák a Taine mesés munkásságát és ennek a munkásságnak sokféle, mélyreható jelentőségét, mintha szinte csufolódnának azzal, aki őt a magasztalásban pazar, de szóban fukar gyászbeszédek rövidségével akarná méltatni; ha hirtelenében felsoroljuk a sok titulust, melyeknek a legkisebbikével is méltó a legnagyobb irodalmi dicsőségre: ezek a titulusok ugy csoportosulnak előttünk, mintha őt kisebbiteni akarnák. Mert melyek is ezek a titulusok? Nagy filozófus volt, de szisztéma és iskola nélkül, aki a psychologia terén tett vizsgálódásokon kivül, megelégedett a filozófusok és a filozófiai rendszerek kritizálásával. Nagy kritikus volt, aki azonban kritikáiban megmaradt filozófusnak, kritikus, aki tanulmányaiban csak analizált és konstatált s a kritikából kizárta azt, amit előtte a kritika lényegének tekintettek: az itéletet. Nagy hisztorikus volt, de azok közül a hisztorikusok közül való, akik hiába üznek kultuszt a dokumentumokból: minél nagyobb egyéniségek, annál nagyobb poéták. Végre nagy irómüvész s szabad óráiban nagy poéta is – például, mikor utirajzokat irt – aki azonban soha sem szólt a nagyközönségnek s aki valójában nem is volt hozzáférhető, csak a felsőbb tizezreknek.
Csakhogy épp ezek az apró „azonban“-ok állapitják meg az ő dicsőségét, tanuskodván róla, hogy mindenben, bármihez fogott, az a nagy egyéniség maradt, aki hivatva volt rá, hogy Darwin mellett a legtartósabb s legmélyebbre ható befolyással legyen ennek a századnak egész irodalmára.
(Néhány szóban is hányszor kellett a „nagy“ szóhoz folyamodnunk ahhoz a szóhoz, amelylyel a legtöbb visszaélés történik s amely olyan keveset mond!… és mégis mindenkinek el kell ismernie, hogy a felsorolt területeken Taine-nek éppen a „nagy“-ság a megkülönböztető vonása!)
Ritka eset, hogy egy kiváló irodalmi alak, aki egyszerre tudós, filozóf és költő, oly tisztán kifejezhető legyen azonegy ideában, hogy egy nagy irói egyéniség annyira össze legyen forrva valamely generális eszmével, mint Taine a „környezet“-ről szóló doktrinával. S ez a doktrina, mely vezér-ideája a Taine egész impozáns munkásságának, olyan körutat tett az eszmék világában, aminővel századunkban a fejlődés törvényén kivül nem dicsekedhetik semmiféle idea. A „milieu“-ről szóló doktrina megváltoztatta a kritika egész irányát, megadta a kegyelemdöfést a dogmatikus kritikának, szárnyat adott a szubjektiv kritikának, türelmesebbé, igazságosabbá tette a közizlést, s uj érdeklődéseket tudott kelteni minden ép fantáziában. A história-irásban diadalra vezette a Buckle-féle elvet a Carlyleéval szemben, a belletrisztikában utját egyengette az ujabb reális irányzatoknak, rehabilitálta Balzacot és Stendhalt s mély hatással volt a képzőmüvészeti kritikára is.
