Fehér halál.
A nehéz, téli ég lassan sülyedt le a magasból. Az ég és a vad Karsztok között összeszorult az éjszaka sötétje. Aztán, csak úgy magától, meglazult a boltozat a hegyek felett és egyszerre esni kezdett lefelé az ég.
Esésétől egy éjszaka alatt fehér lett a karsztvilág.
A hegyek puhán nőttek a förgetegben. A horpadásokban dagadt a hó. A kőmező felett, a repülő, fehér termésben, mint óriási kaszás, aratott a szél. Kaszált vadul és sikongatott hozzá; boglyát rakott és szétverte megint.
Ember nem mozdult, állat nem bőgött sehol. A hegyi pásztorok már lehajtották barmaikat. Elhagyott kunyhóik, mint a halottak, úgy feküdtek a zimankóban és nyitva maradt ablakszemükbe belehullott a hó. Csak legfentebb, a szétmarcangolt sziklák között, ahol se fa, se bokor nem nőtt már, élt egy magányos kunyhó. Ijedten lélegzett a havas förgetegben. Tetőjén, a nyomtató kövek között fuldokló füst szivárgott elő.
Odabenn emberek voltak. Odabenn égett a tűz. Az alacsony, fekete ajtó kinyilt olykor. Egy pásztorlegény aggodalmasan forgatta fejét a nyílásban. Nyaka előrenyúlt, hosszu haja mereven himbálódzott kétoldalt a füle mellett. Sokszor egymásután fölpislogott a havazásba. Utóbb lassú, alázatos mozdulatokkal kezdett hajlongani, mintha köszöngetne valakinek. Közben a hegyomlások felé nézett, ahol a mélység felett, a kerengő hóviharban, egy sötét feszület állt. A legény többször, erősen a mellére ütött és hirtelen megint visszabújt.
A kunyhóban hideg volt. Falán, a betapasztott nyers kődarabok között, hegyesen fújt át a szél. A szegletben pásztorbotok álltak. Egy rozsdás kampón, állatkolompok között, száritott halak függtek ferdén, mereven. A halak nehéz szagot terjesztettek. A levegő fojtós volt a füsttől. A lehajló, kormos mennyezet alatt, mint egy fekete barlangban, emberek ültek a tűz körül.
A hosszúhaju legény mellett egy leány kuporgott. Szoknyáján az öccse guggolt. Szemközt az öreg asszony fújta a tüzet. Aszott képe egy-egy pillanatra kerekre fuvódott, szeme kidülledt az erőlködéstől. Ilyenkor a tűz fénye vörösen ugrált az arcán és a falon. Mialatt lélegzetet vett, a fény megint visszahullott a zsarátnokba. A fal szürke lett, az asszony arca kicsiny és ráncos.
A fal mellett valami mozdult. A halomba dobott báránybőrök alól egy borzas ember emelte fel a fejét. Arca fakó volt, nagy orra és kiülő álla olyan csomós, mintha mohos gyökerekből nőtt volna össze. Nyöszörögve rimánkodott.
A kunyhóban senki se mozdult. Az öreg ember újra kezdte:
– Eredj Ilia, eredj legalább te…
A hosszúhaju pásztor morogva kullogott az ajtóhoz. Kinézett a havazásba. Közben nagyot sóhajtott. Odabenn is meghallották.
A leány nyugtalanul tekintett az egyetlen ablak felé. Az öreg ember köhögve siránkozott. Átkozta a havat, a hideget, szidta a többi pásztort, aki idején lement a hegyekről. Egyszerre maga elé bámult és szorongva kérdezte:
– A fekete Jován is lehajtotta már a berdoi marhát? – Hirtelen a nagyobbik fiára nézett, aki reggel óta nem mozdult a lócáról és nem szólt senkihez sem.
– Luca, – mondotta az öreg, – Luca…
De az ember hallgatott. Tüskés álla remegett a hidegtől. A gyér szőrszálak is remegtek félig nyitott, otromba szája felett. Sóvárgó szemmel egyre a tüzet nézte, odamenni azért mégis lusta volt.
Az emberek nem beszéltek többé egymással. Csak a kutya ásított hangosan, csak a nedves fa pattant. Ilia pedig számolni kezdte az újjain, hány napja mult el, hogy a fekete Jován is lement a havasról. Jován volt mindig az utolsó a pásztorok között. Mindenkije meghalt, hát nem szeretett a falujában lenni. És most már ő is elment innen… Ilia az ötödik újjához ért. Abbahagyta az egészet és közelebb csúszott a leányhoz:
– Mila, rám hallgatnál-e?
