KATONA-REGÉNYEK.
I.
Bilse hadnagy iskolát teremtett. A „teremteni“ igét kell itt használnunk, mert ez az európai nevezetesség egész nagy alkotását, mint a jóisten, a semmiből varázsolta elő. Iskola-alapitó müve és korszakalkotó szereplése már untig ismeretes. Láthattuk, hogy Bilse mesternek több követője és utánzója akadt, mint az utolsó százév bármelyik nagy irójának. A forbachi kis helyőrséget leleplező könyv számtalan képzeletet tett lázassá. A hadseregnek még nem volt ideje utlevelet adni a saját fészkét megcsufoló zseninek, s már gombamódra termett a sok utánzat; egyik könyv a másik után leplezte le a többi kis helyőrséget, a nagyobb helyőrségeket, a berlini kaszárnyákat s mindazt, amit az egyenruhák szellőztetésével egyáltalán leleplezni lehetett. Hamarjában egész kis katonai irodalom keletkezett, melynek egyik, nem éppen botrányhajhászó, de a már fölkeltett érdeklődésre körmönfont okoskodással számitó termékét: a Takarodó czimü szinmüvet a Vigszinházban is előadták. A német szinpad és könyvpiacz egy darabig jóformán csak azt az uj müfajt szolgálta, amelyet határozottan „katonai müfaj“-nak kell nevezni. De a hatás nem szoritkozott Németországra. Azonnal találkoztak franczia és olasz Bilsék is, akik leleplezték a franczia kis helyőrségeket és az olasz kaszárnyák nem egészen angolos berendezkedését. Még egy osztrák tiszt is akadt, aki inkognitójának megőrzésével hátrahagyott az országuton egy könyvet, hogy könnyitsen a szivén s elmondhassa, ami rosszat társairól tudott. Bilse itt, Bilse ott, Bilse mindenütt; ez a név maradandó lesz.
És ezek a leleplezések nagy példányszámban jelentek meg, de nem jelenhettek meg olyan sok kiadásban, hogy végképpen el ne fogyjanak. Még Amerikából is jelentkeztek értök a könyvkereskedők és angol forditásaikért a kiadók, pedig talán az Egyesült-Államoknak van legkevesebb baja a katonáival. Annak idején mindenki olvashatta, hogy Bilse hadnagy a fel nem jogositott forditókkal, meg az „utánnyomás“-ra vetemedő irodalmi kalózokkal szemben ugy védte a jogait, mint egy nagy fölfedező a találmányát. Hogy fogságra itélték s kizárták a hadseregből, ez sokáig aligha busitotta: busás szerzői tantiéme-ek kárpótolták az állásvesztésért. Követői, utánzói és az ezek által fölkeltett érdeklődés kiaknázói hasonlóképpen nagy piaczi sikereket értek el. Olyan könyveken, amelyekben még csak botrány sincs, csak unalmas szószaporitás a feljebbvaló és az alárendelt viszonyáról, meg a tiszt urak és a kincstári hölgyek szórakozásairól, ott pompázik az érdemrend: „hatodik ezer“, „tizedik ezer“.
„Szükséges, hogy botrányok legyenek“, – ez már régi dolog. Az emberek mindig szomjazták a megbotránkozás örömét és bizonyára jól számit, aki csak ezt a szomjuságot akarja kielégiteni. De maga a botrány, ha kapóssá is tehet egy vagy két könyvet, ilyen nagy eredményekre, aminők a Bilse-iskola fellépését kisérték, nem tehet szert. Honnan keletkezett hát az a rendkivüli piaczi siker, mely irigygyé tehette a legnagyobb népszerüségnek örvendő franczia bohózat-irókat, az ezerszer adott angol látványosságok gazdag szerzőit s a pornografiával kaczérkodó nemzetközi elbeszélőket? Bilse és társai véletlenül nagy irók volnának? Az egyenruha alatt Balzac-ok rejtőztek, akik egy darabig nem méltóztattak irni, mert ez derogált nekik, de mikor mérgükben tollat ragadtak, nyomban lefőzték a hivatásos pennarágókat? Szó sincs róla. Ezek a katonai regények – nagyon kevés kivétellel – nem regények, hanem pamfletek, s a Bilse-iskola irói nem irók, csak megirók. Egyetlenegy ember találkozik közöttük, akiben tehetség is van: Baudissin gróf, az Erstklassige Menschen szerzője. Baudissin gróf legalább gondolkozó fő s elég jó szemü megfigyelő; az előadásban sem ügyetlen, mert „katonai humoreszk“-jeinek gyártása közben némelyes irói gyakorlatot szerzett. A többiekről ennyi jót se mondhatni. Látókörük olyan kicsiny, hogy ebben a fogyatékosságban való találkozásuk a katonai iskolákat nagyon furcsa szinben tünteti fel; gondolataik olyan sekélyesek, hogy irodalmukból azt kellene következtetnünk, mintha a német tisztikar csakis a fizikum dolgában volna jó matéria; lelkiviláguk oly sivár, a legkicsinyesebb anyagiasságnak oly kevéssé emelkedik föléje, hogy szellemi erőkifejtésük egy kissé kompromittálja a katonai foglalkozást; előadásuk formája: kizáróan az utszéli, s ami már régtől fogva stereotyp. Maga az atyamester: Bilse épp olyan kevéssé született irónak, mint nem született katonának. És ha arra számit, hogy ezentul az irásból fog megélni, alighanem olyan csalódás várja, amilyen Ferdinand Fabre-t érte, a „pap-regény“ fölfedezőjét. Az első regény, melyet Fabre a papokról irt, annak idején szenzácziót keltett; Fabre-t a szemináriumok és a kolostorok Balzac-jának kiáltották ki, s könyvének sok ezer példányát rövid időn szétkapkodták. Fabre nekibuzdult, s irt még egy, még két, még tiz regényt, valamennyit a papokról; de a közönség már a második regénytől fogva ugy találta, hogy: „plus ça change, plus c’est la même chose“, és Fabre-t nem olvasta többé. Pedig ez nem tartozott a botrány-vadászat lesipuskásai közé; kiváló iró volt, akinek a megfigyelései ma se vesztették el becsöket, mig annak, amit Bilse Forbachban látott, csak addig volt értéke, mig a „leleplezettek“ sokasága végképpen ki nem prüszkölte magát, kitünő reklámot szolgáltatva a csunya kis pamfletnek.
