Viaszfigurák

Már sok nap óta tudta, hogy nem fog többé visszajönni hozzá, mégis nyitva hagyta a műterem ajtaját. A lámpa is égett reggelig és ő felkönyökölve virrasztott.

Lenn, az utca mélyén, lépések jártak az ablak alatt. Ilyenkor hallgatódzva fennakadt a szivében a vér. Aztán gyorsan ömlött, mintha eléje akarna rohanni valakinek. De a lépések mindig odébb mentek, elmúltak a csendben, mint az órák.

És a vágyódás nőtt és a szenvedés nem fáradt el.

Lehetetlen volt ezt elviselni. Valamit tenni kellett ellene. És aztán, mert máshoz nem volt bátorsága, egy éjjelen elmenekült a reménytelenül kihült házból. A műteremben, mint a kisértetek, tapadó, vizes rongyokba burkoltan, eléje jöttek félbenmaradt szobrai. Nem állt meg. Lélekszakadva nyargalt le a meredek lépcsőn. Kiiramodott a kapun és minden erejéből futni kezdett. Futása riadozva visszhangzott föl utcahosszat, mintha a hajdani élete kiáltozott volna utána a kövezetből. Kuszán, bomlottan kiáltozott és üldözte az emlékes utcákon át. El akarta fogni, hogy visszarántsa magához. De ő tovább rohant, messzebb, egyre messzebb, a külső városon át, idegen kertek, idegen ablakok alatt.

Egyszerre, mintha kiugrott volna a kövezett utcákból, zökkenést érzett a fejében. A föld puha és engedékeny lett a lába alatt. Kinn a nagy országúton titoktartó, csendes, lágy porban járt. És az elmult életéből csak azt vitte magával, – ami elől elfutott. Vitte két üres karjában, vitte hült helyét a mellén, vitte hörgő vággyal egész lobogó, szomjas fiatalságában. Vitte nappalokon és éjszakákon, erdőkön és réteken át.

Hogy merre járt ezekben az időkben, arra később sohase bírt visszaemlékezni. Magányos szenvedéséből csak az az óra maradt a tudatában, amelyben megállt. Egy erdei irtásban állt, kemény, zörgő füvek között, lábon maradt öreg tenyészfák hüvösében. Nem messze tőle, egy kicsiny tűz égett az erdő szélén. Az, akinek a keze meggyújtotta, hűtlen lett hozzá, – nem volt ott többé.

A tűz csendes kínban, elhagyottan égett. Senkinek semmiért. És ő belebámult, fájdalmasan, szánakozva, mintha a saját végzetébe nézne, mintha önmagát sajnálná.

Magányosan, szenvedőn elégni. Senkinek, semmiért… Mire való ez? Mire való? Miért kell ilyesminek lennie? Pedig az egész világ tele van ilyen tüzekkel…

Végighúzta két kezét az arcán. Aztán sokáig állt mozdulatlanul. Tekintete zsibbadtan követte a fölszálló füstöt. A füst az erdő lélegzése szerint lassan andalgott a napfényen az irtás füvei fölött. A napfény márványos lett tőle. A füst játszott. Megkerülte önmagát, áthemperedett egy fatörzs odvas üregén. Az üreg mélyében mint egy jegeces aranyfürt, elüldözött vadméhek lakatlan köpüje tapadt a fekete kéreghez.

Valaminő félöntudattal futott oda. Belenyult az üregbe és kiemelte belőle a köpüt. A köpü szélein az üres sejtek, mint a hártyaüveg, száraz kis nesszel töredeztek össze az újjai alatt. Beljebb lágyabbak lettek a sejtek, a kelyhükben méz volt, hímporszínü, szagos, meleg méz, messze virágok párzásának elorozott édessége.

Ráhajolt, ki akarta szívni a mézet. És az ajka mohón vergődött a viaszon, úgy mint régen, azelőtt, mikor csókolt. Egyszerre az egész teste megérezte a szája mozgását és megvonaglott tőle. Szinte fölágaskodott a fájdalomtól. Hirtelen hátraeresztette a fejét, mintha csók elől térne ki a szája. Két merev karjával eltólta magától a viaszt. De nem dobta el, csak tartotta a levegőben és az újjai tétován belemélyedtek, mintha kerestek volna benne valamit, mintha hangszerbe kaptak volna és a dalt keresnék.

Fölragyogó nagy tekintetétől a gyötrelemig tágult a szeme… Ujjai egy meghitt vonal gyöngéd hajlását hozták ki a viaszból a felszínre. Ez a vonal maga után emelte a többit. Mint a dallamok, úgy folytak össze az élet vonalai. És ő a két kezével, a leheletével dédelgette, kérlelte a viaszt. Megalázkodott előtte, hizelgett és parancsolt neki és emberölő vágyódása ezalatt lassan, lassan előhívott belőle egy arcot, amelyet szeretett.

Elhalványult, mikor viszontlátta. Az az arc a vágyódásának a tükröződése volt, a szenvedésének a megvallása. Kivette a melléből, a kezében tartotta. És a kezében könnyebb lett, már nem fájt olyan nagyon.

Fojtott lélegzettel hajolt föléje. Körülötte a déli csendben mindenhatóan élt az erdő élete. Ősi vad szerelmek láthatatlan vére lüktetett át a rengetegen. A fülében érezte ennek a veszedelmes sűrű vérnek a lüktetését és elhomályosult tőle a szeme. Egyszerre erőszakosan hátrahajlította két tenyere között a viaszfejet, mint régen a másikat, az igazit, az élőt és belefektette a fűbe, hogy egészen a birtokába vegye. Kétoldalt lekönyökölt melléje, felülről nézett le reá. Halálos komolyan, egyre közelebbről, olyan közelről, hogy nem láthatta többé. Lehunyta a szemét és a szája megérintette a viaszt. Nem vonta el, enyhülni hagyta rajta az ajkát, mint a szomjas ember az üres pohár hidegjén. Aztán hosszasan önfeledten megcsókolta.

Egy csók, az elmult kertek kulcsa… Csókolni kezdte a viaszajkat, szégyenben, elragadtatottan, rémült gyönyörben, fájdalmasan és a száj lágyan, engedékenyen visszaadta a csókját, hozzátapadt, felvette az ajka formáját, megfogta és nem engedte el.

Mintegy ködön át eszmélt magára. Iszonyodva érezte a józan esze tántorgását és felhördült a csendben. Kétségbeesett lázadással belevágta dühös tíz újját a viaszba. Letépte a szájáról, belemarkolászott, összegyömöszölte. Vádoló vad szavakkal beszélt hozzá és a két kezével kergette el magától, amit sajgó vággyal, koldulva előhivott. Visszaűzte a viaszba azt az arcot, amelyet szeretett.