A leány nem felelt, de azért engedte, hogy a legény hozzá bujjék. Meleget tartott a közelsége.
Ilia a megtűrt állat tekintetével nézett rá. Arca szánalmas kifejezést öltött, amig erőlködve kereste a szavakat. Egyszerre, mintha a bensejében súgta volna valami, egészen bizonyosan megtudta, hogy csak Miláért maradt fenn ilyen sokáig a havason. Meg akarta volna ezt neki mondani, hogy legalább ő is tudja, de azért mégsem szólt semmit. A szemhéja kivörösödött és lehorgasztotta a fejét.
Még a mult télen volt, hogy lenn a faluban először gondolt a leányra. Sohase mert erről beszélni, csak gondolt rá erősen, szépen és tavaszkor beszegődött a Mila atyjához, fel a havasra. Aztán beteg lett az öreg. Nyár derekán utána jött az egész házanépe. Kuruzsló parasztot is hoztak, papot is hívtak. A kuruzsló holdtöltekor kutyacsontot temetett a küszöb alá. A pap egész napig jött a hegyeken át és ráadásul két külön ezüst koronát kért azért, mert megigérte, hogy útközben még hazamenet is fog imádkozni.
A pásztorok énekeltek a tetőn és mind letérdeltek a sziklaparton, a fekete feszület körül.
A pap visszafordult a völgyhajlásnál és megáldotta a hegyeket és a hegyek népét.
Aztán elmult az ősz a Karsztról. A szétizzott, forró sziklák kihültek az ég alatt. A havason siralmasan zörgött a futófű és a pásztorok elmentek mind és elhajtották magukkal a beteg gazda marháját.
A lejtőkön távolodó kolompolás hallatszott. Egyre halkabban, egyre halkabban. Aztán feljött még egy utolsó, messze kolomp hangja és szétpattant a hűvös csendben, mint a nagy mélységek életének felszálló buborékja.
A hegyek magánya végtelen és félelmes lett. A kunyhóban pedig csak tovább várták az emberek, hogy vagy felkel, vagy meghal az öreg pásztor, de se felkelni, se meghalni nem tudott. Közben leesett a hó az égből.
Iliának elszakadt a gondolat a fejében, mint egy fonál, amelyet hirtelen megrántottak. A zsiros, mállott báránybőrök között felkönyökölt a gazda. Borzas szemöldöke összehúzódott és szeme önzőn hunyorgott, mialatt egymásután megnézett mindenkit a házban. Mintha számlálta volna őket, nem menekült-e el valaki közülök. A melle fütyölni kezdett, a hangja is fütyölt.
– Nézz ki Ilia. Talán csak elállt már azóta…
A legény nem mozdult. Mila elaludt a vállán és lehellete melegen áradt a nyakába. Ez jó volt. Ilia lecsukta a szemét.
Az öreg pásztor várt egy ideig. Fogatlan szája szögletesen mozgott, mint a kérődző barmoké. Aztán a fia felé fordult. Hangja megint alázatos lett.
– Luca, te… nézz mán ki egy kicsit.
Az ember leeresztette egyik lábát a lócáról. Mialatt a másikat nyujtotta lefelé, lusta paraszteszében is mozogni kezdett valami. Az öreg akadozó hangjával átjött hozzá a tulsó szegletből az ijedtség. Mint egy alaktalan állat kúszott át hozzá és ráfeküdt a mellére. Luca kinlódva lélegzett. Szempillája fennakadt. Egyszerre félni kezdett ő is.
Félrerugta a kutyát az útból. Kibujt az ajtón. Kinn már nem fújt a szél. Megfulladt a rettenetes, hangtalan havazásban. Csend volt és a mértföldes csenden át, átlátszó hófelhők zuhantak puhán a kisérteties hegyekre.
Luca szeme sebesen pislogott, amint a hópelyhek nekivágódtak. Egyszerre a nyakához kapott.
– Krisztus segits!…
Két keze belemarkolt a havazásba, mintha át akart volna nyulni a hegytetőn, hogy belekapaszkodjék a fekete feszületbe. Meg akart fogózni valamiben, ami mozdulatlanul áll a mozgó levegőben. Ugy érezte, hogy sülyed. Feje felett összecsap a hó, mint valami laza, fehér iszap. Élni, élni, akárhogy, csak élni…
És Luca a menekülő állat rohanásával iramodott neki a zimankónak.