Annál a föltevésnél, hogy Bilse és társai rászolgáltak nevezetességükre, közelebb esik az a másik föltevés, hogy a szóban forgó hamarjában fölburjánzott katonai irodalom valami uj társadalmi irányzatot szolgált s piaczi sikereit annak az érdemének köszönheti, hogy először rántotta le a leplet olyan titkokról, melyeket a militárizmus hatalmas szervezete eddigelé meg tudott őrizni háziügyének. De ez a föltevés se állhat meg. A Bilse-iskola semmi olyat nem revelált, ami eddig nem volt ismeretes; amit olyan fontoskodó részletességgel a „terhelő tanuk“ untató körülményességével tálal fel, lényegében egy cseppet sem uj. Mióta az államok – egyre nagyobb pénzáldozattal – állandó hadsereget tartanak, melyben a hierarchia szükségesebb, mint bárhol: ennek a kolosszális intézménynek megvannak a maga házibajai is, amelyek természetesek, mert szervezetéből következnek, s mert természetesek, tehát örökletesek is. A hadseregben a legnagyobb szükségesség: a fegyelem; másfelől: a hadseregnek tekintélyt kell tartania mindennel szemben, ami kivüle esik. Már pedig a fegyelem, minthogy semmiféle összesség nem áll csupa tökéletes egyénből, nem tartható fenn anélkül, hogy egyesek ezen a czimen visszaéléseket ne kövessenek el. És másfelől: a tekintély fentartásának elve olyan igényeket kényszerit rá a hadsereget alkotó egyesekre, amely igényeknek tökéletes kielégitése – minthogy a már emlitett, egyre növekedő pénzáldozatoknak is meg van a maga határa – természetes nehézségekbe ütközik. Világos tehát, hogy a tekintély fentartásának szüksége nyomán támadnak – az egyén tökéletlenségének természetes folyományaképpen – hibák, melyek magát az elvet szinte kigunyolják. Mióta hadseregek vannak és amig hadseregek lesznek, mindig voltak és lesznek feljebbvalók, akik alárendeltjeikkel emberség nélkül, brutálisan bánnak, s mindig voltak és lesznek egyesek, akik már csak azért is, hogy fentarthassák azt a dekórumot, melyet megőrizni kötelesek, alattomban olyan dolgokat követnek el, amelyek a megőrzött látszatra ráczáfolnak s nemcsak a dekórummal nem férnek össze, hanem éppenséggel nem illők ahhoz a szituáczióhoz, amelyet az illetők elfoglalnak. Már az, hogy a hadsereg a maga kebelében külön törvényeket statuál, melyek szigoruan büntetik az alárendeltekkel való kegyetlenkedést s a dekórum rovására eső legkisebb hibát is: nyilvánvalóvá teszi, hogy ilyen esetek a hadseregben minduntalan előfordulhatnak. De egyébként is mindig nyilt titok volt, hogy ennek a nagy és tekintélyes intézménynek melyek a házi mizériái. Soha senki se tagadta le ezeket, s a mennyire egyáltalán lehetett, igyekeztek segiteni a bajon, ugy preventiv, mint megtorló intézkedésekkel. Hogy azonban a baj végképpen ki nem irtható: ez nem volt féltve őrzött titok, ellenkezőleg, régen ismeretes és sokat tárgyalt dolog. Az irodalom, ez az enfant terrible, aki mindenbe beleüti az orrát, nem egyszer foglalkozott e megoldhatatlan kérdéssel. Már Alfred de Vigny, aki katonatiszt volt és költő, Servitude et Grandeur militaires czimü munkájában sok szemrehányást tesz a hadseregnek; alaposan letárgyalja a fegyelemtartás kinövéseit, s tagadja annak parancsoló szükségét, hogy a regula annyira fölébe kerekedjék a katona egyéniségének. Persze Alfred de Vigny olyan formában vitatta ezt a fájó kérdést, hogy egyaránt kiérdemelte ugy bajtársai, mint iró-kollégái tiszteletét. Később Malot, Descaves, Margueritte regényirók hosszu elbeszélő müvekben foglalkoztak a szegény katonatisztek czifra nyomoruságával, a rájok rótt, rájok kényszeritett igényekkel, s azokkal a bajokkal, melyek onnan keletkeznek, hogy a rendelkezésükre bocsátott anyagi eszközök éppen nem állanak arányban ezekkel az igényekkel. Még az se uj, hogy a katonaság bajainak nyomtatásban való firtatásával csinos botrányt lehet csapni. Mintegy tizenöt évvel ezelőtt Abel Hermant, Le Cavalier Miserey czimü regényében ugyanazokkal a vádakkal állott elő, amelyekkel most Bilse és társai, s könyve, mely a franczia hadseregre azt sütötte rá, hogy tisztjei közül igen sokan kegyetlenek, gyávák és pénzért mindenre képesek, jókora szenzácziót, a hadseregben pedig érthető felháborodást keltett. A megtámadott tisztikar előkelői azzal feleltek a regényre, hogy kiadták a rendeletet napiparancsban: a Cavalier Miserey minden példányát, amelyet a kaszárnyában találnak, el kell égetni a szemétdombon, s mindenkit, aki a regényt olvassa, szó nélkül be kell csukni. Egyéb elégtételt nem szerezhettek maguknak, mert Abel Hermantnak volt annyi esze, hogy akkor adta elő a kaszárnyában gyüjtött tapasztalatait, mikor katonai kötelezettségeivel már végképpen leszámolt.