A környezetről szóló doktrina… nem, nem szabad csak igy per tangentem beszélni erről a doktrináról. De ki nem ismeri ezt a doktrinát? Annyira vérré vált az irodalomban, annyira közhelylyé népszerüsödött, annyira Columbus tojása immár, hogy az is vallja, akinek sejtelme sincs róla többé, hogy tulajdonképp kinek a gondolatát idézi. A valamelyest gondolkodók egy roppant tömege esküszik ma a tainizmus-ra, anélkül, hogy tudná, kinek köszönheti a gondolatvilágát, mint ahogy néptribunok szónokolnak, nem is gyanitva, hogy Diderot-t citálják. És ha uton-utfélen hallani, hogy: az erény és a bün, a jó és a rossz produktumok, mint az ecet, ha Homais ur azt bizonyitgatja, hogy Lionardo da Vinci csak a renaissance Olaszországában csinálhatta meg a Giocondá-t, vagy hogy Spencer fantáziáját csak Anglia köde tehette tündérekben oly bőségessé, hogy Dickens humora John Bull rideg szokásai nélkül soha sem hajtott volna oly gyönyörü virágokat, ha minduntalan Tainetől eredő okoskodásokat, következtetéseket, itéleteket hallunk olyanoktól is, akik soha se hallottak Taineről: ne higyjük azt, hogy ez csak afféle jelenség, mint amikor a páholynyitó kisasszonyokon, akik a hercegnőtől elvették a szinházi jegyet, még percekig megérezni a papirlapról tovaillanó drága illatszer szagát. A „milieu“-elmélet akkora hatással volt Taine kortársaira, hogy az utána következő nemzedék már szinte erre a gondolkodásra hajlandóan, ugyszólván erre a világlátásra formált szemmel jött a világra.
„A szellemi müvek nemzője nemcsak maga az ész. Az egész ember hozzájárul megalkotásukhoz; jelleme, nevelése és élete, multja és jelene, szenvedélyei és összes képességei, erényei és bünei, lelkének minden kis része, cselekedeteinek összes apróságai nyomot hagynak azon, amit gondol és azon, amit ir.“
Ezek a sorok a Nouveaux Essais-ből valók s mint látnivaló, részét teszik a környezetről szóló doktrinának.
Annak, aki majd arra vállalkozik, hogy megirja, miképpen kellett esnie, hogy ezt a hatásaiban oly impozáns elméletet éppen Hippolyte Taine formulázza és fejtse ki, miképpen kellett ehhez a doktrinához jutnia, lelki hajlandóságainál, nevelésénél, tanulmányainál fogva: lesz egy kis dolga a Taine „multjával, szenvedélyeivel és cselekedeteinek apróságaival.“ Ezt a multat megismerni, ezeknek az apróságoknak nyomára jönni éppen nem lesz könnyü az utólagos prófétának. Ami nagy emberünk élete meglehetősen a nyilvánosság mögött folyt le. Minden arra vall, hogy élete néhány szép s ránk nézve is emlékezetes utazáson, meg azon kivül, ami multjából a családjáé volt, nem állott egyébből, csak tanulásból s munkából. A Sarcey emlékezéseiből tudjuk, hogy huszéves korában már kész tudós. Az École Normale-ban, ahol Franciaország legkitünőbb ifjai végzik utolsó tanulmányaikat, hogy az iskolából rögtön tanári kathedrára lépjenek, ő az első eminens, s mig vetélytársa: Edmond About, az osztály „ördög“-e, ő a „nagy kacika“, a tekintélyes kolléga, az eleven Tudományos gyüjtemény, a Lexikon, „egy ember, aki mindent tud“. Még gyerekember, mikor megirja gyönyörü könyvét Liviusról, s pár év mulva sem rendez négyeseket, hanem befejez egy mintaszerü monografiát La Fontaine-ről. Aztán hosszu sorozata a tanári sikereknek, meg ezek a munkák, melyek még nálunk sem egészen ismeretlenek: Az angol irodalom története, A 19-ik század francia filozófusai, nagy munkája az Értelem-ről, az Essai-k és az ujabb essai-k. A müvészet filozófiája, Az ideál a müvészetben, spanyolországi utikönyve, Graindorge Tamás-a és végre históriai remeke: A jelenkori Franciaország alakulása. Ime, életének egész története. De talán ez is valami.
Miközben utolsó, nagy munkáját irta, meglehetősen provokálták rá, hogy elhagyja kathedráját s legalább egy kis önvédelemmel szerepeljen a nyilvánosság előtt. Kemény kritikája a forradalomról nagyon nem tetszett a köztársaság fanatikusainak s a nagy Napoleon jellemzése még kevésbbé a bonapartistáknak. Bőséges része volt a sértő támadásokban, de ez sem birhatta rá, hogy énjével foglalkoztassa a világot, mely pedig eléggé érdeklődött iránta. Gyülölte a feltünést s ebbeli érzékenységében odáig ment, hogy sohasem fotografáltatta le magát. Arcképét hiába is kerestetné a hires emberek fényképeinek az amatőrje: arcképét csak könyveiben lehet megtalálni.