Eleinte sebesen futott, nagy, esetlen szökkenésekkel, aztán hirtelen lehasalt. Négykézláb kúszott előre a hegyomlások partján. Ismét talpra ugrott. Egy ideig forogva kereste az irányt… Támolyogva, bukdácsolva futott tovább… Már másodszor nyargalt át a hómezők holt sivatagján, vissza-visszatérve, rémesen kerengve egy láthatatlan vonalon, melyen a hó mindig újra betakarta előbbeni nyomát. Tébolyodottan kereste a sziklaösvényt, mely a völgybe vitt. Letérdelt. Két kezével túrta a havat. Arcát előre tólta, mint egy kutya, amely gödröt kapar. Egyszerre nem ismert meg többé semmit, nem emlékezett semmire. Mit akart? Miért jött ide? Lehunyta a szemét, de hiába, a szemhéja mintha meghasadt volna, keresztül látott rajta. Egyre látta a kérlelhetetlenül tóduló havat. Fülébe fagyos kóc tömődött, a torkába is. Felugrott és rettenetesen kitátotta a száját, de nem bírt kiáltani. Megint csak futni kezdett és őrjöngve cipelte, hajszolta a testét a vakfehér kavargáson át.
Benn a kunyhóban már olyan régen várakoztak az emberek, hogy kiesett fejükből annak a tudata, amire vártak. Mint lenyügözött torzképek, feszesen ültek a tűz körül. Sok idő telt el. Az öreg pásztor mozdult meg elsőnek. Hamuszürke arca előbujt a homályból. A tűz fénye beleesett a szeme gödrébe. Erőtlenül kezdte rázni öklét a levegőben:
– Szétütöm a fejét… Szétütöm…
Ilia a leányra nézett.
– Mi az? Mit akarsz – dadogta Mila és a félelem fojtogató súlya egyszerre ránehezedett az ő mellére is.
Ilia a füléhez hajolt:
– A bátyád elvitte innen a bőrét.
A fal mellett újra beszélni kezdett az öreg:
– Átkozott kutyája!… Nézd meg, Ilia, hol marad?… Istenem, Istenem. Ne hagyjatok itt ti is…
Mila megmarkolta a legény kezét. Félni kezdett, hogy ha kiereszti a házból, ez sem jön vissza többet. Egyszerre bújtak ki mindketten az ajtó nyílásán.
Odakinn néma nagy magány volt minden. Luca nyomát rég betakarta a havon a hó.
– Elment…
Mila hangja sűrű és idegenszerű volt.
Ilia testét, mint nyers lökés, járta át az életösztön. A másiknak a szökése felébresztett benne valamit, ami erősebb volt Milánál. Kirántotta kezét a kezéből, de azért mégis feléje fordult. A külső világosságban mintha hirtelen megcsunyult volna a leány. Nem volt olyan többé, mint tavaly, mikor megszerette. Akkor kivánatos és telt volt a csípője és a melle hullámzott, mint az érett termés a szélben. Akkor vörös volt az arca, meg a karja a sok meleg vértől. Ilia soha sem látott nála szebbet. Most ellenségesen nézett rá és mialatt elhúzódott tőle, kegyetlenül örült, hogy csúnyának látja és sok mindenre visszaemlékezik, amit nem bírt elgondolni akkor, amikor még kívánta őt. Eszébe jutott, hogy egyszer a szeplős favágóval látta a híd alatt és hogy Mila a többiekkel nevetett, mikor ő elbotlott a táncban és kitörte a karját. Minden átmenet nélkül hirtelen az anyja jutott eszébe és a kis húga, akinek kalárist igért. Bizonyosan kijönnek elejbe mindennap a falu végére és sokat törlik a szemüket. Otthon pedig, a tűzhely szélén készen áll a kékvirágos köcsögben a meleg tej. Rőzse fekszik a padka mellett. Dohány is van az asztalon. És ő mégis itt maradt ezért az idegen leányért, akit a favágóval látott a híd alatt, aki nevetni tudott, mikor ő kitörte a karját.
Ilia haraggal, fájdalmasan rázta meg a fejét. Kemény szőke haja sebesen himbálódzott a füle mellett és szeme egyszerre keresni kezdte a sziklaösvény nyomát a táncoló levegőn át. De semmi sem látszott többé. Lába alatt csikorogva süppedt a hó. Állán és a homlokán apró, hideg szúrásokat érzett, mintha megszámlálhatatlan kis kés esett volna nyitott pengéjével az arcába.
A leány a lesben álló ragadozó tartásával figyelte őt, hogy elfogja, ha menekülni akar. Ilia, mint egy ugrásra kész fenyegetést érezte a leány közelségét: hátrálni kezdett, de Mila utána ment és talán azért is, mert fázott, hozzá simult.