Bilse és társai fellépésében csak az az uj, hogy mindezeket a mérges dolgokat, amelyek már régi nóták, aktiv katonatisztek mondják el, olyanok, akik könyvük megjelenésének idején még szolgálatban állottak. Erre még nem volt eset. Nem az az érdekes, hogy mit mondanak; az érdekes az, hogy mindezt ők mondják el. Nem a könyv kelt figyelmet, hanem maga a szerző. A szerző érdekességét bizonyára csökkenti az, hogy a legtöbbször szeretné megőrizni inkognitóját; de okvetlenül számolt minden eshetőséggel, elkészült rá, hogy könnyen fölfedezhetik, s ha fölfedezik: nemcsak hogy repülni fog a hadseregből, hanem ülni is fog rövidebb, vagy hosszabb ideig. Ezzel a kilátással szemben a Bilsék tömeges jelentkezése kétségtelen jele annak, hogy valami forradalmias szellem kezd lábrakapni mindenekelőtt a német hadsereg egyes köreiben, de talán másutt is.
Uj még az irodalom mai nagy hatalma. Ime, nemcsak hogy támasztékot nyujt az osztályából kitaszitottnak és megbélyegzettnek: olyan pártfogást igér, mely arra készti az elégedetlent, hogy ennek a pártfogásnak a reményében szembeszálljon az állásvesztés, a társadalmi lefokoztatás és a megbélyegeztetés önként előidézett veszedelmével is. Régente is megesett, hogy az erkölcsi halott tisztes irodalmi munkássággal expiálta a rovott multat; az irodalom már régebben is afféle refugiumul szolgált, melybe, mint hajdan az istennő templomába, boldog-boldogtalan bemenekülhetett, ha máshol végképpen eljátszotta játékait, s ha körülötte minden kötél szakadt. De az már uj társadalmi jelenség, hogy valaki önként menjen a tisztességvesztésbe, s egy könnyen kikerülhető, de igen kevéssé menthető cselekedettel saját jószántából mondjon le társadalmi pozicziójáról, sőt a közbecsülésről is, cserében azért a hathatós pártfogásért, amelyet az irodalom nyujthat, cserében a sok kétgarasért, amelylyel a nyilvánosság a botrányt honorálja.
Azelőtt az irodalom segitő kezet nyujtott az elbukottnak, hogy reparálhassa a becsületét; ma az irodalom ama csábitók között szerepel, akik rábirják a szegény ördögöt, hogy áruba bocsássa hivatalos tapasztalatait, a titkokat, melyek nem az övéi, a barátság vagy a szerelem czimén szerzett megfigyeléseit, amelyekhez a diszkrécziójához füződő bizalom juttatta, állását, társadalmi helyzetét, s azt a tiszteletet, melyet esztendők fáradságos munkájával szerzett.
Bilséék ugynevezett regényeikben, felhalmoznak minden elképzelhető adatot, hogy a vagyontalan német tisztek titkolni kivánt, de annál több leplezett csunyaságban nyilvánuló nagy nyomoruságát minél szinesebben illusztrálhassák. De ezt a nyomoruságot semmi se dokumentálja olyan ékesszólón, mint a tulajdon példájuk. Szegény ördögök! Mennyire megvetették a pennarágókat, az ifjui álmok, a reménységek idején! És amióta várakozásaikban megcsalódtak, amióta rájöttek, hogy Mars csak tisztességet ad, ellenben Apolló jóval több márkát, sőt tallérokat is: mily buzgalommal forgatják az irótollat, mily lázas gyorsasággal készitik el élményeik leirását, mily tömegesen jelentkeznek az irói tantième-ekért! A pénzért, ami oly iszonyuan kell, még a pennarágásra is elszánják magukat, elmondják mindazt, amit tudnak, elbeszélik felebbvalóik és pajtásaik, továbbá ezek hölgyeinek összes gyöngéit, elmondanák talán a tulajdon bajaikat is.