II.
GUY DE MAUPASSANT.
Valaki haldoklik.
Ott fekszik egy négyméter magas, háromláb széles szobában, Blanche doktor ur intézetében. A cellában az ágyon kivül egy szék az irgalmas testvérnek, egy másik az inspekciós orvosnak, meg egy feszület. Egy feszület, mely őt, akarata ellenére, oly sokat foglalkoztatta. Szőnyegek és képek, bibelot-k és elektromos lámpák nincsenek a szobában. Egy asztalkán öt szál gardénia; az a virág, amelyet legjobban szeretett. Nem tudni, ki küldte. Lábujjhegyen járnak körülötte. Az inspekciós az óráját nézi.
És artikulálatlan hangok fakadnak arról az ajakról, amelyről egykor bübájos zene hangzott, a legmélyebb, legtitokzatosabb emberi érzések zenéje.
*
Ők nincsenek ott, kik szivták édes vallomásainak mézét, tovább forognak a fényes, pompás termekben, melyekből nem hiányzik senki, csak ő. Vagy talán otthon ülnek és szórakozottan forgatják valamelyik epigon regényét. Illatos leveleik szépen elzárva pihennek egy titkos fiókban, kék pántlikával összekötve. Örökre. Valahol egy kis Madeleine-től azt kérdi Boireau ur „Mit szól a Dagnan-Bouveret képéhez?“ És a kis Madeleine a müveltséget kötelező lelkesedéssel felel: „Oh, gyönyörü! Különösen az esküvő pár… nekem különösen az esküvő pár tetszik.“ S fájdalmasan, szeliden mosolyog hozzá, mint egy antik érmen látható királynő-fej, nem tudni miért fájdalmasan s nem tudni miért szeliden.
Nincs ott a derék öreg inas sem. Valahol Normandiában guggol egy kemence mellett s talán fázik, óbégat és káromkodik. Mint ahogy egy new-foundland-i kutya vonitott, mikor egy ember meghalt Szent Ilona-szigetén.
És nincs ott ő sem, akinek nem szabad tudnia, nem szabad sejtenie semmit, mert ha sejtené, talán megszakadna a szive. Mit tartozik ő rá, minő ünnepélyes pillanat az, midőn megüvegesedik egy szempár, mely többet látott, mint más százezer és százezer szem együtt véve. Ő csak azt látná, hogy vége, vége az ő szegény, bolond fiának!…
*
Az inspekciós már unja a dolgot. Két éjszaka nem aludt semmit s majdnem leragad a szeme. Blanche doktor urnál nehéz a szolgálat.
A soror halkan mormogja Oremus-ait. A latin könyörgéseket, melyeket átéreznek azok, akik egy kukkot sem értenek belőlük s melyekben az, aki megérti őket, nem talál egyebet, csak szavakat.
Az inspekciós ásit. Szeretne elmenni a Moulin-Rouge-ba.
Egy eltévedt légy döngicsél a szobában. De utját csak az tudná megirni, ékesen szóló kegyetlenséggel és fellázitó igazsággal, aki ott fekszik azon az ágyon és nem ir le többé soha egy betüt sem.
*
Oh, mi dicső, nagy elme törik itt össze végkép!… Udvarfi, hős, tudós… A szép hazának, melyet az özönviz gyalázata sem tud tönkre tenni, disze és virága!…
De hát mit vétett, hogy ily nyomorultul kell elvesznie?! Micsoda szu rágta meg ezt a hatalmas tölgyet, amelynél karcsubbat, amelynél magasabbat, amelynél dusabb lombut ez a nemzedék nem látott soha?!
Oh, jaj annak, aki istenek titkát akarja meglesni, jaj annak, aki földi szárnyakkal a nap felé igyekszik, jaj a vakmerőnek, aki betekintett a szaiszi fátyol mögé!