A legény vézna testén, ott, ahol Mila csípője érintette, idegen forróság nyilallott végig. Lélegzete rövid lett, a nézése bárgyú. Egyszerre nem tudta többé azt, amit az előbb tudott és sovány, fiatal arca megint szánalmas kifejezésű lett. Már nem gyűlölte a leányt, már nem látta csúnyának. Az anyja, a húga, a kékvirágos köcsög, a rőzse, meg a dohány kiment a fejéből.
– Az ember nem bátor magáért, – mondotta meghunyászkodottan. – Csak másokért, Mila, csak másokért… hogy ha látják.
Térdük összeért. Egészen közel bújtak egymáshoz és mintha megint közös lett volna a sorsuk, lassan, borzongva néztek körül. Tekintetük a havazáson át megtalálta Krisztus bádog képét a fekete kereszten. A kiugró szikláról magányosan ékelődött bele a feszület az égbe. Túl rajta megszünt a hegytető. Felette a magasság, alatta a mélység tele volt kerengő, rajzó pehellyel.
Ilia, mintha hátulról megtaszították volna, térdre esett a hóban.
Mila is letérdelt. Ő is imádkozott. A rettenetes fehér halál pedig hullott a fejükre, a keresztre, az egész világra.
Egyszerre csak fölrántották mögöttük a kunyhó ajtaját. A gyerek kidugta fejét a nyíláson és szepegve mozgatta állát előre, hátra, mintha integetni akarna. Az asszony is odajött, a kezét tördelte. Benn a vigasztalan, bűzös viskóban pedig inogva ült a báránybőrökön az öreg pásztor és kiaszott teste ide-oda lökdösődött az erős sírástól.
– Itt hagynak… Itt hagynak.
Csak akkor csendesedett el, mikor Iliát meglátta. Lucáról nem kérdezett semmit, a sírást is abbahagyta. Sebesen keresztet vetett magára és elbújt az állatbőrök alá. Már nem félt olyan nagyon, hiszen most már nemcsak reá nehezedett a hideg, nyugtalan súly: a többiek is viselték. Megoszlott. Könnyebb lett.
Ilia is ilyesfélét érzett, mikor a többiekre nézett; Mila is. Mindannyian. És ettől kezdve alattomosan, kegyetlenül őrizni kezdték egymást, hogy senki se szökhessék el közülük.
Kinn, a végtelen fehérségen vajudva jött át az esti szürkület. A falban olyan lett az ablak ferde nyílása, mint egy merev szem, mely minden pillanattal jobban megvakult, de azért tovább is konokul, gonoszan nézett be a házba. Hólyagos üvegjén gyöngyszínű hártya harapódzott el. Az ereszről ősz pillák ereszkedtek le rá, alól puha, fehér szemhéj dagadt bele.
Talán egy óránál is több idő múlhatott már el, amióta az emberek utólszor mozdultak. A füst marni kezdte a szemüket. Mila elfordította arcát a tűztől. Az ablakra nézett. Egyszerre úgy rémlett neki, hogy egy torz emberi fej tolódik bele a világtalan nyílásba és megint eltünik. Aztán mintha valaki járkálna a ház körül… Nem hallatszottak a lépések a hóban, az sem hallatszott, hogy egy kéz befelé nyomja az ajtót, Mila azért mégis bizonyos volt benne, hogy odakinn történik valami.
Remegni kezdett. A kutya is figyelt. Orrát összeráncolva tartotta a levegőbe. Az öreg pásztor nyugtalanul forgott. Ilia és az asszony kinyitották a szemüket.
A szúette fekete ajtó sarkai mozogtak. Recsegés hallatszott. Az ajtó kinyilt; a hó besüvöltött a házba és a küszöbön tántorogva Luca állt.
– Luca… motyogta az öreg asszony. – Luca…
Az ember berántotta maga mögött az ajtót. Iszonyodva nézett hátra, mintha félne, hogy odakintről utána nyul valami, felnyalábolja, megint belelöki a kavargó, szörnyű havazásba és neki újra körbe kell futnia és újra csak ide kell visszatérnie.
A térde behajlott. Kimerülten dült a falnak. Reszkető testéről tompa csattanással esett le az olvadó hó.
A vén pásztor, mióta felfogta, hogy miért jött vissza a fia, kárörvendőn vigyorgott maga elé. Ez a lelketlen vigyorgás lassan átterjedt a többiek arcára is. Csak az asszony maradt Luca mellett. Kötényével szárította a haját és a szeme közé lehelt, mintha oda akarta volna adni neki szegény öreg teste melegét. Luca feleszmélt. Borzadva nézte a füstön át a kutyáját, az embereket, a vizes foltokat a köveken. Eltorzult az arca. Eszébe jutott, hogy az előbb, kinn a hóban, reménykedni bírt, mikor ide gondolt, és azt hitte, hogy közben valami jó csodának kellett történnie a házban. Most egyszerre meglátta, hogy semmi sem történt, semmi sem változott. A válla rángatódzni kezkett. Két kezét a szemére szorította.