Ez a nagy készség, ez a sok igyekezet nem hiábavaló; fáradságuk megleli bőséges anyagi jutalmát. De honnan hát ez az eredmény, mely könyveik tartalma után meglepő? Mi magyarázza meg munkáik piaczi sikerét, a tömegnek a csekély érdekességü leleplezésekkel szemben tanusitott szertelen érdeklődését? A feleletet ne keressük Bilséék irói kvalitásaiban és abban, hogy munkáik mi ujat tartalmaznak; a feleletet csak a tömeg gondolkozásában találhatjuk meg. És itt egy ellenmondásra lelünk, amely azonban már nem ismeretlen.
Sikereik alapja az, hogy mindannyian olyan témáról szólanak, amelynek a kicsinyességei is biztosan számithatnak a nagyközönség érdeklődésére, s a kicsinyességei sokkal inkább, mint a komolyabb részei. A katonai élet intimitásai épp ugy vonzzák a tömeg képzeletét, mint a kulisszák világának apró rejtelmei. A sokaság szemében a szinésznő mellett a katonatiszt a mai társasélet legérdekesebb tipusa. A tisztikar, minden más osztályon kivül és felett, első osztályt alkot, s a respektusból, melyet joggal igényel, mindenki, aki hozzá tartozik, kiveszi a maga részét. Minél inkább elmosódik a különbség polgár és polgár, az egyik vagy a másik foglalkozás között, amelyek rangban ma már nem igen differálnak, s aszerint adnak tekintélyt, amily arányban sikert és vagyont: a katonatiszti egyenruha, amely még az egyetlen nevezetesebb disztinkcziót állapitja meg a nem rangbeliek között, annál nagyobb hatással van a tömegre. A portepé viselői a társaséletben bizonyos arisztokrácziát alkotnak; s ugyanaz a sokaság, mely egyre több és több vonalon követeli az egyenlőséget, minél radikálisabb elveknek hódol, annál inkább tisztel mindent, ami arisztokratikus. Bepillantani a katonatisztek életének intimitásaiba, ez ma majdnem annyit jelent: mint bejuthatni egy pillanatra a rangbeliek körébe, ahová mindenki törekszik, annál nagyobb buzgalommal és annál nagyobb tömeg társaságában, minél sürübben emlegeti az egész világ a demokratikus elvek már kissé hervadt szóvirágait.
Erre a naiv érdeklődésre Bilséék nyugodtan számithattak. És könyveik nemcsak a sövény mögül bámészkodókat elégitették ki, hanem azokat is, akik a katona-regények tartalmából, de különösen abból, hogy a tiszt urak ilyen könyveket adnak ki, kárörömmel látták, hogy a hatalmas német hadsereg egyes köreiben s itt-ott más hadseregek alantasabb rétegeiben is, eddigelé hallatlan, minden fegyelmet megcsufoló, éppen nem katonai szellem kezd lábrakapni. Bilséék regényei kétségtelenné teszik, hogy a zugolódó elégedetlenség, a forradalmi szellem első megnyilvánulása már a hadseregek egyes rétegeibe is befészkelte magát, s azt sejtetik, hogy a hadseregek egyre szaporodó és növekedő házi mizériái lassanként ki fogják kezdeni ezt a tiszteletreméltó intézményt. És a polgári társadalomnak talán ugyanazok az elemei, amelyek tisztelettel és irigységgel teli érdeklődéssel leskelődnek az arisztokratikus helyzetnek örvendő tisztek intimitásaira, még akkor is, mikor ezek minden katonai kötelességet megcsufolnak: ugyanezek az elemek ujjonganak, mikor azt hiszik, hogy a szükséges és minden tiszteletre méltó intézmény dekompozicziójának a tüneteit látják. A tömeg ma különb egyesekből verődik össze, de naivitásában, ösztöneiben, indulataiban ma is ugyanolyan, mint Shakspere-nek a „nép“-e. A tömeg örök gyermek; vásott és korlátolt.
II.
A sok ujonnan keletkezett katona-história közül Baudissin Farkas gróf, irói nevén Freiherr von Schlicht Erstklassige Menschen czimü, ugynevezett regénye érdemli meg figyelmünket. Ez se ajánlható azoknak, akik nem vitairatot, hanem tendencziák nélkül való szépirodalmi munkát akarnak olvasni; igazi regénynek a legjobb akarattal se mondható. Tessék-lássék meséje mindössze annyi, hogy egy polgári származásu tiszt, akit olyan gárdaezredbe helyeztek át, ahol csupa előkelő származásu tiszt szolgál, uj bajtársai körében a megalázások egész kálváriáját járja végig, s végre is kénytelen tiszti rangjáról lemondani, egyesegyedül a polgári származása miatt, ennekutána pedig feleségül vesz egy katona-családból származó, előkelő, de szegény leányt, akivel a gárdaezrednél tartózkodása idején ismerkedett meg. Ennyi mesével a legszerényebb és legtürelmesebb regényolvasó se elégszik meg, s ezt a mesét hasonlóan keveset mondó epizódok fujják fel hosszu elbeszéléssé.
