ZOLA.
I.
Azoknak, akik mostanában immár közel jutottak életük ötvenedik évéhez, vagy ezt meghaladták, megadatott valami, amit más idők vénei talán soha se sorolhattak a tapasztalataik közé. Megadatott nekik az a különös élmény, hogy már mindent meglátó, értő szemmel, a felnőtt ember megfigyelő képességével nézhették végig egy csodálatos irói pályafutásnak a nadirtól a zenitig hovatovább gyorsuló iramban haladását s hirtelen megszüntét, egy példátlanul munkás és küzdelmes – a müvelt világot egyre jobban érdeklő, izgató s olykor lázba ejtő – életnek egész lezajlását, egy sikerekben kivételesen gazdag, a közvetetlen hatást tekintve meglehetősen páratlan, a maga érdekességében egyetlen irói sorsnak egész leforgását, egy hatalmas akaratu és hegyeket mozgató erejü embernek a nagy sokasággal szemben való egész győzelmes harcát, egy tapogatózva és bukdácsolva meginduló irónak a világhirhez, a köztisztelethez, a legkevésbbé vitatható dicsőséghez, az általános megbotránkozástól az általános elismertséghez vezető egész viszontagságos utját, egy éhenkórász ujságirónak a titánok módjára csatázó forradalmárrá való átváltozását s ennek a forradalmárnak jelentőségben egyre nagyobb összes csatáit, összes diadalait.
Ez a csodálatos irói szereplés visszahelyezte jogaiba a meteorfutásról szóló, többnyire ok nélkül emlegetett, nagyon is elhasznált és ezért hitelét vesztett hasonlatot. Attól fogva, hogy Zolának a szereplése megkezdődött, addig az időpontig, amikor Zola beköltözött a Pantheonba, nem egészen harminc esztendő folyt le. Harminc esztendő bizonyára nagy idő az egyes ember életében, de a gondolatok világában harminc esztendő csak egy pillanat. És ha azt az óriási hatást és ellenhatást, azt a temérdek elváltozást, azt a nagy átalakulást tekintjük, amelyek a Zola pályafutása nyomán keletkeztek, ha körülnézünk azon a nagy területen, ahol ez a pályafutás nyomot hagyott, alig tudjuk elhinni, hogy mindez nem egészen harminc esztendő alatt történt. Hol vannak a romantikusok?! Hol a tavalyi hó?! Az az iskola, amely ellen ez a forradalmár sikra szállott, már régesrég az irodalomtörténeté. És az irodalomtörténeté immár az az iskola is, amelyet a forradalmár alapitott; az alapitó még megérte, hogy az uj irodalom, amely éppen az ő akadémiájából került ki, végrehajtotta az elhagyott iskolával a nagy leszámolást. Hol van ma már a naturalizmus? Hol a tavalyi hó? A naturalizmus, miután megtette a maga rengeteg hatását, miután egy keveset ártott és nagyon sokat használt, uj irányoknak, uj törekvéseknek adta át a vezető szerepet; és alapitója, bár az aggkort nem érhette meg, jóval tulélte magát az iskolát. Fiatal irók, akik itt kezdték, ujabb irányokból még ujabb irányokba kalandoztak azóta; és volt a mesternek olyan tanitványa is, aki az iskola elszánt harcosaként kezdte, majd kivált az iskolából, szakitott minden iskolával s azóta már jó régen átköltözött a halhatatlanságba. De ettől a Guy de Maupassant-tól kezdve a legeslegujabb irókig – és nemcsak a franciákat kell számitanunk, hanem a más nemzetbelieket is – alig akad egy-kettő, aki egyet-mást ne köszönhetne, ha nem magának a naturalizmusnak, legalább a naturalizmus egyik-másik üdvös hatásának; és maga az alapitó, amikor tulélte az iskoláját, egyéniségének a nagyságával már régen fölébe nőtt minden iskolának, a magáénak is.