Az arcokról eltünt a vigyorgás. Egyetlen pillanat alatt mindannyian megértették, hogy innen nem lehet többé menekülni. Lucával közelebb jött az emberek zsibbadt agyához az, ami odakinn történik. A hó körülzárja őket, be akar áradni, meg akar fojtani mindenkit…
A gyerek felsikított.
Az emberek szeme beesett, hátuk puposan elferdült, mintha hirtelen megöregedtek volna. És a vén pásztor siralmas nyöszörgése úgy hangzott, mintha mindannyiuknak a hangja lett volna.
– Kialszik a tűz. Egy darab fát. Egy darabkát…
Az asszony apró topogással indult el a fal mentén. Csak mikor már egészen körüljárta a kunyhót, fogta fel, hogy mit keres. Újból kezdte. A sötét szegletnél lehajolt és mintha jeges, fekete vízbe nyúlna, előre tólta a kezét.
– Hamar… Kialszik…
Az öreg asszony felegyenesedett. Megnyúlt, ólomszínű arcában hangtalanul nyílt kerekre a szája. Két üres keze gyámoltalanul meredt csípője mellett a levegőbe.
Mindannyian ránéztek és ő lassan, ijedten kezdte ingatni a fejét.
Mila oda ugrott és megragadta a vállát:
– Elfogyott?
Halkan akarta volna kérdezni, hogy a többiek ne hallják, mégis rikácsolt, mikor beszélt.
Ilia arca egyszerre vérvörös lett, aztán szürke, mint a kövek a falban.
– Megfagyunk, – mondotta sokszor egymásután és hangja alig hasonlított emberi hanghoz.
– Megfagyunk! – ordította Luca túl hangosan, hogy az atyja is meghallja, hogy ő is féljen, ha már mindennek az oka volt.
A rémület a szeglet felé hajtotta valamennyiüket. Senki sem hitt a másiknak, mindenik kapkodva keresett a sötétben.
A hadonászó kezek már régen lehanyatlottak, de az emberek még mindig a földön térdeltek.
Luca volt az első, aki felszökött, aztán menekülve ugrott az ajtónak. Egyszerre tágra nyílt a szeme, csupa fehér lett, mintha hóval lenne tele. Keze irtózva csúszott le a reteszről és begörbült ujjakkal kapott a fejéhez…
Ilia mozdulatlanul nézte őt. Közben olyasmit érzett, hogy valami ide-oda kezd billenni az agyában és fenekestől felfordul a homloka mögött.
Az öreg asszony fásultságát visszatérítette a többiek rémülete. Elővette a baltát és egymásután feldarabolta a pásztorbotokat. Óvatosan tett egy darabka fát a pislogó hamuba és megint csak fújni kezdte a tüzet, csendesen, megindítóan, mintha semmi se történt volna.
Luca falánk szemmel leste a lángot. Mila és a gyerek összebújt. A füstös kis meleg átjárta a testüket és maguk sem tudták miért, megint reménykedni kezdtek. Talán eláll reggelig a havazás. Talán feljönnek értük a pásztorok. A tűz fölé tartották a kezüket. Fenn, a mennyezeten óriás kezek szétterülő árnyéka látszott. A gyerek bárgyún nevetni kezdett, aztán hirtelen abbahagyta és ijedten húzta fel a vállát, mintha nevetésével egy kést hajított volna a feje fölé, mely mindjárt vissza fog esni reá. De a kés beletörött a levegőbe. Nem volt sehol. És a csend rettenetes lett.
Ilia két tenyerébe temette az arcát, hogy semmit se lásson többé.
– Megfagyunk, – dünnyögte szinte titokzatosan, de már nem értette, mit jelent ez. Közben a kékvirágos köcsögre gondolt, melyben gőzöl a forró tej a tűzhely szélén. Világosan kezdte látni a nagy buzavirágokat a köcsögön. A rőzsét is látta a padka mellett, a dohányt az asztalon. És a huga énekel… Míg erre gondolt, könnyei lassan csurogtak végig az arcán.
– Ő énekel – mondotta szeliden – és én megfagyok.
Ezalatt nagy és sötét lett a hegyek éjszakája és az ablak előtt, a tűzfény kifelé küzködő világosságán, mint meghalt ezüst lepkék, estek keresztül a hópelyhek.