De mélyebben jellemzett s elevenné tett alakok sincsenek e könyvben; a szerző a szereplők lelkét nem világitja meg, csak a társaságban való viselkedésüket irja le szinesebben és adatokat közöl róluk, rábizván az olvasóra, mint a kávéházi beszélgető rábizza hallgatójára, hogy ezekből az adatokból maga alkosson képet magának a legtöbbször emlegetett figurák lelki világáról. De a sovány mesén, a szóra se érdemes epizódokon s a nagyon fölületesen jellemzett alakokon kivül van ebben a könyvben valami, ami, ha a czélzatosságokkal nem törődő regényolvasót nem is elégiti ki, megkapja azok figyelmét, akiket ennek az ugynevezett regénynek a tárgya, milieuje s gondolatköre még akkor is érdekel, ha ezekről nem valamely elsőrangu irómüvész szól, hanem csak egy intelligens megfigyelő, aki sokat foglalkozott a szóbanforgó tárgygyal, ügyesen irja le a részleteiben kevésbbé ismert milieut, s helyes itélettel ismerteti ama kihatásainál fogva általános érdekességü gondolatkört. A szerző ugyanis érdekes képeket ad a német tisztek életmódjáról, a viselkedésükben megnyilatkozó gondolkozásról és jellemvonásokról, s a fejtegetésekbe, melyekkel e képeket kiséri, beleszövi azt a kritikát, amelyet a hagyományos katonai szellem ellen izgató, s a hadsereg reformálását követelő, legujabb keletü „irodalom“ ma már sok könyvben hangoztat.
Ha egy kissé szemügyre veszszük ezeket a képeket, sorra megismerkedünk a hadsereg mai szervezetét vádoló összes panaszokkal, és megismerjük egyszersmind minden részletükben azokat a viszonyokat is, amelyek a nem mindig jóhiszemü Bilse-iskola feljajdulásaira okot vagy ürügyet szolgáltattak.
A Baudissin gróf könyvében szereplő gárdaezred tisztikarát ünnepen találjuk. Harmincz és egynéhányadik évfordulója van a gravelottei csatának, amelyen ez a gárdaezred igen kitüntette magát, mert legénységének egy harmada, tisztikarának pedig a fele ott maradt a csatatéren. Az ilyen évfordulókon az elesettek óriási koszorut kapnak, az élők pedig, akik a csatában nem vettek részt, fényes lakomát, pezsgővel. Az emlékezetes nap megünneplését ez alkalommal összekötik az ezred uj kaszinó-épületének a felavatásával. Vendégeik is vannak: az ulánustisztek, akikkel iszonyuan szeretnének minél vastagabb barátságba keveredni. Mert mégis csak a lovasság a hadseregnek a crême-je s az ulánusok olyanforma felsőbbséggel tekintenek le rájuk, mint aminővel ők tekintenek a közönséges gyalogos tisztekre. Az ulánusok alkotják a hadsereg „legfeudálisabb“ elemét; tisztjeik között egy sincs, aki nem előkelő származásu. Az ünneplőknek is az a főbüszkesége, hogy köztük nincsen polgár-ivadék; s éppen ez ad nekik jogczimet arra, hogy az ulánusok barátságát kereshessék. A lakomán csak egyetlenegy czivil van jelen: az épitész, aki a kaszinó-épület tervét ingyen készitette, a gárdaezredhez való ragaszkodásból, mert annak idején itt önkénteskedett. Szivességét azzal viszonozzák, hogy meghivják a bankettre. Hadd emlegesse egész életében, hogy micsoda szerencsében volt része ezen az estén. Aztán meg kitünő reklám neki, hogy egy tálból ehetett velük. Különben türhető embernek találják, mert meglátszik a kezén, hogy manicure-rel ápoltatja.
Miről beszélgetnek a lakomán az előkelő gárdatisztek és a még előkelőbb ulánusok? Ilyenekről: mi történik amazoknál és mi történik emezeknél, ha a hadnagy részegségében inzultálja a tiszthelyettes altisztet, aki nem elég gyorsan ugrott fel, mikor a tiszt ráköszöntött? Itt is, ott is ugyanaz történik; tudniillik csak két megoldás képzelhető. Vagy: bocsánatot kér a hadnagy a tiszthelyettes altiszttől az egész tisztikar előtt; vagy: a hadnagy „repül“, de amannak nem marad más választása, mint hogy agyonlőjje magát, mert a felpofozott altisztből soha se lehet tiszt. Majd panaszkodnak, hogy ma már tiszt lehet mindenki, akinek a családja a rendőrséggel nem került konfliktusba. A vendéglátók eldicsekednek vele, hogy a gárdaezredekben nincs senki, aki polgári családból származnék. Az ilyen tiszt mindnyájukat feszélyezné, de bizonyára ő maga is igen kényelmetlenül érezné magát közöttük; ott, ahova nem való. Elmondják végül egymásnak, hogy ők továbbra is azok akarnak maradni, akik ma; tudniillik olyan emberek, akik a társadalom első osztályát alkotják. Azért jelszavuk: az összetartás s fentartása annak a választófalnak, mely a polgári társadalmat tőlük távoltartja.