Még bámulatosabbnak tünik fel, hogy ez a nagy átváltozás nem egészen harminc esztendő alatt történt, ha azokat a küzdelmeket tekintjük, amelyekből ez a forradalmár győztesen került ki. Micsoda megbotránkozással találkozott az ujitó első föllépése! Milyen nagy ellenhatást, milyen általános resszenzust keltettek fel további kisérletei! Milyen nagy sokaságokat és milyen nagy egyéniségeket talált szemben magával a hosszantartó, folytonos harcban, az örökös csatározásban! Mennyi konvenciót kezdett ki, hány megszokott gondolatot, érzést sebzett meg, mily vakmerően hivta ki maga ellen a közizlés felháborodását! Nem kimélt semmit, amiben nem hitt; nem volt mérsékelt; nem ismerte fel az előitéletekben felhalmozott erőt; nem alkudott meg semmivel, még a filozofikus kételkedés józan intelmeivel sem. Fanatikus volt, mint azok, akiket megtámadott; örömét találta a harcban; olyannyira hitt a maga igazában, olyannyira nem tekintett ezen kivül semmi más, elképzelhető igazságra, s olyannyira az élet örömét találta a küzdelemben, hogy megtámadott megdönthetetlen igazságokat is, amelyek az ő igazánál erősebbek, de nem tartoztak az ő igazságai közé. Azért szenvedélyesebb viták talán soha se hangzottak el irodalmi tárgyról, mint az ő könyveiről. De nagy egyénisége és hatalmas aktivitása egyre több ellenséget fegyverzett le. Milyen kis tábor volt körülötte akkor, mikor a Bien public szerkesztősége, az olvasóközönség felzudulása következtében az Assomoir folytatásának közlését egyszerüen megszüntette! És mikor meghalt, már nem igen akadt, aki irói egyéniségének a nagyságát letagadni igyekezett volna; temetésén ugyanaz az Anatole France tartotta a legszebb beszédet, aki valaha a legkitartóbban és a legtöbb tehetséggel gunyolta.
De mikorára lefegyverezte ellenesei legnagyobb részét: mily sikerek voltak már mögötte! Könyveit minden müvelt nyelvre leforditották, a világ minden tájékán olvasták, olyan példányszámban, aminőről előbb a könyvkereskedők nem is álmodtak, és hatása a munkássága nyomán világszerte jelentkező irodalomra ekkor már olyan nyilvánvaló, olyan szemmellátható és olyan mélyreható volt, aminővel élő iró talán soha se dicsekedhetett. Nem egészen harminc esztendő választotta el attól az időtől, amikor rossz versekkel a zsebében, éhesen, öt frankra vadászva bolyongott Páris utcáin és nemcsak a legjobban olvasott, a legtöbb anyagi sikert élvező irója volt a világnak, hanem egyszersmind az az irója, akinek az irodalomban a legnagyobb hatása, legtöbb epigonja, legtöbb egyenes leszármazója jelentkezett, és aki, mert eddigelé páratlan bátorsággal és hatalommal markolt bele a korát izgató problémákba, az iróságával a legnagyobb társadalmi jelentőségre tett szert.
Mikor egy ostoba véletlen a még javaerejében lévő férfit kidöntötte az élők sorából, az az iró volt, aki a szellemiekben és az anyagiakban egyaránt a legtöbbet érte el összes kortársai közül, akinek a szava a legmesszebbre szólt és akinek a dicsősége, ugy irodalmi hatásában, mint munkásságának társadalmi jelentőségében, a legintenzivebben fénylett és a legnagyobb távolságokba hatolt el. Mi mindent kellett legyőznie, amig idáig juthatott, a nehézségekhez mérten oly rövid időn!
Még sokáig fognak foglalkozni – az irodalomtörténet kétségtelenül részletesen – azzal a kérdéssel: mily erőnek köszönhette, hogy győzött, és hogy, mig iskolája még életében megbukott, ő maga, aki olyan alant, olyan tétovázva kezdette, majd később olyan nagy hatalmaknak üzent hadat, végre is – és küzdelmeihez arányitva igen rövid időn – eljuthatott a Pantheonba? Néhány szóban talán igy lehet felelni erre a kérdésre.