Nem látszott többé. Eltünt… Lihegve horgasztotta le a fejét, mintha futva, lázas vándorlásból tért volna vissza szenvedő önmagához. Visszatért, kábultan, megalázva, de – ekkor fogta föl: az útból elhozott magának valamit. Kezében tartotta a viaszt, melyet nehéz órájában a természet oly egyszerű fenséggel nyujtott oda vigaszul a fájdalmának, hogy nem vette észre a mozdulatát…

És ettől a naptól kezdve, az erdők kék reggelén, a rétek rekkenő termékeny forróságában és a folyóparti hűvös estéken gyakran látták őt a hegyi pásztorok, a szénégetők, a favágók és lenn a völgyben a halászok, mikor szobrokat formált a vadméhek égettarany viaszából.

Mesélt magának a viasszal. Kiformálta belőle, amire emlékezett és amiről álmodott, mindent… egyedül azt az arcot kerülte el a keze, amelyet szeretett. Nem hívta elő a viaszból többé soha. Nem hívta… de az az arc csodálatosan, fátumszerüen mégis benne volt mindenben, amit teremtett. Rejtélyes büvöletével ott bujdosott az idegen formák és vonalak mögött, a felszinen tükröződő képek alatt a mélyben. A művészet halhatatlan része: a vágy képe, a szenvedés megvallása, maga az élet, a szerelem, a szépség volt.

A szépség nem hagyja nyugodni azokat, akik adni tudnak belőle.

A viaszfigurák mesterének úgy rémlett, nem felel neki többé az erdő és a folyók völgye.

A gondolatai messzire kezdtek terelődni, el innen, máshová, az erdőkön túlra. És egy napon elindult, hogy megmutassa a városoknak a szépséget. Tarisznyájában vitte, a viaszban vitte, büszkén, titokban. Az emberek nem tudták, mit hoz nekik, nem tudtak róla semmit és nem köszöntötték. De ő tudta és mosolygott, csodálatos nagylelkü mosolygással.

Már esteledett, mire egy messze idegen város sok fekete tornyát meglátta az ég alatt. Elvétett utcalámpák hunyorogtak át a sötéten. Zegzúgosan jött eléje a kövezet.

Egyszerre egy alvó, öreges házon akadt meg a szeme.

A ház földszintes volt. Elfeketült zsindelyteteje nyitott félszerben folytatódott és négy faoszlopon mélyen belekönyökölt az utcába.

A falusi kovácsműhelyek jutottak eszébe. Hajdanában bizonyosan lovat vasalt a félszer alatt a kovács… Ez a gondolata valahogyan oda kapcsolta őt a mogorva házhoz. Gyermekkora óta mindig szerette a kovácsműhelyeket. A tűz és az erő lakott bennük… Szerette a lángoló kohót, a műhely sötét mélyében, a tűzfényben mozgó pörölyös embert… szerette a vasalásra váró, falnak támasztott kerekeket, melyek messziről gurultak oda és messzire fognak még gurulni, az izzó patkókat az üllőn, melyek távol, idegen utak felé készülődnek.

A kovácsműhelyek az érkezők és elmenők utján, a Messzeségek kapujában állnak. És őt, legrégibb emlékezése óta, mindig rejtélyesen és ellenállhatatlanul vonzotta a Messze. Most is oda gondolt, mert hiszen számára minden, ami után vágyott, messze volt. A szerelme is… a művészetének a beteljesülése is. Már messze volt – még messze volt…

Felsóhajtott. Aztán erőltetni kezdte a szemét, hogy jobban lásson. A nyitott félszer alatt az ajtófélfáról egy vaskampón nagy, rozsdás patkó lógott.

„Ez szerencsét hoz“, gondolta magában, mialatt bezörgetett. Jó ideig várt és hallgatódzott, de odabenn nem mozdult senki.

Mögötte egy sötét, nehéz szekér dörömbölt lefelé az utcán. A fuvarosember gyalogosan ment a lovai mellett és a szél ellen egy papirszarúban égő gyertyát vitt. Mikor észrevette őt a félszer alatt, átkiáltott hozzá:

– Hahó! Hiába zörgetsz ott! A senki háza az. Meghalt a kovács. Csak a lelke jár haza kisérteni…

A szekér zaja visszhangozva odébb dülöngött a házak között. A fuvaros hangja elveszett a szélben. És ő megint egészen egyedül volt. „Meghalt a kovács… a senki háza ez…“ Csak egy pillanatig tétovázott. Vállát az ajtónak feszítette. A kovácsnak úgy is mindegy lehetett… Odabennről a dermedt csendből kihallatszott, amikor a zár nyelve ketté tört. Az ajtó kinyilt és a túloldali utcalámpa világa, mint egy puha sárga macska, átsettenkedett a küszöbön.

A kovácsműhelyben régi kihült füstszag érzett. Minden elmúlt és csendes volt a házban. Csak a szél vinnyogott az ormótlan kürtőköpönyegben, a kohó szabad tűzhelye felett.

Egy pillanatra összerezzent. A kiégett tűzhely előtt, lehajtott fejjel guggolt valaki… Jobban odanézett, már nevetett. Halk nevetése, a nagy csendben, neki ütődött a falnak és a ház mintha élni kezdett volna tőle.

Most már tisztán látszott. A műhely közepén, a földbe gyökerezve, az üllő guggolt zömöken, felhúzott vállal… Szemközt a fújtató, mint egy szárazbőrü óriás denevér, csucsorította a csőrét a kohó felé. Arra indult. Rőzsére lépett. Felnyalábolta a földről és hirtelen világu tüzet gyujtott. Ekkor ötlött a szemébe, hogy a tűzhely előtt egy avult szőnyeg fekszik. Fáradt volt, a szőnyeg puhát mutatott. A nyers viaszt tarisznyástól a feje alá gyömöszölte, aztán elnyújtózott a szőnyegen.

Nem aludt el mindjárt. Egy ideig még nézte, hogyan ringatódzik a tűzfény a falon. Az üllő kipörölyözött vállán, mint apró kalapácsütések, hirtelen lángok ragyogása ugrált. És közben olyan furcsa, fulladt csengés rémlett a csendben, mintha bura alatt izzó vasat kalapáltak volna.