Egy kissé „exprès“, az olvasó számára beszélgetnek igy; a valóságban talán egyébről is diskurálnak. De ennyi nagyitást meg lehet bocsátani a regényirónak, akinek végre is ki kell éleznie a mondanivalóját. Az bizonyos, hogy sok tulzás nincsen ebben az előadásban. Egyforma foglalkozásu emberek, ha maguk közt vannak, mindig sokat beszélgetnek a mesterségük dolgairól, s ez a szabály talán sehol se érvényesül annyira, mint a katonatiszteknél, akiket sokféle érdeklődés, sokféle ismeretek nem igen vonnak el a közös témától. Az se tünik fel tóditásnak, hogy sok „jó házból való“ hadnagyocska szaladgál a világban, aki sehogy se tud eltelni szerencsés társadalmi helyzetével, s akit ezen a hiuságon kivül jóformán semmi se foglalkoztat. Elhiszszük Baudissin grófnak, hogy egy ilyen lakomán egész sereg olyan alak találkozik, akinek minden igyekezete az, hogy az előkelők közt a legelőkelőbb legyen, aki tartózkodó és zárkózott, mert „ez előkelő“, aki keveset beszél, a szemlélődőt játszsza, elmésségeken töri a fejét s teszi magát, mintha már mindent megunt volna, csak azért, mert ezt igy látta előkelő mintáktól. És nem éppen hihetetlen alak az az idősebb tiszt se, aki igy nyilatkozik: „Büszkeségünk, hogy csekély eszközeink ellenére is azok maradhassunk, akik vagyunk“ – arra czélozván, hogy akárhány társának sok nélkülözést kell elszenvednie, hogy állásához méltón léphessen fel. Annyival könnyebben elképzelhető, hogy sokan beszélnek igy, mert hiszen ebben a felfogásban már bizonyos nemesebb fajta büszkeség nyilatkozik meg; ezen tehát a szatirikusnak nincs mért fennakadnia. De jegyezzük meg mindjárt, hogy az a másik hiuság, a gyerekes hiuság, melynek a szerző néhány mulatságos példáját beszéli el, nem valami specziális hibája a hadseregnek. Ezzel a hiusággal nemcsak a tiszti kaszinóban találkozni, hanem mindenütt, ahol nagy számban vannak együtt előkelő származásu fiatal emberek; s ezt a hibát csak ott lehet a katonaság rovására irni, ahol, mint a nagynémet hadseregben, az a felfogás érvényesül, hogy a tiszti állás első sorban a nemesi osztálynak való. S kérdés, nem helyesebb-e, hogy itt az előkelőket ugyanazokra a helyekre csoportositják „előkelő ezred“-eket formálván, mintha szétszórnák őket a hadseregben, s az olyan konfliktusokat, aminőt Baudissin gróf beszél el, nem csupán egy-két, hanem sok ezredben tennék lehetővé, tehát gyakorivá s szinte mindennapossá?!
A lakomán az udvar képviselője a hivatalos tósztok után, kissé savanyu arczot vágva, mondja el a felsőbb helyről hozott üzenetet, hogy az ünneplők uj bajtársat kapnak, bizonyos Winkler személyében, akit valamelyik határszéli, közönséges gyalogos ezredtől helyeztek át a gárdaezredhez. Maga a hirhozó is igyekszik átsiklani a kellemetlen ujságon s örül, mikor már másról beszélhet. A többieket valósággal konsternálja a hir; az ezredestől a legfiatalabb hadnagyig mindegyik kétségbe van esve. „Polgáriak lettünk!“ – fut végig a suttogás a termen. És éppen most! Alig hogy végre összejöttek az ulánusokkal, alig hogy megvan az óhajtott barátság! Félő, hogy mindjárt vége a komaságnak, mert hiszen polgári származásu cseppent közéjök! És az ulánusok csakugyan egyszerre elkezdenek feszengeni.
De hogyan kerülhetett közéjük az a bizonyos Winkler? Winkler egy gazdag gyárosnak a fia. Az apa grata persona az udvarnál, melynek szolgálatokat tett. A fiunak nem volt kedve a katonai pályához; a szülei kedvéért szolgál, akik persze igen szeretnének nagy urat faragni belőle. Anyjának nincsen forróbb óhajtása, mint hogy fiuk annál az előkelő ezrednél szolgáljon; bántja az a gondolat, hogy vannak ajtók, amelyeket a pénz nem nyit fel előttük. Az idősebb Winkler tehát nagyszerü alapitványt tesz, amelyet nem lehet egyébbel honorálni, mint hogy teljesitik a kérését, s fiát áthelyezik a gárdához. Megint a hiuság; itt is, ott is, mindig a hiuság. Nemcsak az arisztokraták hibája ez, hanem a többieké is, akik csak azért nem arisztokraták, mert nem lehetnek azok.