*
Még csak egy pár óra s a mi időnk elveszitette egyik legcsodálatosabb irói zsenijét. Az Olympuson Shakspere, Cervantes és Goethe már várják az ujon érkezőt:
Amaz soha se hitte, hogy találkozni fog velük. S ha mégis volna ilyen találkozás, meglehet, igy felelne:
– A szegény kis Baskirczev Máriát keresem. Valami félreértés volt közöttünk; azt akarom elvégezni vele.
*
A jövendő krónikásai pedig fel fogják jegyezni:
Volt egyszer a földön egy rendkivül szerencsés ember; Guy de Maupassant-nak hivták. Erős és szép volt, gazdag és hatalmas, és jó, okos szemének a sugara át tudott hatolni az emberi csontvázon és magába tudta fogadni a természet minden szépségét. Senki se volt különb nála se szemre, se lélekre, se szivre. Az összes tündérek jelen voltak keresztelőjén.
Csak rózsákon járt s a villik minden rögöt félretoltak utjából.
Az isteneknek nagyon megtetszett ez a szép, szerencsés élet. És korai, borzasztó halált küldtek rá, hogy mindvégig szerencsés lehessen s ne ismerje meg a halandók közös nyomoruságát, az öregséget.
Az 1893. évi julius 7-ikén kiadott hirlappéldányokat Páristól Melbourne-ig, mindenütt, ahol könyveket olvasnak s ahová az ujság csak eljuthat, hogy helyt álljon a könyvek helyett is a civilizálás munkájában, megilletődötten olvasta a mindenféle nyelven beszélő emberek milliókra menő sokasága. Ezen a napon vitték el az ujságok mind az öt földrészre azt a hirt, hogy Guy de Maupassant, a mi időnk legolvasottabb irója, aki minden szép nőnél ünnepeltebb alakja volt a kényesen finom izlésü irodalmi szalónoknak s egyszersmind legjobb ismerőse azoknak az egyszerü embereknek, akik csak a hirlapok tárcáiból tudnak meg egyet-mást a nagy irodalmi mozgalmakból, meghalt, miután negyvenéves korában olyan tüneményes irodalmi pályafutás állott mögötte, aminőre régóta nem volt példa, és miután két teljes esztendőt reménytelen és vigasztalan elmetompultságban töltött egy harmadrangu, de elég olcsó gyógyintézetben.
Az alkotó erőnek hirtelen, idejekorai megroppanása mindig megriaszt bennünket, nemcsak azért, mert fájdalmas örökre megválni egy nagyon kedves ismerősünktől, akinek mélyebben járó, a természet csodáit és az emberi lélek rejtelmeit fürkésző gondolataival annyiszor találkoztak össze dédelgetett képzelgéseink, de mindig megriaszt és mélyen megrendit kiváltképpen azért, mert ebben a szörnyü végben a régi görögök rettentő Anánkéját kell felismernünk. Hogyan, hát csakugyan igaza volna a borzasztó olasz doktornak, aki azt állitja, hogy a zseni minden szikrájáért az őrültség egy-egy iszonyatos órájával kell fizetni?! Hogyan, hát ilyen végre kellett jutnia a „legegészségesebb“ irói egyéniségnek, pusztán azért, mert mint Prometheüsz, tüzet lopott az égből?!…
Ime, ránk, szegényekre nézve, az ötödik felvonás megrázó és kiengesztelő momentuma. Ne irigyeljük ezt a legdicsőbb kiváltságot, amelynek ilyen rettentő az ára!