Bizonyára megkönnyitette győzelmét munkásságának társadalmi jelentősége. Az, hogy ez az iró egyszersmind rendkivül lelkes és merész társadalmi agitátor volt; s hogy benne az iróval tökéletesen egygyé forrott a cselekvés embere. Az, hogy, ha nem is a legteljesebb készültséggel, mindenesetre szokatlan bátorsággal tárgyalta a kort leginkább izgató problémákat s ha ezzel milliók érdeklődését keltette fel, akkor, amikor arra került a sor, hogy tanitásának logikus következéseképpen a cselekvés terére lépjen, nem vonult vissza dolgozószobájába, hanem kilépett a társadalmi küzdőtérre – s nem játszotta el a milliók érdeklődését. Az, hogy ez az illetlen beszédü, de tisztalelkü, fanatikus hitü, s a maga igazában vakon bizó, de a maga igazságait és a maga lelkiismeretének szavát szent törvénynek tisztelő, erős ember, ha kevésbbé volt is filozófus, mint ahogyan képzelte, viszont, valamint egész lelkével iró volt, az embert nem választotta el magában az irótól, és mint ember tökéletesen ugy cselekedett, ahogyan az iró gondolkozott. Az, hogy nemcsak a dolgozószoba irója volt, hanem egyszersmind férfi, aki a maga igazáért mindig kész volt belemenni bármely küzdelembe, a maga érdekének ellenére is, kényelmének árán, mindennek árán, s élete alkonyán is hajlandó volt csatázni, a maga igaznak tartott gondolatáért, mindenét exponálva – aminek végre is ki kellett vivnia az egész világ tiszteletét.
Megkönnyitette továbbá győzelmét még az, hogy a benne lakó hatalmas akaraterő parancsának engedve, aránylag igen rövid időn óriási munkát végzett. Amit gondolt, amit mondani akart, azt jól megmagyarázta; semmi fáradságot nem sajnált azért, hogy meggyőzze a sokaságot, hogy a maga igazának minél több hivőt és harcost hódithasson. Harcra készsége és ernyedetlensége, cselekvő ereje és munkássága igazán a gigászokra emlékeztetett, s győzelmében bizonyára része van a legnagyobb emberi energiának, a robinsoni türelemnek, kitartásnak és fáradhatatlanságnak.
De mégse győzhetett volna a lángelméje nélkül.
II.
Zola életrajzával az irodalomtörténet könnyen fog végezni. Ez az életrajz nem szólhat valami sok eseményről; nem számitva az iró életének utolsó éveit, alig állhat egyébből, mint sok-sok vaskos könyv cimének a felsorolásából.
Zola Emil 1840 április 2-ikán született, Párisban. Gyermekkorát Aixben töltötte – ahol az apja mérnöki munkálatokat végzett – s csak tizennyolcéves korában került vissza Párisba. Az egyetemi előadásokat nem sok eredménynyel hallgatta: a képesitő szigorlaton megbukott, s ezután az első csatavesztés után, azon a cimen, hogy iró akar lenni, néhány évig bohém-életet élt. Verseket faragott, amelyek nem kellettek senkinek, sokat nélkülözött, és esztendőkön át nem csinált egyebet, csak folytonosan apró kölcsönök után szaladgált. Az az ember, aki később olyan rengeteg munkát végzett! Vannak a sorsnak ilyen iróniái. Lola Montez, a hires táncosnő, négyesztendős korában még nem tudott járni.
Guy de Maupassant – aki 1883-ban irt barátjáról és akkor még mesteréről – érdekes részleteket közöl arról a nyomoruságról, amelyet Zola bohémkorában állott ki. Elbeszéli többek közt, hogy Zola, aki akkor „többet járt a zálogházba, mint a vendéglőbe“, egy télen jó sokáig csak olajba mártott kenyérből élt – az olajat Aix-ből küldték a szülei – és minthogy többször a legszükségesebb ruhanemüit is kénytelen volt a zálogházba küldeni, akárhányszor egy hétig se mozdult ki a szobájából, ahol az ágytakarójába burkolózva járkált fel s alá.
Ez a bohém-élet akkor ért véget, mikor egy nagyon tekintélyes könyvkiadó: a Hachette-cég, tisztviselői állást adott neki. Ettől fogva Zola egészen más emberré lett. Nem irt többé verseket, – ezekről a kisérletekről később maga se tartott sokat – hanem annál több prózát, bár a hivatal jóformán egész napját lefoglalta. A Hachette-cégnél eltöltött néhány évből valók első elbeszélés-kötete: a Contes à Ninon, La Confession de Claude, amely regényében bohém-életének élményeit dolgozta fel, Thérèse Raquin, az első munkája, amelyen már meglátszanak az „oroszlánkörmök“ s az emennél sokkal gyöngébb Madeleine Férat.