Ettől a csengéstől a kovácsra kellett gondolnia. Arrafele akarta fordítani a tekintetét. De valami csendesen, jóltevően lefogta a fejét. Az anyja keze jutott eszébe, az ő hűvös, türelmes kis keze és a gyerekkora, mikor még volt, aki megfogja a fejét, hogy ne lásson olyant, amitől félni lehetne. Aztán egy másik kezet érzett az arcán… Ennek az érintése gyönyörüen sajgott át a testén. Ez a kéz forró és türelmetlen volt és erővel fel akarta nyitni a szemét. Fájdalmat okozott neki és ő mégis utána nyújtotta az ajkát, hogy belecsókoljon a tenyerébe. De ágaskodó szája csak egy viaszarchoz ért… Félálomban emlékezni kezdett rá, hogy azt az arcot valamikor a saját szívéből vette ki. Hogyan került a szívébe? Pedig bizonyosan tudta, hogy azelőtt ott volt, hiszen onnan vette ki a két kezével és beletette a viaszba. És azóta mindent bele tudott tenni a viaszba, ami fájt.

Kis vártatva elmúltak ezek a gondolatok is. Úgy tetszett neki, hogy a kovács ott áll a kürtőköpönyegnek dülve és egy csiptetőfogóval vasat hevít a parázsban. Tagbaszakadt nagy árnyéka rávetődött a tűzre… A műhely elsötétült és az ő homloka mögött is kialudt, ami világos volt.

Mikor másnap reggel felébredt, lelkendező sietséget érzett magában; mintha küszöbön állt volna, mintha a küszöbön túl várnák esdekelve az emberek, hogy odaadja nekik a Szépséget. Bőkezűen, ingyen, egészen ingyen fogja adni és az emberek hálából majd elviszik a hírét, messzire, túl a városon… ahhoz is, aki elment és nem tért vissza…

Ijedten bámult a levegőbe. Hát ezért jött volna ő ide az erdőkből? Azért, mert az erdők hallgatnak és a városok elmondják egymásnak, amit tudnak?

Az ajtó felé fordult. Megrázta a fejét… Másért jött. Nem kapni, – adni akart: szépséget akart adni a többieknek. Mialatt adakozó büszkeséggel erre gondolt, észrevette, hogy a ház előtt emberek állnak és kiváncsian leselkednek a kovácsmühely ajtaja felé. A lámpatisztogató, aki létrával a vállán, fütyölve jött lefelé az utcán, egyszerre abbahagyta a fütyölést. Szétvetett lábbal megállt a kovácsműhely előtt és hetykén bekiáltott az ajtón.

– Hát itt ki bújt meg?… Kitől vették bérbe ezt a gazdátlan házat?

– A kovácstól! – hangzott ki a műhelyből és akár csak a régi gazda idejében, a félszertető alatt leereszkedett a falüreg deszkatáblája. A boltíves nyílásban az emberek egy fiatal fejet pillantottak meg. Az idegen haja szőke volt, a szeme pedig mintha összebeszélt volna az éggel. Ha felfelé nézett, egészen kék és ragyogó lett és hideg és acélszínü, valahányszor az emberek tolakodó tekintetével találkozott.

A lámpatisztogató kényelmetlen mozdulatot tett a fejével, mintha le akarna rázni magáról valamit, ami gúzsba kötötte. Nem kérdezősködött tovább és gyorsan odébb ment.

Ettől kezdve nem zavarta senki a kovácsműhely csodálatos lakóját. A szomszédok megszokták, hogy ott van, az utcabeli gyerekek pedig nem féltek többé a kisértetes háztól. Szerették látni az idegent, aki reggelenkint, mint egy polcot, kifeszítette a félszer alatt a boltíves falüreg deszkatábláját és viaszfigurákat állított reá. Azt is szerették, hogy mindig olyanfélén pillant ki az utcába, mintha várakoznék.

Utóbb aztán, mikor látták, hogy sohasem áll meg senki a műhely előtt, elunták az ácsorgást és ők is odébb mentek.

A viaszfigurás szomorúan tekintett utánuk. Miért mennek el? És miért nem állnak meg a többiek sem? Ettől a gondolattól izgatott lett. Kifutott a ház elé: úgy nézett a szobraira, mintha az utcán elhaladó emberek futólagos, idegen tekintetével akarná őket nézni. Valami vak nyugtalanság lepte meg. Kételkedni kezdett. Onnan az utcáról nézve már nem tetszettek neki az ő kedves kis szobrai… már egyáltalán nem tetszettek neki. Úgy érezte, teljesen kihült rajtuk a keze melege, megszünt közte és köztük az összetartozás és ő eltávolodott tőlük, odébb ment, előbbre… sokkal előbbre.

Zavarba jött. Szinte szégyelte a szobrait. Visszaugrott a házba és hirtelen belegyűrte egyiket a másik után a termésviaszba, melyet az erdőkből hozott magával a tarsolyában.

Más figurákat fog formálni, egészen másokat, egyszerübbeket, igazabbakat, olyanokat, mint az élet… És mialatt önmagában mindent megtagadott, amit eddig teremtett és mindent attól várt, amit ezután fog teremteni, átsuhant a lelkén valami, ami talán a művészek imádsága volt:

„Uram, add meg nekem mindennapi gondolatomat és bocsásd meg a tegnapit…“

Ebben a pillanatban öntudata alatt kifejezhetetlen szépségben fogant meg egy új alkotás sejtése. Elragadottan, szinte testi gyönyörűséggel hagyta átremegni magán a sejtés álomszerü, illanó varázsát, a keletkezés névtelen boldogságát. Aztán, mintha az új élet első mozdulása rázta volna meg, felriadt és öntudata egy felette álló kényszerben, utána kapott a sejtésnek. Meg kellett fognia, alakot kellett adnia neki, ki kellett hoznia magából a létbe. Felelőtlen elragadtatásából egyetlen perc alatt vajudó küzdés lett.

Két tenyere közé szorította fejét és üldözötten járkálni kezdett körben, a fal mentén. Soká járkált igy nem tudva a saját teste mozgásáról, míg végre a célhoz érők mozdulatával megállt.

A kohó előtt állt. Kezébe vette az összegyömöszölt nagy viaszgöröngyöt. Letérdelt vele a rongyos szőnyegre és néhány percig mozdulatlanul tartotta bele a tűz melegébe. Mikor lágy és engedelmes lett, kivájt belőle egy darabot. Formálni kezdte.

A világ fiatalságának a szobrát kezdte formálni: egy görög fuvolásleányt…

Feszült, halvány arccal, fegyelmezetten, mámortalanul dolgozott órákon át és közben egy-egy pillanatig szinte kivülállóan figyelte magát. Hirtelen változón gyönyörködött és félt. Olykor úgy érezte, agyában izmok játszanak és mindent bírnak és mindent felemelnek, aztán nem tudta miért, lankadtan elejtik amit markoltak és megalkuvásra készen már-már beérnék egy gyönge félig-meddiggel. Homlokán verejték gyöngyözött. Kényszerítette magát az akarásra. És néma diadalujjongások, gyermekes csüggedések, ijedt alázatok között, fel-fellobbanó szertelen vad gőgben két teremtő kezével kiszabaditotta a viaszból a szépséget.