Senki se bírt aludni.
A pásztorbotok már elüszkösödtek a parázsban. A lócát darabolták fel. Utána a küszöb korhadt deszkája került a tűzre, a gyerek egyetlen játéka: a fütyölős faparipa, a rongyok, a szemét.
És a reggel még mindig nem tudott megvirradni. Luca dideregve kúszott az apjához. Kihúzta a nyirkos szénát a teste alól és a parázsba vetette. Az öreg könyörögve nézett reá, de nem védekezett.
Ez volt az utolsó eltüzelni való. Ezután nem volt más egyéb a házban. És kinn sem volt semmi a hegyeken, se fa, se bokor. Halott kövek a halott hó alatt.
A széna füstölt. Apró gomolyok futkostak az emberek lába körül, épp úgy, mintha szürke patkányok hemperegtek volna elő a tűzből. Fölfutottak a falon. Elbújtak a föld alá. Megint előmásztak és közepükben kék láng ágaskodott. A széna szálai vörösek lettek, mint az izzó drót és csavarodva zsugorodtak össze.
Némán, kétségbeesetten nézték mindannyian. Egy marok széna, aztán egészen hideg lesz. Egy marok széna az élet, aztán meg kell halni.
A füstpatkányok megint előmásztak a tűzből. Egy pillanatra nagyon sokan lettek. Ellepték a kunyhót. A külső sötétség pedig erőszakosan kezdett befelé ömleni az ablakon. Feketén tódult át a kövek között, az ajtó résein, megfogta a falat, a görnyedt hátakat. Aztán előbbre csúszott… az arcokat törölte el. Egyszerre nem látszott többé semmi. És a kifosztott kunyhó iszonyodva sóhajtott fel a sötétben.
Rémült bénulás fogta el az embereket. Gondolataik már nem követték egymást. Mint fájdalmas lökések, járták át nagy időközökkel öntudatukat.
– Meghalunk…
A sötétben hirtelen nagyobb lett a hideg. Kínja beleharapott az emberi húsba, megmarta az arcokat, a csontokat kezdte rágni.
Egy ujabb lökés jött az emberek fejébe. Felfogták, hogy soká tart, amíg meg lehet halni.
Az átfagyott tető reccsent egyet-egyet. A kutya türelmesen, reménytelenül vonított. Valaki nyöszörgött. Valaki jajgatva imádkozott. Valaki káromkodott. Aztán abba maradt minden, mintha a kunyhó hallgatóznék az éjszakában és megint csak újra kezdődött az egész.
Az ablak üvegjén megfakult a feketeség. Ismét látszottak a hópelyhek. Nagy lomha pihék. Néha megálltak a levegőben, zeg-zugosan botorkáltak, aztán rohanni kezdtek és veszettül követték egymást. Közöttük jött be a reggel a házba. Émelyítő fehér világosságában csak az arcok maradtak meg kékes foltokul.
Megint multak az órák. Az ablak üvegje meghasadt, az ajtón repedések támadtak a hidegtől. És az emberek olyan gépiesen mozogtak a négy fal között, mint a csendes őrültek. Az időre már nem emlékeztek. Nem tudta megmondani senki, mennyi telt el belőle. Olykor világos volt, olykor sötét, de a hó azért csak hullott tovább.
Ilia nem nézett ki többé az ajtón. Az öreg gazda sem küldte már. Beesett arccal, kiálló sárga pofacsontokkal nyúlt el a hátán, mint egy lélegző halott. Luca összehúzódva feküdt mellette a földön. Fagyástól dagadt képébe belenyomódtak az elszenesedett szilánkok, mégsem emelte fel a fejét. Csak a lábát mozgatta lassan, furcsán, hogy el ne haljon egészen.
Az asszony, mikor senki se nézett rá, lehúzta magáról a ködmönét és a gyerekre terítette. Hadd éljen, amíg tud, úgyis kevesebb ideje volt eddig, mint a többinek. Közben fennhangon kezdte mondani a haldoklók imádságát. Mikor befejezte, mintha valami eszébe jutott volna, az ablakhoz vánszorgott. Dereka egy ideig bizonytalanul hajladozott a ferde nyilás előtt, aztán megfogódzott kétoldalt a kövekben és kinézett a hegyomlások irányába, oda, hol Krisztus feszülete állt.
