Viaszfigurák

Óvatosan nyújtotta előre a nyakát; a bozóton túl nem volt fal többé. Az árok szélén sárgafejű virágok inogtak. A réten boglyák sültek a napfényben és a füvön hosszú csíkban egy fa törzsének elnyúló árnyéka sötétlett. Az ég kék és magas volt.

A férfi hátraeresztette a fejét és mosolygott. Aztán hirtelen félbenmaradt a mosolygása. Nyugtalanul pillantott maga elé, mintha a földön akarna valamit megtalálni, amit elvesztett… Cipője mellett fekete folt mozgott a fűben. A folt felmászott a fűszálakra, visszaesett, kínlódott, akár az emberek… Jó ideje meredt már rá, mire felfogta, hogy az a folt egy közönséges bogár. Érdeklődve hajolt előre, két tenyerét befelé görbülő térdére támasztotta és nevetni kezdett. Nyitott szájjal, halkan nevetett és már nem kereste a földön azt a gondolatot, melyet az előbb elvesztett.

Elfelejtette, hogy van egy szörnyü, szomorú fal a világon. A csendes, szigorú ház, a fehérre meszelt, orvosságszagú folyosók, a rászedett őrök… még arról a nyitvahagyott kis ajtóról is megfeledkezett, amelyen át a szabadba menekült. Mint egy lyukon át, kiesett a fejéből az egész. Csak a bogarat figyelte… „Miféle bogarat?“ Egyszerre nem látta; ez is kiesett a fejéből. Összeráncolta a homlokát és tétovázva nézett körül.

A réten érdesen világított végig a nap és a fa sudár törzsének az árnyéka lassan nyúlt át a szemközti erdő irányába.

A férfi újból nevetni kezdett. Meggörbítette a hátát és óvatosan, lábújjhegyen belelépett a fatörzs árnyékába. Mintha keskeny, fekete pallón indult volna el egy napfényes erdei tó színe felett, két karját kitárta a levegőben. Hosszú teste indokolatlan ingadozással kereste az egyensúlyt.

Az erdőszélen libák mozdultak a magas fűben. Az egyik boglya mögül álmos gyerekfej bújt elő. Mikor a férfi észrevette, integetni kezdett feléje, aztán sebesen ledobta kabátját. Az árnyék fekete csíkjáról nagy, elszánt ívben beleugrott a napfénybe és úszó mozdulatokkal közeledett a gyerekhez, mintha ki akarná menteni a tóból.

Őt is meg kell mentenem, mindenkit meg kell mentenem…

– Jer fel a hídra szívecském…

A gyermek fürkészően nézett az idegenre.

– Hát nem tudod? Hiszen itt víz van. Az ott a híd, az a fekete csík, – suttogta ő, mialatt gyöngéden, meggyőzően hajolt le a gyermekhez. A fejük olyan közel volt, hogy a homlokuk összeért és nem láthatták egymást. Mind a ketten kacagni kezdtek.

– Felmegyek a hídra, – mondotta a gyermek megértő bizalommal és billegő léptekkel indultak el egymás mögött a keskeny árnyékon. Sokszor végig mérték. Mikor elfáradtak, pontosan leültek az árnyék csíkjára és olyan óvatosan nyujtották előre a lábukat, mintha nem akarnák, hogy vízbe érjen a cipőjük.

Az idegen sugdosódva, sebesen beszélt. A gyermek bólintgatott és mindent egészen természetesnek talált. Örült, hogy új barátja, aki már nagy volt, mint az öregek, mégis elhitte és komolyan vette a játékot. Tetszett neki, hogy a rét egy tó, melyben el lehet merülni és az árnyék palló, melyről nem szabad lelépni. Ő is mesélni kezdett, mind a ketten meséltek és időnként együttérzően összekoccantották a fejüket.

– És a tóban, ugy-e, halak is vannak és úszni is tudnak, mint az igazi vízben?

A férfi meghökkent. Kezét végighúzta a homlokán: a lyukon át megint kieshetett valami a fejéből. Egy ideig merően nézett az erdő felé.

– Onnan jön ki a sötétség, – mondotta hirtelen szorongással, – már készülődnek az árnyékok.

A gyermek szeme érdeklődve követte a tekintete irányát.

– De ugy-e, azért ott tündérek is vannak? És törpék is vannak az erdőben és ezüstöt ásnak a holdvilágnál?