A győző önmaga felett érzett borzongása futott rajta végig. Aztán elszomorodott. A forma születésével benne halt meg valami. És ő kicsiny és magányos lett megint.

Esteledett a kovácsműhelyben. Fáradt volt. Ekkor eszmélt rá, hogy éhes. Az üresség ásta a gyomrát és kellemetlen gondolatokat kergetett a fejébe. Eszébe jutott, hogy talán még sem fogja a viaszfiguráit elajándékozni. Most még volt miből élnie, de később, ha majd mindene elfogyott? Az a lehetőség, hogy valamikor árú lesz a művészetéből, megalázta. Árú… ez a szó úgy hangzott, mintha valami tompa csattanással a magasból a földre esett volna. Meg akarta magát vigasztalni. Erőszakosan másra gondolt. Pénze lesz, sok pénze. Az emberek hihetetlen árakat fognak fizetni a szobraiért és ő fehér viaszt vásárolhat a munkájához, hótiszta fehér viaszt. És télen, ha az utcaszegleten a kicsi öreg asszonyok sebesen pislognak és kinyújtják felé kéregető aszott kezüket, nem kell majd zsebredugott kézzel félre néznie, rettenetesen mindig félre nézni és úgy tenni, mintha nem látná őket.

Adni fog nekik… mindenkinek. És ha majd gazdag lesz, a szobrait is odaadja ingyen, csak úgy mosolyogva, könnyedén. Aztán inteni fog, hogy ne köszönjék meg, mert hiszen ilyesmit úgy sem lehet megköszönni. Azt sem lehet megköszönni, ha valaki szeretetből odaadja magát egy másik embernek.

Megint érezte, hogy éhes és elindult, hogy kenyeret vegyen magának. Megbotlott a rongyos szőnyegben. Az éhség dühössé tette, türelmetlenül rugott rajta egyet. Már megbánta. A szőnyeg mindig barátságos volt hozzá.

A boltban, ahol kenyeret vett, lisztet és zsákokat is árultak. Megkérdezte, nem kaphatna-e egy zsákvarró tűt meg puha gyapotfonalat? Úgy rémlett neki, hogy valami durvaságát kellene jóvá tennie.

A boltos közömbösen rakta ki eléje, amit kivánt, és nem törődött vele többet.

Hazament. Lángoló tüzet rakott a kohóban, aztán elalvás előtt ügyetlenül igyekezve soká foltozgatta a hosszú zsákvarró tűvel a rongyos szőnyeget. Fenn a falipolcon pedig ott állt holnapot igérően a kis fuvolás leány és tiszta mezítelenségéből szétáradt a szépség a kormos műhelyfalak között.

A mestere mosolygott, mikor elaludt. Csak nagyon rövid ideig aludt. Valami lázas nyugtalanság verte föl álmából. Végtelenül fiatalnak és újnak érezte magát.

Az ablakkereszt apró üvegkockáin kéken, hűvösen virradt. Az üres utcában még csak a reggeljáró ember lépései kongtak, aki mindig éppen annak az ablaka alatt megy el, aki korán ébred. Kis vártatva a külvárosi napszámosasszony jött: a sötéttel kelő, a befelé igyekvő, az örökké fáradt; aztán a vacogó kisleány, akit odabentről, a meleg szobából sajnálnak…

Hirtelen fölült a szőnyegen. Dolgozni akart. A Sorsnak a képét akarta megformálni: egy rejtélyes öreg kalmárt, akinek az arca érzéketlen és mozdulatlan és mégis mindenkinek mást mutat…

Mikor elkészült vele, úgy hitte, ez lesz az a viaszfigurája, mely megállítja az odébb menőket. Később még sokszor, nagyon sokszor, – minden legutóbbi szobráról hitte ugyanezt. A tengerjáró ifjú halász… A vén tudós, a gyöngyös egyiptomi királyasszony… Kalitkáival két kezében a gondtelt kis madárkereskedő. De az emberek nem álltak meg. Talán erősebben kellene hozzájuk szólni, hogy fölnézzenek?…

Ekkoriban formálta meg a dühös, konok vitézek dulakodó csoportját; a hegyipásztort, akinek vad haja szinte lobogott a viaszban, mintha viharban állna, magasan fenn a hegytetőn és az őrült szobrát, aki a szakadék partján gyermeket vezet…

Egyszer karácsony éjjelén, mikor jobb volt és elhagyatottabb, mint rendes hétköznapokon, a Megváltót hívta el magához a viaszból. Nem a mennybeszállót, a dicsfényest, hanem a daróckaftánost, őt, aki ismeri a járást a szegények között.

Tavasszal olykor mesélő kedve támadt. Ilyenkor kicsinyke hercegnőről mesélt a viasszal, pávatollas lovagról, boszorkányról. Nyárban pedig, mikor az erdőkre gondolt, nymphákat és fiatal faunokat formált. És a keze úgy nyúlt a viaszhoz, mintha hűvös lombokat hajlítana, mintha erdei forrásba merülne.

Egy mezitelen gyermek Eros, karcsú és ragyogó, mint egy tiszta láng és a végzetes íjj a kezében, olyan hullámos, mint az anyja ajka… Egy kicsiny Aphrodite szobor…

Ezen a vaszfigurán sok napon és sok éjszakán át dolgozott. Már jóformán elkészült vele, mikor egyszer nagy harangzúgásban virradt a reggel a város fölött. A szoborral a kezében kihajolt az ablakon, hogy megtudja, miért harangoznak.

Fehér ünneplő ruhában leányok mentek misére a műhely előtt a nagy templom felé.

Boldogasszony napja van ma…

Visszafordult az ablakából. És mialatt a gondolatai elindultak tömjénszagú, orgonás, régi templomok alatt, egy lehelet könnyű viaszréteggel, mint egy földig omló zarándokköpennyel, ájtatosan eltakarta a pogány istenasszony mezítelenségét. Gyöngéden összekulcsolta két halvány kis viaszkezét, szép fejére aureolát tett. Boldogasszony szobrot formált belőle az ünnepre…

Odaállította a fehér Madonnát is a többi viaszfigura mellé és mint tegnap és mint azelőtt, várakozó nagy tekintetével kinézett az utcába.