Mila követte az anyja tekintetét. Luca is felült, a többiek is arra felé néztek. És ebben a percben egy sokszor visszaűzött és legyürt gondolat vonaglott át az arcokon. Mindannyian zavarodottan pillantottak a földre és olyan kusza mozdulattal vetettek magukra keresztet, mintha fejükről és vállukról akarták volna leszaggatni a vallást, az ájtatos hitet, valamit ami nem látszott és mégis gúzsba kötötte a testüket.
Luca szólalt meg elsőnek. Gyáva, rekedt hangja kimondta mindnyájunknak a gondolatát.
Többet nem mert mondani. Elég volt. A rég kisértő gondolat előjött a lelkek titkolódzó sötétjéből. Élni kezdett, hatalmasan, követelőn, betöltötte a házat, nem maradt tőle másnak helye. És a halálfélelemtől kitágult szemgolyók az ablak felé fordultak.
Az a kereszt fából van… Az emberek agyában kinlódva küzdött a homályos hit és a rimánkodó életösztön. Mellük nyugtalanul lélegzett, megfagyó lehelletüktől szaggatottan füstölt a szájuk. A vad hideg pedig, mint emelkedő jeges víz szállt a talpuktól a szívük felé.
– Megfagyunk, – dadogta Ilia és félig lehunyt szemmel Milára nézett.
A leány arcán könnyek folytak végig, az állán megkeményedtek, de ő már nem bírta felemelni a kezét, hogy letörölje őket. Félrenézett és közben reszketett egyenletes, kínzó reszketéssel, amitől a csontjai fájtak.
Ilia erőlködve nyitotta ki egészen a szemét. Mila nyaka idegenszerűen ferdült oldalt. Teste csúszni kezdett a fal mellett a föld felé. A legény fel akarta fogni. Elkésett. Mila, két tenyerét kitárva, csattanva terült el a hideg hamuban.
– Megfagyunk, – de most már sötét dühvel mondta ezt a szót, melynek értelme elkopott a végtelen ismétlésben. – Megfagyunk! – orditotta, – pedig a kereszt fából van.
Egy szökéssel talpon állt. Mozdulata feltörte a dermedést az átfagyott házban. Mintha a kunyhó mégegyszer, utolszor kinyitotta volna félholt szemét, mindenki reá nézett. Mindenki küldte őt, hangtalanul, könyörögve, tegye meg azt, amit senki se mer megtenni.
Luca négykézláb mászott a baltáig és félszegen tólta Ilia felé. Az asszony szolgálatkészen félrehúzta a reteszt.
Egy pillanatra beáradt a külső világosság a haldokló kunyhóba és a hó mint fehér rém tódult a küszöb felett. Ilia mögött becsapódott az ajtó. A ház újra elsötétült és a csend olyan nagy lett, hogy az ablak repedt üvegjén hallatszott, amint a hópelyhek halkan hozzá verődtek.
Szörnyű finom kis nesz. Mintha halottak jeges, fehér újjai kopogtattak volna az ablakon, hogy eresszék már be őket a házba.
Kinn, Ilia vergődve távolodott a havon. Olykor elbukott. Olykor lesüppedt. Csak a fél teste látszott. Kis vártatva megint előtünt, mintha alulról tólták volna fel és megint elmerült, mintha visszahúzták volna.
Egyszerre ott térdelt a sziklaparton, a feszület előtt. Két karját többször egymásután felemelte a levegőbe, mint a megfagyó madarak csapkodó szárnyukat. Aztán lehorgasztotta a fejét. Lassu zsibbadás lepte meg. Közömbös lett előtte minden, a szenvedés is, a félelem is, a halál is. Nem akart volna többé lélegzeni. A hideg levegő járása fájt a mellében. Szerette volna lehunyni a szemét. Legyen vége hamar mindennek. És közben mégis hallotta, amint az előbbeni akarása, az ő hangjával beszél gyöngén, messziről és könyörög az Urhoz bocsássa meg, amit neki meg kell tennie, mert olyan nagyon szereti azt a leányt, aki nem szereti őt.
Mintha feleletre várt volna, bágyadtan hátraeresztette a fejét.
Szorongó némaság áradt szét a tájon. Fehér csend hullott a magasból, fehér csend emelkedett a mélységekből. És az őrjitő csenden át ég és föld között, végtelen ringó hófal nyargalt körben. Az ég valahol messze fenn, a föld valahol mélyen lenn lehetett. Nem látszott belőlük semmi sem. Közöttük csak hó volt már a világon és Krisztus és az ember.
Az ember felkapta a baltát és belevágta a keresztbe.
A kunyhóban nem mertek többé az ablakra nézni. Mintha egy közelgő ökölcsapástól féltek volna, mindannyian válluk közé húzták fejüket és össze-összerezzenve vetettek magukra keresztet.