– És óriások is vannak, – felelte az idegen komoran, – azok igazán vannak. Én is óriás vagyok… Lehajtotta a fejét és alulról, kutatóan pillantott a gyermek arcába. Mikor látta, hogy nem kételkedik a szavában, diadalmasan felcsillant a szeme: életében először érezte azoknak a boldogságát, akikben hisznek… Óriás vagyok, mormogta, mintha önmagának beszélne, – hiába tagadják a szigorú házban a vászonkabátosok. Nyomorultak! Rázzák a fejüket, amíg dühbe hoztak, aztán megijednek és teszik magukat, mintha hinnének. De én átlátok rajtuk, – homlokára mutatott és mintha valaminő hiányt jelezne, sebesen mozgatta kezét a levegőben, – igen ám, ezt tartják ott rólam, pedig… óriás vagyok.

A gyermek szepegő elragadtatással nézett fel rá. Hangja vékony és remegő volt, mikor megszólalt:

– De ugy-e, az óriások nem bántják a gyerekeket?

Az idegen szeliden rázta meg a fejét és a gyermek megnyugodva simult hozzá és úgy csüggött az ajkán, mintha újabb mesét várna.

– Még… még, különben elmegyek…

– Elmégy? Én is megyek, – mormogta a férfi sajátságos hangon. – Az árnyékok elől megyek el, oda túlra, ott mindig világos van…

– Hol? – kérdezte a gyermek érdeklődve. Ő sem szerette a sötétséget.

– Odaát, – és az idegen vértelen keze, mint egy reszkető, sápadt folt emelkedett a levegőbe… Egyszerre nem reszketett többé a keze. A hangja erős és biztos lett és a szeme fénylett, mintha messze ragyogás tükröződnék benne. – Odaát mindig világos van és én elvezetlek a világosságba, mert tudom az utat…

A gyermek az erdőn túlra gondolt. Túl az erdőn, túl a szakadékon egy búcsújáró kápolna állt a dombon. Mikor tavaly oda zarándokolt processiókor az édes anyjával, a kápolnaajtóban egy öreg anyóka előtt, egy asztalkán, sok viaszgyertya égett. Sok viaszgyertya, hosszúak, rövidek, tövig leolvadt gyűrűk, lábon maradt fekete kanócvégek. A lefolyó viasz egész napon át csepegett az asztalról és kemény tócsába dermedt a lépcső hideg kövén… Este lett, mire anyjával hazafelé indult. A búcsúsok hangosan imádkoztak, míg a szakadékot megkerülték, ő pedig titokban megette a mézeskalácsos szívet és vissza-vissza nézett a sötét erdőből és mindig újra látta a lángoló kis asztalt a kápolna kapujában… Erre gondolt most is és a mézeskalácsos szívre, mely enyvízű volt a tükördarab körül, de különben jó volt. Szerette volna újra megenni.

– Menjünk, – mondotta a gyermek éhes vágyódással.

A férfi annyi céltalan tűztől kiégett szeme könnybelábbadt a hálától, mikor a fenntartás nélkül odaengedett kis kezet megfogta. Valaki hitt benne, valaki rábízta magát…

– Te velem jösz és a többiek követnek, – mondotta ünnepélyesen. Aztán sebesen indultak el a növekvő alkonyaton át. A gyermek a meséi, a férfi a valósága felé ment és közben mind a ketten végtelen elragadtatással mosolyogtak. Csak mikor a rét közepébe értek, jutott eszébe a gyermeknek az eredi szakadék.

– Azon a szakadékon nincs híd, mint a tavon…

– Mindenütt van híd, – felelte a férfi rajongó, lázas hangon, – mindenütt van híd, még ha nem is látszik és mindenen át lehet menni. Az óriás átmegy a szakadék felett…

– Átmegy… suttogta a gyermek és tudatlan szemében az a hívő, áldozatkész feltétlenség tükröződött, melyet csak a kinyilatkoztatók bírnak a követők tekintetéből kiváltani.

Az idegennek varázslatos szavak jutottak eszébe a világosságról, az erdőn túlról, szavak, melyeket a gyermek ellenőrizetlenül szívott föl magába, szavak, melyekkel csak ködszerű igéreteket és meséket és látomásokat lehet elmondani. Kimondta valamennyit, mámoros lett tőlük és szenvedő arca rejtélyesen átszellemült. Nem gondolkozott, egy belső áradás törte át lelkében a gátakat és sejtelmes kinyilatkoztatásokat sodort az ajkára…

Csak utóbb eszmélt rá, hogy beszélt, csak utóbb fogta föl a hangja értelmét. Ebben a pillanatban vette észre, hogy a fa árnyéka már eltünt a fűről. Az estszürkületben színtelen és halott tóvá lett a rét és elöntötte egyformaságával a pallót. Nem volt többé híd a tavon… Ott pedig, ahol az előbb élő, zöld erdő állt, egy sűrűsödő fal tömörült össze.