Baudissin gróf regénye hosszasan irja le, mily fagyosan fogadják az ezrednél a Winkler-fiut s mennyire éreztetik vele, hogy nem tartják közéjük valónak. Nem mondja, hogy a szolgálatban is okoznának neki kellemetlenségeket, – pedig a vitairat csak igy bizonyithatná azt, hogy a hadsereg szervezetében van a hiba – de beszámol vele, hogy a szolgálaton kivül, a társadalmi érintkezésben hogyan éreztetik vele a polgári származását, milyen fagyosak maradnak hozzá, mennyire magára hagyják s hányszor adják jelét azokban a társaságokban, ahol mindnyájuknak meg kell jelenniök, hogy nem tartják magukkal egyenrangunak. A regény folyamán Baudissin gróf alkalmat talál annak hangsulyozására, hogy Winkler különb ember, mint többen azok közül, akik lenézik, de hősét azért nem tudja valami rendkivül szimpatikussá tenni, mert Winklernek csak folyton sebzett érzékenységét és hiuságában való szenvedését látjuk, meg azt a jómódját, hogy mindig szórhatja a pénzét, mig azok közül néhányan, akik „nem fogadják be“, gyakran vért izzadnak a garas hijján. Az apró szekaturákat, amelyeket el kell viselnie, szintén nem találjuk szörnyüeknek; nagyon ridegen, de korrektül viselkednek vele szemben, egyetlenegy embert kivéve. Nem igazságtalanok hozzá, csak előitélettel vannak iránta. Nem találjuk se szimpatikusnak, se eléggé érthetőnek, hogy Winkler – bármennyiszer adják értésére bajtársai, hogy szeretnék maguk közül kinézni – olyan sokáig türi ferde helyzetét; s miután „daczból“ egy jó darabig kitartott, de aztán hirtelen megelégli a mulatságot, elhatározását nem találjuk eléggé motiváltnak. Az ok, mely arra készti, hogy lemondjon tiszti rangjáról, csekélység; a mit nem tud türni, semmi ahhoz képest, amit már lenyelt. Példája tehát nem meggyőző, s ha arról van szó, hogy egy olyan gárdaezredben, ahol csupa nemesi sarj szolgál, a polgári származásu tiszt helyzete tarthatatlan: Winkler tulajdonképpen nem is panaszkodhatik. Bizonyára akadtak, akik, épp oly ártatlanul, rosszabbul jártak nála, holott nem voltak abban a kedvező helyzetben, mint ő, hogy az első kellemetlenség után „valet“-et mondhattak volna a lehetetlen szituácziónak. Szóval, mikor Winkler megelégli a gárdaezrednél való szolgálatot, az olvasó benyomása az, hogy: debuisset pridem, és mit is keresett azon a gályán?!
Ha a szerző, aki előkelő származásu ember és sokáig volt katonatiszt, teljesen együtt érez a határozatlanságból s szüleinek kedvéért kapaszkodó, habozó természetü és kissé türelmes Winklerrel: ez az iró mögött rejtőzködő embernek bizonyára becsületére válik. Világos, hogy Baudissin gróf nemes gondolkozásu, előitéletek nélkül való ember, akiben nincsen osztálygőg és korlátoltság. De ebből nem következik, hogy az, amit támad, csakugyan olyan értelmetlenség volna, mint amilyennek ő tünteti fel. Ahhoz, hogy a világon minden hierarchia eltörlődjék, olyan társadalmi átalakulásoknak kellene elkövetkezniök, amelyeket ma még elképzelni sem tudunk. Egyelőre a különböző foglalkozásokat nem tekinthetjük egyenranguaknak. Aki a szemetet söpri el, nem végez olyan értékes munkát, mint az, aki a tudományt egy lépéssel előbbre viszi, és az, aki a kóbor kutyákat fogdossa össze, nem tarthat számot akkora megbecsülésre, mint az operatőr, akinek a tudásától, az eszétől, a szemétől és a kezétől mindennap egy pár emberélet függ. A tekintélyből mindenekelőtt annyit arrogálhat valaki, amennyi a foglalkozását megilleti, és a sokféleképpen értékelhető, különböző foglalkozások között a katonáé kivételes disztinkczióra tarthat számot. Akármennyire elmosódik is a hosszas békében a katonaság presztizse és akármilyen kicsinyeseknek látszanak a háboru apró előkészületei: maga a dolog ma még az emberi akarat nagyobb erőfeszitései közé tartozik. Végre is, aki az életét viszi a vásárra egy közczél érdekében, több becsülésre szolgál rá, mint az, akinek a foglalkozása nem szolgál egyebet, csak a saját életének fentartását. És ameddig minden fogalmunk meg nem változik a férfiasságról, amely ma még abban találja meg legvilágosabb kifejezését, hogy valaki az életét is kész feláldozni valamely közczélért vagy eszméért, ami ugyanazt jelenti, s csak bizonyos, erejét és egyéniségét megillető föltételek közt hajlandó megalkudni az élettel: a katonai hiuság természetes marad, s annak arrogálása, hogy a katonai hivatás bizonyos morális fensőbbségben van számtalan, a legtöbb békés foglalkozás felett: nem esztelenség. Akármit mondjon némely ujabb elmélet: ez a tétel ma a közfelfogásban is érvényesül s alighanem érvényesülni fog, amig az örökbéke valósággá nem válik; az élet, a „gyakorlat“, a konvencziók, a szokások, számtalan társadalmi jelenség mind bizonyitják, hogy érvényesül. Ez a követelés csak ott válik esztelenséggé, kómikussá vagy gyülöletessé, ahol a tulzás kezdődik, ahol ez a követelés az itélet nélkül való, az összesség jogait az egyén jogaitól megkülönböztetni nem tudó, brutális önzéssel, vagy a más jogát nem respektáló s magának képzelt jogokat tulajdonitó nevetséges arrogancziával egyesülten lép fel.