Egyszerre megálltak a kezek a levegőben. Fojtott recsegés hallatszott át a havazáson. Az emberek egész testükkel hallották ezt a hangot. Aztán távoli zuhanás zaja tört be a házba, tompán, ünnepélyesen, mint mikor egy élő fa kidől.
Percek multak el, míg Luca fel merte emelni fejét az ablaknyilásáig.
Kinn egyenletes, fagyos fehérség volt minden. A Megváltó feszülete nem állt többé a kiugró sziklán ég és föld között.
Ilia félni kezdett. Mióta a kereszt ledült, borzasztón egyedül volt. Hátra pillantott. Szeme segítséget kért a kunyhótól. Halálos fáradtság és végtelen kétségbeesés volt ebben a tekintetben. De Luca feje visszarándult az ablaknyilásból és ő magára hagyatottan, kapkodva, mintha tüzes vashoz nyulna, lefeszítette az Ur bádogképét a keresztről. Mialatt a kezében tartotta, sírni kezdett, arcához szorította a rozsdás bádogot és sokszor megcsókolta rajta a kihullott szegek nyomát. Aztán áhítatosan letette maga mellé Krisztus képét a hóba és széthasogatta a fát.
Karjában vitte be a feldarabolt keresztet a házba. Vitt annyit, amennyit elbírt, még egyszer fordult és még sokszor. Melle vonaglott az erőlködéstől, szétzilált haja a szemébe csüngött.
Mikor utolszor húzta be maga mögött az ajtót, Milára nézett, mintha várna valamit, aztán bátortalalanul körüljártatta szemét a kunyhóban.
Az emberek könyörgő tekintettel meredtek rá, de senki sem szólt hozzá, senki sem nyúlt a kereszt fájához.
Ilia felsóhajtott. Megtörölte ködmönébe a kezét és hozzáfogott, hogy tüzet élesszen a széttiport, régi hamuban. Soká kellett dörzsölnie a fát, karja mindegyre lehanyatlott. Sok kénes gyufa kilobbant. Végre egy szikra éledt. Kicsiny vörös szem, mely belenézett az emberek szemébe.
Vinnyogó öröm tagolatlan hangja járta át a levegőt.
Egyszerre temérdek apró szikra villant fel a forgácson. Finom ropogás hallatszott, mintha egerek rágták volna a fát. Szép, élő pattogás. Füst kelt. A nyirkos fán sisteregve forrt a nedvesség és fellobbant az első láng. A szegletből elvadult, gémberedett alakok vonszolták magukat a tűz felé. A begörbült kezek kinyiltak, nyomorék, görcsös újjak mozogtak a levegőben, az arcok előre tolódtak. Szinte fájt a bőr az emberek képén, ahogy a tűz sütötte őket. De ez a fájdalom jó volt, mert élet volt és állati meghatottsággal tükröződött vissza a szemekben.
– Még… még…
Ilia egy nagy hasábot tett a lángra. A nedves fa elnyomta a tüzet, aztán mint vörös fúró süvöltött keresztül a fán egy láng, mely kerek lyukon bujt át és sziszegve nőtt a levegőben.
Megértették mindnyájan… A magányos láng a kereszt szögének helyén tört elő és fényénél egy pillanatig látszott Krisztus fejének formája, mely a megfeketedett fában világosan maradt meg a bádog-kép alatt. Aztán, mint izzó vér borította el a tűz az oldaltcsukló fő tövises vonalát; víz freccsent a levegőbe… Pattogó szikrák hullottak szét.
Az emberek borzadva néztek össze, titkosan, lopva, úgy, hogy Iliának ne szóljon a tekintetük.
És míg az alacsony tető alatt erősen lobogott a láng, kinn ritkulni kezdtek a hópelyhek, mintha elolvadtak volna a kunyhó melegétől, mintha a kereszt égő fájából a tűz és az élet gyönyörü feltámadása szétáradt volna az egész világra.
A hegyek tisztán és fehéren álltak körben a kis kunyhó felett, benn pedig megint emberekké lettek az emberek.
– Te tetted, – mondotta Luca és félrerugta a baltát, mintha bűnös szerszám lenne. Az öreg pásztor a tűzhöz kúszott és rossz pillantást vetett Ilia felé. Mila, mialatt melegedett, idegenül nézett a legényre. Az asszony és a gyerek közel bujt egymáshoz, mintha ellenség volna a házban.
Ilia magányosan állt a kunyhó közepén. És mialatt hatalmasan élő lett a kereszt melege, mint egy szentségtörőtől, elhúzódtak tőle a megmentett emberek.