A vezető összeborzadt. Úgy rémlett neki, hogy utána jött és most elébe került az a szomorú, szörnyű fal, melytől elmenekült. Lenyügözött, régi kétségbeesések, alaktalan vad rémlátások, elmúlt sötét haragok emlékei szálltak a mélyből a felszínre. Tudatán fátyolszerűen átsuhant a csendes szigorú ház létezése és a világosság, melyet mások számára akart messze-messze valahol megtalálni, torzan, kisértetiesen derengett föl egy pillanatra a saját homloka mögött. Irtózva húnyta le a szemét. Mi történt? Hiszen az előbb még olyan egyszerű és biztos volt az út… A lépte akadozott, mintha földi indák között járna és szinte elviselhetetlenül nyugtalanítani kezdte az a nyugodt gyermekkéz, melyet a tenyerében tartott. Nehéz lett neki, túlnehéz volt neki a mindenre kész hit, mely tőle várta a világosságot és a beteljesülést.

– Vezessen hát, siessünk, – suttogta a gyermek türelmetlenül.

De a vezető tétovázott és minden elmúló pillanattal vesztett az erejéből. Kínlódó agyából akadályok jöttek elő és elállták az utat. Hasztalan küzdött ellenük, nem bírta őket félrelökni, mert nem hitte többé önmagáról, hogy óriás.

Elhagyta önmagát. Kételkedett és gyönge lett…

A gyermek, mint egy szimatoló kis állat, megérezte az erősebbiknek a nyugtalanságát és ösztönszerűen eleresztette a kezét. Ő pedig a félúton megállók reménytelenül kettétörött mozdulatával megállt az erdőszélen. Nem létezett többé számára híd sehol… Verejtékes lett a homloka. Félteni kezdte saját magától azt, akit az előbb még vezetni akart.

– Eredj innen, – suttogta megalázkodva. – eredj, amíg nem késő.

A gyermek csodálkozva, csalódottan pillantott rá. A rajongónak átengedte magát, az elvihette volna őt még a szerencsétlenségbe is, de a kételkedőnek ellene fordult. Egyszerre megvető lett az arckifejezése.

– Hát csak igérgetni tudtál?… – kérdezte ellenségesen. – Hát mézeskalácsot sem kapok?

Kihívó csúfolódással vetette hátra a fejét:

– Ugy-e, nem mersz átmenni a szakadék felett! Ugy-e, nem bírsz elvezetni a világosságba?

– Nem viszlek oda…

– Miért nem? – feleselt a gyermek ingerülten.

– Mert… nem tudom… nem tudom többé az útat, – és azoknak a lemondásával sóhajtott, akik csak akkor fogják fel a lehetetlent, mikor elindultak feléje.

– Megcsaltál! – rikácsolta a gyermek hirtelen gyűlölettel. Felemelte az öklét és a testtartása egyre fenyegetőbb és vadabb lett.

A férfi felordított.

Ettől a hangtól megtorpant a gyermek. Ingadozott… hátrálni kezdett és folytonosan szemmeltartva a másikat, alattomosan, baljóslatúan belekúszott a sötétségbe.

A kínlódó ember arca eltorzult és az alakja ugrásra készen hajolt előre. Iszonyodva eszmélt a saját mozdulatára és karját keresztbe csapta a mellén, mintha gúzsba akarta volna kötni a testét, hogy ne tegyen kárt senkiben.

Ebben a pillanatban egy nehéz, sebes madár suhogott el a feje felett. Még egy… még egy… Kövek suhogtak a levegőben, seregestől repültek, mintha temérdek kéz hajította volna őket… mindazoknak a keze, akikről azt hitte, hogy hinni fognak benne. Most… ez a homlokát érte: egy kő a szeme közé csattant. Mint egy szétáradó, meleg kéz, valami elborította az arcát és lefelé nyomta. Felhördült, aztán tompa zuhanással elbukott. És a sötétben kegyetlenül, bosszúállóan nevetett a gyermek.

Az erdei visszhang felkapta a nevetést, futva magával vitte. Megismételte itt is, ott is és megszámlálhatatlan nevetés támadt köröskörül, mintha bosszúállóan, kegyetlenül egy kijózanodott tömeg nevetett volna megkövezett apostolán.