Nem esztelenség az a másik előitélet sem, amelyet a szerző ab ovo elitél. Ma, amikor annyi szó van a betegségek, a bün és a lelki tehetségnek örökléséről, jóhiszemüen nem lehet azt állitani, hogy csak éppen azok a kiválóságok nem öröklődnek, melyekkel annak idején rangot szereztek a mai előkelők ősei. Persze ez a hereditás nem megy odáig, hogy minden főuri ivadék nemesebb anyagnak, vagy éppen kiválóságnak születnék; hiszen talán az a hajdani kiválóság is csak nagyobb erő vagy véletlen szerencse volt. De csak az elfogultság tagadhatja, hogy az arisztokráczián általában igenis meglátszanak valamely régi kiválóság, a régibb kultura, vagy legalább is a nemzedékről-nemzedékre örökölt szerencsésebb életmód és testi jólét hatásai; ha akad köztük akárhány, aki olyan canaille, mintha nem rózsafán termett volna: összességük, egészben – s mindenütt a világon – jobb emberanyag, mint a megfelelő számu szolga-ivadék; talán nem épebb, de fejlettebb agy- és idegrendszerü. Azért a származáshoz füződő előitélet tisztára babonának nem mondható; s az ősi névvel, a ranggal és az ezekkel kapcsolatos egyéb, örökölt jókkal való megelégedés igen érthető. De hiszen az arisztokratikus büszkeség voltaképpen nem is abból áll, mintha az előkelők folyton az őseiken lovagolnának; ez a büszkeség inkább a gondolkozásmód és az izlés bizonyos közösségén alapszik s a leggyakrabban a másféle gondolkozástól és másféle izléstől való idegenkedésben nyilatkozik meg. Hogy tehát ebben a büszkeségben ne volna némi ráczió és hogy a tömegből való huzódozásuknak, még exkluzivitásuknak is, ne volna elfogadható oka, vagy legalább némi alapja, magyarázata: bajos állitani. Következésképpen ennek a büszkeségnek csak az elfajulásai foglalkoztathatják a szatirikust.
Baudissin gróf olyan arisztokratákról szól, akik közt van négy vagy öt canaille, vannak korrekt urak, a legtöbben tuczatemberek. Ügyet se vet rá, észre se veszi, hogy miközben alakjait bemutatja, sok olyan jótulajdonságról emlékszik meg, amelyek az arisztokraták speczialitásai. (A szegény rokonok gyámolitása; a koldus grófkisasszony nemes büszkesége: a szeretett, de vagyonos kérőtől való huzódozása stb.) Nem veszi észre, hogy „a munka emberei“-ről, akiket magasztal, nem tud ennyi jót mondani, s csak a hiuságot, az élvezetvágyat, s a szükségtelenül exponált érzékenységet mutatja meg bennök. Megbotránkozik, joggal, a fényes nevet viselő, kevély, de pénztelenségükben mindenre képes canaille-ok elvetemültségén, de legtöbbet a tuczatemberekkel foglalkozik, akik lenézik a polgári származásu pénzes embert s el vannak telve kiváltságos helyzetükkel, holott nincs egyebük, mint a rangjok. Nem veszi észre, hogy ezek a tuczat-emberek voltaképpen igen menthetően, barátságtalanul, de tisztességesen viselkednek Winklerrel szemben. Nem tetszik nekik a köztük léte, előitélettel fogadják, ridegen szólnak hozzá, éreztetik vele vélt felsőbbségüket; de nem utaznak rá, soha se bántják meg, nem iparkodnak maguk közül kiintrikálni; mikor rászolgál, nem tagadják meg tőle az elismerést; kiméletesen bánnak vele, sőt még védik is, mikor bajba kerül. Csak éppen nem ugranak a nyakába.
De hát mit is keres azon a gályán? Mért kivánkozott éppen a grófok közé? Nem tudott ott maradni a hozzá hasonlók között? Mért találja jobbnak a cseresznyét, ha a nagyurakkal egy tálból eheti? Nem gondolta meg, hogy ha olyan helyre törekszik, amelyet az előbbinél jobbnak, finomabbnak, előkelőbbnek, kiváltságosnak talál, ennek a helynek ára van, amelyet az érzékenysége fog megfizetni? Vagy azt hitte, hogy a pénzével mindent megfizethet? Mivel különb annak a hiusága, aki szeretne a grófokhoz dörgölőzni, annak a grófnak a hiuságánál, aki nem szeret a polgárral parolázni?
Winklernek nincs igaza és itt nincs igaza Baudissin grófnak sem. Előkelő hadnagyocskáinak a kevélysége oktalan és ott, ahova ők még csak megvetéssel se tekintenek le, a derék és okos embereknek egész sokasága él, amely csak kómikusnak, szánalmasnak és együgyünek találhatja ezt a kevélységet. De az a hiba, melyet Baudissin gróf a hadsereg rovására ir, nem a hadsereg hibája. Nem ennek a szervezete fejleszti ki az önérzetnek ilyen nevetséges tultengését. Az efajta visszásságok megvannak minden téren, nemcsak a tiszti kaszinóban; s azok a kómikus vonások, amelyeket Baudissin gróf véletlenül tiszteken vett észre, megfigyelhetők olyan embereken is, akiknek nem a kardcsörtetés a foglalkozása. A Baudissin gróf regénye is azt bizonyitja. Ez a könyv semmivel se foglalkozik annyit, mint a hiusággal. Egész sereg előkelő származásu katonatisztet szerepeltet, akiket az Isten megfosztott az eszüktől s e helyett nevetnivaló hiusággal vert meg. De a regénynek az az alakja, akiben a hiuság a legnagyobb s a legvégzetesebb: egy nadrággomb-gyáros.