Nincs, aki ne tudná, mit vesztett a francia irodalom, tehát az egész világ irodalma Guy de Maupassantban. Mindenki, aki eljutott a müvelődésnek legalább az első állomásáig, az ujságolvasásig, tudja, hogy a mi időnk leggazdagabb tehetségü elbeszélőjét, az uj-kor Boccaccióját. És minő Boccacciót! Aki nemcsak a legkiváltságosabb hatalmu és legpazarabb irómüvész volt, sokkal több életet tükröztető, mint őse, a halhatatlan olasz, hanem egyszersmind egyik legtisztább látásu ismerője az emberi szivnek, az emberi lélekben jól megférő bonyolultságoknak és ellentmondásoknak, az emberi ösztönök egymásra hatásából kialakuló szövevényeknek, másfelől pedig az egész természetnek, a világ és az ember kapcsolatának, a dolgok és az emberi élet egybefüggésének és talán legkivált a természeti szép mindenféle fajta, kis és nagy forrásának. Tehát: a mi időnk lelkéhez szóló filozóf, akinek keserüségeit többen érezték át, mint a Schopenhauer pesszimizmusát (mert hisz a zsenik nyelvén beszélt, amelyet tömegek és kiválasztottak egyformán megértenek) s azonkivül egyik legkalandosabb képzeletü költője is ennek a mi szomoru időnknek, amelynél olthatatlanabb vágygyal egy kor sem epedett a rejtelmes, a megfoghatatlanul szép, az örök megérthetetlen s a nem hitt, de annál inkább esdett földfelettvaló, az örökre titokzatos után.
Tudós doktorok kimagyarázták, hogy ez lett a veszte. Hogy azért kellett kora véget érnie, mert lelke szüntelen a szaiszi fátyol mögött levőket kutatta, mert szelleme és idegei oly erőfeszitéssel igyekeztek ellesni és kifejezni a sejtelmek világába tartozókat, amely erőfeszitések már emberfölöttiek. Ha igaz, csak annál nagyobb volt a veszteségünk; mert hisz ebben az esetben a kötelesség áldozata és pedig olyan kötelességé, melynél fenségesebbet nem ismer az emberi képzelet.
Öntudat nélkül halt meg; egy pillanatra sem tért magához abból a mély kábultságból, amelylyel rémségesen hosszu agoniáját már sokkal előbb megkezdette. A nagy iró, aki a Notre Coeur-t megalkotta s oly megkapó és megriasztó dolgokat tudott elmondani a szivek és vesék titkaiból, egy félesztendő óta nem tudta, hogy létezik, nem tudott magáról többet, mint egy gügyögő gyerek. Mégsem aludt el csendesen; az utolsó napja nagyon kegyetlen volt. Az élet csupa szenvedés, de a szenvedés még tart ott is, ahol az élet már bevégződött.
III.
SARCEY.
Amikor Sarcey tetemét a római egyház ritusa szerint beszentelték, hogy aztán átszállitsák a Père Lachaise holttestégető kamarájába, a Temps olvasói közül bizonyára sokan gondoltak a párisi gyászszertartásra; és alkalmasint találkoztak ezek között a kegyeletesek között, akik ugyanabban az órában, mikor ott az „Et cum Lazaro“ elhangzott, messze a párisi szinházaktól, s messze a Père Lachaise-től, ilyenforma bucsuztatót mondogattak magukban:
– Isten veled, öreg Franciscus Sarcey! Isten veled, te jó, öreg barát, kit szinről-szinre nem láttalak soha, s aki mégis több örömet szereztél nekem, mint a legtöbben azok közül, akiket napról-napra látok. Nem olvasom többé hétfői beszélgetésedet, s megint szegényebb vagyok egy gyönyörüséggel. Egy régóta megszokott, minden reakczió nélkül való, tiszta gyönyörüséggel, amelyet már nem fogok hasonlóval pótolni. Isten veled! Hálásan gondolok Rád, és mély sajnálkozással. Hálásan, mert utolérhetetlen kedvességgel beszéltél nekem kicsinyes, hiábavaló s a nagy természettől távol eső dolgokról, melyek azonban Neked is, nekem is kedvesek valának. És mély sajnálkozással, mert talán jobban érzem, mint más, hogy szegény, perverzus ember voltál, hogy Istennek