Mindezek akkor észrevétlen maradtak. Az első sikerre, mint annyi más mai iró, Zola is az ujságcikkeivel tett szert. Megvált a Hachette-cégtől, a Figaro-hoz került, s előbb a képkiállitásokról irt cikkei, majd azok az irásai, amelyben a maga irodalmi elméletét fejtegette, feltünést keltettek. A „naturalizmus“ katekizmusának ezeket az egyes fejezeteit később könyvalakban is kiadta: Mes Haines, Documents littéraires, le Roman expérimental, Romanciers naturalistes, Nos auteurs dramatiques, le Naturalisme au théâtre és Une campagne cimen. Mindezek a könyvek azóta már el is avultak, mert Zola itéletei közül a könnyen megdönthetők, a meg nem állók azóta már végképpen lekerültek a napirendről, a meg nem támadhatókat pedig a későbbi birálat tüzetesebben és jobban megokolta, – mert a bennük olvasható életrevaló eszméket mások szerencsésebben propagálták és már átvitték a köztudatba – és főképpen, mert messzemenő következtetéseit, legvégső konkluzióit elfogadhatatlanoknak találta a haladó idő, a következő nemzedékek ellenőrző munkássága, a filozófikusabb és tudományosabb szellemü, élesebben és mélyebbre látó birálat. Ma csak egy vélemény lehet Zolának a kritikai munkásságáról: az, hogy sokkal több benne a tévedés, mint az, ami fejtegetéseiből megállhat. És mégis, ez a nagyon is tökéletlen munkásság, ez a sok botlás, mondhatni: ez a nagy eltévelyedés vezette Zola ölébe a Sikert, a meretrixek legléhábbikát, aki sokáig sehogyse akart Zolára rámosolyogni, s aki előbb a Ninonnak irt elbeszéléseket nem vett észre, Thérèse Raquin mellett pedig közömbösen haladt el.
Aztán hozzáfogott a Rougon-Macquart-ciklus husz regényének a megirásához. Minden esztendőben megirt egy négyszáz-ötszáz oldalas kötetet; husz év alatt elkészült mind a husz regénynyel – ahogyan maga elé szabta a feladatot. És voltaképpen ez a nagy munka az ő története.
A Rougon-Macquart-ciklus egyes darabjai nem egyforma értéküek. A Rougon-Macquart-család egyes tagjaival, akik mind a második császárság idején éltek volna, igen különböző jelentőségü dolgok történtek, és Zola nem is mindig egyforma maestriával irt róluk. De már a ciklus második darabja: La Curée és az ötödik: La Faute de l’Abbé Mouret éppen olyan rendü és rangu remekmüvek, mint az Assomoir vagy a Germinal. Mindamellett az előbbiek hatása meg se közelitette azoknak a köteteknek a hatását, amelyek az Assomoir után jelentek meg. A „Curée“ és „Mouret Abbé“ csak a litterátus embereknek tetszett; a nagyközönségnek még nem kellett Zola. De mi történik? Az Assomoir és Nana szókimondása megbotránkoztatta az egész világot, főképpen azt a nagy sokaságot, amely semmi egyebet nem olvas, csak amin megbotránkozhatik, és ennek a minden botrány iránt érdeklődő nagy tömegnek „Shocking“-ot kiabáló lármája – Zolát a legolvasottabb iróvá és világhirüvé tette.
Mire a Rougon-Macquart-cziklus utolsó kötete is megjelent, a legszigorubbaknak is át kellett látniok, hogy Zola megérdemelte a világhirt, nem ugyan a szókimondásával, hanem: az igazságszeretetével, a társadalom nagy kérdései iránt való odaadó érdeklődésével, történetirói lelkiismeretességével – mert cziklusában saját korának a történetét akarta megirni – és nemcsak nagyszabásu, hanem egyszersmind valóban nagyszerü irói munkásságával (mert hiszen az ő „történet“-ei, korrajzai: voltakép a mi korunkról irt epikus költemények).
A Rougon-Macquart-cziklus befejezése után Zola, aki a mellett, hogy minden évben elkészitette a maga nagy regényét, időközben az ujságok és folyóiratok hasábjain is bámulatos munkásságot fejtett ki, nem pihent meg, hanem a korábbiaknál is nagyobb terjedelmü munkákkal állott elő: a három városról, Lourdes-ról, Párisról és Rómáról irt regényekkel, amelyek, ha nem is éppen monográfiák, mint a hogy Zola képzelte, hanem talán inkább nagystilü fantazmagóriák, de ezzel semmit se veszitenek az értékükből; továbbá a Termékenység-gel. Az ő termékenysége kiapadhatatlannak látszott, mindaddig, amig az otromba véletlen hirtelen meg nem semmisitette ezt az óriási munkaerőt. 1902 szeptember 29-ikén ölte meg a széngáz.