A búcsúsok lépése sietve kopogott odébb a kövezeten. A sikátorokból mellükre szorított imádságos könyvvel asszonyok jöttek elő. Összefogódzkodva gyerekek haladtak az utca közepén. Szemközt, az üres háztelken, mintha magától nőtt volna, ernyős ponyvasátor ütötte föl a fejét. A sátor alá egy sebesen mozgó, lármás emberke fehér abroszos asztalt állított. Mézeskalács-szíveket és huszárokat, ehető szemüvegeket, rikítóra festett viaszgyümölcsöket rakott rá sorban és hosszú kanócuknál fogva, sok piros és sárga viaszgyertyát akasztott fel a sátor oromrúdjára.

A kovácsműhely boltozott falüregén kihajolt a viaszfigurák fölött a mester arca. Ugyanazok, akik az ő szobrai mellett mindig elmentek, most zsivajogva álltak meg a mézesbábos ponyvája előtt… Csődület támadt. A mozgékony emberke rikácsolva kínálta az asztal mögül a holmiját. A vásárlók tülekedtek, kiabáltak és elkapkodtak a fehér abroszról mindent. Aztán vitték az ablakok alatt, a viaszfigurák előtt a nefelejtskoszorús, angyalfejes, rózsabimbós vásári gyertyákat, a szentképes mézeskalács-sziveket és hazug színű viaszgyümölcsöket…

Ő pedig elfordult és lehorgasztotta a fejét. Nem irigység volt, amit érzett, nem csúnya hirtelen marást érzett a lelkén, hanem olyasfélét, mintha tudatlan kezek odakintről lassan, kínzón letördelték volna róla azt, ami fénylett.

Ezekben a percekben szürkébb lett a lelke. De ő nem tudta ezt. Éppen ekkor vette észre, hogy a szeme egy világos kis foltot néz, mely a kürtőből kereken és kéken esett le a tűzhely hamújára, mintha leszálltában szétterülő szoknyácskával egy csillámló kis tündér repült volna oda. A déli nap sütött le a kéményen át. És ő valami könnyű és friss örömet érzett ennek a színes libegésnek a láttán. Olyan szép és csodálatos volt: a nap a hamúban…

Egyszerre megsajnálta a ponyvasátor vevőit, amazokat odakinn, akik nem látják a szépséget… Csupa szánalomból megint szeretni kezdte őket. Szívesen adott volna nekik a viaszfiguráiból, ingyen, most mindjárt, ha véletlenül megállnának az ablaka alatt. Arra fele nézett félénken, szégyenben. Hirtelen úgy tett, mintha ez csak véletlenül történt volna. Elfordult. Úgy sem áll ott senki. Soha, senki…

Az emberek között, csak a kiválasztottak látják a szépséget. De ők sem a szemükön át… a sebeik nyilásán át látják. És azután ők tanítják meg látni a többieket.

Most már világos lett előtte, hogy amióta a városban élt, itt a többiek között, erre a látásra akarta őket megtanítani. Idő kell hozzá. Talán majd később. Talán korán jött… még várni kell.

És mialatt ő várt, a ponyvasátoros nyomában elözönlötték az utcát a mézesbábosok és gyertyaöntők. Egyiknek a szerencséje csábította a másikat. Végre is annyian voltak és olyan lármásak, hogy a magisztrátus róluk nevezte el „Gyertyaöntők utcájának“ az utcát. Ettől a nagy tisztességtől még merészebbek lettek a hírverő, élelmes bódésok. Rikító, hangos cégtáblák alatt jó pénzért már hamisított viaszból gyártott portékát árultak. És ha maguk között csunyán marakodtak is, a vevőikkel szemben összetartottak. Nem árulták el egymást és boltzárás után együtt ittak a „Három lúdtoll“ vendégfogadóban.

A viaszfigurák magányos, hallgatag mestere nem járt közéjük. A bódésok ezt nem tudták megbocsájtani és kárörömmel nézték, hogy mialatt nekik minden sikerül, a másik hasztalan állítja ki nap-nap után a kovácsműhely boltozott falnyílásába a szobrait.

Az emberek még mindig elmentek mellettük. Bár ekkoriban már nemcsak a külvárosi nép és a búcsúsok vásároltak az utcában. Előkelő urak is jártak arra, akik gyertyát vettek a bódésoknál, hogy a bűneikhez világítsanak és finom hölgyek, akik a bűneik fejében égették el a gyertyát az oltár előtt, a leimádkozós koldusasszonyok asztalkáján.

Ezek sem álltak meg… Pedig annak, aki a kovácsműhelyben lakott, már őszülni kezdett a haja és mindennap fáradtabb lett a lépése, mikor este hiánytalanul beszedte az utcára nyíló falüregből a viaszfiguráit. Fáradt, fáradt volt a mozdulata és a szeme is, az ő várakozó tekintetű szomorú szeme.

Aztán egy késő őszi estén történt. Aznap korábban szedte be a szobrait a falüregből, mint különben. A „Gyertyaöntők“ utcáján hideg szél fújt végig. Elfújta a lámpákban a lángot és az üvegek úgy zörögtek tőle a magasban, mintha a lámpák is vacogtak volna.

Bereteszelte a kovácsműhely ajtaját és tüzet gyújtott a kohóban. Leült a szőnyegre és mert fázott, a térdére hajtotta a végét. Szemébe ötlött, hogy amióta megfoltozta, megint csak elszakadt. Szinte gépiesen kotorta elő a rozsdás vasdarabok közül a zsákvarrótűt. A fonalat is megtalálta. Befűzte és megint visszakuporodott a szőnyegre, de azért nem csinált semmit. A lángba nézett. Minden egyéb hideg és sötét volt.

Hát eljött az az idő, mikor az ember már nem várhat tovább?…

A mellében sajátságos fájdalom emelkedett. Olyasfélét is érzett, mintha a szeme elzsibbadt volna és a nyaka, a térdei megbénulnának. Ez lenne a legjobb! Nem mozdulna többet, így ülve maradna és nem tenne egyáltalán semmit azért, hogy tovább éljen.

A szél volt? Nem! Valaki zörgetett…

Felszökött a földről és az alatt a pillanat alatt tündérmesék repültek át a képzeletén. Már az ajtónál állt. És míg egyik kezében görcsösen, öntudat nélkül szorította a zsákvarrótűt, a másikkal végtelen izgalomban félrehúzta a reteszt.

A küszöb előtt, prémes bundájában egy testes ember topogott a hidegben. Kövér pofája szinte rábuggyant az ajka szegletére, melynek a gödréből, mint két haragos kis furó, kemény pödört bajusz meredt ki.