nem tetsző dolog foglalta el gondolkozásodat, hogy a hiuságok hiuságának adtad oda egész életedet. Ez a szép világ tele van csodával. Fák zöldelnek benne, levegő járja át, s ilyenkor, szép tavaszi éjszakákon, egy roppant mennybolt néz ránk csillagszemekkel. Az egész élet csupa érdekes rejtelem; csak ki kell nyitnunk a szemünket, s amit magunk körül látunk, mindaz magasztos misztérium. De te nem láttad a fákat, a virágokat; az erdő varázslatos világa bezárt könyv maradt előtted. Nem hallottad se a patak csörgedezését, se az óczeán harsogását; nem hallottad a vadak bőgését, s nem a madarak énekét. A csillagok elől fedett butikokba rejtőztél, ahol gáz-szagot szivtál magadba. Az állatok és a növények életének felséges titokzatosságai nem érdekeltek, a világot mozgató erők törvényei ismeretlenek maradtak előtted, hetven esztendeig éltél s meghaltál, mielőtt megtudtad, amit tudni érdemes. Egy festett világnak éltél, mely majom módra csufolja az isteni Természetet, melyben minden ál, hamis, hazug, a durván mázolt bokortól le az asszonyok mosolyáig, s Te e temérdek álság közepett pápaszemeddel hitványságok törvényeit kerested. És ugy haltál meg, ahogy éltél; szemben a misztériumok misztériumával, sejtelme nélkül annak, mi történik veled, gyermekes gondolatok közt forgolódtál halálos ágyadban s ezek voltak utolsó szavaid: „Még egyszer meg kell néznem a Torrent-t; azt hiszem, félreértették ezt a szindarabot, s helytelenül itélte meg a sajtó is, meg a közönség is…“ Isten veled, szegény, perverzus, öreg gyermek, aki egy kimérának éltél s aki annyi szeretettel, oly kedvesen tudtál beszélni ezekről a kicsinyességekről, mint soha senki más!
Hetven évig élni annak, hogy az ember folyton azzal foglalkozzék: vajjon az ünneprendező jól csinálta-e meg a scène à faire-t, kellően preparálta-e helyzeteit, elfogadhatóvá tudta-e tenni, amit mondani akart s amit már százan meg százan elmondtak előtte! Hetven évig vitatkozni arról: helyesen fintorgatták-e az arcukat nevetségesen hiu, szenátor modoru bajazzók és hamis zuzáju, rossz máju, lábujjaik hegyéig romlott, tarka rongyokban páváskodó „petite femme“-ok, akik egy pár sornyi reklámért cigánykereket vetettek előtte! Hetven évig polemizálni izlésről, dikcióról s nem tudom még miről, „divette“-ekkel, akik mintha arra születtek volna, hogy az eredendő vétket testesitsék meg, s akiket már a tudós asszony ugy mártott bele a bünbe, hogy csak a sarkuk maradt ki belőle! És soha, egy pillanatig se jutott eszébe: érdemes-e, hozzá illő-e ennek a mesterségnek élni, átadni egész lelkét ennek a kis besogne-nak? A szinház boldoggá tette, a Français-t jobban szerette, mint ahogy mások az asszonyukat szeretik, de a Français hiján Cluny, Batignolles, még a neuilly-i vásár is jó volt neki, csak komédia legyen.
Bizonyára az Elysium is szomoru volna neki komédia nélkül. De nem hitt az Elysiumban; jó nyárspolgár volt, racionalista, ük-unokaöccse az enciklopedistáknak, messziről rokona egy kissé Prudhomme urnak is. Következésképpen hive a kremációnak, mert, mint Prudhomme ur mondaná, ez egészségesebb, mint a temetés. Meghagyta, már jó eleve, hogy holttestét annak idején – egykor, sokára – égessék el; s teljesiteni fogják a kivánságát. Igy még halála után is távol marad az anyaföldtől; hamvai is csarnokban fognak pihenni. Sir nem domborul fölötte; zöld hant gyepágy nem fogja fedni; fejfa nem jelöli meg pihenőjét; s a petite femme-ok nem mehetnek el nyugvóhelyéhez, leróni a hála adóját; a lelkek órájában nem táncolnak körülötte villik, vérpirossal bélelt gyászruhában.