Utolsó éveinek – és egész életének – egyetlen nagy eseménye: a Dreyfus-ügyben való szereplése, a melylyel mindenkit meggyőzhetett arról, hogy éppen olyan nagy embernek is, mint amilyen nagy irónak, még nem veszett ki a müvelt emberek emlékezetéből. Azért életének erről a jelentőséges epizódjáról hosszasabban szólni fölösleges volna.
III.
Zolában, amint a cselekvő ember összeforrott az iróval, az alkotó összeforrott az elmélet emberével. Haláláig nem tágitott az elméletétől; makacs volt és meg nem alkuvó: soha se lehetett meggyőzni semminő tévedéséről. És mert aszerint igyekezett irni, amint ez az elmélet értelmezte irói lelkiismeretének a sugallatát: szentül hitte, hogy alkotásai teljesen megfelelnek annak az elméletnek, amelyet oly hosszan és részletesen, annyi tüzzel és soha meg nem rendülő hittel fejtegetett.
Bizonyára tiltakozott volna, ha előre tudja, hogy a posthumus birálat Zolát, az alkotót, külön akarja választani Zolától, a naturalizmus megalapitójától. Meg volt győződve róla, hogy a Rougon-Macquart-cziklusról csak ugy lehet szó, mint az ő müvészeti elveinek a megtestesüléséről.
Tévedett. Ma már lehetetlen egy füst alatt tárgyalni le Zola regényeit s a Zola-féle naturalizmust. Az alkotót szét kell választani az elmélet emberétől.
A naturalizmus megbukott; a Rougon-Macquart-cziklus alkotója ellenben diadalmaskodott azokon, akik regényeinek értékét kisebbiteni vagy éppen letagadni igyekeztek.
Az elmélet nem győzhetett; nemcsak hogy konkluziói nem, még alaptétele se állotta ki az idő kritikáját. Miután jó darabig izgatta, néhány éven át lázban s még sokáig forrongásban tartotta számtalan iró és festőmüvész lelkét, most már végképpen a müvészettörténeté; épp olyan letárgyalt ügy, mint a Victor Hugo müvészeti dogmái.
Amint emennek a régibb iskolának, a naturalizmus néven ismeretes müvészeti iránynak is megvolt a maga üdvös hatása. Több, lelkiismeretesebb, szabatosabb megfigyelésre sarkalta az irókat és a müvészeket; bebizonyitotta a pontos részlet-munkának a müvészeti értékét, üldözte és irtotta a müvészeti lelkiismeretlenség és hanyagság minden kinövését: a „fejből“ és „hasból“ való, a természet, a minták megfigyelése nélkül való munkát, az utánzást, a banalitást, a „cliché“-t, a „másodkézből“ való dolgozást, a müvészet természetével ellentétes müvészeti kölcsönt, az eredetiséget hazudó müvészeti csalást, a szellemi lustaságot, a konvencziók piaczi forgalmát stb.; közremunkált annak mindenféle megmagyarázásában, hogy a müvész nem maradhat a tulajdon kora alatt és mögött, hanem az államférfinál és a közgazdánál is jobban, teljesebben kell értenie korát és együtt kell éreznie korával, továbbá, hogy a tudományos szellem, a már elért szellemi eredmények minél tökéletesebb ismerete nem árthat a müvészetnek, és semmi ok sincs rá, hogy a müvész közelebb legyen lelkével az analfabétákhoz, mint a müveltekhez – és mindezzel a naturalizmusnak csak egyik-másik érdemére lehetett rámutatnunk.
De ha a naturalizmusnak voltak üdvös eredményei is, alapelve és az ebből levont következtetés nem győzhetett a szellemi küzdőtéren, mert az egész elmélet egy nagy tévedésen épült.
Zola tanitása in ultima analysi ez: a képzeletet ki kell küszöbölni a müvészetből; a müvész feladata a megfigyelés, kötelessége: hogy lelkiismeretesen irja le azt, amit látott; csak a tökéletes igazság teremthet müvészi munkát; nem lehet más mintánk, csak az élet, mert nem gondolhatunk el semmit, amit az érzékeinkkel nem foghatunk fel; ha tehát át akarjuk alakitani azt, amit az élet mutat, csak szörnyüségeket találhatunk ki; már pedig ami nem pontosan igaz, az már átalakitott valami, következésképpen: csak szörnyüség; a képzeletnek tehát a müvészetben nem lehet helye, csak a tökéletes igazságnak, amelyet láttunk, megfigyeltünk, quod erat demonstrandum.