Az ember türelmetlennek látszott és parancsoló hangon beszélt.

– Adjon egy csomag gyertyát. – Mikor a másik nem mozdult, szelidebben folytatta: – Kérem… hamar, sietek…

A viaszfigurás megrázta a fejét, olyan furcsán, ijesztően rázta, mintha nem tudná abba hagyni.

– Én nem árulok gyertyát… Ott… menjen oda, azokhoz…

A bundás úr minden pillanattal türelmetlenebb lett.

– Hát nem érti? Ma korábban zártak a bódésok. Mind hazamentek. A házamhoz meg vendég jön. A szolgáló adott kölcsön egy faggyúgyertyát. Ez nem elég. Ne vesztegessük az időt! Ahol ennyi viasz van, ott tán csak jut belőle valami hasznosra is. Na, hallja, már, adjon legalább egy gyertyát. Megfizetem… jól megfizetem.

A mesternek elfacsarodott a szíve. Hát ez volt az, amire olyan régóta várt?… Le szerette volna ütni a kínzóját, az arcába szeretett volna ordítani. De a düh és kétségbeesés összeszorította a torkát. Hiába rázta a fejét, azalatt is érezte, hogy kifosztotta az élet és tudta, hogy a szobrai nem kellettek soha senkinek, az alatt is látta, hogy a kabátja rongyos és a keze olyan sovány, hogy sírni lehetne fölötte a szánalomtól.

Megszánta magát mélyen, határtalanul és egyszerre tenni akart valamit magáért, hogy legyen amiért érdemes a holnapot várni.

A bundás úr most már szinte toporzékolt a türelmetlenségtől.

– Az Isten szerelmére meddig ácsorogjak még? Mondom, hogy nem érek rá…

De ő nem hallott semmit. Csak csitította, csak biztatta magát. Hátha az a végzet, hogy ennek az embernek a közönséges kezében lássa meg egy látni tudó az ő viaszfiguráját? Közben kínlódva lélegzett. Sűrű és fojtós volt neki a levegő. És mintha ezen a fojtós sűrűségen át a testével kellene magának útat fúrnia, küzködő mozgással, lassan indult a falipolc felé. Kinyujtotta lesoványodott kezét és leemelte a kis fuvolásleányt. Egy pillanatig úgy tett, mintha a szívére akarná fektetni, aztán idegenül, rekedten nevetett.

Ettől kezdve minden gyorsan történt. Mereven leguggolt a tűzhely előtt és bele tartotta a lángba a zsákvarró tű hegyét. A tű átizzott, egészen vörös lett. Szinte sütötte a kezét és ő olyan hirtelen rángatódzó és mégis pontos mozdulatokkal, mint ahogy talán csak azok mozognak, akik ölnek, keresztül húzta a hosszú tűvel a fonalat a fuvolásleány szép kis viasztestén. A viasz sistergett, mintha fájdalmában a szobor szisszent volna fel a kezében. Le kellett hunynia a szemét. Nem tartott soká. Már elvágta a fonalat a kicsiny viaszfej fölött.

– Vigye, – mondotta kimerülten, – van benne kanóc.

Az idegen úr csak ekkor értette meg, hogy mi történt. Mulatságosnak találta az ötletet. Jóízüen nevetett és mialatt elégedetten átvette a viaszfigurát, egy nagy ezüstpénzt tett le maga mellett az ülőre… Egy pillanattal később már behallatszott a nyitott ajtón át siető lépéseinek a távolodó kopogása.

– Elviszi… mondotta a mester félhangon. Hát már ennyire jutott? Kanócot húzott a szépségbe. Meggyalázta pénzért… Elviselhetetlen undor fogta el. A gyomra szinte émelyegni kezdett.

– Nem engedem. Visszaveszem tőle… De hátha nem adja ide? A hangja elrekedt a félelemtől. Valami átbillent az agyában. Lázadó dühösen felkapta a tallért és kiiramodott az éjszakába.

Utól akarta érni a bundás nyárspolgárt. Elveszi tőle a fuvolásleányt és a szeme közé vágja a pénzét… Ez lehűtötte. Szó sincs róla. Ilyent nem bírna tenni. Csak meghajtaná magát előtte és udvariasan oda nyujtaná neki a tallért. „Bocsásson meg uram, hogy zavarom… Az a viaszfigura nem eladó“… Megállt egy pillanatra, hogy hallgatódzék. A lépések már messze hangzottak, valahol a szomszéd sikátorban. Utánuk rohant. Megint más irányból hallotta a kopogásukat. Innen is, onnan is hozta a szél a visszhangjukat.

Kétségbeesésében megint nyargalni kezdett. Előre-vissza és minden szegletnél kapkodta a fejét és lélegzetvesztve nézett be a sikátorok barátságtalan sötét távlatába.

Valahol egy kapu nyilt. Ennek tisztán hallotta az irányát. Arra felé szaladt. Már későn volt. Mire odaért, becsattant a kapu.

Többször egymásután megfogta a kilincset. A csengőhöz is hozzáért, de meghúzni nem merte, csak tartotta rajta a kezét. Mozdulatlanul tartotta. Egyszerre visszakapta. Mit mondana, ha belülről kinyitnák a kaput? Mit is lehet ilyenkor mondani… Az ember lehajtja a fejét és úgy tesz, mintha keresne valamit a földön, a küszöb előtt. „Oh semmi, egy emlék. Megszokásból egy kicsit a szívemhez nőtt. Csekélység… ne fáradjon, kérem, ne keresse.“ Ezt mondja ilyenkor az ember és ha van annyi ereje, mosolyog és odébb megy.

Meggörnyedt és elfordult a csengőtől. Ebben a pillanatban kivilágosodott a kapu mellett két rácsos földszinti ablak.

Most már nem kellene tovább itt maradnia. Mit ácsorog?… Mégis felágaskodott, a rács közé dugta a fejét és nyomorultan, szenvedően belesett az ablakon. Egy izléstelen módos szobába látott. Középütt hosszú terített asztal állt. Az asztal körül vasárnapiasan kiöltözött asszonyok és csunya férfiak ültek. De ezek nem fogták meg a szemét. A szeme lázasan keresett tovább.

Mintha mellbe lökték volna. Most látta meg! Ezüstök és üvegek csillogásában, a fehér abroszon, ott égett az ő szép fuvolásleánya a faggyúgyertya mellett.

Faggyúgyertya mellé teszik és még csak azt sem veszik észre, hogy a kettő nem illik együvé… Esznek és isznak a világában és beszélnek, mintha valamely felettük álló hatalom kényszerítené őket a saját maguk hangos, közönséges megvallására.

Egy őrült gondolata támadt. A hattyudal meséje. A haldokló szépségből zene árad… Talán hallszik odabenn a fuvolásleány hattyudala? Az emberek, ha nem is értik, mégis érzik, hogy valami történik a levegőben. És talán ugyanabból a kényszerből beszélnek, mint azok az alacsonyrendüek, akik émelygősen, szinte parancsszóra beszédbe fognak, ha valaki a szobában egy hangszeren, a szívevérével zenélni kezd.

A szájára nyomta a kezét, hogy kínjában fel ne ordítson.

A szobor kis feje körül könnyű lángoló fürtök lobogtak. Keskeny arcocskája rejtélyesen világitott. És a teste is világított, mintha meleg égő vér áradt volna le a belsején.

Tébolyodottan kitágult szemmel nézett rá. Egy pillanatra diadalmasan szép volt a kis szobor. Aztán mintha hirtelen kín járta volna át a tagjait, szinte megingott a talapzatán.

A mestere fejét két oldalt keményen fogta az ablakrács. Nem bírta elfordítani. Látnia kellett mindent.

Odabenn az égő kanóc hőségében esdeklőn egymásba kulcsolódott a görög leány fuvolát tartó két keze. Finom hangszere elferdült. A teste roskadozni kezdett. Terméketlenül keskeny csipőit megfacsarta a tűz és a feje megadóan lehanyatlott, mint egy máglyán égő néma áldozaté.

Ez több volt, mint amennyit a mestere elbírt. Erőszakosan rántotta vissza az arcát a rács közül. A falnak dült és két öklét régi, boldogtalan gyerekmozdulattal a szemének szorította.

Elégetik… Nem lesz többé és amíg volt, soha senki se látta meg a szépségét…

Egyszerre tántorogni kezdett a lábán, mintha el akarna esni. A válla surlódva csúszott lefele a falon. Furcsán előre botlott és vesztett egyensúlyban, szakadozott lódulásokkal, futásnak eredt. Menekült innen és nem vette észre az utcákat, amelyeken átrohant.

Azon az éjjelen álmatlan, nehéz kínban hánykolódott a kovácsműhely pislogó tűzhelye előtt, a rongyos szőnyegen. Az egész élete eszébe jutott. És mintha bosszúállóan az életébe akarna visszamarkolni, keze bele-bele kapott a szőnyegbe, összefacsarta olyan erőfeszítéssel, hogy elfáradt tőle. Aztán megint eleresztette, mintha undorodva magasból ejtené le és lassan, céltalanul mozgatta felette az újjait a levegőben.

Mikor virradni kezdett, hanyatt feküdt, hogy ne kelljen a falipolcot látnia, melyről tegnap a fuvolásleányt levette. A többi viaszfigurát sem akarta látni. Semmit, ami emlékeztet. A kormos boltívet nézte a feje felett. Ebben úgy elfáradt, hogy már nem is bírt gondolkozni. Különben mire való is lett volna az ő gondolkozása? Azelőtt, ha a szenvedése jutott eszébe, értelmet látott benne. Csak a szenvedésen keresztül lehet eljutni a szépséghez. De hát mit ér a szépség, ha az is csak fáj, ha az ember nem válthat meg vele senkit, sem önmagát, sem mást?

Végighúzta a kezét a homlokán. Képzelődött volna? Két könyökével azért mégis felemelte kissé a testét, feje hátra lógott, a szája kinyilt, mialatt hallgatódzott.

Odakinn kopogtak az ajtón.

Visszaereszkedett a szőnyegre és egészen csendben maradt. Közben szegény kis bosszúálló örömet érzett. Tőle akarnak valamit… Tőle! Mikor még ő kopogtatott, olyan hosszú időn át kopogtatott, hogy közben a haja is őszülni kezdett, nem nyilt ajtó és ő mindig kívül maradt.

Odakinn megszünt a kopogás. Lassú lépések mentek odébb a félszertető alól.

Utánuk figyelt. Izgatott lett és megbánta, hogy nem mozdult az előbb. Miért is tette? Egyre ilyeneket tesz… egyre önmaga ellen… Ekkor vette észre a szőnyeg mellett a földön azt a pénzt, amelyet a fuvolásleányért kapott. Megrúgta a cipője hegyével. Semmi köze hozzá. De mégis… eszébe jutott valami. Oda fogja adni a kis öregnek az utcaszegleten. Ez végre megint egyszer olyan gondolat volt, aminek örülni lehetettt…

Délfelé járhatott az idő, mikor újból kopogást hallott az ajtón. Fejébe szökött a vér. Hát mégis meglátta valaki tegnap ott az asztalon az égő fuvolásleányt? És most itt van, eljött hozzá.

A szíve őrülten vert. Hátra rázta a homlokából a haját és lesimította gyűrött ruháját. Egyszerre minden eltörlődött a fejében, amit az éjjel gondolt, minden javíthatatlanul várakozásteljes lett benne megint. Elfutotta a könny a szemét. Valósággal szeretni kezdte azt, aki kopogott. Hálás volt neki, hogy eljött és szinte ünnepélyesen nyitotta ki az ajtót, hogy bebocsássa.

Egy finom külsejü fiatal úr állt a félszertető alatt. Megbillentette a kalapját, aztán belépett. Egészen közel jött és ostoba orrhangon, sietve beszélt.

– Tegnap este egy barátnőm valami viaszfigurát látott. Nagyon megkívánta. Szeretnék neki ajándékba vinni egyet… Olyasfélét… Bizalmaskodóan mosolygott. – Kettőnknek fog világítani. Hiszen érti… Hosszú kanóc legyen benne, hogy egész éjjel kitartson…

A mester arca elsötétedett. Szinte a vicsorítás vágyát érezte az állában. Újjaival türelmetlenül dobolt az üllőn és közben felfele nézett. Az ajtó nyilásán át az eget nézte.

– Szép idő van, – mondotta kis vártatva tompa, távol hangon. – Nem gondolja, hogy most nagyon kék lehet az ég az erdő felett?

– De kérem… A fiatal úr sértődötten szegte hátra a fejét és mintha meg akarta volna magát boszúlni, szemét fölényesen és gonoszul a mester rongyos kabátjára szegezte.

Ő maga is odanézett és ösztönösen olyan mozdulatot tett, mintha el akarná takarni. Abbahagyta. Mindegy volt neki minden. Állával a falipolc felé intett.

– Ott vannak a viaszfiguráim, de nem adok belőlük.