A Rougon-Macquart-ok megteremtője, akiből, bármennyire vonzódott a tudományossághoz, hiányzott az ehhez okvetetlenül szükséges filozófiai érzék, soha se látta át, hogy tanitásában egy nagy tévedés és egy nagy belső ellentmondás rejtőzik. Nem látta ezt át még akkor se, amikor – igen jól – igy határozta meg a maga müvészetét: „La nature vue à travers un tempérament“. Tökéletes igazság, abszolut igazság, vagy hogy a mesterét megtagadó Guy de Maupassant pompás szavával éljünk: száraz igazság nem létezik. A természet, az élet más-más képet mutat, a szerint, hogy a kép melyik tükörben tükröződik, mert minden „megfigyelő“ csak egy-egy tükör; nem is szólva arról, hogy a megfigyelt is, a megfigyelő is csupa folytonos, örök változás. Amit érzékeinkkel felfogtunk, az nem pontosan igaz (a gondolkodás természetes korlátjai között az ember számára nincs és el se képzelhető a „pontosan igaz“), hanem már átalakitott, az érzékeinken át, az érzékeinkkel átalakitott valami. És mintha megfigyelésünk külön volna választható a képzeletünktől! Mintha, amikor megfigyelni akarunk, a képzeletet elolthatnók magunkban, olyaformán, mint ahogy lecsavarjuk a villamos körte gombját! Mintha képzeletünk nem müködnék akaratunk ellenére is, mindig, akkor is, amikor „az érzékeinkkel felfogunk és elgondolunk valamit!“ Mintha a képzelet az érzékelésünktől és gondolkozásunktól elválasztható, kényünktől függő valami volna és nem olyan lelki müködés, mely nem tart szünetet, hanem ugyancsak dolgozik akkor, amikor „felfogunk és elgondolunk!“ Mintha abban, ahogyan a „temperamentum“ a természetet tükrözi, nem volna okvetetlenül része a képzeletnek, mintha a képzelet egyáltalán kiküszöbölhető volna bárminő lelki müködésből!
De szükségtelen belebocsátkozni Zola elméletének a taglalásába. Elmélete, alig hogy elhangzott, már „meghaladott álláspont“-tá lett; és elméletét a leghatalmasabban éppen az ő munkái czáfolták meg. Ezek a munkák éppen a nagy képzelő-erőnek a remekmüvei. Legjelesebb munkáinak az elemzése alkalmat adhatna annak bebizonyitására, hogy a képzelet e nagy ellenségében mily hatalmas képzelő-erő dolgozott, hogy végül is meghóditsa a szókimondó irónak az egész világ, tehát a megbotránkoztatott milliók csodálatát is. Itt elég rámutatni a nagy irónak arra a hajlandóságára, hogy szivesen nagyit és nagy kedvvel fedez fel jelképeket („mindig küzd ez ellen a hajlandósága ellen, – mondja Guy de Maupassant, – de mindig enged neki“), vagy utalni arra, hogy csak az ő hatalmas képzelete tudta az olvasó számára szinte érzékelhetővé tenni a tömeg életét (például: főképpen a Germinal-ban, de majdnem mindegyik nagy munkájában, mert Zola az első iró, akinél a tömeg is él, és hogy ez a hatalmas képzelet életet tud adni az élettelen dolgoknak, a tárgyaknak, a nem mindig vonzó tárgyaknak is, amire a Ventre de Paris, a Faute de l’abbé Mouret, az Au bonheur des dames stb. bőven adja a példát.
Képzeletével, költői erejével hóditotta meg az egész világ csodálatát, és a naturalizmus apostolát bátran romantikusnak lehetne mondani, mint Victor Hugot, ha ugyan a „romantikus“ jelző valami sokat mondana. De ennek a szónak a jelentése nagyon is tág, s mostanában a „romantikus“-sá minősités nem igen mond egyebet, mint hogy az illető más témákban és más módon kereste a költőit, mint az utána érkezők. Az utóbb érkező nemzedék mindenkiben romantikust lát, akinek az irodalmi procédé-je már megunottá vagy legalább nagyon ismertté vált, és mindenki az „igazság“ nevében lép fel, aki valami ujat, vagy jobban mondva: valami mást próbál.