A fiatal urat ez az elutasító válasz kihozta a sodrából. Zavarba jött, már nem beszélt orrhangon és bizonyos tisztelettel nézett a mesterre. Minden átmenet nélkül alázatos lett, olyan furcsán alázatos, hogy a másik megsajnálta őt. Segíteni akart volna rajta. Valaminő elfogadható magyarázatot szeretett volna számára kitalálni, hogy ne rontsa a kedvét.

– Nagyon drágák a szobraim. Nem tehetek róla, igazán túlságosan drágák… – Megkönnyebbült. Ez természetesen hangzott. A fiatalember most mindjárt el fog menni és ő megszabadul az egész kínszenvedéstől. Felpillantott, de a másik még egyre előtte állt.

– Mire vár? – kérdezte tőle kétségbeesetten.

– Hiszen én minden árat megfizetek…

A mester egy pillanatig elképedve bámult rá. És mialatt hirtelen változó, hol könnyelműen gonosz, hol könnyelműen jó szemébe nézett, úgy rémlett neki, hogy a fiatalember arca nem egy ember arca többé, hanem sok, megszámlálhatatlanul sok emberé… A szemöldöke gúnyosan felhúzódott. Nevetni szeretett volna. Annak a sok arcnak az arcába szeretett volna nevetni a keserűségtől. Összeharapta a fogát. Egy félszegen megadó mozdulatot tett a levegőben.

– Hát akkor válasszon…

A fiatalember egyszerre egészen boldognak látszott és olyan kedves örömmel vette le a polcról a kis Eros szobrot, hogy a mester nem bírt rá haragudni.

– Köszönöm… igazán nagyon köszönöm. De a kanóc… Ugy-e kérem, lesz szíves…

– Ne aggódjék, húzok bele kanócot is.

Kezet fogtak. A fiatal úr még az ajtóból is visszaköszönt. Aztán elmentek a hetyke idegen lépések a kovácsműhelyből és a négy fal között nagy és kifosztott lett a csend.

Másnapra híre futott a városban a csodálatos mesternek, aki csupa különcködésből rongyos kabátban jár és egy kovácsműhelyben figurákat formál a viaszból. Mintha magától jött volna, egyszerre mindenütt beszélni kezdtek róla. Valószinütlen titokzatos dolgokat beszéltek. És mikor a fiatalember elmondta, hogy a mester drágán adja a viaszfiguráit, hogy jóformán alig akarja őket eladni, nem szorul rá és kegy, ha valaki kap belőlük, akkor egy csapással divatba jött.

Szép ajkak játszottak a nevével. A palotákból tódulni kezdtek a kovácsműhelybe.

Világító viaszfigurák!… Az ötlet új volt és izgatta az unatkozó, bágyadt embereket. Szobrok, amelyek elégnek! Ez előkelő, finom pazarlás volt.

Rangos dámák hintója állt meg a nyitott félszer előtt. Udvari hölgyek, tekintélyes urak, ünnepelt színésznők, hercegek, főpapok, még az akadémiák koszorús szobrászmesterei is bekopogtattak a viaszfiguráshoz.

És a szomorú szemű, hallgatag mester valami beteg kétségbeeséssel adta el egymásután a szobrait. Mint egy játékos, aki felrak minden tételt, mert abban hisz, hogy egyetlen kártyával majd mindent visszanyer. Vigyék hát a szobrait! Vigyék, még ha ilyen megalázóan, kanócosan is viszik. Valahol egyszer talán csak mégis meg fogja látni valaki az igazi szépségüket és eljön hozzá és azt mondja: adj nekem egy viaszfigurát, de ne legyen benne kanóc… És ezért az egyért nem sajnálja, ha elégetik valamennyi szobrát.

Az az egy azonban késett. A viaszfigurák pedig napról-napra fogytak a polcon. Az ősz, a tél elmúlt, tavasz lett a tetők felett és a mester öregedő feje felett. A külvárosi kertekben már virágzottak a fák. És ő sokszor fordította arrafelé az arcát és a kezét kinyújtotta a félszertető alól a napsütésbe.

Aztán egy napon elvitték kanócosan az utolsó viaszfigurát is a kovácsműhelyből. A polc üres volt és reggel a mester nem eresztette le többé a boltozott falnyilás deszkatábláját. Ajtót sem nyitott, csak ült felhúzott térddel, csendesen a kihűlt tűzhely előtt és egy vesszővel lassan kotort a hamuban. Lassan, egészen lassan. A kovács az acélt hevítette valamikor a kohóban, ő pedig, de hányszor, melengette ott lágyra szobraihoz a viaszt. És minden ugyanaz, a viasz is, az acél is, és mindennek a lelke a tűz, az erőnek is, a szépségnek is. De a tűz kialudt a kohóban…

Kinn könnyű hintók álltak meg a ház előtt. Ideges lovak patkói csapkodták a kövezetet. Beszéd hallatszott. Lépések jártak a nyitott félszer alatt. Előkelő újjak kopogtattak finoman az ajtón.

Ő még mindig a hamuban kotort. Közben egyre többen érkezhettek a ház elé. Odakinn hangosabb lett a beszéd. Türelmetlenebb lett a kopogás.

Megrándította a fejét és körülnézett. Külön-külön mindent megnézett a műhelyben. Utolsónak lepillantott a rongyos szőnyegre és végighúzta rajta a kezét, mintha búcsúznék. Aztán felállt és vállára vetette a tarisznyát, amelyben egykor, fiatalon, az erdei vad méhek tiszta viaszában elhozta ide a szépséget.

Egy szabadba vágyó mozdulattal feltárta az ajtót. Az ajtó lendülése elől hátra ugrottak a közel állók. Hirtelen kiváncsi csend támadt. Az előkelő dámák és finom urak mélyen hajlongtak…

Néhány pillanatig mozdulatlanul nézett le rájuk. És ezalatt, mintha összefolyt volna szeme előtt a kép: a sok arcból egy egyetlen arc lett. Egy könnyelműen gonosz és könnyelműen jó arc, amely hódolt neki. De ez már nem tartóztatta őt. Átlépte a küszöböt, fásultan intett be az üres polc felé.

– Mind elvitték…

Körülötte egyszerre kezdettek el beszélni valamennyien.

– Türelmesek leszünk.

– Várni fogunk.

– Eljövünk holnap…

Megrázta a fejét:

– Holnap sem lesz itt semmi. Azután sem… Áthaladt az emberek között. Elindult lefelé az utcán.

Kérdőn fordultak utána a tekintetek, tiltakozón, mintha tartóztatni akarnák. De ő nem állt meg. Mentében beszélt hátra és ez szinte úgy hangzott, mintha messziről szólna vissza.

– Amíg az én viaszfiguráim nektek világítottak, én égtem el. Nincs tovább. Isten veletek…